Az igazgató úr tolla úgy szegeződött Boethius arcába, mint egy fenyegető pálca. S talán egy pillanatra elgondolkozott, hogy kezébe vegye-e az íróeszközt, de hamar rá kellett jönnie, hogy újra megtörténik ugyanaz - mint már sok alkalommal mióta megismerte a különös férfit -, nincsen választása.

Mr. Hywel vizenyős szeme remegve vágyakozott a gyertya fényében a fiú aláírására. Testével előre dőlve, szinte ráfeküdt az asztalra, bizonyára keservesen hosszúnak tűnő másodpercekig várva mire a fiú kezébe vette a pennát. A fiatalabbik Hywel úgy érezhette magát abban a pillanatban, mint egy marionett bábu, akit kötélen rángatnak. A férfira pillantott megerősítést várva, és a játékmester keze már mozdult is, hogy a láthatatlan kötelek segítségével az úgy várt aláírás a papírra kerüljön.  A volt igazgató testéről lecsúszott minden feszültség, és vállai úgy hanyatlottak le mintha több mázsás súlyt emeltek volna le róluk. A súlyos betűk a papíron, olyan egyszerű és gyerekes módon hevertek a lap alján, hogy szinte nem lehetett őket komolyan venni.
 Mégis, a szerződés megkötetett ezzel az árvaház minden ingóságával és lakójával Boethius felelőssége alá került. Mr. Hywel távozott, majd ezzel egy időben Mr. Hywel átvette igazgatói posztját az árvaházban. Miközben végig haladtak a mozgó festményekkel kirakott folyosón, Zachary utólagosan vázolta az árvaházzal kapcsolatos tudnivalókat az adóságról és a volt igazgató pocsék munkájáról. A fiú egy szót sem szólt és arcáról sem lehetett leolvasni bármilyen érzelmet. Ilyen téren jól megbízott társában és egy percig sem kétkedett benne, hogy az nem tud megoldani ilyesféle pénzügyi problémákat.

- Ne kelljen minden ígéretért letenni az Esküt. Az nem játék, és mint tapasztalhattad, nem is túl egyszerű. De a szavadat kell adnod rá, hogy minderről – körbemutatott a sötét aulában – egy szót sem szólsz senkinek.

Boethius előre lépett egyet, amitől a vörös férfi egy lépést hátrálni kényszerült, ezzel lekerülve a lépcsőről. A fiú egy fejjel magasabban állva nézett Zachary szemébe, pálcája a semmiből előkerülve mutatott a férfi borostás ádámcsutkája felé. Arca nem árulkodott dühről, lényegében semmilyen érzelmet nem fejezett ki. Annál inkább ijesztő volt a fiú szeme, hiszen olyan üres és fekete volt, aminél bármilyen haragtól villódzó szempár is megnyugtatóbb.

- Most jól figyeljen, ne merészeljen még egyszer ilyen helyzetbe hozni! Bizalomról beszél nekem, ezek után? Ha azt szeretné, hogy társként viselkedjek, kezeljen társként. És ha azt gondolja, hogy nem önszántamból vagyok itt, akkor nagyot téved. Ja, hogy azt hiszi, zsarolhat a barátaimmal? Nem kellett volna elvennie mindent.. –mondta az utolsó szavakat szinte a férfi fülébe suttogva, őrületbe ejtő nyugodtsággal a hangjában.

Zachary távolabb húzódott a fiútól. Szavaiból ítélve jól tudja, hogy a fiú animágiát tanul és hasznosnak is találja a jövőbeli együttműködésükben. Szavait azonban félbeszakítja egy árva.

- Alfie, azonnal gyere ide, ne kelljen még egyszer mondanom! Láttam, hogy kiszöktél az ágyadból, de istenemre mondom…

   - Madge nővér.

   - Oh, Mr. Gainsborough! Elnézést kérek – a Madge-nek nevezett, terebélyes nővér, aki korábban ajtót nyitott nekik, rémülten kapott a szájához, majd lassan a két férfihez kocogott. – Uraim. Nagyon sajnálom, Livingstone-ba ma este belebújt a kisördög. Már a vacsoránál is, ah…

   - Ne szabadkozzon, nővér, olykor túlcsordul a gyerekekben az energia. Alfonse, igaz?

   - Igen, Livingstone-ból. Zabolátlan fiúcska.

   - Alfie, látom, hogy ott lapulsz a szobor mögött. Ha már úgyis ébred vagy, megtennéd, hogy idefáradsz, és bemutatkozol az igazgató úrnak?

      - Ne légy neveletlen, köszönj szépen.

      - Jó estét, igazgató úr.

Boethius lassan oda sétált a sápadt kisfiúhoz. Arcán nem játszott semmiféle mosoly. Mikor az árva közvetlen közelébe ért, leguggolt, ezzel szemmagasságba kerülve a fiúcskával. Alfonse a cipőjét bámulta, de az igazgató megvárta, míg a szemébe nem néz. – Úgy gondolom, már rég ágyban kellene lenned, mint a többi gyereknek. Menj most szépen aludni, és fogadj szót Madge nővérnek. Ne kelljen még egyszer figyelmeztetnem téged. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és a fiú már iszkolt is szobájába.

  - Most már kérdezhetsz. Mit akarsz tudni az új feladatodról?

- Mindent. Kezdve azzal, hogy mi folyik ebben az árvaházban.

