Ahogy megindultunk a folyosón és Josh nem adta semmilyen jelét annak, hogy át akarna verni vagy épp most készülne kipenderíteni Zane erődítményéből, egyből el is szállt minden korábbi idegességem, ellenérzésem és megpróbáltam nyitni kicsit az újdonsült bajtársam felé, bár a válaszai lelkességéből ítélve talán nem a legjobb témát választottam… Szóval amíg előkészítettem a terepet Flan érkezéséhez, inkább a feladatomra koncentrálok meg arra, hogy ne vacogjanak a fogaim látványosan, amiben sajnos kisebb kudarcot vallok. - Jó. Beszélgessünk - feleli a javaslatomra legalább akkora beleéléssel, mintha egy ötéves lennék, aki bújócskázni hívja, ami nem különösebben esik jól az önérzetemnek, de inkább nem teszek rá megjegyzést. - De előbb vedd ezt fel - rázza le magáról a bőrdzsekijét kicsit kelletlenül, mégis őszintének tűnő kedvességgel, majd a hátamra teríti. - Még megfagysz...a társad meg azt hiszi, én tettelek hidegre…
Némileg meglepve pillantok fel rá, majd kicsit megigazítom a méretes kabátot magamon, ahogy egyszerre fogadom be annak kellemes súlyát, füstös, nyers illatát és tulajától megtartott kellemes melegét. Önkéntelenül is felsóhajtok a jóleső, otthonos érzésre, ami körbeöleli remegő tagjaimat és már most rohadtul sajnálom, hogy a kényelmes ruhadarabot vissza kell majd szolgáltatnom, ha Flan idedugta végre az orrát. - Köszi - villantok felé egy széles, hálás mosolyt a magyarázkodását hallgatva, örülve, hogy mégsem kíván annyira a háta közepére, mint amennyire mutatja - ezt szinte győzelemnek élem meg. Amikor rágyújt csak megrázom a fejem a feltett kérdésre. - Dehogy - vonok vállat. - Mit szívsz? - bökök a fejemmel a szivar felé, remélve, hogy ez kellően felületes kérdés ahhoz, hogy tovább enyhülhessen közöttünk a korábbi szakadék, mielőtt Thomson felé terelem a beszélgetést.
- Ő a legnagyobb név a szervezetből eddig, akiről tudjuk, hogy biztosan elég vaj van már a füle alatt, hogy egy életre Azkabanban legyen a helye. Ha van Isten, ott fog megrohadni - prüszkölte, mire csak lelkesen bólogattam tekintetem az eldobott üveggolyó irányába fordítva egy pillanatra, míg felidézem Thomson aktájának részleteit és kissé megborzongok. - Úgylegyen… - sóhajtom, állva a pillantását, a lehető legőszintébb egyetértéssel a szemeimben. Az a rohadék a lehető leglassabb, legfájdalmasabb halált érdelmi azért, amit azokkal az ártatlan lényekkel tett, amiknek a fennmaradásáért varázslók és boszorkányok tutactjai küzdenek keservesen a rezervátumokban.
- És ti miért épp őrá utaztatok? - kérdez vissza, míg én az épület falának döntöm a hátam, nem szakítva meg a szemkontaktust. - Feltételezem, ő lehet a legnagyobb hal a listátokon a szervezetből... Mert ezek után a többiek tízszer nagyobb elánnal védik majd a seggüket, nehogy őket is lekapcsolják. - Persze… - biccentek, egy pillanatig latolgatva, hogy válaszoljak-e részletesebben. - Thomsonnak annyi tétel van a bűnlistáján, hogy bőven akad mivel alkudoznia a Parancsnoksággal. Ezért van rá körözés: fontos a Minisztériumnak, mert még ha nem is ő a legnagyobb hal az orvkereskedők között, ő tutira a saját seggét fogja menteni elsősorban. Azt remélik, hogy feldob pár igazi nagykutyát, annak fejébe, hogy életében még láthasson napfényt - magyarázom komolyan, ezzel egyben azt is elárulva miért nem akarom a véletlenre bízni, hogy Oz a törvény kezére jusson és elnyerje méltó büntetését. Valószínűleg nem sok idő kell majd az említett nagykutyáknak sem, hogy megneszeljék, hogy egy kismadaruk nem a megfelelő nótát fogja fütyülni, ha a Minisztérium kalitkába zárja. Azon sem lepődnék meg, ha megpróbálnák még azelőtt kicsinálni, hogy tárgyalásra kerülne a sor, de ez már igazán nem az én problémám, ezt oldják meg a “hivatásos” bűnüldözők.
