Elhúzom a számat. Gyógyszerek.
Igazából …  óvodában egyszer az egyik kislány nagyon sokat hiányzott az oviból, és akárhogy fogattuk Lea nénit m baja van, csak annyit mondott, nagyon beteg. Egyik nap elkaptam a két óvónő beszélgetését a konyhában, amikot teáért mentem és… najó, bevallom, hallgatóztam,de nem ez a lényeg. Szóval, kiderítettem, hogy a lány anyja kint hagyta a nyugtatóit az asztalon, és Dorothy azt hitte, hogy cukorka, ezért megevett egy egész maréknyit. Mondanom sem kell, milyen hatással van annyi nyugtató egy öt éves kisgyerekre… Azonnal kórházba szállították és kimosták a gyomrát, szerencséje volt, mivel a nyugtatók nem a legerősebb fajtájúak voltak, ha egy Xanaxhoz hasonló gyógyszert eszik meg, valószínűleg aznap este meghalt volna. Egy-két bűbáj és egy bájital egyik napról a másikra rendbe hozza a túladagolást, de mugli módszerekkel jóval tovább eltartott, ráadásul elég nagy trauma érhette a kórházban, a betegek között. Szóval emiatt nem igazán szívlelem a gyógyszereket, tele vannak mindenféle idegen anyaggal, ésatöbbi.

Kacagás. Kezd kicsit ellenszenves lenni a lány…hidegsége, talán. Törökülésbe rendezem lábaimat, fejemet félre bólintva nézek rá, próbálok olvasnia gondolataiban, próbálom kitalálni mi lehet az ok, amiért gyógyszereket akar szedni, miért teszi ezt magával. Nem hiszem, hogy függő lenne…. mert, nem tudom elmondani miért,de így érzem. Annyira nem tudom elfogadni az igazságot, még ha az orrom előtt is van, annyira el akarok bújni, elmenni messze, ahol nincsenek gondok, nincs szomorúság, nincs élet. Nem bírom.
-   Egen. Az emberek sokszor nem veszik észre azt, ami az orruk előtt van, vagy csak nem akarják észrevenni. Nem fog más segíteni rajtad, sem a gyógyszerek, sem a gyógyszerek, sem én, csak Te. Nem tudok rólad semmit, de azt igen, hogy úgy ültél itt, mintha az egész világ súlya a te válladat nyomná. Gondolkodj. Tényleg így van?

Keményen beszélek, s nem tűrök ellentmondást. Nem szeretem az önsajnálatot, nem szeretem a nyilvános önsajnáltatást sem, és nem is hagyom szó nélkül. Béketűrő vagyok, de van véleményem, amit kimondok, s mélyen hiszek. Ennek a lánynak itt, csak egy pofon kell, ami észhez téríti, egy lökés a szakadékba, hogy utána megfoghasd  a kezét. És én örömmel taszítom a mélybe. Hallod, Jael, vigyázz, zuhanás! Készítsd az ejtőernyődet, és dobd ki a fölösleges  dolgokat, amik elnehezítenek. Dobd ki a bánatot, dobj ki minden érzést, ami nyom! Hajrá. Csak egy ugrásod van. mindenkinek egy ugrása van, de az olyan hosszú,mint maga az élet. Rajta hát.

-   Miért nem mondod ki, hogy szarul vagy? Bevallottad már magadnak? Mit érsz ezzel? Miért nem küzdesz? Ha nem küzdesz, nem élsz. Csak árnyék vagy.
Úgy tűnhet össze-vissza beszélek, és tulajdonképpen tényleg. De nem várhat másoktól, másfelől, a gyógyszerekről változást, mert  csak ő változathatja, állíthatja meg, lassíthatja le ezt a mókuskereket amiben kétségbeesetten szedi a lábait, s húzza maga után a szívét, a néhány milliméteres ínakon. Ez az ő harca. Nem tudok róla semmit, mint ahogy az előbb is mondtam, de azt hiszem ez ad bátorságot arra, hogy szemtelenül és affektálva a szájamat jártassam. Mert tudom, hogy nekem is pont egy ehhez hasonló észhez térítésre lenne szükségem. Nála még nem késő megpróbálni, de nálam…
-   Érted, mire akarok kilyukadni? Fel akarlak rázni a kábulatból.
Kábulat… pedig milyen kellemes is az, amikor nem tudod hol vagy, ki vagy, mikor és miért… kellemes, de megalázó és szánalmas. Szánalmasnak lenni pedig még a gyengeségnél is rosszabb.

Ahogy a Mardekáros fiú elengedi a fát, és arrább lépdel néhányat, mígnem a fa ágai már nem tűzdelik olyan sűrűn a feje fölöttlévő eget, Yasmine-nek végre sikerül teljesen felegyenesednie, s megállnia mindkét lábán. Már nincs szüksége az eddig biztonság kedvéért mellette pihenő fára, csak a bal kezében néha-néha felsejlő-sajgó fájdalom emlékezteti a néhány perccel ezelőtti esésre. Valami miatt sokkal könnyedebbnek érzi magát, talán azért, mert a fiú…. hogy is mondjam? Nem nevette ki, sőt, teljesen normálisan kezelte a helyzetet, erre pedig nem sokan képesek olyankor, mikor hirtelen a fa ágai közül, éppen az orruk elé, egy elég furcsának tűnő lány pottyan. Komikus jelenet, amit nehéz nevetés, vagy gúnyos megjegyzések nélkül átvészelni. Kicsit felbátorodik, így a kezeit már nem a törzse  előtt tartja szorosan összefonva, hanem lazán a törzse mellett lógnak, bár jobb kezével még mindig pólója alját piszkálja, ezért a csuklóján lévő csengő időnként meg-meg csörren, csilingel. Ő  maga már megszokta, hogy legkisebb mozdulataira is, csörren egyet az aranyszín csengő, csak nagy ritkán zavarja, ha ideges, vagy valamihez nagy koncentrációra van szüksége, viszont mások lépten-nyomon rámordulnak, hogy hallgattassa el azt a vackot, mert az agyukra megy a csörömpölés. Ez általában kifejezetten feszült emberekre jellemző, velük nem is szeret annyira beszélgetni, a szemük mindig fel-alá nézeget, sose a szemébe, a színük pedig folyamatosan változik, bár a sötéten örvénylő vörös mindig borúsan szegélyezi szavaikat. 

Minél tovább fürkészi a fiút, annál ismerősebbnek tűnk az arca, s annál zavaróbb, hogy ne jut eszébe a neve. Pedig azt hitte, minden Roxfortosnak tudja a nevét, vagy legalább a házát. Még az utóbbit sem tudja biztosra mondani, Mardekárt tippelne, de ki tudja? Mostanában annyira nem tudja betippelni az ilyeneket, múltkor is Griffendélesnek gondolt egy Hollóhátast… oké,mondjuk az oroszlánok és a kígyók  között nagyok a különbségek, de a hollósok és a Mardekárosok között nem annyira, végül is mind a két banda igen éles eszű. nem mintha annyira izgatnák, a házak közti különbségek, de azért mégis csak a pótcsaládja hét éven keresztül a Hugrabug,nem hátrány hát, ha ez idő alatt a többi ház tagjait is kiismeri.

-   Dehogynem, sértődős fajta… majd csak visszatalál, nem sokára.
Beszél úgy a becsületéről, mintha élő, hús-vér ember lenne, személyiséggel, mert úgy is gondolja. Néha élettelen, vagy fogalmi dolgokat így kezel, ezzel szórakoztatva magát, s megdöbbentve a környezetét, de ha esését és idióta fecsegését ilyen könnyedén kezelte a feltehetőleg Mardekáros úriember, akkor valószínűleg efölött a megszólalás fölött is minden fennakadás nélkül, egyszerűen átfut.
Kíváncsian, információéhesen pillant a beszélő felé, szája sarkában sejtelmes mosoly bujkál, s bár legszívesebben a beszédbe vágna, türelmesen kivárja a sorát, majd a csend beköszöntével sem kezd el rögtön fecsegni, elgondolkodtatja a fiú gondolatmenete. úgy tűnik, elmélyed a mondatok szavak értelmében, szinte a színek, melyek fel-fel tűnnek lelki szemei előtt nem is izgatják, aztán…. hirtelen, kicsit hitetlenkedve, talán gorombán csendül fel magas hangja.

-   Te mindig ennyire… ennyire kimért… karót nyelt, és…ilyen… ilyen vagy? Nem sértésként, tényleg, de mi  ez a minden jót rossz követ duma? Kiráz a hideg az ehhez hasonló bölcsességektől – és tényleg, kissé libabőrös lesz beszéde alatt. – Érdekes. És idéztél elő direktbe magasabb zuhanást? – folytatja a megkezdett beszélgetést úgy, mintha az előbbi kis kitérő érintve se lett volna.
Újra közelebb lép hozzá a fiú, kicsit felvonja a szemöldökét, abban a hitben, hogy talán segíteni akarnak neki. Lehet, meg kéne tudakolnia, hogy ért-e a zúzódásokhoz, vagy valami… ha már a fiú az idősebb.
-   Hányadikos vagy?
Kérdezi egy fokkal halkabb, fakóbb hangon, igazából nem tudja miért, valószínűleg újabb időhúzás céljából. Valahogyan rá kell vennie saját magát, hogy segítséget kérjen, bár makacssága  nehezen engedi, de ő bizony nem fog felmenni a gyengélkedőre!  Persze, hogy körberöhögjék? Merlin ments! Ha esetleg a fiú hatodéves már biztosan tanultak gyógyító bűbájokat, amiket igaz, hogy már ők is érintették, de na… nem tudná saját magán elvégezni a bűbájt.

