Hallgatom a lányt, közben egy kis mosoly húzódik arcomra a mondandója nyomán. „És jobban teszed, ha nem vitatkozol velem. Úgyis nyernék…” Hangzik vissza a fejemben. S ezen kijelentése után egy mosolyt is kapok.

~ Gyönyörű! ~

Fogalmazódik meg bennem a gondolat, amit aztán rögtön elnyom a következő mondat tartalma. Több keserűség, mint ami édes, bölcselkedés olyasmiről, amiről semmit sem tud. Szemeimet összébb húzom, s közben azon gondolkozom, hogy vajh miért gondolja így, vajon miért nem látja az életében a szépet? Mert, hogy van, mindenkiében. Talán túl erősek voltak a negatív tapasztalatok, történések és ezek emléke erősebben megmaradt, mint a jó, az édes…
Aztán bemutatkozik és kapok ismét egy kedves mosolyt, majd a szemembe néz. Mióta találkoztunk talán ez az első alkalom, hogy tisztán, bár kissé félve, de a szemembe néz. Nem tudom miért, de boldogsággal tölt el, hogy megnyílni látszik felém, a korábban jégkirálynőnek vélt lány, Sence.

- Tudod a bölcselkedés szerintem egy elég megfoghatatlan dolog, épp ezért sokszor érezzük úgy, hogy nem tudunk az adott dologról semmit. A bölcselkedés közben osztjuk meg másokkal a saját gondolatainkat az adott témáról és tudjuk meg erről a másik véleményét s válunk ez által is többé.
A keserű, sokszor sokkal erősebb, mint az édes, talán túlságosan is, éppen ezért hosszabb ideig érezzük az ízét, s gyakran az édeset is épp emiatt nem tudjuk gondtalanul, felhőtlenül élvezni. Biztosan sok jó dolog történt veled is, csak a rossz dolgok elnyomták az öröm lehetőségét.
Amúgy, ha nem haragszol meg, tetszik, amikor mosolyogsz. –

Zárom ezzel a kis hangulatoldó megjegyzéssel a beszélgetést, majd az én arcomra is mosoly húzódik, s viszonozom Sence pillantásait. Nem fürkészem a tekintetét, nem akarom tudni mire gondol, egyszerűen csak élvezem a pillanat nyújtotta örömöt.

- Viccelsz? – csattanok fel hatalmas mosollyal az arcomon. – Nem hogy bulizunk egyenesen mulatságot rendezünk. Jó nem mondom, hogy nem bújunk el, mert mi sem vagyunk annyira bátrak, hogy olyan rendezzük a bulit, ahol bárkinek szemet szúrhat.
Gyakorolni velem? Megtisztelő lenne. – mosolyom még szélesebbre húzódik, s már nyúlok is a hegedűtokom után. – Azonban, most nem a gitáromat hoztam magammal. – ekkor a tokból elővarázsolom a hegedűmet, s miután pár csillogó szemű pillantást vetek a hangszerre, tekintetemet Andromedara vezetem. –
Nagyon rég nem hegedültem és most jöttem csak rá az este, hogy azért van mit csiszolnom, vagy inkább felidéznem a tudásomból. Az is meggyőződésem, hogy a Rock N’ Roll sem rekeszti ki ezeket a hangszereket.
Szóval, ha neked nem zavaró, hogy én hegedülni fogok, akkor gyerünk, hozz hangszert és adjunk neki. –

Arcomról le sem fagy a mosoly, s közben szemeimben is megjelenik egyfajta pajkos gyermeki fény. Régen karácsonykor volt ilyen, amikor az ajándékokat bontottuk. Mára, ebben a zűrzavaros időben ez egészen odáig szelídült, hogy már annak is így tudok örülni, hogy ha a barátaimmal lehetek, ha zenélhetek.
 
~ Furcsa, hogy olyan dolgok, amelyek régen mindennaposak voltak és természetesek, mára egyszerűen kuriózummá váltak. S nem változtat ezen semmit Meda reakciója sem. Nem is csodálom, hogy meglepődött. Manapság senki sem veszi a bátorságot, hogy jól érezze magát. Igen, ehhez bátorság kell, ebbe még belegondolni is szörnyű. ~

Egy kicsit libabőrös lesz a hátam és a kezeim ezen gondolatok nyomán, hiszen imádok tilosban járni és főleg úgy, hogy közben bitang jól érzem magam.
Lassan a lány tekintetére vezetem az íriszeimet, s az ő lélektükreit kezdem el figyelni. Nem akarok megtudni belőlük semmi mást, csupán annyit, hogy vajon ugyan azt az izgalmat és boldogságot érzi-e mint én.
Mára valahogy az vált a fontossá, hogy ne csak én, hanem a körülöttem élő emberek is jól érezzék magukat, hiszen mit ér úgy egy jó buli, ha csak én élvezem, ha csak én ropom vagy csak rajtam kívül páran. Az úgy jó, ha mindenki talpon van és mindenki odateszi magát, persze önmagához mérten.

