Mikor férjhez mentem, az emberek, még a barátaim nagy része is, bolondnak nézett. Vagy kigúnyolt. Még olyan is akadt, aki azzal vádolt, hogy csak a pénzéért mentem hozzá. Igen, épp engem vádoltak ilyesmivel… A csitritől a bolondig nagyjából mindennek neveztek akkoriban.  Mondanám, hogy csendben tűrtem, de az nem lenne éppenséggel jellemző rám. De közben, belegondolva mindez teljességgel érthető volt…
William majdnem tizenöt évvel volt idősebb nálam. És látszatra teljességgel megtestesítette az igazi angol úriembert. Olyasfajta brit volt, akinél feltételezed, hogy arany teáskanállal és antik teáscsészével a kezében jött világra. És vele szemben ott voltam én. Aki foggal-körömmel és egyéb varázslatokkal küzdött minden angliai arisztokrata megjelenés ellen. És meglehetősen vérmesen gúnyoltam ki a brit akcentust, életstílust és természetesen az időjárást. Mindenki, aki valaha is találkozott velem, tudta, hogy az életben nem választanék angol férjet.
És megtettem. Nagyon is megtettem. Mert, amit sokan nem tudtak Williamről az az, hogy pimasz volt. Eszméletlenül pimasz és kalandvágyó. Aki csak megjátszotta a tökéletes angolt, de közben nagyon is tisztában volt a rendszer és az ország hibáival, átlátott mindenen és mindenkin. És nem félt kinevetni, még önmagát sem.
Nagyon hiányzik.

Pláne most, ahogy hasonlóan kék szemekbe tekintek. Hasonló pimaszságot és gúnyt sejtető szemekbe.

- Merem remélni, hogy nem kel ki a sírjából… - Morgok egy sort, jelezve, hogy igaziból az a kő pont nem a nagymamám személye miatt volt annyira fontos, szimplán a családom miatt. – Még a végén büszke lenne rám… És azt nem tudnám elviselni… - Nevetek aztán egy kicsit, de ez most valahogy más, nem gunyoros, inkább olyan szabadon humoros. Ezen egy pillanatra én is meglepődöm.

Előbb enyhén megvonom a vállam, mikor az ujjamhoz, majd a kezemhez ér. A kissé felszabadultabb mosolyt most megint egy gunyoros társa váltja fel. Én pedig belekortyolok a pezsgőbe, amit hozzátenném, még mindig utálok. Lekezelő gesztusnak szánom, mint akinek pont mindegy, hogy kézen csókolják vagy sem, mert ez minden nap megtörténik vele. De tény, ami tény, hogy néha jó kicsit felpiszkálni az állóvizet. A féltékenység utáni békülős szex az egyik legeslegjobb, szóval gunyorosan csak annyit mondok, kicsit közelebb hajolva a füléhez, sejtelmesen, hogy: - Szívesen. – Érti vagy sem, az majd rajta múlik, bár valószínűleg ennyiből nem szedi össze mire is gondolhattam éppen.

- Igen… Általában a jó hírnévhez nem párosul tolvaj életpályamodell. Szóval gyanítottam, hogy nem épp a jóság kitüntetéseire hajtasz a túlvilági létben. De a pletykákért odáig vagyok. Szajha már voltam párszor. – Kicsit még közelebb hajolok, ajkam majdnem simítja fülét, de persze aztán eltávolodok, széles, de hamis mosolyt villantva a világ felé, mint aki eszméletlenül jól szórakozik. – Nézzük, most mivel rukkolnak elő a lapok. – Hagyom kezem a kezében egy ideig, csak, hogy biztosra menjek, menjünk.

- Amúgy. – Mondom aztán mintegy mellékesen. – Csóró gondolom nem lehetsz, ha volt elég pénzed ilyen csilli-villi szállodát nyitni. És mellé egy puccos bulit csinálni. Szóval… arra gondoltam, akár szerezhetnél egy másik követ. Vagy szerezhettél volna már réges-régen. És leszállhatnál az enyémről. Ha már voltál olyan béna és elhagytad, akkor meg aztán pláne meg sem érdemled. Nekem meg úgyfest fel kell takarítanom utánad és megtalálni. Mert, nem, nincs nálam. És remélem ezt most sikerült jól leolvasnod a számról és felfognod ficsúrkám.