A jeges levegő azonnal üdvözölte a frissen érkezőket. Érezhetően hidegebb volt ebben a kis városban, mint a Tiltott Rengeteg szélénél. A szél cibálta kabátjaikat, a hideg pedig belemart arcukba, kezükbe és minden olyan bőrfelületbe, amit nem fedett ruházat. Persze Boethiust a kabátja sem védte meg túlságosan a téli időjárástól. Őszintén nem gondolta, hogy ma este el fogja hagyni a birtokot. Talán azt várta, hogy találkozik a férfivel, megkapja feladatait és utána visszamegy a kastélyba a bálra. Most már abban sem biztos, hogy a közeljövőben visszajut oda. Az igazat megvallva nem bánná, ha nem kellene egy jó ideig visszamennie. Végre nem kell magát megjátszania, és ez határtalan megkönnyebbüléssel tölti el. Már most hasznosnak találja a kiruccanást, hiszen igen fontos információkhoz jutott. Azt már korábban is sejtette, hogy a mellette sétáló vörös férfi animágus, de most már biztosra mondhatja. Egy holló. Talán mégsem különböznek annyira egymástól.
A távolban szép lassan kezd kirajzolódni egy kastély körvonala. Egy ideje feladta a próbálkozást, hogy rájöjjön, mi is következik most, milyen célból is jöttek erre az átkozott helyre. Megkérdezni sem lenne túl sok értelme, úgy is csak egy hümmentést kapna, de választ semmiképp. Most még nem. Továbbra sem szólal meg, miközben kinyílik Ecclesgreig ajtaja és barátságos fogadó rész tárul szemük elé. A kastély korántsem olyan lakatlan, mint amiről külseje árulkodik.
 - Jó estét, uraim! Épp időben érkeztek, ahogy ígérték. Mr. Hywel már nagyon várja önöket.
Mintha nyakon öntenék egy vödör vízzel. Biztosan rosszul hallotta, de az a fél mosoly, amely Zachary arcára mászott a név hallatán, jelzi, hogy szó sincs félreértésről. Talán az apja lakik itt, ezért hozta őt ide? Sose ismerte apját, anyja egyedül nevelte fel, és sosem beszélt volt férjéről. Vagy az is lehet, hogy csak nem emlékszik rá. Nem tudhatja, létezett-e valaha emlék apjáról a fejében. Minden mérvadó emléket elvettek tőle, és ez bizony annak számítana. Hirtelen túl sok érzés kavarog benne. Egyszerre érez izgatottságot és mérhetetlen dühöt. Mi történik ebben a romos épületben, és mit keres itt egy Hywel nevű igazgató? Ahogy az iroda ajtóhoz érnek, kezét a pálcája közelébe csúsztatja, ha apja fogadja őket, talán még használni is fogja. Persze nem tudhatja, hogy néz ki. Ha az igazgató az, akire gondol, az azt jelenti, hogy ez a férfi elhagyta őt. Sőt tudott a létezéséről, mégsem kereste 17 évig. De ami a legszörnyűbb, hogy összejátszott Zachary Gainsborough-val és hagyta, hogy ezt tegye vele.
Ahogy az ajtó kinyílik, keze fáradtan esik oldala mellé. Csalódottság önti el.
- Maga nem az apám. – mondja, fogadva a kézfogást és a szívélyes vendéglátást. Abban a pillanatban, mikor meglátta a pocakos idősödő figurát, tudta, hogy nem ez a férfi az apja, de akkor kicsoda, és mégis milyen munkáról beszél.
Amint elfoglalták szobáikat, Boethius már tudta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Elege van, hogy mindent eltitkolnak előle. Kicsit később ugyanaz a nővér, aki fogadta őket, hozott friss ágyneműt, meg egy kis tálcán vacsorát, aztán szórakozottan kisétált a szobából. Amint visszhangzó léptei elhaltak a folyosón, a fiú óvatosan kinyitotta ajtaját. Most körbe néz, és kideríti, mi folyik itt ebben az átkozott árvaházban.

Boethius élete a katakombákban történtek után két egymással összeférhetetlen irányba ágazott szét. Az egyik, amelyben próbálja megjátszani régi önmagát, barátai, tanárai és az egész világ előtt. Szinte lehetetlen színjáték ez, hiszen alig ismeri a szerepet, amit be kell töltenie. Az elmúlt napokban minden figyelmét arra szentelte, hogy kialakítsa múltbéli énjének jellemvonásait, mégpedig egy igen egyszerű módszerrel: figyelt. Figyelte régi barátait, régi szerelmét, ahogy beszélnek, még inkább ahogy, hozzá beszélnek. Ha kérdeztek tőle valamit próbált logikus, semleges válaszokat adni, úgy mint „még nem döntöttem el”, vagy egyszerűen visszakérdezett, „szerinted mit csináljak”, a következő mondatban úgy is megkapta a választ arra, hogy múltbéli Boethius hogyan is cselekedett volna. Nem is kellett sok idő, hogy úgy ahogy belerázódjon az újdonsült szerepébe. Érzékeny, kicsit naiv, kedves, imádja a bájitaltant – ezt a kis bájitalos könyvből tudja, amit saját maga készített. A legnehezebb az egészben, hogy tudja kik azok az emberek, hogy régen mit jelentettek neki, csak egyszerűen nem érzi a barátságot, a szerelmet, a félelmet, hiszen új lénye soha nem élte meg ezeket. Az egész élete egy semleges, szürke, üres vászon, amiből kivágtak minden fontos eseményt. Természetesen a hozzá közel állóknak feltűnt megváltozott viselkedése, de a legtöbben elfogadták hazugságát, hogy mostanában nem érzi jól magát, kicsit szétszórt, mert izgatott a vizsgák miatt. Egyetlen embert nem tudod átverni mégpedig Agnest. Nem szakított vele, mert az csak újabb kérdéseket vetne fel másokban, meg őszintén reméli, hogy egyszer visszakapja azokat az emlékeket, amiket elvettek tőle, esetleg újra élheti őket, és persze nem utolsó sorban régi élete tökéletes álca az újhoz.

Életének másik, sötét és titkolózásokkal teli része az, amelyben emlékei elrablójának dolgozik. A Megszeghetetlen Esküvel kapcsolatuk inkább társ szintre emelkedett mintsem, egyszerű zsaroló – áldozat játék maradt. Az Idegen megígérte, hogy megvédi régi barátait és szerelmét, és hogy egyszer visszakapja talán az összes emlékét. Cserébe ő megígérte, hogy megteszi azt, amit Zachary kér tőle és nem beszél senkinek az alkuról. Talán magának sem ismeri be de, legbelül élvezi az új helyzetet. Az biztos, hogy könnyebb, mint megjátszania magát. És most is, amint megpillantotta az összetekert üzenetet, furcsa izgatottság lesz rajta úrrá. A legintenzívebb érzés amit, régóta érzett.

A nyitótánc után legyél a vadőr pajtája mögött, a tökágyásnál. Egyedül érkezz. Ügyelj rá, hogy ne kövessen senki.

A bálon minden a terv szerint halad, kivéve a szerelmes tekintet amit Agnes várna tőle, de majd biztos annak tudja majd be, hogy rosszul érzi magát, amint ezt bejelenti a tánc után. Nem sokkal később már halad is a birtokon, és megint elönti ez a furcsa „deja vu” érzés, amit oly sokszor tapasztalt az elmúlt hetekben.   

