Az egyik csuklyás elindult a diákok felé, s ez némi aggodalommal töltötte el a vén mágust. Habár nem tudta, hogy ki az illető a halálfaló-álarcon ülő bűbáj miatt, de tudta: ha nem a legtehetségtelenebbek egyike, akkor könnyedén elbánik az ifjoncokkal. Őket sem ismerte fel, csak Longbottomot, de az ő tehetségéről hallott már eleget ahhoz, hogy sejthesse a nebulók verességét. S lám, a következő pillanatban félelme már be is igazolódott: a harc még el sem kezdődött, de az egyik ifjút már telibe is találta egy Cruciatus. Bármennyire is szeretett volna, nem tudott a segitségükre sietni, hiszen megvolt a maga ellenfele, de meg kell hagyni, elég ütődöttnek tűnt: ellenséges terepen és olyan helyzetben, ahol az ellenség számbeli fölényben van, a saját társa ellen fordul s nagy valószinűséggel ki is vonta a forgalomból egy időre. De ha ő igy látja jónak, szive joga: remélhetőleg a túlzott magabiztossága fogja a vesztét okozni, ha nem is most, de minél előbb.
Szája sarka megrándult, ahogy ismét ellenfelére emelte a tekintetét s dühödten konstatálta, hogy hiába talált a rontás, aggodalma okán hagyta elkalandozni a figyelmét s mire visszafordult, a halálfaló már visszaszerezte a pálcáját, sőt, ő lendült támadásba. A repertoár elég egyszerű volt: a legtöbb halálfaló csak ezt a két átkot ismerte az Imperius-on és az Avada Kedavrán kívül; egyedül a Piroinito volt meglepetés, de ez sem volt egyedülálló eset: a legtöbb csuklyás egyszerű gondolkodásában a ,,tűzzel a fa ellen’’ alapelv biztos győzelmet jósolt… kár, hogy az öreg másként gondolta.  Felemelte a pálcáját a mellkasa elé és széles mozdulatokkal egy hosszú sugarú kört irt le a levegőben, minekutána egy embernagyságú, kerek acélpajzs jelent meg előtte, ami remélhetőleg az összes támadást felfogta. Nem hagyta abba a mozdulatot, pálcájával két újabb kört irt le, mire a pajzs forogni kezdett, rémisztő sebességgel gyorsulva. A második kör végén egy intés a faeszközzel, erre a pajzs előredőlt, de nem érte el a földet: a levegőben folytatta útját, egyenesen a halálfaló felé tartva. Ha minden úgy jön össze, ahogy az auror eltervezte, akkor a csuklya két darabra hullva fog a földre omlani s egyik fele sem marad magányos, megosztoznak a benne megbúvó emberen… de mikor ment minden ilyen egyszerűen, tehetné fel magának a kérdést, s a válasz is egyértelmű lenne: soha. Éppen ezért nem hagyja annyiban a dolgot.
Mivel úgy sejti, hogy ellenfele most mással van elfoglalva, igy vet egy pillantást falába felé: ha esetleg elérte a mágus rontás s védőbűbájt is áttörte, akkor a pillanatnyi szünetet kihasználva két gyors mozdulattal, egy nonverbális Aquamenti és Reparo  segitségével helyrehozza a kárt, majd újra ellenfelét veszi célba.
- Reducto! Diffindo! – ez a két bűbáj a halálfaló maszkjára irányul: hosszú élete során szinte mindegyik rosszfiúval hozta már össze a szerencse: ha tisztában lenne a kilétével, már könnyebb dolga lenne, de mivel kevés halálfalónak van jellegzetes stilusa, igy csak arcról van esélye felismerni az illetőt, ezzel megtudva a gyengéit. – Confundo!  – fűzött még hozzá egy Zagyváló átkot, remélve, hogyha az eddigiekkel nem, akkor majd ezzel megbénitja a halálfalót.

Dumbledore megkérte rá, hogy jöjjön ide őrködni… mit tehetett hát? Az igazgató volt az egyetlen ember, aki mindig tudta mit csinál s ha ő úgy gondolta, hogy ide most nem elegek a bűbájok, az bizony úgy is volt. A mese mellette nem volt érdekes, hiszen a professzor ritkán adott valós magyarázatot, de mindig jó oka volt mindenre… ez azonban általában csak utólag szokott kiderülni. Pontosan azért tenné igy, hogy az emberei feltétel nélkül megbizzanak a szavában és kövessék azt, legyen bármi?
Az oszlopok között állt, szinte rejtőzködve: hátát a falnak támasztotta egy sarok mellett. Mágikus szeme szinte folyamatosan a hidra szegeződött, kivéve azokat a röpke pillanatokat, amikor őrjáratot tartott: ilyen formán tudott a két diák jelenlétéről, akik turbékolni jöttek a szökőkúthoz és Longbottom megjelenése sem kerülte el a figyelmét, mint ahogy a kibontakozó párbajjelenet sem, de továbbra sem fedte fel magát. Ha párbajozni támad kedvük, hát tegyék: igaz, hogy az iskola szabályzata tiltotta, de nem fog közbelépni. Ha nagyon elfajulnának a dolgok, akkor leállitja őket, de addig meg had szórakozzanak, rájuk fér a gyakorlás.  A percek lassan teltek számára: a semmittevés volt az egyetlen dolog, ami képes volt rövid úton az idegeire menni…
Aztán hirtelen az egész megváltozott.
A szem újabb őrjáratra indult s ezúttal meg is akadt valamin: három csendesen közeledő, csuklyás alakon. Hirtelen bevillant Dumbledore parancsa… az öreg igazgató talán tudhatta, hogy mi fog történni ma este, tudhatott a Gonosz támadásáról, azért vezényelte ide? Akármilyen kicsinek is tűnik az esélye, igy lehetett… hiszen eddig még sosem fordult elő, hogy ilyen paranccsal állt volna a rend elé. Akárhogyis: megint bebizonyosodott, hogy csalhatatlan elme… de lassan ideje akcióba lépni, hiszen az illetők mintha egyenesen errefelé tartanának. Mágikus szemét folyamatosan rajtuk tartva belépett a sarok mögé s még távolodott is vagy két lépést, hogy az ezüstös izzás véletlenül se hivja fel magára senkinek a figyelmét.
- Expecto Patronum!- morogta minél halkabban, miközben Tonks rémlett fel a szeme előtt s lám, már elő is ugrott egy fénylő borz a pálca hegyéből. - Megtámadták a Roxfortot. Ismeretlen számú ellenség, erősités szükséges. – a fénylény eltűnt és a Grimmauld téren jelent meg újra, de erősen kétséges, hogy valaki legyen ott ebben az időben. Megtette, mert ha csak egy kis esély is volt rá, hogy van ott valaki, akkor már megéri… de nem fűzött hozzá nagy reményeket.
Pálcáját a falábára szegezve alkalmazta a Silencio nonverbális változatát majd az ajtó felé indult, ami éppen most tárult ki a halálfalók előtt. Az oszlopok s az árnyék miatt talán nem vették észre, legalábbis semmi jele nem volt. Az egyik csuklyás felrobbantott egy oszlopot, de ő szerencsére már elhagyta azt, igy csak a hátának csapódott némi törmelék, de ez nem okozott benne különösebb kárt. Már elég közel járt a halálfalókhoz, igy megtorpant.
- Ignite! – recsegte, célbavéve a robbangatós kedvű csuklyást, majd egy újabb suhintással egy nonverbális Stuport küldött az utoljára belépő, kevésbé magabiztosnak tűnő alak felé. A diákokról egyenlőre nem vett tudomást: remélte, hogy sikerül egyedül semlegesitenie a csuklyásokat, de sejtette, hogyha ez az első támadás nem intéz el közülük legalább egyet, akkor kénytelen lesz az ifjoncokat is bevonni.