Ahogy megpróbál felegyenesedni, a bordái között megérzi a szúró levegőt, így megmarkolja az oldalát, s közben fél szemével a betolakodóra néz. Hallgatja a válaszait, lassan bólint, jelezve, hogy megértette, csak  kell egy kis idő, míg helyre teszi magát. nem számított, arra, hogy megzavarják, hiszen nincsen valami jó idő, olyan semmilyen, olyan kedvetlen… a gomolygó felhő szürkéjén néhány fehér bárányfelhő úszkál, kisebb csoportokban, egy-kettő távolról követi a nyájat. Az egyik ilyen sereghajtót szemeli ki magának, mélázva tekintget föl rá, s mintha visszakacsintana a fordros-bodros vattacukor. Szemnek szinte észrevétlen mozgással úszik a többiek után, egy pillanatra Yas képzeletében kirajzolódnak nagy, fekete gombszemei,  pirospozsgás arca, kis pisze orra, a pimasz mosollyal együtt, de amint a fájdalom erőszakos gyorsasággal visszarángatja valóságba, mindez szertefoszlik.

 Kissé komikusnak érzi a fejében visszaidézett, percekkel ezelőtt elhangzott köszöntést, de halvány mosollyal viszonozza a gesztust, szabad kezével, amivel nem az éppen kiszakadni akaró tüdejét szorongatja,egy apró  intést is megenged magának, ezzel egy kis idő is nyer; később kell megszólalnia. Egyébként szíves-örömest beszélgetni a fiúval, aki határozottan ismerős számára, de most épp nincs olyan állapotban. Erőt  véve magán, valami támaszték után kotorászik vakon a kezeivel, néhány kínos másodperc után belekapaszkodik az öreg tölgybe, s talán zavaró fél-egy méteres közelbe kerül ezzel a megmozdulással a fiúhoz. Saját magát nem zavarják az ilyen távolságok, sőt, szeret a fél méteresen közegen belül mozogni, lehetőleg áttörve a másik magánszféráját. Nem tudatosan teszi ezt, de ekkor mintha erőteljesebbek lennének  a színek. Meg amúgy is, olyan jó centiről centire megfigyelni a másik arcát, a haját,a szemét.  Legfőképpen a szemét, mert az okosok azt mondják, hogy az a lélek tükre. Yas szerint nem. Ha létezne a lélek   tükre, neki szépen, kellemesen díszített keretű  lenne,sok színből, és ott örvénylenének, kavarognának a tükör belsejében lelke színei. A lelkét magát egy kis ládában tartja, van hozzá kulcs is… ott lóg a nyakában, szinte mindig. Hiszen bármikor szüksége lehet a lelkére, szemmel kell tartsa, nehogy ellopják, rabul ejtsék, netán elcsalják. Davis, Te is vigyázol a lelkedre, ugye?

-   Viszont- motyogja kissé megalázottan, mert hát…azt hiszem ezt nem kell megmagyarázni. Konkrétan esett egyet, ami utólag hatalmasnak tűnik, egy felsőéves, fiú előtt. Egy pozitívum akad, azért: Ezt legalább nem fogja megtudni a fél iskola, mint általában a fontosabb eseményeket, amiknek lány a szemtanúja. Nem mintha ő maga nem lenne pletykás, de… mostanában tényleg nem az, ennyi legyen mentségére.
-   Áh, még jobb. Ingyenes mozi délután, vagy valami ilyesmi, azt hiszem – a saját orra alatt morog, talán a fiú meg se érti szavait. Hangosabban se nem tudná, se nem akarná mondani, mivel a beszorult levegő még mindig belebokszol időnként a tüdejébe, az még nem épp kellemes érzés. Kicsit bent tartja a magát szépen  befészkelő levegőt, majd  lassan kifújja, sóhajt párat, és már jobb is. Nincs itt semmi gond, semmi.

-   Aha, kicsattanok. Bár a becsületem a földre érkezésnél cserbenhagyott, a bal tüdőm meg az előbb akart a gyomrommal lazulni kicsit. Köszi -   hiába, a humora mindig ilyen helyzetekben húzza le a műszak végét jelző kártyáját. Ellöki magától a tölgyet, a két kezét szorosan egymásba fonja, és, hogy egy testbeszéd elemző pszichológus tudásával éljek, felveszi azt a bizonyos védekező pózt. Törzséhez közel húzza a kezeit, s sápatagan mered a fiúra. Az arc apró részleteit fürkészi, a kék szemeit, s néha saját tekintete kissé kiüresedik, a semmibe bámul, látszólag. Igazából csak a színek látványában gyönyörködik.
-   Nem éppen így terveztem, vagyis… igen.. izé… csak.. öhm…ööö… - igazán érthető, egybefüggő magyarázkodás, Yasmine, valószínűleg a srác már olyan jól ismer, hogy szavak nélkül is megértitek egymást. Próbálja… tényleg próbálja szavakba önteni az érzéseket, de nem megy neki. Olyannyira leírhatatlan az a pár másodperc!
-   Zuhantál már le tehetetlenül valami magasabb helyről? – kérdezi hirtelen, s elkapja tekintetét a mardekárosról. Tűnődve keresi meg újra a kis felhőt, de figyelme ez alkalommal a földön marad.

Picit ijedten figyelem a lány kétrét görnyedését és nehéz beszédét, első gondolatomat ezzel kapcsolatban egy gyors telihold ellenőrzéssel sikerült elhessegetnem: növő hold van, mivel a nagy, sárgás, lufiszerű alakzat d betűt formál. Kiskoromban mindig  így tanultam meg, hogy mikor nő, és mikor fogy: ha D betűt formál dagad, ha C-t akkor  csökken… Csillagászat órákon még mostanában is sokat segít ez a kis trükk, ilyen kampókkal könnyű tanulni. A mágiatörit is hasonló segítségekkel tanulni, az írek valahogy mindig kimennek a fejemből, mikor a varázsháborúkat tanuljuk, ezért mindig csak  szoknyásokként emlegetem őket, a bajorokkal vívott háborút, csak a szoknyák és  a sör háborújaként jegyeztem meg, persze  dolgozatban nem így írom, de ha meglátom az évszámot, rögtön elmosolyodom és beugranak az országok  attribútumai.

Gill újabb említésére hevesen bólogatni kezdek és elfintorodok az újabb viszont látás esélyében. Kedvelem, kedvelem,persze, de nem szeretek vele diadalok után találkozni… már pedig mindig látja rajtam, ha ismét sikerült átvernie: valamiért teljesen máshogy viselkedek ilyenkor, mint általában, és az a vicces, hogy én ezt észre se veszem. Talán a tükörben kéne gyakorolnom a teljesen normális arckifejezésemet… Gill szerint a szemöldököm árul el… a szemöldököm! És a vörösödő füleim.

-   Jóóól vagy?
Húzom el jó hosszan az ó betűt és aggódva lépek közelebb hozzá, hiszen elvileg nem vámpír, nem vérfarkas, ergó nem kell tőle félnem. Az egy dolog, hogy magáról, Nadine-ről is keringenek pletykák, meg pontosan olyan.. kemény csaj kinézete van, vastag fekete szemfestékkel, a beszéde teli káromkodással, talán cigizik is, az alkoholt sem vetheti meg. Legalábbis én így képzelném a külsejéből,de a színei teljesen másak: olyan pozitívak, megnyugtatóak.

 Mint a  kedvenc kék tintám színe, egyszerűen öröm ránézni a pergamenre, mikor az egész tele van szórva apró, gyöngybetűimmel és a kék szín mintha ki akarna törni a pergamensárgaságból, mintha elevenen akarna lenni, leugrana a papírról, élni, pörögni, kiáltani, szaladni, ordítani, szabadnak lenni. Hiszen be van zárva abba az unalmas papírba, és képtelen egy helyben maradni, és képtelen ott maradni. Mozdulni, szabadulni.
-   Öhm… Yasmine. Mintha lenne közös óránk…- Motyogom kissé elszontyolodva a gondolatra, hogy fogalma  sincs ki vagyok.

Ez a tény kicsit lelomboz, hiszen… azért ennyire nem vagyok láthatatlan. Ugye? Ugye?! El is feledkezek arról, hogy szegény Nad néhány másodperccel ezelőtt még majd’ összeesett, annyira elfoglal  a saját népszerűtlenségem ténye. Vajon mi a baj velem? Nem vagyok csendes, vagy unalmas… komolyan, akinek nincs egy rohadt sebhely a homlokán, vagy nem halálfaló-sarj, annak már meg sem jegyzik a nevét? Vajon hogy nézne ki egy… hümm.. egy pillangó-sebhely aaaa mondjuk…a vállamon? Bár nem tudom, hogy lehetne kivitelezni, keresnem kéne egyszerűbb mintát. A villám olyan elcsépelt,lehetne egyszerűbb virág, esetleg egy szívecske. A francba is, miért nem lehet megjegyezni a nevemet? Ennél már csak az volt rosszabb, amikor egy hét alatt kétszer mutatkoztam be egy srácnak, mert nem emlékezett rám. Én persze az egész nevét tudtam, sőt még azt is, hogy mikor megkínáltam mindenízű drazséval, válogatott,mert nem szereti a gyümölcsös ízűeket, és hihetetlen élénk, fűzöld színei voltak! És  ő NEM tudta még csak a nevemet sem.

A kérdésre kissé lesápadok, nem mondhatom, azt amit gondolok, mert a végén még őrültnek néz... hirtelen ötlettől vezérelve nyúlok a leragasztott ujjam felé.
-   Mondjuk, ezért – válaszolom egy halvány mosollyal, és letekerem az ujjamról a Micky egeres ragasztótapaszt, ami egy igen hasznos mugli találmány. Alatta a sebem még egy kicsit vérzik, nemrég vágtam meg elég csúnyán, így nem gyógyult meg teljesen. Igazából egész végig tudtam, hogy a szőke valószínűleg nem vámpír, csak a kíváncsiság hajtottm de komolyaan! Ha tényleg vámpír lenne, valószínűleg úgy tapadna a szeme a vérre, mint az öreg Piton tanár úr haja a samponra, vagy Dumbledore egyhónapos gumicukor elvonása után a gumibaziliszkuszra. Ami egyébként csak kis mennyiségben finom, mire a végére jutsz, ó, Te! Hihetetlenül megutálod.