Most minden az időzítésen múlik. És azon, hogyan tud játszani a szavakkal. Érzi a kalapos fickó tekintetét a tarkóján. Egy másodpercre sem veszíti szem elől az Idegent, aki csak áll az emlékeket rejtő függöny előtt. Még most is az a legfontosabb számára, hogy beteljesítse az esküt, miközben szinte már semmit nem jelent neki. Mégis, ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhat. Nem tudja, miért fontos, de jól emlékszik arra, hogyan küzdött ezért az apróságért. Önmagát is feláldozva azokért, akikre ha visszaemlékszik, nem jut más eszébe, csak az a jelző, hogy: ismerős, háztárs. Már jól tudja, hogy sok mindent veszített, és ez az egyetlen dolog, amiért küzdhet. Az emlékeket ráér később visszaszerezni, vagy ledolgozni.
– De az ígéret szép szó, és én megtartom, mert ezt tanították nekem. De egy kérdésemre még nem válaszoltál…
Hirtelen egy férfi lépett a szobába. Boethius, mintha lefagyott volna, meg sem moccant, csak figyelte az eseményeket. Piros színű átok szelte át a szobát, majd hallotta, ahogy a nagydarab férfi összeesik, mikor eltalálja. Valamiért a halálfaló tudomást sem vett róla. Talán azért nem vette észre, mert mozdulatlan, vagy ami még valószínűbb, nem tekintette veszélyforrásnak a diákot. Egyenesen hátat fordított neki, és csak a vörös férfira koncentrált, akit elkerülhetetlenül sarokba szorított. A fiú ösztönösen mozgott, talán fel sem fogta, mi történik. Egyszer csak ott állt visszaszerzett pálcájával, és most szinte meglepődötten nézte a kezében a fadarabot. Egy pillanatra átfutott a fején a gondolat, hogy hagyja a halálfalót megölni az elrablóját, de addigra már emelte is a kezét. Ki sem mondta a varázsigét, csak hagyta, hogy az átok kiröppenjen pálcájából. Olyan könnyedén ment az egész, mint előtte sohasem. Elméje üres volt, minden zavaró tényezőtől mentes. Úgy érezte, ennyire még sohasem tudott koncentrálni egy varázslatra. Az átok olyan erővel érte a halálfalót, hogy az egyenesen nekicsapódott a falnak.
- Okos és bátor vagy, ez tetszik. Agnes jól választott, akárcsak én. – mondta az Idegen, miközben elindult a társa teste felé. Fiú keze meg se rezzent, még mindig konokul kísérte a férfit pálcája. Mintha csak provokálná azzal, hogy szóba hozza Agnest, de Boethius arca nem árulkodott semmilyen érzelemről. Tudta, hogy valamit éreznie kellene, hiszen azzal is tisztában volt, hogy Agnes a barátnője. Mégis hiába kereste az érzést, úgy tűnt, menthetetlenül kiirtották belőle. A férfi csak mondta a magáét, de Boethius válaszra sem méltatta. Határozottan odament a molyrágta függönyhöz, az emlékei után kutatva. De csak egy üres fal nézett vissza rá, amikor elhúzta. Csak állt ott, mozdulatlanul. Az Idegen még mindig csak jártatta a száját, de a fiú vajmi kevéssé törődött vele. Nem tűnt csalódottnak vagy meglepettnek, még csak letörtnek sem. Megfordult tengelye körül, és az asztalhoz ment, a kést kifeszegette a fából, majd nyelével a férfi felé nyújtotta.
- Itt a kése, jön nekem eggyel.
Azzal begyűjtötte a másik pálcát a kalapos fickótól és eltette.
- Azt hiszem, fel kellene ébresztenünk a barátját.

Jól látja az apró mintázatot a markolat kissé sötétebb szegélyén, majd ő is eltűnik a szobából. Hirtelen mintha fejre állna a világ, majd vissza. Az Idegen zihál szemben vele, térdét támasztva. Boethius azt is gondolhatná, hogy nem sikerült belépni az emlékei közé. Nem nagyon érzékel bármi nemű változást elméjében. Persze valamiféle hiányérzet kialakult benne, de inkább olyan mintha nem teljesen állna össze a fejében a kép. Valami mintha hiányozna, hogy teljes legyen.

  - Az ilyen magas szintű mágiatudomány megerőltető ám. De ezt nyilván már te is tudod. Ha az ember túlságosan erőlteti, előfordulhat, hogy maradandó károkat okoz az alanya elméjében. Nem akartam kockáztatni.

Pár percig nem is csinált mást a székhez kötözött fiú, csak bámult maga elé. Gondolkozott. Agnesre gondolt, Izára és Dakotára. Visszaemlékezett a Veszett Rókában történtekre. Ahogy Dakota elszaladt, valami hirtelen támadt ötlettől vezérelve. Utána indult tudta jól. Ezek szerint nem lehet nagy a baj. Úgy tűnik, megvannak az emlékei. De valami akkor sem stimmel, nem tudja mi az, de egyértelműen hiányérzete van. Kicsit olyan, mint mikor azt érezzük, hogy elfelejtettünk bepakolni valamit egy utazásnál. Képtelenek vagyunk rájönni mi az, de ott azaz érzés, ami nem hagyja nyugodni az embert. Egy dologban azonban biztos. A vörös idegen tartozik még neki, mégpedig a Megszeghetetlen esküvel, ami megvédi barátait. A férfi most épp a súlyos függönyök mögé tesz egy kis üvegcsét. Talán abban az ő emlékei vannak. De mit vett el? Hogy hiányozhat valami ami, nem is létezett?
Most mégis mindennél fontosabb az eskü számára. Egyértelműen nem ő irányítja az eseményeket, de úgy tűnik a szerencse talán az ő oldalára állt. A kígyók lassan visszatekergőznek eredeti helyükre, felszabadítva a fiút fogságából. Pálcája szinte egy karnyújtásnyira hever mellette, mégsem tehet semmit. Nem lenne elég gyors ahhoz, hogy lefegyverezze a két férfit. Máshogy kell elérnie a célját.

- Jól mondta, nem bízom magában. Egy cseppet sem. Remélem megtalálta, amit keresett. És most úgy gondolom itt az ideje, hogy beteljesítsük az alkut. – mondta Boethius, nyugodtságot erőltetve hangjára. Nem állt fel a székből, nehogy ezzel rontsa el a helyzetet. Most minden ennek a félőrült férfinak a kezében van, és elég egy rossz mozdulat vagy szó és lemondhat barátai biztonságáról.

Hosszú csend következett, és megint úgy tűnt, hogy az Idegen rendkívül jól szórakozik a helyzeten. Boethius kiélezve ült a székében, hogy bármelyik pillanatban pálcája után nyúlhasson, ha a helyzet úgy adódik. Senki nem szólt egy szót sem, mégsem hallották mi történik a fürdőszobában, ahol egy apró csótány furakodott ki a csempe és a fal közül. Szép lassan növekedett miközben kitin páncélja lassan húzódott teste belsejébe. Két elöl lévő ízelt lába összeforrni látszott miközben ropogva alakult, változott. Az élő hús úgy kúszott fel a most már belső vázként működő kitin-csont egyvelegre mintha éhesen kebelezné be azt. A furcsa élőlény már akkora méretű volt, mint egy nagyobb kutya, és ami eddig úgy tűnt mintha csak a lábak szabad szemmel nem látható mintázata lenne, most koponyaszerű formává nőtte ki magát az alakuló végtagon. Az apró kinövések szép lassan változtak egy férfi kezévé, mialatt egyre kivehetőbb emberformává egyenesedett a figura. A csápokból középen elválasztott haj alakult ki, és a vékony végtagon már tisztán kivehető volt a koponya, melynek szájából kígyó kúszik elő. Úgy tűnik a varázsló elérte végleges formáját, azonban megjelenése még mindig egy bogárra emlékeztette az embert. Sovány kis karjait és pipaszárlábait megmozgatta, mintha csak azt ellenőrizné, azok megfelelően működnek e. Egy pillanatra behunyta a szemét és tenyerét kitartotta miközben magában motyogott. Egy pálca tűnt elő a semmiből egyenesen a kezébe.
Miután fekete talárt varázsolt meztelen testére kilépett a szobából és a számára legveszélyesebb emberre rontást küldött. Wolansky úgy rogyott össze, mint egy zsák krumpli és többé nem jelentett veszélyt a halálfalóra, aki most a vörös férfire szegezte pálcáját. Két nappal ezelőtt szúrta ki az utcán. Őrült nagy szerencséje volt, hogy felismerte. Ahogy mindenki, ő is halottnak hitte, de nagyon is élt. Ez pedig árulást jelent. Talán még dicséretet is kap, hogy levadászta ezt a köpönyegforgatót. Azonban mielőtt kimondhatta volna a varázsigét, mellyel végleg kioltaná a söpredék életét, őt találta el egy átok. Méghozzá egyenesen az arcába. Nagyon meglepődni sem volt ideje, azonnal a falnak ütközött majd egy puffanás kíséretében a földre esett. Zachary mégsem nyugodhatott meg, mert mikor megmentője felé nézett az egyenesen a homlokára célzott pálcájával.