//Ignite: a célpont kezében tartott tárgy kibirhatatlanul felforrósodik. //

Érdeklődve hallgatta a szavakat s arra vezették, hogy ismét eltöprengjen az emberek sokszinűségén, pedig ez a fiatalokra nem annyira volt jellemző, inkább később, idősebb korban alakul ki. A fiatalabbak számára még sokat jelentett a divat, mások véleménye: a csordaszellem egyértelműen nagyobb erőt képviselt, mint a felnőttek között, amikor már teljesen kialakul az emberek egyéni véleménye mindenről, a gondolkodásmódjuk, miegyéb… de a jelek szerint tévedett, vagy legalábbis akadnak kivételek. A Seprű a legtöbb diák számára maga volt a paradicsom a kastély szürkesége, egyhangja után: erre itt ez az ifjú, aki elvonult a társaitól és még a Roxfortnál is lelombozóbb helyre menekül, amikor büntetlenül élvezhetné egy kicsit az életet. Hiába, változik a világ… egyre korábban érik, nő fel az ifjúság, De a különcök… az megint egy más kategória, őket megéri figyelemmel kisérni. Voldemort és Grindelwald is különcök voltak s lám, hova jutottak… Dumbledore tudni fog erről az ifjúról, döntötte el végül.
- Minden embernek megvan a saját izlése – felelte egy vállvonás kiséretében. – De fogadj meg egy tanácsot: attól, hogy valami nem illik bele az elképzeléseidbe, ne kezd el ország-világ előtt ócsárolni… főleg ne olyan valaki előtt, akit nem is ismersz. – szünetet tartott, mintha egy pillanatra elgondolkozna, végül úgy döntött, hozzáteszi az utolsó félmondatot. – Nem egy emberről tudok, aki ezért a kijelentésért a fél füledet leátkozta volna a helyéről… - Nem volt igaz, amit mondott, legalábbis maximum féligazság: Rosmerta, a Seprű tulajdonosa biztosan megtette volna, de rajta kívül nem tudta senkiről, hogy ennyire kötődne a kis kocsmához… de a mondat igy nagyobb erőt képviselt, mintha csak egy bizonyos illetőt hozott volna fel példaként és a kegyes hazugság megbocsájtható, legalábbis legtöbb esetben. Ha pedig nem derül ki – úgy is jó.
- Könnyen dobálózol a feltételezésekkel… ez újabb hiba - felelte az öreg s ép szeme megvillant. Az ifjúnak fogalma sem lehetett, hogy mi a valódi oka a hirtelen felvillanó indulatnak: a látszat azt súgta, hogy a sorozatos hibák váltják ki, valójában azonban a Siriusra tett megjegyzés váltotta ezt ki. De nem jöhetett rá, még akkor sem, ha esetleg képzett legilimentor: az öreg volt olyan dörzsölt, hogy megtegye az óvintézkedéseket… mint mindig. – A Minisztérium nem igy gondolta… és jónéhány évet eltöltött rács mögött emiatt. Ismertem, még mikor diák volt: a jövő egyik legigéretesebb tehetségeként tartották számon, csakúgy, mint James Pottert. – szünetet tartott, elgondolkodva. – Nem tudom, hogy Dumbledore megtalálta-e a behatolás helyét, de én azért nem lennék olyan magabiztos még a Roxfortban sem. – inkább nem ejtett szót Sirius haláláról, nem tudta, hogy mennyire terjedt el a köztudatban.
A pult fölött lógó óra hirtelen megszólalt: egy hosszú, tiszta hang csendült fel s visszhangzott a helységben néhány pillanatig. Az öreg észrevette, hogy a Kocsmáros ránéz, mire a mágikus szem megmerevedett s egy pillanat múltán a férfi arcáról az órára villant, mintegy jelzésként. Észrevehető volt, ha az ifjú elég szemfüles volt, de a jelentésére még néhány percig nem jöhetett rá. Hét óra volt, korai időpont egy kocsma életében.
Most azonban a Szárnyas Vadkan zárni készült, mint újabban minden vasárnap ezidőtájt.
Rajtuk kívül már csak egyetlen, kétfős asztaltársaság tartózkodott a helységben: a Kocsmáros éppen feléjük tartott.
- Ideje hazamenni, fiúk, vasárnap van. – morogta oda nekik, mire a két fickó az órára nézett s elkönyvelték, hogy ha vasárnap van, akkor tényleg záróra… habár az arckifejezésük azt sugallta, hogy nem nagyon vannak képben: valójában alig álltak a lábukon.
- Neked is ideje indulnod. – mondta az öreg az ifjúnak. Habár nem volt ellenére a beszélgetés, elérkezett az a szituáció, amire ideérkezése óta várt: nem fogja elszalasztani. Első a kötelesség, minden más utána: márpedig nem a bájcsevej iránti vágyakozás, hanem a háború sodorta ide. Felállt s a pulthoz lépett, intve a Kocsmárosnak, hogy töltse újra kiürült poharát, majd amint a fiú távozáshoz készült, egy biccentéssel búcsúzott tőle s mágikus szemével követte, amig el nem tűnt a távolban. Miután ez megtörtént, követte az emeltre tartó férfit a bűbájokkal védett helységbe, hogy át tudják beszélni az elkövetkezendő hét teendőit.

- Közönséges hely? – kérdezett vissza. Meglepték a szavak, de ez nem látszott rajta. – A varázslók legtöbbje nem értene veled egyet. A Három Seprű Anglia egyik legjobb nevű fogadója, de talán még világszinten és igaz ez az állitás. Sokak szerint ott mérik a legjobb mézsört, de ha ez nincs is igy, a magunkfajtának mindenképpen vonzó, hogy nem térhet be oda akárki, nem kell megválogatnunk a szavainkat… - szünetet tartott, elgondolkodva. Ő maga sem rajongott különösen azért a helyért, főleg mióta felmerült egy gyanú, egy sejtés… de el kellett ismernie, hogy amikor nem tolonganak ott a diákok annyira, hogy mozdulni nem lehet tőlük, egészen hangulatos maga a közeg a falusiakkal, a néhanapján betérő roxforti tanárokkal és egyéb utazókkal. Megfordult ott párszor a közelmúltban is, de ha tehette, elkerülte: ne rajongott a kocsmárosné lapos pillantásaiért, márpedig azokból kapott bőven, lévén sokadik éve már, hogy egy kortyot nem volt hajlandó inni a különféle italokból, amivel kinálgatta.
- Sok mindent lehet mondani arra a helyre, de azt nem, hogy közönséges. – a fiú következő szavai megmosolyogtatták: egy tapasztalatlan ember szavai voltak; egy olyan emberé, aki még keveset látott a világból. – Nem mondták még neked, hogy sok beszédnek sok az alja? – kérdezett vissza. – Amit te picsogásnak nevezel, az könnyen lehet egy jól felépitett álca is és lehet, hogy valójában egész más a mondanivaló, mint amit a szavak sugallnak… ha lehetőséged van hallani, ne utasitsd el: ki tudja, mit sodor a füledbe a szél. – a következő szavak keserűséget sugalltak, de nem vett róla tudomást. – Amennyire én tudom, elég ritkán engednek le titeket ide: érthető, hogy próbálnak kikapcsolódni… ebben a korban még elnézhető. Inkább próbálj te is együtt élni ezzel: hidd el, hosszú távon jobban megéri.
- Ah igen, az iskola biztonságos… legalábbis a legtöbb esetben, de azért Sirius Black is be tudott jutni valahogy nemde? Pedig őt halálfalónak tartják… és ha igy van, akkor már Tudodki minden embere ismeri a befelé vezető utat. Ennek ellenére mondom: biztonságos… legalábbis ameddig Dumbledore ott van. De hogy a környék is az lenne? Erre én nem mernék mérget venni… azért a professzor keze sem ér el mindenhova. – mágikus szeme hirtelen megállt, ahogy valamit észrevett a kocsma szemközti csücskében, de ezután inkább folytatta az őrjáratát és az ép lélektükör fordult oda, figyelmesen követve a kibontakozó csetepatét. Kiabálás támadt és két férfi felpattant: mindketten szemlátomást ittasak voltak, beszédük ilyen távolságból érthetetlen volt és kissé labilisan álltak a lábukon. Nyilvánvaló volt, hogy nem kerül sok időbe, mire tettlegességig fajul a dolog: s lám, mer el is kezdődött a haddelhad, ahogyan egy szék a magasba emelkedett, lesújtani készülvén. A kéz meglendült, de a szék továbbra is a levegőben lebegett és az illető csak a levegőt kaszálta. Pár pillanatig bután pislogott a szépen lenavigáló és talpra álló székre, majd a tettest kereste: hamarosan meg is találta a Kocsmáros személyében, aki a pálcáját eltéve viharzott a két ember felé és ragadta meg a grabancukat, maguk után húzva őket és kipenderitve a helységből.
- A héten már ne gyertek vissza, fölösleges… - kiáltott utánuk, majd visszaballagott a pult mögé.
Az öreg auror végignézte az incidenst, csak ezután fordult vissza a fiú felé, ajkain félmosoly.
- Lehetséges… de lehet, hogy csak az alkalom adja magát. Nem szabad elhamarkodottan következtetni…

