Próbálkozni lehet, úgy tenni, hogy nem történt meg vagy épp úgy tenni, hogy nem emlékszünk, de akkor is megtörtént, s ezt mindketten tudják. Svea tudjuk, nem buta teremtés, Zane pedig ügyesen el is árulja magát. A hollóhátas elégedett, már-már önelégült vigyorral arcán hallgatja egyszerű, s tulajdonképpen komolytalan és leginkább költői jellegű kérdésére a választ. Nem kell megerőltetnie magát, még csak meg sem kell szólalnia, a mardekáros maga ad mindent a kezébe. Perpillanat ugyan esze ágában sincs visszaélni az információval, ami valljuk be, nem is valami nagy durranás, de jól esik, hogy ő is húzhatja kicsit a másik agyát. Főleg ez után a vaskos tréfa után. Azért lehet, április elsején elsüti majd, nem kell megnyugodni, ő sem az a tisztességesen játszó, feddhetetlen angyalka, egyelőre most csak elraktározza magának. Néhányszor közbehümmög, hogy kicsit elősegíthesse az újra megjelenő zavart, s hogy még diadalittasabb mosolyt ereszthessen meg, amikor Zane is belátja, ezt bizony elbaltázta most. Nem kicsit. És mindezt csak saját magának köszönheti, ettől még szebb az egész.
Szép, szép lenne a közös kirándulás is, persze nem győznének egymáson túltenni okoskodásban, és talán ki-kiröhögni egymást egy-egy alkalmasabb szituációban. Talán meg kellene vívniuk néhány verbális csatát is, amíg a mardekáros kénytelen lenne behódolni, mert akármennyire is nehéz, Svea előnye és tapasztalata a témában elvitathatatlan. De mesélje be ezt valaki egy férfinak, még ha az csak fiú korban is van. Azonban nem biztos, hogy kibírná úgy vele összezárva (egy erdőben), hogy nem bonyolódhat vele semmilyen intimebb kapcsolatba. Márpedig a dolgok jelenlegi állása szerint..
Arra még nem gondolt, mi lesz a randi után, mi lesz, ha az egész nem jól sül el. Nem feltétlenül optimizmus ez, bár ő alapvetően az, de nem akart ezzel foglalkozni, amíg biztosra nem mehet. Most is kitart, pedig többször is kapott elutasítást, de aztán mindegyik után történt valami, ami egy kicsit elárulta számára a mardekárost. Látszik rajta olykor valami más is, nem mellesleg és egyáltalán nem elhanyagolható tény az is, hogy itt maradt vele. Az a csillanás, azok az apró fények a fekete íriszekben pedig sokkal többet mutatnak, mint egyszerű kíváncsiságot. A mosolyaiból, nevetéseiből és abból, hogy viccelődni is van kedve pedig egyértelműen leszűrhető, Zane kezdi jól érezni magát a társágában. Netán már nem csak kezdi.
Karácsonyi ajándékok tekintetében talán inkább a Mikulással kellene tárgyalni, persze az apró sugalmazásokra a szőkeség is hallgat, ám az ilyesmiben nincs sok gyakorlata. Sőt… azonban a jövő karácsony valóban messze még, sok minden áll még előttük addig, hogy tényleg csak egy masni legyen az akadály… előbb még egyáltalán össze kellene jönni, aztán pedig együtt maradni.
-Ha azt akarod, hogy ki legyél engesztelve, akkor talán nem árt, legalább megemelni azt a kártyát… csak, hogy alá leshessek – vonja fel szemöldökét kihívóan, majd arckifejezése meglepett és kíváncsi lesz. Ugyan mi olyan történhetne, amely mindkettejük számára jó lenne? Svea fejében elég sok kép villan fel egymás után a különböző lehetőségekről, de az eddig történtek fényében egyiket sem tartaná valószínűnek. Ha már csak attól kibukott, hogy megfogta a karját, mit csinálna, ha a szőkeség szenvedélyesen magához vonná ésatöbbiésatöbbi…
Furcsán belazult a hangulat, pár perccel korábban nem is gondolta volna, hogy majd ilyen is lesz, de úgy tűnik Zane-nek is csak elemébe kell kerülni, s máris megoldódik a nyelve. Eddig is nagyon vonzó volt számára, de most még inkább azzá vált, hogy ilyen is tud lenni. Kellemes tapasztalatok ezek a lány számára is, noha ehhez rendesen zavarba kellett jönniük mindkettejüknek, kétségkívül megérte a kínos pillanatokat.
Úgy dönt végül, vállal még egy igen nagy kockázatot, s nem elmondja, ő mit gondol, hanem megmutatja, mit szeretne. A tettek mindig beszédesebbek, szóban pedig talán nem is igazán tudta volna elmondani. Olyan buta dolognak tűnik reménykedni valamiben, hogy majd lejön hozzá, és kiderül, hogy hasonlóan érez, mint ahogyan ő maga. Buta és gyenge dolog, tenni kell mindenért, a sült galamb csak kevés kiváltságos szájába repül bele. Egészen beleremeg a csókba, nehezen tudja elhinni, valóban megtette. A viszonzás majdnem meg is lepi, ám ez csókján egyáltalán nem érződik.
A menta illatot ő is nagyon kedveli, az pedig már többször is feltűnt neki, a mardekáros gyakran él a levélkékkel. Még sosem kérdezte meg, mire is kell az neki tulajdonképpen, de a terjengő illatokat mindig mélyebben szippantotta be, ha a közelében volt épp akkor, mikor bevett egyet. Választásának hátterében mégsem állt tudatosan ez az indok, egyszerűen ez volt számára is a legkedveltebb, főleg a finom, étcsokis Graham-kekszhez párosítva, amely talán ma este elő sem fog bújni a kosárból. Pech, de teljes mértékben kárpótolva érzi magát, mikor ismét az ajkakat kóstolhatja. Még mindig visszafogottabb a csókban, mint amilyen szíve szerint lenne, de élvezi és nehezére is esik abbahagyni. Az a fránya idő. Gyorsan telik, pedig még alig pár perce jöttek le. Mennyivel másabban érzékeli az ember az időt, ha kellemesen tölti el… részéről nem bánná, ha maradnának még, ő már megkapta a saját tűzijátékait, és talán szívesebben kapna még belőlük. Épp ezért némileg csalódottan figyeli, amikor Zane feláll… megjegyzése első felén elmosolyodik. A második felére egy pillanatra felszökik szemöldöke, s épp válaszolna is már rá, hogy de hát ő válaszolt… bár az is lehet, olyan halkan motyogta el, amit akart, hogy a mardekáros nem is hallotta. Épp akkor ugyanis eléggé el volt varázsolva ahhoz, hogy ne tudja megkülönböztetni a hangosan kimondott szavakat a fejében visszhangzóktól. Odamondana, hú de odamond neki mindjárt, azonban megint csak megelőzi, belefojtja a szót… jól teszi! Svea megint elvigyorodik…
-Így mindjárt jobb – jegyzi meg elégedetten. Szíve dobogásáról már valahogyan el is feledkezett, pedig az igencsak kidolgozza magát, de még mindig képes nagyobb sebességre kapcsolni, amikor felé nyújtja kezét, olyan pillantások kíséretében, amikkel eddig nem kellett találkoznia, talán ott ájult volna el. Most azonban nem ájul el, csak egy nagyon picit.