Flan imádni fogja ezt az egészet - pillantottam körbe magamon újra. Laidan kishúgaként mindig jobban figyelt rám és néha direkt megpróbált hátrahagyni, hogy véletlenül se essen bajom, épp mint ma, de most a Sors rám mosolygott. Nem ért rá iszogatni velem ezen a szép estén a Red Lionben? Semmi gond, én mégis megkaptam a nap melóját és eszem ágában sem volt hagyni, hogy ezek a “kedves” idegenek lógni hagyjanak, még ha a pénz most nem is az én markomat fogja ütni, hanem az övék. Az én részemet úgyis Flan kiengesztelésére kell majd felajánlanom, de legalább a lénykínzó rohadék meglakol és lehetőleg mindenki nyer a végén.
A bemutatkozás úgy ment, mintha a fogukat húznám éppen vele, pedig azért az ember azt gondolná, hogy ez alap. - Joshua Davis - dörmögte a főni, majd a többiek is szép sorban kibökték a nevüket. Nem mintha bármit tudtam volna kezdeni az infóval, azon kívül, hogy esetleg ezen a ponton már nem kell őket magas, alacsony, kopasz, szakállas megkülönböztető jelzőkkel illetnem. - Szóval Zane, Kip, Isac és Josh? - pillantok egyesével rájuk, könnyen megjegyezve a neveket. - Örvendek, uraim - biccentettem szórakozottan mielőtt le lettem volna torkolva a trollkodásért és kénytelen voltam kicsit belefeszülni a beszélgetésbe.
- Mondjuk akkor, amikor plusz egy embert kellett ide hoppanálnom - felelte a kérdésemre Joshua, mire csak szórakozottan szusszantam egyet. Hát pont úgy festett, mint akit annyira megviselt a hopponálás… vagy bármi más: csak úgy áradt belőle az a nyugtalanító, ideges erő, amit sokkal hasznosabb dolgokba is beleölhetett volna, mint az én basztatásom. Mondjuk már hozzá voltam szokva, hogy az embereknek nincsen nagy bizalma a fejvadászok felé. Úgy tekintettek ránk, mint holmi törvénytelen westernhősökre, akiket csak a pénz érdekel, pedig közel sem ennyire egyszerű a helyzet. A háború alatt eléggé megfogyatkozott az aurorok száma, még most is alig bírják a munkájukat elvégezni - gondoljunk csak a Szeszélyre meg a hasonló atrocitásokra, amik lekötik a figyelmük -, így a minisztérium jobban támaszkodik ránk, mint valaha korábban abban, hogy felhajtsuk helyettük a kis- és középkategóriás bűnözőket, körözött személyeket, szökevényeket. Nyilván ezt nem szívünk jóságából tesszük, ahogy a mindig fölénk sorolt, istenített aurorok sem, csak ők fix fizut kapnak, akkor is ha semmit nem tesznek, Flan meg minimum 12-15 megbízást kell lehozzon havonta, ha meg akar élni és még az alvállalkozóit is ki akarja fizetni becsületesen. Még jó, hogy az én főállásom nem ez, legalábbis egyelőre úgy néz ki, az írás jövedelmezőbb, ez meg csak jól jön inspirációnak.