A fiú helyet foglalt… háttal a kocsma látogatóinak. Nem túl jó döntés, még akkor sem, ha olyan társaságban van, amilyenben. Sőt, különösen akkor nem… az öreg Rémszem fejére sokan pályázhatnak és nem csak a rossz oldal hivei, de még a semlegesek, jobbára veszélytelen csirkefogók is: annyit küldött már közülük börtönbe, hogy bármelyik fickó, aki kicsit is benne volt az üzletben, szives-örömest hidegre tette volna, ha alkalma nyilik rá. Persze ezekbe a fickókba nem szorult annyi bátorság, hogy szemtől szemben lépjenek fel vele, de ha történetesen bevetődne ide egy többfős csapat, akkor igenis megfordulna a fejükben a dolog. De az öreg nem félt, hiszen tudta: ha van egy kis szerencséje, akkor nem alakul ki ez a helyzet, mivel az aljanép ritkán találkozott nyilvános helyen… és egyébként is, mióta Mundungus csatlakozott, azóta kissé enyhültek a körülmények a jófiúk és a csibészek között. A minisztériumi kollégák elnéztek nekik apróbb stikliket, ők pedig olyan információkat juttattak el a rendhez cserébe, amiket másfelől lehetetlen lett volna megszerezniük. Bármennyire is ellenére volt az öregnek ez a kompromisszum, az értékét nem kérdőjelezhette meg. Egy szó mint száz: egy olyan helyen, mint a Vadkan, nem tanácsos a tömegnek háttal helyet foglalni… feltéve, ha az ember még tartósan szeretne a feje birtokában maradni.
- Ott mindig sokan vannak… de ez jó. – felelte. – A tömegben könnyebb eltűnni, elvegyülni, beleolvadni a környezetbe; és az ember olyat is meghallhat, ami később még jól jöhet neki. – rövid szünetet tartott, elgondolkodva. Ezek a szavak nem az övéi voltak, hanem még az aurorképzőben verték beléjük, de kétségkivül hasznosan szolgálták őt az évek során. Sokszor az ember jobban el tudott tűnni egy tömegben, mint a Százfűlé-főzet vagy egy láthatatlanná tévő köpeny segitségével, ezért nem szabadott lefitymálni a zsúfolt helyeket. – Persze, ha valaki magányra vágyik, akkor nem a legjobb választás… de ha magányra vágynál, akkor most nem lennél itt. – a levegőben hagyta a mondatot, az utaló kérdést: volt egy olyan érzése, hogy a tömegre való hivatkozás akart lenni a magyarázat a fiú itt-tartózkodásának okára, de ugyanakkor benne motoszkált a gondolat is, hogy ez bizony csak egy olcsó kifogás, amivel meg akar téveszteni egy fogyatékos vénembert.
- Biztonság? Nyugodtság? – kérdezett vissza és eleresztett egy haj, reszelős kacajt. – Fiam, ma sehol a világban nem vagy biztonságban… talán az egy Roxfort kivételével. Mindenütt ott lesnek az Ő emberei, de ha azok nem, akkor a dementorok… mindenre figyel, tekintetét semmi nem kerülheti el. – újabb rövid szünet: akár hatásszünetként is érzékelhető, de valójában elgondolkodott a szavain; azon, hogy mit mondhat el és mit nem. Végül úgy döntött, semmi többet. – Nyugodtnak sem szabad lenned, dehogy! Az ember csak harc közben lehet nyugodt, de ott mindenképpen: máskülönben nem nyerhet. De ha ezen kívül is az, akkor az elkényelmesedéshez vezet, márpedig a kényelmes ember, halott ember. Semmi több.
- Nem szabad elhinni mindent, amit az ember hall… de még azt sem, amit lát. – felelte az újabb kérdésre egy félmosoly kiséretében. – De ezt történetesen igy igaz: kevés kivétel van, akár hely, akár idő, ahol vagy amikor elfogyasztok bármi mást azon kívül, amit magamnál tartok, de ez most pont ilyen. – hogy a hely vagy az idő a jelenlegi változó, azt nem osztotta meg az ifjúval. Nem köthet mindent az orrára…

