Oké, Látom, hogy ideges. Csak nyugalom Nor, lehengerled. Ezekkel a rövid válaszokkal sok mindent nem fogok tudni kezdeni, de majd lesz ez még jobb is. Lehet, hogy az öníró zavarja? Lehet, nem kellett volna ilyen egyértelműen felhívnom a figyelmét arra, hogy minden szava rögzítésre kerül? Én ha mástól nem is, ettől biztos, hogy lámpalázassá válnék. Kicsit teljesen más, mint én. Sportos, magának való lány, és nem hittem volna, hogy ilyesmivel kell majd szembesülnöm. Azt hittem, a hugrabugosok mind kedvesek, szelídek, törleszkedőek, akár egy puha kis állat. Hát ebből is látszik, hogy nem sok hugrással volt még dolgom. De le kell küzdenem a nehézségeket. Ez igazán semmi az életem legmélyebb problémáihoz képest. Elmosolyodom biztatóan, ahogy egy nagy levegőkifújással kezdi a mondandóját. Igen, mikor meg vannak szeppenve, az emberek gyakran vesznek mély lélegzetet, de aztán rá kell jönniük, hogy semmit se tudnak kezdeni vele, ennyi levegővel egy mondatot se lehet elmondani normálisan, ki kell ereszteni belőle valamennyit. A pennára nézek, vajon tudja-e követni a választ. Nagyon nagy könnyebbség, hogy nem nekem kell mindent papírra rónom, hiszen ha elkezd nekem magyarázni a kviddicsről, a felét se fogom érteni és akkor meg vagyok lőve. De majd a Klubhelyiségben kisillabizálom valakivel, miről is van szó, ha esetleg olyan valami. Fél szépen szedett szemöldököm felcsusszan, ahogy arról mesél, hogy Vulkanov félrehívta, és másra számított. - Miért, mire számítottál? - kérdezem, és a hangomban nyoma sincs annak a pletykaéhes démonnak, aki most hirtelen feldorombolt bennem az elhintett morzsát felkapva. A jegyzetembe pillantok, ha esetleg nem kívánna bővebben utalni a Vulkanov iránti vonzalmára, és felteszek neki egyből több kérdést is, leplezve az esetleges bakit. - Vágytál erre a posztra egyébként? Tervezgetted, hogy ha majd egyszer kapitány leszel, mit csinálnál másként? Milyen volt a viszonyod egyáltalán az előző kapitánnyal? És ez nem változott? Iszom a teából közben, de nem találom elég édesnek, úgyhogy dobok bele még egy cukorgolyót és újra kóstolom. Ha végez a válaszokkal és nincs semmi csámcsogni- vagy értetlenkednivaló, folytatom. - Milyen poszton is játszol? Ne haragudj, de teljesen manó vagyok a sporthoz. Miért épp ez a poszt az, ami úgy érzed, neked való? Na, a technikai kérdéseken túl is vagyunk, kipipálom a sport blokkot a jegyzetekben, amúgy is csak Neehill erőltette, hogy legyen valami értelme is az interjúmnak férfiszemmel is. Jöhetnek a számomra izgalmas kérdések. - Mi az, amiből erőt merítesz ezekhez a felelősségteljes pozíciókhoz? Mi motivál abban, hogy ennyi munkát végezz a Roxfort közösségéért... ilyen időkben? Számodra ez megéri? Mit gondolsz, a barátaid máshogy viszonyulnak hozzád, mióta pref és CSK lettél? Hm, elég offenzív kérdések lettek, de ennél csak rosszabbak következnek. Bocs, Abby.
Látom, a hirdetés ismerős neki, legalább tudja majd, hogy miről van szó. Szentül hiszem, hogy meg fogjuk érteni egymást, csak a kezdeti súrlódást kell kicsit elsimítani. Nem vagyok profi üzletkötő. Nem vagyok túl nagy marketinges tehetséggel sem megáldva. De az biztos, hogy én innen nem megyek el varázsgomba vagy viccesfű nélkül. Akárhogy is nevezzék ezeket a baromságokat mostanában. Úgy veszem észre, nagy gondot okoz neki, hogy mit is válaszoljon, ebből arra következtetek, hogy vagy nagyon eltévedtem, vagy éppenséggel pont hogy jó helyen járok, csak ő nincs meggyőződve arról, hogy megbízható vevő lennék. Már nyitnám a szám, hogy meggyőzzem, nincs miért aggódnia, de megszólal, úgyhogy inkább megvárom a mondandóját, hátha kedvező választ, vagy válaszokat kapok. De nem. Mikor a Zsebpiszok köz felé biccent a fejével, a szemem felcsillan, hiszen kaptam egy tippet, még akkor is, ha csak gúnyolódni akart ezzel. Éppenséggel a bolt nincs olyan messze az Abszol út sötét oldalától, de jobbnak látom ezt nem emlegetni, mert a végén még annyira kihúzom nála a gyufát, hogy kidob, és ugyan kerültem már megalázó helyzetbe a pia miatt, de ki azért még nem dobtak sehonnan, és ezt nem most szeretném kipróbálni. A szemem lassan alkalmazkodik a benti félhomályhoz, és egyre jobban ki tudom venni Wymer tanár úr alakját. Még a több kiló sár alatt is nagyon fiatalnak néz ki. Igazság szerint a lányok már az órán is tettek rá megjegyzéseket, de engem valahogy nem hozott lázba se a feszes feneke, se a szexi kecskeszakálla. Mindez feltehetően a függőségből és a depresszióból adódó mérhetetlen apátia és aszexualitás miatt van, de még mindig jobb nekem így, mintha a nyálamat kellene törölgetnem a padról minden órán. Viszont eszembe jut a mögöttem horoló hollóhátas lányok sugdolózása, melyben szó esett arról, hogy amilyen vad motoros külsővel rendelkezik a tanár úr, nyilván jól bánik a nőkkel, és nem veti meg a különböző ajzószereket