- Hááát, nem is tudom… - húzza el száját, nehezen tudja megállni, hogy boldog mosolya ne érje körbe fejét. – Természetesen! – vigyorodik el aztán hirtelen, s kezébe kapaszkodva felhúzza magát a szikláról. Másik kezével megragad egy plédet, mivel ha nem lesznek tűzközelben elég hideg lesz rájuk.
- Látnod kellett volna az arcod, Worthington! – valahogy úgy érezte ezt most nem hagyhatja ki, és talán jelzi, egyik aljas kis húzását sem felejtette el, s csak azért, mert olyan finoman csókol, és ha minden jól megy, akkor együtt fognak járni, még nincs megbocsátva semmi. Jó érzéssel tölti el, hogy foghatja kezét, hogy nem csak úgy simán, hanem ujjait az övéi közé fűzheti.
- Várj! – csizmájából előkapja pálcáját, egyetlen intéssel elaltatja a tüzet, egy másikkal pedig szikrákat lő a levegőbe. Majd a manók jönnek, és elpakolnak helyettük.  – És most… én vezettelek ide, te vezetsz innen el! – igazából nem bánja, ha nem a legjobb helyet keresik meg a tűzijáték nézésre, inkább keresne valami meleget, kellően eldugottat és… említettem már, hogy meleget?

Megjárja most – kis túlzással – a mennyet és a poklot is percek, sőt inkább másodpercek leforgása alatt. Az egész találkozó egy különös, mégsem egészen kellemetlen érzelmi hullámvasút számára. Van, hogy inkább hagyná az egészet, de aztán Zane mindig művel valami olyat, ami miatt képtelen megtenni. Eddig sem bánta meg a kezdeményezést, ami az estét illeti, hiszen a közös munkákon kívül még nem nagyon beszélgetett a mardekárossal. Most itt a lehetősége, s bizony meg is tapasztalja, milyen, amikor kizökken, vagy épp amikor Worthington VICCEL! Ha nem épp az infarktus kerülgetné tőle, ő is legalább annyira élvezné a tréfát, mint a fiú - mondjuk, ha mással történne… de nem, azt nem akarná, hogy Zane ezt mással tegye! Még akkor sem, ha így most az ő feje kénytelen főni. A tűzfényben annyira nem feltűnő, de arcán még egy enyhe pír is megjelenik, miután persze képes volt túllépni hirtelen sápadtságán. Megvillanó indulata aztán úgy, ahogy jön, már tova is suhan, s bár bosszús kissé, azért képes elnevetni magát.
- El tudom képzelni, Worthington… körülbelül olyan lehetett, mint a tied néhány perce! – bár az idegességtől, a hirtelen döbbenettől még mindig remegnek kezei és hangja is talán egy kicsit, azért egy fricskára még így is futja. Pedig az agya bénult, talán ez a megjegyzés ott volt talonban, hogy mélyre sem kellett nyúlnia érte. Arra nem lett volna képes. Most nem. Az újabb csipkelődéseken is nevet, s ahogyan próbálgatja összeszedni magát újra és újra befenyít. Mi mást tehetne? Valahogyan védekeznie kell.
- Majd meglátod! Hm, azt nem szereted? – kérdezi felvonva szemöldökét, mintha ezt is egy lehetőségnek könyvelné el, de ez a módszer egyáltalán nem jellemző rá, túlságosan gyerekes és nem is eléggé vicces. Zane tréfájához pedig közel sem ér fel. Azt mindketten tudják, ha a helyzet valóban olyan komoly lenne, Svea keze sem remegne meg egy vaskos bosszú során, akármennyire is vonná inkább maga köré a mardekáros karjait, nem sajnálna polipkarokat varázsolni a helyükre. A fiú megjegyzésével azonban tökéletesen egyetért, tényleg ostobaság lett volna kihagynia, újabb holtponton segítette át ezzel a szőkeség lelkesedését, úgyhogy ebből a szempontból is méltányolandó. Nem mellesleg igencsak vakmerő dolog volt ezzel most bepróbálkozni, de minden a helyén volt, igaz ehhez kellett a hollóhátas is, mert ha nem így reagál, akkor bizony már csak a hűlt helyét látnánk, Zane-t meg lehet, már a tóban… Nem mond rá azonban semmit, egyszerűen elmosolyodik s egy újabbat billent a lábán. Szíve vadul zakatol, próbál visszahiggadni, hiszen nincs probléma.
Igazából a mardekáros megjegyzése nyomán, mely szerint sosem kempingezett még, az ő fejében is megvillantja magát a gondolat, hogy talán egyszer elhívná egy ilyenre… és akár a szülei nélkül. Ilyesmire azonban egyelőre teljesen értelmetlen gondolnia, nagyon nem úgy áll ez az egész, hogy bármi lehetne, mindenesetre egy gondolat erejéig egész érdekes túra lenne.
Ismét csak leginkább zavara beszél belőle, valahogy el sem tudja képzelni, mire fog gondolni holnap Worthington, ha felébred és visszagondol a mai estére, vagy ha mondjuk jövő szilveszter estéjén egy másik lánnyal ül majd itt, eszébe jut-e milyen volt ez a mostani, és milyen gyerekes, értelmetlen dolgot csinált azzal a szőkével, akinek a nevére is csak azért emlékszik, mert sokáig vele dolgozott. Nem jellemző rá ez a bizonytalanság, hogy így vélekedjen valamiről, amit ő csinál, amit szeret és erre is csak Zane döbbenti rá felhördülésével.
Jól eső érzés fogja el, mint mindig, ha dicséretet kap, de ez a helyzet most más, mint egy tökéletesen megírt átváltoztatástan teszt. Készült valóban, és saját véleménye szerint szép a dekoráció, az effektek, jól érzi magát benne a hideg ellenére is. Mégis… nem a környezet a lényeg, és ez tekintetében is látszik, ahogyan az épp őt dicsérő mardekárosra bámul. Talán épp ezt próbálja meg az említett egy újabb poénnal elütni. Nahát, Worthington is tud vicces lenni, ezt valahova fel kellene írni, mondjuk az alattuk levő sziklákba vésni. 1997. 12. 31. – Zane Worthington két vicces viccet is elsütött. Már csak a dolog ritkasága miatt is elvigyorodik, meg valóban mókásnak is találja.
- Furdalja az oldalam a kíváncsiság, mivel – mosolyodik el ő is, ez valamiféle kihívás lenne, mert még mindig nem adta fel egészen a terveit, csak a megfelelő pillanatra vár, hogy amiképpen Zane, úgy ő is lecsaphasson. Picit másképpen, de legalább annyira hatásosan. Sosem volt erőssége a sport, de a stratégia mindig is ment neki, most sem kell néhány pillanatnál több és egyetlen apró lökés, hogy beindítsa a fejében olyan tökéletesen működő gépezetet. Ugyan tényleg csak a pillanatok szülték, mégis úgy építi fel ő is az egészet, mintha ezt tervezgette volna már a szobájában is, s most csak egy remekül megkoreografált, keményen begyakorolt mozdulatsort adna most itt elő. Lassú, megfontolt minden mozzanat, fürkészi a mardekáros minden rezdülését, hogy amint visszakozást, viszolygást vagy épp pánikot észlel rajta, azonnal leállhasson.
