 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
2
|
Múlt / Három Seprű / Re: Három Seprű
|
Dátum: 2011. 01. 27. - 01:03:58
|
 Fogalmam sincs, hogy mi lehet az a hatalmas nagy titok, melyet nem tud velem máshogy megosztani csak részegen. Persze nem csodálkoznék, ha valami pasi lenne a dologban, sőt akár még azt is el tudom képzelni, hogy egy tanárt szedett fel az én drágalátos barátnőm. Persze mindez nem jelent a számomra problémát, és hogy neki mit is okoz mindez… nos, arról még csak halovány sejtésem sincs. Mindenesetre én aztán támogatom, akármi is történik vele. Hiszen erre valók a barátok, nem? Ami azonban mindenképpen furcsa az nem más, mint a hihetetlen természete. Az elcsattanó puszik ismét nem váltottak ki belőle semmit sem, pedig az ember fia azt gondolná, hogy ha eddig nem is hallotta a kérdezősködést, előbb vagy utóbb mégis történni fog valami, ami a női nyelvet megoldja annyira, hogy kérdések tömkelegével bombázza a szegény férfit. Igen, csodálkozom azon, hogy még egyáltalán nem kérdezgette, hogy mi van velem. Hiszen nem látott együtt más lányokkal, maximum Yolandával, de hát Yo pontosan ugyanolyan értékű tagja a mi kis „társadalmunknak” mint Nadine, vagy én. Soha nem meséltem neki a nőügyeimről, a lányokról, a szexi és formás idomokról melyek tűzbe hoznak, sőt még csak a gyámomról sem. Mondjuk nincs is mit elmesélni. Igen, túl vagyok már a tűzkeresztségen, udvaroltam már nagyon, és voltam szerelmes is. Persze mindent úgy intéztem, hogy a legnagyobb titokban. Nem tudom megmagyarázni miért, de egyszerűen nem szeretem ha mások a dolgaimról beszélnek. Vannak magánügyeim és jobban szeretem azokat csak én intézni. Nem kell másoknak erről tudni.
Végre megérkezik a sör amire olyan nagyon vártunk. A verseny is kezdetét veszi, én pedig hatalmas kortyokkal tüntetem el az előttem lévő fél literes kiszerelést. Az utolsó kortynál lassítok, majd megvárom míg cicalány felkiált, hogy ő nyert. Ekkor csúsztatom le az utolsó finom kis nyeletet a nyelőcsövemen.
- Azt hiszem kezdek kijönni a gyakorlatból, a fene vigye el! – káromkodom egyet, majd hangos csattanással az asztalra csapom a poharat, pont úgy, ahogy Nadine is.
- Természetesen te voltál a jobb, de ezt eddig is tudtuk! – mondom egy kellemes mosollyal az arcomon, majd az üres korsót kezdem el fürkészni magam előtt. Még nincs hatása, de már most érzem, hogy pár ilyen köröcske és igazán megered a nyelvem, és átadom magam a féktelen szórakozásnak, ahogy ez mindig is lenni szokott. Persze a nyugodt pillanatok nem tartanak sokáig, hiszen kedves kis barátnőm lassan mellém tipeg, és a két édes csókból visszaszolgáltat egyet a jogos tulajdonosának. Mert hát az egál az egál. Tesz még pár lépést, elszlalomozik a pulthoz, majd három itallal tér vissza. A whisky-t elém teszi, illetve az egyik korsót is és fülig érő vigyorral belenyel a hófehér habba.
Én is egy gyors húzással eltüntetem a füstös italt – amit egyébként mindig apránként kortyolva fogyasztok – majd mosolyogva felé pislogok.
- Na de most már ideje lenne, ha mondanál is valamit. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit is alkottál! De tudod mit? Előtte talán játszunk még egyet! – mondom és kapom el a kacsóját melyre finom csókot lehelek a mozdulat után azonnal. Ez után a három fémet a kezével együtt finoman az asztal közepére helyezem, a szemébe nézek és neki is látok az ivásnak, ezúttal nem hagyva lehetőséget arra, hogy győzedelmeskedjen. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Három Seprű / Re: Három Seprű
|
Dátum: 2011. 01. 26. - 02:55:50
|
- Mindig is tudtam, hogy a te ajkaidnak nem felel ám meg mindenféle dolog, hiába is teszel azért, hogy mindenki az ellenkezőjét higgye! – mondom gonoszul és mélyen a szőkeség szemébe pislantok. Igen, ismételten gonosz voltam, igen, ismételten nem rajongtam körbe kellőképpen. Undorítóan bunkó vagyok, tudom, és igazából meg is tennék mindent a kedvéért, ha nem váltana ki egy ilyetén dolog annyi furcsa érzést belőlem.
