 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3
|
|
1
|
Múlt / Csodák Udvara / Re: Hátsó kert
|
Dátum: 2016. 11. 20. - 15:10:21
|
Nem feledtem én a képet -
féltem én, s te mindig mondtad,
eljössz, mikor hívlak téged! Olajárnyak festményeiként mozognak az épület romjai között az árnyak. A nap fénye lassan leáldozóban, hogy átadja erejét más, éjjeli áldozatoknak. Bárányok vére izzítja majd színét, íze hasonlatos lesz régmúlt csábítások könnyed leheletéhez. Visszatérünk oda, honnan indultunk, s ez mozog tovább az élet végééig.
Az őrült világ nem lát már. Alkonyi trükkök játszanak a kietlen tájon, a patkányok egymást követve szöknek elő. Szagot fog mind, kezdik érteni, miről is szól a játék. Éltük nem kerül sokba, s nem is tart tovább, ennyi mind, minek lennie kell. Félrerúgok egyet, ahogyan régmúlt idők hatalmas csarnokán visz át utam. Egykoron sem volt ez egy túl fényes épület, kár is áltatni bárkit eme képpel, ám most, lepusztultan, és elhagyatottan, a nap narancsban játszó fényében az igazi szépséget jelenti a hozzám hasonlatos kedvelőknek. Az ördög játszótere szórakozásra invitál minden romlott lelkületűt.
Lépteim lassúak, könnyeden szemlélődöm birodalmam színterei felett, miközben odalent már kezd beindulni az élet.
A mai este különleges, a főtéren új hely nyílik, a sötét varázslók Amerikából jönnek át, hogy vájt alagutaimban leljenek kellő szórakozásra. Kielégítésre. Vérre. Épp ezért a mai jelszó is kicsit szigorúbb, ha mondhatjuk, az este VIP. A kapu csak azt engedi le, aki a padot egy szűz leány vérének egy cseppjével szenteli meg.
Hosszúra szabott kecses öltönyöm alatt ing, mely vörös mint a vér, s felül kecsegtetően hagy kívánnivalót magának az a pár hanyag, leszakadt gombhely.
Talpaim alatt hó ropog, a nyomok magányban vezetnek át a falak között. A mennyezet hiányos helyein még most is beesik a szállingózó fagy. Kezeim a zsebekben nyugosznak, tekintetem merően pillant végig az udvaron, s annak hölgyén. A fehér pad ezúttal beleveszik környezetébe, hó borít mindent, s a fiatal nő éppen pálcáját rejti el. Ha tudná, nincs ki előtt titkolóznia, boldogulna most. Én vagyok az egyetlen, aki előtt itt nincsenek titkok. Én vagyok a ma este istensége, s ezt mindenkinek tudnia kell.
- Eltévedt? – szemöldökeim homlokomra szaladnak, s a hitetlenség vigyora arcom színesíti. Üres festékek letörölt helye díszeleg a mosoly mögött, a szemek buján játszanak. Kislányként tévedt ide, nem tudja, hogy ez nem az a játszótér, ahonnan egykönnyen szabadul az ember. – Kedves hölgy. – szólok hozzá újfent. Kislány megszólítást érdemelne, de ahhoz túl csinos, hogy idősebbnek tüntessem fel magam előtte. – Tudja maga, hogy milyen féle hely ez itt? – tekintetem a padra téved, s arra a pár cseppre, mely mintegy szépséghibaként a deszkáin csillan. Pár vendég bizony már tiszteletét tette az Udvarban.
- Nyugaloom. – susmogom halkan, mégis hallja. – Nem kell sietni sehova. – s hogy eme kijelentésem meg is erősítsem, pálcám lágyan markomba csusszan, és nem is kellenek szavak hozzá, hogy egy intésére a hölgy fafaragványa pedig másik markom ékesítse. – Jöjjön inkább velem, s séta közben lesz alkalma elmesélni, hogy hogyan jutott egy magához hasonló ártatlan lélek ilyen felperzselt, átkozott földre. – mosolyom angyali, Raphael örökítése mind helytálló, ám szavaim mögötti tartalmat ő is érzi.
Nincs választásod drágám.
És talán ezt élvezed az egész helyzetben a legjobban.
|
|
|
|
|
2
|
Múlt / Covent Garden / Re: Roadhouse Club
|
Dátum: 2016. 07. 04. - 15:06:13
|
Mosolyogva bólintok válaszára, majd várom a folytatást, valamit, igazából bármit reagálhatna, de nem teszi. Bólint, és távozna, ami roppant különös, és kissé hideglelős érzéssel tölt el. Nem akar velem maradni. Összehúzott szemekkel figyelem, ahogyan összekapja magát, majd ahogyan iratai földet érnek, a mosoly is szétnyúlik arcomon. Egészen véletlenül pont megpillantom a mozgó képeket, és ha lehet, akkor örömöm még a szokásosnál is nagyobbra nő. Szóval egy boszorkány. Minő meglepetés ily pőre helyen!
- Had segítsek. – guggolok le mellé előzékenyen, és gyorsan összekapom a hozzám legközelebb eső papírokat, a padlóhoz ütögetve rendezem őket, majd úgy teszek, mintha nem is pillantottam volna rájuk, felé nyújtom. Megvárom míg elveszi, és csak azután szólalok meg. – Szóval ön valamiféle… hivatalban dolgozik? – teszem fel a kérdést érdeklődve, mintha ez a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne, majd visszaülök székemre. – Kérem, maradjon még egy italra. Hivatali tisztviselő lennék én magam is, annyi különbséggel, hogy én inkább terepen végzem a munkát, nem pedig irodában, de ezzel nincs is probléma. Az ilyen szép hölgyeknek inkább való az épületek óvó környezete, a végén még valaki… hogy is mondjam – emelem tekintetem magasra. – kihasználná a lehetőséget. – nézek vissza rá mosolyogva. Egy mugli nő lehet, hogy fenyegetve érezné most magát, ám ő boszorkány, akinek fogalma sincs róla, hogy én is ismerem a mágiát, egy muglinak vélt pasastól pedig egyik boszorkány sem ijedne meg ilyen szituációban.
- De faragatlan is vagyok, kérem, bocsásson meg. Az én nevem Lucifer. – nyújtom felé jobbom, ajkaimon elegánsan zeng az "sz", majd folytatom a színjátékot a lehető legőszintébb és legártatlanabb arcom elővéve. - Ígérem, hogy ha nem találja kívánatosnak társaságom, akkor nem fogom marasztalni tovább. Csak egyetlen pohár italt kérek.– nézek rá őszinteséget tettetve, miközben előzékenyen a mellettem lévő székre mutatok. Pillantásomnak nem sokan tudnának ellenállni, mondd angyalom, te hogy döntesz?
|
|
|
|
|
3
|
Múlt / Covent Garden / Re: Roadhouse Club
|
Dátum: 2015. 12. 29. - 01:14:40
|
 +16 - trágár szavak repertoárja 
Elszakadok a fiatalság csalogató, hormonoktól duzzadó tömegétől, és álló farkammal mit sem törődve, az étkezde felé sétálok. Ideje dolgozni. A számra ragadt alapozót jobb kézfejemmel törlöm le, s vad vigyorral nézek körbe a megvilágított helyen. Pár öltönyös alak, valami nagyon komoly megbeszélnivaló közepén… néhány külföldi fiatal, lehet, hogy cserediákok. Fincsi. Számtalan gondolat fut át agyamon őket nézve, s kirobbanó nevetésem visszafojtva fordítom el inkább fejem. És még nem is ittam.
Az egyik sötétebb sarokban álló asztal felé veszem az irányt. Sosem értettem, hogy az ilyen gazemberek miért kedvelik ennyire a sötét sarkokat. Annyira sikkes már, nem? Most ha valaki valami rosszra adná a fejét, úgyis egyből egy sötét sarokba jönne. Annyira röhejes. Komolyan azt hiszik, hogy álcázzák magukat ezzel. Kurvára nem. Mindenesetre a férfit, vagyis inkább már öreget Carlosnak hívják, nagykutya, vagy legalábbis annak gondolja magát. Hatalmas szivar lóg a pofájából, és keresztbe tett karral néz végig rajtam. Szívélyesen üdvözöl, Raphaeeeeel, hát hogyne. Mosolyogva bólintok, és inkább lenyelem a nyelvemre szaladt sértéseket. Leülök, még mielőtt hellyel kínálna, és próbálom rendezni arcizmaim. Semlegesnek kell tűnnöm, hiszen az üzlet az üzlet. Öt tucat spanyol házimanó. Minőségi áru. A férfi spanyolra vált. Elsőre kicsit nehezebben értem, amit mond, ám aztán hozzászokok, és probléma nélkül kötjük meg az üzletet.