Nagyon törékeny az egész, és talán Sveát is meglepi, hogy nem ütközik újabb falakba, nem látja kihunyni a fekete íriszekben azt az izgatott várakozást. Nagyon ideges ő is, csak azért nem látni, mennyire is remeg a keze, mert egyikük sem azt nézi. Egészen addig visszatartja a levegőt, amíg ajka végül el nem éri a fiú ajkait, hozzá nem simul, s lágyan kényeztetni nem kezdi. Néhány apró puszit követően egy hosszabb, érzelmesebb vallomást biggyeszt oda, amely már igencsak kikívánkozott. Próbálja kiverni fejéből a képeket, hogy Zane keze emelkedik, eltolja magától ismét, vagy már talán pálcáját tartja nyársa helyett kezében. Csak azzal akar foglalkozni, hogy a lehető legkellemesebb első csókot adhassa, mindent elmondva ezzel, mert szavak nem mindenhez kellenek. Nagyon apró, szinte érzékelhetetlen lágysággal szökik ki tüdejéből a benntartott levegő, fülében valahol hangosan pattogó tűzijáték hangja visszhangzik.
Nem húzódik el távolra, csak látni akarja az arcát, a szemeit, a reakcióját. Csintalanul elmosolyodik, ajkát kissé idegesen harapja be, s várja az ítéletet, most vár. Ő is tett egy lépést, egy sokkal nagyobbat, most a fiún a sor. Keze is lejjebb csúszik Zane álláról, egészen a térdén pihenő kézig, hideg ujjaival ráfog, ha már visszatalált oda, ne is vegye el onnan ismét. Nem foglalkozik mással, ha akarna, sem tudna nem a szemeibe meredni, arcát égeti a forróság és a jeges hideg körülöttük, de most ez sem érdekli. Ahogyan az sem foglalkoztatja most, miért tör fel üde mentaillat a közelükben, mikor annak csak akkor kellene következnie, ha a mályvacukor megsült… nos, épp ezért. Nem egyszerűen megsült, igazából lángol, de ez olyannyira lényegtelen most, mikor újra megcsókolhatja. Kérés nélkül hajol ő is vissza, az esetlen csók csak még édesebbé varázsolja a pillanatot, ahogyan az újabb és újabb ismétlés is. Kezéből kifordul a nyárs, - amaz minden bizonnyal a tűzbe esik – így szabaddá váló kezét pedig ismét csak a mardekáros arcához érinti. Lágyan, épp csak ujjbeggyel, de próbálja magához húzni, hogy ne távolodhasson el ismét. Teljes testében remeg, s belemosolyog a csókba. Talán csak pár másodperce, de az is lehet, hogy már egy órája vannak így összeforrva, amikor ismét ő az, aki elhúzódik.
- Ezt sem gondoltam volna... - mosolyog rá, s bújik egy kicsit közelebb, talán még nem volt elege mára.

Alig észrevehetően szusszan fel az ismét elutasító megjegyzésen. Tudja jól, mit várjon tőle, hiszen úgy két hónapja majdnem mindennap kóstolgatják egymást. Az pedig már a kezdetek kezdetén teljesen nyilvánvalóvá vált számára, hogy Mr. Worthington csak azt élvezi, amikor ő kötekedhet, amikor ő mond oda, ellenkező esetben már fintorog. Mint most is. Azonban az már egy biztató pont, hogy Zane-nek van logikája, és tudja is használni, de ha egy ilyen bonyolult dolgot ki tud logikázni, akkor a hollóhátas egyszerű, nyilvánvaló érzéseit miért nem? A szőkeség fintora ennek a gondolatnak szól. Miután kimondja, igazából ő is megbánja, hogy felhozta a mugli témát, talán nem ellenkezne a mardekáros vele annyira, ha azt mondja, ez valami varázslós újdonság. Ez a példány ugyan valóban varázslatos finomság, de erről eddig egy szót sem ejtett, s nem is tervez. Apró meglepetés.
A szokásosnál sokkal többször van most zavarban, szinte három-négy percenként történik valami, ami miatt akár el is pirulhat. Itt van most épp az a kis semmiség, hogy megfogta Zane karját, és mikor már elhitte volna, ezt így lehet… a fiú végül magához tért, felfogta, mi történik, s azzal a lendülettel megszabadult tőle. Kissé tanácstalan, mit is tegyen, arra nem számított, hogy ekkora ellenállásba ütközik. Talán, ha tudná, mi zajlik benne, megértené, így azonban úgy érzi, sötétben tapogatózik és nem is igazán tudja, merjen-e tovább haladni. Mikor látja a megingást, hogy a fiút mennyire felzaklatják a történtek, reflexből bújna közelebb, kezét vállára téve próbálná nyugtatni, s kedves szavakkal tudatni vele, hogy nincs baj. Keze azonban megtorpan, hiszen pillanatokkal ezelőtt egy kevésbé mély gesztust is elutasított, s tulajdonképpen most azért is van ennyire…. zavarban? Svea számára szokatlan még csak gondolatban is társítani Zanet ehhez a szóhoz, s a mögötte megbújó érzelmi dilemmához. Sokkal inkább hiszi azt, hogy egyszerűen csak ennyire megviseli őt a közelsége. A hollóhátasnak azonban nincs nagyon ideje keseregni és búslakodni a félre sikerült próbálkozáson, mivel évfolyamtársa keze valahogyan mégis térdére kerül. Nem úgy, ahogyan azt az ő romantikus törekvései megkívánnák, nem, egyáltalán nem kellemesen, finoman, talán kissé reszketegen, mégis, maga a tény… megemeli rendesen pulzusát. Megint szívesen odahúzódna, lágyan megsimítaná néhányszor a hátát, de nem meri. Mellkasa, bármennyire is küzd, kellemetlenül szorítja már tüdejét, mégsem magával foglalkozik, hanem próbálja visszacsinálni, pedig tudja lehetetlen. (Most tekintsünk el az időnyerőzéstől) Gondolkodás nélkül kezd el mentegetőzni, de be kell látnia, nem tudja, mit mondhatna. Összekuporodva, tágra nyílt szemekkel fürkészi a mardekárost, aki lassan összeszedi magát, s ha nem is túl meggyőzően, de állítja, rendben van, és visszakérdez. Ekkor döbben rá igazán, mennyire is ostobán hatott a mentegetőzés, hiszen most el kellene számolnia szándékaival, vagyis inkább a szándékolatlan tetteivel… Még inkább meggörnyed háta, idegesen elkapja a kékeket, s épp elmotyogná válaszát, amikor Zane ismét megszólal.
- Terveztem? Ezt meg… - teljesen értetlenül mered a fekete íriszekbe, arcán teljes megrökönyödéssel. Ő aztán nem tervezett semmit, azon kívül, ami itt van, és ami tökéletesen nyilvánvaló. Néhányat kénytelen elképedésében pislogni, az újabb szavak és a villanó tekintet pedig már kezdenek bizonyos határokat kapargatni. A tűréshatárt? A kitartásét? Talán épp mindkettőét, s ebben a helyzetben a mosoly is inkább hátrányos kiegészítő.
