|my real name is Mephisto, but you can call me baby| |a rúnaismeret tanteremből kifelé, útban a terem felé|
Enyhe bénázás, talán minden jobb lett volna nélküle, talán pont erre volt szükség. Hamarosan ki fog derülni. Épphogy vége az órának én már rohanok is ki. Persze a füzetem a padon marad, és a bejárat előtt meg is állok, hogy a rúnaismeretre feliratkozó negyedikes, mardekáros lányok névsorát megtekintsem (nem lenne jó, valaki más nevén szólítani) Oh! Fantastique! Egyetlen opció közül választhatok, és ez kivételesen nem a kínálat szerénységét jelzi, hisz első (és sokadik) ránézésre nagyon minőségi termékről van szó. Aubrey, Aubrey, Aubrey. Motyogom el magamban háromszor, hogy biztosan ne botoljon bele a nyelvem, majd hirtelen észbe kapok, és visszaszaladok jegyzeteimért amiket természetesen teljesen véletlenül felejtettem a tanteremben. Rendkívül megkapó színjáték, de hát az ember mi másra számíthat tőlem? Hamar megszerzem tulajdonomat, és hónom alá csapom a tankönyvvel együtt, majd megpillantom friss, pár napig (óráig?) tartó imádatom tárgyát. Nem nézek céltudatosan rá, természetesnek kell tűnnöm, még akkor is ha nagyrészt háttal van nekem. Könnyed, de az átlagosnál kicsit szaporább léptekkel indulok felé, hogy mellé érve átvegyem a lány tempóját, aki vélhetőleg felfigyel a mellé beúszó, magas képződményre. Nekem pedig nincs más dolgom, mint tenni, amihez legjobban értek. Mosolyogva fordulok felé, szemeimből ragyog a... igazából nem is ragyog semmi, csak pusztán szépek a szemeim. Erről több óra tükör előtt állás is meggyőzött. Lényegében a lehető legselymesebb, legtermészetesebb tónusomban szólalok meg. - Szia Aubrey. - nem várom aggódó tekintetekkel a reakciót, teljesen biztos vagyok a nevében, legalábbis így kell, hogy tűnjön. - Köszi, hogy a közbeszólásoddal kihúztál ebből az egészből. - vakarom meg a tarkóm, mintha kényelmetlennek érezném ezt a témát, és valóban sokat segített volna. Közben, hogy kikerüljek egy szembejövő nagydarab hugrabugost indokolatlanul közel kerülnek a derekaink, pontosabban az én derekam és az ő hasa a magasságkülönbség miatt, de amint kérdőre vonhatná én már vissza is ugrottam az eredeti helyemre. - Tudod néha nagyon beletudok keveredni a szavaimba, főleg, ha egész órán nem a tanárt figyelem. - hirtelen szünet, jelentőségteljes pillantás. Igen madárkám, értsd úgy, ahogy értened kell. Zavarodj össze, vagy éppen használd ki, érezd úgy, hogy kezedben az előny és az orromnál fogva vezethetsz. Mon cher, tu vas être mon jeu aujourd'hui. Fél lépéssel előtted járok, fizikálisan is. Én mutatom az irányt, mintha csak teljesen véletlenül vinne a lábam ebbe az ajtó nélküli terembe (bár hiába a nyílászáró hiánya, mindig üresnek és némának látszik kívülről a terem, szerencsére most belülről is az legalábbis amíg mi be nem töltjük ezt az űrt). - Gyere, cserébe mutatni szeretnék valamit! Kettőt lépek, és a szoba kellemes halványzöldre vált, majd rögtön utána Aubrey hangulatát jeleníti meg, és némi tétovázás után a két szín egyesül, remélve, hogy valami kellemes lesz a végeredmény. A sarokban álldogáló fikusz lassan mozogva méregeti az újonnan érkezőket, de hamar kiegyenesedik, amint a zsebemből előkerül néhány babszem - Ez a titka az egésznek. - kicsit halkabban beszélek, és mozgásom is óvatosabb, kezemet kitárva mellém mutatom, hogy ő most inkább maradjon itt, nem akarom, hogy egy gonosz növény elcsúfítsa ezt a pofás kis arcot. Kicsit félve, de nem remegve nyújtom a szemeket egyre közelebb növényemhez, az tétovázva ugyan, de mohón lecsap kinyújtott tenyeremre és rögtön elfogyasztja a megannyi finom falatot, amik bájitalról elcsent altató folyadékkal voltak átitatva. A jóllakott növény böfög egyet, és inogni kezd, míg "feje" le nem bukik a földre. - Gyere, itt lesz! - mire mellém ér én már széthúztam a leveleket, hogy megpillantsa a virágokat - Szakíts egyet róla, most már a tied! - nézek a szemébe arra gondolva, hogy az előbbi néhány másodperc mennyire tökéletes metaforája annak ami történni fog. Illetve mégsem, hisz akkor a fikusz saját maga fedte volna fel gyönyörét, hogy én szakíthassam le ezt az érintetlen szépséget...
|everything i say... like Socrates, most people love to quote me|
Egy kicsit talán túl fiatal... Bár csak egy évvel vagyok idősebb, a kor pedig igazán alacsony akadály egy olyan hatalomnak, mint a szerelem, vagyis inkább a vágy. Romlatlan, puha bőr. Magnifique! Cadeau de Dieu! Elmémet teljesen bekerítetted. Egyszerűen képtelen vagyok más nőre gondolni rajtad kívül! Ma legalábbis. Lágyan takarom el ezt a mesés panorámát szemhéjaimmal, és átadom magam a képzelgéseknek pár rövid másodperc erejéig. Aztán nem bírom tovább. Látnom kell, ismét látnom kell! És ahogy feltárul a világ minden fénye ott ragyog a horizont közepén Aubrey. Elragadó teremtés, és mégis alig tudok róla valamit a nevén kívül! Jean-Pierre, Jean-Pierre! La faute grande! Nem ismered a fiatalokat, nincsen tájékozottságod a feltörekvő nemzedék érintetlen területein! Ezt a hiányosságot sürgősen pótolni kell, hisz lassan szükség van a lehetőségek utánpótlására. Vészes gyorsasággal fogynak a megmaradt opciók. Ez tulajdonképpen elég hízelgő lenne rám nézve, ha nem lenne természetes. Hisz magától értetődik, hogy mire születtem, és mit kell tennem. Csak jót teszek a világgal, és, ha a cél ilyen nemes a hogyan már valóban fölösleges kérdés. Ó, én legkedvesebb franciám ne várd eszméd megértését másoktól! Csak tégy, ahogy eddig tettél és nem lesz semmi baj. Kedvességet sugárzó arcom rendkívül nagy kínokat átélve fordul a professzorra, aki már nem annyira élvezetes látvány. Ó igen, újév! És micsoda pazar módon sikerült lezárni az előzőt. Talán könyveket kéne írnom, mint Lockhartnak. Mennyi nő tapadt arra az emberre te jó ég! Egy igazi bálvány volt az az ember a szememben, amíg el nem tűnt a közélettől. Nyilvánvalóan elrontott valamit. De vajon én miről írhatnék? Szörnyekről? Merlin ments! Rendkívül veszélyesek az egészségemre és a szépségemre is. Valami olyasmiről kéne amiről eddig kevesen számoltak be. Nos... végülis van pár elképesztő történetem. Ajkaim kicsúsznak a kontroll alól, és féloldalasan felfutnak az arcomon egy pillanatra, de aztán gyorsan rendezem a vonásaimat és rájövök, hogy egy kicsit figyelni is kéne arra, amit Crasso mond, nem szabad, hogy hülyének állítson be, az sokat rontana az esélyeimen, bár rólam van szó, szóval nem lenne behozhatatlan hátrány. Ja igen a dolgozatok. Semmi érdekes, csak unalmas kiértékelés ami leginkább azért unalmas, mert nem vagyok része. RBF? Akkor valóban csinálni kéne. Itt a kör, körötte a krix-krax és lássuk a nagy abrakadabrát. Tarts tőlem távol minden gonoszt, házamba ne engedd a kígyó gyermekeit. ismétlem, ízlelgetem a mondatot. Egyiptom... Nap barnította hölgyek, Kleopátra. Egyszer el kéne jutni oda is. Ez meg mit csinál? Ja igen, hogy a körbe nem tud belépni. Hát ezen igazán nem kéne meglepődni, elvégre ezért csináltuk ezt az egészet. Nem vagyok egy Hollóháti Hedvig, de azért ez evidens. Onvaskier. Igen kellemes kiejtése van a tanár úrnak, ami rendkívül megnyugtat. Az már kevésbé, hogy csinálnom kéne valamit, valami olyannal kapcsolatban amire nem figyeltem oda. Tarts tőlem távol minden gonoszt, házamba ne engedd a kígyó gyermekeit. Ismétlem el újra a mondatot miközben felállok, és odasétálok a mágikus szimbólumokhoz. Kezem automatikusan felé nyúl, majd életmentő gondolat villan