sem. Nos, így készülnek a pletykák, de ez az emlék magabiztossá tesz. Mi van, ha ő is...? Akkor viszont többszörösen is egy csónakban evezünk! Noha vitathatatlanul ideges vagyok, és ez meglátszik a csípős modoromon is (egyre jobban érzékelem, hogy nem vagyok szívesen látva), próbálok arra gondolni, mivel tudnám leginkább meggyőzni arról, hogy nyomja a markomba a zacsit, én a markába nyomom a tallérokat, és aztán szevasz, nem is látjuk egymást a következő tanóráig. Aprót sóhajtok. Prevenciós monológba kezd. Hurrá. - Nem számít, hogy diák vagyok-e vagy sem. Már nagykorú vagyok - közlöm a tényt. Gyakran vágunk föl ezzel: nagykorúak vagyunk, hurrá! Persze a törvény tiltja az ilyesmivel való kereskedést, ezt tudom. Azt is tudom, hogy mivel nagykorú vagyok, bármit teszek, azzal el kell számolnom. Ha elkapnak. Mindenesetre a szám az nagy, de melyik kamasznak nem? Lassan megszokja az iskolában, és különben sem áll ő olyan távol ettől a korosztálytól. Mikor elkezdi feszegetni, hogy mire kell, türelmetlenebb leszek, mint eddig, és kezdem nagyon kényelmetlenül érezni magam idebent. - Hogy mire kell? Miért, magának mire kellett? - blöffölök egyet. Még ha nem is jön be, legalább érzékeltetem, hogy... Hogy mi? Hogy igazából még örülök is a kérdésének, mert amúgy rohadtul nincs egy ember, akivel beszélhetnék? - Fütyülök arra, mit gondolnak mások - legyintek, de kicsit kezdem úgy érezni, feleslegesen játszom meg magam. Elfordítom a fejem, és nem is tudom már, kinek beszélek: neki-e vagy magamnak. - Csak kell. Az egyik függőséget helyettesíteni kell valami mással - ismétlem el azt a mondatot, ami régóta motoszkál a fejemben, újra és újra visszatér, mint egy vastag betűkkel nyomtatott szalagcím, vagy egy sláger dalszövege. Kicsi csönd. Most már őszinte vagyok, nem csak a levegőbe beszélek. - Úgy tudom, vannak olyan szerek, amik elég veszélytelenek. Ha emlékszik, nem vagyok nagy spíler gyógynövénytanon. Maga biztos jobban ért ehhez. Nézze, ez még mindig jobb, mint a muglik elmebeteg vegyszerei. Nekem csak egy kis nyugalomra van szükségem, csak hogy egy percre kiszabaduljak innen. Ránézek. Muszáj megkérdeznem. - Maga is használta ezeket, ugye? Túl sokat beszélek és már megint valami mással próbálkozom, mint a színtiszta igazság. Mellébeszélek. Mert az igazság az, hogy iszom. Sokat és gyakran. Amennyit lehet. És nem bírom abbahagyni. És félek. És azt remélem, hogy ettől majd könnyebb lesz. Az alkoholról átszokom majd erre, és elcigarettázgatok vagy pipázgatok majd és nem lesz semmi baj. Azt hiszem, nem vagyok túl meggyőző.
Fiducia már a karomban van, és bár nem egy dagadt gyerek és én sem vagyok egy harmatgyenge virágszál, pokolian nehéz tartani azt a harmincöt kiló tehetetlen súlyt. Andy pedig előáll egy ötlettel, amit én fel se fogok igazán. Ritkán veszekszünk egymással (főleg azért, mert mostanság alig vagyunk együtt az iskola miatt), de most borzalmasan ideges vagyok és halálosan rettegek, hogy a húgom a karomban fog meghalni. Nem, nem táplálok iránta különösebben erős érzelmeket a haragon és a dühön kívül, amiért az anyám, aki életem első hét évét csodálatossá varázsolta, meghalt, miközben őt világra hozta, de képtelen lennék elszámolni a lelkiismeretemmel. Képtelen lennék elszámolni vele magamnak, apának, és anyának is. Félnék szembenézni a következményekkel, és az ég szerelmére, mégiscsak a húgom! Én vagyok a legidősebb. Már elmúltam 17. Minden felelősség az enyém. - Kiderülni? KIDERÜLNI?! A legkevésbé sem érdekel, ha mindenki megtudja, Andy, de Fifit kórházba kell vinnem! Nem érted? Ha úgy beütötte a fejét, hogy belehal, akkor nekem is annyi! Nem te fogod elvinni a balhét! Nem te, hanem én! Én vagyok nagykorú kettőnk közül! Nos, igen, akármilyen gáláns is Andromeda ajánlata arról, hogy én majd csak lapítsak, majd ő magára vállalja a dolgot, ez sajnos nem így megy. Ez nem a Roxfort, és nem egy diákcsíny. Ez itt a valóság és ez egy súlyos bűncselekmény. Nem szobafogságról, hanem az Azkabanról van szó de azt hiszem Andy ezt nem érti. Egy pillanatig dühösen viszonzom a pillantását, majd egy apró mozdulattal megpróbálom feljebb emelni Fiduciát, aki kezd kicsúszni a karjaimból. Össze kell szorítanom a számat, hogy ne kezdjek el tovább kiabálni Medával, mert annak semmi értelme, csak időpocsékolás. Megfogom Fiducia fejét, magamhoz ölelem. Szerintem még életemben soha nem érintettem meg őt így. Átölelem a kicsi, összetört testet. - Ha akarsz, gyere utánunk - búcsúzom Andytől, és még mindig kicsit nem tudom felfogni ezt a hozzáállást. Még ilyen hülyeséget, hogy valami félművelt rosszhírű banya kenegesse azokat a sebeket, amiket mi okoztunk, amikbe miattunk fog belehalni, ha nem sikerül - én ezt a rizikót nem vállalom. Elszakítom pillantásom Andy szemeiről, és noha még mindig nem vagyok biztos a dolgomban, de dehoppanálok a gyerekkel.
