Currently...  

Egyszer volt, hol nem volt...

Mostantól senki ne várjon tőlem baglyot I'm out! 

Not bad...

Szánalmas. Ez cseng a fejemben, egyfolytában, szüntelenül. Ezzel az egy szóval tudnám jellemezni Mathiast, a helyzetet, saját magamat. Magamat.
Te szent ég, vajon mikor lettem ennyire elkeseredett, és mikor süllyedtem olyan mélyre, hogy mások fájdalmában próbáljam meglelni a boldogságomat? Ez nem normális, én nem ilyen ember vagyok, a bizonyíték erre pedig a zsebem rejtekében bújik meg. Ha hidegen hagyott volna a háztársam sorsa valószínűleg, amint elraktam a karkötőmet, a memóriám legeldugottabb sarkaiba küldtem volna a neki tett ígéretemet, hogy aztán úgy folytassam eddigi életemet, mintha semmi sem történt volna. Mégis mit akarok ezzel elérni, mi ezzel a célom? Bebizonyítani, hogy az utolsó csepp jóság is elpárolgott belőlem, ezzel pedig egy időben egy gerinctelen szörnyeteggé váltam? Elég gyomorforgató és szívfacsaró lenne, ha pont most hagynám magukra az embertársaimat, amikor az iskolánk Tudjukki csatlósainak lépéseitől reng és vészesen közeledik a jövőnket meghatározó, emberi életekre szomjazó összecsapás.
A párbajt csupán felindultságból hoztam szóba, messze nem vagyok annyira igazságtalan, hogy pálcát rántsak egy olyan emberre, aki nincs egy szinten velem. Márpedig Mathias lassan kezd összeroppanni a kínkeserves szenvedés több tonnás súlya alatt, nem is kell gyötrelme okozta komponensekről tudnom ahhoz, hogy tudjam, aranyvér tartotta életben, immár elgyengült porhüvelye nem fogja már sokáig húzni, ha valamilyen módon nem talál nyugalmat.
A meggyötörtségnek köszönhetően már-már velőtrázó hangja megrezegteti a dobhártyámat. Félelembe oltott reakcióm dióméretűvé zsugorítja a gyomrom arra a gondolatfoszlányra, hogy egy nap rám is ez vár, én is Mathias kíméletlen és kegyetlen sorsára fogok jutni. A felismerés bénítóan és fájdalmasan felcsendül bennem, igába fogja a hangszálaimat és fogvatartóként leláncolja őket. Még csak egy rekedt nyekkenést nem tudok kiakadni magamból, pedig lenne némi hozzáfűzni valóm az ítélkezésként csengő mondandójához. Engem aztán senki ne merészeljen tudatlanul bírálni, főleg ne egy olyan ember, akinek talán az utolsó reménysugara a részemről nagyra becsült – és általában csak azok számára kínálkozó, akik kiérdemlik - segítségemben rejlik. Igaz, hogy a rémálmok a leggyakoribb és egyben hívatlan vendégek az ágyamban, ennek ellenére vannak nyugodt éjszakáim. A nappalokról meg nem is beszélve… a lidércek sosem voltak élettársaim a mindennapokban.