felém, és megnyerő arckifejezéssel fordulok először a mélyen tisztelt oktató, utána pedig a többiek felé, leginkább féloldalasnak nevezhető pozícióban, de egyértelműen Aubreyra tekintve, egyenesen a szemébe, majd továbbhordozom a tekintetemet mintha mi sem történt volna. - Régebbi korokban a babona és a népnyelv a kígyóra, mint a gonosz stilizált képmására utalt nagyon gyakran. Felruházták negatív tulajdonságokkal, és így mutatták be a fabulákban, ijesztgették vele a gyerekeket. - kezeimmel lelkesen gesztikulálok és egy pillanatra elém villan az a hülye Errol, amint kioktat, de az újonnan felfedezett mardekáros szépség könnyen az idegesítő rokon helyébe tud lépni. A hatásszünetben újabb sokatmondó pillantást juttat a lány felé, majd biztos-ami-biztos alapon a tanári asztalra felé is néz elvégre onnan jött a kérdés - Ezeknek tudatában arra a leghelyesebb következtetni, hogy azokat nem engedi vonalán belül a varázs, akiknek jelleme nem elég egyenes, bűneik túl nagyok. - és most jön az a pillanat, mikor kitágul a pupilla és nagy nyálgombolyag szalad le a torkomon. Ezzel tulajdonképpen azt mondtam, hogy aki kívül marad az egy megbízhatatlan farok, ez pedig nem biztos, hogy túl jövedelmező a Hollóhát házvezetője és a köztem lévő kapcsolatra. Korrigálni, korrigálni! - Habár az is felmerülhet, hogy... aa...zok akikben ártó szándék van, szóval akik ártani szeretnének... vagy éppen csak erősen gondolnak az ártásra, azokat kint tartja a kör... - Tudok róla, hogy rendkívül aranyos vagyok bizonytalanságomban, és remélem ez feltűnik annak is aki nekem tűnt fel a mai nap során. Most rendkívül balféknek látszhatok. Te jó ég. Ne adjon büntetőmunkát, ne adjon büntetőmunkát! Én egyszerűen nem bírom ki, ha mai vadászatom már a prelude előtt sikertelen lenne! Oh terrifique! Le futur est horrible, trés horrible.
- Mardekár Malazár. - olvasom fel félhangosan a mondatot, és egyértelműen megállapítom, hogy aggódásom fölösleges volt: az éjjeli járőrözésekkel töltött néma percek nem tették tönkre a hangszálaimat. Az pedig feltétlenül nagy tragédia lenne, hiszen mihez kezdenék szépen felépített kapcsolataimmal? A lányok szeretik, ha valakinek ilyen kellemes, cirógató baritonja van, az emberek is jobban megbíznak egy kedves hangú emberben, mint egy reszelősben. A bizalom pedig nem olyan dolog, amit el kéne játszani, ezért ügyesen kell hazudni, ahogy eddig csináltad Jean-Pierre. Ha folytatod, feltétlenül nagy karrier áll előtted. Befolyásos ember leszel, még több pénzzel, és mint ilyen sokkal könnyebb lesz minden. Minek őszintének lenni, ha gerinc nélkül sokkal jobban elférünk az akadályok között? - Vous êtes fantastique monsieur! Oh! Merci beacoup madmoiselle! - játszok le egy rögtönzött kis dialógot, és közben eszembe jut, hogy hamarosan téli szünet lesz, ez a csúnya hideg pedig leginkább Franciaországban elviselhető. Ah trés bien! Micsoda kecses lányok sétálgathatnak azokon a gyönyörű utcákon, és hány szépség várakozik rám az Eiffel-torony alatt! Bűn lenne megbántani őket azzal, hogy nem bájolom el mindegyiküket mosolyommal. Micsoda? Hogy összevesztél a szüleiddel? C'est horrible! Itt meg fogsz fázni, gyere van még egy ágy a szobámban. Persze arra úgy se lesz szükséged mon amour! De jaj! A valóság még annál is borzalmasabb, hogy valamelyik gyönyörűséget egyedül kell hagynom az este: nem jutok ki ebből az országból. Egyszerűen képtelenség emiatt a halálfaló-mizéria miatt. Mert biztos meg fogok szökni... Pedig minden tulajdonságom meg van ahhoz, hogy aranyvérű lehessek! Igazságtalanság, hogy másoknak még jobb, mint nekem. Calmes Jean-Pierre! Calmes! Mély lélegzetvételek süvítenek ki belőlem, végig a folyosón. Aberdeenbe biztos nem megyek vissza, inkább a Plantagenet birtokra, persze csak esténként, napközben az Abszol Úton leszek, benézek az Aranytalárba is, ott mindig akad egy-két csinos fogás. De kéne valami kevésbé úri is, afféle könnyed tejszínhab. Az a Holland is ilyesmi lehet. Álmodozó balfácán, akit senki nem vesz észre, pedig mi tagadás kellemes teremtéssé vált az évek során, egy éjszakára mindenképp elviselhető. Vele kellene járőrözni legközelebb, én szívesen megvédeném az éjszaka minden teremtményétől, de őt senki nem védi meg majd tőlem. Bársony nevetésem futott körbe a falakon, és elragadtatva hallgattam, már-már irigyelve a lányokat akiket figyelemmel méltatok. A lányokat akik, mintha eltűntek volna. Hol vagytok barna álmaim, szőke vágyaim? Egyikőtök sem szeretne tilosban járni az este, hátha az a jóképű prefektus az ötödikből rajtakapja? Pedig ő rendkívül elnéző is tud lenni, sőt néha még pontot is osztogat, és tényleg nem vár el cserébe semmit, hisz nézzenek rá! Merő ártatlanság! L'agneu blanche! És egy ilyen helyes fiúhoz amúgy sem illik a gonoszkodás. Hogy mennyire unalmas világ lenne ez nélkülem...
|Brayden Matthew Minticz ésShannona tökéletesség| |Errol Dreenman és a mindenkit utálok magamon kívül klub| |Jean-Pierre Onvaskier és a melltartók kikapcsolása| vagy |Jean-Pierre Onvaskier és a gerinckeresés| netán |Jean-Pierre Onvaskier és az izzadt testek bája
+ Niel Flannery és a... add azt ide! Shannon Alexiel Minticz és a jaj, Brayden! Shannon Alexiel Minticz és a hugrabugos kislányok Emily Moira Dean és Draco Malfoy és Cassius Neehill
Nehezen puhul az a bizonyos jég. Zavar. Idegesít. Nyugtalanít. Nem vagyok hozzászokva, hogy gleccserek gyorsaságával folyjon le egy efféle folyamat. Hisz mindig olvadtak már az első mondatoktól. Mézként csurogtak ujjaim között, tökéletesen átadva a kontrollt, az irányítást nekem, a fess fiatalembernek aki tele van energiával és az ifjúkor minden bájával. Akár egy latin táncban... TÁNC! Miközben megízleltem a hab alatti első réteget (és rájöttem, hogy az afféle tejes kávé szerű dolog, tehát a rétegek egyre erősebb, töményebb kávék lehetnek), szemem tompán csillant egy aprót, amit rövid időre lecsukódó szemhéjaim oltottak ki. Elég fényes a sátor így is, nincs szükség arra, hogy bújócskázó gondolataimat átvilágítsa szándékom. Az egyszerű pislogás után tanakvó fejjel tekintettem körbe keresve a lehetőséget, hogy megmozgassam Mademoiselle Montalvot. Ez azonban nem hozta a várt eredményeket, de mielőtt cselekvésemet unalmat kifejező gesztusnak gondolná kellemes mosollyal szólalok meg. - Kénytelen vagyok ismét csak megjegyezni a hely nagyszerűségét. - újból átgurul egymáson a négy, koponyába ágyazott golyóbis. - Milyen kár, hogy csak alkalmi - leheletfinom intuíció. Már-már elképzelhetetlen, lehetetlen. Ezért az agy épp annyira foghatja fel az egészet rakoncátlan neuronkötegeinek tekergőzésének, mint óvatos utalásnak. Imádom magam... de még mennyire! - helyszín. Nagyon szívesen meglátogatnám ezt máskor is... Habár nem biztos, hogy túl gyakran adódik majd ilyen kellemes társaságom. - hátam kihúzva, fejem csak épp annyira felszegve, hogy kimutassa határozottságomat, de fölényességemet elrejtse, ahogy minden aranyvérűnek tanítják... ahogy Roger is tanította. Nem félek a mondatom jelentésétől. Nem roggyan meg bizalmam csodálatosságomban. A beszélgetés egy átlagos pillanatának kezelem ezt is, miközben felemelem a poharat, hogy szélét számhoz érintve megdöntsem. A kávécseppes üvegen keresztül a tanárnőt nézem. Nem bámulom, nem rámeredek, hanem nézem, pont úgy, ahogy az meg van kívánva, egy elegáns vacsorán. Néha egy kicsit nehéz elhinni, hogy a tökéletlen emberek szülhetnek hozzám hasonló nagyszerű dolgokat is.