Visszatérve örömmel konstatálom, hogy a jelenlévők száma a duplájára nőtt. Kéjes mosolyom csak most tér vissza, és kezdem elengedni magam, ahogyan testembe férkőzik a zene lüktetése, és kezdem ismét otthonosan érezni magam. Carlos csak egy volt a sok közül, a kellemetlen kellemes, akivel valamikor valakinek muszáj beszélni, és mivel Olivert már két ízben fenyegette meg, jobbnak láttam ha én jövök. Még ha péntekenként nem is szokásom dolgozni, de Carlos lehet kivétel. Elvégre régi ismerősök vagyunk, vagy mi. Legalábbis amíg hasznom van ebből az ismertségből.
Kedélyesen a pult felé sétálgatok, legeltetem szemeim a bárszékek magasában trónoló egyéneken. Azok általában szóba sem jöhetnek, akik valaki mással vannak. Ha valakit felszedek, akkor nem kell utánfutó. Meg egyébként is, minél kevesebben tudják meg, hol lakom, annál jobb nekem. Úgyis csak muglik. Ha nagyon kellemetlenkednének, kitörlöm az emlékeiket, de ha nem muszáj, akkor inkább óvatos maradok. Választásom egy nőre esik, azért talán még Oliver is kevésbé fog haragudni, s egy ideig csak figyelem alakját. Bort iszik, vöröset. Öltözékéből ítélve kissé zavarba jövök, nem igazán tudom összeegyeztetni a hellyel, ám ez legyen a legkevesebb. Magamra öltöm a csábító, mégis visszafogott mosolyom, majd leülök a mellette lévő bárszékre. Mintha észre sem vettem volna, hogy ott van, kérek egy kis rumot, s mikor már markomban tartom a poharat, felé fordulok. Innen nézve szebb, mint távolról. Sőt… hol jártál eddig cica?
- Nem igazán akar fogyni az a bor. Talán holmi pocsék lőrével bökték ki a szemét? – igyekszem nem rámászni elsőre, az ilyen prűd picsák azt nem bírják. Tartom a távolságot egyelőre, és legilledelmesebb nézésemmel, s legkellemesebb mosolyommal tekintek rá. Nem mérem végig, mert észrevenné, és egyébként is, távolról már épp elég rendesen megfigyeltem magamnak. Úgy szeretem, mikor az ilyen irodából kiszabadult nők a lelküket is kisikoltva élveznek el alattam, olyanokat tapasztalva, amikhez még soha életükben nem volt szerencséjük.
Szemeim szinte világítanak a sötétben, egész lényemből sugárzik az élet, az izgalom. Az vagyok, aminek látszani szeretnék, s ez rengeteg magabiztosságot ad. Lehúzom a rumot, töményet nem illik kortyolni, s változatlan arckifejezéssel figyelem a nőt. Ebből még bármi lehet. |
|
|
|
|
4
|
Múlt / Csodák Udvara / Re: Főtér
|
Dátum: 2015. 09. 25. - 00:14:39
|
Nem is igazán törődök felindultságból eredő szavaival. Nem fontos egyáltalán, hogy mi nem tetszik neki, nem azért folyik most ez a társalgás, hogy a kedvére tegyek. Talán egyszer majd lesz olyan is, de azt se bánom, ha nem. Ez a nő eddig nem sok mindent bizonyított számomra. Kiszámítható, és indulatos. Nem a legjobb kombó.
Akkor kelti csak fel jobban az érdeklődésem, mikor megkérdezi, hogy milyen nap van ma. Tudom jól, azonban sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget a születésnapomnak, az pedig, hogy ez már a harmincadik, kissé rosszul érint, de sosem voltam még ennyire elememben, mint most, sosem voltam ily élettel teli, ennyire teljes és boldog. Abszolút nem érzem magam öregebbnek, vagy rosszabbnak, mint amilyen öt éve voltam. Sőt, a fénykorom élem. A korommal nem tud kikezdeni, akárhogy is szeretné.
Éppen visszavágtam volna a vénemberezésére, amikor megindult az akasztófák felé. A fél méter magas pulpitusok hátsó részébe felállított bitók kísérteties árnyékot vetnek a megbűvölt világítás fényében. A deszkák görbén meredeznek, s a csapóajtó megnyikordul lába alatt, ahogyan az érdes fához lép, hogy hozzáérjen. Teljesen megfeledkezett magáról, ez látszik rajta, s az, ahogyan a fát nézi, ahogyan lenyűgözte a halál ily közelsége, kissé szimpatikusabbá teszi. Mennyire morbid, barbár dolog egy ilyen tárgy iránt így viseltetni. Én már megszoktam az akasztásokat, így különösebben nem mozgat meg, viszont aki még sosem látott meghalni valakit, az keményebben élheti meg. Érdekelne, hogy látja a dolgokat, de nem fogom megkérdezni.
- El sem tudod képzelni, hogy mi mindent csinálunk itt. – mosolygok rá bizalmasan. Sokat mondón. Kevesebbnek kell éreznie magát. Az a jó, ha azt érzi, nem bírja el a hely súlyát, hogy sok neki az a mocsok, ami idelenn van. Gyengének és esendőnek kell lennie. Itt senki sincs biztonságban, és közben mégis.
- Végre már, hogy kinyögöd… - sóhajtok fel megkönnyebbülten, mikor visszafordul, s közelebb lépked hozzám. Egy fiolát kap elő. Teljesen szokványos, nyilvánvalóan bájital. Felvont szemöldökkel figyelem az apró tárgyat, és hallgatom magyarázatát. Nem pont így szerettem volna ajándékot kapni Barnabastól, de ez van.
- Jó. Kösz. – csak formalitás, de megköszönöm, majd kikapom kezéből, s rá se nézve zsebre vágom a bájitalt. Nem kell itt min gondolkozni. Nyilvánvalóan elvettem, mert én kaptam, de kétlem, hogy megiszom. Majd ha már öreg leszek és meg akarok halni, akkor felhörpintem, s örök álomban maradok, ahol újra átélhetem ezeket az éveket. Újra fiatal és szilaj lehetek majd, a nők megdöntője, saját magam ura. Egy Isten a saját világomban. Az emberek újra tisztelni fognak, mint most, és félni. Öregen, ráncosan, és görbén ezt mind el fogom veszteni, de ez a bájital majd segít felidézni mindent. És ha nem tudok visszajönni? Akkor már úgyis mindegy lesz. Az ember egy idő után belefárad az életbe.
Felnevetek, s közben jobbommal beletúrok hajamba. Bicepszem villan a mozdulat hatására, parfümöm illata megcsapja orrom, s jólesően sóhajtok. A szemébe nézek, és kegyetlen vigyor szikrázik arcomon.
- Ó drágám, tévedsz. Az életem egyáltalán nem olyan, mint amilyennek azt te képzeled. Mindennél jobban szeretem ezt az életmódot, és azokat, amiket csinálok. Teljesen boldog vagyok, és kérlek ne érezd azt, hogy most hű de kisegítettél, mert nem. Csak azt tetted, amiért Barnabas valószínűleg busásan sokat fizetett, és kész. Én is azt teszem, amiért fizetnek. Nem különbözünk sokban aranyom. – vonom meg vállaim, majd kihúzom magam rendesen. Jóval magasabb vagyok, így tulajdonképpen lefelé kell tekintenem, ha szemébe akarok nézni. – Szeretnél maradni az esti akasztásra is? Mert akkor el kell kérnem a belépő díját. Tudod ez nem egy olyan hely, ahova tök ingyen be lehet jutni. – tartom szám elé kezem, s oldalra fordulván súgom neki az utolsó mondatot, mintha holmi cinkostárs lennék, aki hatalmas titkot oszt meg vele.
Igazából már mennék tovább, és nem is nagyon izgat a jelenléte. Felőlem maradhat, de az akasztás még csak pár óra múlva kezdődik. Majd ha igazán nagy lesz a tömeg. Már előre hallom a skandálást.
Lógjon.
Lógjon.
Lógjon! |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Csodák Udvara / Re: Főtér
|
Dátum: 2015. 08. 30. - 10:55:15
|
+16 - Aránytalanul sok trágárság!
Elmosolyodom. Szellemes. Kemény. Jól gondoltam, oda tud vágni ha akar, de azon már réges rég túl vagyok, hogy holmi nők megsebezzék lelkem világát. Csak mosolygok, ha jobb kedvem lenne, ki is röhögném a picsába. Hagyjuk már.
- Jaj, drágám… - nyögöm. Ha már a kedvese vagyok, akkor miért is ne? – Én nem a csábítás híve vagyok. A nők szoktak jönni hozzám és nem fordítva. – való igaz. Rég volt már, hogy szánt szándékkal csábítottam el valakit, és nem is igazán érzek rá ingerenciát. Van épp elég nő az életemben, és ha csak A nő lenne, abba kéne hagynom, amit a leginkább szeretek. Úgyhogy nincs kockáztatás.