- Megígérem. De annál sokkal többet ajánlok: megvédem a kedvesedet és a barátaidat a Sötét Nagyúrtól és a szolgáitól. Persze csak akkor, ha ők sem rohannak fejjel a falnak. Ha jó diákok lesznek és nem feltűnősködnek, akkor nem esik bántódásuk. Ha nem húzzák meg magukat, akkor az én védelmem is kevés lesz számukra. De neked többé nem kell aggódnod miattuk. A Megszeghetetlen Eskü elég hitelessé teszi az ígéretemet?

Úgy tűnik, a nap folyamán először történik úgy minden, ahogy ő akarja. Megkapja a Megszeghetetlen esküt. A legfontosabb számára, hogy a barátai biztonságban legyenek. A férfi szándékai komolynak tűnnek, jobb kezén már tűri is fel az ingujját, hogy szabaddá tegye alkarját. A fiú ugyanígy tesz, miközben egy lépéssel közelebb lép a férfihoz. Megragadja a kinyújtott kart, azonban az eskü megpecsételése helyett a székre nyomja a férfi. Próbál küzdeni, de az Idegen túl erős. Ezüst kígyók tekeregnek kezeire és lábaira, miközben ő rúgkapálva tiltakozik a béklyók ellen. A férfi megint tőrbe csalta őt. Nem sokkal később tejopál üveg kerül elő a súlyos függönyök mögül, melyről a fogolynak fogalma sincs, hogy mire fogja használni a vörös, de semmi jót nem remél. Talán most vehet búcsút emlékeinek örökre. Saját pálcáját szegezik a fejének. Jól látja az apró mintázatot a markolat kissé sötétebb szegélyén, majd ő is eltűnik a szobából, valahova mélyre az emlékei közé.

Sűrű, lilás gőzfelhő csap az arcába, emlékszik, mennyire izgatott volt akkor. Elég egy apró hiba, és öthónapnyi munkája veszik kárba. Mint valami betolakodó parazitát, érzi a vörös férfit elméjében, de hiába küzd, nem tudja kilökni őt emlékei közül. Csak sodróik ő is az áradattal. Izabel Bishop lép a képbe, felhúzott szemöldökkel hajol az üst tartalma fölé.
 – Biztos vagy benne, hogy ennek így kell kinéznie? Nem szeretném valami félig ember, félig oroszlán képében leélni hátralévő életem… Aah, tudom már, biztosan jegesmedve az alakom. – mondta karjait méregetve és különböző pózokat próbálgatva.
- Azt hiszem, kettőnk közül én értek ehhez jobban, és ha most megbocsátasz, szurokfű-kivonatot kell csöpögtetnem, és akkor talán nem lesz semmilyen mutáns szörny belől… - hallotta saját hangját újból megszólalni.

Ahogy a cseppek közeledtek az üst tartalma felé, a világ lelassulni látszott. Mire az utolsó cseppek elérték volna, teljesen meg is állt, majd pillanatnyi hatásszünet után elkezdtek sorban visszakúszni az üvegcsébe. Az idő megfordult és hatalmas sebességgel haladt visszafelé, szinte nem is lehetett szabad szemmel követni. Iza hátrafele lépdelve tűnt el a képből. Majd követhetetlen képek sora következett. Néha megállt egy pillanatra, csak egy rövidke emlékfoszlány erejéig, majd haladt is tovább, vissza az időben. Boethius magában ordított, és próbálta kitaszítani a betolakodót a fejéből, nem sok sikerrel.
Hirtelen egy szűk kis ösvényen találták magukat. Ő Agnes kezét fogta, miközben sétálgattak a tó mellett. Az utat ütött-kopott padok szegélyezték.

- Na, az ajándék megvan, szóval már csak egy jó helyet kell találnunk, ahol meglephetjük.
- Meg azt is ki kéne találni, hogy kit hívjunk meg. Tudod, milyen Dakota, elég egy ember, akit nem kedvel, és vége a bulinak.  – nevetett újra, majd a kép szétesett és megint száguldottak az időben. Ki tudja, merre…

Roxmortsi kirándulás, majd valamelyik tanóra. Túl kevés idő, hogy megállapítsa, melyik. Emily algás almája, ahogy előbukkan a vízből. Majd tovább a nagyterembe, talán a Trimágus idején? Mire körbenézhetne, már fadeszkákon fekszik, feje felett gyönyörű kolibri patrónus száll. Dakota. Tovább és tovább, anyja megüti. Majd sziklákat érez maga alatt. Gyönyörű naplementét lát. Mellette Catherine. Még olyan fiatalok. Anyja dolgozik a konyhában, nem látja, mit csinál, még túl kicsi, hogy lássa. – Mikor jön már haza apa?
Érzi, hogy nem bírja tovább, úgy érzi, felrobban a feje az erőlködéstől. Agya próbálja kizárni a férfit, és néha úgy tűnik, egy pillanatra sikerül felülkerekednie. Néhány másodpercre megint látja a szobát, a férfit, ahogy csukott szemmel duruzsol. Majd megint vissza, nagyapja ölében ül.
- Nem számít, mit mondanak mások - összeszorul a szíve nagyapja hangjától –, csak az a lényeg, hogy te…
Hirtelen mintha fejre állna a világ, majd vissza. Újra a szobában van, szemben az Idegennel.