- Hát akkor, ez mindenképpen megérdemel egy puszit, és persze kapsz egy bónuszt is azért, mert ilyen hiperszexi cicalány vagy! – mondom vigyorogva, majd a felkínált arcocskára nyomban két puszit is cuppantok. Ha valaki ezt látná, ha valaki kívülről figyelné ezeket a történéseket, biztos, hogy azt hinné, mi egy pár vagyunk, vagy legalább is olyanok, akik közel járnak ahhoz, hogy egy pár legyenek. Még jó, hogy mindenki téved! Ezzel kapcsolatban legalább is. Na jó, nem mondom, Nadine egy egészen belevaló lány aki khm… nem is kicsit figyelemfelkeltő. Igézőek a szemei és úristen, én soha nem láttam még ilyen hosszú combokat! De térjünk csak vissza a valóságba. Lehetnek szép és nagy szemei, olyanok, melyekért Bambi is csak epekedik… de hát akkor is. Nadine a barátom! Meg sem fordulna a fejembe egy olyan tett, hogy mondjuk milyen lehetne megcsókolni! Vagy mégis?
Egy pillanatra megrázom a fejem, lehunyom a szemem és az italom után kapok. Soha de soha nem történt még ilyen velem, mármint, hogy ennyire beleéltem volna magam bármibe is. Nem akarok ilyenre gondolni, nem akarok vad és piszkos, szexuálisan túlfűtött vágyakat érezni cicalány iránt! Ő a barátom, és egy barátság sokkal de sokkal többet ér, mint bármilyen szexuális vonzalom, melyet csak a virgonc hormonjaim váltanak ki belőle.
Nagyot sóhajtok, majd óriásit kortyolok a már percek óta szorongatott italomból. Jól meghúzom, majd az apró habot ami a szám sarkában maradt a nyelvemmel kanyarítom ajkaim közé, amolyan férfiasan. Ekkor hallom meg barátnőm hangját, aki épp arról beszél, hogy le vagyok maradva. Persze nekem sem kell több, két hatalmas kortyolással üressé, szinte már tisztává varázsolom a hatalmas poharat előttem, majd kedvesen vigyorogva a szemébe nézek.
- Nos, amint látod csak egy fél pillanat kellett és utol is értelek. Remélem boldogságod és elégedettséged határtalan… - vigyorgom még mindig, majd mikor az aprócska fémek az asztalon koppannak végig tartva a szemkontaktust én is odateszem a saját részem.
- Állom a fogadást! – ejtem ki a szavakat lazán és egy határozott intéssel magunk elé rendelem a két csurig töltött vajsörös korsót. Kifújom a levegőt, majd koppantok hármat és kezdetét is veszi a verseny. Hagyom nyerni! Már miért ne hagynám? Legalább lesz egy pici sikerélménye, és mindemellett nekem is a napi jótett adagom. Illetve határozottan kíváncsi vagyok arra, hogy mi is az a fontos dolog, amit néhány alkohol elfogyasztása után el akar nekem árulni… |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Mágiatörténet tanterem
|
Dátum: 2011. 01. 12. - 00:14:00
|
 Már órák óta győzködöm magam, de teljességgel hiába való az igyekezet. Igen, be kellene menni órára, de egyáltalán nincsen hozzá kedvem. Mégis minek? Már olyan boldog voltam, hogy a jóslástant sikerült átaludnom, miért kell még ezen is szívni? Nagyot sóhajtva cövekelek le az egyik lépcsőfordulóban. Hátam a falnak vetem, és nem érdekel. Egyszerűen elszállt belőlem minden hajlandóság, nem akarok innen megmozdulni. Jó itt nekem, legalább nem kell még egy óra papolást elereszteni a fülem mellett. És ha már itt tartunk, mennyivel jobb lenne, ha kicsit kiszellőztethetném a fejem! Az iskola dohos termei és folyosói rossz hatással vannak a közérzetemre. Talán pont emiatt nincs kedvem innen megmozdulni.