Kutatom tekintetét, várom, hogy mikor robban. Nem muszáj hangosnak lennie. Mint már mondtam, sokszor a higgadtság sokkal jobban árulkodik az idegállapotról. Követem szemeimmel, ahogyan a padra ül, teljesen naivan, mit sem tudva róla, mik szoktak a vékony léceken történni egyes éjjeleken. A gondolatra feltörő kacajom elfojtom, és igyekszem felnőttként viselkedni vele, noha nem érzem úgy, hogy annyira menne. Sosem érzem úgy, de ez már más kérdés, van, amikor a szituáció sem követeli meg.
- Épp elég a törzsvendégeink francos kis neveit megjegyeznem, szivi… - közlöm vele tényszerűen, s közben karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, várakozón egyik lábamról a másikra nehezedve nézek rá. Igaz, valahonnan rémlik a neve, ha hozzáteszem, hogy valószínűleg csak pár évvel lehet nálam fiatalabb, akkor valószínűleg a Roxfortból ismerhetem, bár őszintén kétlem, hogy valaha is beszéltünk volna. Bár ki tudja, vannak nők, akik egy sémára épültek. Néhányat lehetetlen megkülönböztetni.
- Én meg Puck, de ezzel nyilván te is tisztában vagy. – vonom meg vállaim, csak úgy a formaságokat kiegészítendő. Következő mondatát hallva kétkedve vonom fel szemöldököm, homlokomra ráncok szaladnak. Hogy mégis miii? Már éppen kezdeném, hogy na idefigyeljen, meg hogy mégis ki a faszomnak képzeli magát, amikor folytatja, kvázi belém fojtva a szót. És ledöbbenek. Jó, most ez a nő tényleg ennyire bolond, vagy az én mosolyom hihetetlenül kurvahatásos. Viszont ha így akar javítani előbbi szavain, akkor baszhatja.
- Vannak ezzel így páran. – ismét egy közönyös vállvonás, ezúttal már mosolyogni sem mosolygok. Nem tetszik nekem ez a nő. Igazából egyik nőt sem szeretem, amelyik ennyire meg akarja mondani, mégis hogy viselkedjek. Ha fizet érte, az rendben van, de ez nem pont olyannak tűnik, aki perkálna.
- Nem te lennél az első, aki ilyennel próbálkozna, de tudod a Csodák Udvara már másfél éve áll. Háborítatlanul. – lépek hozzá közelebb, mindeközben gúnyosan mosolygok. Megfenyeget. Ide jön az én területemre, és megfenyeget. Farkasoknál ez vérre menő harccal érne fel. – Azok, akik a törvényt és a társadalmunkat irányítják, - az utolsó szó mellé látványos idézőjeleket mutogattam ujjaimmal. – itt élik ki vágyaikat. Itt vesznek manókat, mérgeket, sötét tárgyakat, szerelmet és boldogságot, fájdalmat és bosszút. Ha az Udvar nem lenne, egyikük sem tudná nap mint nap magára erőltetni a pállott picsájú minisztériumi miszter elegáns és tiszteletreméltó szerepét. Úgyhogy ha még egyszer megfenyegetsz… - az utolsó mondatot már szinte suttogom, szavaimból tisztán érezhető az indulat. Ilyet egyetlen nő, sőt, egyetlen ember sem engedhet meg magának velem szemben. Lehet, hogy nem tűnök olyan veszélyesnek, de ne merjen senki se próbára tenni. Nagy levegőt veszek, majd távolabb lépek tőle. Mosolyt erőltetek arcomra. Még mindig erősnek érzem magam, tudom, hogy fölényben vagyok. Talán még élvezem is kicsit a szituációt. – Egy perced maradt.
Végigmérem ismét, miközben mögöttem elkezdik felhúzni az akasztófákat. Voldemort bukása és a Minisztérium újjászervezése óta egyre kevesebb az akasztás. Havonta egyszer tudjuk csak megejteni, de akkor teltházzal tesszük.
- Az Isten szerelmére az a marha. – suttogom, majd bosszúsan felsóhajtok, s kissé megadón a nőre nézek, majd jobbommal megengedőn intek. – Mondjad. |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Csodák Udvara / Re: Főtér
|
Dátum: 2015. 08. 29. - 23:08:47
|
"I'm your hell, I'm your dream
I'm nothing in between
You know you wouldn't want it any other way"
+16 - Aránytalanul sok trágárság! - Ne hülyéskedj velem Andrew, mi az, hogy ruhát adott az egyik manónak? Nem, ne rázd a fejed te szerencsétlen balfasz! Azok gazdátlan, szolgálatra kész házimanók az Isten verje meg, és az a nyomorék ruhát adott az egyiknek! – fröcsögöm az arcába. Szerencsétlen férfi próbálna hátrálni, de a felállított pódiumnak ütközik háta. Ezeken a léceken szoktuk minden héten felvezetni a házimanó-kínálatunkat, és Andrew szokott felügyelni, hogy jól működjön a rendszer, és senki ne szabadítsa fel a manókat még mielőtt azok egyáltalán szolgálat alá kerülnének. Fiatal még az összes, volt már olyan is, amelyik még beszélni sem tudott, mikor eladtuk. Vannak emberek, akik direkt azokat keresik. Különös perverzió lehet, de én nem ítélkezek. Egyrészt nem tehetem meg pont én, másrészt pedig igazándiból leszarom. Amíg jól megy az üzlet, egy rohadt szavam sem lehet.
- Egy éjszakát adj Puck. Csak egy éjszaka kell, és elrendezem a dolgot. – hadarja. Mindent megígérne itt helyben, még le is szopna, ha akarnám, csak ne rúgjam ki. A háború óta nincs hol élnie, a munkájáért cserébe lakhat itt és ingyen ellátást kap mellé. Magasabb nálam, és izmosabb is. De fél tőlem. Érzem, hogy fél. Ez pedig mindennél jobb érzéssel tölt el. Az adrenalin csak úgy száguld ereimben. Életerősnek érzem magam, boldog vagyok.
- Ha holnap estére nem lesz itt a manó vagy az ára, akkor kereshetsz magadnak új állást. – mondtam neki teljesen nyugodtan. Sokszor a higgadtság a legjobb fegyver. Hálásan rázza a fejét, és köszönömöt mormol, majd megfordul, és elkezdi pakolni a rumlit a tegnapi éjszaka után. Hiszen pár órán belül nyitunk, akkorra ugyanolyan tisztának kell lennie mindennek, mint amilyen egy nappal ezelőtt, vagy éppen azelőtt volt.
- Hoztam neked valamit. – halk női hang. Elsőre teljesen olyan, mintha Őt hallottam volna, de az nem lehet. Már rég meghalt. A faszért hasonlít ennyire minden nő hangja? Nagy levegőt veszek, kiengedem, s közben unottan szólok vissza neki.
- Ha tudsz nekem újat mutatni, akkor benne vagyok. Ha nem, akkor dupla árat kérek, és figyelmeztetlek szivi, sok nővel voltam már. Túl sokkal ahhoz, hogy te meg tudj lepni bármivel is. – a végére csöppnyi kedély kúszik hangomba, s gúnyos mosollyal hajolok meg félig, hogy lemossam kezeimről a port. Miután ezzel megvagyok, felegyenesedek, majd megfordulok.
Alaposan végigmérem. Szőke. Csinos. Olyan basznivaló, bár volt már jobbal is dolgom. Egészen dominánsnak tűnik. Kemény nő. A háború őt is megviselte azért. Látszik rajta, ehhez nem kell mondania semmit. Jobban ismerem a nőket, mint bárki más ezen a földön. Azt akarja, hogy megessen rajta a szívem. Hogy gyengének lássam. Esendőnek. A fenéket. Tudja, hogy kurva vagyok, máskülönben nem jönne ilyen közel. Egynek azért elmenne.
Jobb kezem felemelem, könyéknél behajlítom, s kézfejem előre hajtva mutatóujjammal rámutatok a nőre. Közben félig hátrafordulok, mintha csak Andrew-t vonnám kérdőre, holott erről szó sincs. Addig jó, amíg az a marha csendben van.