-   És mi járatban, itt a sírkertben? Könnyű séta, vagy ilyesmi??- kérdezem kuncogva, egen, tudom, cseppet sem vagyok vicces. De istenem, késő van, nyűgös vagyok, és  a nevemet sem tudták-megint.

Van valami fura a lányban. Valami megfoghatatlan, amit nem igazán lehet elmagyaráznit, amit csak akkor érzel, hogyha ott vagy vele szemben és beszél hozzád. Hamisság, talán? Nem tudom. Szenvedés. Egyszerűen leírhatatlan. Szeretem az ilyen embereket, hiszen a jellemük, a gondolataik talányok, nem érthetem mit miért tesz, mivel nem is ismerem. És valószínűleg nem is fogom megismerni, miért engedne magához közel egy idegent? Miértbízna meg bárkiben is? Tékozló lány. Eltévedt, és már nem hisz abban, hogy valaki esetleg  a helyesútra terelné, erőt adna neki. Teljesen elveszett. Talán egy kis fény pislákol a távolban, talán az a kis fény elég hozzá. Bíztató mosolyt küldök felé, hogy oldjam a gyászos hangulatot.
A hideg kő egyre intenzívebben érződik bőrömön, libabőrös lesz kezem, alkaromra támaszkodva feljebb tápászkodok, hogy a hátamat ne érje teljesen a padló, de nem ülök fel egészen, félig még kényelmesen elnyúlva fekszek a taláromon.
Másoké? Mások baja? Vagy másokkal kapcsolatos, akiket nem ismerhetek? Mások baja… így belegondolva, miért érdekelné őt mások baja?Nem olyan típusnak tűnik aki készségesen meghallgatja a többiek problémáját. Nagyon kevés olyan embert ismerek, akik mikor azt kérdezik, „mi a baj?” teljesen önzetlenül ejtik ki a szavak, hófehéren, és nem csak azért mennek oda hozzád, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat, vagy ne tűnjenek bunkónak, esetleg másoknak szerezzenek információkat az állapotoddal kapcsolatban, hogy utána nevetve csámcsoghassanak a nyomorodon.
Az ember a világ legundorítóbb, legönzőbb, legszámítóbb lénye. Így volt ez rég, s így van ez ma is. Akárhányszor belegondolok, hogy az emberek hányszor hazudnak egymás szemébe, hányszor árulják el egymást, a gyomortartalmam lassan megindul a nyelőcsövem felé. Mindenki bűnös, ez tény, de a létet tetéző bűnöket nem tudom lenyelni.
Újra megszólal, a hangja most teljesen más, mint az előző pár percben. Nem csak a szavak lejtése, de jelentése is rossz előérzetet kelt, nem csoda hát, ha reflexből ülök fel a „gyógyszer” szó hallatán. Halál színe van.
-   A gyógyszer méreg. Ha fája fejed, menj a gyengélkedőre, ott ad a javasasszony valami bájitalt, vagy igyál egy teát. A mugli vackok nem hatnak a fájdalmadra… ami azt illeti,  azt hiszem a Te fájdalmadra csak Te  magad tudsz igazi gyógyírt - csendesen beszélek, magamhoz képest kicsit karót nyelten… ezt kell mondanom, apám megkívánná.
Mugli vackok… hangomból kihallatszik a hamiskás megvetés, nem gondolom igazán komolyan, de nem is hazudok. Kerülgetem a forró kását.
Jégkék szemei megijesztenek, a mélyén mintha valami mást is látnék… egy röpke árnyék. Félelem.
-   Elmosódott a szemfestéked- szűröm fogaim között alig érthetően, kisöpörve a lány arcából a haját, egy pillantást  vetek a kékségekre. Gleccserkék. Jégkék. Tintakék. Égkék. Halálkék. – Biztos jól vagy? – Kérdezem  meg igencsak nagy nyomatékkal, és távolabb csúszok tőle, hogy onnan is megszemléljem sápadt arcát.
Tényleg ijesztő a szemében bujkáló magány, az a kékes dac. Nem tudom, mit tegyek… legszívesebben menekülnék a bágyadt hangulattól,és úgy tennék, mintha minden olyan vidám, gondtalan lenne. Nem akarok másokkal foglalkozni… és mégis, itt vagyok. Nem moccanok, hanem próbálom kiolvasni szeméből a gondolatait, az érzéseit. Pedig ő csak egy eltékozlott lány. ÉS nem én vagyok az, akinek helyes útra kell terelnie, nem mindig nekem kell annak lenni. Egyszer gondolhatnék magamra is. Akkor lehet, hogy mindenki Odette-nek nevezne… az Odette olyan tisztelettudó, felséges név, kristálytiszta. Egy Odette biztos észre sem vette volna Jaelt.
Ha mégis, kinevette volna.
És én nem tudok nevetni mások fájdalmán.

Ritkán van alkalmam kicsit kiszabadulni a  varázsvilágból és a mugli London utcáin kóborolni, így amikor csak lehetőség van rá, eljövök inni egy kávét, sétálgatni, nézelődni, egy kicsit elmenekülök a varázslat elől. Mivel nem volt otthon senki, mikor hazaértem az állomásról, úgy döntöttem jó pár hónap kihagyás után újra megcélzom a mugli világot. Apa valószínűleg dolgozik, és azt, hogy anya mit csinál, azt hiszem jobb, ha nem is tudom. Nem érdekel… észre se fogják venni, hogy elléptem pár órára otthonról.

Szeretem az utcán, a reggeli órákban hömpölygő tömeget, aminek nagy része karikás szemmel, morcosan tekint az aznapi teendők elé. Szeretem a percenként felhangzó, a nyirkos, hűvös levegőbe sikító dudákat,  még azt is, hogy időnként megpróbálnak elütni. Szeretem  ezt a nyüzsgő, életteli hangulatot és a szerencsétlen, naiv varástalanokat. Olyan bájosak ügyes-bajos dolgaikkal, és hogy képesek több órát utazni, míg hoppanálva egy percet nem vesz igénybe a egész út.  De amit a legjobban szeretek errefelé, az a Starbucks isteni fahéjas lattéje, egyszerűen megunhatatlan! Ahogy átverekedem magamat a tömegen, megpillantom a világszerte ismert kávézólánc zöld betűit, és  az ajtaján be és kiáramló törzsvendégeket. A kifelé tartók kezében zöld-fehér papír-, vagy átlátszó műanyagpohár, rengeteg tejszínhabbal és különböző  színű öntettel az italuk tetején.

 Vidám mosollyal az arcomon lépek be az üzletbe, s alig jutok túl a bejáraton, nem tétlenkedhetek az ajtóban, hiszen az utcáról türelmetlenül löknek rajtam egyet, jelezve, hogy útban vagyok, míg belülről fintorogva néz rám két lány a márkás napszemüvegek mögül. Kis grimasszal állok arrébb és indulok a pult felé, ahol aránylag nagy sor áll, még  így tíz körül is… pedig azt hittem az első nagy vevőhullám hat és nyolc között szokott elvonulni… Tűnődve nézek fel az ínycsiklandozó italokat kínáló táblára, megszemlélem az üvegen túli süteményeket is, de mielőtt döntést hoznék a reggelim felől, megszólít az egyik pultos fiú. Valószínűleg a starbucks pincérei elég kemény rostán mentek át, mivel egyszerűen mindegyikük… ennivaló. Tényleg! Rám mosolyog, azokkal a totálisan fehér fogaival, aminek óvása érdekében valószínűleg, soha, vagy csak nagyon ritkán fogyaszt kávét és felhangzik a rekedtes basszus.
-   Heló, adhatok valamit?

A válaszomat megelőzve egy ügyes mozdulattal arrébb lök és átveszi a helyemet egy nálam körülbelül két fejjel magasabb, szemüveges, öltönyös aktakukac, aki valószínűleg épp késésben van. Hát, ez remek… Felvonom a szemöldökömet, egy darabig  csak a torkomat köszörülöm, aztán megkocogtatom a vállát, jelezve, hogy bizony én voltam előbb a sorba. Nem mintha annyira számítana  az a két perc… de igenis számít! Életemet egy capuccinóért! Az alak megfordul, megvető pillantást tesz felém, arcára önelégült vigyor kerül és várakozóan biccent egyet.
-   Valami gond van? – hallom az ellenszenves srácot.

Á, nem, végül is csak majdnem végeztem a padlón. Tahó. Elhúzom a számat, és szinte kényszerítenem kell saját magamat arra, hogy kimondjam az előre átgondolt mondatokat. Hollófekete és terrakotta. Chö… Újra megköszörülöm a torkomat és bátortalanul mutatok a helyre, ahol pár perce álltam.
-   Igazán nem okoz nagy  gondot, ha udvariasan megkérsz, hogy engedjelek előre, mert sietsz… de a bunkóságot nem szívlelem.

Szúrom oda neki élesen, majd visszavonulót fújva, a pult felé biccentek,hogy rendeljen a szerencsétlenje. Semmi kedvem vitázni vele, és meggyőzni, hogy nekem van igazam. Már pedig nekem van igazam, ez nem is kérdés. Valószínűleg, ő saját magának adna igazat a kettőnk vitájában, már amilyen gőgösnek, arrogánsnak hatott első  látásra, így nincs is értelme győzködni. Laza vigyorral visszafordul, kér egy forrócsokit – milyen férfi iszik forrócsokit? - , mézeskalácsosat- milyen férfi iszik mézeskalácsos forrócsokit?- elvitelre, és végre én jöhetek a sorban.

-   Szia megint, egy nagy, cukormentes, vaníliás lattét kérek, zsírszegény tejjel –darálom el egy szuszra a nagyon-fehér-fogúnak és pipiskedve behajolok egy kicsit a pult belseje felé, így megcsap az éppen lefővő kávé aromás illata.
-   Hogy hívnak?
-   Yas – válaszolok mosolyogva, majd nagy kurjongatások közepette - így továbbítják a rendelésemet- ellépkedek a kávéfőző mellett, ahol egy fekete hajú, barna szemű lány meglehetősen unottan készíti a lattémat. Mikor rákérdez a csokiszórásra, nemlegesen megrázom a fejemet, aztán megfordulok, és üres asztal után kutatok a gőzölgő csészék, bögrék, izzó billentyűzetek és lassan ébredező fejek között. Talán ott, a sarokban lesz szabad hely...