Nem merek elmosolyodni a reakciójukra, ahogy választás elé állítom őket, de számomra mindig vicces, amikor valaki annyira becsületes, hogy nem akar pénzt elfogadni valami jótettért. Ezen a ponton ingyen pénzt ajánlottam és hiába volt a csapat meglehetősen összeszedett, nem úgy néztek ki, mint akik megtehetik, hogy az ilyesmire gondolkodás nélkül nemet mondjanak. - Rendben. Hívd... - adta be végül a derekát Josh a haverjai nevében is. - De előbb kikísérlek az épület elé, mert ide csak olyan tud hoppanálni, akinek Zane engedélyezte… - folytatta és még mielőtt a táskámért nyúlhattam volna, ő már meg is indult a folyosó irányába, így egy pillantást vetve Thomson szundikáló alakja és a három másik férfi felé, sietve követtem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg most fogja megpróbálni kitekerni a nyakamat, így a pálcámat azért ismét kézbe vettem, úgy léptem ki vele a sötétbe. - Zane fél valamitől vagy csak óvatos? - pillantottam az acélajtóra, ahogy előhúztam a táskámból a kis szövetdarabba csomagolt üveggolyót és a mellé járó régivágású zsebórát, amit Flantől kaptam. Az egyikkel jelezni tudtam neki, hogy szükségem van rá, a másikkal pedig meg tudtuk találni egymást nagyjából bárhol. Az óra számlapjára néztem és próbáltam úgy helyezkedni, hogy Josh ne láthassa mit csinálok vele pontosan: a mutatókat óvatosan fél 2 állásba csavartam, majd megnyomtam a rögzítőgombot, ami leadta a jelzést az óra testvérének, amit Flan viselt. Az ismerős kattanást hallva nyúltam az üveggolyó után, amit a szövetnél fogva kigurítottam a fűbe magunk elé a sötétségbe, kissé távolabb a bejárattól.
- Zsupszkulcs - vetettem oda magyarázatul a társaságomnak. - Lehet várnunk kell egy keveset, Flan elég elfoglalt ilyenkor éjszaka… - fogtam szorosabbra magamon a fekete bőrzakómat, amit egyáltalán nem a decemberi időjáráshoz választottam, hanem a Pub fullasztóan meleg levegőjéhez. - Szóval addig esetleg beszélgethetünk, ha van kedved - sandítottam fel a magas alakra. A látható nemtetszése ellenére és a társai viselkedéséből éreztem, hogy Mr. Davis bizonyára egy elég tiszteletreméltől figura lehet a tetszetős, ámde kissé fenyegető borítás alatt, aki ugyanúgy csak jót akar tenni a világgal Thomson kézrekerítésével, mint én vagy Flan - az ilyen alakokkal pedig hosszú távon érdemesebb jóban lenni. - Miért pont Thomsont kapcsoltátok le?
- Ez valami rossz vicc? Te, fejvadász? - kérdezte azzal a rohadtul idegesítő éllel, amit már túl sokszor hallottam ahhoz, hogy ne legyen meg rá a válaszom. Hozzá voltam szokva, hogy alábecsülnek, főleg az ilyen alakok, akik már csak fizikumuknál fogva is jobbnak gondolták magukat nálam. Két bátyám van, akik ha nem is folyamatosan, de érzékeltették velem, hogy nekem nem kellene ilyeneket csinálnom, pedig harcoltam éles küzdelemben, a fogamat is otthagyhattam volna, mégis itt vagyok. Ez nem véletlen, nem kényszerített semmilyen körülmény, hogy ezt a foglalkozást is űzzem, sőt inkább eltántorítani próbáltak, de én meg akartam tenni a részem és meg akartam mutatni, hogy nem vagyok porcelánból. Rohadtul nem fogom tolerálni, hogy bárki a koromnál, nememnél vagy egyéb tulajdonság alapján kevesebbnek ítéljen, mint ami valójában vagyok. - Deimos Flanaghan - vettem tőle vissza a papírt és tettem vissza a helyére. - Ő a fejvadász, én csak segítek neki - feleltem egyenesen. Nem csináltam büszkeségi kérdést abból, hogy nem én vagyok a csapatom irányítója, mert tudtam ha egyszer én szeretnék az lenni, még tanulnom kell. Sokat. - Az volt a feladatom, hogy kövessem a csávót és figyeljek - folytatom. - Ez történt és most itt vagyunk.