Óvatosan belépek a barlangba, halvány fény dereng belülről, de egyelőre nem látom a forrását, mert a járat elkanyarodik. A körülöttünk lévő sziklák nedvesek, és itt-ott mohatelepek ülnek meg a repedésekben. Itt is felfedezhetőek a különös vésetek a falban. Ahogy haladok beljebb, kezemmel kissé oldalra kell hajtanom a plafonról ezrével ereszkedő gyökérzetet, ami a felettünk lévő erdőből küzdött le idáig. Gyönyörű látvány, de nincs idő nézelődni. Mögöttem már érkezik is a két lány. Dakota épp most jött el egy hatalmas páfrány mellett, amely a bejáratnál nőtt ki az egyik résből. Beljebb már jóval ritkásabb a növényzet, gondolom a fényhiány miatt. Pálcámat előveszem, és kis fényt varázsolok a végére, nem szeretnék elbotlani semmilyen kiálló sziklában. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz a járat, de most, hogy a harmadik fordulót vesszük, kezdek aggódni. Szerencsére nem ágazik le mellékjáratokra, úgyhogy nem tudunk eltévedni. Egyre erősödik a kékes fény miközben haladunk és lassan már nincs is szükség a pálcám fényére. Végre úgy tűnik megérkeztünk a barlang végébe. A járat egy kisebb terembe vezet, amelynek közepén egy szikla emelkedik ki. A teteje lapos és egy nagy kőtálnak tűnő tárgy fekszik rajta. Ebből árad az a kékes fény, ami ide vezetett bennünket. A terem falán körbe feliratok és alakok vannak vésve.
Ahogy körbejárjuk a termet, senki sem szól egy szót sem. Csak ámulunk némán és nézzük a véseteket, amelyek úgy tűnnek, mint ha fázisok lennének. Olyan mintha egy tánc lépéseit mutatná be, de közben az alakok változnak. Mire körbeérjük a barlangot, a figurák már állatformájukban mozognak. Tökéletes átmenet, amely a tánclépések által lesz ilyen folyamatos. Egy férfialak például határozott erőteljes mozgásokkal változik szépen át bivallyá. De van egy kecsesebb női tánc is melynek a végén az illető madár alakban érkezik meg. Tudtam, hogy nagyon fontos az indiánoknak az ember állat kapcsolat. Mindenkinek megvan a maga állat alakja, úgynevezett totem állata és ezek a vésetek is minden bizonnyal ezt mutatják be. Épp hogy csak körbeérünk, mikor erőteljes koppanás járja át a helyiséget, visszaverődve a falakról. Azonnal hátranézünk a bejárat felé. És Orenda vén alakját véljük felfedezni. Mondanom se kell milyen ijesztő látvány. Nem tűnik dühösnek, nem néz körbe, minden bizonnyal járt már itt azelőtt is. Botjára támaszkodva megindul a kőtál felé és int fejével, hogy kövessük. Mind a négyen körbeálljuk a kékes fényt és várunk. A sámánasszony kezét az edény fölé helyezi, és érthetetlen nyelven mormol valamit. Nem igazán látszik, hogy pontosan mi van a tálban, de most az asszony hatására a fény változik. Talán leginkább az északi fényre hasonlít a jelenség csak kékes színben. Persze nem ugyanaz, de nem is igazán lehetne máshogy leírni a látványt. Orenda egy kis fából faragott kupát vesz elő öltözékéből és a kőtál fölé emeli. Még mindig mormol, miközben belemeríti a fénybe. Úgy tűnik, valami folyadék van benne, mert a kupa megtelt. Az asszony megint a magasba emeli, majd átadja Dakotának. Jelzi, hogy igyon belőle. Ezt a rituálét még kétszer elvégzi, végül mind a hárman megkóstoljuk a különös folyadékot. Nem is tudom mire számítottam, de a kupa tartalma színtiszta víz volt. A legtisztább, amit valaha ittam.
A fény azonban megelevenedni látszott. Három alak formálódott ki belőle, három állat. Egyikük egy gyönyörű fényes róka, körbeugrálta a testemet, a másik két állat ugyanígy tett gazdájával. Mind figyeltük a jelenéseket, ahogy mozognak. És akkor mindent megértettem. Az a róka az én állatom, ő én vagyok.

Apró csótány tekergőzött elő az ágy lába melletti repedésből. Szorosan a falnak felszülve sietett át az ágy alatt. Majd, mint aki gondolkozóba esik merre is induljon megállt egy pillanatra. De hát ki is várna el egy ilyen apró élőlénytől efféle gondolatokat. Ízelt, nedves csápjaival ízlelgette a levegőt, érzékelve szagokat, lég- és hőmérséklet változásokat. Szapora lépteivel észrevétlenül tekergőzött át valami apró zúzalékon keresztül az ágy alatt. Egy pillanatnyi pihenővel már el is érte a hatalmasan tornyosuló falábat. Azonban sokáig nem időzhetett, ily kiszolgáltatott állapotban. A pad lába talán embernek érzékelhetetlen módon, de megmozdult, ahogy szemben valaki sáros bakancsát rádobta. Apró sárdarabok potyogtak a padlóra és az úgy utált, undorító élőlény kifinomult érzékszerveivel mindnek érezte apró rezgéseit, ahogy azok a földre hullottak. Ösztönös menekülés kezdődött, amin a kicsiny csótány, ha akart volna, se tud változtatni. Át az asztal alatt, apró morzsák között, - talán ami miatt elindult – és hatalmas sárdarabok mellett ért el egy cipő mellé. Persze a dúc idegrendszere ezt aligha foghatta fel, sőt arról sem lehetett fogalma, hogy ennek a cipőnek a gazdája Boethius Hywel volt, meglehetősen szorult helyzetben. Ki mondhatná meg, hogy miképpen, azonban azt érzékelte, ahogy a fiú szaporán veszi a levegőt, erős adrenalinnal dús keringése úgy sugározta a padló felé a számunkra felfoghatatlan információt, hogy az ostoba kis rovar szinte érezte minden egyes szívverését, még ha nem is fogta fel, hogy tulajdonképpen mit is érzékel.
 Akkora sebességgel, amire csak képes, suhant át keresztül a szobán, be egy másikba, amit mi úgy hívunk fürdőszoba. Neki ez csak menekülő út és persze egy kellemes nedves kis búvóhely egy fellazult csempe mögött, ahová épp most furakodott be. Na, de térjünk is vissza a cipő gazdájához. Számára még nem jött el az úgy várt biztonság.

– Boethius Hywel, szó sincs viccről. Most nem mehetsz el. Inkább ülj le.

A fiúnak persze esze ágában sem volt leülni. Görcsösen szorította pálcáját, aminek hatására apró szikra pattant ki a végéből. Szinte észrevétlen módon, a fiút mégis emlékeztette arra, hogy talán használnia kellene. Persze csak is egy jól átgondolt menekülési terv után. Ehhez azonban kissé le kell nyugodnia, hogy gondolkodni tudjon. Néhány mély lélegzetvétel után kissé kitisztult a feje.

- Te nem ismersz engem, de én tudok egyet s mást rólad. Kérdezz csak bármit, amire kíváncsi vagy. Nem fogok titkolózni előtted.
Boethius összeszorított fogai közt préselte ki az egyszer már elhangzott kérdést.
- Mit akarnak tőlem?

Természetesen rengeteg feltevés jutott már eszébe ezzel kapcsolatban. Persze az első gondolata az volt, hogy halálfalókról van szó. Azonban a két elrablójának ruházata nem ezt igazolta, mondjuk, a halálfalók se rohangálnak egész nap álarcban. Második gondolata anyja volt. Miután elhagyta őket mugli apja, az édesanyjában olyan szintű gyűlölet alakult ki a varázstalan társadalom iránt, ami kis híján felemésztette. Nem lepődne meg azon, ha beállt volna halálfalónak és köze lenne ehhez a dologhoz. Lehet, így akar bosszút állni fián. Már csak azt nem érti, miért van még életben.

   - Nos, elmondom, mi a helyzet. Szükségem van a közreműködésedre, viszont tőled függ, hogy ezt milyen formában kapom meg. Vagy együttműködsz, és társak lehetünk, vagy kénytelen leszel itt hagyni nálam néhány emléket. Talán mindet.

