Lovagomnak…


Csak tipegek a csili-vili tündibündi is cipellőimben, út közben nem egy nyálcsorgató pillantást begyűjtve különböző, ismerős avagy ismeretlen egyénektől. Felmerül bennem, hogy akkor mégis mi a fenét csinálok én most? Egy olyan srácra gondolok, aki észre sem vesz. Najó, ez talán túlzás. De hogy nem akar tőlem semmi, az is biztos. Nem érdeklem, és kész. Pont. Vége. Jobb lenne, ha túltenném magam ezen és tovább lépnék. Annyi jelentkező van arra, hogy megvigasztaljon… Hogy még csak választani sem tudnék.

De ez nem ilyen egyszerű. Egyáltalán nem az. Egy ilyen karizmatikus személyiségnek, mint amilyen én is vagyok, nem egyszerű feldolgozni, hogy kikosarazták. Szimplán kikosaraztak. És még csak annyira sem méltatnak, hogy ezt közöljék velem, a szemembe mondják. Hogy bebizonyítsák, állni tudják a pillantásomat. Amit, valljuk be, nem sokaknak sikerül. Nagyon kevésnek. De úgy tűnik, Briant ide tartozik. Sajnos? Nem tudnám megmondani. Nem tudom, miért érdekel ennyire, miért foglalkozom vele ennyit, miértjár folyton a fejemben. Nem tudom. Csak azt, hogy meg akarok tőle szabadulni. Még ha egyik felem azt is súgja, hogy ne, várj, ő kell neked, akarod őt. Mert mindeközben a büszkeségem, ami legalább olyan magasságokban él, int az önbizalmam és az egóm, igencsak közbeszól.

És igaza van. Én, Christine Avoyane Limda, soha sem fogok várni egyetlen pasira sem, soha, egyetlen egyre sem. Azt az örömöt nem fogom megadni senkinek. Senkinek. Egyrészt nem fogom lerontani az imidzsemet senki miatt sem, másrészt én ilyen vagyok. Akár tetszik, akár nem. És az embereknek általában nem tetszik… De ez sem érdekel, teljesen hidegen hagy, mit gondolnak rólam. Gondoljanak csak amit akarnak, nekem is megvan a véleményem mindenkiről, és addig járnak jól az emberek, amíg nem kötöm az orrukra.

Vajon szándékosan megyek ilyen lassan? Vagy tényleg nem menne gyorsabban? Nem tudom. Tényleg nem. És a cipellőmet tessék békén hagyni, egy rossz szót sem akarok rá hallani, különben az elkövető megtapasztalja, milyen kellemes érzés, amikor a lábán járok vele. Én mondom, jobb nem újat húzni velem, mert könnyen megjáratod. Erről leginkább az elsősök tudnának mesélni…

Nem nézek rá. Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy lássa rajtam, mennyire érdekel és mennyire bánt, az, ahogyan viselkedett velem. Nem nézek rá. Nem. Nem és nem. Arcom kifejezéstelen. Vagy talán a sértődöttség ült ki rá? Brianttől függ, hogy mit néz ki belőle. Mert tudom, hogy néz. Tudom. Érzem magamon átható pillantását. De nem fogom viszonozni a pillantását.

Csak akkor, mikor megszólal. Nem mutatom, de figyelek rá, és nagyon érdekel, amit mond. Kíváncsi vagyok, és igen, reménykedem is. Hogy mégsem azért jött, hogy dobjon. Talán mégis érdeklem? Talán… A pillantása… Annyira aranyos, hogy fel tudnám falni…  Viszont ezt eszembe sem jutna kimutatni. Továbbra is rideg vagyok. Ha közeledni akar, hát tegye. Én nem teszek egy árva lépést sem, az egyszer biztos.
Hogy nincs esélye? Ezt most komolyan kérdezi? Vagy ez is csak a játék része? Ezt nem hiszem el… Tanácstalan vagyok. Most mit tegyek? Abban 100%-ig biztos vagyok, hogy akarom őt, de abban is, hogy nem szeretnék nevetség tárgyává válni.

-Ha esélyt akarsz, akkor dolgozz meg érte
Csupán ennyit vetek oda neki. A pillantásom elárulja, hogy igenis van esélye. Már hogy ne lenne? De nem adom magam könnyen. Küzdjön értem, ha érdeklem.
Ezzel sarkon fordulok, és a csili-vili cipellőimben betipegek a legközelebbi lánywc-be, egyértelművé téve, hogy az én részemről ezzel le van zárva a beszélgetés. A folytatást pedig ő dönti el. Csakis ő.