A tréfán mosolygok. Nem, nem tetszik igazából. Illetve az értelmezésnek azon síkja, ami az ő fejében kereng, az nem. Én azonban továbbgondoltam a dolgot, és mennyire, mennyire előnyös lenne, ha nem ízlene az ital. Bocsánatot kérhetnék, elmehetnék az irodájába, hogy jóvá tegye... Megbüntessen... Hmm. Azt hiszem, nagyon... nagyon sok ember utálna, ha ezt megtudnák... De persze én vigyázok a saját jó híremre, nem kürtölök ki ilyeneket fölöslegesen. Na jó. Nincs értelme fölöslegesen fantáziálni, hisz nem ez a célom, hanem, hogy az elképzelt kalandokat át is éljem. Az erős, fekete kávé az alján megpróbáltatta arcizmaim simaságát, de szerencsére túlzott elváltozás nem volt tapasztalható, és túl sokáig sem. Még egy ilyen elmebeteget, aki képtelen egy kis cukrot, vagy akár tejszínt rakni bele. Elronthatott volna mindent az a rohadék, aki ezt kitalálta! Mi van, ha a gyomrom nem bírja, és visszajön! Esküszöm nincsen még egy ekkora bolond a földön. Erre mindenképpen inni kell, ez konkrétan elviselhetetlen öblítés nélkül. Majdhogynem beleborzongok, mikor eszembe jut az a kellemetlen íz... Hiába a mosoly, mozdulatom hirtelen és egy kicsit indulatos, amivel az itallap felé nyúlok. A minőségi papiruszt simítva már megnyugszik testem, illetve belekényszerítem a megnyugvásba. Pedig okkal lehetne ideges: nincsen bor. Újabb kávét nem. Whiskey esne jól, de csak nem állhatok le alkoholizálni egy oktatómmal. Pezsgő! Geniale! C'est mon trés géniale idée! Afféle mindentudó mosollyal hajtom be óvatosan a brosúrát. - Tudja, nálunk a pezsgő és a bor nem olyan, mint errefelé. Üdítőként kezeljük, mivel valóban üdíti a testet, problémát okozni pedig efféle szent italok képtelenek. Kérem engedje meg, hogy koccintsunk! Hisz az ünnep megkívánja. Mi déliek pedig a legjobban tudjuk, milyen egy jó ünnep, nemde? - A szív egy kicsit nagyobbakat, és gyorsabban dobban. Beindult az adrenalin, ahogy minden kockázatvállaláskor. Talán most dől el, hogy a stresszhormonokon kívül más is szerepet fog játszani a mai napon...
Miközben lesegítem a talárt, a szemem végigsuhan a meztelen vállak lágy ívén, az enyhén barnás árnyalatú bőrön. Magnific! Nincsen erre más szó, isteni forma, maga a tökély! Nem tudom milyen istennek, milyen furcsa hatalomnak kell hálát mondanom, de mindenesetre köszönöm, ezeket a hibátlan munkákat, amit megannyi női testen végzett. De nem csak a test, a ruha is kellemes. - De nada! - válaszolok spanyolul a köszönömre. A sok konzervatív angol biztos elborzad ettől a multikulturalizmustól. Nem is értem, hogy képzeljük ezt! A saját anyanyelvünkön beszélni? Gondolatom vitriolja megmosolyogtatna, de efféle luxust nem engedhetek magamnak. Inkább csak körbetekintek, hogy megnézzem magamnak azokat a konzervatív angolokat. És nocsak... Rájöhettem volna, hogy olyan helyre nem járnak, ahol nincsen chips 'n fish. Ellenben két ismerős hugrabugos lány feltűnően kapják el tekintetüket, mikor királykék íriszeim feléjük téved. De sugdolózzatok csak! Pletykáljatok, terjesszétek, hogy rekord méretű halat fogott az iskola legjobb horgásza! Más lenyűgöző érdesség, azonban nincsen. Illetve, hogyne volna! Hisz itt ül velem szemben! A kérésre rögtön megfordítom a feladatlapot, és élvezem, ahogy a közelebb hajolt Cielo kellemes parfümje feltölti pórusaimat, és kellemes érzéseket generál elmémben. Két dolog varázsolt el leginkább a nőkben. Az ajkuk (azok a festők irigyelte gömbölyded formák, selyemnél puhább bőr, kikeverhetetlen szín!), és az illatuk. Megfogtak Jean-Pierre, megfogtak ösztönödnél, és ez kötelez rá, hogy, mint jó vadász teljesítsd kötelességed: cserkészd be a kecses lábú őzet. Akár egy farkas orrát, az erdő illata, úgy tölti fel az enyémet az övé. Ránézni nem merek, ahogy az állat is behunyt szemmel lapul a bokorban, nehogy ijesztően megcsillanjon... - Bordeaux-i '86-os? - valóban meglepődve kapom fel a fejem. Szám résnyire nyitva hagytam, mert valamit mondani szerettem volna, de a megdöbbenés belém fojtotta. Apró mosoly bujkál a szögletébe, és beletelik némi hatásszünetbe, hogy össze tudjak rakni valami mondatszerűséget. - Régen találkoztam ilyen jó ízléssel. - Ez mondjuk megint nem igaz, mert indulás előtt még sokadjára is belenéztem a tükörbe. Nekem pedig egyértelműen kitűnő ízlésem van. Persze ezt fölösleges hangoztatnom akárki előtt, mert amúgy se szeretik mások, és nyilvánvaló. Hiszen csak rám kell nézni. Mondjuk a partnerem se panaszkodhat. És ez most nem üres bók, hanem az őszinte véleményem. És micsoda kitűnő alkalom, hogy a mandulabarna szempárba tekintsek bele egy rövid ideig. Testemmel örül a szemem is. Megnyugtató a sok naiv diáklány után egy effajta egzotikus élmény. Csak akkor legyen fiesta is a vége. - Van egy kis házunk Bordeaux-tól nem messze, a tengerparton. - nem gondoltam volna, hogy ennek itt is haszna lesz egyszer - Életem legszebb élményei közé tartozik a pillanat, amikor a Nap utolsó sugarai végigsimítják az apró lankák füvét, a tengert, vagy a szőlőtőket. A sok apró ház, macskaköves utcák, boldog, szeretetteljes emberek! Este mindenki barát, mindenki táncol, akár egy nagy család. A problémák megjelenni is félnek ettől a hatalmas jókedvtől. - apró szünet. Hadd képzelje el, vizionálja a meleget, a tenger csillámlását, a halk gitáros zenét, amire együtt énekelnek fiúk-lányok, a bor csodás ízét, semmihez sem hasonlítható zamatát. Hadd vágyjon el oda, ebből a sivár, ködös Angliából. - Egyszer szívesen megmutatnám önnek.
Közben megérkezik egy szintén kellemes külsejű hölgy, akivel valószínűleg neki is elmondanám ezt a történetet, ha nem lenne fontosabb dolgom... Talán majd máskor. Elmondom neki, hogy mit szeretnénk, ő pedig közli, hogy hamarosan kilebegtetik. A felszolgálásnak ezt a részét egészen kicsi korától kezdve élvezte. Mindig lenyűgözte a sok gazdátlanul, de nem céltalanul lebegő tányér, pohár, bögre, csésze. Egy csepp sem folyik ki, semmi nem esik le, nem megy neki valakinek még a legnagyobb tömegben sem. Kezdetben hihetetlen volt, most már csak csodálatos... És megint! Mire épp belekezdene valamiben, már repül is a két magas (legalább fél literes) üvegpohár feléjük. Rajta elegáns nonfiguratív minták vékony aranycsíkkal. Belül a kávé különböző árnyalatú rétegekből épül fel, akár egy koktél. Pontosabban egy színskála az egész. Alul teljesen fekete, és fokozatosan hígul barnává, tejeskávé színűvé, majd fehér tejszínhab koronázza. Igazán ízléses ital. Kanál azonban csak egy-egy egészen kicsi van, ami minden bizonnyal a tejszínhabhoz jár, és nem az összekavaráshoz. - Ha bor lenne, most koccintanék a tanárnő jókedvére egyet, de így - lesandítok az italra, majd rögtön visszafordulok - a jókívánságomat fogadja! Sok szépséget még az életébe! - kellemes mosollyal választom el a hab tetejét a kanállal, hogy aztán bekapjam.
