 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3
|
|
1
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Hisztis Myrtle mosdója
|
Dátum: 2013. 02. 03. - 13:55:58
|
 Minden nap legnehezebb része a reggel. Nem könnyű újra erőt meríteni, talpra állni, felkelni, mozdítani tested, lelked, küzdeni. Főként, ha a hátad szinte sajog a kényelmetlen fekhelyedtől, ami manapság számomra nem jelent mást, mint egy függőágyat a szükség szobájában. Megpróbáltam mindenféle varázslattal ellátni, abból a célból, hogy mégiscsak kényelmes legyen, de valahogy sehogy sem akart összejönni. Egyáltalán nem olyan, mint a pihe-puha ágyam a Hugrabug hálókörletében. Abból az ágyikóból tökéletesen rá lehet látni a Holdra és az összes csillagra, melyek olyan megigézően hatnak az emberre, plusz a párnámnak csodálatos goji bogyó, vörös áfonya és rózsa illata van, amit bármikor is érzek rám tör az álmosság. Szinte látom magam, ahogy az éjjeli szekrényemen gyertya ég, s én az ölemben tartok egy pergament, amire lelkesen jegyzetelek. De ez a feltűnő kép, csupán egy emlék, mint ahogy minden jó dolog csak a múltamban létezik.
Életmódot váltottam. És itt nem csak a szökevény létemre gondolok. Hanem egyáltalán arra, hogy olyan vagyok, mint egy vámpír. Nappal alszok és este pedig élem világom. Hisz másképp nem is lehetne. Csak éjszaka vagyunk igazán aktívak és az a nagy baj, hogy a halálfalók ezzel tökéletesen tisztában is vannak. Szabadidejükben csak hobbiból fogócskázni támad kedvük, épp ezért olyan veszélyes nekünk már csak létezni is. De hát veszély nélkül mit is ér az élet?
Kevés kapcsolatom van már a külvilággal. Igyekszem jelezni a szeretteimnek, hogy még élek, de valójában csupán őket sodrom veszélybe azzal, ha megpróbálom felvenni velük a kapcsolatot. Bárhogy is nézzük soha, sehol sem vagyunk biztonságban, de ahhoz, hogy életünk ne legyen hiábavaló muszáj kockáztatnunk.
A legnehezebb, legfájóbb pontja annak, hogy szökevény vagyok, az a családom. Mindkét szülőm auror, s a két bátyám közül egy halálfaló. Kifejezetten jó célpontok vagyunk egy halálfaló támadásra és összeszorul a gyomrom, ha csak belegondolok, hogy netán az egyik testvérem is képes lenne részt venni a hadműveletben, megkínozni a saját családját, hovatovább.. Nos, erről szólnak a rémálmaim, tömören.
S most újra itt vagyok. Rutinosan cikázok a folyosókon rettegve minden egyes pillanatban, hogy lefülelnek és végem. De már olyan állandósult érzés ez, hogy nem fojtogat, mint azelőtt, hanem inkább erős vehemenciával lüktet az ereimben és suttogja, hogy 'ne állj meg, menj tovább'. De ez a gondolat, akkor sem lankad bennem, amikor elérem a végállomást, s megtalálom a tökéletes búvóhelyet. A sötétségbe süppedve, ledermedve várok és várok, akár az idők végezetéig is. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: A lim-lomos hely
|
Dátum: 2013. 02. 03. - 13:45:14
|
 Egy háborúban nem létezik tökéletes lépés, kiváló haditechnika, mert amondó vagyok, hogy az egész csak egy elcseszett szerencsejáték. Vagy helyes a válaszod, vagy nem, vagy jó helyen vagy, vagy nem, vagy a megfelelő emberben bízol, vagy nem, vagy túléled, vagy nem. Nincs túl sok választásod, lehetőséged. S ez egy kicsit Hamlet szindrómává változtatja a helyzetet: Lenni vagy Nem lenni? Nos, ez valóban egy jó kérdés.
- Drága, Maggie! – suttogom kellemes hangszínen, ami kifejezetten magában foglalja, mindazon érzéseket, amik rám törnek. Így az aggodalmat, a hiányt, a rettegést, a közös szép emlékeket. Azonnal átölelem a lányt, még ha tudom is azt, hogy mennyire távolságtartó. Ez a vonás leginkább a mardekárosokra és a hollóhátasokra jellemző. Egyeseket ez kifejezetten érdekessé tesz, egyeseket pedig elkényeztetett ficsúrként tüntet fel. Nos, Maggie egyértelműen az előző csoportba tartozik s bármennyire volt már 11 évesen is makacs és rideg, mégis a várfalakon túl egy nagyon kedves, őszinte lányt ismertem meg benne, s talán épp ezért lett a barátságunk ennyire kitartó.
Sokan fordultak ellenem, olyanok, akiket jó barátaimnak hittem, épp ezért jó érezni azt, hogy vannak még akikben bízhatok, akik nem árulnak el. Habár, ez a veszély mindig fenn áll. Próbáltak már tőrbe csalni, elkapni ezek a bizonyos barátok, épp ezért a létezésem rizikófaktora a duplájára nőtt, azonban Maggsről életemben még csak gondolni sem merném, hogy becsapna.
Leülünk, s habár majdnem úgy fogalmaztam, hogy kényelmes elhelyezkedtünk ez utóbbi nem lenne igaz. Én inkább úgy foglalok helyet, hogy bármelyik pillanatban felpattanhassak, ha netán védekeznünk kell, s meg sem lepődnék, ha valóban erre kerülne a sor és bajba keverednénk.
- Nincs sok időnk, maximum negyed óránk, mert éjfél után nem sokkal el kell mennem, ha időbe vissza akarok érni és neked is biztonságosabb, ha az óra moraja alatt sikerül visszajutnod a klubhelyiségbe, így elkerülve azt, hogy netán zajt csapj, mert az óra, úgyis túlharsog – mosolygok, miközben elmagyarázom a nem túl komplikált haditervemet. – Egyébként pedig köszönöm jól vagyok. Már amennyire ilyenkor jól lehet az ember. Szinte az egész családom üldözött és ott van a bátyám – morcosan összehúzom a szemöldököm -, aki halálfalónak állt. Minden nap egy reménytelenség és mégis túl kell ezt élnünk és porba tiporni ezeket a nyomorultakat – hangom érzelmetlenné, komollyá válik. – És veled mi újság? Hogy vagy? Nektek sem lehet könnyebb. Mi félünk, hogy elkapnak, ti pedig rettegtek, nehogy célponttá váljatok, gondolom én – a mondandóm végén picit elmosolyodok, bátorítóul.
Nem könnyű sem lázadni, sem megtűrni a nyomást, amit a halálfalók gyakorolnak rajtuk, rajtunk. Végtére is, mindannyian tűrünk, a különbség csupán annyi, hogy aki szökevénynek áll nem csak a véleményét vállalja fel, hanem annak következményeit is. Azonban ettől még mi nem vagyunk többek, vagy jobbak, mert mi is csak áldozatok vagyunk. Áldozatai egy olyan fekete mágusnak, aki ugyanolyan, mint mi, csupán képtelen kontrollálni önmagában a gonoszt, ehelyett inkább hagyja, hogy az irányítsa őt. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: A lim-lomos hely
|
Dátum: 2013. 01. 27. - 19:12:41
|
Sötétség ereszkedett már a Roxfort egészére, minden szegletére és nem tölti be más a teret csak az a moraj, amit a szunnyadó élet ad ki magából megfűszerezve a néha felcsendülő kongással, amit a toronyóra áraszt magából, hogy mindenki számára figyelmeztetőül hasson.