- De hát én… tényleg… - már igazán maga sem tudja, hogyan bizonygathatná szándékai tisztaságát, leginkább az az érzése, sehogyan. Ekkor érkezik a kegyelemdöfés, amely így hirtelen nem tudja, inkább felhúzza vagy megkönnyebbítse szívét. – Hú, Worthington! – húzódik végül is mosolyra szája, s kissé megkönnyebbülten vigyorodik el. – Igen? Úgy gondolod? – kérdezi jobb híján. Visszavágni most nem tud, nem jut semmi az eszébe, csak arra bír figyelni, hogy ne érjen ismét hozzá, pedig legszívesebben legalább vállon bökné, de marad a sokkal kevésbé kiakasztó lábon bökés. Térdével kicsit megböki a mardekárosét, és nagyon reméli, hogy nem szalad ki a világból vagy ájul el emiatt. Itt a hideg hóban vajon mivel locsolhatná fel?
- Ezt még megkeserülöd! – teszi hozzá, s igyekszik nagyon meggyőzően adni a fenyegetőt, még egy vállon billentést is eszközöl az ügy érdekében. Ajjaj, de talán nem lesz belőle újabb probléma, aztán meg ki tudja. A pálcája mindenesetre kéznél van. Igazából ezek már csak a megkönnyebbülés miatt jönnek elő, le sem lehet írni, mekkora görcs volt néhány másodperce a gyomrában. Hogy irodalmiak legyünk, ezt kegyetlenül megkajálta.

Igazából nem akart ennyit mesélni, valahogy mégis kiszaladtak a szavak, de talán még nem volt szirupos, gyomrot megfekvő, csak egy egyszerű, bájos történet. Zane mindenesetre türelmesen végighallgatja, mindenféle közbemorgás, szusszanás nélkül, ami azt jelezné, unja, nem érdekli vagy egyszerűen csak nagyon bénának találja. Svea mozdulatai gépiesek, s nem is vesztegeti az időt, a tűz fölé is tartja a mályvacukrokat, remélve, a fiú követi példáját. A kérdése aztán meglepi a szőkét, s felvont szemöldökkel fordul vissza hozzá. Ajkán halvány, zavart mosoly.
- Fogalmam sincs. Talán arra emlékezni fogsz, hogy ezt is kipróbáltad, vagy, hogy mennyire béna randid volt ez a mostani… nem tudom – játékos hanglejtése és halk nevetése talán enged következtetni, hogy csak tréfál, de valóban esélyesnek látja magát a legrosszabb randi kategória nyerteseként. – de… fiatal még az este – az örök optimistát halljuk, vagy az agyafúrt észlányt, aki ki tudja, honnan merít újra és újra kedvet. Talán azokból a nüánsznyi jelekből, amiket ő nem fog fel, a tudatalattija viszont úgy tűnik igen. A megjegyzésre ismét csak elmosolyodik szélesen, lágyan. Nem mondja, hogy sajnálja, nem kezdi el ecsetelni, mennyire fantasztikus dolog is kempingezni, ez is olyan dolog, ami az egyiknek bejön, a másik irtózik tőle. Minden nevelés kérdése. Ő világéletében így élt, neki ez természetes és az élete, lénye része, még a szörnyű sárkánytámadás ellenére is. A gondolatra kirázza a hideg, s önkéntelenül közelebb húzódik Zane-hez - talán nem kellett volna.
Ha már úgy alakult, akkor ő is megkérdezi, ami fúrja az oldalát, s mivel semmi cicomás körbeírás nem jutott az eszébe, csak úgy egyszerűen kiböki a kérdést. Talán még magát is meglepve ezzel a nyersséggel. Maga sem tudja mit vár, de azt igen, hogy valamiféle terelésre számít, azonban nem így történik. Konkrét kérdésre még konkrétabb válasz érkezik, s ez elszánja a szöszit. Fejében még meg sem születik a gondolat, mellkasát és torkát máris szorítja valami. Izgatottság? Igen, olyasmi. A visszakérdezést várja, nem tudná megmondani miért, de megnyugszik, amikor meghallja. Zakatoló szívvel fordul oldalra, mélyen a feketékbe néz, talán már az arcára van írva, de a szemei biztosan elárulják. Könyökei térdein támaszkodnak, Zane is hasonlóan van, s a nagy húzódozásnak is meglett az eredménye. Még mindig tetemes a távolság ahhoz, hogy lépni tudjon, de most nem torpan meg a gondolati résznél. Jobbja lassan megemelkedik, semmi hirtelen mozdulat, mintha lassított felvétel lenne az egész. Halványan mosolyog, a kékek pedig izgatottan csillognak a tűzfényben. Ha a mardekáros nem húzódik el a közeledő ujjak elől, akkor Svea hideg ujjai reszketegen érintik meg az állát és finoman ösztökélik az arcát közeledésre. Ha még ezután is szabad az útja, akkor félénk, lágy csókot lehet az ajkakra, és viszonzásra is vár. Nem húzza soká. A fejük felett a megbűvölt bogarak ismét fényhálót vonnak a kis tábor fölé, legalább olyan gyönyörűt, mint korábban, s mintha Roxmortsban is elkezdték volna a tűzijátékot. Máris éjfél lenne, vagy csak benne zajlik mindez le?
Eltávolodik tőle, de nem olyan messzire, csak egy kicsit, hogy el tudja suttogni – Talán… ezért.

- Hmm... szabadidődben konyhatündérkedsz is, hogy így tudod? - kérdezi csibészes félmosollyal, nem mer most jobban mosolyogni, mert olyan közel hajolt hozzá a fiú, hogy a szíve is kihagyott egy ütemet. Torka görcsösen húz, s egy aprót, villanásnyit fintorog, amikor visszahúzódik korábbi helyzetébe. Megrántja a vállát. - A kosárból vettem elő, tehát nem mugli holmi - forgatja meg szemeit - de egyébként tőlük vettük az ötletet - ismét megrántja vállát, akkor sem fog zavarba jönni, mert ők nem azok a merev aranyvérűék, akik az orrukat gőgösen fent hordva ülnek a fehérre mázolt falaik között, hogy évszázados ezüstjeikből vagy épp aranyaikból szürcsöljék a töklevet. Így nem is igazán lehet valódi bájitalmester valaki. Olyan ez, mint szakácsnak lenni. Az alapokat is ismerni kell, s ha magad szeded a hozzávalókat, máris sokkal közelebb van hozzád, amit készítesz.
A bizalmatlansága valamelyest érthető, de ugyan miért fáradozott volna ennyit a körítéssel, ha ártani akarna neki. Arra megvannak a saját praktikái, ha annyira nem kedvelné, megoldaná ezt mindenféle romantikus sütögetés és fölösleges díszlet nélkül. De a helyzet az, hogy kedveli, pontosabban nagyon tetszik neki, ezzel az egész felhajtással ezt próbálja a tudtára hozni. A siker egyelőre még kétséges, valahogy a mardekáros nem úgy tűnik, mint aki érti, tulajdonképpen mit próbál a lány közölni mindezzel.