Amikor a hosszú monológja végére ér, az az érzés támad rám, mintha sóbálvánnyá dermednék. A vér az ereimben gleccserhidegre hűl a gyilkosság gondolatára, és csak most veszem észre, hogy immár vértelen ajkaim kiszáradtak. A jégkarcosan friss levegő minden egyes lélegzetvételkor dérhidegre hűsíti orrnyílásaimat, az apró oxigénkortyok pedig tűk ezreiként érkeznek a tüdőmbe és annak pergamen vékony felületébe szúródnak. Sosem mocskolnám be a kezemet más személy erkölcstelen vérével.
Az egész eszmecsere egy pillanat alatt elveszíti értelmét, melyet egyetlen egy mondat elsöprő ereje sodor el. Haszontalan és időpocsékolás egy olyannal küzdeni, aki már rég feladta a harcot. Ebben a mérkőzésben semmi versengés nincs, ez pedig elveszi az egész szócsata varázserejét. Nem akarom, és szerencsére nem is kell ezt végignéznem, ennyi elég is volt.
-   Ugyan! – csattanok fel, és igyekszem továbbra is fenn tartani azt az álcát, hogy bizony én vagyok az erősebb. – Nincs is szükséged az ártalmas bájitalaimra, Montrego! És tudod, miért? Azért, mert a saját démonjaid a legnagyobb mérgeid. – sziszegem neki cinikusan, miközben azt figyelem, ahogy a mártír szerepében díszeleg. Közelebb lépek hozzá, majd lehajolok úgy, hogy az arcom nagyjából az övével egy szintre kerüljön. Vékony ujjaimmal megragadom bársonyos bőr fedte tenyerét, majd belehelyezem az immár a talárom zsebének sötétjéből kiemelt üvegcsét, amiben az altató bájital apró hullámokban táncol. Az átlátszó, szilárd anyagot a férfi ujjai közé szorítom, körbeölelem velük a holdfényes, nyári éjszakaként csillogó löttyöt. – A megváltást ki kell érdemelni! – teszem hozzá alig hallhatóan, mégis indulatokkal fűtött hangon. – És ne aggódj, amint elkezded inni a bájitalt, soha többé nem foglak megismerni… - reagálok az utolsó dologra, amiről gondolatom akad, miután ismét felegyenesedem és ellépek tőle. És bizony így lesz, de nem azért, mert belekevertem valamit a bájitalba, amitől Mathias más külsőt kap, hanem azért, mert az emlékezetemben a Montrego nev hallatán az a megviselt arc fog a lelki szemeim előtt megjelenni, mely most épp a talajt pasztázza.
Soha sem könyörögtem senkinek, hogy ossza meg velem terhét, és ezúttal sem áll szándékomban máshogy cselekedni. Ha Mathias retteg attól, hogy démonjai valós alakot öltenek, tőlem aztán tartsa csak meg magának őket. Nekem az is bőven elég, hogy a sajátjaimmal kell megküzdenem.
-   És ha most megbocsátasz… jó éjszakát, Mathias! – búcsúzom szellőpusmogásnál nem hangosabban morajló hangszínezeten. Kétlem, hogy a társaságomban lévő férfinek akadna egyéb, érdemleges mondanivalója, de ha mégis, kénytelen lesz másvalakinek elmondani, ugyanis az én figyelmemet már elvesztette.  
Az előbbi kérésének eleget téve megfordulok, majd az éjszaka deres ajkainak csókjával az arcomon az obszidián-fekete fellegmassza borította ég alatt beköszönt éjszakában hagyom az elkeseredés ködében eltévedt férfit, hogy magányában megpróbálja leküzdeni a lelkét mételyező démonokat.