Valaki épp álomra hajtja fejét, pulzusa lelassul és lassan az álmok világába kerül. De milyen álmokéba? Biztos vagyok benne, hogy abban nem lehet semmi boldog, szép vagy fényes, hisz az álom belsőnk legmélyebb szava, olykor félelmet kapunk tőle, olykor bátorságot merítünk belőle. Valaki sír a párnájába temetve fejét, hogy megnyugtassa magát és túllépjen a borzalmon, amit aznap átélt. Hisz mindenki számára teher az, ha vétkezik, ha olyan cselekedeteket kényszerítenek rá, amit még legrosszabb rémálmában sem tenne meg. Ki akarna főbenjáró átkot használni, csak azért mert azok az együgyű halálfalók megparancsolták neki? S vajon ki akarna a pálca kereszttüzében állni, hogy elszenvedje a kárt, átélje a fájdalmat? Nehéz embernek lenni az embertelenségben, nehéz győztesnek lenni a veszteségben, s mégis muszáj tovább mennünk, muszáj felállnunk, muszáj új napot kezdenünk, muszáj bíznunk.
Mindannyiunknak. A reszkető elsősöknek, a megrendült hitű Roxfortosoknak, a megtépázott varázslótársadalomnak, még annak az aljadék talpnyaló bandának is, akik körülöttünk szítják a tüzet, ami ha felcsap, a háború felemészt mindent. Itt járnak. Itt járnak köztünk. A kastélyban, s éjnek évadján arra áhítanak, hogy elkapjanak minket. Hogy összeroppantsanak minket. Hogy a föld alá temessenek minket. Minket üldözötteket, lázadókat, szökevényeket.
S még akkor is minden egyes nap felkel, s minden egyes napnak meg kell adnunk az értelmét, még akkor is ha az életünkkel kell játszanunk. Sosem szabad feladni, sosem szabad megtorpanni, mert minden nap egy új veszély, s azon túl egy új lehetőség. Még akkor is ha az a lehetőség parányi. Épp olyan parányi, mint a cetli, amit tegnap kaptam, s mégis nagynak tűnt a szememben. Egy nagy reménynek. Reménynek arra, hogy új információhoz jussak, mely lehet, hogy sorsdöntő, de még ha nem is, legalább tudom, hogy nem adtam fel és megpróbálok kitörni a tehetetlenségből, megpróbálok harcolni, még ha az én erőm elenyésző is ebben a háborúban. Szerda. 11:50. Lim-lomos szoba.
Maggie S annak rendje módja szerint itt vagyok. Várok, még akkor is ha épp a végzetemre várok, hogy feltűnjön egy csuklyás alak a semmiből, vagy egy talpnyaló prefektus. Akkor azonban végem.
A sötétségből félszegen megjelenik egy alak. Lassan végigpásztázom és csak reménykedem, hogy ő az, akire várok. Bízom. Reménykedem, mert már csak ez maradt nekem.
- Maggie? |
|
|
|
|
4
|
Ősi tekercsek / Dumbledore Serege / Re: Dumbledore Serege
|
Dátum: 2013. 01. 26. - 10:37:17
|
Miközben egy mugli versét olvastam, elindult bennem valami, s az a valami idáig hozott. Szóval... szeretnék csatlakozni! 
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület
|
Dátum: 2012. 07. 27. - 16:46:57
|
 Elönt egy érzés, mely lassan felemészt. Olyan ez, mint, amikor minden ideg megfeszül a várakozásba, s a csendben felolvad a düh, vagy az elkeseredettség. Közben minden elfagyott érzést a tűz éleszti újra, mely szomorkodni késztet, mégis lángra gyúl. Keveredik benned a fájdalom, az összeomlás szélén állsz, de még akkor fel-felcsapsz, mintha a tenger egy szilaj hulláma volnál, s habár a végén úgyis elenyészel, mikor lecsapsz, mégsem veszel el teljesen.
Nem tudok mit mondani, tenni, érezni. Belecsúsztunk egy mély szakadékba, mely a semmibe tátong, csupán egy kéz tart már mindkettőnket, de az is lassan megfárad, elernyed. Próbálom összerakni a képet, hogy mi a helyes, felhagyni az érveimmel, vagy harcolni egész éjjel.
De fáradt vagyok hozzá, vagy talán kevésbé bátor. Talán mindkettő. Belefáradtam, hogy észérvekkel magyarázzak Elenának, akit minden szavam hidegen hagy, hisz bármit is mondok mindig megfelel rá, mintha nem is szóltam volna semmit. Mintha nem is érdekelné. S egyben nem vagyok bátor. Nincs bátorságom ahhoz, hogy beszálljak egy újabb meccsre, mert nem akarom bántani őt. Tudom, tudom. Az én hibám, hogy gyenge vagyok. Gyenge, mert önmagamnál is jobban szeretek embereket és engedek nekik, még akkor is, ha nincs igazuk, vagy ha ezzel engem eltipornak. Ugyanez a helyzet Elenával is. Habár ő úgy beszél, hogy minden nyelvcsapása ostorként üt rám, s ez kínzóan fáj, akkor sem vagyok képes rá, hogy bántsam.
Embereket megszeretek, aztán pedig hiszek bennük. Bármily reménytelenek, vagy buták is, hiszek nekik, hiszek bennük. Ez afféle természetes velejáróm, mely már inkább cűg, mintsem trófea.
Mindig is abban hittem, hogy az emberek nem látják meg a jó dolgokat. És a jó dolgok, nem csak a fűben, a fában, az égen, vagy a madárdalban van, hanem az emberekben is. Minden rosszban van valami jó, így minden elfuserált, megtépázott emberben is.
Régebben volt egy mugli barátom. Persze a mágusnépek legtöbbje lenézte, de én hittem benne. Valamiért hittem. Hátrányos helyzete miatt sokszor ivott és még drogokhoz is nyúlt, de ha csak ezt a képet alkottam meg volna róla valóban csak egy semmirekellőt láttam volna. Aztán felcsillant valami más, amit senki sem látott, csupán én. Sem a szülei, sem a barátai nem tudtak, hogy ő egy tehetséges költő, mély érzésekkel. Pedig ha tudták volna, teljes mértékben megváltozhatott volna a véleményük. De az emberek nem kutatták ezt. Nem kutatták, hanem csak beletörődtek a pletykákba.
Ugyanígy beletörődhettem volna abba, hogy Elenát sokszor megbélyegezték, mint egy igazi mardekáros fruskát, aki rideg egy némber, de azért a fiúkkal szívesen kavargat. Azonban nem törődtem bele, mert Elena is nem egyszer bebizonyította már számomra, hogy több ennél. Még akkor is ha megváltozott, ha sok mindent feladott.