Kitartóan figyelte a fiút, szinte pislogás nélkül és egy idő után kezdte felfedezni rajta az idegesség első jeleit. Arca megfeszült, a könyvet egyre rendszertelenebbül lapozgatta, egyre többször nézett fel, de egyre hamarabb lekapta a fejét és a többi apróság… tudta, hogy figyelik, de próbált nem törődni vele és ez dicséretet érdemlő, ámde esélytelen vállalkozás. Hosszú évek gyakorlatára van szükség ahhoz, hogy valaki teljesen ignorálni tudjon egy rá szegeződő pillantást és ez a képesség ennek a fiúnak, aki szinte még gyerek, biztosan nincs birtokában. Mágikus szeme ezalatt továbbra is a környéket pásztázta, de semmi változás nem volt  sem az épületen belül, sem körülötte. Csendes délutánnak nézett ki: csendesnek és problémamentesnek, legalábbis ami a környéket illeti. Valahol biztos volt valami turpisság, de őt ez jelenleg nem nagyon érdekelte, hiszen úgysem tudott mit tenni ellene, miközben itt üldögélve arra várt, hogy végre szót válthasson a Kocsmárossal, mert az öreget annyira nem érdekelték a világ dolgai, hogy az üzletet bezárja… vagy hogy az álcáját feladja. Valamennyire érthető volt a hozzáállása, de esetenként bosszantó is.
Teltek a percek, lassan peregtek. Egy újabbat kortyolt italából, miközben továbbra sem vette le a szemét a rejtélyes figuráról, de már nem is figyelt rá annyira. Noha a szeme őt figyelte, gondolatai messze jártak: a múltban szaladgáltak szabadon, mint a madár. Régi dolgokra emlékezett, még az előző háború előtti időkre, az aurorképzőre, a roxforti évekre… amikor még volt és lehetett volna élete. amikor még minden máshogy látszott alakulni. Amikor még voltak emberi érzései is a tiszteleten és a gyűlöleten kívül:: ez a kettő maradt meg neki mostanra, semmi más. Tisztelte azon keveseket, akik érdemesek voltak rá és gyűlölt mindent, amit üldözött. Eleinte választhatott, hogy melyik ösvényt kövesse, később már csak egy út maradt előtte. Bosszút akart, bosszút minden rosszon s ezért áldozta fel az egész életét mindenestül: csak úgy válhatott a legjobbá, hogyha eldobott magától mindent, amit emberi… és ő pontosan ezt tette: száműzte az érzéseket magából és szinte egy géppé vált, akinek az volt a programja, hogy elpusztitson mindent, ami gonosz. Igy élte az életét eddig és igy is fogja élni, ameddig valaki fölébe nem kerekedik és meg nem öli. Ez volt az ő küldetése és mindent megtett, habár a teljesitésére minimális esélye sem volt, hiszen a Gonoszság már a világ kezdetekor is létezett és csak akkor fog eltűnni, ha maga a világ is megszűnik létezni.
A diák hirtelen felpattant, ezzel kizökkentette a gondolatai közül. Egy újabbat kortyolt az italából, miközben a jobbját leeresztette az oldala mellé, felkészülve arra, hogy pálcát rántson, ha úgy hozza szükség… bár kételkedett benne, hogy végül idáig fajulnának a dolgok, de mindig a lankadatlan éberség szabályai szerint élt és most sem fogja meghazudtolni önmagát. Keze megfeszült, amikor a fiú már csak néhány lépésnyi távolságban járt, de ellenállt a késztetésnek, hogy pálcát rántson, de igazán szükség sem volt rá, mivel a fiú mindkét kezét jól látható helyen tartotta. Hamarosan elért az asztalhoz és megszólalt, kicsit zavarosan ugyan, de közölve mondandóját.
- Ugyanakkora meglepetés egy roxforti diák itt, a Vadkanban. – válaszolt rövid szünet után. – Habár én elég gyakran megfordulok itt manapság – tette hozzá, majd intett a fiúnak, hogy üljön le, ha esetleg úgy gondolja.

Érezte, hogy egy tekintet rászegeződik, amint belépett a terembe. Nem vett róla tudomást, ugyanúgy folytatta itteni rutinját, de nem tartott sokáig észrevennie mágikus szemének körútja során, hogy a roxfortos diák az, aki oly nagy szemekkel bámulja. Alaposan szemügyre vette az ifjút, de semmi szokatlant nem tudott felfedezni rajta a természetellenes kiváncsiságán kívül. Annyira bámult, hogy még az olvasásról – vagy annak mimeléséről – is megfeledkezett: könyve az ölében hevert, kezei pedig eltávolodtak tőle. Noha az öreget nem zavarta különösebben a bámulás, azért nem is rajongott érte: észrevette a kinálkozó lehetőséget. Előcsúsztatta az egyik pálcáját a bal csuklójára rögzitett tokból, amit az ifjú nem láthatott, majd továbbra is a teste takarásában mozogva a varázseszközt a könyvre szegezte, amit egyetlen apró mozdulat követett: a könyv megindult, majd hangos csattanással landolt a földön, felverve a kocsma csöndjét és a fiúra vonva pár felháborodott pillantást, de még néhány keresetlen szó is elhangzott irányába.
De az öreg ezzel már nem foglakozott. Már nem érezte magán a tolakodó tekintetet és ezzel pillanatnyilag megelégedett, habár tudata szélén ott motoszkált a kiváncsiság, hogy vajon mi lehetett olyan érdekes a diák számára. Végülis tanitott az iskolában… nos, nem ő, de a külseje akkor sem lehetett ismeretlen egy diák számára. Valami hátsó szándéka lenne? Esetleg halálfaló-szimpatizáns és a leendő belépőjét keresi? Akkor bele fog törni a bicskája… de ez is egy lehetőség volt, csakúgy mint sok más, amire kár még gondolatot vesztegetni is. Ameddig ki nem derül, hogy mi a szándéka, addig legalábbis semmiképpen.
Falábán bicegve közelitette meg a kiszemelt sarkot, majd a széket úgy helyezte el, hogy pont a fiú felé nézzen. Letelepedett és belekortyolt az italába. Mágikus szeme továbbra is a környéket fürkészte, de az ép az Dumbledore diákjára szegeződött, mintegy visszaadva a kölcsönt: ezúttal ő bámulta folyamatosan a fiatalabb férfit. No nem mintha vizsgálódna, azt már megtette korábban: egyetlen célja az volt, hogy kizökkentse az ifjút az egyensúlyából, hogy az árulkodó jelet adjon a szándékairól. Nem ezért jött ide, de sosem volt az a tipus, aki sokáig meg tudott ülni a hátsóján: neki a pihenés is olyan melléktevékenységek összességét jelentette, amire máskor sajnált időt pazarolni. Ha pedig nem olyan helyen érte a szabadidő, ahol ez megvalósitható volt… nos, akkor kihasználta az adott lehetőségeket és nem nagyon válogatott a kinálatban.

Kevés biztonságos hely létezett manapság az ő fajtájának, de a Vadkan ezek közé tartozott. A kocsmáros megbizható ember volt a legjobb fajtából: jámbor volt, ha a helyzet lehetővé tette, de küzdött, mint a sakál, hogyha arra volt szükség. A Rend hű barátja volt, de ezt kevesen tudták róla: mióta a Próféta lehozta a kecskékkel való kisérletezését, elterjedt róla az a pletyka, hogy irástudatlan ember a minimális intelligenciaszint alatt valamivel… holott ez korántsem volt igy. Nem volt olyan művelt és hatalmas, mint a fivére, de nem is volt az a flúgos, tehetetlen figura, aminek mindenki hitte. De neki megfelelt igy: ingyen álcát biztositott számára, elkerülte a világ forgása. De aki ismerte, a hatalmát nem vonhatta kétségbe… ennek ékes bizonyitéka volt az emeleten kialakitott szoba, ami egyikévé vált azon kevés pontnak, ami biztonságosnak volt mondható azok számára is, kiket mindkét oldal üldözött.
Igy gondolta az öreg varázsló is, aki ebben a pillanatban jelent meg a fent emlitett szobában: egyszerűen a semmiből lépett elő. Pálcája természetesen a kezében, hiszen ő a gyanakvóbb leggyanakvóbbika volt: számára a biztonság, mint fogalom, egyszerűen nem létezett. Mindig harcra készen feszült minden idegszála, mágikus szeme folyton körbe járt: ez az állapot volt az, amit relativ biztonságként kezelt, de tudta, csak egy rossz mozdulat, egy hirtelen ellenség szükséges ahhoz, hogy végezzen vele. Nem engedhet fel, folyton résen kell lennie: ez a védjegye, ezért élt oly sok éven keresztül, ezért ő a legjobb a szakmában. Legalábbis ezért volt. Mára már nem volt sem olyan gyors, sem olyan fürge, mint legszebb éveiben: sokan lehettek a fiatalok közül, akik fölé kerekedhettek volna, ha nem állt volna rendelkezésére az évek során felhalmozott, töménytelen mennyiségű tapasztalat. Ma már nem is a varázsereje volt a legnagyobb erőssége, hanem ez a tudás, melynél nagyobbal talán csak Dumbledore büszkélkedhetett.
Szemügyre vett minden alakot, aki a látóterébe belefért, de semmi furcsát nem tapasztalt. Néhány ismerős arc, pár ismeretlen, de a Kocsmáros tudja mit csinál: kicsi az esélye, hogy a gonosz pont itt vesse meg a lábát. A legfurcsább egy roxforti diák jelenléte volt: az öreg szeme el is időzött rajta néhány pillanatig, gondosan felmérve vonásait, mozdulatait. A fiú persze nem tudhatott a jelenlétéről: egy egész emelet választott el őket egymástól, legalábbis pillanatnyilag. Ez az állapot azonban nem tartott soká: amint a férfi végzett a szemlélődéssel, az ajtó, majd a lépcső felé vette az irányt és rövid utat bejárva a pult mellett kötött ki, mialatt mágikus szeme továbbra is fáradhatatlanul pásztázta a környéket. A Kocsmáros nem lepődött meg a jelenlétén: szó nélkül elérakott egy poharat, amibe valamiféle áttetsző, erős szeszszagot árasztó nedű került. Újabb érdekesség a Vadkannal kapcsolatban: az egyetlen hely, ahol Rémszem hajlandó bármi olyat inni, ami a laposüvegén kivülről származik.
Továbbra sem hangzott el szó közöttük: a vendégek füle hallatára semmiképp nem beszélhettek, de a helység néhány órán belül üres lesz, a tulaj bezárja a boltot és onnantól feltűnés nélkül elvégezhetik a szükséges óvintézkedéseket, hogy biztonságban beszélhessenek. Addig azonban… az öreg felmarkolta a poharat, amit a Kocsmáros töltött meg neki, majd jellegzetesen bicegve elvonult az egyik árnyékos, hátsó sarokba, majd egy hangos sóhaj kiséretében letelepedett.
Néha még a magafajtáknak is szükségük volt a pihenésre.