Fáradtságról tanúskodó szemei nem csillogták vissza azt az elégedettséget, ami kitöltötte teste legeldugottabb pontjait is. Már-már rutinfeladatnak kezelhetné az efféle eseteket, de az orgazmus, és a delírium után a világ harmadik legjobb dolgának tartja az elégedettséget. Hiába, oda van a gyönyörű színészi teljesítményekért, a formás nőkért és nem utolsó sorban önmagáért. A három egyszerre? Talán több ez, mint földi gyönyör. Érezte, ahogy a meleg ujjak belesüllyednek tenyerébe, ami nem volt bőrkeményedéses, ahogy a többi kviddics játékosé. Erre is kényesen ügyelt. A tapintás első pillanataiban lágyan hunyta le szemét, hogy kiélvezze a puha hőt, ami kissé átfázott kezét érte. Egy apró megváltás. A mindennapok húsvétja... ~MI A ROHADT? - elég kellemetlenül érinti a rázás, de fogát összeszorítva elviseli. Nem csak azért, mert ennyit megér a helyzet, hanem mert közben széles vállát markolja meg Melore, ami újabb borzongatóan kellemes érzés. Ez az egész talán több lesz, mint jó. Persze ahhoz tenni kell. Az előbbi ébresztési-módszertől kicsit kótyagosan ül fel, hogy aztán királykék íriszeit lágyan fúrja be a lány bogarába. Ahogy egy selymes szőrű macska bújik gazdájához az ágyban. Az ápolt, szálak puha takaróként simogatják a csupasz hátat. Nem szeretné sokáig tartani a kontaktust (nem is tudná, lévén a hugrabugos zavarában hátrafordul). Most neki is le kell sütnie a tekintetét, hogy arcára ráüljön a bűntudatos kisfiú sztereotípiája. (Ó, hogy imádta, mikor kisgyerekként felkapták és ölelgették a lányok, a nők! Már megérzett akkor is valamit a földi lét szépségeiből.) Ráadásként bátortalanul nyitogatta a száját, jelezve, hogy nagyon szeretne mondani valamit, csak hiányzik a kezdőlöket. De aztán csak belekezdett.
- Mm... Mmagamhoz tértem. - A térdelő lány mellett helyezkedett el. Talpa a földön, lábai felhúzva háromszöget formálnak, hátul pedig kezei tartják meg. Nem véletlenül választotta ezt a pózt. Jobbjával könnyen meg tudja majd fogni Melore kezét, ha arra kerül a sor, és ha oldalra fordítja a fejét, akkor vészesen közel vannak egymástól. Nem az intim szférán belül, hanem az aurák csak épphogy súrolják a másikat. ~C'est magnific!~Mellőzi a hangos érzelemkifejezéseit. Ez most nem az a pillanat, meg amúgy is... ~MI VAN?~ türtőztetnie kell magát, hogy ne fusson ki az elképedés arcára. ~Nem... tudja... a nevemet...~ Amennyire húsvét volt az érintés, annyira nagypéntek ez a mondat. Mintha pattanás nőtt volna tökéletes(nek hitt) arcán, akkora tragédiaként élte meg. A kétségbeesés nem hagyta józanul gondolkodni. Pedig, ha kicsit hamarabb tisztázza fejében a gondolatokat, akkor tíz másodperccel kevesebb időt tölt aggódással. A végére azért mérlegelte a dolgot: vagy egy teljesen hülyével van dolga (amit nem feltétlen tart akkora tragédiának), vagy pedig valamivel leplezni próbálja zavarát. Végül is, ez egyelőre tökmindegy neki. - Csak gyakoroltam. Tudod tagja vagyok a házam kviddicscsapatának. Az őrző lennék. - barátságos mosollyal fordul a lány felé majd továbbmondja - Repültem mindenféle manővereket végrehajtva, hogy fejlesszem az ügyességemet. Már épp a végefelé jártam a gyakori másfélórás tréningemnek. Sajnos ilyeneket nem csinálunk edzésen. Szóval épp a végénél járok, mikor az izzadságtól - ahogy mozdul egy kicsit, ismét végigcsillan teste kisportolt íve a sápadt fényben. Persze ez nem feltétlen olyan jó, mert ezzel általában szag is jár. De most? Ó nem, ó nem. Hála nektek bűbájok... - nedves kezem lecsúszott a seprűről, én meg hát... leestem. - látszott rajta a (tettetett) szomorúság, amit hibája váltott ki, ezért gyorsan, kétségbeesett arccal nézett a szőke hajkoronával keretezett arcra - Maradhatna ez a... kettőnk titka? Nem szeretném, hogy ezen csámcsogjanak a következő edzésen... - rövid hallgatás nyomatékosítja elkeseredését, aztán gyorsan fel is pattan, és kicsit színpadiasan meghajol. - Oh! C'est horrible! Je désole. Jean-Pierre vagyok. - megnyerő mosollyal tekint fel, aztán jobbjával fizikálisan is visszaidézi a nem régi pillanatot, és lágyan megfogja a lány kezét, hogy óvatos, száraz csókot leheljen rá. Majd visszaengedi, és felveszi előbbi helyzetét. - Ilyen egy francia bemutatkozás. Te pedig Melore Lainey vagy a hatodikból, nem?
Zuhanni szar dolog. Pofára esni szar dolog. De hátra, bordára, gerincre (már akinek van) még sokkal szarabb. Ehhez hasonló élettapasztalatok keringtek a fejében, miközben próbálta helyreállítani a vegetatív funkcióit. Csak úgy dolgozott a kisagy, hogy a levegővétel passzoljon végre a megszokotthoz, de ez egy darabig csak nem akart menni. Annyira nem, hogy elfelejtette a hideget, a Holdat, az időt, a meztelenségét, a célját, a lányt. Mintha a Malfoyék vásárolt seprűje nyomta volna légzőszervét. Apró pamacsok másztak szeme elé, eltakarva az amúgy is gyér fényt. Szédült, mint italozás után, pedig most határozottan fekvő helyzetben volt, és mozogásra sem volt éppen lehetősége. - Ah! - szemei hirtelen tágultak ki, és úgy domborodtak, mint valami olcsó rózsaszín rágógumi. Olyan mint a filmekben, hogy felfújják, kipukkad, újrarágják. Ha te próbálod ki sosem olyan. Fújod, növekszik. Már egészen vékony, átlátsz rajta. Egy kicsit undorító is, mint valami belső szerv, amit bájital tankönyvben láttál a gyakori alapanyagok között. Elkalandozol, hogy ez eszedbe jut. Tovább bontod a menetet. Felrémlik Piton, büntetések, fenyítések, lesütött tekintetek, írástól sajgó karok, rémült pillantások óra előtt, után, közben. Ennyi pont elég is, hogy észre se vedd az apró kis gömb lelohadt, és pukkadás nélkül kúszott vissza a szájüregbe. Szóval szerencsére a szemének se lett semmi baja, habár a mély tónusú bogár nagyon ki akart repülni. Hideg levegő masszírozta végig légcsövét. Átbújt a c-alakú porcon, belestek a hörgőcskékbe, és vitorlaként dagasztották ki a két lebenyt, ami egészen felnyomta mellkasát is. Hasa megfeszült, és az izzadság kontúrozta kockák még láthatóbbá váltak. Nem volt egy izomállat ugyan, de azért tett róla, hogy látszódjon, aminek látszódnia kell a sikeres kapcsolatteremtés érdekében. És amíg így ugráltak a bordaközi, és rekeszizmok ő egészen lassan oldalra fordította a fejét. Merev, és feszes mozdulattal. Nem is nagyon tudta volna máshogyan. Arcán a mosoly mégis lágy, halovány. Nem néz máshova, csak az ijedt zöld szemekbe. Többre nincs is szüksége, hogy tudja ki sietett a segítségére.