Az ő halálát nem a teste szenvedte el, hanem a lelke. Látszólag viszonylag
jó egészségi állapotban volt továbbra is, belül azonban meghalt.

Nos, nem tart sokáig, amíg rájön, hogy ma este eszem ágában sincs vele együtt érezni… legalább is úgy, hogy erről ő is tudomást szerezzen. Noha tényleg sajnálom, hogy ilyen állapotban látom, képtelen vagyok felülkerekedni a mérgemen. És nem is akarom… miért tenném? Dühít, hogy megszerezte a karkötőmet és kihasználva azt, rávett, hogy altatót készítsek neki. És igen, egyáltalán nem az zavar, hogy bájitalt kellett kotyvasztanom neki, csak az, hogy ilyen módon érte el, amit akart. Tán nehezebb lett volna, ha csupán odajön hozzám és szívességet kér. Hát persze, hogy kellemetlenebb lett volna… hisz nem akar adósa lenni senkinek, nemde? Nem is értem, hogy mit gondolt. Hogyha talál valamit, amiért köteles vagyok szívességet tenni neki, akkor nem szorongathatom meg? Rosszak voltak a számításai, nem? Hisz most is a markomban van.
- Mert ha ezt tenném mindenkivel, aki gyenge állapotába kerül, akkor az emberek azt hinnék, hogy kihasználhatnak. Te is ezt gondoltad, pedig nem emlékszem, hogy kegyes lettem volna hozzád… honnan fogom tudni, hogy máskor nem használsz ki, ha megszánlak? – kérdezem, miután levezetem a rövid hipotézisemet, és rögtön meg is bánom. Már most kezdek gyengülni, pedig megfogadtam, hogy semmi empátiát nem mutatok felé. Az is elég lett volna, ha azt mondom neki, nem érdemli meg – semmi magyarázat és kérdések nélkül.
- Azt teszem, Motrego! Nem elég nyilvánvaló? Vagy talán párbajt kéne kezdeményeznem, hogy észrevedd, mennyire hidegen hagyd, hogy így látlak? – reagálok rögtön, dühösen a mondatára. Az agyam azt suttogja, fogjam vissza magam, mert túl sokat magyarázkodom. Csak az próbál minden áron érthetővé tenni valamit, aki attól fél, hogy lelepleződik, aki attól tart, hogy a másik rájön, hazudik és semmi sem igaz abból, amit állít.
A következő mondatán halkan felnevetek.
-   Semmit sem tudsz rólam… csupán azt hiszed! De nehogy becsapd magad. Rossz érzés, amikor kiderül, hogy amit a valóságnak hittük nem az, nincs igazam? Vagy már arra is képtelen vagy, hogy megkülönböztesd a kettőt? – kérdem szarkasztikusan, az állapotára utalva. Kíváncsi vagyok, hogy mitől akar megszabadulni, miket szokott álmodni, és addig nem engedem el, amíg el nem árulja. Hogy miért akarom tudni? Csak nem ezért, mert érdekel? Vagy azért, mert szükségem van egy újabb kártyára, amivel ezután is a markomba tarthatom? Is-is.   
Amikor meghallom, hogy a hamis üvegcséről beszél, elmegy a kedvem attól, hogy megvicceljem. Így, hogy tudja, már nem is lenne szórakoztató a kis trükk.
-   Ugyan, Mathias… Ne próbálj sajnálatot ébreszteni bennem azzal, hogy magad fájlalod. Ne játszd el nekem amorózó szerepét. A megnyerő külső és a behízelgő modor előnyök, de nem most.
Előveszem az üvegcsét a zsebemből és a tenyerembe rejtem. Halvány mosoly kerül az arcomra, és meg sem várva, hogy a háztársam lássa, ismét megszólalok.
-   És ha már a fájdalomnál tartunk… igazán elmondhatnád, hogy miért van szükséged altatóra. Mondd csak Mathias, milyen álmok gyötörnek? Mit tettél, hogy képtelen vagy aludni?
Hangon sejtelmes és halk, közben érezni a szavaim csengésén, mennyire élvezem, hogy tovább kínozhatom. Tudom, hogy ahhoz, hogy elmondja, újra – talán utoljára – át kell élnie a rémálmait. Vajon képes lesz erre, hogy cserében – talán örökre - megszabaduljon a kínzó álmoktól?