Közreműködés? De vajon miben? Persze inkább nem kérdez rá, úgy érzi, ha megtudná, nem nagyon lenne visszaút. Rettentő dühös lesz. Még hogy van választása. Vagy önként elvállalja, vagy ez az elmebeteg ki töröl mindent és úgy veszi rá arra, amit akar. Nem is tudja, melyik lenne a jobb. Tudatlanul ugrálni ennek a baromnak talán még jobb lenne, akkor nem lenne bűntudata. De azonnal eszébe jutnak barátai és szerelme. Agnes, Dakota, Iza és a többiek. A rengeteg szép emlék. Nem veszítheti el őket örökre. A vörös férfi mintha a gondolataiban olvasna.

– Itt van mondjuk a bájos Agnes. Hm, szerelem, milyen szép dolog is az. Emlékszem is, hányszor estem a csapdájába.

Mégis honnan tud ilyeneket? Mióta figyeli? Elönti az agyát a düh és ordít.
- Ha a haja szála is meggörbül, én megölöm magát!
El kell innen tűnnie mielőbb. Hátra néz, hogy ott áll e még a kalapos és közben alkalmas varázsigék pörögnek le fejében, amelyek közül valamelyik kijuttatná innen. Idegen.

És megint mintha a gondolataiban olvasna. Elkapja elrablója és kést szorít nyakának. Hát ennyi volt. Most biztosan megöli.
- Nem vennéd a szívedre, ha a mi Agnesünknek bántódása esnék, ugye?
Pálcája kiesik a kezéből. Tudja, hogy vége van. Ismeri őt, túlságosan is. Pontosan tudja, mivel lehet megfogni. Fejét észrevétlenül megrázza, csak amennyire meri a késsel az arcán.

– Én sem. Biztosan nem veszem a szívemre. És ott vannak a barátaid is… Dakota és a kislány, Izabel, aki a bátyját keresi. Mennyi aggodalom és érzés, ah! Nehéz lehet neked. Nem is mondtad még, hogy tetszik az otthonom. Nekem nem tetszik, de ez csak átmeneti, nyugalom
Teljesen őrült, most már biztos. Úgy tűnik nincs más választása, csatlakoznia kell ehhez az elmebeteghez.

– Nagy terveim vannak veled, és tiéd a döntés, hogy önszántadból csatlakozol-e hozzám, vagy inkább a szabadságot választod.

És mi lesz, ha beleegyezik? Agnes túlságosan ismeri, ahhoz, hogy titokban tartsa előtte. És a többiek is gyanítanának valamit. Tűnjön el? Ahogy Izát és Dakotát ismeri, még ha úgy utálják is egymást, kézen fogva sietnének a keresésére. És a legszörnyűbb az egészben, hogy ezzel hatalmas veszélybe sodornák magukat. Miért pont vele történik ilyen?

Boethius megsemmisülten állt a szoba közepén. A padlót bámulta, karjai csak lógtak az oldalán.
Ha csatlakozok magához, - belefúrta tekintetét a vörös férfiéba – megígéri, hogy nem esik bántódásuk? Megígéri?! …megszeghetetlenül?


- Akkor vegyen el mindent.

Az ajtó hangos csapódással zárta el a Veszett Rókából kiszűrődő zsivajt. Ahol egykoron a bejárat volt, most összefüggő fal áll. Mindössze egy kicsiny láng színezi meg a friss havat fényével. Merre induljon? Két lehetősége van, mégis túl nehéz a választás. Az egyik út még messzebb vezeti Dakotától.
Mielőtt döntene, sötét árny suhan keresztül a sikátoron. Szinte már szemtelen közel repül el mellette, majd ráérősen landol nem messze a fiútól. Nem tudja miért, de a hideg is kirázza, ahogy a fekete madár vérfagyasztó krákogása visszaverődik a sikátor téglafaláról. Sürgősen irányt kell választania. Nem túl biztonságos egyedül a szűk utcában. És ki tudja, milyen messze jár már Dakota.
Azonban rá kell, hogy döbbenjen, talán még sincs olyan egyedül, mikor valaki neki ütközik. Minek is cselekedni, hiszen minden olyan gyorsan történik, minden olyan véletlenül… - Elnézést

- Hé, hallasz engem? – hallja valahonnan nagyon messziről, ahogy szólongatják.

Lassan tér magához, miközben valaki húzza fel a földről. Ügyetlenül próbál megállni a lábán, mikor ráébred, hogy nem innen indult. Itt nincs hó. Azonnal beugrik neki minden. A Veszett Róka, Ben, aztán Dakota. Vajon őt is elkábították? De, hogyan? Biztos az a fickó, aki neki ment. Érzett is valami bökést. Kezd pánikba esni. Nem tudja mi ez a hely vagy, hogy került ide. Szinte fel se fogja, hogy ott az a vörös férfi, míg meg nem szólal.

- Greensmith vagy Félig Tanguy csehójából jöttél? Mert ha az utóbbiból, akkor maradéktalanul megértem, miért hemperegsz a földön.

Valami válaszfélét motyog, de az se biztos, hogy hangosan kimondta a szavakat. Csak néz körbe kétségbeesetten, hogy kiderítse hol lehet. Mellettük egy angolnás pult, émelyítően rossz szaggal. Mindenfelé tekinteteket lát. Mindenki őket bámulja, szakadt boszorkányok és rosszarcú varázslók. A földalatti katakombák tele vannak árusokkal. Szedett-vedett bodegák roskadozva sorakoznak a sáros út mentén. Fogatlan, félszemű, sebhelyes vagy csuklyások, akiknek nem látszik az arcuk, árulják a portékájukat. Könyveket a legsötétebb mágiával, amuletteket, hamis ereklyéket az alapítóktól. De vannak itt állatok is, mint pókok, nagyobbak, mint egy kutya vagy furcsa lüktető tojások, amiből ki tudja milyen lény kel ki. Az egyik ketrecben, közepénél kettéágazó hatalmas kígyó fújtat a másik fejére.
Ahogy a vörös férfi húzza keresztül a tömegen, sötét pillantásokat kap, néhány árus próbálja odahúzni az árujához. Kiáltoznak, rosszalló pillantásokat vetnek rá. Benyúl a kabátjába és szorosan markolja pálcáját. Fél, hogy valaki ellopja. Már az is szerencse, hogy a kalapos nem vette el tőle.
Nem ismeri újdonsült vezetőjét, de mi mást csinálhatna, mint, hogy követi. Soha nem találna ki egyedül ebből a labirintusból. És jól mondta, túlságosan is kitűnik a tömegből. Nélküle pillanatok alatt szétszednék. Felpillant, amikor a fejére csöppen egy kövér vízcsepp a plafonról. Rendkívül nyomasztó érzés a pinceszerű aknákban lenni. Nem szűrődik be semmilyen fény, amiből talán megállapíthatná mennyi idő telt el mióta kilépett a Róka ajtaján. Csak a fáklyák táncoló fénye világítja be a roppant építményt. A férfi hirtelen lekanyarodott az egyik mellékjáratba – Ide. - Ahogy felemelte a falról leakasztott lámpást, azonnal láthatóvá vált egy légakna. Ez biztosan valamelyik utcára nyílik. Már érzi is a hideg levegőt, miközben másznak a szűk járatban, fel a létrán. Reménnyel telve kapaszkodik felfelé.
Csalódására, újabb folyosók következnek. Szűkebbek, hűvösebbek, de ez még mindig nem a felszín. Idáig olyan egyértelműnek tűnt, hogy a férfi kiviszi erről a sötét helyről, de most, hogy a következő folyosón fáklyák lobbannak érkezésükre, kezdi túlságosan is naiv gondolatnak tartani. Talán meg kellene kérdeznie, csak hogy, biztosra menjen. Azonban mielőtt megszólalhatna, a férfi kérdez.