A bújtatott ajánlatomat nem fogadja osztatlan siker. - Szép pénzt... Khm... na és kinek? - Nyilván nektek - bújtatom a pálcám a farzsebembe egy gyakorlott mozdulattal. - Flanaghan nevében nem nyilatkozhatok, de volt már precedens, hogy átengedte a fejdíjat a becsületes megtalálónak - vonok vállat egykedvűen, mint akinek mindegy, hogy kell-e nekik a pénz vagy pusztán szívük jóságából átadják a nyomorultat az auroroknak. Bármelyiket is választják, a csapat nyer és eggyel kevesebb sötét alak jár szabadon. - Hehe - nevetett fel a csávó az akcióra tett megjegyzésemre. - Hát... most akkor gondolom bóknak kéne vennem, hogy egy hivatásos elismerően nyilatkozik rólunk - vigyorgott rám, én pedig egy fáradt mosollyal megráztam a fejem. Mióta szokás így reagálni az elsimerésre? A férfiak olyan furák, esküszöm nem értem miért kell mindenben az ártó szándékot látni. Segítettem nekik elérni a céljuk és nem kértem semmit cserébe, csak hogy hozzanak magukkal, hogy megbizonyosodjak, hogy nem csúsznak el valami olyan banánhéjon, mint a második testőr lehetett volna és hagyják futni az ipsét. Ahogy elnéztem mondjuk erre minden perccel kevesebb volt az esély… hátrapillantva láthattam amint elkábítja és rögzíti a másik két csávó. - Köszönjük, vagy mi... - szólalt meg végre a másik is, de persze csak azért, hogy folytassa amit a haverja elkezdett. Ezen a ponton kulcsoltam össze a karjaim a mellkasomon és forgattam meg a szemeim látványosan. - A véleményemen nem változtat, hogy minek veszitek - pillantottam az egyikről a másikra újra, majd a frissen hozzánk csatlakozó két másik felé. - Amúgy én bemutatkoztam, ti kik vagytok? - És kinek képzelitek magatokat? - haraptam el a mondat többi részét, hiszen továbbra sem akartam magamra haragítani őket, akármennyire is próbálták elérni.
- Akkor hadd fordítsam meg a kérdést: Te gyakran csinálsz olyat, hogy így beletrollkodsz egy épp folyó akcióba? - rázta meg a fejét újra a tagbaszakadt alak. - Mert, csak hogy tudd, mi jó ideje dolgozunk már ezen a rajtaütésen... És a megnyugtatásodul közlöm, hogy igen, az a tervünk, hogy átadjuk a minisztériumnak az emberünket. Mindjárt értesítjük is őket, hogy vegyék át, hacsak nincs valami konkrét ajánlatod a számunkra... - pillantott végig rajtam újra és ha nem cseszte volna fel ennyire az agyamat még talán élveztem is volna, de most épp nem kellemesebb okokból ment fel tőle a vérnyomásom. - Melyik részén voltam útban az akciónak egészen pontosan? - szegtem fel az állam az irányába. Lehet, hogy két fejjel magasabb volt nálam, de azért minden pálcának van vége. - Ha le akartam volna nyúlni tőletek, már lett volna lehetőségem megtenni - néztem én is végig rajta hasonló módon: érezze csak, hogy most pont úgy viselkedik, mint valami gyerek a homokozóban, akinek valaki hozzáért a homokvárához - még ha csak azért is, hogy megigazítson rajta valamit. - A feladatomat teljesítettem, amire megbizatásom van. Veletek ellentétben - pillantottam körbe a marcona arcokon. - Ha mi visszük be, nem kérdezősködik senki a minisztériumnál és kaptok érte egy kevés jövedelemkiegészítőt. Hogy mennyit, azt én nem tudhatom - tárom szét a kezeim, hiszen ahogy említettem, ez egyedül Flanen múlik. - A társam húsz percen belül itt tud lenni, ha akarjátok. Ha nem, akkor megvárom veletek az aurorokat és bekísérem őket a minisztériumba - tettem le eléjük az ajánlatomat a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra átvive, tekintetemet a legmagasabb férfi zöld szemeibe fúrva.