„Csessze meg mindenki!”
Azt hiszem, ez lesz a mai estém jelmondata. Hosszú és fárasztó napok, hónapok teltek el azóta, hogy megengedtem magamnak, hogy lazítsak. Az utóbbi időben túlhajszoltam magam és kezd elegem lenni abból, hogy csak egy valamire összpontosítok: az év végi vizsgákra. Az ember azt hinné, kifordultam magamból, megváltoztam, akár azt is, hogy előkerítettem a régi, nyugodt és szorgalmas énemet (aki nem tesz magasról mindenre), ugyanis egy ideje mást sem csinálok, csak tanulok, tanulok, és tanulok. Fáradtabb estéjeimen magamon röhögök, amiért most is a nyamvadt könyvekre koncentrálok, amikor körülöttem háborúzik a „jó” és a „rossz”. Nos, lehet, hogy önző embernek tűnök, amiért nem érdekel a többiek sorsa, de ugyan! Talán egy íratlan szabály, hogy mindenkinek valamelyik oldalra kell állnia, küzdenie és még az élete árán is megvédenie a párját? A bátyáim ezt csinálják, az apám is… nem érzem kötelességemnek, hogy beálljak közéjük. Apám amúgy sem egyezne bele, hisz egész életében azt szajkózta, hogy én vagyok az egyik legfiatalabb, foglalkozzak csak a dolgommal – a tanulással – a többit meg hagyjam a felnőttekre. Természetesen nem szokásom szót fogadni, főleg nem neki, de ezúttal nincs kedvem ellenkezni. Miért rohanjak fejjel a falnak, amikor úgyis elegen teszik? Persze ők arra hivatkoznak, hogy nem akarják hagyni, hogy elnyomják, és úgy kezeljék őket, mint az állatokat, de nekem nincsenek ilyen problémáim, szóval feleslegesnek tartom a lázadást.
Tudom, hogy pillanatnyilag a világ nem csak a sárvérűekre és az ellenállókra veszélyes, de még ránk, aranyvérűekre is, azonban egyáltalán nem foglalkozom ezzel. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de hiszek a sorsban – ha valami meg van írva, úgyis meg fog történni, nem tehetünk ellene. Talán ezért is választottam a Roxforttól messzi helyszínt. Na persze még azért is, hogy ne hiányozzon az izgalom a mai estéből sem. Ami a kis kalandomat illeti, nem, nem egyedül vágok bele. Az utóbbi napok talán azt a látszatot kelhették, hogy a mardekáros Pierce lány azért tölti egyedül a szabad idejét, mert magára haragította az összes szeretettét – még olyat is hallottam, hogy Angie azért szökött el az iskolából, hogy ne lássa az undok, kinemállhatatlan személyt, akivé váltam - és barátját, így hát most teljesen egyedül maradt. Jobb napjaiban nagyon jókat tudok ezen nevetni, azonban néha meg tudnám átkozni az első embert, aki velem szembe jön, csakhogy megfélemlítsem a többieket. De sosem teszem meg… nem azért, mert olyan profin tudok uralkodni magamon, hanem azért, mert nem szeretném, hogy gyengének lássanak. Tilos megmutatni másoknak, hogy olykor egy-egy ilyen pletyka milyen sebezhetővé tesz, és mennyi sérülést tud okozni.
Tehát ma este Richard Groiean lesz a társam. A faviskós „incidens” óta sok időt töltöttünk egymással, és… te szent Merlin! Ki gondolta volna, hogy hetedévesként egy igazi barátra lelek egy olyan fiú személyében, akivel sosem foglalkoztam? Ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy a mai napon itt fogom várni Richardot, valószínűleg kiröhögtem volna az illető, és most? Jelenleg a domb egyik oldalán állok és őrá várok.
Egy kicsit hideg van, de ha azt csináljuk, amit elterveztünk, egy idő után oly mindegy lesz, hogy milyen hőmérséklet van idekint… Félreértés ne essék, nem játszunk túlélőset, nem melegedünk össze, csak… beszélgetünk, lazítunk és iszogatunk. A választást őrá hagytam, egészen biztos, hogy jobban ért az italokhoz, mint én. Csak azt remélem, hogy nem felejtette el…