Hirtelen visszatér a hangom, kihúzom magam, hátradobom a hajam, és veszek egy nagy levegőt. Na nem túl nagyot, mert nincs túl kellemes szag idebent egyébként. Kicsit felfújom magam, mint egy pulyka, mert ami azt illeti, kicsit felhúzott a válaszával. Sőt, látom, úgy méreget, mint valami betörőt, amiért itt vagyok. Végigmérem, és mivel összesen csak körülbelül... nos, egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány órán találkoztunk eddig, kicsit talán kevesebb bennem a tisztelettudás, mint mondjuk McGalagony professzorral szemben lenne hasonló helyzetben. Nem igazán válaszolok arra, hogy miért is néz ki, elvégre gyógynövénytan tanár, azok meg mindig így néznek ki. Úgyhogy bele is vágok a mondókámba. - Először is! - kezdem, és az ajtóra mutatok, amin bejöttem. - A zár fel volt törve. Remélem nem hiszi, hogy én csináltam itt ekkora felfordulást, mert nem. Kicsit elszégyellem magam, mert tulajdonképpen nem vádolt meg semmivel, csak engem zavart a pillantása. Ami, nos, lehet, hogy butaság, főleg azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy a következő lépésemmel egy még nagyobb butaságot fogok elkövetni, de... Lehúzom a jobb kezemről a kesztyűt, hogy beletúrva a táskámba könnyebben megtaláljam azt a kis cetlit, amit magammal hoztam. Egy nagyon régi Prófétából van kivágva, a széle már rongyos, annyit pakolgattam és gyűrögettem. Nem teketóriázom, átadom neki, mint legfőbb bizonyítékot. - Nos a hirdetés miatt jöttem. A cím stimmel, vagy nem? Ott a bolt neve is. Nem járok rossz helyen. Megvárom, míg vet egy pillantást a fecnire, majd úgy döntök, gyorsan túlesem a mondanivalómon. Közlöm vele, mert Eal úgy tűnik nem fog előkerülni, és ha ő a tulaj, akkor nyilván tudni fogja, miről is van szó. - Azért keresem Eal-t, mert a hirdetésben az áll, hogy "és minden más"... És érdekelne, hogy ez mit is takar. Azt, amire gondolok? - érdeklődöm, és azt hiszem, elég határozottan tettem föl a kérdésemet. Tekintetem nem veszem le a tanár úrról, talán már kínosnak is érezheti a vizslatásomat, de ha már idejöttem, leráztam a tesómat, meg minden, akkor nem fogok elmenni üres kézzel, és úgy se, hogy nem tettem el mindent annak érdekében, hogy megszerezzem, amiért jöttem, még ha egy tanárral is kell alkudoznom. Na és akkor mi van? Ugyanolyan sáros lesz mint én.
Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még Fidu aranyló haját tépem, ami olyan, mint az enyém, a következőben már Andy lök félre. Nem tudom, mi történt, de én annyira nem bántottam... Annyira nem! Csak egy pofon volt, meg a lökdösés, meg a hajtépés... Fifi nem is védekezett! Mi ütött belém?! Lehet, hogy az imént elborult az agyam, de csak egy pillanatig tartott, az első pofonig... Félreállok, amikor Meda mellém lép, és ekkor követem el a legnagyobb hibát. Andy olyan, mint egy tank: jön, lát, üt... A szám elé kapom a kezem a csattanás hallatán. Míg az előző pillanatok borzalmasan gyorsan pörögtek, ez az egy most végtelen hosszúra nyúlik. Látom, hogy Fiduciu szemhéjai lecsukódnak, a feje hátrahanyatlik, ő maga pedig ernyedten csusszan le a földre, mint egy groteszk rongybaba. Előre lendülök, hogy elkapjam, hogy tompítsam az esést, de túl messze vagyok. - Basszus! Basszus, Andy! - mondom el kétszer is, és a hangom olyan távoli, mintha odakintről kiabálnék, miközben rémülten hajolok én is Fiducia fölé, amint eltelik 1-2 másodperc, és magamhoz térek a döbbenetből. Fifi ekkor már a földön fekszik, Andy pedig élesztgetni próbálja. Ne... Ne! Bármennyire is gyűlölöm ezt a kis vakarékot, nem akartam így látni. Szemei lecsukódva, arca sápadt, vér borítja, meg zúzódások, horzsolások, a haja kócos... Ujjaim közt ott egy pár szőke hajszál... És képtelen vagyok bármit mondani, csak nézem, ahogy Andy lehajol hozzá és ellenőrzi, lélegzik-e még. Elképzelésem sincs, mennyire rémült arcot vágok. Kezem remegve túr a hajamba, és bár nagy a baj, talán Fiducia élete is veszélyben van, csak arra tudok gondolni, mennyi erőt adna most az, ha egy nagy pohár izzó Tűzárnyék végigperzselhetné most a torkomat. Levegő után kapok. Gyerünk, Norah, gondolkodj, az ég szerelmére! Fel-alá kezdek járni, miközben a hajamba túrok idegességemben. Mindig ezt csinálom. Tekintetem hol Andyre ugrik, hol Fiduciát méregeti. Nem mozdul. Alig lélegzik. A vér lassan szivárog az ajkából. A szeme duzzadni kezd. Olyan ideges és dühös vagyok és annyira félek, hogy kicsordul egy könny a szememből. Végül döntök. A táskámhoz sietek, amelyben a hazaérkezésünk óta ott lapul a pálcám, hozzá se nyúltam eddig. Tudom jól, hogy kizárólag pálcával együtt tudok hoppanálni. - E... Elviszem. A kórházba - dadogom, miközben letérdelek Fiducia mellé. Nem sokat tudok az elsősegélyről, de a karomat óvatosan a háta alá csúsztatom. Közben várok, hátha Andy azt mondja, ne, de azt hiszem, ez a legjobb, amit tehetünk. Lassan felemelem Fiducia pici testét, és felveszem. Meglepően kicsi a korához képest. Ránézek Andyre, és a nyelvemen van, hogy hozza már ide Fifi pálcáját, de rájövök, hogy ő még nem varázsolhat. Felemelem hát a pálcám, és remegő hangon így szólok: - Invito pálca! Pár pillanattal később már a kezemben tudom a húgom pálcáját. Beletuszkolom a zsebébe, hisz így is elég megterhelő lesz neki az utazás. - Te maradj itt - mondom Andynek, bár a pillantásom a nappaliban levő kandalló felé siklik. Vagy visszajöjjek ére? Nem... Jobb ha itt van, mikor apa hazaér. Nem gondolok arra, mit fogunk kapni ezért, se arra, hogy talán rosszat teszek azzal, ha Fiduciával most dehoppanálok. Csak az jár a fejemben, milyen kegyetlenek voltunk vele... Magam elé képzelem a Szent Mungót, és Fiduciával a karmban megpördülve a sarkamon, eltűnünk.