- Ez meg ki? – a kérdés inkább költői volt, mintsem megválaszolandó. Csak a színházat csinálom itt. Ha nem nézném le a cirkuszosokat, azt mondanám, cirkuszolok. De nem. – Figyelj nyuszi. – lekezelő vagyok, nem kétség. Az első mondatom sem gondoltam komolyan, egyszerűen csak nincs hangulatom az ilyen nőcskékhez most. Tényleg kurva sok mindent kell még elintéznem. – Nekem itt dolgom van, és rohadtul sietek. Két perced van, hogy kinyögd, mit akarsz. – mosolyodok el, egyes nőknek már ez is elég, hogy nedvesedjenek. Nem viccelek.
|
|
|
|
|
7
|
Időn kívüli játékok / Archívum - Az ostrom / Re: 2. csoport - Bátrak éjszakája
|
Dátum: 2013. 12. 02. - 00:45:22
|
|
Egy szánalmas, semmirekellő rohadt idióta vagyok. Mégis mi a fészkes fenét gondoltam, amikor ebbe az egész baromságba belementem?! Ha anyám tudna róla, csak nevetne. Órákon keresztül bírná, apám viszont büszke lenne. A Főnix Rendjének tagja vagyok, ami egy nagyon becsületes és szép dolog, s amikor vállaltam, akkor még én is így gondoltam, azt viszont sosem sejtettem, hogy valóban a harctérre is kerülök majd. Én nem ezt akartam, tökéletesen meg voltam elégedve azzal, hogy betörök, megszerzek dolgokat szép csendesen, mások háta mögött, mindenféle feltűnés és harc nélkül. Jó, való igaz, hogy Monique esetében harcoltam, de az mááás volt!
Most sem lennék itt, ha az az idióta öcsém nem szorulna megmentésre. Még hogy majd ő megvédi az iskolát, persze. Minden bátorság Demetriusba szorult, még az is, ami az anyaméhben esetleg nekem lett kitermelve eredetileg, nem is csoda, hogy a Griffendélbe került, míg én Hollóhátasként erősítettem a mezőnyt. Erősítettem, ch… most mindenki más röhögne, ha ezt hallaná.
Vannak dolgok, amikben jó vagyok, mint például a betörés, a takarítóbűbájok, a színjátszás, meg a kurválkodás. De meglepő módon a párbajozás nem tartozik ide, sőt, ha túl nagy a nyomás, képes vagyok teljesen elfelejteni dolgokat. Még jó, hogy Travis itt van mellettem, és kettőnk helyett is elég elszántsággal küzd.
Arcomon vékony csíkban folyt le a vér homlokomról, a nő ugyanis első körben nem dőlt be ellenállhatatlan sármomnak, így mikor megpróbáltam harc helyett egy üres terembe csalogatni, csinos kis átkot kaptam jutalmul. Elmosolyodok, s egy Stuport küldök felé, amit kecsesen kikerül. Lendíteném is újra a pálcám, ám ekkor hatalmas robaj, majd a vele járó kőtörmelék, és faldarabok zuhannak le, én pedig igyekszem minél messzebb kerülni.
Pimasz mosoly játszik arcomon, mikor Foley felé fordulok, mintha nyertünk volna, vagy valami, de erről szó sincs. Ekkor veszem csak észre, hogy bajtársam nem volt oly szerencsés, mint én, s a lába megsérült, egy fiatal fiú kíséri be a terembe, megyek is utánuk, azonban felülről újabb csomag törmelék érkezik, s vele együtt egy diák is. Odasietek, majd felkapom a fiút, s gyorsan, nehogy fentről bekapjunk pár átkot, a többiek után a terembe kísérem.
Odabent körültekintve látom, már nem is vagyunk olyan kevesen, egész szép kis csapat gyűlt össze ma este. Kezeim összefonom mellkasom előtt, miután a kellő köröket leróva közöltem azokkal, akik még ne tudnák, hogy elég ha egész egyszerűen csak Pucknak szólítanak. Az egyik asztalnak dőlve hallgatom Travist, ahogyan azt magyarázza, mit kéne megszereznünk a bájitalhoz. Nem tetszik az ötlet, mint minden roxforti diák, vagy volt diák, én is ismerem a rémtörténeteket onnan lentről, viszont ha belegondolok, egy föld alatti bűnbarlangot vezetek, annál nem lehet rosszabb.
- Mehetünk, de biztos, hogy jó ötlet a srácokat is magunkkal vinni? – fordulok a férfihez, elvégre ketten is meg tudjuk szerezni, ami kell, és akkor még a gyerekeket sem sodornánk veszélybe, bár teljesen mindegy, hogy hol vannak, ma este sehol sincsenek biztonságban.
|
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Raphael "Puck" Rhodenbarr / Szomj.
|
Dátum: 2012. 10. 27. - 16:49:11
|
- Monique Garside emlékére - Bódult, sötét éjjel volt. Ismét, csupán egy a sok közül, semmi más nem hozott változást, a Csodák Udvarának kormos falai közt a szokásos durvaság, s üzlet zajlott. Imádtam, s tudtam, hogy sosem fogok kiszeretni ebből a helyből, már csak a bevétele miatt sem.
De a mai este más volt.
Nem azért, mert az Udvar életébe változás állt volna be, nem. Az én életembe állt be változás. Betörtek a Gringottsba, és sokan életüket vesztették.
Tagadtam, sőt, még most is, de oh, hát mégis kit érdekel? Csak ostoba lelkek kezdtek végeláthatatlan fogócskába! Mégis melyikük ér el egyáltalán a végén bármit is? Reményvesztett csatájuk feledésig merül.
A magas mennyezetű zugban ültem, melyet többnyire az irodámnak hívok, bár ez csak sikeres jóindulattal nyerhetné el eme nevet, ugyanis semmiféle hivatalosság, vagy irodajelleg nem jellemzi. A plafon helyett sűrűn szedett vasrácsok állnak a holdfény, s a lehatolók útjába, illetve fentről bokrok, s bűbájok hada teszi biztonságosabbá az udvarvezető szerény hajlékát. Ez csak olyan menedék hajlék, azért van a hatalmas ágy, na meg ha dolgozni kívánna kedvem, ennél egyszerűbb helyet aligha lelhetnék magamnak.
Egy széken ültem, a félkör tükör előtt. Az egész olyan volt, mint egy színházi öltözőben a színészeknek készített, kivilágított pacsulis asztal, a szokásos rendetlenség uralkodott ezen is, s a sminkcuccok sem voltak elhanyagolhatóak. A szemceruzát lassan, ám gyakorlott mozdulatokkal irányítottam, tekintetem mindvégig a tükörre összpontosítva. Sokan megbotránkozva nézhetnék eme jelenetet, de egy színésznek nem okoz gondot a festék. Meg persze kell egy kis hatásvadászat, nem de? Nem nézhetek ki úgy, mint egy ártatlan pasas, London legbűnösebb barlangjában!
A tükör mögött megnyikordul az ósdi ajtó, s Oliver feje búbját vélem felfedezni. Lerakom a ceruzát, s a férfi komor arcára nézek. Oliver a jobb kezem, még valami kocsmában szedtem fel, és azóta itt van, hogy segítsen. Legalább olyan elszánt, mint én, s legalább annyira imádja is ezt a helyet. És persze azt sem mellékes megjegyezni, hogy melegszívű férfi vendégeink kedvence, a jóképű Oliver, akinek szemernyit sincs ellenére az egész.
- Kedves vendégeink megérkeztek? – fordultam meg az alacsony széken, arcom komoly volt, ami kissé meg is rémítette Olivert. Ma este nem fogok mosolyogni, a ma este nem a szórakozásra, hanem a bosszúra van ítélve.
- Ha a halálfalókra gondolsz, akkor igen. – bólintok, s vetek egy röpke pillantást magamra a tükörben. Biztosnak kell lennem a dolgomban. Megérdemlik, megérdemelnek bármit.
- És a megfelelő ellátásban részesülnek? – hangom nyájas, szinte kenyérre lehet kenni, a fiú azonban már jobban ismer ennél, tudja, hogy a nyájasság mögött halálos fenyegetés rejlik.
- Igen… azt hiszem.
- Oliver. – felállok, pont vele szemben, s szemébe nézek. – Nem hinni kell, te vagy a helyettesem, tőled azt várom el, hogy tudd is. – suttogom, a levegő szinte forr körülöttem. Dühömben legszívesebben pofon vágnám. Aztán azt hiszem leteperném, és addig szaggatnám róla a ruhát, míg megfelelőnek nem érezném a hatást, aztán…
Nyelek egyet. Az eső kopogni kezd fent a rácsokon, ám a bűbájoknak köszönhetően nem esik be. Most kell megtennem. Több lehetőségem nem lesz.
- Nos, az urak voltak olyan kedvesek, s kibérelték egész éjszakára a Druidák termét, hát ne okozzunk nekik csalódást. – ráadásul előre fizettek. Ki gondolta volna, holmi ócska halálfalókról? Gyanítom a győzelmi ünnepély mindenkinek jár, nemde? Emberek életét tették tönkre, lemészárolták őket, és ide jöttek szórakozni, jobb kezekbe nem is kerülhettek volna! – Hányan vannak, Oliver?