 - Hogy kerültél ide? Nem tűnsz sem csempésznek, sem feketemágusnak. Lehet, hogy kém vagy.

- Kiléptem a Veszett Rókából és… és azt hiszem elkábítottak. Ugye te most kivezetsz erről a… helyről? – kérdezte mikor pont egy nehéz vaspántos ajtóhoz értek. A férfi csak intett, hogy menjen befelé. Ahogy beléptek a férfi megszólalt.

- Mit is mondtál, hogy hívnak?

- Nem mondtam. Boethius Hywel vagyok. – azzal a férfi felé tartotta a kezét.

Ahogy körbenézett a helyiségen elképedve látta, hogy egy kocsmába kerültek. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen élet zajlik a föld alatt. Apró ember lépet ki a pult mögül. Minden bizonnyal a hely tulajdonosa. Rövid párbeszéd után világossá vált, hogy ez a vörös férfi gyakran jár le ide. Legalábbis egy kis tartozást már biztosan felhalmozott.
Kezd kétségbe esni, hogy nem a kivezető úton haladnak. Talán még most kellene megfordulnia és magától kitalálnia. Mégse meri megtenni, mert talán az egyetlen esélyét szalasztaná el. Inkább belép az ajtón ahová most érkeztek.
Szörnyű félelem járja át, amint megpillantja a szobát. Ez bizony nem a kivezető út, inkább zsákutca.

Hogy üljön le?? Mintha nem is vele történne mindez, valaki mással, úgy érzi. Nem kellene itt lennie, Dakotát kell megtalálnia. Rettegve hátrál a cella ajtó felé, de mikor megfordul, a lélegzete is elakad, mikor látja a kalapos férfit az ajtóban. A szíve olyan gyorsan kalapál, hogy szinte biztos benne, a két férfi is hallja. Csapdába csalták és ő csak úgy belesétált. Meg bízott egy vadidegen emberben. Mekkora ostobaság.

- Mi ez a hely? Mit akarnak tőlem?

Semmi válasz csak Boethius kétségbeesett zihálása.

  - Nem bánod, ha kérdezősködöm, ugye? Mondd csak, milyen volt a gyerekkorod? Mit kaptál a szüleidtől útravalónak? Hány darabban ver a szíved? Elég mélyen érzel? Történt-e már olyasmi veled, amit örökre kitépnél az emlékeid közül?

Alig fogja fel a kérdéseket. Mit akar tőle? Ijesztő szavak, mégis visszhangozva hallja az utolsó szavakat a fejében. Képek peregnek le a szeme előtt. Apja, ahogy kisétál az ajtón, elhagyva őt és anyját,  Catherine, az anyja utálata és pofonjai, rengeteg emlék, ami kísérti.

- Miféle beteg vicc ez? Azonnal engedjenek el!

Érzi, hogy könnyesek a szemei miközben szinte ordít. A férfi fekete tollal játszik. A fiú emlékezetébe egy sötét árny furakodik a Róka előtti sikátorból. A legijesztőbb, hogy úgy tűnik a férfi nagyon is jól szórakozik rajta.
Pálcáját görcsösen szorítja, nem is tudja mikor vette elő. Nem számít, csak az a lényeg, hogy kiszabaduljon. Úgy tűnik nincs kiút, vagy talán a függöny az utolsó reménye. Nem áltatja magát, de az esélyt megadja magának.

Egy serleg, egy üst, néhány cipő, természetesen a többségnek nincs párja, kitűzők, egy sárkányos poszter. Teljesen reménytelennek tűnik a keresés. Elkezdtem egy kupacba dobálni az ugyan olyan tárgyakat, mert mire átnézek egy rakást, már összekeveredik egy másikkal. Jó itt sincs, megpróbálom ezt a kupacot. Körülbelül egy magas velem és ránézésre látszik, hogy tele van olyan kacattal, ami számomra érdektelen. Hirtelen kihagy a szívem a ritmusából, ahogy valaki rám ijeszt. Mondanom sem kell, hogy a teljes kupac rám dől és én szinte eltűnök a tárgy lavinában. Felmérem a vicceskedő személyt, miközben lesöpröm a fejemről valaki szennyes zokniját. Ötödikes lány, Griffendéles , azt hiszem Joy vagy valami ilyesmi a neve.

- Krikett ütők arra, Gurkó terelők ott. Baseballütő? Az meg mi?- nézek rá furcsán. Sosem figyeltem mugliismereten… Különben is te vetettél bele ebbe a kupacba. – nézek rá kicsit rosszallóan miközben feltápászkodom a kupac halom alól.

- Boethius. És egy kis fekete füzetecskét keresek. Ketten gyorsabban végzünk. Már átnéztem ott jobb oldalon. Te kezdhetnéd abban a sarokban. – örülök, hogy felajánlja a segítséget, legalábbis én úgy vettem le abból, hogy megkérdezte mit keresek.

- Mégis mire kell neked egy olyan vészgól ütő? – kérdezem visszafordulva a ledőlt kupac felé.

- Nem fogod elhinni, miket hagynak el az emberek. Néhány dolgot szerintem be se lehet hozni az iskolába. Találtam egy ládát tele szárított pixitojással. De a leggyakrabban előforduló tárgy még is csak a nefeledd gömb, vicces mi?