Neked szokott olyan érzésed lenni, hogy a lépések, a mozdulatok, amiket teszel, azok nem a tieid? És  hogy a szavak, amik kicsúsznak a szádon, nem hozzád tartoznak? Tudod… amikor lenézel a kezedre, és elámulsz a halványan átsejlő csontok mozgásán, a lila erek lüktetésén, majd tudatosul benned, hogy ez a te kezed, a te tested. Fura… nálad is előfordul időnként ez, nem? És az, hogy nem emlékszel  percekkel ezelőttre, nem tudod  miért kezdesz bele mozdulatokba, vagy hogy kerültél egy bizonyos helyre? Amikor feleszmélsz, és azt mondod: „Hé, mi a francot keresek itt? És mit csinálok?” Néha az emberek olyanannyira belefeledkeznek a saját problémáikba, hogy kicsit elvesztik magukat. Ilyenkor mindig kell valami… valami ami felrázza őket ebből az üres járatból. Legyen az egy adrenalinbomba, pár szó, vagy hang. Csak kell valami, ami emlékezteti őket arra, hogy a való világban is van még dolguk, nem csak az álmaikba, gondolataikba temetkezve, az önsajnálatban merítkezve.

  Méla mosollyal nyúl a következő  korhadt ág után, szinte szándékosan, mintha ő maga akarná előidézni a pillanatokon belül elkövetkező „balesetet”. Szánalmasnak tűnhet ezen lépése, hisz lehet bármennyire is kiborulva valaki, nem esik le direkt egy fáról… de az az igazság, hogy Yas egyáltalán nincs kiborulva, csak kíváncsi. Elsősen, amikor kinézett a kastély egyik magasabb tornyából, rögtön az az emléke ugrott az agyába, amikor olyan 6-7 évesen, a házuk emeleti ablapárkányában üldögélt, és nézte a mélységet. Az ablak alatt egy tölgyfa volt, dús, élénkzöld lombbal, a leveleit és a virágait bámulta, meg az alatta kibontakozó mélységet, és azon gondolkodott, mi lenne ha kiugrana? Biztos puhán végigszánkázna a különböző magasságú lombszinteken  és végül könnyedén talpra érkezne a földön, persze egy karcolás nélkül. Miért  is történhetne bármi baja? Az óvodában, azokban a mugli mesékben se sérültek meg soha a mesehősök, csak némi hanghatás kísérte a fejbevágásukat, de egyáltalán nem fájt nekik, ha kiugrottak a sokadik emeletről, vagy fennakadtak a kerítésen. Mindig talpra érkeztek, zuhanás közben pedig újságot olvastak, körmöt  reszeltek, fogat mostak, az órájukat nézegették; vajon mikor lesz vége az esésnek? Ő miért sérülne meg, ha a tévében se sérül meg soha senki?Már éppen felkészült volna a csúszdázásra, mikor anyja utasító hangja megállította. Akkor, a toronyban újra belegondolt a dologba, és döbbenten konstatálta, hogy ha akkor leugrott volna… talán itt se lenne. Ez  gondolat mégsem ijesztette meg, hisz a következmény nem izgatta annyira, csak  a  pár másodperc önfeledt szabadság, amit a zuhanás élménye nyújthat. Ott, egyedül mégsem volt elég bátorsága, és a maradék józan esze is visszatartotta, csak meredt tovább  a mélységbe.

 A korhadt fa éles reccsenésével egy új érzés furakodik szívébe: a felismerés. Őt követi a félelem, a tehetetlenség, majd az elégedettség, akinek a sarkában ott lohol a szabadság. Ez az ötös fogat olyan egyetértésben fogja  közre szívét az esés néhány másodpercében, hogy csak a földre érkezés előtti pillanatban eszmél fel igazán, így még időben tompítani tudja az esést a bal kezével. Ahogy esik egyre lejjebb, különböző színpacák, táncolnak a szeme előtt, s a  földön fekve is azokat csodálja. A fa egymásba olvadó színei, a homályos kastély, a rikító sárga sál,  meg valami idegen fekete-zöld folt. A szemébe, arcába hulló haja miatt nem tudja beazonosítani az idegent, de a néhány másodperc múlva karjába nyilalló fájdalom el is feledteti vele az apró momentumot. Rövid ideig csak fekszik a mocsokban, erőt gyűjt  a mozdulatokhoz, eszébe vési az új érzéseket, aztán kisöpri arcából a haját és felnéz a fára: piszok nagy szerencséje volt, elkerülte a vaskosabb ágakat, csak néhány igen törékeny, korhadó részt sodort magával, míg esett. Megsimítja arcát, majd szemügyre veszi a kezét: kétli, hogy eltört. Még sosem tört el semmije, hiszen nem volt  valami vad gyerek… vagyis szívében az volt, csaka  megfelelési vágy nem engedte, hogy elengedje magát, mikor a szülei számonkérő tekintetével kereszttűzbe került. Nem is esett olyan magasról, mint gondolta, nem lehetett nagy veszélyben, csupán fentről tűnt minden olyant távolinak.
Pillantásával megkeresi a táskáját, és ahogy megtalálja, betolakodik a látókörébe az előbb említett zavaró tényező. Ó, a francba.
- Öhm... te végig itt voltál?

Az emberek változnak. Folyamatosan változnak körülöttem, és nem csak a kastélyban, Roxmortsban is, még a mugli világ is furcsább lett, mint valaha. Talán a félelem teszi ezt az emberekkel, hiszen senkiben nem bízhatnak meg… vagy lehet, hogy a tény, hogy bármikor elveszíthetika szeretteiket inkább arra készteti őket, hogy ne alakítsanak ki komolyabb kapcsolatokat. Ezért szépen beleőrülnek a magányba és a fájdalomba. Szép… megpróbálják elkerülni a fájdalmat, és csak még elviselhetetlenebb lesz az érzés.
A Roxfortos hangulat is megváltozott; amikor elérkezett a szeptember, remegő térdekkel indultam el a pályaudvarra, mint minden évben, akkor is egyedül. Nem tudtam mire számítsak, apa pedig azzal búcsúzott otthonról, hogy ha a családom nézeteit hirdetem, nem eshet bántódásom. Nem is aggódtam magam miatt, hisz tudtam mit kell tennem. Nem  vagyok gyáva, de tudom, hogy nem most van itt az ideje az ellenkezésnek, ellenállásnak.
 De mi van azokkal, akik nyíltan szemben állnak az elnyomással? Azokkal a Griffendélesekkel, akik nem tudják mit csinálnak… hol van a józaneszük ilyenkor, hol? Szerintem nem olyan szörnyű a helyzet, oké, ellenőrzések, átnevelési óra, és még sorolhatnám, de lassan a diákok teszik olyanná az iskolát amilyen. Én rugalmas vagyok, nem beszélek vissza, engedelmeskedek, és azért így nem annyira rossz… A Sötét Nagyúr hatalmasabb nálunk, miért nem  lehet egyszerűen bevallani, elfogadni, akár támogatni. Mi van, ha egy jobb világ jön a hű alattvalók számára? Bennem is kavarognak az érzelmek, de jelen helyzetből ez a legtöbb amit ki tudok hozni.
Ahogy látom, lehet, a lány szívét is az iskolában menő dolgok nyomják… sárvérű talán, vagy félvér, árulónak címkézve? Vagy rossz hírt kapott otthonról? Ha nem akarja, nem mondja el, de… túl kíváncsi vagyok. Hogy kérdezhetnék rá óvatosan? Nem akarok minden-lében-kanálnak tűnni.
-   Én Yasmine, de általában Yas-nek szólítanak. Azt jobban szeretem. Amúgy Hugrás vagyok, ötödéves – bólintok széles mosollyal és így, a földön ülve kezet nyújtok neki.
 Jael. Határozott, egyenes személyiségre utal a neve, a színei… szürke és vörös, terrakotta, kicsit borús. Lelki szemeim előtt bájos táncot jár a három szín, de csak pár pillanat erejéig, míg beszél. Utána újra látómezőmbe tolakodik  a lány erőltetett mosolya. Kicsit azért bosszant ez a hangulat, a folyosón mindenki úgy jár, mint valami zombi-hadsereg. Esküszöm,ha egyszer betelik a pohár, elkezdek Mardekárosokkal lógni, úgyse ismerek egyet sem. Nem hiszem, hogy olyan bunkók, mint amilyennek fel vannak tüntetve. Vágok egy röpke fintort, de a lány nem veheti észre, mivel ezen mozdulat erejéig az ablakok felé fordulok. Csak éppen hogy megrándul szám széle. Csupán egy apró mozdulat… Hogy mit jelent?
Még én sem tudom.
Talán lényegtelen.
-   Nem tűnsz túl vidámnak… - mondom szinte suttogva, mintha félnék, bárki meghallhat bennünket, pedig nem erről van szó. Egyszerűen, így talán hamarabb böki ki mi bántja a lelkét.
A válaszát felfokozott kíváncsisággal várom, fogadom, majd kicsit elkalandozok. Háttal ledőlök a hideg kőre, a fejem alá rakom táskámat, és bár a lány felé nézek, nem érzékelek a külvilágból szinte semmit. Némi hang átszűrődik az agyamba, de a szemem előtt csak a színek tűnnek fel, váltják egymást, vegyülnek. Egész nap elnézném őket, sőt, heteken át. Akár egy életen keresztül. Mert mire is lenne szükségemen a színeken kívül?
Érzésekre?
Szerelemre?
Hírnévre?
Nevetséges. az érzéseket a színeken keresztül élem meg, a szerelem, mint olyan, nem létezik. A szerelemnek bánatkék színe van. Miért akarnék egy bánatkék színű érzéssel együtt élni, miért akarnám elviselni?  A  hírnévvel pedig ne nevetess. Nézz csak Harry Potterre. Az se biztos, hogy még él, megfutamodott, eltűnt, megszökött, kámforrá vált. A vörös-arany nevet pedig bemocskolták. Hát, én nem vágyok erre.
Ismét „tisztán” látom a folyosót, kezdem megérezni  a nyirkos padlót is… szépen sorban lehúzzák az érzékszerveim a munkakártyát, vége a lazsálásnak.
Gyerünk, Jael, mi bántja a szívedet, kedves? Bennem megbízhatsz... Bár, ha jobban belegondolok, mégsem. Senkiben se bízhatsz meg, saját magadon kívül.