Ju  ~régebbről~


Eszébe sem jut, hogy halkítson a léptein. Miért is tenné? Hogy ne zavarjon meg vele másokat? De miért is érdekelné, hogy mi van más emberekkel, akik számára teljesen érdektelenek. Akikkel soha, két értelmes szót sem váltott, még akkor sem, ha évek óta ugyanabba az iskolába járnak, vagy ugyanabba a házba tartoznak. Nem. Nem érdeklik őt az emberek, kivéve persze ha egy igen vonzó hímnemű egyedről van szó, mert akkor azt nem engedné el semmi pénzért.
De a park gyepét taposva, szó szerint taposva, hiszen itt egyetlen épen maradt fűszálat sem lehet majd találni, miután Christie véigtrappolt rajta, és nemhogy kimélő üzemmódba állította volna magát, neeem. Ő szándékosan, erővel teszi meg minden egyes lépését, ezáltal valamennyire levezetve csöppet sem kicsiny haragját. De ha minden haragját itt, ezen a szerencsétlen füvön akarná kitölteni, akkor valószínűleg az egész park felrobbanna.
Hogy mi dühítette fel ennyire? Egy apróság. Valami, ami mindenki másnak csupán egy kis bosszúság, egy aprócska problémácska. De Christienek nem. Túl komolyan veszi hiszen az elsősök ilyesfajta viselkedése mindig is csípte a csőrét, és ennek nem átalkodott hangot is adni. Talán ezért is van az, hogy gyakrabban célpontjává válik a kis ördögök bosszantó szórakozásainak.
Mert bosszantó, igenis bosszantó. És már nincs több ötlete, hogy lehetne elbánni ezekkel az idegesítő kis dögökkel. Minden fortélyát felhasználta már, az összes nekik való átkát, varázslatát, amikről ők még a meséből sem hallottak. Mindet. De csak nem akarják abbahagyni.
Nem is csoda, hogy ezek után így viselkedik, mint egy fúria.
És egyáltalán nem érdekli, mi van azzal a lánnyal, azzal a Jennyvel vagy kivel, aki a padon ül. Nem érdekli, és kész. De mivel nem bunkó, ezért megkérdezi, mert ha ő is az elsős-maffia áldozata lett, akkor már nem lesz egyedül, hogy bosszút álljon. Nem  lányért, nem azért, hogy vigasztalja, vagy segítsen neki. Sokkal inkább azért, mert neki magának jönne jól a lány segítsége.
És hogy miért nem szidta le őket? Egyszerűen azért, mert az ő szájából ez már semmit sem ér. Semmit. De azért ne gondolja senki, hogy nem mondott egy-két cifrát a díszes társaságnak. Dehogynem, az volt az első dolga. És persze pálcát is ragadott. Csak nem jutott eszébe semmi olyan átok, amit ne használt volna már rajtuk, és Christie szeret újítani.
De amit ez a J. tanácsol, az nem is ossz ötlet. Kilógó részeken fellógatni a kis törpéket? Tökéletes! Hogy ez neki miért nem jutott eszébe? Aztán meg bármit használhat még rajtuk. Hmmm, ez nagyon jól hangzik. Christie fejében már a terv körvonalazódik, miközben arrébb pakolja a padon fekvő pulóvert, hogy ő maga is le tudjon ülni, nagyon kifárasztotta a jelen szituáció. Egyáltalán nem érdekli, hogy a lány talán nem szeretné vele megosztani sem a padot, sem az idejét. Ő nem kért engedélyt, nincs rá szüksége. Akkor megy és oda, ahova kar, nem mondhatja meg neki senki mit tegyen és mit ne tegyen.
-Amúgy veled mi van? Miért vagy ilyen letört? –persze nem azért kérdezi, mert annyira nagyon érdekli, inkább csak kíváncsi.