- Tudod mit! – kiáltok fel. – Fel kéne dobni valamivel ezt a kis zenélgetést, valami tétje legyen, de olyan mókás, vicces tétje, nem kell cél, vagy, hogy a versenyszellem domináljon, hanem mondjuk, ha valaki hibázik, akkor valamit meg kell csinálnia. Biztosan jól szórakoznánk ez esetben.
Persze csak ha te is benne vagy. –

A korábbi gyermeki öröm most még inkább kiül az arcomra, s keveredik egyfajta csibészséggel, mint amikor gyermekként elkövettem valamilyen csínt, nem túl nagyot, de ahhoz épp elég volt, hogy a szüleim rázzák a fejüket, még ha közben mosolyogtak is.
Na ez most épp olyan lenne, s ez gyújtott most bennem egy kis tűzet.

Örömmel konstatálom, hogy Medanak nem esett baja. A kis közjáték pedig mosolyt csal az én arcomra is, hiszen vicces, ahogyan előadja magát a lány, s nem is rosszul. Kis nevetésben török ki, majd amikor észreveszem magamat rögtön visszafogottabb, ám széles mosollyá szelídítem e harsányságot.
Amikor elmondja, hogy valójában miért is jár erre, akkor tudatosul bennem, hogy valójában miért is érkeztem, s ezen gondolat nyomán pillantok le a hegedűtokra, majd ismét vissza lányra.

~ S valóban tilosban járunk… Ám lehet-e gátakat szabni önmagunk kiteljesítésének? Lehet-e elnyomni énük oly fontos részeit, mint a sport vagy a zene? Hiszen ezzel saját magunknak hazudnánk, saját valónkat csalnánk meg, mintha egy tükörnek állítanék valótlant, miközben az abból rám visszatekintő személy csak erősen csóválja a fejét, míg végül rájövök, hogy hasztalan magamat kínozni. ~

Gondolataim elkalandoztak kissé, s amikor visszatérek a beszélgetésbe, arcomon a mosoly kissé zavartabbá, kényszeresebbé válik, így úgy gondolom, jobb, ha valamiféle magyarázatot fűzök ezen furcsa hangulatváltozás mellé.

- Tudod, épp azon gondolkoztam, hogy igazad van. Elbújva kell hódolnunk olyan dolgoknak, amik a részünkké váltak, csak azért, mert léteznek olyan személyek akik szerint jobb önmagunkat kínozva elnyomni azt, akik igazán mi vagyunk.
Örülök, hogy van még olyan rajtam kívül, aki ellent mond, nem engedi, hogy kiüljék belőle a boldogságot, a sportot a zenét vagy éppen egészen más mugli, dehogy mugli, emberi örömöt.
Szerintem – váltok itt viccesebbre – nem kéne tiltaniuk csak azért, mert ők bénák az ilyenekhez. Csak azért mert tudjuk ki nem tud hangszeren, játszani, nem sportol, nincs kézügyessége, saját gondolatai és miegymás, még lehetne toleráns, egészséges tagja a társadalomnak, nem túl hasznos, de egészséges. Ehelyett itt előadja a meg nem értett deviáns prófétát… Hát elég szomorú, hogy letűnt korok dicsőségén kívül nem képes mással előrukkolni! –

Itt nevetésben török ki, hiszen számomra e gondolatok amellett, hogy őszinték, viccesek. Nem tudom, hogy Meda értékeli-e ezt a kissé filozofikus, elvont gondolkodásmódban megfogalmazott poént, de bízom benne, hogy veszi a lapot.
Mostanában egyre többször kapom azon magamat, hogy ilyen elvont gondolatok szöknek elmémbe, s nem hagynak nyugodni, kicsit talán már idegesítő is néha, még számomra is, főleg mikor ráeszmélek, hogy mi is az, amin gondolkozom, s hogy bár igaz, de szélmalomharc lenne ezekkel az érvekkel vitázva bárkivel harcba kelnem.

- Kérdésedre válaszolva én próbálni jöttem. Este lesz ugyanis egy kis mulatság, persze titkos, egy még meg nem nevezett helyen, ahol összejövünk néhány komoly zenés arccal és jammelgetünk, énekelünk, mézsört iszunk és jókat beszélgetünk. Ha van kedved, gyere el te is, majd én értesítelek, hogy pontosan hol is leszünk. Persze, ha csak nem vagy éppen halálfaló, akkor szólj előre. –

Kis mosollyal arcomon végül leviszem a hangot, s kérdőn tekintek a lányra.

A terem csendes, azt a minimális zajt, amit a tollak papírral való érintkezése okoz, pedig egészen könnyedén elnyomják a tegnap esti mulatság emlékképei. Könnyedén merengek ezen, hiszen már rég leírtam, amit a többiek még most körmölnek.
Tegnap sutba dobtuk a gitárokat, s inkább a hegedűket, sípokat s egyéb hasonlatos hangszereket bányásztunk elő a szekrényeink mélyéről. Gyömbérsör, kelta hangulat és tábortűz, ez volt ám a szórakozás. Oly rég szólaltam meg a hegedűmet, hogy néha még hangot is tévesztettem, ami felett persze a felhőtlen jókedv végett elsiklottunk. Ahogy körbenézek a terembe a tegnapi mulatságon résztvevők arcán kivétel nélkül ott ül ugyanaz az őszinte és gondtalan mosoly, mint az enyémen.
Van aki még az utolsó szavakat írja, mikor az óra végét jelző harangok megszólalnak, s a tanár is jelzi, hogy indulhatunk szünetre. Jómagam felpattanok, s rögvest az ajtó felé veszem az irányt, amikor mögöttem megszólal valaki:

- Hé Evan! Készülj fel, ma sem adjuk alább, mint tegnap! –

Majd ezt követően Lisa McCarthy halad el mellettem, hatalmas mosollyal arcán. Arcomra mosolyt csal ez a kijelentés, s amint utána tekintek, nem szólok, csupán figyelem, ahogy rakoncátlan vörös fürtjei ide-oda csapódnak a lány szapora léptei közben.
Én is megnyújtom a lépéseimet, hogy hamarabb felérjek a szobámba, hiszen ha ma is hegedűt veszek a kezembe, akkor nem járja, hogy ismét tévesszek, így gyakorolni kéne egy kicsit. A mosoly le nem hervadna az arcomról egy pillanatra sem, miért is történne így, hiszen ezekért a pillanatokért élek, az ilyen momentumok határozzák meg a Roxfortos létemet.
Ahogy a szobámba érek, pillanatok alatt ledobálom a cuccaimat, amolyan hevenyészett módon, s rögtön kényelmesebb öltözetet húzok, hogy már ezzel se legyen később problémám.
Ezt követően az ágyam alól egy hegedűtokot húzok elő, amelyet nagy gonddal helyezek el az ágyamon. Óvatosan nyitom fel, s veszem ki belőle a hegedűmet. Nem egy mesterhegedű, ám ettől függetlenül igazán erős hanggal bíró háromnegyedes hegedűről van szó, mellette ott hever a brazilfa pálca, amelyet szintén megszemlélek, majd mind a kettőt óvatosan visszahelyezem a tokba, s így indulok el, egy olyan helyet keresve, ahol talán egyedül vagy társasággal gyakorolhatok.
A lépcsőn nem olyan nagy robajjal haladok lefelé, mint az imént, amikor a lakom felé siettem,  ám most is tisztességes sebességgel haladok. Az első gondolatom, hogy a szökőkúthoz menjek, ám ezt gyorsan elvetem, hiszen az még ilyenkor télen is rendkívül népszerű hely, ezt követően gondolataim a birtok felé terelődnek, ám úgy gondolom, hogy azért olyan messzire mégsem kéne mennem, míg végül eszembe ötlik a tökéletes megoldás.

- A kerengő! –

A gondolatom hangosan nyert megfogalmazást köszönhetően a nagy örömnek, hogy sikerült egy megfelelő helyet találnom magamnak. Gyorsan körbe nézek, hogy ki hallhatta, a hangos örömködésemet. Nem mintha érdekelne, hogy emiatt másoknak mi a véleménye rólam, hiszen ez is olyan, mint a… Ezt gondolatsort be sem fejezem, s már meg is indulok a kerengő felé, hiszen egyetlen elvesztegethető percem sincs.
Menet közben gondolataim, már az esti forgatag körül járnak, s nem veszem észre a velem szemben érkező lányt, így az ütközés elkerülhetetlen, s mire észbe kapok már koccanunk is. A lány jelentős ütést mér fejével a mellkasomra, majd a kerengő kövére huppan.
Meglepődöttségemben először nem is tudom mit csináljak, csak ezt követően kapok észbe s nyújtok kezet az idő közben általam felismert lánynak.

- Jól vagyok-e? Itt inkább az a kérdés, hogy neked nincs-e semmi bajod. Egek, sajnálom, de elkalandoztam egy kissé így nem vettelek észre. Remélem nem történt semmi bajod. –

Arcomról a meglepődöttség és az ijedtség még mindig nem távozik, csupán próbálom felmérni, hogy Meda jól van-e. Lelkemre venném, ha nem így lenne.
Teljesen megfeledkezem a hegedűmről, s csak mikor már egészen bizonyos vagyok abban, hogy a lány jól van, akkor vetek egy pillantást a hangszerre, s konstatálom teljes nyugalommal, hogy nem esett bántódása.

- Mi járatban erre? S főleg miért csak így találkozunk? Rég nem láttalak! –

Ezek a szavak, már teljes nyugalommal, s egy kis mosollyal arcomon hangzanak el. Szemeimmel a lány íriszeit figyelem, hiszen jól tudom, hogy azok jeleznek majd nekem, elmondják, hogy vajon haragszik-e rám az iménti kis ütközés miatt, bár őt ismerve ez egy elég meglepő fordulat lenne.

Olvad a jég, mely eddig kettőnk között húzódott s az idegenségből táplálkozott. Úgy érzem, most is megfelelő volt a „ne ítélj elsőre!” gondolkodás, hiszen Senceben több lakozik annál, mint amit sokan gondolnak.
Az első benyomásom rögtön a bölcsesség volt, ami talán a sokat látottságból fakadhat, úgy tűnik eleget látott már az életből ahhoz, hogy felállítson egy olyan képet a világról, melyet megfelelően alá is tud támasztani a saját tapasztalataival. Úgy vélem, hogy ez egy reális kép lehet, ám még nem kerek egész, kerek egész soha sem lesz, mindig lesznek olyan behatások, amelyek így vagy úgy de alakítanak ezen a látásmódon. Megpróbálok én is egy ilyen emlékké válni, egy ilyen alakító tényezővé.

- Bölcs? A bölcsesség az idősek kiváltsága. Sokat kell még ahhoz látnom a világból, hogy bölcsnek nevezhessem magam. Nem mondom, hogy nem találkoztam az élet elég sok arcával, de - nem sértésként - az eddigiekből nekem az jött át, hogy te sokkal többet láttál a világból, mutatott már neked édeset, s keserűt…
A nevem Evan, Evan Temple. Téged? Hogy hívnak? –

Hangzik el végül a kérdés, mely régóta formálódott ajkaimra, csak a megfelelő pillanatra vártam.