Látszik, hogy mostanában kicsit jobban el vagyok foglalva magammal, mint kéne, hogy legyek. Tudom, a legtöbb esetben önteltnek tűnök, és ebben azért van is igazság. Ritkán kérkedek a vagyonommal. Én az a nő vagyok, aki teljes mértékig magától értetődőnek veszi a pénzét. Nekem mindig is volt, mindig is lesz. Ez pedig megadja azt a magabiztosságot, hogy ezzel az egésszel foglalkoznom se kelljen. Nem akarok gazdagnak tűnni, mert nem akarok még gazdagabb lenni. Nincs hova. Úgy élhetem az életem, ahogyan akarom. De, ha olykor-olykor megemlítem az embereknek az ilyen körökben, hogy milyen is az az élet, amit én akarok élni, elszörnyülködnek. Olykor egy lakóautó mágikus kényelmét élvezem, máskor egy összkomfortos konténerházét valahol egy olyan környéken, ahol még a vezetékes víz hírét sem ismerik. Teljesen ellentéte egymásnak a két életem, a két életvitelem. De tény, ami tény, hogy abban érzem jobban magam. És ebben inkább idegennek.

Gyanítom, hogy megint egy kicsit az ezen való gondolkodás kötötte le a figyelmem az ominózus beszéd alatt is. Ezért nem esett le, hogy ez a pasas az est fő sztárja. Na igen… Mikor legutoljára vele találkoztam erőm teljes teljében voltam. Frissen, otthon, várva az élet nagyobb vagy kisebb kihívásaira. Az megint egy másik életnek számított. Egy előző életnek. Már nem várom a kihívásokat, már keresem őket. Csak azért, hogy ne kelljen arra godnolnom, mit vettek el tőlem…

- Nem, nem untatott. – Válaszolok, kicsi remegéssel a hangomban, mert egy pillanatra előtörtek az emlékeimből az illem különböző szabályai, amikre még jó nagyanyám igyekezett megtanítani régen. Amikor még úgy tűnt, hogy főképp ehhez hasonló körökben fogok majd mozogni, hasonlóan Jadához. – Nagyon. – Aztán persze észbe kapok, hogy én, én vagyok, a nagyanyám pedig már nem él. Szóval hozhatom a formám. Kicsi cinkos mosoly is megbújik a szám sarkán, megpróbálok némileg arrébb lépni. Távolabb a pasastól, attól az igazán erős kisugárzástól, bűvkörtől, ami körüllengi. Gondolom ezzel a bűvkörrel éri el, hogy az emberek védőpajzsa lehulljon, ő pedig kirabolhassa őket.

- Hm. – Vágok némileg morcos arcot, miközben megint hátrább lépek egyet. Barna szemeimmel a tömeget kezdem el vizsgálni és valamiféle időhúzásként még egy pezsgős poharat is leemelek az arra járó felszolgáló tálcájáról. – Szóval elhagytad a kövem. – Állapítom meg és hirtelen nem is tudom, hogy nevessek-e vagy egy két könnycseppet ejtsek. – Te meg milyen kétbalkezes tolvaj vagy? – Kérdezem némileg gúnyosan, miközben még mindig inkább a tömeget fürkészem és csak egy pillanatra találkozik az én kissé gunyoros tekintetem az ő kékjével.

Arcomon megint féloldalas, hitetlenkedő mosoly jelenik meg, miközben úgy döntök, hogy ha már számonkérés, akkor legyen igazi számonkérés. A mai napig nem igazán tudom, neki, mi volt olyan fontos abban a kőben, amihez halálfalók által ontott vér tapadt. Persze, a tolvajokban nincs túl sok becsület, tudom én ezt… Na, de ennyire?
- De. Ha az emléket kinyerted belőle. Akkor mégis miért keresed a Szilánkot ennyire? Mit tud az a fényes kő még mindig, hogy vállalod a barátnőd rosszalló tekintetével kísérve a beszélgetést velem. – Kicsit megbököm a mellkasát ujjammal, miközben a hátrálásból közelítéssé válnak mozdulataim. – Remélem nem félted a jó hírnevedet udvari körökben, mert erről bizony pletykálni fognak. Ha rajtam múlik, meg pláne. Ki vele! Miért kell a kövem? És, hogy a fenébe tudtad elhagyni?