Mélyet sóhajtottam a friss skót levegőből ahogy elhagytam a Pixie Könyvesbolt otthonos kis üzletét és egy pillanatra megálltam a nyüzsgő utcán. A levegőnek Karácsony illata van, a zajok pedig mintha az időben repítenének vissza egy gondtalanabb, ártatlanabb korba - amikor még diákként róttam ezeket az utcákat a barátaimmal. Most pedig íróként vagyok itt… reméltem, de soha nem gondoltam volna, hogy így lesz és mégis - ez kis vigyort csal az arcomra. A könyvesboltban elbújtam a polcok között és aláírtam mind a tizenkét darab Romolous példányt, amit tartottak, remélve, hogy valakinek majd örömet okoz a személyes köszönet a belső borítón a karácsonyfa alatt. Persze nem azért dedikáltam őket, mert olyan nagyra vagyok magammal, sőt, inkább amolyan plusz, személyesebb köszönetféle lenne ez, hogy valaki pénzt ad a képzeletem szüleményéért. Valójában még az ötlet sem teljesen az enyém volt, egy mugli költőlánytól vettem át, aki több boltba bement és titkos üzeneteket írt a frissen megjelent könyvének pár példányába, hogy az olvasó megtalálhassa őket, amikor először felcsapja a borítót. Ez nekem nagyon tetszett, szóval én is betértem pár helyre és Roxmortsig is csak ezért hopponáltam el. Meg persze egy kis nosztalgiáért.
A főutcán végigsétálva pontosan tudtam hova akarok betérni legközelebb: oda, ahol a világ összes pénzét el tudtam volna verni gyerekként, a Mézesfalásba. Ahogy beléptem a jól ismert cégér alatt, újra megrohantak az emlékek és persze összefutott a szájamban a nyál, ahogy akkor is. - Lássuk csak… - mormoltam, ahogy felkaptam az ajtó mellől egy bevásárló kosárkát. Kivételesen nem áltattam magam azzal, hogy nem lesz rá szükségem, pontosan tudtam, hogy nem kevés cukorral fogok távozni, mivel itt terveztem beszerezni a mindenféle munkahelyemen dolgozó kedves kollégáknak szánt karácsonyi édességeket. Felcsíptem hát egy pár papírzacskót is valahonnan és belevágtam… Volna.
Egy vérfagyasztó sikoltás szelte át a Mézesfalás édes levegőjét az üzlet belsejéből, majd újabb és újabb sikolyok hangzottak fel, én pedig ösztönből elhajítottam a kosaram és a hang forrása fel rohantam kivont pálcával. - Mi a…? - fordultam be egy sarkon és meredtem magam elé egyenesen egy kétségbeesett szőke lányra, aki kapkodva próbált cukorkákat összekapdosni a földről és a kis gömbök… sikoltottak. - Merlinre... - nyögte a lány a pálcája után kapkodva. Bizonyára egy ügyetlen mozdulat hozta a frászt az egész üzletre, amikor lelökte a lábam elé gurult üveget a polcról és annak szétgurult tartalma a felirat szerint pontosan az volt, amire gondoltam: “sikító cukorkák”.
Ha már úgyis a kezemben a pálcám sietve felkapom a szinte teljesen üres üveget és elmormolok egy gyűjtőbűbájt a cukorkákat a helyükre terelve. Persze ezzel még nincs összeszedve mind, de a legtöbbet sikerül elkapnom, mielőtt végleg beborítanák a padlót. - Sikító cukorka… Ezt meg ki találta ki? - rázom a fejem mosolyogva, majd a lányra pillantok, ahogy az utolsó édes kis golyó sikoltása is elhal a szekrény alatt. - Biztos megmaradtak Halloweenról… - találgatok szórakozottan. - Jól vagy?