Sose voltam profi átváltoztatástanból. Ez a tantárgy... Ez valami olyasmi, amihez nemcsak teljes koncentráció, hanem bizonyos fizikai erőnlét is szükséges, legalább minimálisan. Ezek az átváltoztatások veszélyesek, és ahhoz, hogy kordában tudd tartani azt, amit épp formálsz... Jobb, ha észnél vagy. Nos, nem én vagyok a legösszeszedettebb diák, az biztos. És azt hiszem, nem is vagyok McGalagony kedvence, mivel a munkámat egyfolytában csak kritizálja. Megjegyzem, jogosan, de az ember kedvét akkor is el tudja venni. Nos, nekem már másodikban elvette, amikor egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy lesz az egérből talpas pohár, aztán újra egér úgy, hogy az állat közben nem pusztul el. Nem voltam hajlandó ennek az átváltoztatásnak kitenni szerencsétlen állatot, hisztirohamot kaptam, és hát... Lényegében ez mindent elárul az átváltoztatástanhoz fűződő melegnek legkevésbé sem nevezhető viszonyomról. Nem nekem való és kész. Viszont, ha az átváltoztatástant is leadom, akkor összesen három RAVASZ-tárgyam marad, amivel aztán kitörölhetem mindenemet, ha el akarok helyezkedni valahol. A tanárnő lelkesítő beszéde hallatán kicsit megkönnyebbülök, hála Merlinnek, nem kell új anyaggal bajlódnom! Ugyan rendszeresen jelen vagyok minden órán, mégis rosszabbul megy az igézés, mint mondjuk azoknak, akik folyton lógnak. Nekik biztos a zsigerükben van az egész és a spanyol viaszt is ők találták fel. Nem csal mosolyt az arcomra a télapófigura, utálom a karácsonyt, ez az egész télapó-dolog meg röhejes. Nagy, mérges sóhajjal lapozgatni kezdem a jegyzeteimet, és mivel vékony papíron sűrűn telerótt sorokról van szó, a lapok hangosan zörögnek, ahogy ide-oda hajtogatom őket. Végül megtalálom, amit keresek, a Mortuus Locomotort. Le van rajzolva a pálcamozdulat, az elmélet képlete, minden. Átolvasom, majd fogom a pálcámat, és a mikulásra szegezem.
Összpontosítani próbálok, de nem megy se először, se másodszor, se harmadszor. Úgy döntök, megpróbálkozom inkább a sakkfigurámmal, egy fehér csikóval. A pálcámmal most azt veszem célba. A varázsige hatására ugrik egy nagyot, és még nyerít is. Szégyenkezve nézek körül, de senki másnak nem sikerült ilyen zajosan az átváltoztatása, úgyhogy igyekszem minél gyorsabban elkapni a bábumat, mielőtt nagyobb kárt tesz valamiben. Csakhogy továbbra is ugrál, mint aminek rugó van a talpában, és ahogy lendül érte a karom, leverem a porcelánfigurát a könyökömmel, mire az hangos csörömpöléssel törik össze a kövön. - A fenébe! - adok hangot dühömnek, rámarkolok a pálcámra, és rászegezem azt a pattogó csikóra: - Immobilus! Szerencsétlen megáll a levegőben, nekem pedig van időm összekapkodni a télapó cserepeit. Az asztalomra halmozom, majd rájuk szegezve kimondom a következő varázsigét: - Reparo! És esküszöm, bűbájtanon kezdem érezni magam. A télapó arcának hiányzó darabja a padtársam cipője alól bukkan elő, és amint az is beilleszkedik a helyére, a repedések hirtelen felszívódnak az anyagban. Oké, akkor nyugodjunk meg egy kicsit. Élvezem a pillanatnyi csendet és rendet magam körül, mikor eszembe jut, hogy hol a csikóm, és felnyúlok érte a levegőbe. Jól a markomba zárom és megpróbálkozom egy halk Finitével. A csikó megint mocorogni kezd, alig tudom tartani, úgyhogy gyorsan keresni kezdem az életre keltő varázsige ellentétjét, de nem találom. Segélykérően nézek McGalagonyra, aki figyelemre se méltat bennünket. Marha jó! Végül úgy döntök, legjobb lesz, ha a pattogó csikóra szórok egy ólomsúly-rontást, hogy legalább a mozgása ne legyen olyan fürge. A megoldás egyelőre jónak tűnik, most már hiába akar ugrálni, nem megy neki olyan jól. Kifújom a levegőt, de azért a sálamat rárakom a hiperaktív sakkbábura, hogy addig se vesszen el, amíg a többi feladattal foglalkozom. Újra próbálkozom a mikulással. Ennyi bemelegítő varázslás után már nem olyan nehéz életre keltenem a porcelánfigurát. Igazából az első próbálkozás után mindössze annyit tapasztalok, hogy a szemét elkezdi mozgatni. A második próbálkozás után mintha megmozdítaná a karját. A harmadik után szó szerint sikerül felemelnie a karját, és integet vele. Nagyszerű! Igaz, a porcelánarc a maga bárgyú mosolyával továbbra is mozdulatlan marad, csak jobbra és balra tud elnézni, de nekem ez is megteszi. Végül is mozog, nem? De. A többiektől ellesett módszer alapján felemelem a kezem, mire odalebegnek hozzám a kártyák. Húzok. Szerencsém az nem lesz, már most látom.