Ujjamat kissé a bőröm és a nyaklánc közé csúsztatom, hogy legalább egy leheletvételnyi időre eltávolítsam a drága fémet a nyakamtól. Súlyos. Nehéz darab, de kétség kívül figyelemfelhívó és tekintélyt parancsoló. Nem mintha ez előbbit igazán akarnám. Vagy szükségem lenne rá. Olyan múltam van, ami immáron messzi földön is ismert. Nemhogy abban az országban, ahol lényegében kistiniből felnőtt nővé faragott egy mágusháború, majd egy William nevű nagyon brit férfival kötött villámházasságom és villámmód özveggyé válásom. A hír bejárta a világot. A tárgyalásokról rengeteg helyen szót ejtettek. Mágus vér hullott, mágus vér által. Ami akár hétköznapi eset is lehetne. De annyit kívánt magából az önérzetem, hogy a bosszúm hangos és látványos legyen. A felszín látja, amit lát, a törvénykezés megtette a maga dolgát. A többit majd elintézik mindazok, kik maguknak érezték William ügyét, és, akiknek már semmi vesztenivalójuk nincsen. Így működik ez a világ, ezt is megtanultam. Testvér testvérért megy harcba, ha olyan mágusokról van szó, akiket bőrszínük, vagy életmódjuk miatt a világ kevesebbnek lát. De most, legalább egy kicsit hallatja a hangját. Ez William öröksége nekik. Legalább ennyi maradt, egy végtelenül jó ember földi életéből hátra.

Számomra pedig sokkal több… Ezernyi életnek érzem mindazt, amit a vállamon hordok. Olyan súlyosak a sebek, hogy a nehéz arany már nem is kínozza testem. Gyönyörű darab, ehhez semmi kétség. Valóban, minden szemet magára vonzz, hívogat, mégis messzire taszít. Mutatja a hatalmat, de baljóssága mintha azt jelezni, hogyha gyenge vagy, elbuksz. De azt hiszem, sose voltam gyenge. Most pedig már végképp nem lehetne annak nevezni.
Végigsimítok fekete, hosszú felsőm anyagán. A tervező most is, ahogy mindig, gondosan ügyelt rá, hogy eltakarjon minden heget karjaimon. Hosszú, vörös tüllszoknyám minden lépésemnél szélviharként suhog. Enyhén elmosolyodok. Mit ne mondjak, némileg drámaira vettem a figurát. De, legalább hagy élvezzem, ha már tiszteletemet kell tennem egy ilyesfajta eseményen. Puccos, fényes, semmire se jó. Bár a máguskapcsolatok képviselője nem így gondolta. Szerinte ez a Rosewood-hoz hasonló helyeknek egyre nagyobb jelentősége lesz a jövőben. Nem csak luxusutazásokhoz lehet majd jó. De összeköt megannyi világot, nézetet, kultúrát egymással. Végtére is nem ez az, amiért én magam is minden nap dolgozom?

És, de… Ez valahol igaz. És az érvei is nagyon igazak voltak. És apám lányaként, kétszer is teljesen más világ szülötteként, azt hiszem, valóban én vagyok az, akinek ki kell öltöznie, ki kell nyitnia a pénztárcáját, és végig kell unatkoznia egy ilyen eseményt….

Szóval itt vagyok, hála Merlinnek. És próbálok csak kevés alkoholt magamba tölteni az unalom elűzésére, és a bájosabbnál bájosabb, de butábbnál butább aranyásók elviselésére. Amerikában az ilyen események azért szórakoztatóbbak, mert ott van Thomas vagy Zain. Akiknek bár olykor-olykor megvan a maguk aranykapirgáló barátnőjük, némileg több sminkkel és plasztikai műtéttel megtoldva, mint kellene. De mégis valahogy mindig ki tudjuk figurázni az este aktuálisabban leggázabb figuráit. Mint ezt a nőt is, aki babarózsaszín ruhájából épphogy nem kibuggyanó dekoltázzsal csüng valami nála sokkal idősebb vénség karjain, miközben engem boldogít a sztorijaival valami hajókázásról. Kösz. Nem.
- Elnézést. – Mondom csendesen, de határozottan és pár lépéssel még a látómezejükből is kikerülök. Persze a szokásos, ilyenkor elkészítendő fotókon már rég túl vagyok. És egy újságíró is kifaggatott már róla, hogyan is érzem magam jelenleg itt és most. Persze azt válaszoltam, hogy elképzelni se tudok, most ennél jobb, fénylőbb, szebb és jobb helyet, ahol lehetnék. De, de eltudok, de ezt most hagyjuk is…