[Julia Woodrow]

Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen, hogy nem veszi figyelembe az ember érzéseit? Oh, bocsánat, érzéseit mondtam? Neem, itt szó sincs semmiféle érzésekről. Szeszélyekről, rögeszmékről, azokról igen, de nem érzelmekről. Ezért meg kell lakolnia az aljas elkövetőnek, aki egy ismeretlen kis elsőéves volt. Rájuk meg különösen mérges volt már így is Crishty, de ezzel a kis manőverrel aztán teljesen elvágták magukat nála, innen most már nincs menekvés, itt vér fog folyni.
A pöttöm kis bántalmazó vérszomjas állatok elől menekülve a Parkba ér a Hugrabugos leányzó, és szándékosan nagy zajt csap, ahogyan közeledik. Nem érdekli, ki van ott, vagy ki lesz ott, ő bizony odamegy és elfoglalja kedvenc helyét, ahol üldögélni szokott. De hoppá, van egy kis probléma. Azon a padon már ül valaki. Valaki, egy lány, aki? csak nem, Sír? Nem, miért sírna bárki is egy parkban, ahol mindenki láthatja? Nem, biztosan nem sír. Csak a rázkódásából gondolta ezt Cristhy, de az meg biztosan csak a hidegtől van. Nem mintha érdekelné őt, hogy mi baja van a lánynak, csak egyszerűen furcsának és idegesítőnek találja a tényt, hogy bárki más rajta kívül ide merészel jönni ilyenkor, és el merészeli kobozni az ő helyét, és még sírni is mer. Felháborító, aljas gonoszság, felakasztani!
Na azért itt még nem tartunk, de ha Christy jelenlegi hangulatán múlik, akkor akár ez is lehet a vége. Közelebb lépked a padhoz, ahol? Igen, egyik évfolyamtársát pillantja meg. Nem beszéltek valami sokat eddigi ötéves pályafutásuk során, de Christy senkivel sem beszélt túl sokat?
-Szia!
Ráköszön a lányra. Kedvességet, vigasztalást ne várjon tőle, maximum elkezdi szidni azt, aki miatt sír, de csak ha megmondja neki, és Christy is úgy gondolja, hogy megéri szidnia őt.
-Veled is azok a kis vakarcsok bántak el? Wááá, szörnyűek, Fel kéne őket lógatni valahová, azután tisztelnék azokat, akiket tisztelniük kell.
Szépen fel tudja húzni magát ezen, pedig ő pontosan ugyanígy nem tisztelte sem az idősebbeket, sem a tanárokat, sem a szabályokat, sem semmit. De persze vele szemben mindenkinek meg kell ezt tennie, mert ha nem, akkor jaj lesz nekik. Rengeteg jó kis átkot tud, és nem fél használni őket, miért is félne?

~Rico~

Csönd.
Nyugalom.
Egyedüllét.
Ezekre lenne most szükségem. Szükségem, mert csak. Nem érdekes, hogy miért. Ne is kérdezze senki, mert nem vagyok épp bájcsevegős hangulatomban.
Már csak azért sem, mert mindezeket nem kaphatom meg. Ezeknek pont az ellenkezője zúdul rám.
Ricsaj, hangzavar és tömeg. Elsősök (és másodévesek) tömege.
Szórakozás gyanánt, vagy csak azért, hogy kitöltsem valakin a mérgemet, nem is tudom pontosan, milyen felindulásból, de hihetetlenül erős belső késztetést érzek arra, hogy valami nagyon csúnya dolgot tegyek velük, amit életük végéig emlegetni fognak?
Gonosz vigyor, szúró tekintet. Egy-két oldalrapillantás a diákokra. Arckifejezésem, mimikám is tökéletesen tükrözi tervemet.

Ekkor hirtelen egy ismerős hang üti meg fülemet. Váratlanul jelent meg mögöttem. Egy apró sikkantással reagálok. Észre sem vettem, hogy más is van itt rajtam kívül.
-Hogy mi? Roxmorts? Miért lennék ott? Egy dögunalmas hely, tele roxfortos diákokkal, nyüzsgéssel, és már egy utcán sem tud végigmenni úgy az ember, hogy meg ne támadná őt valaki.

Ez utóbbi éppen a mai nap termése. Tudniilik ugyanis, hogy épp most tértem vissza Roxmortsból, amelynek főutcáján rám támadott egy hatalmas, vérszomjas kutya. Én ezen persze nagyon felkaptam a vizet, jól kiosztottam a pasit, és mint egy sértődött hercegnő, sarkon fordultam, és visszajöttem a kastélyba. Ezért is vagyok most olyan ideges, és ez kihallatszik a hangomból is. Semmi kedvem most beszélgetni.