Persze az uraknak nem tetszett a kis akcióm, de nem is számítottam rá, hogy tárt karokkal fogad majd be Hegyomlás Robin Hood meg a vidám fiúk kis csapata, szóval nem vettem zokon az érzéssel elmormolt “Cseszd meg”-et. - Készséggel, de előbb a munka… - intettem fejemmel a társaságunk felé, míg ő kelletlenül átkarolt. A karok éppolyan erősen tartottak, ahogy a látvány alapján elvárható volt, én pedig elégedett kis mosollyal húzódtam közelebb és öleltem át széles derekát, nehogy Thomsonnal együtt valahol egészen máshol kössünk ki, mint azt az immár közös fogvatartónk szeretné.
A fejem alig rázódott helyre a hopponálástól, máris pálcát szegezett rám a csávó, amit egy fáradt sóhajjal jutalmaztam. - Válasszátok szét őket - füstölögte a haverjai felé, akik egyből szét is kapták a bűbájomat, ami ellen persze nem ágáltam túlságosan. A célomat elértem, ha annyira le akartam volna nyúlni az emberüket, akkor magam hopponáltam volna Thomsonhoz kötöződve amerre kedvem tartotta, de én nem olyan lány vagyok, aki csak úgy faképnél hagy valakit és elhappolja a dicsőséget. - Ki a fasz vagy te? - állt nekem a szivaros alak a whiskeyzős haverjával az oldalán, míg a többiek megkötözték valahol arrébb a szerzeményük. Némileg idegesen pillantottam az irányukba, nem akartam szem elől téveszteni őket egy pillanatra sem, nehogy valami trükkel a körözött alak mégis meglepjen mindannyiónkat. - És ami fontosabb, mit akarsz itt?
- Csak nyugi - eresztem le a pálcámat ártalmatlanságom jeléül, figyelmemet a kifejezetten sárkányokat idéző nagydarab csávóra függesztve, hiszen úgy festett ő irányítja ezt a fél-profi akciócsoportot. - Először is… - szerettem volna megkérdezni, hogy van-e anyja és mit szólna hozzá, hogy nőket faszoz le visszakézből meg hasonlók, de a saját testi épségem érdekében ettől most még eltekintettem. - A nevem Seosaphine Baradwys és valószínűleg pontosan ugyanazt akarom, amit ti: hogy az a rohadék meglakoljon a bűneiért - intek Thomson irányába a fejemmel míg a kezeim végre előhúzzák a táskámból a megbízópapír másolatát, amit magammal kell hordanom pont az ilyen alkalmak kedvéért. Nyilván a minisztériumi engedély Deimos Flanaghan nevére szól, de az apróbetűs részen oda van írva még pár ember, akik alatta dolgoznak, ahogy jómagam is, így rohadtul remélem, hogy nem kell tovább magyaráznom, hogy miért is avatkoztam bele a magánakciójukba. Gyakorlatilag minisztériumi munkatárs vagyok, azért.
- Akármit is akartok vele most kezdeni, a minisztérium szép pénzt fizet érte, ha hagyjátok, hogy bevigye a társam és rendes igazságszolgáltatás ítélje el ezt a lénykínzó trollok fattyát… - sóhajtok keserűen egy egyezkedőnek szánt pillantást vetve a magas pasi zöld szemeibe. Nyilván a fejpénz csak akkor jár, ha nem az aurorok viszik be, én pedig nem vagyok abban a pozícióban, hogy Flan nevében felajánljam a jutalmat nekik, de azért célozhatok rá, hogy nem csak a dicsőség, hogy lekapcsolták a fazont, de még némi kosztpénz is ütheti a markuk, ha nem küldenek el rögtön Merlin faszára mandragórát kapálni. - Egyébként szép munka volt - vetem oda félvállról, de nem azért, hogy smúzoljak, egyszerűen csak ez az igazság. - Ez a sötétséges trükk elég jól működött… sokszor csináltok ilyesmit? - pillantottam egyikükről a másikra, várva, hogy melyikük tűnik nyitottabbnak a kooperációra. Flan tuti ki fog akadni rám, hogy veszélybe sodorhattam volna magam, de ezek az alakok nem tűntek olyannak, akik szórakozásból csinálnak ki valakit - még ha a sárkány-csávó most úgy is nézett ki, mint akinek belehugyoztak a sörébe.