Mielőtt kiadta a felsorakozásra és párválasztásra vonatkozó utasitást, az ajtó ismét kivágódott és egy újabb diák jelent meg az ajtóban, méghozzá egy mardekáros. Sőt, egy mardekáros prefektus. Mi több… egy mardekáros prefektus, aki azt hitte, hogy nem ismeri a házirendet.
- Nocsak, nocsak… - mindkét szemét az érkezőre emelte, ami meglehetősen szokatlan volt tőle, lévén paranoiája okán szerette folyamatosan szemmel tartani a környéket. A gúnyos felhangról nem vett tudomást: egyrészt mert majdnem biztos volt benne, hogy nem való tanárnak; másrészt pedig mert tudta, hogy ez a kis taknyos… nem tud semmit, egyszerűen nulla tudással és élettapasztalattal rendelkezik. Lehet, hogy mellre szivta volna mondjuk egy Lucius Malfoy esetében, de igy… egy gondolattal eltörölhetné a föld szinéről, ha akarná. De persze nem akarta. Ő jó varázsló volt. Állitolag. – Tudomásom szerint a prefektusi teendők nem mentik fel a tanórai részvétel alól s ez ugyanúgy becsöngetéstől kicsöngetésig tart, mint minden más diáknak… - minden idegszálával a lány viselkedését figyelte s ha úgy itélte meg, hogy vissza akar vágni, akkor hozzátette - … és kérem ne javitson ki, ha tévednék, ugyanis az én szavam a döntő. Öt pont a Mardekártól. – ezzel visszafordult az osztály felé s folytatta az órát, azaz kiadta az utasitásokat a párbajgyakorlat előkészületeinek megtételére.
A párok szépen, lassan összeálltak s felsorakoztak az öreg auror előtt. A mágikus szem végigvert a diákokon s rövid töprengés után Rémszem rájuk hagyta. Habár nem volt tisztában az osztály összes tanulójának az erejével, de néhány orditó hiba igy is szemet szúrt… például a Weasley-Granger párositás eléggé bohózatszerűnek igérkezett, hiszen a srácnak nagyjából esélye nem volt elkábitani vagy lefegyverezni a nála sokkal felkészültebb társát. Egy másik kirivó elégtelenség néhány sorral hátrébb mutatkozott: egy szerelmespár, egymás ellen… hát az sem tűnt olyasminek, amiből teljes erőbedobással folyó párbaj kerekedhet. Végül azonban mégis rájuk hagyta és erre több okot, kifogást is talált nagy hirtelenjében. Az egyik, hogy végeredményben ő mégis csak egy helyettesitő tanár, s mint ilyen, a lehetőségei is kötöttek valamilyen szinten… s a másik dolog, ami többet nyomott a latba: ezeknek a párositásoknak is megvolt a maga haszna. Weasley talán többet tanul igy, mint eddigi életében összesen, míg a párocska… hát, kitudja mit hoz a holnap. Ma már mindenki lehet áruló…
- Rendben, a feladat adott és nyilvánvaló. Ne használjatok főbenjáró… illetve esetlegesen magatok által alkotott átkokat. Kerüljétek a csonkolást és a maradandó károsodás okozását…  ezektől eltekintve használjátok belátásotok szerint azt a pálcát. – Az a pillanatnyi habozás… hát igen, a diákok által alkotott átkok…szeszélyesek tudnak lenni s habár hatodévben még nem annyira jellemzőek, azért akad néhány kivétel… de neki például volt egy rakás, tehát jobbnak látta beleszőni a mondanivalóba. – Álljatok fel egymással szemben és kezdjétek el a gyakorlatot.


A dupla tanóra végéig még nagyjából másfél óra volt hátra s az öreg auror kegyetlenül meghajtotta a diákokat ezalatt, egy perc pihenőt nem kaptak. Annak ellenére, hogy a gyakorlat valószinűleg egy fénylő csillag volt az átlagos SVK-órák szürke palettáján, a nebulók majdnem biztos, hogy alig várták a kicsengetést jelző mágikus szólamot. Amikor ez végül elhangzott, az auror néhány vörös szikrát lőtt a párbajozók fölé, megálljt intve ezzel.
- Azt hiszem, ez elég volt. – mondta, mikor elhaltak az utolsó durranások. Tekintete végigsöpört a társaságon, elidőzve néhány szakadt, megpörkölődött taláron, egy ronggyá deformálódott süvegen… és úgy általában az egész szakadt társaságon, amivé a Roxfort hatodik évfolyama várt. – Szedjék rendbe magukat a következő óra előtt, mert a többi tanár… nem biztos, hogy dijazná a dolgot. Elmehetnek. – azzal választ sem várva megfordult, felkaptatott a katedrára s összeszedte azt a két szál tollat meg egy fél pergament, amit otthagyott… persze mindezt olyan hosszan, hogy a terem már kiürüljön, mire felnéz (kivéve, ha valaki beszélni szeretne vele.)

//Azthiszem többrendbeli bocsánatkéréssel tartozom. Elsősorban természetesen a hosszú várakozási idő miatt, ennek egyik oka az volt, hogy nem nagyon tudtam rávenni magam erre a karira (a másik pedig a következő ponttal azonos). Másodsorban az óra végeredménybeli elmaradásáért kérem a diáksereg szives elnézését, de nem lett meg az elegendő létszám, ami a terveimhez szükséges volt, egy ’’butitott’’ órával pedig nem szivesen szúrtam volna ki a szemeteket. Majd egyszer, ha meglesz a létszám, talán… //