Nos, ami azt illeti, a szemöldök-ritkító bűbájt jól ismerem, de azt hiszem, ennyivel itt nem úszom meg. Megtervezem az akciót, közben megint hangosan lapozni kezdem a jegyzeteimet. Megtalálom a színváltoztatást, aztán megtalálom a testrészekre vonatkozó formaváltoztatást. Ez utóbbinál nagy, színes felkiáltójelek díszelegnek, ami azt jelenti, nagyon nagy odafigyelést igényel a varázslat. Mindkettőnél részletes rajz és leírás van, a színváltoztatóhoz feljegyeztem pár latin színnevet is, melyek elhangzottak az órán. Fekete, fehér, piros, kék, zöld, sárga. Miközben olvasom az instrukciókat, karom már könyékig eltűnt a nagy, lila táskámban, a kistükröm után kutatva, melyet sikerül is előhalásznom. Hát jó, kezdjük. Egyik kezemben a tükörrel, másikban a pálcát úgy tartva, mintha szempillaspirál lenne, a szám kicsit elnyílik, mintha csak sminkelnék. Végighúzom az egyik szemöldökömön a pálcát, és közben elskandálom magamban az igét, korrektül hangsúlyozva: Trullus Ruber. Ez a szemöldököm jó lett, mivel jobbkezes vagyok, no de lássuk a másikat. Újra elismétlem az igét, végighúzom a pálcát a szemöldökömön. Oké, az ilyen kozmetikai izékhez van érzékem, már a múltkor is ment. Elégedetten teszem le a pálcám, és nézegetem vörösben pompázó szemöldökeimet. A gyönyörködésben megzavar ugyan az olykor felnyerítő sakkbábum, de megigazítom rajta a sálat, jobban belecsavarom, és erre elhallgat. De mit kezdjek a füleimmel? Körülnézek, hátha ihletet tudok meríteni valaki munkájából. Látom Jamest nagy tündefülekkel, és látok egy mardekárost, amint épp arany karikafülbevalót bűvöl a patkányéra emlékeztető nagy fülcimpájába. Miközben tanakodom, többen már elhagyják a termet, ugyanis végeztek. Jó nekik. Össze kéne szednem magam. Ajj, ha Barbie itt lenne, biztos lenne valami jó ötlete erre is. Lavander persze most is felvág, hogy milyen gyönyörű tengerzöld íriszeket varázsolt magának, hát persze. Forgatom a szemem, majd felemelem a pálcám, és tovább nézegetem a füleimet a tükörben, végül döntök. Sellőfülek! Magam elé képzelem a különleges formát, és közben azzal nyugtatom magam, hogy ha nem sikerül, legfeljebb visszacsinálom az Excitóval. Elvégzem a pálcamozdulatot a jobb fülemnél, majd rápöccintek a fülcimpára, és érzem, hogy a porcok elkezdenek összegyűrődni. Kissé fájdalmas, fel is szisszenek, de a végeredmény egész kielégítő. Valami viszont mintha elkezdene zúgni, olyan érzés, mint mikor cseng a füled, de nem foglalkozom vele. Célba veszem a bal fülemet is, elvégzem a varázslatot, és bár nem teljesen szimmetrikus a két oldal, úgy döntök, jó lesz, és már állnék is föl, mikor megszédülök. Bele kell kapaszkodnom a padba, hogy ne essek el. Mi történt? Mintha valaki hirtelen lecsavarta volna a világról a hangerőt. Megérintem a füleimet, piszkálom őket, majd rémülten megszólalok: - Nem hallok! Csakhogy ezt sem hallom, csak valami furcsa zúgásként a fejemen belül. Te jó ég. Te jó ég! - Tanárnő! - kiáltom teljesen megrémülve. - Megsüketültem! A szemem sarkából látom, hogy Vikitria orra meg épp most kezd el sugárban vérezni. Na tessék! Mégis kinek az elmebeteg ötlete volt, hogy a diákoknak magukon kell kísérletezniük? Mirolnak persze van lovagja, de nekem?! - Tanárnőőő! - sikítom, és inkább visszaülök a padba, mielőtt elesem, ugyanis az egyensúlyérzékem is teljesen megszűnt. Kezeimet a fülemre tapasztom, mintha ez segítene, de nem, igazából nem segít. Egyszemélyes káoszindukátor vagyok...
Elkészül a frizurám. Remek! Elkészül Meda sminkje. Pazar! Kikenve-kinyalva állunk a szoba közepén, külsőre felkészülve a bulira, ám egyikünknek sincs kimondottan partihangulata, azt hiszem. Andy csak behúzza fülét-farkát, mintha nem is akarná közölni Fifivel, hogy húzzon el a retkes rákba. Ez is rám hárul. Jó, rendben. Leszek én a szemét. Ebben a családban úgyis én vagyok a rohadt alma, a romlott falat, a fekélyes seb. Megmar, megfertőz, elveszi az étvágyad. Minden piszkos munkát én végzek, például én küldtem el apa hitelezőit rögtön az első nap, mikor hazaértünk. Valami gáz van a vállalkozásával, de ez engem nem érdekel. Apa foglalkozzon a saját dolgaival, én is foglalkozom az enyémekkel, meg néha Andyével. Oldja meg a baját maga. Szóval itt van most ez a kis görcs, aki nekiáll hisztériázni a szobám közepén, és bennem elpattan a cérna. - Csak nem gondolod komolyan, hogy nekiállsz itt még bőgni is nekem? Miről beszélsz? Mi az, hogy téged nem szeret senki? Apa állandóan téged tutujgat te kis szaros! Vedd már észre magad! Szeretném, ha végre eltűnnél az életemből, de te mindenütt ott vagy, te kis vakarék! Állandóan emlékeztet a rusnya képed arra, hogy miattad nincs anyám! Mégis mit vársz, hogy majd még én is téged abajgassalak? Foglalkoztam én már veled eleget, amikor a pelenkádat cseréltem, vakarék! Most pedig takarodj a szobámból! Többet be ne merészelj lépni ide a koszos lábaddal, megértetted?! - üvöltöm, és a végére alaposan kikelek magamból. Fiducia azonban csak áll ott megszeppenve és búg tovább, én pedig hirtelen megragadom a karját és elkezdem kivonszolni a szobámból. Visít és kapálózik, hisztizik, de nem érdekel. - Neee! Norah, kérlek, ne! - siránkozik, de ettől csak dühösebb leszek, taszítok rajta egy jó nagyot, mire elesik a küszöbön. Nem tudom, Andy mikor kapcsolta be a magnómat. Először nem is tudatosul bennem, hogy azzal történt baj, csak akkor, mikor a robbanás következtében elhallgat a zene. Fiducia is ugyanúgy megijed, mint mi, mégis teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt ő csinálta, ő robbantotta fel mérgében vagy félelmében a hifimet. Az arcom teljesen eltorzul a dühtől, bár a sminktől már most sem igazán hasonlítok magamra. Megint megragadom a húgom karját, talpra rántom, csak azért, hogy újra ellökhessem. Ütlegelni kezdem és a haját tépni. Teljesen megvadulok. Persze ennek az is a magyarázata, hogy már nem ittam napok óta, meg az is, hogy végre kiadhatom magamból az itthon felgyülemlett feszültséget. Itthon mindig minden rémes, mindenütt emlékek, az egész ház olyan kicsi, annak ellenére, hogy a hálószobámba is kétszer beférne a hetedéves lányháló, és... És nem tudom. Nincs magyarázat arra, amit teszek, de egyszerűen eltűnnek belőlem az érvek, a jó érzés, és minden, csak a célpontot látom, és ezer apró darabra akarom őt szaggatni. Ő tehet mindenről. Arról, hogy nincs anyám, arról, hogy összesen alig lesz meg 4 RAVASZ-om, arról, hogy iszom és nem bírok leállni, arról, hogy nincsen senkim, se egy barátom, se egy pasim, és mindenről, mindenről, mindenről... Ha Andy nem fog le vagy nem lép közbe, egész biztos, hogy komoly kárt teszek Fiduciában.