Bár a lányban lassan tudatosul, még mindig Zane karjába kapaszkodik, nem esik tőle kétségbe, s abban a hiszemben tartja ott kezét, hogy ez neki sincs ellenére. Elmosolyodik a csalódottságán, nem is érti, miért gondolja, hogy bármi bajuk lehetne tőle, sosem akart ártani neki, na jó... talán, amikor első alkalommal voltak itt a parton, voltak olyan pillanatok, amikor inkább belefojtotta volna a vízbe, de az elég régen volt már. Épp kezdhetne akár idilli is lenni a helyzet, hozzáér keze, lába és ez ellen a fiúnak sincs kifogása. Ekkor azonban egyszeriben megdermed, nem tart sokáig kitalálni mi történt, a fekete szemek a karjára merednek, melyet Svea olyan kedvtelve tart. A reakció is egészen meglepő, és tulajdonképpen mégsem, ami azt illeti tökéletesen a mardekárosra vall. Lerázza magáról, a szőkeség pedig zavarában egészen elvörösödik, a szíve fájdalmasan ver, az ő izmai is lemerevednek, egy pillanatig attól tart, Zane most felpattan és szitkozódni kezd. De nem.
Amikor már azt hinné, ezt itt és most nagyon elszúrta, szorítást érez térdén, hideget, keményet, rideget. Nem nagyon szokott megsérülni, így a fájdalmat kifejezetten rosszul tűri, most pedig leginkább váratlanul éri. Nem szisszen fel, meglepetten pillog hol térdére és az azt szorító kézre, hol a zaklatott fiúra, miközben arca vörös zavarától, s míg a másikat tulajdonképpen a hideg rázza a történtektől, addig őt melegséggel tölti el az érintés, még akkor is, ha semmi melegség nincs benne.
- Minden rendben? - kérdezi aggodalmasan, de nem szól a térdét fogó kézről, még a lábait sem nagyon mozgatja, nehogy baj legyen. - Én... én sajnálom. Nem akartam... - igazság szerint fogalma sincs, miért szabadkozik, tulajdonképpen mit tett, ami így felzaklatta a fiút, így igazából azt sem tudja, mit nem akart. Elhallgat.
Kell neki néhány pillanat, amíg felfogja, miről is beszél Zane, hogy már gyorsan vissza is tért a mályvacukorhoz, pedig látta, amikor bekapta, s szinte végignézte, ahogyan rágja és le is nyeli. És természetesen, hozva formáját, le is szólja.
- Az nem baj, ha felgyullad, Zane! - talán sohasem szólította még a keresztnevén, most is valószínűleg csak zavarában teszi, de nem tulajdonít neki jelentőséget. - Úgyis ehető... - magyarázza, de ő úgy van vele, hiába teszi, a legjobb az lenne, ha megmutatná. Egyáltalán nincs könnyű dolga, ez valahol meglepetés is számára, az hogy mennyire nem akar nyitni a mardekáros, így igencsak elbizonytalanodik a következőket illetően. Ha még nem is kezd rajta eluralkodni, valahol nagyon a háttérben kezd picit csalódott lenni. Ismét a kosárért nyúl, hogy újabb mályvacukorgombócokat szedjen elő, azonban mintha kevésbé lenne lelkes, s ezen a feltett kérdés sem segít túlságosan. Torkában hirtelen gombóc képződik, és ismét elpirul.
- Hogy... ezt csináljuk? - kérdez vissza halkan, de nem várja meg a választ, valahogy nem akarja azt hallani, hogy "nem, arra gondoltam, hogy hogy jutott eszedbe lehívni engem ide, és előállni ezzel a bénasággal...". Nyel egy nagyot, s mielőtt Zane válaszolhatna inkább folytatja - Talán már meséltem, hogy a szüleimmel gyakran megyünk fel a hegyekbe a tanszünetekben. Bájital hozzávalókat gyűjtünk be - itt egy picit megakad, kezével int, hogy fordítsa oda a nyárs hegyét, s amíg magyaráz, addig a mályvacukrokat egyesével felszúrja - és sátorozunk. Tábortűz mellett főzünk, pedig tudod, az ilyen sátrakban van konyha is. Szóval... - szíve mélyebbet dobban, vajon untatja a dologgal? - ...nem is tudom, olyankor mindig olyan... jó - nehezen tudná ennél jobban leírni az érzést. - ...kellemes és nyugodt - de nem erről akart beszélni, így megköszörüli torkát, miközben saját nyársára is felszúr három mályvacukrot.
- Egyik alkalommal, épp fát gyűjtöttem, még kicsi voltam, pálcám sem volt, kézzel gyűjtögettem. A táborunktól kicsit odébb, a védőbűbájainktól nem messze egy csoport volt - szándékosan nem használja a mugli szót, talán egyértelmű - énekeltek, ők is tábortűznél ültek és... ilyeneket sütöttek. Kíváncsi lettem. Szóltam a szüleimnek, kicsit kutakodtunk. Mikor legközelebb mentünk, mi is vittünk magunkkal - csizmája szárából előhúzza pálcáját, a tűzre irányítja, mire az kissé fellobban. Nem nagyon, de több meleget ad, kezd már egyre hűvösebb lenni, lassan az éjfél is itt lesz már - nem tudom pontosan miért, de az az első mályvacukorsütés nagyon megmaradt nekem. Nagyon finom volt, és korábban annyit sosem nevettünk - elmosolyodva mered a tűzbe, végül gondol egyet, s beletartja saját nyársát. - gondoltam... kellemes lesz - zárja végül sután a történetet, mert közben rájött, kicsit érzelgősre vehette a figurát, nem akarja Zane-t szottyos családi történetekkel untatni, kivéve, ha kéri.
Oldalra pillant, halvány mosollyal, arcának felére árnyék vetül, míg a másikat narancsos fénybe vonja a tűz. Sóhajt egy aprót, s ha már így belejött a beszédbe, és most van bátorsága is feltenni kérdését...
- Kérdezhetek valamit? - megkérdezi, hogy kérdezhet-e valamit. Megforgatja a szemét. Mióta ennyire félős? A gondolatra aztán felbátorodik, s nem nagyon törődve a válasszal, függetlenül attól igen vagy nem az, kibukik belőle valód kérdése - Miért maradtál itt? - nem tudja, mit akar igazából hallani. Valami vallomást? Valamit, ami után eldöntheti van-e még értelme égetni magát ilyen bugyuta ötletekkel, mint a mályvacukorsütés, vagy jobb lesz tábort bontani és a tűzijátékot a Hollóhát toronyból megnézni?! Mindegy. Csak... valamit.

Ha csak egy kicsit is, de kezd oldódni, ugyan a szíve még mindig zakatol, de hogy is lenne másként ebben a helyzetben. Váratlan események sorozata, már csak Zane megjelenése is meglepetés. És itt maradt vele, tetszik neki a dekoráció, bár az érdeklődése a nyárs iránt furcsa picit...
Megrántja vállát a megjegyzésre, miszerint a kosár üres, ő is tudja, de azt is, hogyan lehet bele valamit keríteni. Ez nem a semmiből terem elő, mert ilyet ugyebár nem lehet, a mágiája azonban összetett, de ha majd nem lesz ennyi más dolga, talán megpróbál rájönni. Most azonban van mire figyelni, leginkább a mardekáros magánszámára, amely miatt először aggodalom fogja el, de mivel minden rendben, megenged magának egy halk nevetést.