~ Meglepő, hogy egy ilyen egyszerű, majd minden beszélgetésben természetesnek mondható kérdés, vajh miért nem hangzott el már korábban.
A válasz igazán egyszerű, mert most jött ez ideje. Úgy vélem van oly tartalmas ez a beszélgetés, hogy ennek is megfelelő helyet kelljen találni. ~

Ezen gondolatok nyomán arcomra szolid mosoly húzódik. Szemeimmel keresni kezdem a lány tekintetét, próbálom szóra bírni lélektükreit.
Boldog vagyok, hogy kiléptem abból az irányból, amely felé haladtam, amely a felszínes emberek élő börtönébe zárt volna…

Öröm, bánat, harag, szeretet, s még számtalan emberi érzés van, melyek az ember életét irányítják, sőt van, hogy ezek kombinációi valamilyen érthetetlen módon határoznak meg egy utat, amelyen járnunk kell.
Üresnek lenni. Szándékosan nem sorolom az érzések közé, pedig véleményem szerint az egyik legmarkánsabb, legmeghatározóbb érzés illetve érzések teljes hiánya, mely gúzsba köt, s nem ereszt. Rosszabb a mardosó bánatnál, a viszonzatlan szeretetnél. Hisz ekkor az ember nem érez semmit, csupán ott áll a világ zajától elrugaszkodva a semmi szélén, keresve érzéseit…

A skatulyák világának tökéletes iskolapéldája a Roxfort, ebben nincs ellenvetésem a lánnyal, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a kivételek egy ilyen közegben ütköznek ki leginkább, itt a legfeltűnőbbek.
Azonban el kell ismernem, hogy beszélgetőpartnerem tökéletesen látja a helyzetet, sőt tökéletesebben, mint mások.
Elmondásából megállapítható, hogy értékesebb ember, mint azt bárki gondolná, egyszerűen csak skatulyába zárták, melyből nem nagyon engednek, de hát ez iskolánk sajátja…

- Ha olyan egyszerű dolgokat nehezemre esne kimondani, hogy köszönöm, már igencsak komoly bajban lennék. Az már nem én lennék. Ha holnap vagy a későbbiekben pálcát nyomnál a mellkasomhoz, sem gondolnám úgy, hogy tévedtem, hibáztam. Sokkal inkább úgy gondolnám, hogy ennek így kellett történnie…
Manapság az emberek annyira félnek a haláltól, hogy e rettegésükben nem tudnak előre tekinteni, meglátni a lehetőségeket a jövőben. Nem marad nekik más, csupán ez a hideg érzés mely gúzsba köti őket, s minden egyes lépésüket meghatározza. Éppen ezért léptem ide hozzád, mert próbálok kitörni a szürkeségből, meglátni másokban az értéket. Valamit benned is láttam. A sárkány óta pedig sorsszerűnek érzem a találkozásunkat. –

Ahogy lassan leviszem a mondat végén a hangsúlyt tekintetemet ismét a szökőkútra fordítom. A lágyan fodrozódó vizet figyelem, s közben azon gondolkozom, hogy vajh mitől érzek keserűséget a lány szavaiban, mitől van olyan mélyről jövő bánat egész valójában, düh, amelyet az egész világra engedne.

Lassan botorkálok le a hálóból, arcomon még ott ül az unott kifejezés, amit a mai nap súlya nyomott egész lényemre, s amit egy nagy alvással igyekeztem elhessegetni, láthatóan igen csak minimális sikerrel.
Nem szólok, csupán lassú, kimért léptékkel átvonulok a klubszobán intve az ott tartózkodó ismerősöknek, s menet közben felkapom a táskámat is, melyet alig pár órája magam dobtam le hanyagul az egyik fotelba, nem törődve azzal a lehetőséggel, hogy esetlegesen valaki belenéz. Persze nem is kellett ezzel számolnom, hiszen ez nem az a ház, ahol ilyesfajta dolgok folynának, legalábbis eddig nem ilyennek ismertem meg.
A kis közjáték után, szinte rögtön elhagyom a szobát, s elindulok, az ekkor még céltalan délután bolyongásomra. Tőlem nem szokatlan az ilyesmi, amolyan „járjuk körbe spontán a sulit, aztán majd lesz valami” életérzés, ez az, ami igazán én vagyok.
Tekintetem gyakran elkalandozik, s most csupa ismeretlen arcon állapodik meg, olyanokon, akik lehet, hogy évek óta az iskola diákjai, mégis egyetlen szót sem váltottam velük, a nevüket sem tudom. Nem kéne, hogy zavarjon, de valahol mégis piszkálja a fantáziámat.