Hideg…
Jégkék.
Gomolygó szürke.
A mai nap olyan lustán, vontatottan gördül előre, olyan, mintha sosem akarna véget érni. Az egy órát felölelő Bájitaltan óra legalább három órának tűnt; a sok információ ennyire eltompította az érzékelését. Yas megkönnyebbülten, és igencsak felszabadultan nyargal ki a kastélyból a metsző hidegbe, ami ellen a talárja fölé kanyarított, vastag utazó köpennyel védekezik. Nyakába egy fekete-sárga sálat rakott, a fejére egy svájci sapkát nyomott, amit egy általa készített, színes rózsa-bross díszít. Lábán a már megszokott sötét, katonai bakancs van, aminek az orra már eléggé kopott, viszont nagyon kényelmes, így nem zavarja a kis szépséghiba.
Kezében a könyvei egyik részét cipeli, a másik fele az oldalán lógó táskában rejtőzik. Még annyira időre se állt meg a  bájitaltanterem előtt, hogy belenyomja a nehéz köteteket a táskába, rögtön a park felé vette az irány, de az igazi célja nem a park, hanem  az azon túl levő tölgyfa, ahol gyakran szokott ücsörögni mikor jó idő van. Most egyszerűen szüksége van a friss levegőre, hogy kiszellőztesse a fejét, és tisztán tudjon gondolkodni. Hja, meg tegnap éjszaka azt álmodta, hogy ma  fára fog mászni, így amióta felkelt azon forog az agya, hogy ő bizony fára akar mászni. Kiskorában sokat üldögélt a kertjükben lévő, magas diófán, amikor nem akarta, hogy a szülei megtalálják, amikor el akart menekülni a világ elől. Talán most is ez van: kicsit jó lenne eltűnni mindenki szeme elől, hogy a hiányával feltűnjön másoknak, hogy létezik. Ez alkalommal persze nem édesapjának szeretné felnyitni a szemét, inkább még ő maga sem tudja igazán mit akar ezzel.
A saját szemét mondjuk jó lenne felnyitni, mert minél tovább fedi hályog, annál jobban felejti  el, ki is igazán. Néha annyira nem ismer magára: a gondolataira, a cselekedeteire… mintha egy másik ember akaratát teljesítené, és a szíve mélyén legszívesebben máshol lenne, mást csinálna, más személyekkel. Ilyenkor  szüksége van egy nagy adag adrenalinra, ami erőt ad neki arra, hogy ne meneküljön el ténylegesen. Mert legszívesebben azt tenné. Minden probléma elől elmenekülni. Gúnyos mosolyt vet a tölgyfára, mikor odaér, ledobja a kezében lévő cuccait  a fa tövébe, a mozgásban akadályozó köpenyt és sálat is a táskára ejti, fesztelen mozdulatokkal kapaszkodik fel az első ágra. Mint általában a tölgyek törzse, ennek is két vékonyabb részre oszlik el, a vastagabb, biztonságosabb részére lép rá, sáros bakancsa  nyomot hagy a szürkésbarna kérgen.
Kitekint a kastély felé, majd fel a felhőkre: borús, szürkéskék, néhol dohányfüst színű, esőt hozó felhők. Szereti a felhőket nézni:olyan gondtalanul úszkálnak az  ég hullámzó tengerén, annyira beléjük lehet feledkezni, mert egyszerűen megigéznek. Főleg Yast, őt szinte minden természeti jelenséggel le lehet foglalni, akár órákig csodál egy virágot, csak azért hogy  még a legkisebb részletét is jól áttanulmányozza.
Megrázza a fejét, és  tovább kapaszkodik. Megragad egy magasabb ágat, de csak másodjára sikerül felhúznia magát, ugyanis igaz, hogy már-már betegesen vékony, viszont izomzata se igazán van, főleg nem a kezén. Kemény erőfeszítésekbe kerül megtartania a saját súlyát.
Mikor egy-egy erősebb fuvallat belekap hajába, bánatkék színű tollas fülbevalójába, megborzong, de a rossz idő nem keresztezheti tervét! A hideg csontjáig hatol, de sziklaszilárd elhatározásáig nem ér el, ki tudja zárni a zavaró tényezőket, ha akarja.  Időnként kell neki ez a belső megerősítés, hogy igenis képes véghezvinni azokat a dolgokat, amiket akar. Nem olyan gyenge, amilyen törékeny külsejéből gondolnánk, és ezt nagyon is jól tudja.
Még egy lépés.
Még egy ág.
És csak tovább. Tovább. Föl.
- Nem fogsz nyerni.
Morogja morcosan a tölgynek, mivel épp ellene küzd. Meg saját maga ellen. Még szerencse, hogy nem a fúriafűzt sikerült kihívnia erre a vérre menő párbajra.Bár, lehet, hogy ezzel  a megszállottsággal Őt is lepipálná.
A tetejére!
Még...
Tovább!

Folyosó.
Séta.
Vörös és fekete. Aranyszín. Előkelő arany, mégis belül önmagát marcangoló vörös, érdekes párosítás.
Amikor az iskolába érkeztem és megláttam a házak színeit, azokat az intenzív, élénk, szinte maguktól beszélő színeket, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok. A házam színei sárga és fekete, ami szintén kicsit egymásnak ellentmondó színek. Azt hiszem a fekete az elő-előjövő hugrás melankóliára utal, a sárga pedig Mosolyosztó voltunkra, vidámságunkra. Meg arra a megfoghatatlan pluszra, amitől egy Hugrás, Hugrás lesz. Épp ezen és a színeken tűnődtem, mikor kiléptem a klubhelyiségből, egyedül, mivel a könyvtárba készülődtem. Nem tanulni, isten ments, csak úgy olvasgatni, meg nézelődni: szeretem az illatát, a hangulatát, és néha jó csak sétálgatni a sorok között. Még ha csúnyán is néz rám a könyvtáros nő.
Természetesen most is rajtam van a talár, szívem táján büszkén díszeleg a ház-jelvényem, bakancsom súlyosan érkezik le minden egyes lépésnél a lépcsőre. Csuklómon a csengő vidáman csilingel, a járásnál szokásos apró csilingeléshez képest sokkal erőteljesebb a hangja, hisz mellé ritmusra rázom a kezemet. Csendesen dúdolgatok hozzá, a másik kezemmel pedig a fülemben lévő kanárisárga tollakat csavargatom. Nem is merül fel bennem,  hogy bárkivel találkozhatok, és ha valaki így találna, elkönyvelhetne flúgosnak. Valószínűleg már rég el lettem könyvelve flúgosnak. És tudod mit? Nem bánom.
Sokat gondolkozom mostanában a Háborún, erőt gyűjtök a döntéshozatalhoz, mert bár szép dolog kiállni a gondolataink, nézeteink mellett, de annyira értelmetlen ez az egész. Megértem, hogy nem nézhetik tátott szájjal, ahogy legyilkolják a fél Varázslótársadalmat, de akkor is… a gondolat, hogy nekem is döntenem kell majd a harc, vagy a bujdosás mellett, és az sem mindegyik melyik oldalon. Hiszen apu a Nagyúrral van,  nem harcolhatok ellene, még ha nem is tudná, a tény, hogy elárulom, felemésztene. Gyenge vagyok a harchoz, talán az élethez is, de nekem most így olyan jó.
A kastély…
a biztonság…
megnyugtat.
Milyen lenne, ha soha nem mennék el innen? Mindennap csak sétálgatnék, társalognék a portrékkal, néha kimennék levegőzni, minden harctól, viszályoktól távol. Csak én meg ez az ódon várkastély,örök szerelemben…Bárcsak, bárcsak, bár.
Nem nézve a lábam elé, meredek a semmibe, bambulok, a szemem előtt saját képzelgéseim, nem csoda hát, hogy megbotlok valamiben. Várjunk… egy üres folyosón mi a jó égbe tudnék megbotlani?! Kétkedő tekintettel nézek le a valamire, ami nem más, mint egy láb. Egy lány lába. Íriszeimmel kutatóan fürkészem arcát, ismerős, láttam már párszor az ebédlőben, de még nem beszéltem vele, azt hiszem. A nevét sem tudom, a háza… Vagy Mardekár, vagy Griffendél. Talán alattam jár, biztosan nem az évfolyamtársam, se Gillékké, hümm… Hümm. Nem tűnik vidámnak, de elég hülyén jönne ki, ha elkezdeném faggatni. Mármint, én  sem örülnék neki,ha egy vadidegen minden bevezető nélkül elkántálná nekem a világ igazságait, hogy egy fiú nem ér annyit, vagy ha nem fiúról van szó, akkor szívd ki az élet  velejét! Meg hasonlók, mert valljuk be, ez azért idegesítő. Nem szeretem, ha beleszólnak a dolgaimba, mert csak összezavarnak, főleg, ha két ember két tök különböző bogarat ültet a fülembe.
Megállok előtte, küldök felé egy mosolyt, aztán...
- Hey, szia.
Na megy ez ha akarjuk, nem igaz? Fogom magam, letelepedek mellé és kényelembe helyezem magamat. Felhúzom a lábamat és rárakom az államat a térdemre, kékesszürke tekintetem a lány hullámos haján futtatom végig. Az előbb bontotta  ki a fonatát, és most olyan szépen kanyarognak a tincsei! Mindig ilyen hajra vágytam: tudod, ami hogyha felkelsz és  beletúrsz, akkor is tökéletesen áll. Az enyém szögegyenes, nem sok mindent lehet vele kezdeni; a hullám rögtön kiugrik belőle, a fonat meg szétcsúszik.
Zavaromban birizgálni kezdem a csengőmet, és várom hogy ő beszéljen. Én csak mosolygok.