- Egyszer olvastam... - esetlenül próbál jobbjával a lányé után nyúlni - Hogy angyalok viszik fel a lelkeket az égbe a halál után... Nem gondoltam, hogy igaz. - ha Melore úgy dönt nem szeretné állni a kontaktust, akkor ő csakazértis alapon próbálja keresni, mert meg van győződve róla, hogy úgy sokkal hatásosabbak az ilyesmik. Eredményeket is tudna felmutatni. Nem egyet, nem kettőt. A heves, légzés hamarosan normalizálódik, és hirtelen fázni kezd, érezni ahogy a zúzódást nyomja valami kő. Libabőrös lesz, és minduntalan reszketni kezd. Képtelen tartani a lélekolvasztó ábrázatot. Valamit tennie kell, hogy ne vesszen el teljesen a varázs... Habozás nélkül nyúl tehát, hogy non-verbálisan varázsoljon maguk köré burkot. És láss csodát: hirtelen alábbhagy a szél, kellemes szobahőmérséklet veszi őket körül. Nem fülledt, nem állott, pont optimális. És ahogy a hirtelen változott körülmények közepette felül, direkt csodálással adja a világ tudtára, hogy felismerte a helyzetet, és az egy évvel idősebb lányt. - Jaj, Melore... Bocsáss meg. - szemei zavartan fordulnak el, habár belül egy vérszomjas ragadozó mosolya villan - Már megint vélának néztelek.
Már-már nevetségesen drága sportcipőjén, még megcsillan az est sötétjében az aranycérnával varrt Nimbusz márkajelzés. A szorosra húzott fűző keményen fogja bokáját is, hogy nagyobb sebességnél le ne essen róla a ruhadarab. A bőr feltörésének elkerülése érdekében nadrágja belsején egy keményebb borítás védi a seprű kemény nyelétől, ahogy kezét a kopott barna kesztyű. Öltözékébe még beletartozott egy szemüveg is, ami a széltől védte. Felsőteste azonban teljesen meztelen volt. Igaz, badarság lett volna szégyellni a kviddics által férfiassá tett hasat, a feszes mellizmokat, vagy éppen a kortársainál némileg vastagabb kart. Persze az előkelők ritkán rendelkeznek jó fizikai adottsággal. A különbség pusztán annyi, hogy túl hiú a mardekáros ahhoz, hogy megengedjen testének esztétikai hibát, azt a pár edzést pedig képes elviselni, főleg a szőke hajú rajongók kedvéért. Ó Jean-Pierre, Jean-Pierre két comb között fogsz megfulladni egyszer! Akármennyire esélyes ez a lehetőség perpillanat közelebb állt a fagyhalálhoz, hiszen a novemberi éjszakák nem a csodálatos napfényről híresek. Habár látta, ahogy az U-forma nyílásában a Hold ki-kitekint egy felhő mögül. Meg volt győződve róla, hogy pusztán szépsége vonzza az égitestet, aki ez alkalommal nem törte a fejét vizek vonzásán, inkább a diákot próbálta hatalmába kerülni, de ő sokkal inkább képzelte fordítva a történetet, ami valószínűleg sehogy sem igaz. Egy ritmusváltás, egy hurok. Testcsel jobbra, elindulás balra, műbukás, zuhanórepülés, s-kanyarok, éles fordulások, inga-repülés, hirtelen megállások, tolatások. Kinyúlás egy kézzel, a másikkal, kettővel. Rúgás le, oldalra, fel. Repertoárja sorozatait mutatta be gyér közönségének, gondosan odaképzelve az üdvrivalgást, tapsot, virágcsokrokat, csókokat. De vajon miért éppen ezt tette? Nőnemű évfolyamtársai nagy elánnal invitálták egy esti beszélgetésre. Elfogadhatta volna, és valószínűleg egy rendkívül jó hangulatot vont meg szellemétől. Nem beszélve az egyenruháról, és a nyakkendőről, amit igazán csábítónak tartott lányokon. Szóval mégis micsoda? Megkergülés, hirtelen megvilágosodás, netán szerelmes lett? Ugyan-ugyan... A tiltott gyümölcs filozófiája, semmi több... Illetve...
- Itt egyen meg egy thesztrál, ha Laineynek nem sárkánydaganatos az agya! - Ugyan miért? Szerintem teljesen normális. - Normális?! Nem te laksz vele egy hálóba! - Miért? Miket csinál? - Az édességdolgairól már beszéltem neked, tudod. Ezen kívül nagyon bogaras, vannak pillanatok amikor meg vagyok győződve, hogy Lovegood ikertestvére - Úú, annyira nem lehet debil? - Dehogynem! Képzeld, minden este kimászkál valahová, Merlin se tudja merre, aztán takarodó előtt pár perccel megjelenik, mintha semmi sem történt volna! - Gondolod, hogy egy pasi?
És ideáig volt érdekes számára a beszélgetés. Szelektív hallása kirekesztette a fejtegetést, hogy ez miért rossz, idegesítő, vagy mi lehet esetleg az oka. Ő már tudta mit fog tenni, mit kell tennie. Hisz becsülete... na jó ez egy kicsit erős szó. Szóval mentalitása kívánta, hogy ne hazudtolja meg önmagát és tegye még kívánatosabbá a minden esti kijárást. Esetleg hosszabbítsa meg... De hisz éjszaka mászkálni, nem éppen a legbiztonságosabb, főleg ekkora távokon! A borzok és a kígyósok nincsenek túl közel lakhelyileg egymáshoz. Nem ő lenne, ha gondot jelentene neki az egész, főleg úgy, hogy vannak lányprefektusok... Azt hiszem nem is kell tovább bontani a gondolatmenetet. ~Mindenképpen el kell mennie a folyosón... El kell...~ Biztatta magát folyamatosan, amikor elhaladt az egész alakos ablak előtt. A belül égő fáklyáknak köszönhetően félig-meddig lehetett látni mi történik a falakon belül, ami nagyon is fontos volt a tervéhez. Oldalra tekintett egy nagy csomag Zonkó Csodabazárából vásárolt termékre, majd leszállva a földre lábával ellenőrizte a bűbájokkal puhábbá tett földet. Egy négyzetméternyi helye van, és pontosan kell időzítenie. Nincs második lehetőség.. És ekkor nőni kezdett egy apró árny az ablakon. Ugrándozó léptek, hosszú, lebegő haj. Eltéveszthetetlen jelenség, még így is. Lassan magasra repül, majd hármat számolva magában közepes sebességgel repülni kezd merőlegesen a talajnak. Fél, és fázni kezd teste, amiről már egy ideje fokozatosan pereg le a bűbáj, akár valami régi ház vakolata. De már nincs vissza út, nincs menekvés. Másfél méterrel az érkezés előtt eltaszítja magától a seprűt, hogy nehogy ráessen, majd utolsó lélekjelenlétével próbálja a könyökével tompítani az esést... sikertelenül. Úgy érzi magát, mint aki hátraesett a folyosón, ami azért eléggé jó eredmény a három méteres zuhanás várható mellékhatásai mellett. A levegő mindazonáltal bennragadt hörgői labirintusában, hogy keservessé tegyék vadászata első fázisát...