- Pardon… elnézést! Oh, csak nem? A salátás lány! Paloma, becses álnéven. Ugye? – Oldalról nekem jönnek. Furcsa. Az emberek eddig egész nagy ívben kikerültek. Sokan egyébként nem tudják, hogyan beszéljenek egy ilyen fiatal özveggyel. Ez a pasi mégis majdnem átgázolt rajtam piros tüllszoknyástul, öt kilós arany nyakláncostul. Fura.
- Ööö. – Nézek a pasasra, de hirtelen nem tudom hova tenni. És sok dolgot csináltam már életemben, de salátát még biztosan nem árultam. – Na ne máár. – hagyja el számat ekkor valami, ami legalább nem egy hangos káromkodás, de közel álltam hozzá. – Maga az a ficsúr az aukcióról néhány éve. Csodálom, hogy még él. De remélem ma majd a torkán akad valami… - Közlöm szokásomhoz híven bájosan. Hozzátenném, igen, a férjemmel is ilyen kellemes voltam az első két percben. Ez a pasas pedig ellopta nagyanyám ékkövét. Szóval totálisan megérdemli minden gyűlölettel teli szavamat. – Gondolom jó pénzt kapott a Szilánkért. De remélem, ha ma megfullad véletlen, a csontjai fölött megannyi irigy poronty fogja majd követelni a jussát.

Bosszantotta. Hihetetlenül bosszantotta.
Tudta, hogy hülye képet festhet, ott, duzzogva egy izgalmas estélyi ruhában, amit legalább önmagának választott. És mégse csinál benne semmi mást, csak áll és bosszankodik.
Önmagát is gyerekesnek, ostobának tartja és ez még inkább hozzátesz pocsék hangulatához. De egyszerűen nem fér a fejébe, miért kell neki továbbra is megjelennie az ilyen alkalmakon, mikor Angliában jár.
Az anyjuk átadta már az úri körök meghívóját Jadának. Ő pedig úgy látja, nővére és annak jegyese, tökéletesen elboldogulnak a rájuk bízott feladattal. Társadalmi estek, női körök, mágus konferenciák, jótékonyság. Jada mindenhol tökéletes és sikeres. Dakota számára ez azonban csak egy látszat világ, ahol a maga gyakorlatiasságával nehezen boldogul. Ő nem beszél róla, mit kellene tenni, hanem odamegy és megteszi. Bosszantja hát, hogy olyanok között kell lennie, akik bár tehetnének rengeteg jót, általában véve megelégszenek csak annak látszatával.
Így, hát inkább nem csinál mást, csak létezik mindennek a közepén, szélén, épp hol talál egy nyugalmasabb zugot, ahol nem próbál vele beszélgetni, valami félig már becsiccsentett, de önmagát még rendkívül elegánsnak és intelligensnek tartó úriember. Vagy valami ahhoz közvetve hasonló…
 
Sóhajt egyet és arca határozott gunyoros grimaszba torzul, mikor újra megtalálja valami miniszteri megbízott. Tudja, hogy Jada rosszalló képet vág, miközben elég látványosan fogja menekülőre, nem mintha bármikor is hatottak volna rá nővére megjegyzései. Szerették egymást, de két nagyon különböző világban éltek, ezzel mindketten tisztában voltak és elfogadták. Nem haragudtak egymásra. Sosem. Most sem, mikor Dakota egész egyszerűen a számára könnyebb utat választva inkább kisurran a szabadba vezető ajtón.
Ruhájának kényes anyaga azonnal beleakad valami tuja-félébe, némileg megtépázva a szoknya egy részét, bár tulaja talán nem is szándékozott visszatérni a kastély falai közé. Egyszerűen csak halad tovább, míg el nem ér addig a pontig, ahol az ablakokon kiszűrődő fény már alig éri őt. Ott csak nekidől egy fának és rágyújt az általa kevert dohányok egyikére. Egy-két-há, beszív, benntart, négy-öt-hat, kifúj. Ezzel pedig, bár utálja, de végre némileg nyugalmasabb ritmust ver a szíve…
 