Emögött a kép mögött sokan nem is tudják, hogy mi rejtőzik. Pedig ott áll mögötte a kitartás, a méltóság, a bátorság és az erő. Sok mindent el kellett már szenvednie, kiállnia, amire csak kevés ember lett volna képes. Mégis még mindig bírja a megpróbáltatást, fejét felszegve, az ég felé.
De lehet, hogy túl sokat képzeltem, túlságosan hittem. Egyértelmű, hogy Elenára már nem számíthatok, mert eltaszít, megbánt és talán ezt át sem gondolja. Talán minden közös élményünk egy gyermekded kaland volt, amit már felnőttként másképp ítélünk meg. Talán mindez csak azért történt meg, mert rokonok vagyunk és szűk baráti körrel, csak kevés emberben bízhattunk, nem volt választási lehetőség. De felnőttünk, Elena népszerűbb lett, mint én, s talán már nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég jó, hogy bízzon, vagy higgyen bennem. Azonban nem fogok könyörögni, siránkozni a barátságáért, hisz én sem vagyok csúszómászó. Egyszerűen ha itt lesz az ideje, kisétálok az életéből.
- Tudod, mi a legnagyobb baj? - reagálok a muglik 18. életkorához fűződő felnőtt életvitelről szóló elemzésére. - A válasz, kedves Elena az, hogy már ezen a kis kijelentésemen is fennakadtunk, ami valójában semmi mély tartalmat, vagy lényeges objektumot nem rejt, de lassan már ez is vita tárgya lesz.
Valóban kellemetlen, ha már egy egyszerű kis mondat is ilyen köretet kap maga mellé, mintha olyan monumentális dolog lenne. Elszomorító, hogy egy ilyen semmiségen képesek vagyunk fent akadni, továbbá Elena már-már erőszakosan próbálja alátámasztani a tényt, hogy a mugli világban is vannak különleges lehetőségek.
A mai napig mindig azt mondtam, hogy igen, vannak lehetőségeink és ugyanígy van választási lehetőségünk. Mégis a mi barátságunkban már egyik sincsen. Eltűntek, kitörlődtek, meghaltak. És mi öltük meg őket.
Megöltük úgy, mint Voldemort csatlósai a fél családomat. Emlékszem még arra a napra. Tisztán. Esténként látom azokat a gyászos perceket, látom a segítségért kiáltó arcokat, hangokat, melyek mindig könnyet csalnak a szemembe. De Elena ezt nem érti. Meg sem próbálja átérezni, hogy milyen ez nekem, habár hasonló a helyzetünk. Mintha csak én próbálnám megérteni őt, sőt! Mintha csak én figyelnék rá, mintha csak ő lenne a fontos.
- NE MERD AZT MONDANI, HOGY NEM FIGYELEK RÁD, ELENA! - emelem fel kissé a hangom. Épp csak egy picit, hogy nyomatékosítsam a felszólítást. - Amikor megváltoztál, mindgvégig figyeltem rád, miközben sokan mások nem. És most is figyelek rád. Hisz most is tisztán cseng a fülemben, amit mondtál. Hogy Ő csak rendet akar tenni. MONDD MEG, ELENA! Mi más az, ha nem egy szimpatizáns mondata?
Mintha csak kialakulna a düh bennem, a torkomban egy gombóc formájában. El sem hiszem, hogy képes a szemembe mondani a hülyeségeit, melyek már-már hazugságok. El sem hiszem, hogy ennyire önző. El sem hiszem, hogy ennyire elfelejtette, hogy egy barátság nem csak róla szól.
- Hülyeség ide, vagy oda, mára el sem képzelném rólad, hogy annyira szeretsz engem, hogy akár áldozatra is képes lennél. Ha valóban így lenne, gondolod eljutottunk volna idáig? Mert már lassan a pokol kapuján kopogtatunk.
Most már tisztán látom, hogy ennek semmi értelmi. SEMMI! Hisz veszekszünk a semmin, miközben már rég nem is vagyunk barátok. Semmi bizalom, semmi szeretet a részéről. S én megmondtam. Nem fogom kierőltetni. Mert eljött az IDŐ! Itt az ideje, hogy kilépjek az életéből, hisz egyszer minden kaland véget ér. A miénk itt és most.
- Nézd, Elena! Épp annyira van közöd az én magánéletemhez mostantól, mint nekem a tiédhez - közlöm, miközben nagyot nyelek. - De elmondom, hogy akkor azért nem kerestelek téged, mert Roxmortsba még a kígyós barátaiddal mentél, akik ki nem állhatnak engem. És őszintén, ez kölcsönös - húzom fel a szemöldökön kissé arrogánsan. - Nem akartalak zavarni, vagy a nyakadon lógni. Lehetőséget szerettem volna adni, hogy velük lehess. Mert nem vagyok kolonc. És nem is leszek! - egy könnycsepp szökik a szemembe, de elfordítom egy picit az arcom, hogy Elena ne lássa. - Nem leszek a terhedre, mert nem akarok beleszólni az életedbe. Egyszerűen csak hagyom, hogy a saját utadon járj, azt csinálj, amit akarsz, az légy, aki lenni akarsz. Mert én csak egy porszem vagyok, akit egyszerűen le lehet söpörni a polcról, de ha már megtetted, én egyszerűen csak tova tűnök. Mint egy felhő, egy szivárvány, mint egy emlék - újabb könnycseppek csordulnak le az arcomból, de tudom, hogy ez a legjobb. Hisz ez a "barátság" már értelmét vesztette. Eltűnt, mint a magányos csónak a tenger habjaiban, mint a sikoly a magányban.
Eltűnök a lépcsőlejáratban, vissza se nézek, szaladok a sötétben. Könnyek hűtik az arcomat. Úgy érzem, mint hacsak a szeretet dühe volnék, moraja a csendnek, fájdalma a boldogságnak. Úgy érzem, mintha napja volnék az éjszakának, ránca az ifjúságnak, könnye a kihűlt márványnak. Úgy érzem, mintha csillaga lennék a szürke égboltnak, emléke a holnapnak, semmije a mának. Köszönöm a játékot! ♥ |
|
|
|
|
6
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Bejárati csarnok
|
Dátum: 2012. 04. 13. - 09:44:06
|
Kissé elbizonytalanodom, ahogy Leora tekintek. Mintha megtört volna a szemében a lelkesedés és szavai is furán hatnak, mintha csak engem okolna amiatt, hogy a múltban voltak rossz dolgaink. De hát gyerekek voltunk! S attól, hogy én ezt szóba hoztam nem hiszem, hogy a legjobb túlragozni a dolgot. Nem intéztem felé nyílt támadást, sőt még titkosat sem, mégis ő úgy viselkedik, mint az üldözött vad, akit nyíllal lőnek a sötét vadonban. Pedig nem akartam megbántani.
Azon emberek közé tartozom, aki vidám és kedves, de ennél jobb nem tudok lenni és ha ő ezt mind félreértelmezi, s így mutatja, hogy rosszat gondol rólam, akkor miért hívott meg?
- Hát igen, elhittem volna - felelem neki mosolyogva, de nem tudom, hogy mennyit is lök ez a mosoly a beszélgetésünkön, mert azt veszem észre, hogy bármit csinálok, mondok, azt ő rosszul veszi fel. S ha valóban tetszenék neki és ha már meghívott, legalább ne teljes páncélzatban érkezett volna. Én nem bántani akarom...