- Nyolcan. Egyiküket sem ismerem, nyilván nem túl jelentősek. És van velük vagy tizenöt máik férfi, úgy hiszem fejvadászok.
- Remek. – fordulok meg, s a falon függő hatalmas aktportrémat nézem, melyet tavaly csináltattam magamnak születésnapomra. – Tudod mi a dolgod.
- De…
- Nincs de. – suttogom nyugodtan. – A Druidák termét ma éjjel megszüntetjük, és kész. Szeretném, ha hajnalra már csak por, és hamu maradna az egészből.
- Mindezt a nő miatt? – kérdezi, hangjában érzem a rosszallást, de nem mer ellenkezni velem, tudja, hogy ha felbőszít, képes vagyok bántani, szex, s jó kapcsolat ide vagy oda.
- Igen. – félig megfordulok, s arcomra várakozás ül ki. Gyerünk Oliver! Had halljuk a véleményed!
- Nem ölheted meg azokat az embereket csak úgy! – lép közelebb, arcán félelem, s düh bujkál.
- Oh, dehogynem. És ha te nem segítesz, könnyen tehetek arról is, hogy ugyanúgy ott maradj a Druidák termében, mint azok a szánalmas mocskok. – Előrébb lépek, miközben beszélek, s megállok előtte, dühödt tekintetem íriszeibe fúrom, érzem a halántékomon lüktető ereket.
Bólint, majd meghunyászkodva hátrébb lép.
- De ha bárki rájön, habozás nélkül azt fogom mondani, te parancsoltad.
- Helyes. –nézek rá kitartóan. – Nem is várok mást.
Ismét bólint, s egy bocsánatkérő mosolyt is megenged magának, majd szótlanul az ajtó felé indul, ám mielőtt még kimenne, utána szólok.
- Oliver!
- Igen? – fordul vissza homlokráncolva.
- Ha végeztél, gyere vissza. – nézek rá jelentőségteljesen. – Van még egy kis elintéznivalónk ma este.
Tekintete egy pillanatra értetlenségbe burkolódzott, majd átsiklott a mögöttem lévő aktra. Mikor megértette, elmosolyodott, s hitetlenkedve megcsóválta fejét.
Aztán elment.
Még percekig álltam ott egyedül, a csukott ajtót bámulva. Mikor felfogtam, mit teszek, automatikusan a zárt kredenc felé indultam, kinyitottam, és töltöttem magamnak a legerősebb rumból.
A kopogó eső rendre ugyanazokat a képeket kavarta fel bennem, s még a rum sem tudta elnyomni az emlékeket. Kedvem lett volna sírni, de szemeim teljesen szárazok voltak. Hisz sosem szerettem igazán, nem? Nem volt semmi érzelmem iránta. Meghalt, s eggyel kevesebb teher nyomja vállam, nem? Nem így kéne felfognom?
A gond csak az, hogy nem megy.
Őrült csatáink véget értek.
Nyugodj békében, Monique. |
|
|
|
|
9
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 08. 25. - 10:15:13
|
Jól tudod, hogy nem bízhatsz bennem, mégis szereted kegyes álmokba ringatni tested, lelked. Jól teszed. Nekem ez lesz a legjobb, neked pedig… nos, igazat mondjak, vagy hazudjak? Az elsőben nem vagyok jó, a másodikban meg túlságosan is. Mit gondolsz?
Kéjes mosoly terül szét arcomon, szemeim a sötétben macskaíriszekként csillámlanak, élvezem közelséged, s ajkaid érintését fülemnél. oh, igen, pont erre van szükségem! Te is véresen szereted, igaz? Hát gyerünk, kezdjük! Sosem mondok majd igazat, te pedig sosem unod majd meg, így fog ez menni ráncos korunkig, míg már hangszálad reped el, s nem leszel képes több Crucio kiejtésére. Én akkor már rég messze járok majd. Érdekelne, mikor vennéd észre, lelkem a semmibe veszejtetted. Gusztustalan halálnem, ám egy bűnökben fürdő embernek ilyet ajándékoznak odafent nem?
- Jól hangzik. – felelem élénken, majd az idő vesztegetését nem tűrvén folytatom az utat a kijárat felé, mint aki tényleg siet valahová, és… ez így is van! Totál fel vagyok húzva, édesem a mennyekbe repítettél, s nem nyugszom, míg feljebb, s feljebb nem juttatsz. minél hamarabb. Akarom! Akarlak, s látom, hogy te is. Különben nem jönnél most velem. nem sétálnál bele halálos, lábveszejtő csapdámba, ha nem éheznél te is véremre. Ma éjjel két ember veszik majd oda. Mi leszünk-e?
Szeretnéd tudni, igaz?
Én is.
Ujjaim korlátként fűzik át tieid, sosem engedném önnön akaratból, csak húzlak tovább, kérő szavaidra szorítás erősödik kezed körül, arcomon a diadalom mosolya fürdőzik. Hamarosan mindent felborítunk magunk körül, a rendes világ függönyébe méteres csíkokat vájunk, s minden morajunk, minden őrült elménknek szála bomolva hull ki a lyukakon. Megmérgezünk minden élőt, az életbe varázsoljuk a holtakat, hogy avatási táncunk méltó szereplőkkel gazdagodva tiporhasson el minden normalitást eme földön. Nem hagyunk magunk után semmit, világi jó szokásunk lévén ez, ismét a pusztítás talajára lépünk. Mert élvezzük.
Mert megtehetjük.
Mert soha senki nem lenne képes megállítani minket.
- Hozzád vagy hozzám? – nézek hátra szórakozottan, s el is nevetem magam, a csilingelő hangok lengik körbe, s fagyasztják mélyig a hótakaróban búvó gyökereket, mi eddig élt, a holt sötétjébe burkolózik, sosem térve vissza. Nyilván adást véve fogod, hogy szavaim komolyan vétele esetén a mai szórakozás elmarad…
Több szó ajkaim nem hagyja el, pimasz mosolyom kísér végig a parkon átszelő úton. A kapunál szerencsétlenebb kollégáim figyelő szemei előtt elhaladva biccentek feléjük, s csak hogy kifejezzem együttérzésem a kapuőrző osztag felé, pár barátságos szóval megszánva őket búcsúzok.
- Most uraim, jó’tszakát! – kilépek a birtokról, majd megfordulok, szembe a miattam hőbörgő férfiakkal, hisz parancsba kaptuk, hogy további utasításig nem hagyhatjuk el a birtokot. Nos, a szükség nagyúr, mely most nagyon is elszólít innen! Biztosan megértik. Hisz mindenkit nagyurak irányítgatnak, nem? – S Robin megjavítja magát. – hajolok meg előttük, akárcsak színházi előadásom végeztével, szerepem tökéletes pompájában játszva, fürdve, majd egy könnyed fordulat után a fojtogató űr adalékává lesz démoni párosunk.
Te halálfaló vagy.
Én Rend-tag.
Már belém szerettél, s minket nem szakíthat szét ostoba érv, vagy tudat.
Mert ma éjjel visszafoglaljuk, ami a miénk.
Készülj angyalom, a mennybe megyünk! Köszönöm a játékot!  |
|
|
|
|
10
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 08. 16. - 13:25:48
|
Lépteim idegesítő koppanása a köveken egyre csak növeli a távolságot köztünk, az emésztő tér lassan nem érdekel, megállom megfordulás nélkül. Tudnom kell, hogy utánam jössz, el kell hinnem magamnak is, hogy megtalálsz, hiába álarc, egyentalár az emberek tengerében. Felismersz. Tudom. Akarom. És te is. Mindennél jobban akarsz!
Aztán hűvös karok érintése szakít testembe markolón meg minden jelenséget, a fények mosódni kezdenek, s a hangok is újra redukálódnak. Minden megszűnni tűnik ismét, s csak rád figyelek, hiszen itt vagy. Hiszen megtaláltál, ami valljuk be egyre csak hihetetlenebbé tesz mindent, ami van. De mindez egy igen lenne? Oh, drágám, hát hidd el, hogy igent fogsz mondani! Hiszen már megtetted, csak még te sem tudsz róla. Nézz a szemembe, és minden világossá válik! Az őrületben megtalálhatod a káoszt, de a fényt soha. Keress hát valami érthetőt, és megleled a választ.
- Nem is akarlak megmenteni. – hangom lágyan lengi körbe sziluettünk, ahogyan karjaim lazán derekadat érintik. – Nem ígértem, hogy megmentelek. Csak azt mondtam, szabad leszel. – sokkal kevesebb, mint amire számíthatnál, ám mégis okkal több, mint amit bárki megadhatna neked. Mégis mi okod lenne elutasítani ajánlatom?