Bocsánat, hogy csak most

Mióta utoljára találkoztam Montregoval, azóta eltelt két hét, így hát volt elég időm gondolkozni. Nem tudom miért, de még mindig azon a véleményem vagyok, hogy nem Richard vette el a karkötőmet. Miért tenné? Van elég pénze, hogy megvegyen egy ilyet, esetleg csináltasson egy ékszerésszel, ezen kívül nevetségesen hangzik a feltételezés, hogy pont tőlem lopna.  Megkérdezni ugyan nem fogom, mert nem hiszem, hogy emlékszik arra az estére, max. az elejére, a báltáncunkra. Amúgy meg teljesen mindegy, hogy hogy került Mathiashoz a karkötőm, mert már csak az számít, hogy végre nálam van. Viszont még mindig mérges vagyok, amiért a háztársam megengedte magának, hogy megzsaroljon. Utálom, ha valaki a markában tart és előbb vagy utóbb biztos, hogy bosszút állok azon, aki pár kellemetlen percet okozott a már így is elég keserű életembe.
Az órák után a Mardekár klubhelyiségbe megyek, ugyanis semmi kedvem valamelyik folyosón, a nagyteremben vagy egyéb helyen megvárni a találkozó időpontját. Aznap, amikor visszakaptam a karkötőm, azt mondtam Mathiasnak, hogy a bájital csak késő estére lesz kész, ennek ellenére, már rég elkészítettem. Ezt a hazugságot csak azért mondtam, mert ki akartam szúrni vele, bár ahogy ismerem… ez édes kevés lenne. Ki nem tenne bármit egy kis zavartalan, nyugodt pihenésért? Biztos vagyok abban, hogy ő már rég ott lesz, amikor én csak a klubhelyiségből lépek ki.
Nos, mivel elég fárasztó napom volt és a kviddics edzésen is felidegesítettem magam, ezért úgy döntök, hogy mielőtt találkozom Mathias-szal, pihenek egyet. Ha túl későn indulok el, nagy rá a lehetőség, hogy valamelyik Prefektus vagy egyéb rajtakap, hogy szabályt szegek, és talán kegyetlenség részemről, de egyáltalán nem tud meghatni, hogy az esetben nem tudok majd a parkba menni, ezért faképnél kell hagynom Mathiast.  
Miután felkelek, ráérősen összeszedem magam, majd miután elkészülök, a találkozóra indulok. Érzem, ahogy a háztársaim egy része csodálkozva rajtam legelteti a szemét, amikor kifelé haladok a klubhelyiségből, az egyik még az órájára is pillant. Nem nézek rá, csupán a perifériás látásomba került az alakja és ezért vettem észre.
Mivel tudom, hogy a diákok melyik folyosón jönnek, ezért kerülő úton megyek, és direkt a legmesszibb és egyben a legelhagyatottabb folyosókat választom. Menés közben remélem, hogy nem találkozom nem kívánt személyekkel, ugyanis utálom, ha a terveim nem jönnek össze.
Próbálok csendesen lépkedni, ugyanis a Roxfortban még a falaknak is van fülük. Az ember sosem tudhatja, hogy éppen ki figyeli, vagy ki lesi minden egyes szavát vagy lépését. Egy kicsit nehezemre esik összpontosítani, ugyanis a gondolataim teljesen más helyen járnak. Napok óta próbálok visszaemlékezni arra, hogy mi történt a bál estéjén. Nagyjából arra emlékszem, hogy Emilyvel elindultunk szórakozni, aztán… így is tettünk. De ez a fogalom igen sok dolgot rejthet magában, így hát semmivel sem vagyok előrébb. Talán jobb is, ha nem tudom, nem? De annyira idegesít az az érzés, ami akkor keletkezik, amikor a kíváncsiság és a nyugtalanság összekeveredik. Tudni akarom, de mégsem.
Nagyjából öt perc alatt érek ki a kastélyból, kint pedig szemmel látható, hogy a sötétség kezd mindent beborítani a fekete palástjával. Tudom, hogy hová kell mennem, de még mielőtt odasétálnék, végignézek a fa tövében ülő férfire. Arcomra egy alig látható, csúfondáros mosoly szökik fel és az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon mióta várhat rám. Arra vagyok kíváncsi, halványul e már benne a remény fénye, hogy végre nyugodtan lehajthatja a fejét a párnájára és zavartalanul végigaludhat egy éjszakát.
A férfi testtartása, kinézete szánalmat, de közben fájdalmat és empátiát is ébreszt bennem. Nem tudom, miért érzek jóindulatot iránta, de már most biztos, hogy semmi empátiát nem mutatok felé ma este. Megzsarolt, ezért pedig meg kell fizetnie.
A talárom bal zsebéhez nyúlok, ahol a neki készült altató van, majd a jobbhoz, ahol egy olyan bájital helyezkedik, amitől ugyan elalszik, de rémálmok fogják gyötörni, és addig lesz a saját álmai rabja, míg fel nem kell a Nap.
Eltűntetem a halvány mosolyt az arcomról és felveszem az álarcom. Tudom, hogy érzéketlenség sugarazik belőlem, nemtörődömség. Pont ezt akarom… hadd lássa, hogy mennyire nem érdekel az állapota, hogy képes vagyok a földön fekvőbe is belerúgni, ha úgy vélem, megérdemli.
- Nem kell Dobrevnek lennem, hogy megállapítsam, lábujjhegyen táncolsz az elkeseredettség és az őrület szélén – közlöm vele, amikor olyan közel kerülök hozzá, hogy jól hallja, amit normális hangnemen mondok. A szavaiban, abban, ahogy cseng a hangom jól hallani a kíméletlenséget és a ridegséget. – Szánalmat ébresztesz az emberben…
Úgy érzem magam, mintha egy nyílt sebet sóznék. Az előny nálam van, ugyanis a zsebemben az altatója helyezkedik, én pedig teljesen friss és kipihent vagyok. Élvezem a helyzetet? Már hogy ne tenném? Pillanatnyilag a markomban tartom Mathias-t, tehát addig használom ki, hogy ilyen állapotban láthatom, amíg csak tudom.