Aztán egyszerre, némi szünettel tagolva ledarálja a válaszait, egészein a bájitaltantól a benne meglapuló pesszimistaságig. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, vagy tehetnék. Az az igazság, hogy egyáltalán nincs is mit mondanom, mert úgy érzem nem tettem semmi rosszat, mégis ő arra következtet, hogy kellemetlen számomra a társasága. Nos, ez egyáltalán nincs így, hisz alapból ő egy csodálatos ember, emellett nagyon jólesik az, ahogy elmondja, hogy tetszek neki.
De nem tudom mit vár el!? Azt, hogy azonnal lesmárolom, vagy azt, hogy kimondom azt, hogy ő is tetszik nekem. Egyáltalán én nem vagyok ilyen, hisz szeretem az előjátékokat, a sejtelmes flörtölgetést, de nem ugrok azonnal a pasikra és ha ő ezt várja el tőlem, akkor nagyon rosszul teszi.
Az az igazság, hogy szeretem, ha egy férfi magabiztos és nem az a papucs fazon. Talán Leo bizonytalanságát a várva várt alkalomra és az izgatottság kettősére lehet fogni, mégis szeretném, ha ugyanolyan magabiztos lenne, s ugyanolyan örömet okozna, mint a levelével, mert én igenis vágyom a társaságára, csak azt szeretném, ha lenne elég bátorsága hozzám. Ellenben vele, én úgy érzem van elég bátorságom, időm, energiám ahhoz, hogy megismerjem, de ha ilyen könnyen feladja, talán nem is voltam, vagyok számára olyan értékes, mint, ahogy azt elmondta.
Felveszem vele újra a szemkontaktust, rámosolygok és szavak nélkül is próbálom a fekete maszkkal bekeretezett, csillogó szemeibe elmondani, hogy mennyire kedvelem. Átfonom a nyakát és egy puszit nyomok az arcára. Ahogy ezt megteszem, rájövök, milyen kényelmes is ez így, hogy szeretnék ott maradni. Aztán belesúgom a fülébe:
- Nekem most az a legjobb, hogy itt vagy, velem és őszintén szólva nem lennék máshol szívesebben. Szóval ne aggódj, nem csak neked vannak érzelmeid a másik iránt!
Aztán lassan elhúzódom egy mosollyal az arcomon, majd újra átfonom az imént nyújtott karját és csengő hangon megszólalok.
- Azt hiszem a zene is minket hív...
|
|
|
|
|
8
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Bejárati csarnok
|
Dátum: 2012. 04. 11. - 16:00:36
|
Egy szabad pillanatban megpróbálom megfigyelni az arcvonásait, de a maszk túl sokat takar ahhoz, hogy megtaláljam a megfejtést. Alapból eléggé rossz az arcmemóriám, ami idegesítő tényező, s bárhogy is próbálkozom, lányos zavaromban szinte egy arc sem jut az eszembe, amihez hasonlítana.
Aztán már segítségre sincs szükségem, mert egy pillanat alatt felfedi magát.
Alig bírok megszólalni, inkább csak az arcát figyelem, s belemélyesztem tekintetem az övébe, ahogy félrehúzza a maszkot. Elmélázom a kék szemein, miközben arcomon megszélesedik a mosoly, s a fülemben, mint ritmusos dobszóló zeng: Leonard Hatchkins.
Megfogom a kezét, azt, amelyik elhúzza a maszkot a helyéről és gyengéden megérintem, jelezve, hogy jobb, ha visszateszi, hisz ez egy álarcos bál.
Azonnal végigpörögnek az agyamban a képek, amiket Leoról alkottam. Megjelenik előttem egy kőfallal övezett sötétecske terem, amelyben diákok ücsörögnek, köztük én, s végigpillantva a termen valahol hátul meglátom Leot is, jóképű mivoltában. Nem is tudom, hogy miért nem jutott eszembe, pedig, mint háztárs és évfolyamtárs eléggé jól ismerem. Immáron 7 éve. Pont az évfolyam büszkeségei közé tartozik, hiszen udvarias, összeszedett és kifejezetten okos.
Talán csak a sors iróniája, hogy mindig csak egy pár szót váltottam vele, hisz alapjában véve más baráti körbe tartoztunk. Azonban mintha csak szikra csillanna az emlékeim között, felelevenedik a régmúlt.
- Emlékszem, hogy harmadikban együtt jöttünk a Roxfortba, az Expresszen. Elena és én ültünk egy helyiségbe, bámulva az odakinti zord időt, zuhogó esőt, erre te meg az egyik haverod beestetek hozzánk, hisz már máshol nem is volt hely. Tisztán emlékszem rá, hogy aznap vizsgálták át először a dementorok a vonatot és nem volt túl kellemes élmény. Látogatásuk után Lena a megszokott udvariasságával össze is kapott veletek valamin, aztán a mi kezdetleges kis barátságunk befulladt, hisz ahhoz képest, hogy azelőtt mellettem ültél Bájitaltanon, elhúzódtál és nem beszéltünk. Úgy gondoltam, talán nem is vagy igazán kíváncsi a társaságomra – mesélem el a memóriámban feléledő képsort, s a dementorok megemlítésénél enyhén kiráz a hideg, de nem foglalkozom vele, inkább egy bátorító mosolyt festek az arcomra, amely inkább szól magamnak, mintsem neki. Ugyanis Leo mindig is vonzó pasik listáján szerepelt, csak soha sem próbáltam megszerezni. S most a lehetőség magától kopogtatott az ajtón.
- Őszintén szólva nem tudom kire számítottam. Nem is akartam tudni pontosan, hogy ki az illető, idáig. Hisz alapjában véve a figyelmessége is jó emberre vallott és ebben nem is csalódtam. Kellemes meglepetés volt, hogy te vagy az – nézek újra a szemeibe és próbálok annyi bájt varázsolni az arcomra, amennyit csak lehet.
- Már csak azt nem értem, hogy miért én?
|
|
|
|
|
9
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Bejárati csarnok
|
Dátum: 2012. 04. 10. - 17:15:43
|
Néha csupán kell egy csöppnyi fény, könny, ölelés vagy mosoly ahhoz, hogy a beborult eget is szépnek lásd. Ilyen varázzsal rendelkezik a kedvesség, amely habár egyszerű és hétköznapi, mégis sokra képes. Önmagában ez is csodálatos és talán még többet ér, ha mellé a meglepetés ereje társul. Persze nem aszinte már átlagosnak számító mugli szülinapi bulin elhangzott baráti „Meglepetééééés!”, hanem az olyasfajta, amely akkor kápráztatja el az embert, amikor a szürke, borús hétköznapjaink legrosszabbját éli. Érezteti vele, hogy vannak, akik igenis figyelnek rá.
Meglepetten álltam az ágyam mellett, amelyen egy piros boríték és egy fehér liliom feküdt. Értetlenül körbepillantottam zugom kicsiny négyzetméteren, aztán, mint sas a zsákmányára lecsaptam az ismeretlen tárgyakra. A hátam az ágy támlájának támasztottam és megszagoltam tiszta szín virágot. Ugyanolyan kellemes illata volt, mint a memóriámban és jóleső érzés ölelt át általa, a kellemes meglepetés hatására.