~ Hol vannak azok az idők, amikor mindenki felé nyitottam? Amikor nem léteztek korlátok? Hová tűnt belőlem az a valaki, aki sokszor azzal sem törődött, hogy mások a hátuk közepére sem kívánják, mégis ott lóg a nyakukon… Miért lett abból az emberből, ez a darabember? Aki beáll a sorba és nem is néz más irányba csak az ismert világba, csak a biztonságos felé?
Na, ezen sürgősen változtatunk. ~

Ezen gondolatok nyomán rögtön tudom, hogy merre is kell indulnom, irány a szökőkút, ott biztosan találok diákokat, akikkel szóba elegyedhetek.
Jól ismert környezet, sok ismerős arc, az én tekintetem mégis azokon állapodik meg, akiket talán még csak látásból sem ismerek. S legvégül egy, a szemnek igazán tetsző, ám annál zárkózottabbnak tűnő lányon akad meg a tekintetem. Nem hagyom, hogy a gondolatok másfelé tereljenek, elindulok felé.
Lassan haladok, s közben a mosoly egy pillanatra sem hervad le az arcomról, pedig sejtem, hogy mi is vár rám, merev elutasítás és közöny, talán még néhány megvető pillantás és szó is.

~ Mi van, ha nem? ~

Fogalmazódik meg bennem a kérdés, teljesen jogosan, hiszen nem szabad az első pillantások alapján ítélni, s ez sosem volt rám jellemző, az pedig végképp nem, hogy az imént említett helyzet előállása esetén feladnám. Egy kis elutasítás nekem még nem akadály… Ha csak erőszakot nem alkalmaz, nem ússza meg, hogy ne váltson velem néhány szót.
Lassan letelepszem közvetlenül mellé, félreérthetetlenül közel, ám mégsem szólok, csupán ledobom a táskámat a lábamhoz, majd lazán letámaszkodom magam mellé, s várom, hogy nyisson.

~ Kicsit zavartnak tűnik. Én lennék ennek az oka? Igazából nem is értem, de ha témát váltok, talán el tudunk szakadni ettől a kissé nyomasztó, zavaros helyzettől, amely még ideje korán rányomná a bélyegét egy ilyen jónak ígérkező találkozóra. ~

Teszek pár lépést úgy, hogy Norahhoz is közelebb legyek, ám mégsem rá nézzek. Lehet, hogy egy pillanatra félreérthető az egész helyzet, ám ezzel csak eleget téve a lány felkérésének úgy alakítom a beszélgetést, eljátszva azt, mintha csak most érkeztem volna meg, hogy úgymond elölről kezdhessünk mindent. Aztán kissé oldalra fordítom a fejem, sokat sejtetően rásandítok, majd egy kis mosolyt eresztek meg felé, s ezt követően még egy lépéssel közelebb lépek.

- Mivel nem járja, hogy egy ilyen széplány hívjon el egy fiút, így azt hiszem, innen kezdhetnénk.
Szia! Emlékszel még rám? A múltkor összefutottunk az egyik üres teremben. Ott pengettem, te pedig énekeltél. Gondoltam összefuthatnánk valamikor, ha van kedved, vagy akár most is elmehetünk valahova. Semmilyen hátsó szándékom sincs… Ígérem! –

Utolsó szavaim nyomán kaján mosoly költözik az arcomra, amiből könnyen kiolvasható, hogy sokkal jobb kedvem lett, ettől a kis színészkedéstől, attól, hogy lehetőségem van egy új helyzetet teremteni, egy sokkal előnyösebb helyzetet, mint a korábbi.
A beszélgetés és egyben a találkozó eleje elég komorra sikeredett, így mindenképpen előrelépés a mostani állapot, ami persze most attól függ, hogy miként is reagál Norah erre a megváltozott helyzetre, hiszen kettőn áll a vásár, itt az ideje, hogy feloldódjon, hagyja, hogy magával ragadja a helyzet. Csak úgy, mint legutóbb, amikor énekével kápráztatott el engem.
Várom, hogy ugyanez a boldogság költözzön a lány szemeibe is. Nem zavaróan, de figyelem, hogy vajon mit is reagál a kis játékomra.

Kapar a torkom, fáj a fejem, ég a szemem, érzem, hogy jól sikerült a tegnapi kis örömzenélés. Igazából nem tudom, hogy képes előre vinni a lábam, de örömmel veszem tudomásul, hogy legalább nem vagyok nagy késésben. Gyorsan előkaparom a táskámból az üveg vizet, amit magammal hoztam, s egy szuszra kiiszom a flakon tartalmát…
Kétségtelen, hogy másnap van, ami most nem lenne rossz, ha hamar elmúlna. Hála az égnek a hideg jótékony hatással van a fejemre, a víz pedig oltotta a szomjamat, s már a fények sem bántanak annyira.
Kissé szorosabbra húzom a nyakam körül a sálamat, s zsebre dugott kézzel haladok tovább, a megbeszélt találkahelyre. Kisvártatva meg is pillantom Noraht a távolban, s ettől rögtön arcomra is mosoly ül ki, amit talán még egy kis pír is kísér.
Közelebb érve, mosolyom még szélesebbre húzódik, s egy percet sem tétovázok.

- Szia! Bocsánat, hogy késtem –kezdem ekként a magyarázatomat -, de tegnap a barátaimmal összeültünk egy kicsit jammalgetni, aztán hosszúra nyúlt az este, de hát gondolom tudod, hogy van ez, ha jól mulat az ember.
És mi újság? Hogy vagy? –

Derűsen kezdem el a beszélgetést, hogy tereljem a figyelmet arról a nem elhanyagolható tényről, hogy az imént vallottam be burkoltan, hogy tegnap bizony csúnya nagy bulit tartottunk és ennek a hatása abban jelentkezett, hogy a másnapos fejemet épp, hogy csak kitudtam húzni az ágyból, hogy eljöjjek egy korábban egyeztetett randevúra.