A tanárnő magassarkújának ünnepélyes topogása elhalkult, ahogy elhúztam előtte a vastag vászont, hogy be tudjon lépni a melegedőbe. A perzsa szőnyeg puhaságába süllyedve egy teljesen más atmoszféra kerített hatalmába. Anglia? Törökország, arab vidékek sokkal inkább. Idegen népzene, idegen fűszerek illatai keveredve bódító füsttel. Jártam már hasonló helyen, csak ott nem ilyen öltözékben szolgálták a finomságokat, és az élvezetek nem pusztán a kulináris vágyakra koncentrálódtak. Ó Jean-Pierre, Jean-Pierre Fortuna visszacsókolt ma, csak bírjuk kellően hosszú ideig. Leheletnyivel mögötte lépkedve figyeltem, hogy szeme, melyik üres helyen akad meg. - Mit szólna ahhoz? - Nocsak, egy rugóra jár az agyunk, hát ekkora véletlent. Ha a kiolvasás csődöt mond, akkor nem habozva magam választok egy ideális fekvésű, szabad kanapét. A célhelyre érkezve egy esztétikus üvegasztal fogadott, rajta pedig meggyújtatlan illóolajos gyertyák hevertek. Két oldalt két (leginkább másfélszemélyesnek mondható) fotel fogadott selymes tapintású párnákkal. Abban se vagyok biztos, hogy ez a diákokon kívül sok angolnak tetszik. De miért is érdekel ez? A belső meleg vetkőzésre késztet, ezért tisztelettudóan segítek a mexikói nőnek kihámozni magát kabátja fullasztó öleléséből, hogy sajátommal együtt egy közeli fogasra akasszam. - Ce trés bien!- lepődöm meg látványosan, és kezeim széttárva tekintek körbe a pompás helyiségen. - Úgy látszik gondoltak a magunkféle színfoltokra is.- elismerően fordultam a pult felé, ahol mosolygós nők vizslatták kinek lenne szüksége valamire. De itt a varázsnak meg kell törni, itt újra a valóságba kell járni, hogy a visszatérés még kényelmesebb legyen. - Az önszorgalom... - elmélázva tekintettem félre pillanatokra szeméből - Mindig is becsültem, tiszteltem akik ilyen elszántak... Újabb magasságokba emelkedett szememben, tanárnő. - ma már oly sokat villantott mézes mosolyom ismét felcsillant, és nem tűnt el akkor sem, mikor váratlanul le, az itallapra pillantottam. Túl hamar, túl kapkodó váltás, és szinte biztos, hogy még egy rövid ideig engem fürkésznek a mandulabarna pontok. - Tudja két italt csodáltam mindig, a kávékat és a bort. Az előbbiből árad valami keleti nemesség, nem elzárkózott északi, hanem ünnepélyes, barátias fogadtatás. A bor, pedig gyönyörű. Azok a már-már mágián is túlmutatóan varázslatos zamatok, néhány jól fűszerezett forralt bor a csípős szélben... Áh... életet tudnak menteni. Nem, nem is. Újjászületik az ember tőle, nem megmenekül. Nem orvosság, hanem isteni nektár. Persze, mértékkel. - A monológ végére kicsit színpadiassá váltam. Erről nem tehetek, a véremben van, remélem nem találja majd visszataszítónak. Ha mégis... tudunk tenni ellene... remélem. - Ennek örömére én megkóstolom ezt a Perzsa Sárkányvért. - mutat rá egy nem épp olcsó italra a kávék címszó alatt. - Tanárnőnek mit rendelhetek?
Ó, minő megnyugvás! Puha arcom, egy még selymesebb párnára hajthatom végre, és csak hagyni kell, hogy folyjanak a dolgok magától. Mint magányos halász küzdöttem eddig a szembe széllel. De most már megfordult minden. Hátamat borzolják a sós löketek végre. A vitorlát fel lehet húzni ismét az árbocra, és csak hadd dagadjon, hadd vigyen előrébb, nem ellenkezem. JEAN-PIERRE! Roger főcselédjének sipítós hangja rémlett fel, és vágta keresztül mindenféle képzelgésem. Azt hiszem megijedtem kicsit. Mindig féltem attól az igazi tenyeres-talpas asszonytól. Pedig irdatlanul jól főzött, és sokkal jobb volt, mint valami házimanó. Természetesen panaszkodni sem panaszkodhatott a körülményeire. Volt neki rendes fizetése, lakása, és igazából a legtöbb jóból részesült. De nem is ez a lényeg. Az örökös elkalandozások! Azok fognak egyszer a sírba vinni téged! A Madame is ezért sipított rád az előbb. Nincs vége, nem vagy még annyira a nyeregbe, amennyire kéne! Elalszol a saját hajódon? Hátra se nézel a fekete felhőkre, vagy nem lesed pirossá lesz-e az ég alja? Figyelj, figyelj, figyelj és utána élvezheted az életed. Nem sikerült ezt 15 év alatt megtanulnod? Dehogynem sikerült! Ne játszd itt a bizonytalan mimózát... Illetve játszd. Hisz közel a cél. Legalábbis sokkal közelebb, mint volt. Nevetett, mosolygott, örült az apró poénnak. Végigsuhannak rajtam meleg áramlatok, miközben jól nevelten, néma mosollyal köszönöm meg, a dicséretet. Természetesen ügyelve arra, hogy a szemébe nézzek egy rövid, még nem tolakodó mennyiségű, időre. De mégsem ez a legnagyobb boldogság, a legkitörőbb öröm szavaiban. Talán nem ennyire egyértelmű ugyan, de egy rendkívül jó utat mutatott. Méghozzá a segítségem nélkül. Mázlista vagy monsieur! - Igen, mi vagyunk a színfoltjai Brittannia szürke ködének. - MI vagyunk. Együtt, ketten. Lehetne rá mondani, hogy nem jelent sok mindent, egy egyszerű szó, és nem gondolt bele semmi grandiózust. Akik így látják, azok minden bizonnyal reménytelenek vad női szívek megszelídítésében. Erősíteni kell ezt az összetartás tudatot, hogy egyedül vagyunk, ketten, akik valamilyen szinten fölé emelkedünk a monoton tömegnek. És mennyi hasonlóság van bennünk! Kinek nem lett volna olyan álma, hogy egy ikertestvért szeretne, aki maradéktalanul megérti őt, és kiválóan tudják szórakoztatni egymást. És bizony, ilyen mély kötődést is ki lehet alakítani a test rejtelmeinek köszönhetően egy délután, este alatt. A lelkes kis hormonok, az endorfintermelő tűzijáték, a szívet lágyító nevetés, és a bódító hangulat ma a legjobb fegyver.
Miért kezdem azt érezni, hogy egy beszélgetés hangulatára törvényszerűen illeszkedik a szinuszos görbe. Föl-le, föl-le. Többek között ezért nem a vidámparkba hívtam. Diáklányoknál, egyetemistáknál kiváló taktika az örök gyerek kihozása, akit kifáraszt az egész napos rohangálás, nevetés. Akinek meg lehet mutatni milyen ügyes vagyok a pálcás ügyességi játékokban, amiért még valami plüssnyereményt, vagy egyéb édes, értelmetlen apróságot nyerhetek nekik. Jól választottál, már megint. Csak arról a rohadt tantárgyról kéne valahogy elterelni a figyelmet. Nem kérhetem meg, hogy kezdje el magyarázni protocsillagok születését, és a magfúzió proton-proton ciklusának átlépést a CNO ciklusba. Unná. Ennek a nőnek jó kedv kell. Mediterrán temperamentum, szenvedély. Egy tánc... Ártatlan arccal színlelem a nézelődést, de erre alkalmas helyet nem nagyon találok, de kevésbé feltűnőt sem. Talán majd később, ha kettesben leszünk... ha leszünk. Már, hogyne lennénk! Csak előbb ezt a negatív témát kéne úgy felhengerelni, hogy többet ne guruljon vissza közénk, de mégis sajnáljon meg, essen meg szegény, szerencsétlen alakomon a szíve. Emléket állítani... Piszkosul jó érv, piszkosul nehéz bármit is mondani rá, ami nem tűnik már vontatottnak, túlzottan egyértelműen rámenősnek. Valamiféle tisztelet is elkezdett keringeni a kapillárisaimban a vörösvértestekkel karöltve. Talán pont a józan gondolkodáshoz szükséges oxigént kiszorítva. Nem kell tisztelnem őt, csak tudni, hogy viselkedhetek, és mit mondhatok. Mindenesetre ez egy tökéletes érv volt. Vajon Errol mit kezdene vele? - Az első két évben jegyeimen is látszott lojalitásom. - A magamban feltett kérdésre válaszolni sincs időm. Sokkal jobban foglalkoztat a külvilág. És pont ez a sorrendbeli differenciálódás különböztet meg Dreenmantől. A magától pergő szavak értelmesre, és félig-meddig őszintére sikeredett, hiszen valóban mind a kétszer K szerepelt értesítőmben a vizsgák után. Habár ez inkább, az akkor még kisdiákos szorgalmamnak, és a tananyag könnyűségének számlájára írható... Nem kell neki tudnia. - Nem szeretném az ön kedvét elrontani, ilyen témával. Én meg rágódtam már rajta eleget, ahhoz, hogy most nélkülözni tudjam... és még fogok is. - az utolsó rész halkabb a többinél, persze kellően hangos ahhoz, hogy eljusson Cielo fülébe. Arcom árnyalatnyi sötétedése is követi a hangszíni változást, de egy keseredettre sikerült mosoly után ismét angyali pofával nézek a mexikóira. - Mit szólna, ha elnéznénk a Teaházba? Én magam nem vagyok túlzottan oda ezért az angol... szokásért? Inkább nevezném mániának lassan. Szóval nekem nem mindenem az említett ital, de úgy hallottam elég bő még a repertoárjuk... Ott meg is melegedhetnénk egy kicsit, mert Merlin kedvéért sem venném magamra, hogy miattam betegedjen le. - Megnyerő mosolyom közben ujjammal mutatom a kicsinek tűnő, de igazából hatalmas sátrat, pont a jóséval szemközt. Hm, mintha én terveztem meg volna a felállást. Úgy látszik, ma minden égi fény rám süt... Talán egy nem. El kellett volna kezdenem olvasgatni, utánajárni az égi tartományok működésének nagyszerűségének. De hát, ha nem érdekel tanárnő? Talán ezt nem kéne. Sőt, biztos. Pedig kitűnő emlék lenne a kifejezés az arcán. Talán még én se tudnám megismételni, akármennyire jól bele véstem volna agyamba. Szerencsére ez a csábítás mérhetetlenül gyengébb egy... másikhoz képest. - El kellett volna? - csendes, és nem túl tartós ijedelem fészkel a szemsarokba, majd a mondatok áradatával egyetembe hagyja el lényemet. - Valóban ennyire behozhatatlan lenne ez a kimaradás? Nem hozhatnám be kemény munkával? - lelkes kisgyerekként villan fel a jó szándék hangomban. Ami helyeselésért könyörög, esdekel. - Ön, hogyan készült iskolás évei alatt? - ó! Micsoda sansz! Ce génie! Ma már sokadszorra.. ma már sokadszorra. - Tanárnő is elsőtől kezdve könyvtárba járt, vagy netán külön órákat vett...?