Finoman kinyitottam a dinamikus színben úszó borítékot, amelyből azonnal egy meghívó csúszott ki: az Imbolc bál díszes invitáló levele. Egy pillanatig csak pislogtam a szöveg felett, majd kelletlenül megfordítottam és egy kézírás tűnt fel rajta.
Alaposan megfigyeltem minden betűjét. Ugyanolyan rendezett volt tartalma, mint kivitelezése is.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem, s az arcom lassan mosolyra húzódott. Rég ért ilyen kellemes meglepetés, de ez olyan jól esett, hogy teljesen magába olvasztott az izgalom.
Természetesen felmerültek bennem a kiábrándító kérdések, hogy talán csak tréfa az egész, esetleg kelletlen veszélyekkel jár. De bárhogy is próbálkoztam meglátni az érem baljós felét, túl vonzó ajánlat volt számomra mintsem, hogy kihagyjam.
Azért ez az önfeledtség nem vonatkozott mindenre, hisz meg akartam tudni, hogy ez az ismeretlen, kicsoda valójában.
Törtem a fejem, hogy eszembe jusson bárki vagy akár bármi az L. H. monogrammal kapcsolatban és habár néha úgy éreztem, hogy közel járok a célhoz, utána végtelen messzeségbe kerültem a megfejtéstől, így hát a liliom finom illata mesélhetett csupán róla, arról, hogy milyen figyelmes.
Beletörődtem abba, hogy információ nélkül maradok és úgy éreztem, hogy ez olyan varázst adhat a bálnak, amelyet jobb titokban tartani, hisz csak így lehet igazán mesés.
Nem volt túl sok időm kitalálni, hogy mit vegyek fel, hogyan viseljem a hajam és hogy milyen színben pompázzon a sminkem, úgyhogy azonnal beestem a szekrényembe.
Keresgélés közben eszembe jutott Elena, hisz annyiszor készültünk gyerekkori álombáljainkba, de az összeveszésünk sajnos beletorzított a képbe és ezzel együtt egyéb baljós gondolataim is nagy, fekete pacákat csináltak rá, de úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem mások fognak érdekelni, hanem saját magam.
„Igen, jól fogom érezni magam” – mosolygok biztatóan a képmásomnak, miközben utoljára megperdülök a tükörben. Körülbelül ez lehet az ezredik pördülésem, mire végre megfelelőnek találom a megjelenésem.
Alapjában véve egyszerű ruhát viselek, ami hosszú, vajszín kellemes anyagból készült. A hosszított alsó részt a derekamnál egy masni töri meg, melyen túl ezüstös, kövekkel megalkotott minta díszeleg. Hozzá halvány melegszínű és fehér kövekből készített nagyobbacska fülbevaló, fehér, nagyobbacska kövekből kirakott karkötő és egy a ruhám által eltakart ezüstös magassarkú takar, amely a kedvenceim közé tartozik. A hajam göndör fürtökben omlik a vállamra bal oldalt, s hátul egy díszes csat tartja kordában kósza tincseimet.
Az órára pillantok és betökélem, hogyha még egy óráig álldogálok itt akkor sem lesz jobb a kinézetem. Elhelyezem a pálcám a ruhámhoz passzoló, gyöngyös kézitáskámban, s utolsó mozzanatként felhelyezem az ezüstös maszkom, mely egyedi kivitelezésével zárja le a ruhaszettemet.
Nagy sóhaj és indulás! Igyekszem minél hamarabb elhagyni a klubhelyiséget és gyorsan róni a lépcsőket, hisz nem szeretnék késni és a bál is erősen vonzz magához, teljesen beszippant.
Mielőtt belépnék, veszek egy mély levegőt, lecsukom a szemhéjám és átadom magam a bálozás kellemének. Kilépek a lipcsőről az előtérbe.
A zsúfoltság, melynek eddig csak a zaját hallatta, megjelenik előttem és én csak lassacskán merészkedem közéjük, keresgélve a tömegben. Különleges maszk, különleges maszk – ismételgetem a keresés célját.
Már meg sem lepődöm, mikor a forgatag szélén megjelenik egy fiú. Elősször úgy tűnik otthagyja a termet, arra, ahonnan én érkeztem, de csupán megáll előttem, meghajol én pedig kislány módjára megszeppenek.
Egy pillanatig habozok, aztán megfogom a szoknyám szélét és pukkedlizek, ahogy azt illik, s közben egy mosoly ül ki az arcomra.
Van pár másodpercem végigtekinteni rajta. Magas, vállas, s fekete szmokingot visel, mint minden férfi, fiú a helyiségben, s hozzá társul ébenfekete haja és különleges maszkja. Valóban, a füleinél ívelt.
Aztán megszólal, s kellemes hangja bekúszik a fülembe. Hirtelen nem tudom mit mondjak, aztán gondolkodás nélkül mégiscsak megszólalok.
- Köszönöm. Csak mondd meg, hogy te ki vagy! – karolom át közben és emelem fel rá a tekintetem. Egy fél fejjel nagyobb nálam, s első megállapításra jóképű, mégha maszk is fedi arcát. |
|
|
|
|
12
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület
|
Dátum: 2011. 12. 28. - 20:12:37
|
 Ahogy a beszélgetés tova húzódik elönt egy nagyon furcsa érzés. Olyasfajta, amit még életemben nem éreztem Elena iránt és soha nem is hittem, hogy valaha is fogok. Habár szavai elgondolkodtatóak, s némelyek kedvesen érdeklődőek, mégis valahol felcsillámlik a közöny érzéktelen, csúnya gennye. Nem tudom, hogy vajon miért is érzem ezt. Talán ez csak azt tetőzi, hogy félek: már nem bízik meg bennem. S ez nem feltétlen a szó szoros értelme. Nálam a bizalom nem pont az, hogy minden egyes szaftos kis titkát kifecsegi. A kommunikáció 30 százaléka csak a szó. A többi mind metakommunikáció. De nem érzek ebből mást, mint zárkózottságot, s a kis kedvességen kívül csak az egyszínű homályos falat látom, ami eltakar mindent ami valójában Elenában van. Mondhatja százszor, hogy bízik bennem és megért, de mégsem mutatja. Legalábbis én többet várok el ilyen szinten egy jó baráttól. Azt, ha fáj valamije ,sírja ki magát a vállamon, vagy ha bajban van, ne féljen segítséget kérni. De az emberek általában büszkék ehhez, plusz ő egy Pierce.
Pierce, Pierce... Egyre jobban érzem a név erőltetett semmisségét Az aranyvér túlzott, sziszegő büszkeségét, ami jellemző a Mardekárosokra. Mindegyik önfejű, meggyőzhetetlen, gőgös és túlontúl büszke. Ez okozza a vesztüket és ha így haladunk a barátságunk vesztét is.
Nem tudom eldönteni, hogy valójában mindaz, amit tapasztalok Elena viselkedésén valósak-e vagy csak a képzeletem szüleményei. Igazából bárhogy nézem és keresem a barátságunkban a színfoltokat, valahogy egyet sem találok. S ennek nem az az oka, hogy szürke, tömött felhők uralják az égboltot. Egyszerűen csak nem tudom érzékelni a barátság izzó elemét, mert a feszültség erősen beárnyékolja azt.