Normális esetben nem szoktam takarodó után a klubhelyiségen kívül lenni, de most ez tényleg nagyon-nagyon-nagyon fontos levél! Nem várhatok vele reggelig, sőt egy percet sem várhatok vele. Ez talán a második, vagy harmadik alkalom, hogy tilosban járok, tapasztalanságomnak köszönhetően lábam remeg, tenyerem izzad, a szívem minimum kétszázzal ver, és mintha testületileg, vérkeringéssel, és minden belső szervemmel karöltve egyszerre szeretnének  feltolakodni a torkomon keresztül a szabad levegőre. A vállamon Nelly üldögél, csőrét bal kezemmel szorítom, nehogy lebuktasson Frics irodája előtt, mert ahogy ismerem, valószínűleg akkor kezdene el csicseregni, mindig a legrosszabbkor.
 Mint a betörők, meg a besurranók én is feketébe öltöztem, hogy kevésbé észrevehető legyek: fekete, vállán gyöngyökkel kivert hosszú ujjú, sima fekete farmer, és fekete, katonai bakancs. Mikor fenn belenéztem a tükörbe, olyan volt, mintha vékony lennék… hiába, a fekete slankít. A jobb kezembe a tintapacás levelet szorongatom, ami már össze-vissza van gyűrve, és csak néhány sor van ráfirkantva. Nem merem elővenni a pálcámat,  hátha valaki kiszúrná a fényt, így a sötétben botorkálok keresztül a folyosókon, hátamon  cipelem a bűntudatot, és a gondolatot, hogy jobb lenne visszafordulni. Fekete, sötét folyosók… kicsit sem vészjósló, dehogy. Mindegyik olyan, akár egy külön kis sikátor, mindegyik valami más borzalmat rejt, és én ezeken a folyosókon megyek tovább, és tovább. Szerencsére néhány fáklyát égve hagytak, valószínűleg a járőrök munkájának megkönnyítése érdekében, csak ezekre a pislákoló, narancs-aranyfényben játszó lángokra számíthatok. Mielőtt lefordulnék az egyik sarkon, néhány méterre tőlem egy libbenő, szőke hajkoronát látok meg, de amilyen gyorsan tűnik fel, olyan gyorsan is áll tovább a gazdája. Ez roppantmód érdekes. Két magyarázat lehet rá: 1. Valaki másnak is sürgős dolga támadt. 2. Gillnek igaza volt, és tényleg vannak vámpírok a kastélyban! Még valamikor múlt  héten mesélte, hogy az egyik haverja látott egy vámpírt a Tiltott Rengetegben,  én persze rögön rávágtam, hogy az lehetetlen, hiszen az veszélyezteti a diákok biztonságát. Azt gondoltam, megint csak át akar vágni, de lehet, hogy most kivételesen igaza volt. Végül is ebben az évben végez, talán megkomolyodott ez alatt az idő alatt. Ő sem maradhat örökké gyerek… bár, azt hiszem, mégis. Valószínűleg a tolószékében, a Sz. Mungóban is versenyezni fog a többi öreggel, hogy kibírja tovább oxigénmaszk nélkül. Igen, ezt simán elképzelném arról az idiótáról.
Csak egy módon deríthetem ki, hogy igazat mondott-e: ha követem ezt a talán-vámpírt. megyek. Sosem láttam még vámpírt, és valószínűleg bárki más egy hasonló helyzetben rögtön sarkon fordulna, de én nem. A kíváncsiságom legyűri a félelmemet, a megérzéseim pedig úgy 10-12 éve leboxolták a dolgot az ép eszemmel. A levélről elfeledkezve indulok a lány után, szépen, csendben, már amennyire csendben lehet közlekedni egy bakancsban. Aprókat lépek, a leveles kezemmel a saját számat szorítom, hogy ne hallatszódjanak levegővételeim. Néhány perc alatt kiérek a friss levegőre, ahol némileg megnyugszom: most már nem bukhatok le. Surranok, sompolygok, gyors  tempóban, de távolról követem a lányt, míg nem megáll a sírkert  bejáratánál… öhm, ez picit bizarr. Ahelyett, hogy az ajtót használná, átmászik a kerítésen, ami nem kicsit fájdalmas dolog- tapasztalat.

Közelebb merészkedek a sírkerthez, és akkor felismerem a vámpírnak hitt, abszolút nem vámpírt.. vagyis, miért ne lehetne ő az? Hollóhátas, évfolyamtárs.. a neve… pedig… minden bizonnyal szép név. Hümm. Gondolkozz, törd a fejed! Van egyáltalán közös órám vele? Mintha a Mágiatörténet…
-   Te nem vagy vámpír – a szavak  önkényesen csusszannak ki a számon, könnyedén, dallamosan, bár kicsit bágyadtan is a fáradtságtól.
Vámpír… vérvörös, fekete, zavaros, lila, szürke, sok szín.  
Nadine! Tintakék.
Nellyt lerakom a sírkert fém kerítésére, a levelet elsüllyesztem zsebembe, előhúzom a pálcámat, egy alohomorával kinyitom a zárat és beljebb fáradok. Az első idióta megszólalásomat agyban próbálom először kijavítani, végül néhány perces agytekervény kígyózás után újra beszélni kezdek.
-   Öhm…  hát… izé… én csak… az egész Gill hibája – motyogom magam elé a tarkómat vakargatva, talán nem is érti, amit mondok.
 Aztán felé nyújtok egy a másik zsebemből előhalászott papírdarabot, a tinta nem tesz valami jót a bőrnek. Elmosolyodom, aztán  a sírokat böngészve, egyik lábamról, a másikra állva, megkérdezem tőle.
 – Nadine, ugye?
Ügyes megállapítás, gratulálok.

         Alapok

jelszó || It's so fluffy.
teljes név || Yasmine Odette Krise
becenév|| Yas
nem || nő
születési hely, idő || Nagy-Britannia, Winchester, 1982. március 11.
kor || 15
vér || fél

iskola || Roxfort
évfolyam || 5.
szak || -
munkahely || -


         A múlt

Múlt… a múltnak olyan gomolygó, lilásszürke színe van: egyszerre sejtelmes, s sugároz könnyed eleganciát, egyszerre sötét és világos,ébreszt benned legyűrhetetlen kíváncsiságot és int óvatosságra. Azt hiszem, minden ember múltjának más színe van. Az enyémnek rengeteg színe lenne, minden színből egy kevés, mert mindegyik színnek megvan a maga bája, ami miatt szeretem.

Fehér

Tisztaság, öröm, születés, béke, áldás,valaminek a kezdete, ártatlanság.


Mindenki azt mondja, hogy a szülés, a születés milyen szép dolog, hisz Isten adományaként érkezel a világra… bezzeg, amikor anyát megkérdeztem milyen volt, amikor megszült, nem azt mondta, hogy gyönyörű kisbaba voltam, és az volt élete legszebb napja, hanem azt, hogy ott kellett hagynia a boltot Savannah-val, az akkori alkalmazottjával, - aki állítása szerint lopkodott, de nem volt szíve kirúgni – a szülés miatt, ami kegyetlenül fájdalmas volt. Ráadásul a  szülés után legalább tíz kiló felesleg maradt rajta, amiről persze én tehetek, mert a szoptatás alatt nem fogyókúrázhatott. Egyetlen pozitívumot tudott felhozni a megérkezésemmel kapcsolatban: szokatlanul csöndes baba voltam, keveset sírtam, sokat nézelődtem és kacagtam magamban.
Az első dolog amire emlékszem, még az ovira vezethető vissza. Anya ragaszkodott hozzá, hogy járjak, mert nem volt rám ideje a bolt miatt, és ha elvitt dolgozni, csak eltereltem volna a figyelmét. A közelünkbe volt egy mugli óvoda, és bár apa  nem örült az ötletnek, oda írattak be, mivel anya egyik kvibli ismerőse is ott dolgozott, mint óvónéni, így az ő közreműködésével, az sem volt gond, hogy varázsló családból származom. Maggie néni nagyon figyelt rám, pár elszólást leszámítva nem is voltam gyanús a többieknek.
Csak néhány emlék maradt meg teljesen tisztán, a többi csupán villanásnyi kép, hangok, szagok, ízek, és rengeteg érzés. A száj-összeragasztóan édes tea, az előre csomagolt kis sütemények, amiknek maradékáért mindig ment a harc, és én mindig odanyomtam valakinek suttyomban a kezébe, még akkor is, ha néha-néha el akartam volna majszolna a hazafelé vezető úton. Egyszer Donnie, egy szemüveges, szöszke fiú, akiben természetesen fülig „szerelmes” voltam, - mint akkoriban minden második fiúba, aki szembejött velem – elkérte a fehér cukormázas, karácsony előtti utolsó ovis napon kapott süteményemet, én pedig hiányzó metszőfogas mosollyal átnyújtottam neki. Ebben még nem is lenne semmi különös, csak hogy megígértem Joanne-nek, az akkori legjobb barátnőmnek, hogy neki adom a sütit, ha kapunk. Irtó dühös lett, mikor megmondtam, hogy már másé a süti, főleg mikor megtudta kié.
-   Yasmine, te hazug! Áruló vagy! Nem vagyunk többé barátnők!- Vágta a fejemhez meglehetősen pöszén, egy adagnyi sértődöttséggel hangjában barátnőm.
Ekkor ismerkedtem meg először a hazugság fogalmával,eddig csak  olyan volt, hogy anyu füllent apunak a délutáni programjával kapcsolatban, apu „elfelejti” elmondani anyának, mi történt a munkában, meg hasonlók. A felnőttek körülöttem állítólag sosem hazudtak, de miután Joanne a fejemhez vágta, hogy én az vagyok, kicsit összezuhantam. Miután naponta láttam anyát és apát egymásnak hazudni, eldöntöttem:én soha többet nem fogok hazudni. Soha!Képtelen lennék elviselni a bűntudat terhét, s ha véletlenül kiderülne az igazság… bele   sem merek gondolni. Szóval, azóta még a kegyes hazugság csábításának sem engedek, mert tettem egy ígéretet. Egy barátért.