Nagyot sóhajtok, majd az órámra nézek. Elkezdődött hát.. ki gondolta volna?! Azért csak képes vagyok arra, hogy kompromisszumot kössek. Bemegyek, de késve. Legalább hamarabb szabadulok. Táskámat egy hangos csattanással az egyik lépcsőfokra ejtem, majd már épp leülnék, mikor halk szitokszavakat hallok felcsendülni. Kíváncsiságom győzedelmeskedik, talán azért vagyok olyan bátor, hogy kikémleljek mi is ennek az oka. Kiskosztüm, formás lábak, zilált haj, elhagyott cipősarok. Vicces! És tényleg, röhögnöm kell. Kezem a szám elé kerül, még ezzel is megelőzve az esetleges problémákat, hiszen más sem hiányzik, mint hogy valami új tanerő kiszúrjon és túlbuzgalomból a terembe kísérjen. Hallgatok hát és nézem, ahogy a nő eltűnik pont abban a teremben, ahol elméletileg a csoport is tartózkodik. Újból sóhajtok, vetek még egy pillantást az órára, és meg kell állapítanom, hogy ha az a nőcske a tanár volt, vagyis a helyettes, akkor totális csődtömeg.
A béke kedvéért várakozom még kicsit, ezalatt az idő alatt megtanulom hogyan rántsam elő a pálcámat fél másodperc alatt a zsebemből. Majd mikor már 45 perce kellene a teremben lennem nagy nehezen feltápászkodom. Már csak negyed óra, mínusz leszámítva azt a 2 percet míg a teremhez baktatok… tökéletes. Talán így már nem is lesz olyan borzalmas és igazolatlant sem kaphatok, hiszen megjelentem.
Nem kopogok, nem fárasztom magam feleslegesen, bemasírozok.
Persze pont a legjobb pillanatban, időzíteni tudni kell. Tekintetem háztársamra vetül és hallva – mások számára valószínűleg – bunkó megszólalását elvigyorodom. Hát igen, én is hasonlóképpen vélekedem. Maca a tigrisek között! Igazán remek.
- Bocsánat a késésért és a kérdésért is, de ki a fenét érdekel a maga testvére? Mármint a magánügye a menyasszony, miért kell itt kiteregetni? És egyébként sem ő pottyantotta a spanyol viaszt, hogy rajongó tábora legyen… – jegyzem meg epésen, miközben az egyetlen szabadon maradt, ablak mellett padhoz lépkedek. Nagy erővel dobom le a táskámat annak aljába, majd széknyikorgás közepette óriási, terpeszbe tett lábakkal ülőhelyzetbe tornázom magam. Ó dejó is ez az óra.!… |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Három Seprű / Re: Három Seprű
|
Dátum: 2011. 01. 11. - 02:59:22
|
Tudtam, hogy már itt lesz! Meg sem lepődöm azon, hogy ismét ő vette fel a legkirívóbb ruhát az egész helységben, és hogy minden öreg, aszott alkoholista őt bámulja olyan szemekkel, mint a farkas Piroskát. Hát igen, a lábai jók, egész jók… pláne ebbe a szoknyába. A belépőm viharosra sikerül, viharosabbra, mint szerettem volna. Még mielőtt belekezdenénk a különböző baromságok és pletykák megbeszélésébe, a csapos int egyet, miszerint, jó lenne, ha az italokért mennék, mert kicsit sok a vendég. Hát jó. Felállok, igaz kissé kedvtelenül, majd bele is botlom az első csövesbe, aki előszeretettel mászik az arcomba és eközben keze mindennél jobban a tárcám után kutat. Még jó, hogy egyáltalán nem ott hordom a pénzemet, nyitott, szem előtt lévő helyen. Rángó arcizmokkal, totál idegbetegen kapok a gallérja után, és az egyébként is magas fokon izzó indulataimnak hála, arrébb repítem. Pillantásunk találkozik, és a villanó íriszek mellé kap még magának egy jó kis káromkodást is. Mégis mi a faszt képzel..?
- Takarodj innen, mégis mit képzelsz magadról? – kiáltom utána, persze úgy, hogy mindenki őt nézze. Azt hiszem ez volt az, amivel elvettem a lehetőséget tőle, és attól, hogy másoknál is bepróbálkozzon. Fejcsóválva és erősen szorongatva a poharakat térek vissza az asztalhoz, és végre lereagálom barátném minden egyes mondatát.
- Charmos? Nocsak! Ki gondolta volna, hogy csodálatosan zsémbelődő ajkaidat egyszer egy ilyen bók fogja elhagyni irányomba! – piszkálom, hiszen miért ne tenném! A kapcsolatunkat soha nem jellemezte a gyermeki báj és kedvesség. Amióta csak összeismerkedtünk állandó jellegűek a beszólások egymás irányába, és persze nem rejtem véka alá, ha valamilyen véleményem van.
- Nekem is ez a kedvencem, lévén, hogy csak ez az egy parfümöm van… - jegyzem meg epésen ezzel is felhívva a figyelmét arra, hogy nem tudom, és nem is érdekel milyen férfiak, milyen parfümjét szagolgatta. Az enyémet ugyanis nem túl sűrűn… maximum, ha véletlenül megcsapta az orrát!