Hátrafordulok, és ekkor megpillantom a mögöttem álló srácot. Ismerősnek tűnik. Valószínűleg ő is ismer engem, mivel a nevemen szólított. De hogy őszinte legyek, cseppet sem érdekel, hogy ismerem-e vagy sem. Első pillantásra feltűnik, hogy milyen helyes is a srác. Aranyos. Édes.
-Áhh, szia! Nem is láttam, hogy te vagy az...
Mosolygok csábosan a köszönés mellé. Jobban megnézve őt, rájövök, hogy ki is ő valójában. Rico Ashmore, az évfolyamtársam. Hmm, nem rossz. És az időzítés is tökéletes. Most éppen erre van szükségem. Egy jó kis flörtre. És Ricot ismerve ő bármikor kapható az ilyesmire?
-Hogy megátkozni? Áhh, nem. Téged nem. Csak idegesítenek ezek
Az elsősök felé intek fejemmel.
-Számukra keresek éppen valami hatásos kis bűbájt, amin jót lehet nevetni? Nincs esetleg valami ötleted?
Szivatós tervemről nem mondtam ám le azért, mert Rico megjelent. Egyszerűen muszáj most valami aprócska kis kegyetlenséget tennem?

~Jack~

Igen. Pontosan ez a hülye dög. Mit képzel, hogy csak úgy rám ugrik? Rám? Pont rám? Na nem. Ezt nem gondolhatta komolyan. Velem nem lehet ilyet csinálni.
Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy a kutya? hogyis hívta? Robin?... odajön, és ?bocsánatot kér?? vagyis csak próbál, mert én természetesen nem engedem. Vágok egy fintort, és hátralépek. Hozzám ne érjen ez a dög, mert nem állok jót magamért. Nem fogom a ruhám bemocskolni holmi állatokkal?
Méghogy ne ítéljek első ránézésre? És mégis miért nem? Az első benyomás nagyon fontos, ha már mindenképp bölcselkedni akarunk.
-Kedves uram, úgy ítélkezem, ahogy én akarok. Nem maga fogja megmondani, hogy mit tegyek és mit ne
Ehhez olyan arcot vágtam, ami tökéletesen kifejezi felsőbbrendűségemet? vagyis felsőbbrendű érzéseimet
-Nem vagyok sem gyógyító, és gyerekem sincs
Még csak az kéne nekem. Gyerek. Na nem. És hogy gyógyító? Annak meg mi értelme van? Egy csomó tanulás, az eredmény pedig munka-munka és munka. Semmi szórakozás. Sok hűhó semmiért.
-És igenis tudom, hogy hol a helyem. A tisztelet pedig nem jár mindenkinek. Nálam azt ki kell érdemelni. Én nem vagyok egy anyuci kedvence típusú kislány, akit mindenki körülrajongott, és kedves meg pláne nem vagyok. Szóval azt ajánlom, ne nagyon oktasson ki engem, mert igenis minden úgy van, ahogy én akarom. Nem ismer engem, semmit nem tud róla, csak egyszerűen rám szabadította a kutyáját. És nincs jó kedvem, szóval nem érdemes újat húzni velem, mert nem állok jót magamért.
Ezeknél e mondatoknál egy apró lépést közelebb léptem, hogy érzékeltessem mondanivalómat.
Majd a választ meg sem várva? miért érdekelne az engem? köszönés nélkül sarkon fordultam, és mint egy igazi díva, az utca másik vége felé vettem az irányt.

~Rico~

Verőfényes napsütéses szép délutánunk van. Legalábbis a jelek szerint. Ugyanis hétágra süt az a sárga gömb, de annyira, hogy majd? megvakulok. Mi a fenének ez? Nem egyszerűbb lenne, ha sötétség lenne? Áhh, annyira elegem van ebből az egészből. A suliból, a tanulásból, az emberekből, mindenből. De legfőképpen ebből az elcseszett életből. Miért, miért, miért?

Miért azon csapódik mindig az ostor, aki egy ártatlan bárányka, semmiről sem tehet, senkinek sem ártott?
Hmm. Ez érdekes okfejtés? Christine Avoyane Limda ugyanis erős túlzással sem tartozik a fent említett személyek közé. Szerény személyem egy undok, számító dög, akit nem érdekel senki és semmi Na, akkor hogy is van ez? Nem érdekes?

De az szemmel látható, hogy ma nem érdemes zavarni engem, mert nagyobbat harapok egy magyar mennydörgőnél is. Az pedig biztosan fáj? nagyon?