és ahogy nyűglődöm ennek a férfinak a súlya alatt, feltör bennem az önérzet, nem azért, mert tiszta lenne a vérem vagy mert nemes vagyok, hanem mert egyszerűen nő, olyan, akivel eddig nem történt ilyesmi, talán ennyire sok lenne bennem az alkohol, hogy nem ismertem fel idejében a helyzetet, kérdések vágtatnak bennem, miközben összeszorítom a térdeimet, hogy ennek a nyomorultnak semmiképp ne legyen lehetősége közéjük férkőzni, rajtam van még a nadrág és ennek örülök, bár a keze most a fölsőm alatt matat, minden erőmmel igyekszem a férfit eltolni magamtól, de folyton csak az arcomba liheg és cicuskázik nekem, hányingerem van, húz a fejem, forog a szoba és ki akarok szállni, nyögök és zihálok és kínlódom a szörnyeteg súlya alatt, a félelem kezdi felszippantani belőlem a ködöt, furcsa, hogy amikor szükség van rá, kicsit mintha ki tudnál józanodni, persze csak addig, amíg nem léped át a határt, ami ott van a részegség és az árokban fetrengés között, és én még nem léptem át, de már nem is várok segítségre, arra meg végképp nem, hogy majd lenyomjon, küzdök és megfeszülnek az izmaim, amelyeket azóta nem tornáztattam, hogy nem járok se táncra se repüléstanra, a legnehezebb dolog amit mostanság emeltem az a vodkás üveg volt, ja nem, mert a roxfortos utazóládám, közben azt mondja, hogy gyerünk bébi, fogd be a szád és próbálja lenyomni a fejem, de ekkor hirtelen eltűnik rólam a súly és egy pillanatig azt hiszem sikerült ellöknöm, felemelem a fejem és megszédülök, mindjárt kidobom a taccsot, de nem, mert el kell tűnnöm innen, hol a táskám, a pálcám is elgurult, vissza kell szereznem, négykézláb próbálok kimászni a boxból, miközben a pasas eltűnik, fogalmam sincs, hogy hová, azt is csak később veszem észre, hogy van itt még valaki, aki eljött ide a hátsó asztalhoz, nagyon jó fej, köszi, de biztos nem azért, hogy megmentőt játsszon, talán a biztonságis fickó az, a kopasz, aki rácsapott a fenekemre, vagy az valaki más volt, mindegy, az asztal alá bukom és felkapom a pálcám, olyan szép és barna és meleg, jó a fogása, a tenyerembe illik, egy teljesen más világból való darab, mégis mit keresek itt, fel akarok állni de beverem a fejem, eddig is kóvályogtam, most még nehezebben megy a talpra állás, ekkor látom meg, hogy a szakállas bunkót valaki gyomron vágja, ez az, öcsém, szép ütés volt, mondom, bár lehet, hogy csak valami artikulátlan akármi jön ki a számon helyette, és fogalmam sincs, mit csinálok, mert azt veszem észre, hogy a nyakába vetem a karom, és széles vigyorral közlöm vele, hogy kösz, de a mosoly hamar az arcomra fagy, amikor kimondja a nevem, hirtelen leblokkolok, és az agyam átvált egy másikféle üzemmódba, ez pedig a pánik, amitől most már végképp magamhoz térek, legalábbis kezdek ésszerűen cselekedni, ugyanis ha lefog, vergődni kezdek, rugdalózni és harapni és csapkodni, és mivel a kezemben van a pálcám szikrák kezdenek hullani belőle minden egyes ütésnél, szóval nem, nem működöm együtt, nem vagyok már készséges, hanem inkább egy idióta, mert ugyan fogalmam sincs, hogy ki ez a fickó, hogy talált rám és hogy mit követtem el, de nem is izgat, csak az, hogy ez egy óriási, égbekiáltó igazságtalanság, mint rohadtul minden, ami történik velem, mióta csak erre a rohadt világra születtem, és könnyek gyűlnek a szemembe a rémülettől, mert az egy dolog, hogy egy barom rám mászik, mert egyedül is elbántam volna vele, de ez a pasas kemény dió és józan és rohadtul erős, de végül elvonszol, bár nem könnyítem meg a dolgát, azt kiáltozom, eressz el, te mocskos állat, és a kocsma nem is olyan zsúfolt, hogy ne vegyenek észre, de a szekus csávó hol a fészkes fenében van ilyenkor, hol, hol, de körülöttünk mindenhol emberek, és a művelet nem olyan egyszerű, mint ahogy azt az új barátom szeretné, megkérdezik tőle, várjon uram, hová-hová, hívom a rendőrséget és álljon csak meg, és ekkor hátulról egy erős lökést érzek, elesem, de legalább a kezeket már nem érzem magamon, elkúszom egy asztalig és onnan ahogy visszafordulok, látom, hogy a szakállas kis zaklatóm rávetette magát a szőkére, aki magával akart vonszolni, hát jó, nyírják ki egymást, engem nem érdekel, ki kell jutnom innen, haza kell mennem, kicsit előregörnyedve és imbolyogva és az asztalokba kapaszkodva elindulok az ajtó felé, amilyen gyorsan csak tudok, el kell szöknöm mert különben meghalok, nagyon meg fogok halni, és sikerül is, kijutok, az ajtó már nem érdekel, bevánszorgok egy sötét sikátorba és dehoppanálok, csak el innen, el, el, el
Nem bírtam tovább otthon lenni, egyszerűen nem ment. Mindig is gyűlöltem a karácsonyt, mert az egész ünnep teljesen üres volt anyám halála óta, és nagyon nehezemre esett az is, hogy megjátsszam a boldogságot, mikor egy fikarcnyit sem érzem jól magam. Leginkább azért nem, mert otthon készült forralt bor és karácsonyi puncs, viszont mivel a húgom árgus szemekkel figyelt, egyetlen kortyot sem ihattam belőle, az alkohol illatától viszont teljesen bepörögtem. Andy azt hiszi, már nem iszom, de ez nagy tévedés.
Egyszerűen nem bírtam leállni. Nagy ügy! Neked se menne, a rohadt életbe! Nem megy, mert egyszerűen nem akarom, mert nekem ez így jó és kész. Nincs jobb annál, mint mikor az alkohol végigcsorog a testeden, felmelegít és jobb kedved lesz tőle. Erősebbnek érzed az izmaidat, lazábbnak az ízületeidet, őrjítően szexinek a tested, a világot hirtelen egész másnak látod, minden érzéki, vad és színes és gyönyörű... Olyasmit is kimondasz, amit előtte soha nem vettél volna a szádra, bátor leszel és kacér és népszerű! Királynőnek érzed magad, és még a legundokabb kis kocsma is a palotáddá válik. Olyasmiket mondok ki, amiket normális esetben nem tennék, de egyszerűen nem félek. - Voldemort is bekaphatja! - kiáltom el magam és senki sem érti, hogy miről beszélek, de mivel amúgy is vannak összefüggéstelen szavaim, elsiklanak felette...