Ahogyan mondatod ismételten feljajdul, csak megcsóválom fejem. Az angyali kegy sötétségbe borít mindkettőnket. Ujjaid lágyan marják a sötétség szentségét, arcom darabjaira foszlik érintésed nyomán, a mosolyom mégis eviláginak tetszik. Szemeidbe nézek, és tekintetem elhomályosul, majd a sötétség magával rántja az egész helyet, ahogyan szemeim elzárják a külvilágot, s mielőtt még te megtehetnéd, megcsókollak. Az ajkak ismét egymásra lelnek, a véres tűzijáték újabb felvonással járul a normalitás megingatható színe elé. A félelem már rég elillant, s átruházódott, a nyereg fordult, majd elveszett, mi pedig itt állunk, hogy hamarosan távozzunk újdonsült poklunk gyönyörű darabjairól.
- Igen, úgyhogy jobbnak látom indulni, hiszen az estéből már nincs sok, Hamupipőke. – suttogom mosolyogva, s egy pillanatra megingok a mugli mesehős hallatása után, ám inkább vonom meg széles vállaim, s bízom a dolgot a sorsra. A varázslóvilágban nem ismeretes hölgy pedig ha úgy alakul marad meg nekem, s Barnabasnak, akivel kiskorunkban jót mulattunk a bűvölt ruhás kamubálozón.
Kezeim lejjebb csúsznak, s Monique vékony ujjai közé ékelődve ujjaim húzni kezdik őt a kijárat felé. Kérdésére nem vagyok hajlandó válaszolni, az egóját nem növelvén, inkább csak gúnyos vigyor csusszan közénk, s a távolság korlátol mindenféle csókot. A terem véres csillagai lelépnek a porondról, hogy aztán más helyeket is felforgassanak. A mai éjszaka még csak kezdet volt, hamarosan pokollá változtatunk minden termet, ahol csak megfordulunk, s véresre festünk minden létező, ijedt tekintetet. Hisz élvezetünk ebben rejlik, a szépséget itt találjuk. A világ számunkra így lesz szép.
- Ne legyél hülye! Egyáltalán nem tetszel, azt hiszem, ez a ma este folyamán elég nyilvánvaló volt, nem igaz? – válaszolom kérdésére, s csak, hogy higgyen is nekem, ismét kap egyet a félreértelmezhetetlen gúnyos vigyorból, mely szavaim komolyságát elég nagy mértékekben csökkenti, ám szokás mondani, hogy hülye kérdésekre hülye válasz dukál, én pedig ennek sosem szegülök ellen, hisz én ilyen kötelességtudó vagyok. Bezony. A munkából sem kések soha!
- Haza megyünk. – jelentem ki mosolyogva, egyenesen a szemébe nézve, mikor már a bejárati csarnokban állunk. Ördögi sziluettünk körülöleli a nagyteremből kiáradó fénypompa, s sátáni árnyékunk messzire nyúlik a kövezett udvaron. Szemeimben különös fény csillan az otthon ejtésénél, s gondolj csak, mit akarsz, ám az otthon számunkra ugyanazzal a jelentéssel bír. A bűnök, s mocsok, az aljasság háza vár ránk. Minden gonosz, s rossz eredője néz velünk ma éjjel farkasszemet. A választás csak rajtad áll. Vagy-e olyan bátor, hogy…
- Velem tartasz? |
|
|
|
|
11
|
Múlt / London mugli része / Re: West End Színház
|
Dátum: 2012. 07. 30. - 17:03:20
|
Hagyjam itt a nőt meg az inferust és hoppanáljak el a kölyökkel? Igen, nyilván az lenne a legegyszerűbb, s legértelmesebb megoldás, de mégis hova menjünk? Haza nem vihetem, nem is fogom. Az ügyfeleim közül is csak a legpénzesebbeket viszem haza, nem engedem, hogy mindenki belemásszon az életembe, ez a fiú örülhet, hogy tisztában van a rendes nevemmel. Egy kurvának védenie kell a magánéletét.
A Csodák Udvara? Persze az Udvarba nem lehet hoppanálni, de tudom a jelszót a belépéshez. még jó, hiszen az enyém az egész kóceráj, ám mégis félek oda menni. Főleg így, kikent tündérként csillogva, mintegy a mugli világ felkent portékája. Mugli helyre nem mehetünk, bárki bármikor megláthat, habár ez legyen a legkevesebb, egy tündértől még el is néznék, nem?
De nincs időm végiggondolni. Már nem sokáig bírom védeni magunkat, a nő még így is erősnek bizonyul, nem vagyok ma formában. Nem merek kockáztatni, nem merek itt belelendülni, hiszen muglik közt vagyunk, mi több, a kölyök még bajba is kerülhet. Jó, én is, de az a legkevesebb. Én tudom, hogy fizessek le embereket a minisztériumban, ő nem.
Hátrébb lépek, megfogom a karját, s abban a pillanatban elnyel a sötétség. Egy vörös fénycsóva súrolja a karom, s érzem a kiserkenő vér lecsorgó melegét, ám nem foglalkozok vele. Elmosódott képek játszanak előttünk, a világ nyelt el, s dob ki egy piszkos, gazos, hó borította udvaron, mely ennél jobban nem lehetne lelakottabb. Az udvar közepén egy ósdi, fehér pad áll, melyet már megtisztítottak a hótól, mégsem tűnik túlságosan hívogatónak. Elfordulok a padtól, majd miután megbizonyosodok róla, hogy egyedül vagyunk, pálcámmal arcomra bökök, s a smink szép lassan lepereg arcomról, mintha csak olcsó, lehúzható maszk lenne. Későre jár, odalent nyilván már nagy a forgalom. Mindegy. Ez az egyetlen hely, ahova most mehetek, Mo tudja, hol lakok, valószínűleg ott is próbálkozni fog.
Végignézek magamon. A rövid ujjú, tépett végű inggel, s a rövidnadrággal nem tudok mit kezdeni, valószínűleg így is kiröhögnek majd, pláne, hogy mindkettőn csillogó flitterek vannak. De végülis voltam már kínosabb szituációkban is, meg aztán gátlásos sem vagyok.
A kölyök felé fordulok.
- Ez itt a Csodák Udvara. Illetve majd odalent. – mutatok ujjammal a betonborítású részre, csak, hogy nagyjából felfogja, miről is beszélek. – A hely hemzseg a halálfalóktól, a rossz alakoktól, mondhatni egy bordélyház, de itt nem csak kurvákat találsz, mindenféle feketemágiával itatott dolgot be lehet szerezni, házimanókat is akár, nem pont egy ilyen gyereknek való hely. Amilyen finom kis úrfinak nézel ki, nagy az esély rá, hogy megtetszel pár vámpírnak, s még én sem tudlak mindig megvédeni, ahogyan azt láthattad. – mosolygok gúnyosan. Vagy talán nem is akarlak majd megvédeni. kimentettelek a színházból, most már nem vagyok felelős érted. – Igaz, én vagyok a hely tulajdonosa, ám az odalent garázdálkodó urak a vendégeim. Minden este, így nem tagadhatom meg tőlük az esetleges friss húst… ha megkívánják. Így ha akarod, szerezhetek neked fuvart haza. – gúnyosan mosolygok, az íriszek villannak egyet, én pedig kényelmesen a padra ülök. Várakozó tekintetem a fiúra fordítom.
Jól gondold meg kölyök. Az életeddel játszol.
A helyszín szabad! |
|
|
|
|
12
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 07. 24. - 14:04:55
|
Ujjaim engedelmesen csúsznak le testedről, tekintetem téged követ a jelentéktelen nők tengerében. Nem foglak elveszíteni, ma este nem. Hiszen az enyém vagy, nyereségem nem kell bevallanod, látom, ahogyan a szemedbe nézek. látom a gyöngeséged, látom minden gondolatod bicsakló ujjpercét, látom a téboly, az őrültség mögött megrejlő ijedtséget. Látom a kislányt, aki fél a világ súlya alatt létezni. Látlak. És mindennél jobban akarlak. Nem holnap, nem legközelebb, nem álmainkban. Most!
Ma este egyszer már utánad jöttem, hogy lehettél ily botor, hogy azt gondold, másodjára nem lesz merszem megtenni? Azt hittem, ismersz, azt hittem tudni fogod, hogy makacsságom méltó ellenfelül szolgál bármily lovagnak, melyet fala ellen küldesz. Nem fogom annyiban hagyni édes hazugságaid, sem utasító szavaid. Ma este nem.