Lassan lépkedek a kis udvaron, ami tele van emberekkel. Nincs jobb dolguk, minthogy pont ott rontsák a levegőt, amit éppen királyságom székhelyévé kívánok tenni? (Legalábbis egy rövid időre biztosan?) De ami a legidegesítőbb az egészben, hogy egyetlen korombelit, de még csak hasonló egyedeket sem látni széles e világon. Csupa pöttöm elsős. Blöá. Hogy ezek mindig csak láb alatt vannak? Szándékosan követnek engem, vagy csak nem tudják felfogni, hogy az okosakkal (jelen esetünkben ez én lennék?) nem célszerű újat húzni?? Hát, azt hiszem mégis lesz itt egy kis mulatság? Ha már alkalom adódik rá, miért is ne?

Tovább lépkedek, majd megállok a fal mellett. Karba teszem a kezeimet. A környéket pásztázom, mint gyilkos, amelyik épp a leendő prédáját lesi. Arckifejezésem is ezt tükrözi. Szemeim keskenyekre húztam össze, ajkaimon gonosz vigyor jelenik meg. Pálcámat már készenlétbe helyezem, arra az esetre, ha szükségem lenne rá?

~Jack~

Továbbra is lenéző tekintettel nézek a kutya mellet álló férfira, és csöppet sem hat meg, ahogyan meggyógyítja kedvencét. Miért kellene? Elvégre én nagyobb áldozat voltam, mint az a rusnya dög. Engem mégsem pátyolgat senki. Pedig egy tündi-bündi kislányka vagyok, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni?
Na jó, ezt tényleg nem gondoltam komolyan. Ez még a legerősebb túlzással sem állítható rólam. Egy undok, számító némber vagyok, akit könnyebb (és egyszerűbb) megutálni, mint elviselni. Az meg, hogy valakivel mélyebb, esetleg a barátsághoz közelítő kapcsolatot létesítsek, szinte teljességgel lehetetlen.
-Engem nem érdekel, hogy maga engedte-e szabadon vagy sem, csak az, hogy megtámadott. És nem számít, hogy nem esett bajom. Csak az, hogy akár meg is halhattam volna, ha a hülye kutyája mondjuk széttép.
Ez lehet, hogy egy kicsit túlzás, de hát akkor is! Mit képzel, hogy rám küldi a kutyáját, és még neki áll feljebb. Ezt a pofátlanságot.
-Ha meg nem tudja kordában tartani az ebet, nem elég jó, hogy az öné legyen. Közveszélyes. És nem tesz ellene semmit
Hátrapillantok, amikor abba az irányba mutat. Kissé meglepődöm, amikor meglátom a macskát, de felhúzott szemöldökömet nem látta meg Jack, mivel azon nyomban ideges lettem
-Mit képzel maga? Úgy beszél rólam, mint holmi céltábláról, amibe 300 évvel ezelőtt nyilakat hajigáltak a telepesek. Tudja meg, kedves uram, hogy én nem vagyok hasonlítható semmiféle tárgyhoz. És hogy ezerszer többet érek a maga kutyájánál. Meg gyanítom, hogy önnél is
Ennél a mondatnál végigmértem a velem szemben álló férfit, és fintorgó arcot vágtam hozzá, hogy nyomatékosítsam mondatomat.

~Jack~

Szép napsütéses délutánunk van. De ez engem egy csöppet sem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy egész nap Roxmortsban lehetünk. Mit érdekel engem egy falu? És miért kellene azt csinálnom, amit mondanak? Szabad lélek vagyok, nem parancsol nekem senki.
Most is csak azért jöttem ki, hogy ne kelljen a pöttöm kis elsősök meg másodikosok hisztijét hallgatni, hogy jaj, ők miért nem mehetnek ki Roxmortsba, és jaj, hogy ők mennyire szeretnének, és mennyi mindent tudnának ott csinálni?
Blöáá. Utálom a hisztit. És nem tudom elviselni. Olyankor robbanok, amit, jelentem, még soha senki nem úszott meg ép bőrrel. Ezért inkább, hogy elejét vegyem a kellemetlenségeknek, fogtam magam, és egy rövidke készülődés után Roxmorts felé vettem az irányt. Most épp a főutca poros aszfaltját taposom igen egykedvűen. És unott arccal. Így lépkedek szépen-lassacskán. A boltokat egyetlen pillantásra sem méltatom.
Hirtelen valami csaholáshoz hasonlító hang üti meg a fülemet. Felnézek, és egy hatalmas, megtermett farkast látok magam előtt? Farkas?? És utána egy férfi szalad nagy sebességgel? Mi van itt??
Mikor közelebb érnek, látom meg, hogy az állat egy kutya, és pontosan engem vett célba. Micsodaa??? A sokktól mozdulni sem bírtam, és egy perc múlva már tőlem alig egy méterre volt a hatalmas állat.
Ösztönreakcióként kaptam elő a pálcámat, és kiáltottam el magam: Protego! A pajzsbűbáj hatásos volt, a kutya mintha egy falnak ütközött volna, úgy csapódott vissza. Mikor a gazdája is odaért, tettem felé egy lépést, és lenéző modorral szóltam hozzá:
-Mégis mit képzel, hogy egy ilyen dögöt szabadon enged egy emberekkel teli utcán? Akár meg is sérülhettem volna. És akkor nagy bajban lenne, kedves uram?
Szúrós tekintettel meredek az előttem álló férfire. Lerí rólam, hogy nem vagyok épp rózsás hangulatomban, és hogy nem érdemes újat húzni velem.