Nem volt könnyű kitalálni, mit is csinálhatnának itt, ha nem készül semmivel, elég átlátszó lett volna, s így legalább van miről beszélgetni. Bár már biztosan sokszor említette egy-egy gyógynövény, vagy valami más okán, hogy ő és szülei gyakran járnak fel a hegyekbe a nyári szünetekben, külön anekdotákat nem mesélt, bár a kellemetlen pillanatok megosztása nem biztos, hogy első randis téma. De ki tudja. Vigyorogva nyújtja át a mályvacukrokat, s magában pukkadozva figyeli Zane reakcióit. Ez persze nem az összes kaja, hiszen ott a mágikus kosár, azonban nem zabálni jöttek le, hiszen nemrégen volt vacsora, de ha a mardekáros annyira éhes, majd kitalálnak valamit.
Kuncogva hallgatja, vigyora szinte a füléig ér, miközben a fiú ismerkedik a kezébe adott fehér gombócokkal. Bólint a nevére... majd ő is megrázza a fejét.
- Csak akkor, ha túl sokáig tartod a tűzbe... - mint minden más. Ezt inkább nem teszi hozzá, most kivételesen nem akar tudálékos lenni. A puding próbája pedig az evés, ezt mindenki tudja, épp ezért javasolja, kóstolja meg. Szemöldökét felvonja, tudja, ez a "soha" még elég képlékeny. Nem is szólal meg, tekintete, s mosolya próbálják a fiút jobb belátásra csábítani. Elégedetten mosolyodik el, amikor meglátja Zane kezét emelkedni, de aztán meglepetten meresztgeti kékjeit, amikor irányt vált, s végül az ő szája elé emeli az édességet.
- Óh... - bár kezében ott van sajátja, s ezt meg is lengetné előtte jelzésképpen, de akkor a pillecukor eléri ajkát, ő pedig kissé bénultan mered a fekete íriszekbe. Arra nem igazán volt felkészülve, hogy a kezéből egyen. - ...ha ragaszkodsz hozzá - szuszog a fehér hengerre, saját balját megemeli, s a mardekáros csuklójára fog hűvös ujjaival, majd kissé bátortalanul harap a mályvacukorba. Nem könnyű, nyúlós egy kicsit, de gyakorlott fogyasztóként ez neki kevesebb problémát okoz. Fészkelődik egy keveset, mellyel újabb értékes milliméterekkel lopja közelebb magát, térde érinti a fiú egyik térdét, végül csibészes somolygással emeli meg jobbját, merően a feketékbe bámulva.
- Finom, de sütve, mézes-vajas keksszel, vagy csokis-mogyoróssal még finomabb - motyogja alig elnyíló ajkakkal, halkan. Szívverése már megint szaporább, megenged egy reszketeg sóhajt is maga elé.
- Te jössz! - most már tényleg nincs visszaút, Svea megkóstolta, számára semmi újdonságot nem hozott, bár talán egy fokkal finomabb volt, mint máskor. Fel sem tűnik neki, hogy még mindig kapaszkodik Zane csuklójába.

Valahol elégedettséggel tölti el, hogy sikerült ennyire titokban tartania az egészet, lepleznie minden kis megingást, villanást, indokolatlan mosolygást. Ma már nem találkoztak, így a randevúról nem volt nehéz hallgatni, ám így Zane reakcióit sem láthatta, hogy okozott-e bármit a fiúnak. Most azonban látja, s tulajdonképpen hallja is, hiszen már elmondta, eleinte csak azért jött, hogy lássa, ki küldte a levelet. Tekintve, a szőke rendelkezik már némi tapasztalattal, ami a fiút illeti, sejti is, mi lett volna a sorsa... bárki másnak.
- Még nem döntöttem el... - vigyorodik el, egy pillanatra ő is a nyársra néz, szíve dobban egy mélyebbet. Kíváncsi, mit gondolhat a mardekáros, nem tartja-e túlságosan is rangon alulinak itt sütögetni.. vele. Elvégre ez nem egy tipikus aranyvérű szokás, bár Svea és a szülei gyakran mennek Svédországban a hegyekbe kempingezni és természetesen bájital hozzávalókat kutatni.
Vidám mosollyal az arcán veszi tudomásul, azért ha nem is olyan nagy tempóban, de haladnak, az pedig egy jó dolog, ha a fiú érdeklődése fel van keltve. Ezt a részt mindig szerette, korábban is, amikor valami érdekeset s nem mellesleg értelmeset mondott, meg lehetett figyelni a fekete szemekben azt az apró fényt, amely jelezte, a figyelme az Övé. A hollóhátast pedig mindig örömmel tölti el, ha figyelnek rá.
A rendelés elhangzását követően kezébe veszi a kosarat, s elkezd benne turkálni a tea után, figyelme azonban még mindig a továbbra is vizsgálódó fiún van. Elég idiótán festhetett, amikor nagy magabiztosan azt mondta, a kosárban minden van, pedig Zane maga is láthatta, hogy üres. Vár is érte néhány értetlen pillantást, de ő töretlenül mosolyog. Figyeli, ahogy újra és újra szemügyre veszi a nyársat, majd nem épp rendeltetésszerűen használva, kezdi el böködni vele a barátságos kis tüzet, vagyis inkább annak parazsát.
- Szerintem nem kellene... - de nem tudja befejezni mondandóját, mert a parázs pukkan egyet. Svea is összerezzen, de leginkább az érdekli, Zane-nek ne essen semmi baja. Az rém kellemetlen lenne. Meg is feledkezik a teáról, szemöldökeit aggódón húzza össze, de a következő pillanatban el is vigyorodik a fiú megjegyzésén. - Ne aggódj, nem is akartam bökdösni.. - néhány pillanatig még fürkészi arcát, majd mikor úgy véli, tényleg nem történhetett semmi komolyabb... sem fordítja el róla egészen a kis műsorig.
Már benne is felmerül, valahogyan közelebb kellene csalogatnia a mardekárost, s már éppen megfogalmazódik benne valami megjegyzés, amikor a fiú lehuppan mellé. Ujjai ráfeszülnek a kosár fülére, valóban szokatlan, hogy kezdeményez, s ezt a szőkeség felfogja egy lépésnek.. előre. Kékjei meglepetten merednek a tenyerére, egy pillanatra felmerül benne, talán meg akarja fogni a kezét, de végül is leesik neki, mire is megy ki a dolog. Pillantása a kosarat, majd ismét a mardekáros kezét fürkészi.
- Én... azt hiszem, lemondok most ezekről az ínyencségekről - jegyzi meg homlok ráncolva és egy apró fintorral, ahogyan elképzelte ezeket a fogásokat. Ismét a kosárba nyúl, s kivesz belőle néhány fehér, gombolyagra emlékeztető, fehér valamit. Odapakol két mályvacukrot Zane tenyerébe, közben kíváncsi vigyorral várja, mit is fog rá reagálni.
- Ezt süsd meg nekem, légyszi! - villogtatja kékjeit, miközben kuncog egy keveset. Várakozóan vonja fel szemöldökét, közben a fiú elképedt arca, és a kezében tartott két mályvacukor gombóc között ingázik. Eltelik szótlanul néhány másodperc, amíg a mardekáros is elfogadja, nem ez, nem vicc, valóban azt a puha kis gombócot fogják sütögetni..