Türelmesen lépkedek a fodrok és csipkék pacsulibűzű tengerében, mint kopó követem illatod mindenen, mindenkin keresztül. Elgyengült pillanat ez, nem is szólok egy ideig semmit, kezeim lágyan csúsznak a nő derekára, állam alatt érzem a szél borzolta tincseket. Békés, nyugodt pillanatokat töltök így, nem látván arcát, mégis magam mellett érezvén őt. Téged. Csak várj pár percet, adj nekünk egy kis időt, és gondold át. Élvezd, őrült sziluettünk mennyei összképét. Ne csak nézd, lásd is, mi történik!
Nem nézek arcára, gyengült percek egyike ez, nem fogom még jobban megtörni, ujjaim simítása azonban emlékezteti, hogy itt állok mögötte, s az oltalmazó ölelés könnyen áteshet a ló túloldalára. Erről nem feledkezhetsz meg drágám, még nem vagyunk barátok.
Fejem lejjebb hajtom, ajkaim körülbelül egy vonalba kerülnek fülével, s jobb kezemmel végigsimítok alkarján, ott, ahol a jegy lapul, alattomosan, égetve, marva húsába.
- Gyere velem. – ajkaim finoman borzolják az éjsötét hajszálakat, nedves számhoz tapad pár, de nem teszek ellene. – Én elrejthetlek. Soha nem találna rád senki. – a bizalmas, elsuttogott szavak sejtelmesen úsznak az éjszakában. Egy sosemgondolt ajánlat kellékei öltenek alakot, egy ajánlat, melyhez a mozgatórugó hiányzik, egy ajánlat, mely a bizalom nélkül sosem fog valóssá képződni. Nem várom el, hogy megbízz bennem, sőt! Bennem senki se bízzon, és akkor pont azt kapja majd, amire számít. De a döntés ítélőképességedre van bízva. Gondolkodj. Én felszabadíthatlak. Örök szolgálatodra tett fogadalmad percek alatt teszem semmissé, s egy időn talán újra az a lány lehetsz, kinek emléke ide űzött. – Soha nem lenne több gondod a halálfalókkal, sem a ti Nagyuratokkal. – a nevét viszolyogva ejtem ki, de ez mit sem zavar az édes összképen. A szavak tőrként fúrják magukat belénk, s mint kirakós darabjai állnak egybe. – Én feloldoználak. Szabad lehetnél. – eregetem tébolyító füstjeim szabadjára, hagyom, had ess képzelgésekbe, had gondold azt, amit akarsz. – Ha te is ezt akarod… utánam jössz. – őrült szavak, őrült fülekbe találnak. Őrült értelem, őrült mondanivaló, ez a világ őrült! Hát éljünk mi is őrülten, s élvezzük az agyrémet! Máshogy nem lehet túlélni.
Nincs igazam, angyalom? Eltávolodok tőled, hátat fordítok, és szórakozottan sétálok a tömegben, mögöttem szegett szárnyam tollai hullnak. Talán el is tűnök a sok dísztaláros ficsúr között, nyomtalanul, de te úgyis megtalálsz.
Mindig megtalálsz. |
|
|
|
|
13
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 07. 07. - 13:28:55
|
Vagy épp legemésztőbb közös vonásunk.
Nem válaszolok. Tudom, felesleges lenne vitába bonyolódni, úgyis úgy alakulnak majd a dolgok, ahogyan én akarom. Előre megírt forgatókönyv szerint haladunk, a dolgokról tudomásom van, hát nem látod? Hát nem veszed észre, milyen kelepcébe csaltalak, ismét? Csak nézz körbe, lásd felépített drámám kellékeit! Hogy nem veszel észre olcsó, színházi darabokat, miért nem vagy képes feszülő bőröm alá látni? Elmosolyodok.
- Nem azért vagyok itt, mert te úgy akarod. – suttogom, hangom kegyetlen, érzelemmentes, mégis élvezem ezt az egészet. Élvezem, hogy úgy tehetek, mint aki felette áll, mint aki a helyzet magaslatán, sőt, bárminek is a magaslatán áll. Élvezem, hogy most még bármit megtehetek. Bármit tettethetek.
Szavait kínzó csend követi. Türelmesen mosolygok, semmiféle érzelmet nem árulok el, belül azonban kővé dermedek. Szívem vaskarmok markolásszák, a tudatlanságom most megfürödhet saját vértócsájában, egy hatalmas kéz ragadhatja meg jobbom, hogy megrázza, heves gratulációkat követelve. Hát itt van Puck! Megkaptad, amit akartál! A vér tálcán kínálja magát, húsos csomagolásban! Hát nem nagyszerű?
Felsóhajtok, éppen csak úgy, mint aki borzalmasan unja az egész szituációt, szívem titokban hevesen kalapál. Két dolgot tudok csupán. Azt, hogy mit kéne tennem, és azt, hogy mit fogok. Hiszen a kettő nem egy, és ugyanaz. Talán ez szállít majd szélsebes robogón végzetem felé. Vajon a pokolba milyen út visz? Vajon gyalog kell majd megtenni? És ha mégis, mondd, Monique… ott leszel mellettem, hogy fogd a kezem, ott leszel, hogy védj elmúlt életünk rémisztő szörnyei ellen? Igen, kicsim. Ez egy meghívás volt. Járuljunk együtt a sátán színe elé. Had ismerje el pokoliságunk, had fogadjon minket kegyeibe! Mi lennénk az alvilág legjobban ragyogó, vérvörös holdjai.
Nem szólok semmit, ülök csendben, arcomra jeges mosoly fagyott. Csupán hallgatom, ahogyan távozik, s pár másodperc múltán nézek csak magam mögé. Látnom kell! Nem fogok elszakadni tőled, hiszen ma éjjel az enyém vagy. Így vagy úgy, de el foglak kapni!
Felpattanok az asztal mellől, s a zsetonokat magam mögött hagyva a nő után indulok. Poharat emel, mintha csak az egészségemre inna. Mosolygok, de a helyzetben semmi poénosat nem találok, ezúttal nem. Megragadom szabad kezét, a csuklójánál kicsit feljebb. Az alkarján. Érzem az ereiben száguldó vér sebességét, érzem teste melegét. Közelségét.
Megszólalnék, de harangok hangja süketíti meg fülünket, majd érkezik a felvilágosítás is, egyenesen a mikrofonból. Nem sokáig gondolkozok. Magamhoz vonom a nőt, majd megcsókolom. Ajkának íze ismerős, a kölni, a haj, testének illata mind egy régi életet idéznek. Vagy inkább álmokat. Rég feledett, űzött álmokat. Csókunk szenvedélyes, ujjaim ruhája alá túrnak, egészen lassan haladunk a közszemérem sértés kategóriája felé. Úgy érzem, minden haragom elszáll, mire végzünk. Elhúzódok, ám ujjaim derekán maradnak. Lágy dallamok hangzanak fel, s táncolni kezdek. Én vezetek, ez egészen egyértelmű. mondd, most már hiszel nekem? Most már megérted, hogy ki mozgatja sorsunk vékonyka szálait? A kezemben vagy kedvesem, s ez ellen semmit sem tehetsz.
- Tudod, úgy hiszem, nincs olyan, hogy gonosz ember. Legalábbis alapjáraton. – kezdek pár perc elteltével beszélni. Mélyen szemébe nézek. Azokat az embereket nem ismerem, nem fogom feláldozni magam értük, így csak egyetlen dolog maradt, amit tehetek, s amihez értek. Terelek. – Senki sem születik annak, a gonoszt úgy teremtik. Ez egy hosszú folyamat, melyhez fájdalmak, és lelki gyötrődés vezet... A te történeted, hogyan szól? Téged hogy teremtettek? – hangom ezúttal is halk, bizalmas. A táncunkat sem nevezném igazán táncnak, csupán tengünk-lengünk, mint két, szárnyaszegett angyal, kiket bűnükért a pokolba száműztek, ám menni nem akarnak, így tétovák. Kihasználják utolsó perceiket a mennyben. Távol mindenkitől, csak egymásnak élve. Hiszen ez vár rájuk. Az örökkévalóság kínjában tovább kell folytatniuk életüket. Együtt.
Örökké együtt. |
|
|
|
|
14
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 07. 01. - 22:32:28
|
- Tudod, mostanában nem alszok valami sokat… - kamuzok reflexből. Amiről nem tud, az nem fáj neki… az nem fáj nekem. Isten ments, hogy újra megrontsa álmaim… ha már engem nem tud ennél jobban.
