Eszméletére térvén a varázsló arcán félelemnek vagy aggodalomnak nyomát se látni. Ugyanolyan érdektelen, bosszantó közönnyel szemléli az őt fogva tartó kötést, mintha épp a főiskolán vitatná meg kolléganőjével a legutóbbi szemináriumi dolgozatok eredményeit. Talán ez volt az, ami a leginkább sértette a Démon önérzetét: hogy a rúnamágust egyszerűen semmivel sem tudta kibillenteni ebből az állapotból. Lilianne révén ismerte már annyira az ausztrál természetét, hogy tisztában legyen vele: puszta fenyegetésnél jóval többre lesz szükség, hogy bármiféle reakciót csikarjon ki belőle.
Craig tehát a tőle már megszokott, kifürkészhetetlenül közönyös arccal hallgatja a nő szavait. A pálcája említésekor mintha némi huncut fény csillanna fel a világos kóc alól figyelő kék szemekben, de talán csak a képzelete játszott a göndör fürtű börtönőrrel. Mikor azonban a boszorkány egy esetleges látogatást is kilátásba helyez a fiú testvéreihez, ha az nem működik vele együtt, a szőke pillák rebbenése nagyon is valóságosnak tűnik, a Démon pedig elégedetten elmosolyodik. Nem tévedett hát, mikor úgy ítélte, hogy a varázsló a saját épségénél sokkal többre tartja másokét. Úgy gondolta, hogy az ausztrál talán hajlandó lesz elárulni neki amit tudni akar, ha nem benne, inkább a hozzá közel állókban tesz kárt; ezért terelte a szót a családjára és remélte, hogy Lilianne sem annyira közömbös számára, hogy szenvedni hagyja a hallgatásával.
A Halálfalót nem éri meglepetésként a külhoni hosszas némasága, így már éppen az ajtó gombjához ér a keze, mikor az mégis megszólal. A mondandója pedig nagyon is különös: nem csak maga az elhangzott mondat, hanem a szavak súlyozása és zenéje is. A nőt az első néhány szó után rossz előérzet fogja el, de az csak a zár kattanása után derül ki számára, mennyire helyénvaló is volt a megérzése. Mikor kifújja a levegőt, hirtelen éles, tűszúrásszerű fájdalom nyilall a jobb tenyerébe. A boszorka fájdalmasan kiált fel, s csak a sokévnyi szolgálat alatt kiélesedett reflexeinek és saját lélekjelenlétének köszönheti, hogy a varázsló terve nem válik valóra. Pontosabban nem úgy, ahogyan azt tervezte.
Ahogy megérzi a pálcából előtörő első töviseket, azonnal elengedi a fegyvert, így a pálca hegyéből előtörő ágaknak nincs idejük körbefonni a nő karját. Azonban arra jutott idejük, hogy tüskéiket Lilianne kézfejébe mélyesszék, mérgüket pedig a nő testébe juttassák, mielőtt még a boszorkány letéphette volna magáról a ragaszkodón húsába vágó indákat. Az ördögcérnától tehát sikerült megszabadulnia, de hogy még idejében-e, az már igen csak kétséges.
A malachitszemeket könnyfátyollal vonja be a fájdalom; nem csak a tövisszúrások sértették fel Lilianne kezét, a tőlük való szabadulás közben ő maga is súlyosbított a sebein, jó néhány tüskét bele is törve porcelánbőrébe. Néhány szívdobbanásnyi ideig mozdulni sincs ereje, csak az ajtónak támaszkodva, görnyedten várja, hogy a fájdalom némileg alábbhagyjon... mindeközben pedig egyre gyűlik benne a harag, mely végül felülírja a kínt.
Alighogy a Halálfaló távozott, a vendégszoba ajtaja hirtelen robbanásszerű zajjal vágódik ki. A Démon tért ölelő léptekkel indul az ausztrál felé, s körülbelül egy lépéssel a fiú előtt állapodik meg. Lilianne teste remeg a dühtől; a Démonnak láthatóan komoly erőfeszítésébe kerül, hogy nem emelje foglyára a pálcáját, melynek végéből az indulat szülte sötétzöld szikrák hullanak a padlóra. A szoba levegője érezhetően megtelik mágiával, mely finoman csipkedi a varázsló bőrét. A nő erősen zihál; mellkasa gyors ütemben emelkedik és süllyed, apró öklei szinte hófehérek, olyannyira erősen szorítja össze kezeit. Szemében mérhetetlen harag táplálta tűz lobog; talán most értheti meg a fiú először igazán, Lilianne miért is nevezi Démonnak meghasadt tudata sötétebbik felét.
A nő pár pillanatig csak némán áll a megkötözött varázsló előtt, majd sértetlen keze hirtelen felemelkedik, s női mivoltához képest meglepően határozott erővel vágja pofon az ausztrált, megingatva kissé a széket is, amelyen ül.
- Tíz perced van - veti oda méregtől csikorgó fogakkal, majd ahogy jött, kiviharzik a szobából.
Miután magára hagyta Craiget, a Démon a konyhába siet, s nekilát sebei kezelésének. Először is megmossa sérült kézfejét, majd egyenként kihúzza a belétört töviseket. Azután az egyik fiókból egy sötét falú üvegcsét vesz elő, csípős szagú tartalmát pedig a kezére csepegteti. A nő felszisszen, ahogyan a főzet a bőrébe mar, de tudja, hogy ki kell bírnia; a tövisek okozta fájdalom egyelőre alig csillapodott valamennyit. A boszorkány reméli, hogy a tinktúrához használt bezoárkő hatásosnak bizonyul majd az ördögcérna mérge ellen, de legalábbis csökkenti a tüneteket addig, amíg ki nem csikarja a kellő információt a varázslóból. A méreg leghatásosabb ellenszere a kalabár babból készül, de a bájital elkészítése órákat venne igénybe, s Lilianne boszorkánykonyhája egyébként is híján volt a jelen pillanatban leghasznosabbnak ítélt növénynek. Bár még sosem próbálta, de igyekezett meggyőzni magát róla, hogy a „leggyakoribb mérgek” kategóriájába még az ördöghurok kisebbik testvére is beletartozik.
Körülbelül tíz perc elteltével immár valamivel higgadtabban, de még mindig dühösen indul meg az emelet felé, sérült kezén fehér kötéssel.
- Hajlandó vagy magadtól is elmondani amit tudni akarok, vagy kárt kell tennem valakiben hozzá? - teszi fel a kérdést sötét, de elszánt tekintettel, ahogyan elfoglalja korábbi helyét az ausztrállal szemben, pálcáját készenlétben tartva.