Világoszöld

Fiatalság, remény, átmeneti rész az életben, a naivság, éretlenség jelképe.

Amikor nem óvodában voltam, akkor vagy otthon segítettem anyának, amiben csak  tudtam, vagy a barátaimmal mulattam az  időt. Arielle-el,Sarah-val és Linette-tel sűlve-főve együtt voltunk, még egy közös nyelvet is kitaláltunk, amit csak mi négyen tudunk kibogozni. Tulajdonképpen a nyelvnek nincs semmi logikája, csupán a pillanat hevében kimondott szavak léteznek, amikre később szinte soha nem emlékeztünk. A pillanat számított, az érzés, és hihetetlen, de tényleg megértettük így egymást! Egyszer mikor  épp Sarah-éktól mentem haza a szokásos kakaózásunkról, anyával kisebb összetűzésbe kerültem. Nem nagyba, de elég mély nyomot hagyott bennem néhány mondata. A veszekedés alapvetően abból bontakozott ki, hogy a nadrágomban nyomott hagyott a világoszöld fű, mert Riel véletlenül ellökött fogócska  közben.
-   Sosem vigyázol a ruháidra! Most nézd meg, tiszta mocsok lett!
-   Barna! – Csillant fel a szemem, mire anya értetlenül meredt rám.
-   Nem, Yasmine, ez a folt zöld.
-   Aaajj, anya nem AZ! A „mocsok”. A szó  barna – suttogom áhítattal, de a magyarázattól csak még dühösebb lett. Nem értettem miért,hiszen… ezek csak színek.
-   Miről beszélsz? A szavaknak nincs színe. Ne butáskodj kérlek, gyere,vesd le a koszos ruháidat! – Nyúlt kardigánom után, de én kitértem az útjából. Azt gondoltam, nem hisz nekem.
-   De tényleg barna! Nem én találtam ki! Anya…
-   Elég! Ha még egy szót meghallok a színes szavakról…
Elhallgattam. Kicsit megint összezuhantam, hiszen újra meg hazudtoltak, pedig akkor nem is hazudtam. Azóta csak egyszer-kétszer említettem meg ezt a dolgot, de akkor is szilárd elutasítást és hitetlenséget kaptam. Az én hitemet is alaposan megrengették édesanyám szavai, és elgondolkodtam… vajon mi van, ha tényleg csak képzelem a színeket? Eddig azt hittem, ezt mindenki látja, hogy ez természetes, átlagos tulajdonsága az embereknek. Aztán az idő előrehaladásával csak úgy… elfogadtam ezt a dolgot. Nem tudom, hogy mi, miért, hogyan, mikor történik, vagy történt, de szeretem a színeket. És ezen semmi nem fog változtatni.

Lila és fekete

Lila: Tudás,intelligencia, fájdalom, várakozás színe.
Fekete: bomlás, halál, alvilág.

Már akkor sem volt minden rendben a Roxforttal, amikor elsős lettem. Persze, rögtön elragadott az iskola csodás hangulata, a beosztási ceremónia okozta izgalmak, és az első hónapok csodásan teltek. Csak úgy ittam a tudást bűbájtanból, bár a seprűlovaglás tanárunk mindig bosszankodott miattam a folytonos csevegésem miatt és a csuklómon függő csengő csilingelésétől, így mivel nem voltam hajlandó levenni, mindig  némító bűbájt tett a karkötőre. Ezzel én is és némileg ő is elégedett volt. Szinte minden tetszett a Roxfortban, hiszen itt titkolóznom se kellett, mint az óvodában… oké, mondjuk a nagyok szívatása nem hiányzik! Miután az egyik  évfolyamtársam felsőbb éves testvére, Ed véletlenül egyszer engem nézett ki a nevetés tárgyának, s rájött, milyen naiv vagyok, folyamatosan ő piszkált. Jó, mondjuk tényleg nem kellett volna elhinni, hogy a fúriafűz alatt egy kifejlett kínai gömbláng sárkányt tartanak… és ennek a sárkánynak a létezésről talán nem kellett volna megkérdezni a legendás lényeg gondozása tanárunkat. Én mondom, azóta pikkel rám! Kicsit megsínylettem az első évet az ehhez hasonló atrocitások miatt, de végül is túléltem. Viszont az év közben zajló támadások, a Titkok Kamrájának kinyitása… nos, az az előbbiekhez képest piskóták voltak!Piros vérrel telemázolt falak, kővé dermesztett emberek, és mi, kis elsősök, mit sem tudtunk a dolgok hátteréről. Nagyon féltem… főleg mikor egyszer az elhagyatott folyosókon, a sötétségbe olvadó fekete taláros Gillék megijesztettek. Sokáig  zokogtam,alig tudtak megnyugtatni az eset után. A következő évben romlottak az iskolai teljesítményeim, anya meg is szidott érte, apa annyit mondott, hogyha nem a tanulmányi eredményemmel, akkor valami mással tűnjek ki a  szürke tömegből és öregbítsem a család hírnevét, amit meg kell jegyeznem, hogy soha nem létezett. Ilyentájt kezdtem el komolyabban festeni; eleinte csak pacákat, foltokat, majd egyre jobban kivehető alakokat. Azt akartam, hogy apa büszke legyen rám, ébredjen rá végre, hogy van egy lánya, aki én vagyok. Nem igazán értékelte a munkáimat, így a bíztatás hiánya miatt még jobban romlottak az eredményeim a harmadik évre, csupán bűbájtanból tartottam a K-t. Ebben az évben rendezték meg a Trimágus tusát is, aminek a végén Cedric Diggoryt megölte Tudodki, legalábbis  Harry Potter ezt mondta. Hja, igen, ide jár Harry Potter, de az én életembe nem sok vizet zavar, ha ő érdekel, inkább az a vörös hajú barátját keresd… Nem tudom, hogy Harry igazat mondott-e, mindenesetre én hallottam ezt-azt az elmeállapotáról, és bár kedves fiúnak tűnik, nem tudom mit gondoljak. A következő két tanévben is valahogyan köze volt a már megszokott évi balhékhoz, amiket nem is igazán érzékeltem. El voltam foglalva a saját kis világommal, az eredményeimmel, a megfelelési kényszerrel, amit apu alakított ki… a családommal, akik lassan behódolni látszanak Tudodkinek… a háborúról már nem is ejtek szót. Én a békét szeretem, amikor a szavak tiszta színűek, nem azt, amikor zavarosak, nehezen kivehetőek. De azt hiszem, hogyha apu, az én édesapám a Nagyúr szolgálatába áll, nekem mellette a helyem… mert így lehet, büszke lesz rám. Ha ez kell hozzá, ház megteszem, csak a háborút ne… különben a világom széthullik. ÉS nem hiszem, hogy utána csak úgy össze lehetne ragasztani.




         Jellem

Nehezen megfogható jelleme, hiszen eléggé összetett, ambivalens. Legjellemzőbb tulajdonságai a naivitás és a manipulálhatóság, amik igencsak ártatlanná teszik egész lényét. A manipulálhatóságából következik,hogy kifejezetten rühelli a szélsőségeket, legszívesebben mindig a biztonságos középutat választaná. Tehát, ha felajánlanád neki, hogy válasszon az eper és a tejszínhab közül, a tejszínhabos epret választaná,egyszerűen képtelen a hasonló döntések meghozatalában. Persze van sajátos véleménye, de ha két barátja vitázik, mindkettőjüknek igazat ad valamilyen szinten, nem áll egyikük oldalára sem, ugyanis gyerekesnek tartja az ilyesmit. Vicces, hogy épp erre fogja döntésképtelenségét, folytonos habozását, mivel elég infantilis lányka, ami érthető is, hiszen még bőven gyerek. Legtöbbször a gyerekes, vidám oldalát lehet látni, de ez nem feltétlenül jelent jót: a vidámságával kézen fogva együtt jár a minden-lében-kanálság, a túlzott őszinteség és az egy idő után tenyérviszketést kiváltó állandó mosolygás. Kicsit felszínesnek tűnhet ez a fajta Yasmine, hiszen folyton folyvást a változatosságot keresi, mivel egy dolog csak rövid ideig köti le a figyelmét. Szeret beszélni, imádja a szavakat, és a szavak erejét, gyakran használja a saját maga által kreált szavait, ráadásul meg van győződve róla, hogy tud egy bizonyos „aryalisa” nyelven, amit három gyerekkori barátnőjével találtak ki, mindig ezen a nyelven beszéltek, mikor nem akarták, hogy szüleik tudják, mire készülnek. Szóval, ha látszólag teljesen értelmetlen szavakat kiabál feléd,meg se próbáld berángatni Pomfrey-hoz.
S ezek alapján úgy tűnik,lélekben teljesen gyerek, ez már egy ideje nem így van, csak könnyebb fenn tartani a látszatot, mert ha mindig azt mutatná,ahogy érez, kérdezgetnének hogyléte felől, ő pedig nem tudna olyan kérdésekre válaszolni, hogy mi a baj? Sokszor ő sem tudja, csak… nincs jó kedve. Van, hogy legszívesebben egész nap csupán festegetne, kitöltené az üres vásznat. Néha olyan jó megfesteni az igazi érzéseit, kifesteni magából… mert az olyan megnyugtató. Közel sem olyan gyerek már, amilyennek látszik, ilyen időszakban hogy is maradhatott volna az? Pedig egyik vágya az örök gyereklét, s bár a gyermeki naivitása megvan hozzá, valami hiányzik. Talán az, hogy teljesen megtudjon feledkezni a körülötte zajló dolgokról… igazából ő sem tudja.
Rengeteg agyal a világ dolgain, emellett elég érzékeny teremtés. Akár a dalon, vagy egy filmen is képes sírni, bármi ami megmutatja törékeny szépséget, a remény tisztaságát könnyeket csal a szemébe.
Ami még igazán jellemzi, az a tulajdonsága, hogy képtelen hazudni. Ha mégis megpróbálná, elvörösödik, ajkait harapdálja, csengőjét birizgálja, majd az első kimondott hamis szó után rögtön a személy nyakába ugrik és eldarálja az igazságot.
Összességében nem éppen könnyű vele a dolgod, de bája, és végtelenül kedves természete kárpótol a rossz tulajdonságaiért, sőt elfeledteti azokat.