~ Azt hiszem, nem lehetne egy rossz szavam sem, ha most fogná magát és se szó, se beszéd faképnél hagyna. Micsoda hírem lenne utána? Elveszíteném a már megszerzett kiváló ázsiómat a lányok körében. Nagy bukta lenne, mondhatom igazán kellemetlen…~

Tekintetemet egy pillanatra a távolba vezetem, majd egy nagy sóhaj kíséretében lassan ismét Noraht veszem íriszeim középpontjába, s tekintetéből próbálom megtudni vajon mit tartogat nekem.
„ Meséljetek íriszek, mondjátok mi lesz a sorsom, hogy dönt sorsom felől e művészeket megihlető, törékeny virágszál. ”

         Alapok

jelszó || "Minden vágyam, hogy Sol-t és James-t, a Roxfort félisteneit szolgáljam!"
teljes név || Evan Temple
becenév || Evan
nem || férfi
születési hely, idő || Manchester, 1980. 09. 23.
kor || 17
vér || fél
évfolyam || 6.


         A múlt

Az én történetemben sem dráma, sem szenvedés, sem csalódások sorozata nincs. Nem voltam sohasem hős, sőt a felmenőim sem, nem születtem sem a leggazdagabbnak, sem nincstelennek, így az én történetem nem a szenvedésemről fog szólni sokkal inkább arról, hogyan is váltam azzá, ami ma vagyok.
Tizenhét éve láttam meg a napvilágot Manchesterben mugli apától és félvér anyától. Szép júliusi nap volt, anyám nem szenvedett, hamar e világ részévé váltam, ahogy ezzel kapcsolatban drága jó anyám szokta mondani „nagyon unatkozott ez a gyerek egymagában, sietett is kifelé”.
Szerető gondoskodó családba kerültem, ahol soha sem volt tabu téma a varázsvilág, a család egyik oldaláról sem, mégsem vonták meg tőlem a mugli dolgokat sem.
Életre való kis kölyök voltam, akit szinte nem lehetett megállítani, mindenre kíváncsi voltam, mindent ismerni akartam a világból ami körülvett, s annak idején olyan hatalmasnak tűnt, miközben csupán egy családi ház néhány szobájáról volt szó. Számomra az egész élet a táguló terek megismerését, az újdonság felfedezését jelentette, így a háztól az udvarig, a parkig, az óvodáig, majd az iskolapadig. Minden olyan csodálatos volt, hiszen minden a maga idején új volt, könnyedén tanultam, s ezt a tanáraim is hamar észrevették. Miután közölték a szüleimmel ők hamarosan arra az elhatározásra jutottak, hogy amit csak lehet, megmutatnak a másik világból is, nem elhagyva természetesen apám környezetét.
 Eleinte zenét kezdtem tanulni, azon belül is gitározni. A zene volt az, amiben már egész kiskoromban megtaláltam a belső nyugalmamat, azokat a belső értékeimet, amiket egyszerű szavakkal, mozdulatokkal nem lehetett közölni. Így bátran állíthatom, hogy a zene meghatározó momentuma rövid élettörténetemnek.
A kis zenei kitérők mellett kezdtek el édesanyám családjához is hosszabb látogatásokra elengedni, melyeknek a következménye az lett, hogy az ott látott hallott dolgokat hasznosítva egy nap sikerült édesapám nyakkendőjét kékről pepitára változtatnom, amit természetesen nem értettem, ám a szüleim jól tudták mit is jelent ez, s meglepő módon rendkívül büszkék is voltak rám, nem pedig megfeddtek vagy néztek rivallóan a kis trükköm nyomán.
Minden esetre egy darabig nem is beszélgettünk ezen eseményről, míg egy napon levelem érkezett egy akkor még általam furcsának tartott nevű helyről a Roxfortról. Kezdetben nem értettem majd anyukám nem kis izgatottsággal és egy hatalmas mosollyal az arcán arra kért engem, hogy üljek le a nappaliban, s ő megígéri, hogy a beszélgetésünk végén mindent megértek majd.
A beszélgetés kezdetben meglepő volt, majd egyre érdekesebbé vált számomra, s legvégül az izgatottság járta át az egész lényemet, hatalmába kerített az újdonság varázsa, egy addig még csak a felszínen ismert világ bebarangolására. Erre is úgy tekintettem, hogy ismét tovább tágult az életterem amit megismerhetek, s mostantól kezdve magam alakíthatom a  megszerezhető információk körét, magam szervezhetem meg a kis felfedező túráimat egy olyan világba, amely lehetőséget nyújt a individuumom tovább fejlesztésére, még közelebbről megismerésére.
Aznap este mondott valamit édesanyám, amit, amíg élek sosem felejtek el: „ A sorsod te alakítod, válj olyan emberré, akire büszke lehet egy nap a gyermeke.” Sokat segítettek ezek a szavak az iskolai évek alatt is, sokszor visszatereltek a helyes kitaposott ösvényre, amiről olykor-olykor letértem.
Az iskolába indulásom napjára tisztán emlékszem. Egy rozoga, ütött kopott kis kocsin toltam magam előtt a csomagjaimat, melyek súlya alatt a rozzant kis szekér olykor felsírt, majd megadva magát az erőlködésemnek szinte hangtalanul folytatta tovább az útját.
A 9 és 3/4. vágányhoz érve édesapám egy kissé megiramodott, majd számomra megdöbbentő módon eltűnt a falban, ezt követően édesanyám egy kissé meglökte a vállamat, hogy az ódon szekérrel együtt kövessem édesapámat, aminek én eleget téve megiramodtam, majd szinte még le sem hunytam a szememet s már nyithattam is ki egy új világ kapujában. A vonatra hamar felhordtuk a csomagjaimat, s ezt követően még megkaptam az intelmeket a szülőktől, melyekről maguk is tudták, hogy úgy sem fogom betartani, csakhogy azt sem, hogy milyen hamar megszegem némelyiket.
Az úton ugyanis bár egy darabig sikerült egyedül utaznom, néhány fennhordott orrú kölyök sétált be a kabinomba azt kérdezgetve, hogy ki vagyok, miféle vérből származom és miért rontom én, majdan az ő levegőjüket, az ő iskolájukban. A kérdések jó részét nem értettem, de azt tudtam, hogy ők most a szegény könyvmolyt keresik, akin leverhetik a bátyjaiktól kapott pofonokat, az édes apáknak akarnak bizonyítani.
Amikor arra került a sor, hogy megmutassuk, hogy ki mennyit ér, én nem gondolkoztam, csak felálltam és megütöttem az orrát annak, amelyiknek a legnagyobb hangja volt, gondoltam ez talán bebizonyítja a többinek is, hogy nem érdemes velem kezdeniük, sőt az úton talán mással sem.
A dolognak ez a vonzata is megvolt természetesen, valamint az is, hogy az út további részét a prefektusi kocsiban tölthettem, ahol vagy két órán keresztül korholtak engem, amikor csak rám néztek, hogy miért is nem tudom visszafogni magamat és hasonlók, miközben én csak az igazamat védtem.
Mindegy az hozzá, az elmúlt négy évemre ezek a kis stiklik bőven kihatottak, így ha nem is én lettem a verekedős srác, de a bajkeverő kategóriába be lettem sorolva.
A tanulmányi eredményeim miatt nem tudtak kikezdeni engem, hiszen mindig kitűnő tanuló voltam, ami a gyors és könnyed tanulásomnak köszönhető, a magatartásom viszont…
Eleven ifjú vagyok, akinek megvannak a maga dolgai, de amikor zenélek és énekelek, akkor mindig megtalálom a saját békémet, akkor a világon eltűnik a ború, s egy olyan érzés veszi át, melynek tükrében egy elrontott nap is csupán lehetőségek tárházaként mutatkozik, melyből tanulni lehet, optimista világ.
Soha sem felejtem azt a pillanatot, amikor azt éreztem, hogy most vagyok igazán része az iskolának. Az első évem harmadik napján történt, amikor megismerkedtem Dorothy Perkins-el. Egy bűbájtan órán ültünk, vagyis éppen akkor vonultunk be a terembe és mellettem még pont maradt egy üres szék. Az óra majdnem elkezdődött, amikor valaki rángatni kezdte a taláromat. Amikor megfordultam egy egészen kis lányt láttam nagyra nyitott csodálkozó szemekkel, s vékony kis hangján csak annyit kérdezett, hogy szabad e mellettem a szék. Amikor felocsúdtam a csodálkozásomból szinte rögtön elmosolyodtam és mutattam, hogy jöjjön csak nyugodtan.
Attól a pillanattól kezdve sokáig elválaszthatatlanok voltunk egymástól. Ő volt az én jobbik énem, a gyerekes csínyeim alkalmával, s amikor verekedtem vagy összeszólalkoztam valakivel ő leteremtett és helyre rakott, de talán ez így is volt rendjén.
Lehet, hogy egy kicsit szabadelvűen adom elő magamat, de legbelül tudom, hogy nem lennének meg a kis stiklijeim, nem próbálnék kilógni a sorból, akkor nem tudnám az általam felépített világot megismerni, tágítani a határaimat, nem lennénk önmagam.