Ma éjszaka táncoltam, három férfival egyszerre, és gyönyörű voltam. Kezek a testemen, szájak a vállamon, a nyakamon, ölelések, bókok és ingyen italok. Az egyik aztán túl erőszakos volt, lassan már csak ő maradt. Magas, sötét hajú, kecskeszakállas férfi nagy, barna szemekkel. Amikor sokat iszol, eltűnik belőled a veszélyérzet. Bevitt a hátsó boxba, beültetett a sarokba. Onnan nem tudsz kimászni, csak ha kiengednek. És ő nem enged ki. Elkapja a csuklómat, leszorítja. Én még mindig csak nevetek, szőke tincseim az arcom előtt hintáznak, és próbálok játszani vele, közelebb húzódom, vonaglom neki. Nem hiszem, hogy tényleg bántani akarna, hiszen olyan kedves fiú! Aztán hirtelen hiába kiáltom, hogy elég. Hiába szólok rá, hogy állj. Hiába tolom el magamtól, nem áll meg. Az emberek mintha észre sem vennék, hogy bajban vagyok. Valaki arra néz, aztán elfordítja a fejét. - Ne! Ne csináld! Elég legyen! A pálcámért nyúlok, hogy megvédhessem magam, de mikor végül elő tudom venni, kiesik a kezemből és elgurul. A fenébe is! Ez nem jó! Valaki könyörgöm segítsen már...
Miközben várok és ücsörgök és azon töprengek, hogy pattoghatott le máris a frissen felkent körömlakkom a középső ujjamról (nagyon bosszantó, neked is mindig arról kopik le először?), hirtelen eszembe jut, hogy a fényképezőgépet vajon magammal hoztam-e. Jól tudom, hogy a mugli világban már digitálisat használnak, sőt vannak olyan telefonok is, amikkel lehet fényképezni, de azok ultradrágák és ráadásul nem is készítenek mozgó képet. A Dobraverő szerkesztőségében egy borzalmasan régi felhúzós-filmelőhívós készülék porosodott, szerintem ez még az előző évtizedből maradt ránk, de nem panaszkodom. Jobb, mintha a camera obscurával kellene bajlódnom, nem igaz? Aggódva túrok bele a méretes táskámba, mely a sálamhoz és a körmömhöz illően sötét lila. Annyi minden van benne, hogy könyékig kell belemásznom, és már minden a kezembe akad: a Spellman Szótagképtár, a pénztárcám, a szemüvegtokom, a tintatartóm, szemhéjtus, a sapkám, a kesztyűm... Áh! Végre kitapintom a különös formájú bőrtokot, melyben az ólomnehézségű gép rostokol. Épp időben, mert hogy az ajtó nyílik, és megpillantom Abigailt, amint épp nézelődik. Szabad kezemmel intek neki, aztán tovább foglalatoskodom a fényképezőgép kirángatásával (a pántja beleakadt valamibe természetesen). Mire Abby odaér, a művelet sikerül is, és még épp lenne időm felpattanni és kezet nyújtva bemutatkozni a lánynak, de mire elszánom magam, leül. Hát, jó. Még jó, hogy emlékszik a nevemre, így nem lesznek kínos pillanatok. - Szia! Jól, és te? Nagyon örülök, hogy eljöttél! - csapok bele máris a boszorkánylecsóba. Izgatott mosoly fel! Ezt a délután folyamán el se akarom tüntetni az arcomról. Nagyon igyekszem rendesen elvégezni a melót, mert nem lenne kedvem újrázni. Kezem máris a jegyzetlapokkal kezd el matatni, sőt odébb tolom az asztal közepén álló teáskannát és felfordítom a két csészét. - Kérsz? Menta és hibiszkusz, isteni. Mi az, hogy miért te? - kérdezek vissza, mintha valami nagyon evidens dolog felett értetlenkedne. Miközben töltök neki a csészébe (ha kért), töprengek egy kicsit, aztán úgy döntök, jobb, ha adok neki egy igazi választ, amivel ellesz. - Hát, a suliújság eléggé döglődik az idén, a szerkesztőség tagjai csak lógatják a lábukat. De nekem össze kell szednem egy teljes számot és kiadni. Elég kevés téma van, amiről írhatok, ugye... Tudjuk, mi miatt - halkítom le kicsit a hangom. - De arra gondoltam, hogy a Roxfortban valamilyen posztot betöltő diákok bemutatása többeket is érdekelne, engem legalábbis igen! És most nem Miss A Miniszter Rokona Vagyokra gondolok, hanem olyan szimpatikus és igazán népszerű emberekre, mint például te! Épp eleget locsogtam már, úgyhogy kézbe veszem a pennát, és felállítom a pergamenen. - Nem zavar, ha öníró pennát használok? Így minden szó szerint leíródik és könnyebb megírnom a végleges anyagot... - magyarázom, és a toll máris elkezdte írni amit mondok, azért is hallgattam el, mert kicsit elvonta a figyelmemet a mondandómtól. Pislogok párat, majd felmosolygok Abigailre, és lelkesen az asztal szélére könyökölök, szemem mintha csillogna és arcom figyelmet tükröz. - Szóval, idén kineveztek prefektussá és nemrég a Hugrabug kviddicscsapatának kapitányává. Hogy tudtad meg a legújabb örömhírt, és mi volt az első reakciód? - teszem fel az első kérdést úgy, hogy bele se pillantok a jegyzeteimbe. Egyelőre jön magától, csak azt remélem, nem fogok leblokkolni...