- Ha jól sejtem, még nem ettél mályvacukrot - vigyora mosollyá szelídül, nem akar rosszindulatúnak tűnni. Közelebb húzódik hozzá, a kosarat leteszi lába mellé, válla érinti Zane vállát. Kiveszi az egyik labdacsot a kezéből, a másikat meghagyja Neki - Kóstold meg! - jelentéktelennek tűnhet, mégis fontos pillanat ez minden szempontból, itt inkább egyfajta bizalmi kérdésről van szó. Néhányat gyúr sajátján, de nem harap bele, előbb megvárja, vajon a mardekáros megteszi-e.

Nem bánja, hogy végül is ellépett Zane mellől, félő volt, ha még néhány pillanatig döbbent tekintetét kellett volna néznie, elveszítette volna meglévő magabiztosságát, pedig most kivételesen nagy szüksége van rá. Ebben a helyzetben pedig egyáltalán nem segítenek az ilyen kétértelmű válaszok. A lány folyamatosan figyel, figyeli a mardekáros reakcióit, hiszen ebből néha többet lehet leszűrni, mint a szavaiból, és neki most nagyon fontosak ezek. Elég nagy és kockázatos lépést tett előre, amelynek akár szörnyű beégés is lehet a vége, azt pedig már nem lenne könnyű egy legyintéssel egy "új év, tiszta lap"- vállrándítással hátrahagyni az óévre. Mellkasában folyamatosan ott az a görcsös érzés, szíve is sajgós izgatottsággal veri a tamtamot, ahogyan fürkészi a fiú arcát, ahogyan figyeli mustráló pillantásait.
Végre meg is mozdul, szemügyre veszi a környezetet, noha nem túl nagy lelkesedéssel, nem túl nagy érdeklődéssel. Továbbra is hűvös, s ez sajnos a lány kedvén is szeg egy keveset.
- Nem én, néhány manó - válaszol majd ő is körbetekint ismét, s hála a díszítésnek ismét elmosolyodik egy kicsit. Igyekszik nem nekikeseredni a nem túl biztató kezdés miatt - Nem olvastad a meghívót? Azt hiszem, elég egyértelmű, mire is van itt ez az egész... - mutat kezével a most ismét üresen tátongó piknikkosár felé - melynek keményen csapódik le ismét teteje -, majd a nyársakra, a csinos kis tábortűzre, a sziklákra és pokrócokra mutat. Szíve nagyot dobban, ahogyan elszánja magát és megformálja a szavakat - Ez itt... egy randevú lenne - arcán egy apró fintor jelenik meg, majd el is tünteti onnan. Mégis mit gondolt? Mi másért lennének itt ezek a dolgok?
Végre valami. Egy apró elismerés, ugyan nem az ő keze munkája, de legalább formált végre valami véleményt, noha ez csak a dekorációnak és a helynek szól. A neheze még hátra van, ugyanis rémesen nehéz az érzésekről pont Zane-nel beszélni, pedig muszáj lesz.
- Legalább a kíváncsiságod volt olyan erős, hogy lehozzon - ugyan nem gondolta volna, azért remélte, hogy így lesz. Igazából tudja, milyen célok vezérelhették eredetileg Worthingtont, nem lenne most helyénvaló bármilyen célzást tenni rá. Most nem erről fog szólni az este, ha rajta múlik.
- Látod, ennek örülök, ugyanis nekem is vannak terveim... - torokköszörül - ... veled! - újabbat dobban a szíve, ideges még mindig, de most azért örül is kicsit, az már egy pozitív dolog, hogy vele marad. Már ha ez azt jelenti, marad.
- Kérsz valamit esetleg? Valamit inni? - kérdezi már ismét mosolyogva. - A kosárban minden van - legalábbis nagyon reméli, talán ma egy kis alkohol is akadhat számukra, de félő, csak az éjféli koccintáshoz egy kis pezsgő. Meg sem várja a választ, egy gyors mozdulattal előkapja csizmája szárából a pálcáját, majd magához inti a kosarat, hogy kéznél lehessen, ha kell. Na persze, ha ott akar ácsorogni egész este...
A fákat borító apró világító "bogarak" úgy döntenek itt az ideje egy kis bemutatónak, s megemelkednek az ágakról, színes fénycsóvákat húzva maguk mögött tesznek egy kört, ezerszínű fényhálót vonva a páros fölé, majd egy másodperc múlva mind könnyedén visszaereszkednek a helyükre. A szőkeség az este folyamán először, igazán szélesen mosolyodik el a gyönyörködtető látványra, majd kíváncsian s várakozva tekint fel a fiúra, hátha van esetleg kedve leülni... mellé.

Tekintetét újra és újra körbehordozza a kis területen, s minden alkalommal felfedez valami újat, valami apróságot, amely annyira illik ide. Eleinte kételkedett, talán találhatott volna valami izgalmasabb helyszínt, valami pezsgőt, de most, így látva feldíszítve, egyáltalán nem bánja döntését. A helyszín egyszerű szépsége azonban kevésnek bizonyul, hogy lenyugtassa. Sosem érzett még ilyet korábban, pedig számos megmérettetésen vett már részt, azonban akkor biztos tudott lenni magában, hiszen bízhat eszében. A szívkérdés más és eddig tudatosan nem is nyitott senki felé úgy. Voltak kisebb flörtök, jelentéktelen enyelgések, mert mindenkinek szüksége van az ilyesmire, ez viszont könnyen másba mehet át... ez persze korántsem biztos.
Nem tudhatja, hiszen Zane sosem adta bármiféle szimpátiának jelét, és maga Svea sem tudná megmondani, a megfelelni akarás, a bizonyítási vágy, mikor csapott át tetszeni akarásba. Ez nem is fontos talán, és még az is meglehet, ez az egész teljesen fölöslegesen lett előkészítve. Ahhoz, hogy ne uralkodjanak el agyában az efféle, rá nem jellemző pesszimista gondolatok, úgy dönt, inkább szemügyre veszi ismét a területet. Végül is kékjei a piknikkosáron állapodnak meg, s oda is lép hozzá. Elpakolja az útból a nyársakat, majd megemeli a tetejét, hogy leellenőrizhesse a felhozatalt. Hiába. A kosár teljesen üres. Meglepetten vonja fel szemöldökét, kissé értetlenül pillant körbe...
- Semmi töklé vagy valami? - motyogja, majd amikor újra a kosárba tekint, felfedez egy üveget benne. Nem kell sok idő, megérti, hogy működik, s erre elégedett mosoly kúszik ajkára, egészen a következő pillanatig.
A csöndbe most valami más is vegyül, mint a tűz halk ropogása. Újra és újra megroppan a hó, ág reccsen. Hát eljött a pillanat. Gyomra bukfencet vet idegességében, valahogy meg sem fordul a fejében, hogy bárki más járhatna erre, ha így lenne, arra kellemetlen percek vártak volna. Dermedten vár, ugyanúgy guggolva, keze még mindig a kosár fedelébe kapaszkodik és jön az a kellemetlen, sajgás a mellkasában... Lepillant maga mellé a földre, szíve vadul kalapál, s talán ki is hagy egy ütemet, amikor megpillantja a cipőket.