         Apróságok


mindig || Színek, szavak, temperaillat, marcipán,zene, csillagvizsgáló, eső,  szivárvány, Oroszország, futás, édesapja, festés.
soha ||Tömeg, Zsebpiszok köz, unalom, hazugság, porcelánbabák, evés, veszekedések, döntések.
dementorok ||  Az visszhangzik a fejében, hogy „hazug”.
mumus || Egy porcelánbaba, óriási, kék szemmel… tudod, olyasfajta kék, hogy amikor belenézel, úgy érzed, látja minden gondolatodat.
Edevis tükre ||  Az apja mellett áll, aki gyengéden átöleli a vállát és az egyik festményét szemlélik közösen.
százfűlé-főzet ||  kékesszürke és bágyadt rózsaszín,hóvirág illattal.
titkok || 1. Végiglövette a bal fülét fülbevalókkal, szám szerint héttel.
2. Oda meg vissza van a vaníliás cigiért.
3. Bármit  megtenne azért, hogy kivívja apja szeretetét. BÁRMIT.
4. Szeretne fogyni még pár kilót, habár így is elég vékony.
rossz szokás || Gyakran rágja a körmét, zavarában az ajkait harapdálja. Szeret nem létező szavakat kreálni, amikor el akarja vonni az aktuális témáról a figyelmet. Étkezésekkor mindig szépen elrendezgeti a tányérján az ételeket. Mindig összefirkálja a jegyzeteit.


         A család


apa || Byron Krise, 44, félvér.
anya || Letitia Sally Harris, 42, félvér.
testvérek ||  nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy hófehér galamb, Lily.
családtörténet ||
Byron a minisztériumban dolgozik,Letitia egy apró bájitalos boltot vezet az Abszol Úton, mindketten félvérűek, Krise ágról nyomokban aranyvérű felmenők fedezhetők föl, a Harris családfáról nem sokat tudni, csupán Letitia nagyszüleiig vezethető vissza. Byron Voldemort féle nézeteket vall, bár leginkább a félelem, a gyávaság volt az, ami rábírta arra, hogy végül a Nagyurat szolgálja. Amúgy teljesen átlagos család, átlagos jövedelemmel, szinte észrevétlenek a szélsőségek gyűrűjében.
 


         Külsőségek


magasság || 161 cm
tömeg || 44 kg
szemszín || szürkéskék
hajszín ||vörösesbarna
különleges ismertetőjel || csengős karkötő, amit ő maga  csinált, és mindig  rajta van a bal csuklóján. A fülében mindig tollas fülbevalók vannak, a nyakában egy kulcs.
kinézet || Mielőtt meglátnád, mindig egy hanghatás előzi meg a leányzót: csengők. Csilingelő, bájos csengők. Aztán lassan feltűnik a hang forrása is: Vörösesbarna haj, szeplős, sápadt arc, nevetőgödröcskék, szürkéskék szemek és pisze orr jellemzi első ránézésre Yasmine-t. Tekinteted megakad színes-tollas fülbevalóin, és a nyakában függő réz kulcson, nem éppen mindennapi látvány ez a Roxfort falain belül. Elég törékeny látványt nyújt alacsony termetével és soványságával, még ha a fekete, bő talár kissé el is rejti alakját. A talár ujjából kilógó  vékonyka csukló,a kirajzolódó kulcscsont mégis erősíti az előbbi érzést. Ha nem kell talárt hordania, előszeretettel vesz fel katonai stílusú ruhákat: két soros, díszített réz gombos blézerek, a vállukon szegecsekkel, gyöngyökkel kivert, buggyos felsők, nőiesebb szabású bakancsok főbb kellékei a ruhatárának.
egészségi állapot || Szinesztéziája van, bár ez nem igazán betegség. Klasszikus fajta, a szavakhoz kapcsol színeket.


         A tudás


varázslói ismeretek || Első évben még mindenből remek teljesítményt  nyújtott, ez sajnos a második év közepére megváltozott, a harmadik éve pedig teljesen eldőlt, mihez ért igazán. Nagyon szereti az bűbájtant, viszont gyengébb átváltoztatástanból, a sötét varázslatok kivédéséből pedig szinte értékelhetetlen a teljesítménye, ugyanis nagyon gyenge az átkok terén. A többi tantárgyból átlagos eredményeket hoz, igazából azok nem is igazán foglalkoztatják, csak kedvenc tantárgyaiból szeretné a maximális teljesítményt hozni.
felvett tantárgyak ||
Alkímia, Jóslástan.
mugli képzettségek || festés.
pálca típusa || 11  és ¼ hüvelyk, cseresznyefa, egyszarvúszőr maggal
különlegesség || nincs


         Szerepjáték-példa


Temperákat elő! Aranyszínű, fényes tempera, fekete, fehér… azt hiszem ennyi. Festeni szeretnék, rég készítettem újképet,legalább egy hónapja volt, talán. Már a festegetéshez sem volt hangulatom, annyira  rossz passzban voltam. Most jutottam el odáig, hogy minden érzésem felfessem a vászonra. Vászon, ó kedves,vászon… Elhúzom a függönyt, s így beengedek egy kis fényt az apró padlásszobába. A fapadló illata körbejárja az egész szobát,mintha csak most kalapálták volna össze őket, pedig nagyon régi, családi örökség mind. Anyu nagyapja bútorokat készített a saját két kezével… ez számomra olyan fontos, mármint a családi kötelékeket, a hagyományokat erősítik a megöröklött ereklyék. Még ha nem is ismertem a rokonomat, aki csinálta, akkor is, olyan szép belegondolni. Mintha  itt lenne velem… hát, akkor megmutatom, én mit tudok hagyni az utódaimra!
Kezembe veszem a kettes ecsetet, egy pillanatra a vízbe mártom az ecsetet, aztán a fekete temperába és vigyázva elkezdem a homokóra körvonalát felpingálni. Az alján nonfiguratív  mintákkal van díszítve, üvege gömbölyded,a vásznon kissé dőlve helyezkedik el, mintha épp kibillenne egyensúlyából és bármelyik pillanatban leeshetne az asztalról, s ezer darabra törhetne. Akár a lelkem is lehetne. Koromfekete, elegáns, mégsem vészjósló, vagy rossz érzést keltő a homokóra. Csak kicsit elbizonytalanít, pedig én magam festettem fel egy perccel ezelőtt. Apró sóhajtok, felkenek még egy kis feketét, asztalt formázok, pontosabban az asztal végét. Inog az idő. Hátratűröm a hajamat, és természetesen ezzel a mozdulattal sikerül összemázolni az arcomat is, de nem zavar. Ez csak festék. A vízbe ejtem az ecsetet, előveszek egy jóval vastagabbat, erős, merev szőrből készültet,azzal kezdem el a hátteret elkészíteni: fehér és fekete, arany és fekete átmeneteket képzek, sok helyen vízfestékszerűvé mázolom a temperát, sok vízzel dolgozom. Könnyeden kezelem az ecsetet, fél óra alatt elkészülök a háttérrel. Rengeteg árnyalatot használtam hozzá, úgy, mint általában: minden színnek szánok valami szerepet. És végül: a homok. Amitől értelmet nyer az egész kép: az utolsó homokszem, ami lepereg felső tartályból az alsóba. Aranyszínnel pingálok, kidolgozok minden kis részletet, s mikor úgy ítélem, kész van az alapozás, és szünetet tarthatok a második réteg előtt fogom a festményt és átbaktatok vele apu irodájához. Lenyargalok a lépcsőn, át a hosszú folyosón, balra el, és kopogás. Mindig kopogni kell, mielőtt belépnék, ez szabály, mert nem minden tartozik  rám. Tulajdonképpen semmi. A szívem hevesebben ver, mikor ujjaimat rákulcsolom a kilincsre,s átugrom a küszöböt.
-   Szia, apu – vidáman integetek neki, aztán felmutatom a képet. – Nézd, ezt most kezdtem el festeni.
-   Odette, kérlek ne zavarj  - mindig így nevez.
 Odette… pedig szerintem kicsit sem illik hozzám. Apu akarta, hogy ez legyen a második nevem, kiskorom óta így hív, pedig mindenki más Yas-ez. Sosem értettem… denéha úgy gondolom, azt akarja, hogy Odette legyek, ne Yasmine. Egy engedelmes, bűbájos, tehetséges, intelligens Odette, magas, karcsú alakkal, hosszú, szőke hajjal, egy véla szépségével. Néha én is szeretnék egy kicsit Odette lenni… csak egy kicsit. Hogy ne csak lássam, de érezzem is, ki nem lehetek sohasem.
-   De… apa? – Fátyolosodni kezd a szemem, de apa előtt nem sírhatok, nem lehetek előtte gyenge. – Rendben, elmegyek. Csak… egy perc, holnap elviszel az állomásra. Tudod, Roxfort.
-   Dolgoznom kell, Odette, majd megkérek valakit, hogy vigyen el, most menj – mondja úgy, hogy fel sem néz a papírjaiból.
Becsukom magam után az ajtót, s már meg sem hallja, amit ezután motyogok, majdnem pityeregve.
-   De… ez lesz az első évem – elmorzsolok egy könnycseppet az arcomon, majd szinte eszemet vesztve tépem négy nagydarabba a festményt.
 A tempera még meg se száradt teljesen, így kezem tiszta maszat lesz, elmosódik az eddig tisztán kivehető homokóra-alak. Még csak meg se nézte… mindegy,úgysem tetszett volna neki. Túl elvont, túl valótlan, nincs benne semmi Odettes, semmi előkelő. Talán igaza van…
Vajon ha eltűnnék, azt észrevenné valaki?
.

         Egyéb

avialany||  Anna Arendshorst