Nem drágám, nem félek tőled. A félelem egy olyan fogalom, melyet a nőkkel kapcsolatban nem szokásom érzékelni. Ha azt gondolod, félem társaságod, félem kegyetlen elméd játékait, nagyot tévedsz. Soha sem fogok félni tőled. Kétszer legyőztelek már, emlékszel? Nem csak te ismertél ki valamennyire, hanem én is. Jól tudom, hogyan tudok rád hatni, akinek félnie kéne, az inkább te vagy drágám. Hisz mindketten ismerjük közös titkaink. Nem csak én játszom meg magam, vagy talán önnön fegyvered kellékeit is képtelen vagy felismerni? Vajon milyen lehet, mikor valaki az őrület ketrecébe zárkózik, úgy, mint te? A téboly miféle megváltás?
Úgy teszek, mint aki örömmel nyugtázza csókját. Úgy teszek, mint aki minden porcikájával kívánja társaságát, de mégis ez az egész hazugság. Észre kéne vennie. Észre kéne venned! Hát nem látsz mögém, ahogyan azt feltételezed? Mondd, miféle gúnyos nevezőn élünk mi ketten? Mondd, mi az a vékony határ, mi elválaszt minket egymástól? A jót, s a rosszat? És mégis mi határozza meg e kettő különbözőségét? A nagyfőnök?
Ujjai kegyetlen érintésére csupán egy meglepett mosollyal válaszolok, miközben szemöldököm is megszalad picit. Érzem a fájdalmat, de mondd, mégis mit gondolsz, egy luxuskurva szíve nem nyeli el a fájdalmat, mint holmi fekete lyuk, és kérlek mondd, mégis mit gondolsz, hogy így összerondítod a luxustermék kárpitját!?
- Öööö… már bocsi, de én nem úgy vettem észre. – válaszolok gúnyosan a nyerési arányáról szóló kis elmélkedésére. Hangomból érződik az irónia, a kétely, és a komolytalanság, mely úgy általánosságban egész testem körüllengi. Na de azért most mégis… mindig nyer? Nézz már körül cicám! Hány vesztes meccs után próbálkozol ismét?
Újból hozzám szól, s egy pillanatra megáll bennem az ütő. Arcomon azonban semmi sem látszik. Ugye nem? Nem láthat semmiféle megrengést, semmi kételyt rajtam, mert akkor vége. Akkor elvesztem. Azért figyelmesen nézek szemeibe, az íriszek játéka finom, csiklandozó.
- Na már most talán arról kéne beszélnünk, hogy mégis mi okom lenne igennel felelni az ajánlatodra. – emelem fel mutatóujjam, most egészen tudálékosnak tűnhetek. Egy büszke hollóhátas. Na igen, ez az, aminek soha nem tudtam megfelelni, de a látszat talán megnyugvással tölthetné el Barnabast. De azért elég idegesítő lehetek ahhoz, hogy ne próbáljam meg ne folytatni. – A válaszom azonban nem, drága Monique. Tudod, nem vagyok hülye, nem fogok egy ily ésszerűtlen ajánlatot elfogadni, még ha a gondolat izgalommal is tölt el. – mosolygok. Pajzán vigyor ez, nem vitás, melyhez olyannyira értek. – És nem látom veszélyét annak sem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan te szeretnéd. – a maró gúny mindent áthat, úgyhogy inkább a kártyákra pillantok. Imádom, mikor intelligensen tudok megfogalmazni bizonyos dolgokat. Ritkán próbálkozok vele, mert az intelligens, felkapaszkodott megfogalmazástól többnyire megfájdul a fejem. Már ha felfogom a dolog tartalmi lényegét.
A kártyák egyébként borzalmasak, a pókerarc azonban marad. Egy jó színészhez mérten sosem csúszhatok ki szerepem vashálójából. Főleg, amikor Monique ül mellettem. Mikor ujjai lecsusszannak combomról, megmozgatom lábam, pusztán a kényelem kedvéért. Mondd, most mit fogsz kitalálni, hogy megölhess, hol folytatod véres pókered? És amikor emelsz, vajon mit raksz fel tétnek? Tudom, hogy szeretnél az életekkel játszani. Az életünkkel. De nem vagyok ilyen ostoba. Én nem fogom vásárra vinni a bőröm, még a Főnix Rendjének érdekében sem, nem fogom az életem áldozni, csak azért, hogy elfoghassalak. Önző vagyok. És mindennél jobban szeretem magam, de ezt te is nagyon jól tudod. Hát mire számítottál?
Hanyagul bedobom a lapokat. Kihívó pillantásom a nőre vetül. Nem fogok blöffölni, ezúttal nem. Hiszen még úgyis az elején járunk. Még semmi sem kezdődött el, még semmi sem dőlt el. Még minden csupa fehér vászon, vérfoltok nélkül. És ha rajtam múlik, az is marad. |
|
|
|
|
15
|
Múlt / London mugli része / Re: West End Színház
|
Dátum: 2012. 06. 18. - 00:11:51
|
|
- Oh, a hölggyel semmi. – rebegem a feszültségtől, s az adrenalintól kócos szavakat. – Csupán párszor próbált megölni, igazából ha úgy vesszük, az elmúlt fél évben egy csomószor tört az életemre, szóval… mondhatni barátok vagyunk. – mosolyom zavart, s ideges, ujjaim erősen fonódnak pálcámra. Nem, nem Monique-tól félek, hisz arra már volt lehetőségem, mégsem éltem vele, egy inferus azonban képes valódi félelmet kelteni bennem, igen.
Megcsóválom fejem, s egy dühös pillantást vetek a nőre, na de várjunk csak egy percet, pillanatot, másodpercet, bármit! Mégis most mi a gond? Az egy dolog, hogy betojtam az inferustól kicsit, s igaz, szégyellendő is, de ez csak egy rohadt hulla! Hiszen tudom, hogy kell kinyírni! Lobbantsd lángra, és minden rendben lesz, nem de!? Hát akkor? Mit lazsálok? Monique utána is ráér. de mi van, ha felgyújtom az egész színpadot? Nem égethetek el egy egész embert anélkül, hogy a fa ne kapna lángra, ennyire ostoba azért én sem lehetek, hiába nézné ki belőlem a társadalom nyolcvan százaléka.
- Az. – vágom rá kérdésére, hangomból a lelkesedés minden cseppje hiányzik. Kissé megütközve figyelem a srácot, ahogyan az tök lelkesen közeledik. Remek, egy újabb, bogaras szörnyimádó. Hát legyen. – Ha mázlink lesz, hazaviheted. – közlöm vele, immár visszanyerve nyugodt mosolyom, majd pálcám egy intésére láncok tekerednek a haláli rendező bokáira, csuklóira, testére, ezzel teljesen megakadályozva őt a mozgásban.
Tompa puffanással végzi a színpadon, én pedig diadalmas mosoly kíséretében ismét a nő felé fordulok. Mégis mit gondoltál, drágám, hogy majd kifogsz rajtam? Megtaláltad egy gyenge pontom, de ez koránt sem jelent semmit!
- Sache… vigyázz rá, kérlek, amíg én elcsevegek a hölggyel. – szólok hátra a kölyöknek, majd egy lépéssel közelebb lépek Mohoz. – Ha most elmész, nem lesz semmi gond. – hangom halk, és nyugodt, azt meg, hogy miért mosolygok, nem tudom megmondani.
- Rendben. Megyek, ha te is velem jössz. – tekintete mindent elárul. És sajnos én is épp annyira akarom, mint ő.
- Azt hiszem, az nem fog egykönnyen menni, bocsi. Egyéb sóhaj? - szemöldököm a magasba szalad, s pálcám a nőre szegezem, ám az csak mosolyog. Ígérhet bármit, nem dőlök be neki, már most megfogadom. A múltkori fenyegetéseit sem váltotta be az öcsémmel kapcsolatban.
Előkapta pálcáját, de nem rám, hanem a fiúra szegezte.
- Nem fogod bántani. – jelentem ki nemes egyszerűséggel.
- Miért vagy olyan biztos magadban Puck? Mondd el, miért gondolod, hogy jobb vagy nálam?
- Tudom, hogy jobb vagyok nálad. És… - habozok. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezt akarom tenni, még mindig nem vagyok biztos benne, hogy megéri. De minden tele van muglikkal, ártatlanokkal, és itt van a fiú is. Felelősnek kell lennem, még ha egyébként nem is erényem. Az egy dolog, ha úgy öljük egymást, hogy másnak nem eshet bántódása. De most nem tehetjük meg, bármily fájó is lelkemnek.
Meglendítem pálcám, azonban kivédi az átkot. Eszelősen gyors, még ha közben őrült is. nem a legkívánatosabb párbaj ellenfél, bár ezen azért lehetne mit vitatkozni. Erős átkokat használ, én pedig többnyire védekezek. Nem az a célom, hogy elkábítsam.
- Sache. – ejtem ki nevét, miközben elhajolok egy elzúgó átok elől. Remélem felméri a helyzetet, és még időben lefegyverzi a nőt, mielőtt…
|
|
|
|
|