A kérdés elhangzását kinos, feszült csönd követte, miközben Ron igyekezett valami használható információt találni egy üres lapon... de nyilván, erre nem volt sok esélye. Sőt, még néhány másodpercnyi haladék is az öléba pottyant: egy diák késve érkezett az órára és ráadásul úgy tett, mintha legalábbis semmi nem történt volna... sőt, továbbment: egyenesen szemtelenül viselkedett. Egy dolog, hogy ő nem volt Piton... egy másik, hogy meddig mehet el egy diák, legyen szó bárkiről.
- Óra után maradj itt, fiacskám. - a reszelős hang most vészjóslóan csendült, remélhetőleg megfagyasztva a vért a célszemély ereiben. - Lehet, hogy Piton tolerálja az efféle viselkedést, én azonban nem. - egy pillanatra mindkét szeme a srácon időzött. Valószinűtlen volt, hogy az eltelt röpke két év alatt bárki elfelejtette volna Draco Malfoy estét... és habár azóta már nyilt titok, hogy az nem az ő műve volt, de meg kellett hagyni: Kupor jó szinész volt, hiszen az eredeti sem csinálhatta volna jobban. Nem tudta, hogy a diákok mennyire vannak ezzel tisztában, de ügyelt rá, hogy a tekintetéből nyilvánvalóvá váljon a dolog.
A szúrós tekintet végül tovasiklott: a mágikus szem ismét megkezdte pörgő őrjáratát, az ép pedig újra Weasley arcára szegeződött s várta a választ, amiről tudta: soha nem fog megkapni... legalábbis Rontól nem. Egy pillanatra eltöprengett a nyilvánvaló kérdésen: miért épp őt pécézte ki magának? A kézenfekvőbb választás Granger lett volna, hiszen ő meg tudta volna válaszolni, de akkor miért nem...? A válasz igazából egyszerű: Weasley aranyvérű volt és a külső szemlélő sem akadhatott volna fent rajta, hogy ismeri, mig Granger... nos, vele csak a renden keresztül állt kapcsolatban és egy szemfülesebb illetőben ez gyanakvást válthatott volna ki...
Ah, már megint a paranoia... ki lehetne Voldemort kéme itt az iskolán belül? Valószinűleg senki.
- És fogd be a szádat, ha nem akarsz duplázni. - már rá sem nézett a késő illetőre... illetve a fejét nem forditott arra, de a mágikus szem elidőzött egy pillanatig a beszélgető párocskán. - Ez rád is vonatkozik, kisasszony. Gondolom egyikőtök vágyálma sem merül ki egy fehér görény képében. - végül szavakká formálta a korábban ki nem mondott fenyegetést s ferde szájának sarkában egy halovány félmosoly-féleség tűnt fel. - Persze, ha másképp gondoljátok... - a mágikus szem újra megtorpant egy pillanatra az üregben, hogy szemügyre vegy a két nebuló arcát, utána folytatta útját, az öreg pedig újra Ron felé forditotta a figyelmét és éppen készült volna leültetni a srácot pár minuszpont kiséretében, amikor egy másik diák állt fel és elhadarta a választ a kérdésre, majd feltett egy újabbat.
- Ravasz-szintű varázslatok... - ismételte meg morfondirozva. Elég régen volt már diák ahhoz, hogy ne emlékezzen rá mit mikor tanult... igazából csak a sorrend maradt meg... de ez pont elég volt, s már körvonalazódni is kezdett egy ötlet a fejében. Közben mágikus szeme a hátul lopakodó diákra szegeződött, de úgy döntött nem szól semmit; had higgye a srác, hogy átverte. Legyen meg a sikerélménye, még ha nem is lesz hosszú életű...
- Öt pont a Griffendélnek a válaszért - fordult végül a felszólaló felé - és ugyanennyi minusz a kifejezett kérés ellenére feltett kérdéséért. Próbálj meg odafigyelni arra, amit mondok... de arra méginkább, amit kérek. Ez mindenkire vonatkozik. - tekintét végighordozta az oszályon s a pillantás komolyságot üzent; nem nagyon szeretett volna tovább ezzel foglalkozni. - Nos rendben. Ha a Ravasz-szintű mágiákba kezdtetek bele, akkor mostanra már végeztetek az átkokkal és ellenátkokkal, a támadó- és védekezőbűbájok nagy részével. Az új anyag leadását meghagyom Pitonna... professzornak, nem akarok belekontárkodni a munkájába. A mai gyakorlati óra lesz. Tegyétek el a könyveket és álljatok fel, csak a pálca legyen nálatok. - megvárta, mig a a diákok engedelmeskednek, majd egy pálcaintéssel a terem oldalába küldte az asztalokat és a székeket.
- Keressetek párt magatoknak, utána pedig álljatok sorba.

//Határidő július 28; aki addig nem csatlakozik az órához, azt utána később nem tudom beleirni.//

A lift ajtaja feltárul előtte s ő egy hangos koppanás kiséretében kis is lép a felvonóból. A parancsnokságról jön éppen s szemmel láthatóan nincs jó kedvében, ám ennek az okát kevesen tudják... és még kevesebben kiváncsiak rá, tekintettel arra az igyekezetre, ami az útjából való elkotródást jellemezte mialatt csak azzal a céllal haladt, hogy eltűnjön a tömegből, ami a lift előterét jellemezte. Shacklebolt volt az egyetlen, aki homlokráncolva utána indult, de ő egy szemvillanással visszaküldte a helyére. Kingsley azután került ide, miután ő elhagyta a Minisztériumot és papiron az ismertségük nem lehetett több futólagosnál... márpedig ezekben az időkben minden részlet számit. Az utolsó jelentések szerint a halálfalók még nem tudják, hogy Kingsley rendtag... és ez igy van jól; egy párszavas beszélgetés nem ér annyit, hogy kockáztassák a lebukást. Majd a Grimmauld-téren... vagy valahol másutt, avatatlan fülektől távol, de nem itt. Túl sok a változó. Túl sok a lehetőség. Túl veszélyes.
Sörénye szinte lobogott utána, ahogy önmagához képest gyors léptekkel távolodott a rövid ideig utánabámuló, de hamar érdeklődést vesztett tömegtől és el is tűnt a szemük elől egy oszlop takarásában. Megtorpant és nekidőlt a hideg kőnek, gondolatai legalább olyan sebesen cikáztak, ahogy a szeme tette ugyanezt az üregében. A dolgok rosszul alakulnak... egyre rosszabbul. Most, hogy Voldemort lebukott és már nem kell titkot csinálnia a létezéséből, újrakezdődtek... újrakezdődött minden, ami annak idején zajlott. Eltűnések, támadások, általános rettegés... és főleg: tehetetlen Minisztérium. Caramel egy tökkelütött volt s a bukása olyan biztos volt, mint a Nagyúr felbukkanása, de pont Malfoy-t a helyéreültetni eléggé.. szánalmasnak látta. Ex-halálfaló, ha egyáltalán tényleg az... és szemmel láthatóan ugyanannyira szervezésképtelen, mint az elődje. Az aurorok tevékenysége kimerül abban, hogy megpróbálják eltussolni az ügyeket, hogy minél kevesebb lásson napvilágot és szivárogjon ki. Ezügyben volt itt a mostani parancsnoknál... csak sajnos az illető méltó alkalmazottja volt a jó Luciusnak.. de legalábbis ugyanannyira tökkelütött.
A helyzet romlik s ezt mindenki látta. A Főnix rendje kevés ahhoz, hogy megállitsa a sötétség terjedését, legyenek bármilyen elszántak, erősek a tagjai... egyszerűen nincsenek elegen még ahhoz sem, hogy a halálfalókkal egálba tudják felvenni a harcot, a dementorok pedig akkor még nincsenek a képletben. Ha a Minisztérium nem száll be a küzdelembe méghozzá hamarosan és eredményesen, akkor a jövőkép még sötétebbé válhat, mint amilyen. A legcélravezetőbb megoldás Malfoy eltávolitása lenne, de Dumbledore ezt határozottan megtiltotta... de Dumbledore is tévedhet és ez a tévedés a világ vesztét jelentheti. Albus hitte, hogy Lucius elhagyta a halálfalókat és mindent meg fog tenni a Minisztériumban az eredményes harc érdekében... no nem mintha nagyon izgatná a dolog, de a saját biztonsága miatt mindenképpen. De Albus... túl jóhiszemű. Ezt többnyire mindenki elnézi neki, de ez most teljesen más helyzet.
A gondolatfolyam hirtelen megszakadt, mert elvesztette az értelmét. Az öreg megrázta a fejét és száműzte belőle az ilyen és ehhez hasonló képleteket. Dumbledore tudja mit csinál... legtöbbször őrültségnek látszottak a dolgai, de végül mindig igaza lett s pont ez volt a varázsa, ezért hitt neki mindig mindenki... mindenben. Albus mozgatta az egész kócerájt, ő volt az ész, a fej; az esetej többségében mindenki más csak parancsokat teljesitett, bármily sajnálatos volt ezt beismerni. Albus halála megölné az egész rendszert... kivéve, ha egy új fej tudna a helyébe lépni, de erre semmi esély: nincs még egy olyan ember, egy akkora koponya, mint ő. Ha ő meghal... akkor a háború elveszett, legyenen a Főnixek meg Potter ide vagy oda. Ha Dumbeldore-nak vége, akkor a világ sötétbe borul.
Újabb tudatos szakadás a folyamban s a vén róka száműzte a borongós gondolatokat, legalábbis ideiglenesen... hiszen az ő fejében nagyon ritkán járt bármi más. Ideje indulnia... bár az rejtély, hogy hová fog menni, de már túl sokat tartózkodott egyhelyben, túl könnyű célponttá vált. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy inkább vár még egy kicsit, had jöjjenek... de aztán mneggondolta magát és egy lépéssel kifordult az oszlopok közül. A világ nyomban sötétbe borult előtte és valami puha, meleg dologba ütközött. Harci reflexei azonnal átvették az irányitást: hátralépett, keze megfeszült... de amikor rájött az akadály mibenlétére, a pálcája végül nem hagyta el a csuklójára erősitett tokot. Felvonta az egyik szemöldökét s szemrebbenés nélkül bámult a másik arcába, közben azon morfondirozva, hogy miként csúszott át a kliens a látóterén... lehet, hogy a szeme kezdené bemondani az unalmast? Jó kérdés...
- Mrs. Malfoy! - üdvözölte egy biccentéssel. Hangja magabiztosan és kissé hidegen csengett... és habár a tiszteletlenség nem volt felfedezhető benne, ennek ellenkezője sem. - Kérem nézze el ezt a kis malőrt... látja, én sem vagyok a régi már.