Erre utal az is, hogy gondolkodás nélkül rögtön felkapja a vizet. Míg én a "nem a mugli világban élünk..." mondat alatt, csak némi csekélységet értettem, addig ő valami komolyabbat, amire egyáltalán nem is lett volna oka gondolni, hacsak nem lett volna jó megérzésem a jelenlegi felállással kapcsolatban.
- Azt hiszem valamit nagyon félreértettél. A muglik világában a 18 év a korhatár a felnőtté válás mezsgyéjén, így ott még csak gyerek lennél - feleltem egy igazi műmosollyal. Ennyire bonyolultan fogalmaztam volna? Vagy talán, tényleg nincs valami rendben.
Igaz, Elenával kapcsolatban tényleg nem volt semmi sem rendben az elmúlt időben. De én így is szerettem őt és még most is ugyanígy érzek, csak valahogy elbizonytalanodtam. Vajon csak a múlt erős, pozitív emléke tartotta eddig életben a barátságunkat? Mert mostanra mintha már meggyengült volna. S ez most nem feltétlen az összeszólalkozás miatt érzem, hanem csak az általánosságot tekintem.
Meglehet, hogy igazam van. Talán a barátai - akik többségben természetesen mardisok -, ezt itatják belé. Persze Lenát nehéz megtörni, de a rossz mindenkin megtapad. Meglehet, hogy mostanra, csak egy hülye, ugrándozó Hugrabuggos vagyok a szemében, aki habár aranyvérű, mégis jobb ha nem tárgyalnak vele.
Megrázom egy picit a fejem és végighallgatom Lena véleményét apjához fűződő kötelékről. Rezzenéstelen arccal bólintok, s megpróbálom nem elemezgetni az összehatást, amint karjait összefogva a távolba tekint. Ez valamilyen makacsságot tükröz, kifejezett ellenállást, de nem akarom figyelembe venni. Ahogy azt sem, ahogy azt indokolja, amiért érdemes otthon maradnia.
Persze, ő abban nőtt fel, hogy minden mozdulatát házimanók nézték. Persze - persze, én is el voltam kényeztetve, de ugyanúgy segítenem kellett például a házimunkában, mint egy átlagos, egyszerű mugli családban.
Őszintén szólva, sohasem figyeltem Lenában azt, hogy mennyi pénzük van, de talán most kicsit érzékeny vagyok az egoista kijelentésekre. De minden hülye megjegyzésem elfojtom, mert tudom, hogy semmi értelme összeveszni azon, amiben soha életünkben nem fogunk egyetérteni.
Aztán mond valami olyasmit, ami mindent megváltoztat bennem. Egy pillanatig hallgatom, ahogy visszhangoznak a fejemben a szavai. Csengnek - bongnak, rikítoznak ott bent. Aztán elhalkulnak, nekem beszédteret adva.
- Igazad van Elena! - mosolyodom el szende tündérke módjára. - Talán tényleg Potter a hibás és Voldemort nem is olyan rossz - mondom el félmosollyal.
Aztán a gyomrom görcsbe szorul és minden eddig elfojtott sérelmemet, amit lepleztem Elena előtt, az arcába akarom ordítani. Csak ordítani akarom, mert igenis fáj, amit mondott. Ő bölcsnek hiszi magát, mint minden követő, s ostobának nevezi azokat, akik másban hisznek. Bele sem gondolt abba, amit az imént mondott. Emiatt megfordult bennem egy világ.
- Most ítélted halálra az anyámat - mondom halkan, dallamos hangszínen egy idegesítő mosollyal megtisztelve a mondat végét. - Óóó, igeeeen. Susan McCansy, csak egy piszok sárvérű - beszélek fellengzősen. - Az anyja egy egyszerű varrónő, az apja egy mugli katonatiszt volt. Nem is értem, hogy hogyan érdemelte meg, hogy varázserőt kapjon, s hogy érdemelte meg, hogy megszüljön - mondom tovább monotonon. - Ebben igazából csak az a fájó Elena, hogy ez borzasztóan önző mondat volt. Csak magadra és a nagyapádra gondoltál, aki elment és már nem fogod tudni visszahozni! - emelem fel a hangom. - Ellenben azt, aki életrevaló és idáig is tisztességesen élte életét, azt pokolra küldenéd, mert hiányzik - veszek egy mély levegőt, szünetet tartok. Közben elfodulok, hogy a kinti világot csodálhassam.
- Azt mondod, hogy az emberek ostobák, mert képesek lennének meghalni Potterért - ejtem ki gúnyosan a nevet. - Amilyen hülye vagyok és amennyire szeretem az embereket, meghaltam volna érted, míg te feláldoztad volna például az anyámat - egy aprócska könny szalad le az arcomon, rejtve Lena szemei elől, mivel még mindig az eget kémlelem. - Azt mondod, hogy az emberek ostobák. Nos, valóban én az vagyok...
Egy percig csak bámulok a távolba, s mélyeket lélegzek. Nem akarom elfogadni, hogy Elena komolyan ezt tudta mondani. Legszívesebben itt hagynám, csak hogy vegye észre magát. De az az én nagy örök hibám, hogy még képes vagyok küzdeni, kiállni olyan emberekért is, akik megbántottak. Nem akarom eldobni a többéves barátságunkat, de elviselni sem. Összefonom a kezeimet nagyjából mellmagasságban és hátrébb lépek.
- A bizalom szerintem mélyebb érzés, mintsem egy buta szerelmi játék felszínességét kellene vele bizonyítani. Erre inkább a nem hiszek illene, habár még nem is olyan komoly, hogy bármi ilyet mondjak. Csak feltételezek, ami ugyebár nem áll szilárd talpakon, mint ahogyan más sem.
Nem úgy látom a helyzetet, hogy egy hülye tiniszerelem nyomán neki legyen joga kérdőre vonni, mégis készségesen válaszolok, miközben erősen hiszem, hogy az utolsó tagmondat tartalma érthető utalás számára.
- Öööö - kezdek bele esetlenül, s kicsit meglepetten. Nem hittem volna, hogy pont ő az, aki épp kiszúr a Három Seprű forgatagában, de nem akarok tagadni. Igazából nem történt semmi, csak játszadoztunk egy picikét. - Max Domogarov-al, a híres íróval társalogtam aznap este. Akkor legalább úgy éreztem, hogy valaki figyel rám...
|
|
|
|
|
13
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület
|
Dátum: 2011. 08. 24. - 11:52:56
|
Régen még azt gondoltam volna, hogy a gondokat ki lehet zárni és eltölteni nélkülük pár üdítő percet, de olyanok ezek, mint a levakarhatatlan szúnyogok, akik véradó banknak néznek és a kiszipolyoznak. Nem telhet el egy perc, hogy beléd ne ütne a felismerés: 'Szent Merlin, mi történt!?'. Nem elég, hogy a napi problémák nyomasztanak még a háború is és mindenki sokkal feszültebb az átlagnál. Sajnos én is közéjük tartozom és mostanában egyre negatívabb vagyok. Igazából csak azt kívánom, hogy bárcsak el sem kezdődött volna ez a harc. A legjobb az lett volna, ha meg sem történik. De az emberi hibákat soha nem lehet visszafordítani, sajnos...