Nem éppen egy terjengős, oldalakon át szuperlatívuszokban beszélő választ kapok, pedig valami ilyesmire számítottam. Túl zárt ez a nő, egy kicsit merev, kicsit elutasító, távolságtartó... Pedig semmi oka nem lenne rá. Ilyen kisugárzással, külsővel, temperamentummal hozzám hasonlóan kiélvezhetné a lét csodáit. Mennyi, mennyi kalandot pocsékol így el. Na majd most, kitárom előtte az ajtót, és a csillagok közé repítem. Míg így gondolkodom kicsit félre fordítom a fejem, és a távolba révedve imitálom a lefestett tájkép elképzelését. Persze közben teljesen más diaképek jelennek meg az össze-vissza járkáló tömeg helyén. Valami sokkal kézzel foghatóbb: egy esetleges jövőkép... Oh! Ce merveilleux! A gondolatok meleg szélként tekerik csadorba fagyott testemet, és új ideákat vésnek a kiszáradt bőrbe. C'est facil ma coeur: Ahhoz, hogy újjászüless meg is kell halnod egyszer. Hogy sajnáljanak, szeressenek el kell másokkal hitetni, hogy mennyi baj, mennyi gond gyötör. Szegény gyermeke vagy egy szegény családnak, és teljesen magadra vagy utalva. Sehol egy kis szeretet. Ó, mily balsors! Te szegény gyermek hadd öleljelek kebleimre, érezd milyen egy dobogó szív melege! Hajj Jean-Pierre, Jean-Pierre! Nem tanulsz te semmiből, csak álmodozol itt össze-vissza! Milyen pók az, aki csak gondol a légy ízére, a fogás örömére, de a hálóját nem szövi? Hát kezdd csak el a vékony kis szálakat összefonni, hogy az est végére kényelmesen terüljön el benne akár egy tengeren túli egzotikus falat is. Nincs ma kegyelem, nincs ma visszavonulás. A tét dupla vagy semmi, már lefelé zuhan a játékgépben az utolsó knút is, talán egy jó időre, ha nem minden úgy sikerül, ahogy az kívánatos lenne. - Akkor tényleg lehet párhuzamot vonni a Côte de Suddel. A meleg tenger, a gyümölcsök. És persze az emberek mentalitása! Nem olyan elzártak, mint az angolok tudnak lenni néha. Persze-persze kell némi fegyelem, de a túlzott konzervatív szemlélet sok mindent tönkre tud tenni. - egy csalódottabb tekintetváltással sugallok egy fajta, "hát ez ellen én úgy sem tudok semmit tenni, inkább beletörődök" féle tekintet. Hogy vigyem el a barátnőmet? Talán egy barátnőm fog el vinni arrafelé, hogy bizonyítsa élvezetesebb az ottani vendégszeretet. Engem pedig nem túl nehéz meggyőzni. Az ördögi mosoly egy szárazabb köhögéssé változik a légcső egyenesében. Illemtudóan fordulok kicsit jobbra, majd a művelet végeztével vissza a hölgy felé, hogy pusztán mimikámmal mutassam mélységes sajnálatomat, hogy belerondítottam lágy hangjába otromba tüdőbajaimmal. Talán megkérdezi mi bajom, talán elmesélem, hogy súlyos asztmám van. Talán valami jobbat találok ki addigra... Bár, ha azt nézzük könnyen ellenőrizheti valamiféle aktámban a füllentést, az pedig nem kívánatos jó hír rontát eredményezhet. Ki tudja, milyen lelkes fiatalok jönnek még ide tanítani a hátralévő két évben... Jöjjenek csak a fiatalok, és borzadjanak el, hogy micsoda éretlenségek, micsoda fölösleges lázadások szítói a kamasz-hadosztály, és leljenek csak nyugalmat, hogy legalább egy értelmes, megbízható, lovagi erényű férfiú akad, akihez akármikor akármilyen panasszal, kéréssel lehet fordulni... Hjaj... - Ugyan ki tudja átvészelni barátok nélkül élete egyik legmeghatározóbb hét évét? Én biztos nem, nekem szükségem van olykor a támaszra. - az ember tudja mikor kell férfiasnak mutatkozni, és bevallani saját hibáit.. még ha olyanok nincsenek is túl sűrűn. Réveteg hangomat követi el-elcsúszó szemeim, amik hiába próbálnak szünetekben visszacsúszni a mellettem sétálóra az újra, és újra felzendülő hangok pantomimmesterként rántják vissza. Zseniális alakítás, monsieur! - Néha azonban szabadságra vágyik az ember. És ezt, mint már kiejtettem mindenki máshogy éli meg az én koromban, amennyire meg tudom ítélni. Most épp sétálok magával a macskakövön, terhek, felelősségek, házi dolgozatok súlya nélkül. Olyasmi ez, mint a kviddics megszállottaknak a repülés... Egyenest a csillagok felé. - meglágyult vonásaimon egy baráti, kedves mosoly terül el, a pillanat erejéig kontaktust kereső kékek alatt. Csak odanézel, és fordulok is tovább. Mielőtt még akármilyen fontos információ eljuthatott volna Cielohoz. Pont ez tesz majd kívánatossá, ez növeli majd a nőben a vágyat, hogy újra elkapja az égszín szemeket. -A bűbájtan, az átváltozástan sokkal inkább adottság, talentum kérdése. Persze gyakorlás nélkül csak egyszerű parasztok a készségek egy varázslósakk-partiban. - fél lélegzetvételnyi szünettel választom el az új mondanivalót, a det a vesszőtől. - Az asztronómia, a csillagtan az időt igényel, és nagyon sok gondolkodást a fényéveken átívelő összefüggések megértésére. Ez kerít hatalmába mindig, ha szóba kerül a téma, ez az fajta érzés, hogy valami ismeretlen, kozmikus hatalom lebeg a fejünk fölött, amit ha ismerni szeretnénk, sőt továbbmegyek, megérteni! akkor ezen az ösvényen visz az út tovább... - Ó igen... a jegyek. - tettet elfancsalodásomat Roger alakjának felvillanásával idézem elő. Ez hiba nélkül nyomja majd rá következő mondataimra a megfelelő hangulatot. - Gondolom tudja, mi történt két éve... mikor a keresztapám... a legjobb barátom... - mindenféle tudatos irányítástól független csuklik el a hangom. Sírásra nem görbül a szám, és a hangszín se repül magasabb, torzabb helyekre, inkább a beszélgetés alatt először őszintén folytatom. - Igazából, ez nem is olyan lényeges, csak annyit szerettem volna mondani vele, hogy azóta nem vagyok ugyanúgy... motiválható.