//Ezek szerint ez igy nem működik; jöhetnek a reagok az érkezési sorrendtől függetlenül.//

A Roxfort folyosói változatlanok diákkora óta; ugyanazok a festmények, ugyanaz a padlózat, ugyanaz a kő, mint akkor s mint már egy évezrede mindig. Több időt töltött itt, mint az átlag diák, de nem a tanulmányi eredményei okán: a Főnix rendjének tagjaként számos esetben kényszerült idejönni, lévén ez volt Dumbledore elsődleges tartózkodási helye… és most, hogy a háború újra kitört, ismét egyre gyakrabban és gyakrabban kereste fel a kastély igazgatójának irodáját; ámbár Dumbledore nem szerette, ha a rendtagok a kastélyban tartózkodtak, voltak olyan dolgok, amiket nem lehtett irott formában közölni vele s olyankor személyesen jött el ide valaki… rendszerint ő, de néha más is. Most is ez történt, és… Dumbledore szokatlan, furcsa… mondhatni eddig egyedülálló kérést intézett felé.

- Piton professzor jelenleg nem elérhető… és mialatt mi itt beszélgetünk, a hatodéves diákok éppen őt várják Sötét Varázslatok Kivédése órát tartani. – mondta szinte derűsen Dumbledore.
- És nekem ehhez mi közöm…? – kérdezett vissza.
- Szükségünk lenne egy helyettesitő-tanárra, amig Perselus visszaér…
- Nem… ezt nem kérheted tőlem.
- Oh, de bizony; épp az imént tettem meg!
- Nem vállalom.

És itt van; eme diskurzus után mindössze öt perccel, az iroda elhagyása után közvetlenül már a tanterem felé tartott, ahol azok a bizonyos hatodévesek várakoztak. Léptei visszahangot vertek a kihalt folyosón: egy halk, tompa és egy erőteljesebb, éles koppanás a kövezeten attól függően, hogy éppen melyik lába emelkedett fel és ért földet. Egyik szemét az előtte lévő, félig nyitott ajtóra szegezte, a másik rövid szemlélődés és megállapodás után folytatta körkörös útját az üregében, szemmel tartva az egész környéket egyidőben. Hasznos kis alkatrész volt… bár az emberünk azt vallotta, hogy gondolkodás nélkül visszacserélné az eredeti szemére, ha lenne rá lehetősége. Minden hiányzó testrészéről ezt mondta… és mindet igy is gondolta.
Egy pillanatra megtorpant az ajtó takarásában és összeszedte a gondolatait. Még soha nem tanitott. Egyszer már kellett volna neki, már megvolt a szerződés is, de… elaludt az ébersége: meglepték, legyőzték és bezárták. Kilenc hónap. Igaz, hogy végigaludta, de talán még semmi nem hagyott benne olyan mély nyomot, mint az az időtartam. Nem testileg, abból maradéktalanul felépült… a büszkesége sérült, gyógyithatatlanul.
Hát.. most legalább megtudja, hogy egyáltalán alkalmas lett volna-e a feladatra.
Felsóhajtott és belépett a terembe.
- Jóreggelt, jóreggelt… - mondta halkan, és ha esetleg nem vették volna észre, akkor két erőteljes tapssal hivta fel magára a figyelmet. – Fáradjanak a helyükre…  - elindult a katedra felé s nagy nehezen felkászálódott az emelvényre, majd a csoport felé fordult. Megvárta, míg mindenki elfoglalta a helyét és elült a hangzavar; egyszóval megvárta, míg csoport úgy kezd el kinézni, mint aki tényleg tanórára jött.
- Nos, mint láthatják, Piton professzor… pillanatnyilag nem elérhető. Mielőtt kérdésekkel kezdenének bombázni: nem, nem tudom hol van és azt sem, hogy mikor fog visszajönni. Erről ennyit.
-Hm… - tekintete végigvágott a termen, végül  azon az illetőn állapodott meg, akinek biztosan tudta a nevét. – Weasley! Mit vettetek az utolsó órán?

//Irási sorrend = érkezési sorrend, ha kérhetem.
Hermione kérte, hogy hagyjuk ki egyenlőre, tehát az utána következő jön; ha valakinek még ilyen jelelgű kérése támad, az jelezze.//

          alapok

teljes név || Alastor Mordon   
becenév || Rémszem
nem || férfi
születési hely, idő || ismeretlen.
kor || 60
faj || ember
vér || aranyvér
évfolyam ||-