- Valljuk be Elena már nem vagy gyerek! - húzódik mosolyra a szám, miközben Eleonor elrablásáról szövünk sötét terveket. Csettintek az arca előtt. - Heeeey! Ha nem vetted volna észre, már 17 vagy, és nem a mugli világban élünk, plusz nem vagy az apádhoz kötve! Gondolj csak bele, mennyi lehetőséged van, amit eddig nem mertél volna megtenni, vagy csak nem volt módod!
Tárom magunk elé a lehetőségek tárházának kapuját, felmutatva a kulcsot. Igaz, ami igaz végre elérjük a hőn áhított felnőttkort, de már rég nem foglalkoztatnak hajdan szőtt terveim, mert valahogy homályba vesztek, s föléjük rettegés és sötétség került. Grr.. Elborzasztó.
Pedig régen mennyit terveztünk! Feküdtünk az ágyon, Lena és én, és fejünket egymásnak vetve bámultuk a plafon gyönyörű mintáit és azon révedeztünk, mi lesz az első dolgunk, ha végre önállósodunk. De minden olyan gyorsan történt, hogy egy láthatatlan kéz összekuszálta a füstbe szőtt álmainkat, s azok messzire szálltak, mint a cigaretta füstje.
- Biztos nem bolondulsz meg itt? - nézek gunyorosan szét utalóan magam körül, miközben Elena gyengéden megszorongatja a kezemet, amit viszonozok is. A következő mondatok viszont már széles mosolyt, majd parányi kacajokat képeznek az arcomon. - Na látod! Egy bagoly nekünk semmi! - vigyorgok. - Egyébként megértelek! De mi az, hogy nem akarsz rosszba vinni? Félre vagy tájolódva! Nem vagyok én olyan jó kislány - mosolygok szendén és lejátszódik a kép, mikor elsőben őrült dolgokat műveltünk. Huhú, azok voltak ám a szép napok.
Bólintok a Kalináról hallott információkra és visszavágtatok Harry Potter témájára.
Kissé nehezen viselem az elég szűklátókörűségre utaló véleményét, de halkan kifújom a maradék levegőt a tüdőmből és felveszek vele egy erős szemkontaktust és kellemes hangszínnel megkérdem:
- Tegyük fel, hogy a múltban járunk! - húzom el a kezem az égen, mintha annak nyomán egy kép rajzolódna ki. - Voldemort - mondom ki határozottan -, hatalmon van! Mindenki fél és retteg, mert ha jól belegondolsz a következő lépése az, hogy megszerezze a Minisztériumot! De nincs Potter, meg sem született! Csak Tudjukki van és a csatlósai, akik gyilkolnak és terjesztik a fekete mágiát. Tudjukkinek csak egyetlen ellensége van: Dumblodore. Hisz mindenki tudja, hogy tőle fél a legjobban. De mindenki ember és hibázik, s a feketemágia jóval szaftosabb a tisztánál, mert míg a jó csak kábító átokkal támad, a rossz halálossal. S egy rossz mozdulat, s valamelyikük meghal, de ha Tudjukki esik el, úgy visszatér, mint az utóbbi esetekben! De egyszer Dumblodore is elesik, s nem marad már ellensége. Tudodkié a Minisztérium, bekebelezi a Roxfortot, fekete mágiát okít, majd ráteszi az Azkabanra a kezét! Kiszabadítja a raboskodó szolgáit és minden mágikus teremtményt a hatalma alatt egyesít. Óriásokat, kentaurokat, dementorokat... Mi lenne akkor ma? Szerinted megállna és a világot egy tündöklő, mesebeli rétté változtatná, ami szép színes pillangókkal van teli? - kérdezem kissé szikáran. Be kell látnia, hogy hülyeségeket beszél. Oltári nagy hülyeségeket! - De itt még nincs vége. Meghalnak azok, akik nem szimpatikusak a sötét oldalnak és a sárvérűeket elnyomják! És a nagyapád ugyanúgy meghal! - suttogom.- Ahogy a nagyimat is kinyírják, vagy ahogy a húgomat is felkoloncolják! - ejtem ki undorodva a mocskos szavakat, melyekből áramlik a düh.
Na igen, ilyen lenne a világ Potter nélkül! De végül is mindegy, neked úgyis egy halálfaló nyápic fia tetszik...
Igazából témát nem váltok, inkább a Dracos esetet környékezem meg.
- Igen, Elena! Úgy nézel ki, mint aki viccelődik... Fele annyira bízol bennem mint régen.
|
|
|
|
|
14
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület
|
Dátum: 2011. 08. 17. - 15:22:37
|
Már a csend sem zavar. A mai fortyogó világban épp annak adok hálát, ha ez beköszönt, s a feszültséget távol űzi, hisz kinek van kedve nap, mint nap ezt az őrültséget megélni, ami itt folyik!? A nyugodt, ártalmatlan, tiszta csend talán a legszebb ilyenkor. Nem hallatszik sem fenyegető mondat, sem csattanó átok, vagy őrjítő sikoly. Egyszerűen csak ajándék, az a pár ártalmatlan perc, amikor csak vagyunk és lélegzünk. Nem kell feltétlen az okot keresni, hogy ez pontosan miért is van. Egyszerűen csak át kell élni, mert manapság oly kevés van a nyugodt pillanatokból.
S azokat élvezem a legjobban, melyeket Lenával tölthetek. Nevetséges egy közhely, de milyen igaz, hogy a barátainkkal eltöltött szótlan pillanatok nem is olyan kínosak, sőt, néha a legjobbat váltják ki az emberből.
Mint például Lenából... Ugyanolyan temperamentumos, mint évekkel ezelőtt, s olyannyira szeret csacsogni. Nem is értem, hogy miért a sziszegők házába került.
- Szerintem raboltassuk el a szipirtyót! Nem fog hiányozni senkinek - huncutul mosolygok, ahogy feltálalom az ötletem. Milyen klasszikus is lenne. Elrabulni, törölni az emlékeit, elküldeni tanyára, disznók közé... Szalmakalapot a fejére! Habár nem menne a frissen manikűrözött körméhez... Felháborító.
Felkacagok Lena imitlására és egy pillanatra átszellemülök RútBanyává. Csípőre rakom a kezem, enyhén megváltoztatom a testtartásom, hogy a mellem és a fenekem jobban domborodjon és elhúzott szájjal nézegetem a körmeimet. De nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam.
Habár az, hogy ő itt marad a szünetre kicsit lelomboz, gondolván arra, milyen jó is lenne, ha elszökne hozzánk.
- Őszinte részvétem, hogy maradsz - biggyesztem le a szám szélét jelezve a hangulatomat és rosszallásomat. - Drága Elena! És egy bagoly gátolna minket? Egyrészt édesapádnak nem lenne bizonyítéka, másrészt nem törhetne be csakúgy a lakásunkba és anyuék sem adnának ki, harmadrészt, mióta tudok rosszul hazudni? - kacagok a felsorolás végére. - Kalina is marad? -húzom fel kérdően a szemöldököm. Talán nekem is maradnom kéne? Nem hagynám itt őt a sok kígyó között... De végülis a családom is hiányzik, sőt! Andrewwal is találkoznom kell a szünetben, de valójában tényleg nem biztonságos aurorokkal tölteni a vakációt a háború kellős közepén. De végül is itt sem lenne ideális maradni, nemcsak azért, mert undorodom az itt lakók egy részétől, hanem mert itt is ugyanúgy ki vagyok téve a veszélynek, hogy egyszer leráncigálnak az alaksor egyik sötét lyukába, egy kínzóasztalra helyeznek és kampec. Igazából nincs jó döntés az agyam szerint. Így hát a szívemmel kell döntenem: jobb ha hazamegyek. Igen, sokkal jobb.