Hát eljött.
Hatalmasat sóhajt, lélegzete fehéres gomolyagként emelkedik, majd oszlik a semmibe, ő pedig, bár tagjai dermedtek, felemelkedik, hogy a szemébe nézhessen. Arcát narancsosan világítják meg a környező tüzek és fények, de még így is látható zavara. Ideges mosollyal pillant fel a fekete íriszekbe, talán sosem látott bizonytalansággal és.. csillogással. A reakciója, ahogyan szinte megkövülten bámul rá, nem érik váratlanul. Elvégre titkosan zajlott az egész, ahogyan azt sem látta senki, amikor leemelte a meghívót a polcról, s megírta. Titkos volt minden... eddig a pillanatig.
- Másra számítottál... - félig kérdés, félig kijelentés. Ennél valamivel azért kedvesebb nyitásra számított, legalábbis barátibb hangvételre, de nem hibáztatja érte. Svea sem mutatott sokkal több érdeklődést az irányába, s ha lehetett, inkább belekötött, persze leginkább csak komolytalanul, de a fiúnak híresen rémes a humorérzéke. Nem mozdul egy tapodtat sem, reszketegen állja a döbbent pillantásokat.
- Khm... ennyire... ennyire meglep? - kérdezi végül, megpróbál megereszteni egy bátortalan mosolyt is, hátha sikerül kizökkentenie egy kicsit a fiút. - Engem is... - teszi hozzá továbbra is zavarával küszködve. Végül is ellép előle, mellette ellépve a sziklákhoz lép.
- Nem gondoltam, hogy valóban eljössz! Nem vall rád! - jegyzi meg válla fölött hátrapillantva, apró mosolyt küldve felé. - Örülök, hogy mégis - vallja meg végül. Zavartan toporog a szikla előtt, a mardekáros arcát fürkészve, hátha a döbbeneten kívül más is megjelenik rajta.

A sors furcsa dolgokra képes. Először is az utadba sodor olyasvalakit, akit te addig nem vettél észre, teljesen mindegy, milyen okokból. Vagy észrevetted, csak épp az akkor mutatott oldala neked nem tetszett. Aztán rákényszerít arra, hogy közösen dolgozz vele, napi szinten el kell töltened vele több órát. A célotok közös, együtt kell működnötök, s mint olyan a csapatmunka ehhez elengedhetetlen. Ehhez azonban bizonyos megszokott viselkedési formáidon, elveiden lazítanod kell. Aztán, ott van ő maga, a hideg, arrogáns, fölényeskedő "társ", akit meg kell győznöd, szinte napról-napra kell elérned a figyelmét, a tiszteletét, az elismerését, hiszen te is ki szeretnéd venni a részed a munkából, csak így kaphatsz dicsőséget is. De neked is rá kell jönnöd, hogy a másik sem egészen olyan, mint hallottad... vagy éppenséggel teljesen olyan, de vannak más oldalai is, amelyek vonzóvá teszik a számodra. Aztán jön az első véletlen érintés, az első összeakadt tekintet, és az első áttörés a munkában, az első pillanat, hogy az önfeledt örömben átöleled. Aztán jönnek a csalódások, amikor azt gondolod, nincs tovább, nem fog menni, és akkor ő váratlanul előlép, magadhoz térít, ott van, s kitart. És aztán... aztán nincs semmi. Vagyis van, részedről bizonytalanság. Azon kapod magad, hogy a tanteremben, a nagyteremben is megakad rajta a tekinteted, amikor pedig vele vagy, egyre gyakrabban mosolyodsz el, gyakran minden különösebb ok nélkül. Aztán eljön a tanszünet, s te nem mész haza, hogy zavartalanul dolgozhassatok, a családod helyett ő az, aki Boldog Karácsonyt kíván neked, és ez neked jól esik...
Ez a helyzet legalábbis most a szőke hollóhátassal, s ezek a dolgok sarkallták arra, hogy végül is megtegye az első lépést. Úgy gondolja, jobb elébe menni a kérdésnek, mint az új esztendőt tavalyi kétségekkel indítani.
~ Most már egészen biztos, elment az eszem... ~ pedig Svea azt tartja legnagyobb erényének, az eszét. Most, hogy kilépett a vastag hótakaró borította birtokra, már egyáltalán nincs meggyőződve, hogy ezt így kellett volna elintézni. De, ha már elhatározta, véghez is viszi, noha a beégést nem lenne könnyű '97-ben felejteni.
Gondolatai ellenére, lábai mindenféle megtorpanás nélkül viszik a megjelölt hely irányába. Az alkalomra való tekintet nélkül öltözött fel, semmi túlzó, mugli ruhákba bújt. Sötét kék farmert és vastag, krémszínű csizmát húzott, melynek szárába farmere alját is beletömködte. Fehér szövetkabátot és egy fehér sapkát visel, vastag, színes, kötött sállal.
Pálcája kezében, most a hó miatt, kissé ügyetlenül kecmereg le arra a helyre, amit kinézett kettejüknek. Nem épp a legromantikusabb színteret választotta, de úgy vette észre Zane szeret azon a sziklás kis részen lenni, s a tó maga igen kellemes látvány, az éjféli tűzijátékok a falu irányából pedig innen is láthatóak. Lassan, de biztosan hatalmasodik el rajta az izgalom, ahogy közeledik a helyszín felé.
Ahogyan a szőkeség elhalad két odvas fa között, hirtelen két sor apró fáklya lobban lángra, végig a kis ösvény mentén, egészen a partszakasz megfelelő részéig kijelölve az utat, ha esetlegesen a meghívó mellé beállított térkép nem lenne egyértelmű.
A tó partjától nem messze hatalmas sziklák választják le ezt a kis részt, melyet akár lehetne szándékosnak is vélni. Itt-ott akad néhány ágas-bogas cserje, levéltelen fák ágai, s néhány kisebb szikla. Normál esetben a hely igen barátságtalan, de a manók, úgy tűnik, szert tettek némi ízlésre, mert most egészen romantikus hangulatúvá sikerült varázsolni. Két egymáshoz közel elhelyezett szikla előtt tábortűz lobog, aprócska lánggal egyelőre, de ezen valószínűleg lehet majd változtatni, ha szükséges. A hollóhátas feje felett a máskor feketén előre nyúló ágakon apró fénypontok gyúltak, mint megannyi szentjánosbogár.
Ahogy Svea a kis tábor közepe felé halad, felfedez egy piknikkosarat, melynek tetején két nyárs is van. A hollós ajkain halvány mosoly húzódik a látványra, most veszi csak észre a pokrócokat, az esztétikusan lelógó jégcsapokat innen-onnan, melyeken megcsillannak az apró, a fénypontokból olykor kitörő fénycsíkok. Hátrébb, valahol a sziklák mögött is akad néhány apróbb tűzrakás, a hangulat fokozása érdekében.
Hamarosan itt az idő, pedig még a szőkeségnek is ismerkednie kell a látvánnyal, nem győzi ide-oda kapni a tekintetét. Szíve egyre gyorsabban ver, már alig pár perc van a meghatározott időpontig. Vajon Zane van annyira érdeklődő, kíváncsi, hogy eljöjjön, megtudja, ki küldte neki a levelet?