A nyugodt tekintetem, mimikám, tartásom, és az egész megjelenésem ellavírozik a fülekbe kúszó, sikertelenséget hozó szavak között. Ugyanúgy állok, mintha semmi lényeges nem történt volna. Ami persze igaz, hisz egy semleges külső szemlélő így fogná fel a dolgot, és (természetesen) nem venné észre rafinált hátsó szándékaimat. Az elkeseredésre pedig nincs ok: hosszú még az éjszaka. Amerika, Mexikó... csak úgy röpködnek a messzebbinél messzebbi országok nevei. Előbbiről nem igazán vannak információm, csak annyi, hogy nagy, angol gyarmat volt és leginkább bevándorlók lakják. A mostani érdekes helyzetet előre sejtők is tömegesével vonultak a tengeren túlra, hogy mentsék bőrüket... Ahh.. Micsoda botorság! Pedig ez a furcsa káosz annyi, de annyi alkalmat biztosít a jóléthez. Csak tudni kell kihasználni a lehetőségeket és tűzben tartani a vasakat. Egyszerre többet természetesen, ez nem kispályás kviddics. A lágy undor nem kúszott ki felső hámrétegem tetejére, hanem okosan elzártam egy apró kis dobozba. Nincsen szükségem ilyen negatív érzelmekre ma. Csak pozitívan, könnyedén, vidáman, boldogan. És persze előzékenyen, udvariasan, egyet értve mindig mindennel. Ez a jelszó mára. Tisztában vagyok a kockázattal, de egy jó színész nehéz szerepeket is tud játszani. - Rendben, tanárnő. - helyeselek halkan, kedvesen mosolyogva. Végig ügyelek arra, hogy hangszínem, ha nem is teljesen észrevehetően ugyan, de alatta maradjon az övének. Az irányítás képzetét tegye csak zsebre nyugodtan. - Mexikó... - távolba merengek rövid ideig, miközben az ország nevét ízlelgetem. Fonetikája kellemes, selymes, már-már melegnek mondanám, akárcsak az éghajlata, ha nem lenne értelmetlen szinesztézia az egész - Szép hely lehet, de sajnos csak sztereotípiákból és képeslapokról ismerem. Napsütéses hely lehet, akárcsak Bordeaux. Tudja, szerelmes vagyok a szép tájakba, szívesen meghallgatnék egy útirajzot egy fél-mexikóitól. - szolid mosollyal siklom át a megállapítást miszerint kérdéseim vannak. Ráérünk még komoly dolgokra. Egy kellemes ebéd is előétellel kezdődik. Ami nem is étel tulajdonképpen, hiszen nem azért esszük, hogy jól lakjunk, hanem, hogy megéhezzünk. Micsoda paradoxon. Ez a pár gondolat pontosan elég szünet, hogy ismét megszólaljak, és mégse tűnjön úgy, hogy túl sokat beszélek. - A diákok azért szeretik a tanítási szüneteket, a roxmortsi hétvégéket, mert kiléphetnek egy kicsit a diák szerepkörből. Szórakozhatnak, önfeledten mulatozhatnak gyakran a következmény mérlegelése nélkül, hisz egyszer így is, úgy is vissza kell lépniük a mindennapok öltözékébe. De ahogy egy seprűről lehet jobbra, és balra is leszállni, úgy a kilépésnek is több módja van. Én ma inkább egy beszélgetőpartner szeretnék lenni, mint féktelenül mulatozó. Persze mind a kettő jelmez, de ez áll közelebb hozzám. - A hosszú szónoklatnak vége. Egyszerű lezárás, érettséget, felelősséget mutat. Talán ha ez egy kicsit később kerül szóban, vagy régebbi ismeretség után, akkor rákérdezek, hogy hozzá milyen jelmez áll a legközelebb, vagy egyéb indiszkrét kérdést, ügyesen terelve a témát az önsajnálat, és a mindenkiben lappangó megfelelési vágy felé. Ne bánkódj... Tudod mit? Majd én felvidítalak Hmm... A kellemes emlékek cirógatnak ilyenkor. Finom, puha kezek, ajkak... Egy hosszabbra sikerült pislogás alatt megnövekedett némileg az endorfin szint agyamban. Most más kérdés kell, most más téma kell. Á igen, a legkézenfekvőbb. - Legelőször az érdekelne, hogy maga miképp tévedt rá erre az ösvényre... már ha nem bánja. És, ha javasolhatom akkor sétáljunk egy kicsit közben, nem szeretném, hogy megfázzon a skót őszutóban, egy mediterrán hölgy. - kedves arccal tekintettem le a szemekbe, és lassan elindultam. Látszólag céltalanul...
A messziről feltűnő topogó kecsességet nem lehet eltéveszteni. Az ember ránéz, és hiába a távolság, a köd, a por a zsigerek megsúgják, hogy ki az. No nem mintha valami misztikus kapcsolat állna fenn kettőnk között, pusztán megtanultam már az idők során eltrafálni a legmegfelelőbb pillanatot. Most nem nézünk oda. Nem vettük észre. Néha szemsarokból meglessük mennyire közelítenek valós méretükhöz a pattogó topánkák. Csak még egy kicsit... egy egészen ici-picit... Óvatosan fordulok látszólag céltalan jövés-menésemben a virágrakás felé. Ötig számolok, és... most! Körülbelül egy percnyi távolság van, amikor mélabús léptekkel leteszem a szép, de mégis szolid csokrot. Fölegyenesedve egy törékenyebb alkatot látok tisztelegni az áldozatok előtt. Szép gesztus egy szép nőtől. Meg is jegyezném hangosan, ha nem a tanárnőre várnék... Te jó ég! Ő a tanárnő! A gyorsan magára rántott talár nem sokat takart az alsó karneváli ruhából, amit két gyors keresztvetéssel díjazott volna, ha ócska mugli szokásokat követne. Inkább könnyedén a mandulabarna szemekbe néztem, és elegáns félmosollyal viszonoztam a köszöntést. Oh lá lá! Bonne journé ma reine! - Kezeimmel könnyed kört írtam a levegőben imitálva a meghajlásnál használatos mozdulatot. Nem tehetek róla. A franciák vérében vannak a színpadias gesztusok, aki tisztességesen megtanulja a nyelvüket az automatikusan sajátítja el ezeket is. Puha rjeim megcirógatták szájpadlásomat, amiért újra beszélhetnékem támadt. Folyékonyan, hosszan pusztán az élvezet kedvéért. Munka nélkül nincs gyümölcs. És a nyelvből áradó nemességet se tudja mindenki ennyire értékelni... No nem baj, ma egy másik nyelv a fődíj, egy sokkal kézzel foghatóbb... - El se hiszi Miss... Madmoiselle... Senorita Montalvo? - nem tudom befejezni a mondatot tettetett tanácstalanságom okán. A katonásan helyükre rendeződő arcizmok lágy összképe alatt persze egy hátsó szándék munkálkodik: a tegezés kicsikarása. Persze magázásra is lehet építkezni. Pár kellemes ital és önfeledten átkacagott perc közelebb hozza az embereket. - Mindenesetre örülök, hogy még vannak ilyen segítőkész emberek. - A takargatott mosolynak egy apró, de észrevehető oldalpillantás vetett véget: úgy bontakoztam ki a szemkontaktusból, hogy az összetéveszthetetlen külsejű figurára kúsztak kék szemeim, majd zavarosan keresgéltek valami biztos pontot a földön. - Én megbízok magában. - gyermeteg aranyossággal, ügyetlenül csúsznak ki a szavak. Hát persze, hogy megbízom, mivel semmi fontos információt nem fogok elmondani. És ha jól csinálom, akkor inkább a tanárnő fog beszélni. Az kell a nőknek... Nekem meg valami jó kérdés...
Hadd áradozzon, zengje körbe a vásárosokat, fonjon lasszót trilláiból, érezze úgy, hogy elbűvöl a mestersége, megbabonáz kisugárzása, lebilincselnek mondatai és megkap előadásmódja. Folyjon belőle ami folyni akar. Közben észrevétlen elindulunk majd. Megyünk egy kicsit erre is, arra is. Megbámultatom magam ház-, és évfolyamtársaimmal, belevigyorgok észrevétlen néhány fiú szemébe. Aztán, hogy, hogy nem a túldíszített, túlszínes jóssátor előtt fognak kilyukadni! Ezt a véletlent! De ha már itt vannak, csak nem szalasztanak el egy ilyen alkalmat. "Mit mondanak a csillagok?" Teljesen témába vág. De még nem itt, még nem itt járunk. Ezt a pár másodperc csendet, ahol még nem kínos a hallgatás gondolkodásra kell kihasználnom. Kell valami, egy mondat hosszú reakcióval. Valami apró, lényegtelen, nem tolakodó, egyszerű. Most kéne egy kicsit Errol logikájából... Nem! Dehogy kell attól a tajparaszttól valami is. Legyen bunkó, maradjon csak a klubhelyiségében és ide ne merje dugni a képét különben kiátkozom az utolsó szőrszálát is a helyéről. Rohadék... Ne vadulj Jean-Pierre, ne vadulj! Nincs itt senki aki rosszat akar neked. Csak te és az elkalandozásaid állnak a saját utadban. Kérdezni mindenki tud! Te meg pláne! - Netán a tanárnő spanyol? - úgy van! Úgy van! És milyen jó lenne, ha helyes lenne a feltevés... Egy tűzről pattant lányka...
Üzenetek megtekintése