- Nem tarthatja valami sokra a jótékonykodást… - Dakota akkorát ugrik a fától, hogy azt egy gazella is megirigyelhetné. A ruha felső rétege ezzel végképp meg is adja magát. Érzi, ahogy összegubancolódik oldalt, nem mintha abban a pillanatban érdekelné. A sajgó szíve kicsit jobban zavarja, amit próbál rendre inteni, miközben támadó testhelyzetre váltva a hang forrását keresi maga előtt. – Nem akartam megijeszteni. – Bukkan elő végül a mély orgánum gazdája. Bár a sötétnek köszönhetően a jövevény arcát, kilétét tulajdonképpen így is rejtély fedi.
- Ahha, mindjárt gondoltam. –Vágja oda a lány gorombán, miközben kifújja a levegőt és enged némileg feszült testtartásán. – Bár sokat segített volna, ha nem vág oda az éjszakába erőteljes megjegyzéseket, hanem mondjuk egy bocsánat, én is itt vagyokkal kezdi a bemutatkozást.
- Bocsánat, én is itt vagyok. – Kezdi most sokkal csendesebben a férfi, de Dakota kihallja szavaiból, hogy ajkai gunyoros vigyorra húzódnak közben.
- Ha már témánál vagyunk. Maga is itt bujkál… Gondolom. Hacsak nem maga a kertész, aki valami növény leveleit ápolgatja, mert történetesen csak éjszaka lehet. Bár mattiola oxyceras momentán nem él a kertünkben. – Válaszol hasonlóképp gunyorosan. A párbaj, az párbaj. Őt pedig sem a mágia, sem a szavak nem szokták visszatántorítani egy-egy vitától. Még testvérének kertjében sem.
- Tehát ismeri az estikét.
- Nem ez volt a mondandóm lényege.
- Hanem az, hogy maga a ház úrnője és nem kifejezetten örül az ismeretlen alaknak a kertjében. – A férfi hangjából továbbra is kihallatszik a szája sarkában megbújó apró mosoly. De aztán lép egyet hátra, s így pont bekerül az egyik ablakon kiszűrődő fény sávjába.
- Éppenséggel ez sem… - Válaszolja továbbra is durcásan, miközben ő is lép egyet, hátha az oldalról jövő fénycsíkban jobban megfigyelheti az ismeretlen arcát. Érdekes. Jut eszébe az első szó, látva a férfi állának szögletes vonalát, szemöldökének furcsa ívét, ahogy keretbe zárja a kicsi szemet. Mintha nem is ember lenne… - Ki maga? - Bukik ki Dakotából a kérdés, bár egyértelműen tudja, hogy válaszként nem az űrlény szót fogja hallani.
- William Barrow. - Húzza ki magát a férfi és kicsit mintha fejet is biccentene.
Nagyon angol. Néz Dakota a sötétségbe, keresve a férfi tekintetét, közelebb is lép kicsit, miközben ajkai elnyílnak a csodálkozó érdeklődéstől. A neve… a hangja… a kiejtése… Még az az élc is, amivel ugratja a lányt, hangjának enyhe gunyoros tónusa… Mind nagyon, nagyon angol. Ez pedig furcssamód érdekelni kezdi, miközben újabb lépést tesz a férfi felé.
- Dakota Bourgh. - Mondja ő is, miközben továbbra is a férfi tekintetét keresi, érezve, hogy az is az övét. - Bár nem kérdezte.
- Nem… nem kérdeztem. - Hallani megint kissé a gunyoros hangot, bár mintha immáron enyhült volna, hogy helyét felvegye valami érdeklődés-féle. - Tudom. Ki maga. - Mosolyodik a hang immáron őszintén el, miközben lassan Dakota kezéért nyúlva finoman felemeli és megrázza azt, pedig a lány nem nyújtotta felé.
Nagyon angol.
És Dakota valahogy mégse képes utálatot vagy gúnyt érezni. Ott, abban a pillanatban egy pimasz hang érdekessé vált a számára, kíváncsivá tette. És ez tetszett neki. - Értem Mr. Barrow. - Suttogja csendesen, miközben még egy aprót lép a férfi felé. - Nem akarom tudni, miért és hogyan… - Suttogja ezeket is, immáron egészen közel a férfi ajkaihoz, jelezve, hogy nem kíván többet sem kíváncsiskodni, sem beszélgetni.
- És, ha egy rusnya kobold vagyok?
- Kussoljon, Őangolsága…