- Segíthetek, Miss? - szólalt meg az a bizonyos érdes hang némileg szórakozottan. A fel sem tett kérdéseim egyikére azonnal meg is érkezett a válasz. A feneketlen táskás trükkre adott reakciójuk egyértelműen igazolta, hogy ők sem véletlen ültek be pont most, pont ide iszogatni a fiúkkal és nem is most csinálnak ilyet először, különben annyira el lennének foglalva magukkal, hogy engem ki sem szúrtak volna a fal mellett. Felvettem vele a szemkontaktust, és nem fordultam el az egyenesen arcomba fújt füsttől sem, hiába marta annak sajátos aromája a szemem és a torkom egyszerre. Amíg egy sárkány csak füstölög, addig még nem éget a lehelete, nemde? Mielőtt válaszra nyitom a szám a tekintetem látványosan a haverjai felé irányítom a két kijárat mellett strázsálva, jelezve, hogy pontosan tudom, hogy valamire készülnek. - Ugyanezt akartam kérdezni, ha megtaláltam az igazolványom… - felelem és bár látom, hogy épp megpróbál lepattintani a csávó, aki valószínűleg a kisujjával a falnak tudna lökni, még nem hagyom magam. - Szerintem ugyanarra az emberre várunk, aki… - pont abban a pillanatban bukkan fel, amikor az ajtó felé pillantok és mire visszafordulhatnék sötétség borítja be a pub központi helységét.
Ezzel a következő kérdésre is megkaptam a választ: ez a fószer meg a haverjai sokkal előrébb jártak a saját tervükben mint mi és én kurvára a közepébe csöppentem. Nem baj, nincs semmi gond. A pálca már a kezemben is és mormolok egy éjjellátó bűbájt amivel nem csak érzem, de látom is, ahogy a szivar illatú tag meg a haverja ellép mellettem és egyenesen Thomson felé veszi az irányt a kialakuló káoszban. Néhány átok villan, pár Lumostól pedig fény gyúl erre-arra, de az akció viszonylag gyorsan és könnyen zajlik a sötétség leple alatt, ahogy a célpontot elkapják, a testőrét pedig ártalmatlanná teszik, majd megindulnak a hátsó kijárat felé. Ekkor kezdek kétségbe esni. Flan kibaszottul mérges lesz, ha bemondom, hogy az orrom elől vitte el a melót valami önkéntes igazságosztó csapat, ha pedig később esetleg tényleg elbasszák a dolgot, akkor fütyülhet Thomson után mindenki. Ezt továbbra sem hagyhatom, így az eddig direkt utasítást - hogy csak figyeljek - másodpercek alatt a sutba dobva utánuk iramodok, sőt eléjük keveredek és mielőtt bármelyikük reagálhatna kivágom az ajtót előttük. Egy gyors csuklómozdulattal kiütöm a kint cigarettázó második testőrt, akit még pár napja szúrtam ki, amikor a környéket kellett felderíteni. Thomson nem volt felkészületlen és ez csak még egyértelműbbé tette, hogy nem tiszta a lelkiismerete… vagy legalábbis számít rá, hogy valaki rákérdezzen, mégis mit csinál.
Az ajtó szárnyát fél kézzel még nyitva tartom magam mögött, ahogy végignézek a sikátor hosszán, biztosítva, hogy más meglepetésbe ne fussunk bele, majd hátrapillantok Ozra és a fogvatartójára. Megvan a protokol rá, hogy mi a teendő amikor önbíráskodó varázslókba futunk, ami ritkán működik, de az ember lányának minden esetben meg kellett próbálnia, hátha. - Vigyetek magatokkal - rántottam meg Thomson karját magam felé és minden teketória nélkül odatartottam a pálcám, hogy hozzákössem magam egy láthatatlan, de annál erősebb bűbájjal. Flan tanított meg rá pont ezekre az alkalmakra és egyedül még nem is kellett korábban használnom - most viszont ahova a lénykereskedő megy, oda én is vele tartok, ha tetszik az uraknak, ha nem.
Üzenetek megtekintése