 
         Jellem

Szorgalmas, az újdonságok megismerésére rendkívül nyitott. Saját igazához nagyon erősen ragaszkodik, s emiatt sokszor konfliktusba keveredik. Segíti társait, rendkívül empatikus, de megveti az igazságtalanságot és az alamusziságot. Tiszteletben tartja a családi értékeket, ezt leginkább édesanyjától hozta, ám nem szereti az igazságtalan vér alapján való megkülönböztetést, s ez a háború alatt is sokszor konfliktusokhoz vezethet.
Nehezen enged közel magához embereket, bár alapvetően empatikus és kommunikatív ember, de igazán közel csak kevesen kerülnek hozzá, akik viszont igen azokért bármit megtesz.
Szereti ha lányok veszik körül, hiszen kinek ne esne jól olykor a rajongás.


         Apróságok

mindig ||

- Gitár
- Újdonságok
- Lányok
- SVK
- Barátok, család

soha ||

- Megkülönböztetés
- Alamusziság
- Kegyetlenség
- Butaság
- Kétszínűség

dementorok ||  
Mintha nem lenne többé boldogság.
mumus ||
A magánytól.
Edevis tükre ||  
A gitárját pengeti, s közben körülveszik azok, akik nagyon közel állnak hozzá.
százfűlé-főzet ||
Barna, Juharszirup ízű
titkok ||
- Fél a magánytól.
- Titkon többet érez Dorothy iránt, de a kényes egyensúly miatt, amely meghatározza az életét nem mer nyitni felé.
- Nem találja még az útját.
rossz szokás ||
- Lobbanékony természet.
- Nehezen adja fel az igazát.