Interjú a CSK-val egy december eleji délután Abigail Wolffal
Mindent előkészítettem! A fotelben felráztam a párnát, a kérdéseimet összeírtam, noteszt hoztam, sőt, még azzal is próbálkoztam, hogy egy régi diktafont beüzemeljek, de persze a Roxfort varázslatai miatt nem sikerült... Nem sokan járnak erre, és tökéletes a helyszín egy interjúra. A tulajjal is beszéltem már. Mondta, hogy még teát is főz nekünk, ha szeretnénk, úgyhogy remélem, Abigail szereti a teát. (Ki ne szeretné?) Nagyon izgulok. Félek, hogy le fogok blokkolni. Merlin szakállára, ez az első interjúm! Hátrafésülöm lófarokba fogott hajamból kilógó tincseimet, megigazítom a pulóverem ujját (eddig feltűrtem, most lehúzom, aztán ismét feltűröm). Nem bírom ezt a feszültséget! A pennám rágásbiztos kupakját rágcsálom, csócsálom, és közben a kérdéslistámat nézem át. Meg azon gondolkodom, milyen is lesz ez a lány. Hallottam már róla ezt-azt, igazából csak jókat, viszont a bátyjáról meg csak rosszakat. No jó, én is bajban lennék, ha Andy alapján ítélnének meg engem, aki egy bajkeverő, vagy Fiducia alapján, aki egy eminens... De mégis, inkább az a szitu, hogy az idősebb testvér alapján ítélkeznek a kisebbekről. Nos azt hiszem ha ez a helyzet, akkor a húgaimnak nincs mivel büszkélkedniük... De majd meglátom! Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Igaz, nem voltam túl lelkes, tulajdonképp büntetőmunka gyanánt léptem be a haldokló iskolaújság-projektbe. A idén még egy számot se sikerült kiadniuk és lehet hogy az egészet nekem kell majd összedobnom, mert Whitney gyakorlatilag semmit se csinál... Sóhajtok, kicsit lenyugodtam. Szívesen bedobnék most egy feles porto ricoit, attól legalább bátrabb lennék! No szóval, ott ülök az egyik asztalka mellett, az egyik fotelben a könyvesbolt félreeső részén, és várom az interjúalanyomat. Nagyon várom.
Nagyon soká kóválygok az üzletben, egyszer meg is botlok egy gyökérben, de talán jobb lenne, ha kimennék, mert úgy tűnik, nem ér ide az eladó... Akárki is legyen az az Eal. Odakint is várnak már. Ránézek az ékszerórára, ami még Anyáé volt. Talán indulnom kéne haza... Épp elhatározom, hogy a távozás mezejére lépek, mikor nyílik a hátsó ajtó, és belép rajta valami... Ó te jó ég! Hangosan felsikítok, és beugrom az asztal mögé, fedezéket keresve. Előrángatom a pálcámat, de mire megtalálom az ijedtségtől, már rég késő, a szörny beljebb jött! Idebent tényleg sötét van, de a rémületem kissé alábbhagy, mikor a szörnyeteg megszólal, sőt, köszön. Remegő kezemben a pálca amúgy is rémesen áll, úgyhogy leeresztem. - El...elnézést! Ön a tulaj? Jaj, nyitva volta az ajtó, és bejöttem, mert... Öh... Mondja, jól van? - kérdezem, és kicsit hunyorogva hajolok előre (tényleg kéne már az a szemüveg), hogy jobban szemügyre vegyem. - Mi történt magával? Mikor ideges vagyok, hirtelen elkezdek sokat beszélni. És igazából kicsit megfeledkeztem arról, miért is jöttem. Határozott, komoly és vagány csajt akartam mutatni, aki már vagy ezerszer került olyan szituációba, hogy füvet vesz, vagy valami hasonlót, de ezt már eleve elszúrtam, talán már a sikoltásnál. Kicsit közelebb merészkedek, és pislogok. - Wymer professzor? Maga az? - kérdezem és egyre jobban kezdek zavarba jönni. - É-én igazából Ealt keresem... Egek, legszívesebben fognám magam és kirohannék most az ajtón.
Belebújok a fölsőbe, a hasam kivillan, de ha lejjebb húzom, akkor a melltartó pereme látszik ki. Hm, nem is tudom, melyik a rosszabb. Talán egyik sem előnyös, de úgy döntöttem, hogy a mai estén nem magammal, hanem Medával foglalkozom majd. Jól kell éreznie magát, hiszen ennyivel tartozom neki. Legalább ennyivel. A hangulat egész jó lenne, ha ez a kis köpet nem pofátlankodott volna be a szobámba. Akkor rontottam el, amikor hagytam! Most mégis mihez kezdjek vele? Az nem jó, ha úgy teszek, mintha nem lenne itt, mert ez nem tántorítja el, hanem bátorítja. Vannak egyes emberek, akiknek hiába mondod, hogy takarodjanak el, egyszerűen mintha nem is hallanák. Mire én felöltöm a ruhám és a hajkefémmel egy-két erőszakos mozdulatot teszek annak érdekében, hogy lebontsam, Andy is felöltözik. Szakadt farmer és bő póló. Hát nem tudom. Lehet, hogy én vagyok a lányosabb kettőnk közül, de mivel egyikünk sem tud határozott eredményt felmutatni pasizás terén, nem méltatom a külsejét. Abban jön, amiben jól érzi magát. A haja mindenesetre dögös. Mellém áll és egy pillanatig ketten nézünk le szerencsétlen kishúgunkra, de Andy inkább elfordul, nekem hagyva meg a harcot. - Honnan tudjam? Itthon marad és kész. Én nem fogom elvinni. Nem pesztrálom. elég idős már, nem lesz semmi baj. Különben is - okoskodom tovább a helyzeten -, Apa szólhatott volna, hogy lelép. Kétszer vagyunk itthon egy évben, igazán foglalkozhatna inkább velünk... Miközben mindezt eldarálom (magamat is győzködve), lehuppanok az ágyra, és hagyom, hogy Andy kezelésbe vegye szőke tincseimet. Nem is merek odanézni, pont úgy ültem le, hogy nem látom magam a tükörben. Közben az ajkam rágcsálom. Mi van, ha mégis lesz Fiduciának valami baja? Áh! Elhessegetem a gondolatokat, és megrázom a fejem is. Ez nyilván hátráltatja Andyt a munkájában, de kicsit máshol jár az eszem. - Apa úgyis hamar haza fog érni - teszek aztán pontot saját csapongó gondolataim végére. Amint kész a frizurám, tényleg nem törődöm többet Fiduciával. Ki kell festenem a húgomat. Mindenféle különös ceruzát, púdert, tust és spirált igénybe veszek a művelethez, mire végül Andy egészen vadítóan néz ki, mint egy igazi kis rockdémon, főleg ezzel a hajjal. Ezt követően gyorsan összekapom a saját sminkemet is. A tükörben látom, hogy Fiducia még mindig csak ott van, és... És néz. - Áruljátok el... - szólal meg végül, az arcát könnyek áztatják, és csak bámul ránk. - Akármit teszek, mindig ennyire gyűlölni fogtok? - kérdezi aztán a vékonyka kis hang, melyet úgy gyűlölök... - Tőletek akár meg is halhatok... ugye?
Üzenetek megtekintése