          alapok

teljes név || Christine Avoyane Limda                          
becenév || Christie, Tinya, Avy, Avoy, Csaszikám, Szépségem, Számító dög, Ördög, Céda, Gyilkos Démon, Mézesmadzag -.-”
nem || nő
születési hely, idő || 1982; Kairó, Egyiptom
kor || 15
faj || ember[/b][/color]
vér || aranyvér
évfolyam || öt

          a múlt


Minden így kezdődött. Anyám levele volt az első, aztán jött a többi. Szép sorjában. Én csak párat emelek ki, ami az én életemre tekintve fontos lehet. Ezekből mindenre rájössz. Mindenre. Íme, pár szösszenet.




(a többi a karakterbővítésben lesz kidolgozva)


          jellem

Csöppet elvetemült vagyok, s talán ez nem véletlen. Idiótizmusom nem ismer határt, de azt nem szeretem ha mások nem értenek velem egyet. Normális emberként óriási a képzelőerőm, sőt határozottan élvezem a hülyébbnél hülyébb dolgokat. Főleg megvalósítani. Bátor és vakmerő vagyok, ugyanakkor szeretem kihasználni a helyzetet, és ha kell, mentem a bőröm. Gyűlölöm azokat, akik kibeszélnek a hátam mögött, és azokat, akik mindent feladnak az elveikért, csak épp azt nem. Szabadszájú vagyok, makacs és néha önző. Épp ezért nem kedvelnek, sőt, kifejezetten utál mindenki. Tény, én sem szeretek senkit, sosem szerettem, és belegondolva, lehet, sosem fogok.


          apróságok

mindig ||
§ divat
§ gonoszkodás
§ sminkkészlet
§ ármány
§ pasik
§ kaland
soha ||
§ egyes jelzők
§ hisztis.. khm… hölgyek
§ Potter
§ DS
§ ha valaki hülyének néz
dementorok || anyám sikolya, amit én okoztam…
mumus || nagy… szőrös… és farkasnak hívják -.-” éljenek a horrorfilmek
titkok ||
§ utálom az anyám, amiért elhagyott, sőt egyszer rá is támadtam…
§ nem rajongok Voldemortért és vad kompániájáért
§ kiskoromban majdnem megerőszakoltak
rossz szokás ||
§ durcizás
§ maximalizmus… a tökéletességre való törekvés, mindenben, mindig
 


          a család

apa || Daniel Limba, 37, aranyvér
anya || Halyna Drensyn, 35, aranyvér
testvérek ||  -
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy fekete kuvik


          külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 48 kg
rassz || arab
szemszín || kék
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || -
kinézet || Formás alak, tökéletes frizura, tökéletes smink, tökéletes megjelenés.
Ruha a legújabb divat szerint, tartás, mint egy hattyúé. Ez lennék én, az, aki ragyog, de belül már más a helyzet. Az meg hogy ott mi van, rám tartozik. Kifelé csak a csillogás jut.
egészségi állapot || egészséges

          a tudás

varázslói ismeretek || 4 év anyaga, plusz az ötödévé… kedvenc tantárgy: rúnatan
mugli képzettségek || nyaranta túlélőtáborba járás… vicces
pálca típusa || 10 hüvelyk, bodzafa, sárkányszívizomhúr
különlegesség || -

          egy darabka belőled




          egyéb