         A család

apa || Matthew Temple, 44 év, mugli
anya || Julia Watkins, 43 év, félvér
családi állapot || egyedülálló,
állatok || Carim, Holló

Családtörténet ||


Édesanyja családja Manchester környékéről származik, s már jó száz éve elhagyták az aranyvérűek sötét és általuk értelmetlennek titulált útját. Nem egy elszegényedett család, de a korábbi vagyont egészében nem tudták megtartani, így a középréteghez tartoznak, amely nekik a legmegfelelőbb helyzet.
Édesapja egy szintén manchesteri mugli család sarja, s közülük eddig az egyetlen varázsló. Szintén nem a szegények, de nem is a gazdagok sorából származó család, így még ezen a téren is teljes az összhang az édesanya családjával.
A családban senki sem mugli gyűlölő vagy Voldemort párti, vagy semlegesek vagy ellenségesen gondolkozók.

         Külsőségek

magasság || 190 cm
tömeg || 85 kg
szemszín || kék
hajszín || Barna
kinézet || Az átlagosnál magasabb, barátságos arcú fiú. Általában egy fekete gitár is van nála s annak kíséretében járja az iskola különböző területeit. Mozgása kimért, mégis laza. Tekintete olyan, mintha mindig a messzi távolt pásztázná, s a kék íriszekben mindig ott ül a vágyakozás, hogy miután azt valószínűleg Evan maga sem tudja.



         A tudás

varázslói ismeretek ||
- SVK a kedvenc tantárgya, de otthon van még az átváltoztatás tan és a bájitaltan területén is. Nem igazán kedveli az LLG-t és a jóslástant. Jól sikerültek az RBF-ei  a három kedvenc tárgyából a RAVASZ-ra is elegendő.
felvett tantárgyak ||
                      roxfortosok: Rúnaismeret, Alkímia
mugli képzettségek || Gitározik, hegedül, énekel.
pálca típusa || 9 és ¾ hüvelyk, Tölgyfa, Főnixtoll maggal



         Szerepjáték-példa
 

~ Amikor látom a madarakat szállni, gyakran olyan szabad akarok lenni, mint ők, kiszakadni ebből a sokszor sekélyes és elvadult világból. Elgondolkozok azon, hogy milyen jó is lenne, hagyni, hogy a szél a hátára vegyen és elvigyen oda, ahova csak akar, olyan tájakat bejárni ahova ebben az életben nem biztos, hogy esélyem lenne eljutni.
Aztán hirtelen eszembe jut, hogy nekem itt van dolgom, engem ide szánt a sors és akkor nem érzek mást csak hálát, hálát a szüleimnek, hálát mindenki másnak, aki megmutatja, hogy nem kell nekem ahhoz a madarakkal szállnom, hogy helyem legyen a világban, s hogy igazából bárki lehetek, ha elég erősen küzdök érte, s így bárhova eljuthatok. Csupán hinni kell benne.
Édesanyám mindig az mondta, hogy az leszek, aki csak akarok, ha engedem, hogy kitörjön belőlem és nem fojtom el a magamban rejlő potenciált. Sokat jelent az életemben, igazából minden ember, akit közel engedek magamhoz sokat jelent, hiszen mind az utam egy-egy fontos alkotó köve, amelyek nélkül nem tudnám végig járni ezt az ösvényt.
Azt hiszem, rendkívül szerencsés ember vagyok, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen teljes életet éljen, mint amilyet én. ~

A gitár az utolsó hangot leheli, majd lassan leeresztem a kezemet, s aztán csak a dallamok és a gondolatok nyomán nem marad más csak a távolba meredés, az út keresése, vagy talán csak egyfajta összegzés, számvetés magamban, amelyet egy apró csilingelő hang tör meg csupán, amely olyan számomra, mint az egyetlen csillagfény az éjszakában.

- Min gondolkozol Evan? –

Dorothy fejét lassan oldalra biccenti, majd hatalmasra tárja kék szemeit, melyek úgy kerítenek hatalmukba minden egyes ilyen pillanatban, mintha megbűvöltek volna. Szeretem őt, de nem a szó romantikus értelmében, ő az én jobbik felem, kiegészít engem, utat mutat a rengetegben, olyan, mint egy szellő, amely visszaterel a helyes útra. Olyan érdeklődéssel tud figyelni engem, s naivitásában is olyan dolgokat tud mondani, amik a legrosszabb pillanataimban is jó kedvre derítenek, s könnyeket csalnak a szemembe, a boldogság könnyeit.

- Igazából csupán azon, hogy mi célom lehet a világban. Miért érkeztem ide. Aztán, minden egyes pillanatban rájövök, hogy többek között például miattad, a szüleim miatt és minden egyes hozzám közel álló ember miatt. Nem ti lennétek szegényebbek a hiányomtól, hanem a világ például ezektől a beszélgetésektől. Szóval örülök, hogy itt vagyok. –

Dorothy lassan feláll, majd lassú kimért léptekkel mellém lép, s a kis kezeivel átfonja a vállamat, s ezt követően a fejét ráhajtja. Nem szól, s én sem érzem szükségét, ebben az ölelésben benne van minden kimondott szó, s minden, amit kimondani nem lehet.


avialany||  
Logan Lerman