Természetesen, ha tudom, hogy ilyen komoly dologról van szó, nem kérdezek rá. Nem ismerem Bent, de Dakota igen, és ha már így alakult a helyzet, akkor én egy cseppet sem bánom. Mert talán Ő tud segíteni Izának. Döbbent némasággal hallgatom Iza szavait. Látom, hogy mennyire kétségbeesett, ha már nekünk elmondja mi történt. Ben elszökött, de miért? Hova? Megszólalnék, felajánlanám a segítségemet, de nem tudom, hol kezdeném a keresést. Ha Iza nem találta meg, akkor félek, senki se fogja. Talán egy ember tudhatja még, és ő itt ül szemben velem. Dakota szinte üveges tekintettel mered maga elé. Gondolom, ezernyi lehetőség cikázik a fejében arról, hol is lehet cimborája. Megszólal, halkan, szinte csak magának. Amerikáról beszél, meg valami állásról. Nagyon izgatott lesz, elővesz egy füzetet és lapozgatni kezdi. Gyorsan történik minden, egyszer csak Dakota felkiált. Tudom, hogy talált valamit. Nem osztja meg velünk a nyomot, csak felpattan Iza füzetével és már csak a Veszett Róka ajtaját látjuk becsapódni mögötte. Egy kis ideig fel se fogom, mi történt. Hova rohant el Dakota? Mégse mehet Ben után Amerikába, ha meg még nincs ott, hol lehet. Mindenesetre nem hagyhatom, hogy Dakota egyedül sétálgasson az éjszakában. Hirtelen Agnesre nézek, de ő már tudja, mit akarok mondani. Menj! – suttogja a fülembe, majd megpuszil az arcomon. Már futok, fel a kő lépcsőfokokon, miközben húzom fel a kabátom. Meddig juthatott? Talán még utolérhetem. Utol kell érnem, de gondolataimat elfújja a jeges levegő, ami megcsapja arcomat. Az ajtó becsukódik mögöttem, és az egyetlen fényforrás a kis lángocska, ami az ajtó mellett táncol. Nem látok egy lelket se a környéken. Jobbra vagy balra induljak? Próbálok friss lábnyom után kutatni, de túl keveset látok és túl sok hó esik ahhoz, hogy ez segítsen. Az egyik irányból lépéseket hallok, talán Dakota az.

---

---

NJK-k: Marek Wolansky, az Idegen pribékje; Félig Tanguy, a csapos; ismeretlen halálfaló
helyszínek: Veszett Róka, Mágus tér, ismeretlen feketepiac London alatt, katakombák, Tanguy csapszéke, a vörös férfi lakócellája
idő: 1998 december 27.


NJK-k: Fergus Hywel, az árvaház korábbi igazgatója; Madge nővér, az árvaház alkalmazottja; Alfie Livingstone, 9 év körüli árva;
helyszínek: Roxfort kastélya és birtoka; St. Cyrus, Ecclesgreig Árvaház
idő: 1998 február 2.

Akkor kezdett rám akaszkodni az úgy nevezett Hortensia Tallerwood, mikor egyszer ebéd közben véletlen összeütköztünk. Természetesen egy nagy adag töklevet öntött rám és ahelyett, hogy hagyta volna nekem, hogy egy egyszerű pálca mozdulattal eltűntessem, mindenképp segíteni akart. A vége az lett, hogy a pólómon egy hatalmas égés okozta lyuk keletkezett. Onnantól kezdve minden egyes nap adott valami ajándékot. Ami egy ideig persze kedves, de ha már követik az embert, az kezd idegesítő lenni. Néha bejár az óráimra és hangosan tapsol meg éljenez, ha válaszolok a tanárnak. A problémák akkor kezdődtek mikor elkezdtem Agnessel járni. Kezdem azt gondolni, hogy Hortensia Tellerwood kissé közveszélyes.

Egy pillanatra majdnem megállt a szívem, de szerencsére nem a negyedikes lány jött rá hol rejtőzöm. A kárpit mögé magabiztosan belépő alakban Yvettre ismerek. Én jól tudom ki ő, persze csak alap információim vannak róla. Igaziból nem hiszem, hogy valaha is beszélgettünk volna pár szónál többet. Valószínűleg azt se tudja, ki vagyok. Legszívesebben elnevetném magamat örömömben, hogy sikerült elmenekülnöm, de kissé fagyos megjegyzést küld felém Yvette amitől nyomban lehervad a mosolyom.

- Ó, hát én nem „használtam”, konkrétan beestem azon a falikárpiton. Még csak nem is tudtam a létezéséről. De megígérem, legközelebb fejjel előre jövök majd be rajta. – mosolygok a lányra.
Ezek szerint az a lépcső használatban van. Legalábbis Yvettről már biztosan kiderült, hogy gyakran jön erre. Ahogy, körbe nézek a már-már romos helyiségen ez elég nehezen elképzelhető. Azt se tudnám megmondani, körülbelül hová vezet a lépcső. Azt meg főleg nem, hogy meddig fog még a helyén állni. De az ütött kopott itt-ott hiányos kinézetéből ítélve már nem sokáig. Persze lehet, hogy csak megbűvölte valaki, pont azért, hogy ne használja senki.

- Úgy veszem ki, elég jól ismered ezt a helyet. Akkor biztosan azt is tudod, hogy hová vezet. És mondd, hogy az a lépcső nem fog a fejünkre dőlni.

Ó, már csak az a Mardis ficsúr hiányzott. Legalább abban biztosak lehetünk, hogy nem lesz unalmas az este. És úgy látom a két acsarkodó lánynál beindult valami. Azt kijelenthetjük, hogy már van olyan dolog, amiben biztosan egyetértenek. Egyikük sem kedveli túlságosan Montregot. Legalább van valami haszna is a jelenlétének. Azon azért én is meglepődök, hogy kiosztja Dakota. Akkor most Izát védte meg vagy csak szimplán a srác pofátlansága hozta ki belőle ezt a reakciót? Végtére is mindegy. Talán Montrego túl nagy fába vágta a fejszéjét, lehet, hogy nem fog elbírni a két Griffendélessel…

Mikor Iza is szóhoz jut és kissé lekezelő beszólása célba ér, én csak hátra dőlve halkan szisszentek. Ez szép volt csajszi, mosolygok belül.
Úgy látom, nem kell itt senkit se megvédeni, nem mintha szóhoz jutnék. Legközelebb csak a feszült csendet kerülve szólalok meg.

Barukkola, jön Dakota válasza, de kicsit furcsállom a dolgot. De időm sincs megkérdezni, hogy biztos e benne. Azonnal jön Iza helyesbítése. Kissé meghökkenek a stílusán és nem kevésbé a mondanivalója tartalmán.  Nem hinném, hogy épeszű ember megenné önszántából az ördögcérnát, viszont használják a gyógyászatban. Kis mennyiségben segíthet olyan betegségekben, mint a gyomorfekély és a bélgurmó fertőzés. Talán Madam Pomfrey hibázott, vagy összefügg a Barukkola és az ördögcérna? Akkor a két féligazság kiegészítené egymást. Mondjuk, azt a hányás áradat miatt lezárt folyosószakaszt nem magyarázná. Talán van valami a bájitalos gyűjtés füzetemben erről, de nincs időm elővenni, mert Iza leveri a könyvet, amibe rajzolgatott azt hiszem. Azonnal utána nyúlok és fel is kapom.
Remélem nem lett vizes a ruháinkról lecsorgó víztől. Ahogy megfordítom, látom, hogy olyan helyen nyílt ki ahol gyakran nyitogatják. Nem akartam szándékosan belenézni, de akaratlanul is megláttam Ben nevét és azt a sok helyszínt, mellettük a feliratot „semmi”. Talán eltűnt volna a bátyja?

- Iza, ne haragudj, de mik ezek a helyek? Véletlenül láttam meg, de ugye semmi komoly? Ben a bátyád, nem? -  kérdezem óvatosan, teljesen megértve, ha nem szeretne rá válaszolni. Különösen Montrego jelenlétében. Utána Dakotára nézek, hiszen ő ismeri még Bent.
De amint megint Iza felé fordulok, tudom, hogy kényes témába kontárkodtam bele…