Mintha csak erről biztosítana Lena is, átölel a beszámolóm végén. Olyan jól esik az ölelése. Megszorongatom és mélyet szippantok a a csinos kötött felsőjéből, mely visszahajtott, meleg gallérral ékeskedik. Olyan az illata, mint a levenduláé. De nem tudom pontosan. Több másik finom illat is érzedszik, olyan sokszínűek, mint Elena egyénisége. Ez az egyik kedvenc parfümje és valahányszor ilyet érzek, mindig ő jut az eszembe. Még kiskorában is ez az illat volt az egyik kedvence...
De miután elenged, már kevésbé érzem a megnyugtató illatot, inkább szippantok a levegőből és mihasznán elmosolyodok.
- Jaj, Elena! Tudod mi az álláspontom, de igazad van, nem erről kellene beszélnünk! Habár valamit nem értek. Tegyük fel, hogy nincs Potter. Akkor Voldemort annak idején nem veszti el a hatalmát és nagy eséllyel azóta is uralkodna. Azaz, azóta is ez a kavalkád és gyalázat lenne. Potterrel csak annyi a különbség, hogy küzdünk ellene, Akkor miért Harry a hibás?
Elég nagy gáz, hogy barátokként, sőt rokonokként is mások a szemléleteink, főleg, hogy aurorok közt és hasonló eszmékkel nőttünk fel. Plusz DS tag vagyok és az, hogy Harryt vádolják elég idegesítő. Már csak az a baj, hogy régen, még el is tudtam viselni ezt a teóriát, de valjuk be: a háború kellős közepén kinek van idegzete ahhoz, hogy elhalgassa a sértegést arról a személyről, aki az egyetlen, aki kehúzhat minket a csávából?
- Nem feledem, hogy te is a zöldek közé tartozol, habár még mindig keresem a miértjét- mosolygok, aztán felhúzom a szemöldökömet Elena utolsó megszólalására. - Oh, szóval nincs semmi köztetek? Ez körülbelül úgy hangzik, minthogy, hogy a Magyar Mennydörgőnek sincs a tűzhöz köze. Kérlek Elena, ne nevettess!
|
|
|
|
|
15
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Óraépület
|
Dátum: 2011. 08. 11. - 14:20:08
|
 Újra és újra megdobban a szívem és hangosan hirdeti: végreee, Lenaaa. De a kissé fojtott hangulat merevséget visz a beszélgetésbe. Szeretnék felszabadult lenni, kacagni, birkózni, de valahogy egyikünk sem hajlandó nagyon örömködni. Meg is értem miért, de azért naiv szívemmel várom a pillanatot, hogy őrültködünk egy jót. Habár oly régen hallatszott már kacagás a Roxfortban, hogy szinte belefájdul a szívem, a lehetetlenbe.
Érdeklődve hallgatom, hogy mesél egy kicsit magáról, friss infókkal fűszerezve.
Ahogy elmondja a rövidke mondatot, sóhajtok és arra gondolok mennyire igaza van. Mindennap tapasztalom a kínt, ami a háborúval jár, de ha a messzi emlékeimben kutatok felderengnek életem mumusai is, szeretteim halála. Még mindig képesek könnyet csalni a szemembe, de miért sírnék? Lena is átszenvedte azt, amit én, s volt, hogy egymás vállán sírtunk szinkronban, pár másodpercig. De mostanság már könnyedzeni sem volt időm, habár az iskolai agresszió és fegyház stílus miatt bőven lehetett volna.
Megértően bólintok, s tovább hallgatom a beszámolóját.
- És esetlegesen van már kitűzött időpont, amikor végre megszabadulsz Rinyálós Nortól? - mosolyodom el. Hányszor elképzeltük már a jobb életet Bellával. Ha megkérdeztem Lenának szinte mindig ez volt az első számú vágya, s őszintén reméltem, hogy valóra válik neki.
Tudtam, hogy milyen rút mostohája volt. Egyszer próbáltam vele beszélni, hogy legyen odaadóbb Lenával és szó szerint megfenyegetett. Persze azóta adtam neki én is némi instrukciót, hogy hogyan bánjon a gyerekekkel. Például véletlen odaragasztottam a sejhaját a konyhai bárszékhez és olyan gyönyörű vörös folt kerekedett a popsiján, hogy azt még Piroska is megirigyelte volna. A gondolatra nevethetnékem támadt.
- Oh, szóval maradsz ebben az őrültek házában? - kérdezem kissé meglepetten. Nem is tudom melyik a csalogatóbb: a halálfalókkal teletömött fegyház, vagy egy rút banyával kiegészített családi lak. Mindkettő hátborzongatóan hangzik. - Tudom, hogy nehéz neked, de nálunk is otthonra találsz, jól tudod. Éppen ezért, ha úgy gondolod, szívesen vendégül látunk nálunk, úgy, hogy édesapád és a Ribanc boszorka nem fog tudomást szerezni róla, plusz elszabadulsz ebből a... nemistudomminekminősíthetnémből - mosolyodom el újra. De jó is lenne otthonra egy Lena. Ki tudnánk egy kicsit kapcsolódni, habár nem mondom, hogy egy aurorfészek a legideálisabb pihenőhely a háborúban. De végül is az ő döntése. Én szeretettel fogadom, bármit is választ.
- Velem igazán nem történik semmi. Igyekszem továbbra is meglátni az élet szépségeit, de mivel a családom háromnegyede auror eléggé nagy a nyomás itt. Az az egy ember, akit hónapok óta nem láttam, csak mióta nem kerültem még bitófára - sóhajtok. - Viszont Andrew nagyon hiányzik és továbbra sem tudom, hogy helyes-e hogy keresem a társaságát, plusz a múltkori eset teljesen megrázott. Tudod, amikor azt hittem, hogy... Hogy... - nyeltem egyet. - Végül is csak egy átok találta el, de örülök, hogy még egyben van. Habár ezzel a családi viszály még nem oldódott meg - folytatom. - Az egész iskola szinte már csak egy börtön, teli csatlósokkal - közben gyanúsan hátrapillantotok a hátam mögött -, feketemágiával és még a RAVASZokra is koncentrálni kellene, de ez az egész Harry Potteres ügy felfordít mindent... Igen, azt hiszem ennyi - fújom ki a felgyülemlett szén-dioxidot, amelyet gyors hadarásom közben nem volt időm eltávolítani. Közben szippantok a tiszta, téli szellőből, s egy pillanatra felfrissülök.
Felkacagok, ahogy Lena össze - vissza beszél.
- Túl jó informátoraim vannak ahhoz, hogy ez a hír alaptalan legyen. Legalább nekem valld be! Úgysem tudok az ellen tenni, hogy egy gyíkkal pengeted az időd...
Elnézést a késésért, cicaaa. Igyekeztem ♥ |
|
|
|
|