          a múlt

Alastor gyermekkorárol szinte semmit nem tudunk. Kiváló eredménnyel végezte el a Roxfortot és az aurorképzőt is, Hamarosan a Minisztérium legjobb feketemágus-vadászává vált, ám a parancsnokság vezetői posztját mégsem neki, hanem Rufus Scrimgeour-nak ajánlották fel - bár azt nem állithatjuk, hogy Rémszemet ez különösebben zavarta volna. Ő a munkájának élt és bizony meg is dolgoztatták rendesen Voldemort hivei, mindazonáltal ő sikerrel vette fel ellenük a harcot. Sorra gyűjtötte a sérüléseket, melyek közül legsúlyosabban a lábának az elvesztése érintette, hiszen a szemét egy, erre a feladra sokkal alkalmasabb érzékszervvel pótolták. Célját elérni látszott, a Sötét Nagyúr eltűnése után az Azkaban minden második rabja neki köszönhette ottlétét. Rendszeresen részt vett a Wizengamot ülésein, általában Albus Dumbledore társaságában ''élvezte'' végig eme üléseket és keresetlen megjegyzésekkel szórakoztatta az igazgatót. Szerencsétlenségére egy idő után a munkája visszaütött, de nem a testét kezdte ki, hanem az agyát. Mindenhol bosszúszomjas feketemágusokat kezdett látni és egyre inkább elhatalmasodott rajta a paranoia. Végül a Minisztérium beleunt ebbe és nyugdijba küldte, alkalmatlannak találva őt a további munkára. Rémszem azóta a ''békés'' nyugdijaséveit tapossa, melyek továbbra is a paranoia jegyében teltek. Az, hogy elfogadta Dumbledore ajánlatát a Sötét Varázslatok Kivédése tanitására, egy kis szint vihetett volna unalmas hétköznapjaiba, de balszerencséjére Ifj. Barty Kupornak sikerült meglepnie és bezárnia a saját ládájába és a következő évben végig ott tartotta, felvéve a személyiségét és imposztorként tanitotta végig az évet. Harry Potter és Dumbledore végül kiszabaditották, ám a békés nyugdijaséveknek ezzel vége lett. Voldemort nagyúr visszatért, Dumbledore pedig újra összehivta a Főnix Rendjét amelyhez Rémszem is csatlakozott. Hamarosan megismerkedett az új tagokkal is, köztük Kingsley Shacklebolt és Nymphadora Tonks aurorokkal. Rémszem gyakorlatilag pártfogásába vette Tonksot, aki ugyan kissé szeleburdi, de tehetséges boszorkány volt. Az örökvidám nőnek valahogy sikerült rést találnia Rémszem kérges szivén, de az ex-auror ezt a világért sem vallotta volna be.



          jellem

Rémszem alapesetben szelid ember, csak annak árt, aki megérdemli, ám ezt gyakran megváltoztatja a paranoiája. Valaha a Minisztérium legjobb aurorja volt és a tudása mára sem kopott meg. Hivatása során nem (még az ideigelenesen bevezetett különleges jogositványok birtokában sem) ölt, ha nem volt muszáj, általában élve vitte be a gyanusitottakat.



          apróságok

mindig ||
-   Dumbledore
-   Főnix rendje
-   Sötét varázslók elleni harc
-   álságdetektorok
-   Minisztérium

soha ||
-   Minisztérium
-   Voldemort
-   Halálfalók
-   Sötét varázslatok
-   vekkerek

dementorok || Az a harc, amikor elvesztette a szemét; azóta is rémképként kisérti az, hogy milyen közel állt a halálhoz
mumus || Az elvesztett háború viziója; ahogy rács mögül kénytelen nézni Voldemort rémuralmát
titkok ||
   - Az unokahúga (ha még mindig az)
   - Egyszerre hat pálca van nála, hisz ki tudja mi történhet�
   - Gyűlöli a vekkereket.
   
rossz szokás || paranoiás, megszállott, hirtelen haragú és üldözési mániája van� kell ennél több?


          a család

apa || -
anya || -
testvérek ||  Ekhida Mordon (Hellsing?), -, -
családi állapot || egyedülálló
állatok || -


          külsőségek

magasság ||175 cm
tömeg ||90 kg
rassz || európai
szemszín || fekete, acélkék
hajszín || szürke
különleges ismertetőjel || mágikus szemével, falábával és darabokra szabdalt arcával feltűnő és eltéveszthetetlen jelenség.
kinézet || Tömzsi alkat, általában szürke, esetleg vajszinű, egyéni kialakitású talárban, alatta szintén szürke ruházat. Vállig érő szürke haja gubancosnak, áplatlannak hat; hatalmas, kék szeme pedg ijesztő lehet első pillantásra. Sztszabdalt arcával és végtagjaival nem egy bizalomgerjesztő látvány.
egészségi állapot || A bal szeme egy mesterséges szemmel van helyettesitve, ami jóval nagyobb mint az eredeti, innen kapta a Rémszem elnevezést. Bal lába is hiányzik, ezt egy mesterséges, karmokban végződő falábal pótolták. Ezek a legnagyobb sérülései, de számos jelentéktelenebb is boritja a testét, főleg az arcát. (forradások, egy darab hiányzik az orrából). Meglehetősen paranoiás, mindent és mindenkit átkoz, akit gyanusnak talál.


          a tudás

varázslói ismeretek || Minisztérium legjobb aurorja volt, a Főnix Rendjének egyik veteránja. Kitűnő párbajozó, testi fogyatékosságainak ellenére is. A valaha élt egyik legjobb feketemágus-vadász.
mugli képzettségek || -
pálca típusa || 13 hüvelyk, tölgy, sárkány-szivizomhúr
különlegesség || -


          egy darabka belőled


Halk suhogás hallatszott az aurorparancsnokság szintjén és Rémszem jelent meg két iroasztal között.Egyik kezében egy levelet szorongatott, a másikban a pálcáját és ép szemét Scrimgeour irodájára függesztette, mig a mágikus az üregében forogva vette szemügyre a közelben ácsorgókat, akik mind tudták, hogy mi áll a levélben: Caramel és Scrimgeour közös megegyezés alapján nyugdijazni akarta Rémszemet. Az idős mágus elindult az iroda felé, falába minden második lépésre megdöndült a hirtelen beállt, dermedt csendben. Mikor odaért, nem fáradt azzal hogy a kilincsért nyuljon, egy pálcapöccintéssel kivágódott előtte az ajtó, majd miután belépett, egy hasonló mozdulattal vágta be.
- Disaudio! - kiáltotta félig hátrafordulva és pálcáját az ajtóra szegezve, majd egy intéssel behúzta a sötétitőket. Dolgavégeztén visszafordult a parancsnok felé és lecsapta az asztalra a levelet a bal kezével.
- Nyugdij? El akarnak távolitani a Minisztériumból?
- Nyugalom Rémszem - mondta Scrimgeour, aki ugyancsak elővette a pálcáját. Köztudott volt, hogy nem szivlelik egymást Mordonnal, és meg kell mondjuk, a parancsnok tartott is a beosztottjától. - Nem kell pánikba esni. Egyszer mindenki eléri azt a kort, amikor már pihenésre van szüksége.
- Pihenésre? Nekem ez a munka az életem, Scrimgeour! Nem ugrodeszkának használom, mint egyesek, itt töltöttem el az egész életet és a legjobbá váltam a szakmában!
- A legjobb? Persze, az voltál - kezdett dühbe gurulni az oroszlánkülsejű férfi is - De csak voltál, Rémszem! Megöregedtél és kikezdte az agyadat a félelem! Egy szánalmas, vén ... - nem tudta befejezni a mondatot. Rémszem előreszegezte a pálcáját és a következő pillanatban egy durranás verte fel az iroda csendjét. Rufus Scrimgeour, az aurorok büszke parancsnoka magatehetetlenül repült neki a hátsó falnak és ilyedten konstatálta, hogy valahol útközben elhagyta a pálcáját. Rémszem két döngő lépés múlva már mellette ált és lehajolt a földön fekvő férfihoz.
- Rosszabb vagy, mint a halálfalók - suttogta a képébe - Őket elvakitja a hatalomvágyuk, de téged az önteltséged vakit el, az hogy hiszel a hatalmadban. Egy olyan hatalomban, ami soha nem létezett. - egy pillanatra belenézett volt felettesének a szemébe és felismerte benne a vereséget.
- Lehet hogy Rémszem kiöregedett a szakmából - mondta még búcsúzóul - de az biztos, hogy te soha nem fogod megtudni, hogy miről is szól ez az egész... - azzal dehoppanált.



          egyéb

LANKADATLAN ÉBERSÉG!