- Csináltál valamit? Mégis mi lehet az? Milyen dolog lehetett, ami miatt még a lelkiismereteddel nem kellett elszámolni? – bunkózom bátran, hiszen tudom, hogy ha akar, úgyis visszavág, és azt is tudom, hogy nem veszi fel ezt a fajta élcelődést. Hiszen én mindig is ilyen voltam, nem változtam semmit. Maximum annyit, hogy nyitottabb lettem a társaságában és elfogadtam olyannak amilyen. Én nem akarom megváltoztatni, ő így Nadine, ahogy van. És hát sosem volt egy nebáncsvirág, sosem kellett a kezét fogni, kiállt ő saját magáért. Persze, hogy nem fogja lenyelni ezeket a „bókokat” de hát nem is várom el tőle! Hiszen ezért működik olyan jól a barátságunk. A kölcsönös vérszívás miatt!
- Egyébként nincsen semmi. Jó volt a szünet, apámmal töltöttem, mint mindig. – itt azért egy percre elhallgatok, hiszen neki fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen nekem milyen is a családi helyzetem. - És bulizni nem voltam, úgyhogy már egy ideje vártam a mi kis találkánkat. Hiszen tudod, nem nagyon bővelkedem barátokban. És neked hogy telt? Hiányoztam mi? Legalább is a ruhád azt mutatja, hogy nagyon mély benyomást akarsz rám tenni, és csak a kedvemért öltöztél ki ennyire! – magyarázom, majd kivillantom az összes fogamat, úgy mosolygok bele az arcába, csak hogy érezze a törődést. Igen Nadine, én veled vagyok, nem ellened, még akkor is, ha ilyen barátok mellé minek ellenség!
Lassan belenyelek a whiskybe, majd az apró kortyot jólesően megforgatom a számban. Hagyom, hogy a füstös íz teljesen elárassza az ízlelő bimbóimat, majd mikor sikeresen lemeóztam az italt, koccintásra emelem poharamat.
- Szóval mire iszunk? Mondjuk a már megszokott kis légyottunkra? És nem kellene belehúzni ebbe? Már igencsak vágyakozom a tömény után! És legalább a kis titkodat is megtudnám végre… – kacsintok rá és érintem hozzá poharához a sajátomat. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / Három Seprű / Re: Három Seprű
|
Dátum: 2011. 01. 10. - 23:37:39
|
Bassza meg, már megint el fogok késni! – mondogatom magamnak, bár ezzel természetesen nem segítek a helyzetemen. Teszek még egy próbát azzal kapcsolatban, hogy bekössem a sportcipőmet - elegáns bogot vetek rá, majd mikor már összébb húzni sem tudom, nem hogy kiengedni, inkább feladom a próbálkozást. Tiltakozásképpen begyömöszölöm az apró fűző darabkákat a cipőm oldalába, majd ráigazítom a fekete farmernadrágot. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, felhajtott ujjú ing, hozzá passzoló mellény, belőtt frizura, igen, minden a helyén és minden rendben. Még két csepp parfüm a nyakamra, és már kapom is a kabátot, hogy indulhassak.
Már hetekkel ezelőtt megbeszéltük ezt a találkozást Nadine-nal. Jó, nem mondanám, hogy a legjobb barátok vagyunk, de haverok, és eléggé nyers és féktelen életstílusa most már tetszetős számomra. Én soha nem voltam ilyen kicsapongó, ismertségünk óta kezdtem el nyitottabbá válni a világ felé. Oké, beismerem még mindig csípős és goromba vagyok, de már egyáltalán nem annyira, mint évekkel ezelőtt. Persze mindehhez hozzájárult az én változni akarásom is, és az is, hogy előszeretettel nyüstöltük egymást úton-útfélen. Az igazat megvallva, ez a barátság utálatból lett. Ki nem állhattam az elején. A nagy pofájú embereknél mindig azt érzem, hogy nekem meg kell mutatnom, ki vagyok én, és hogy felesleges baromságokra nagy az arcuk. Volt pár összetűzésünk, egy-két pofon, vérszívás, átkozódás… de a kezdeti nehézségek után valahogy mégis kellően átformáltuk ezt a „lamúrt”. Most már elfogadom olyannak amilyen, és ha lehet ilyet mondanom, ő a legjobb férfi barátom. Igaz ivásban még mindig megelőzöm, de másban ő a jobb. Neki köszönhetem, hogy ilyenné váltam.
Lépteim sietősen ütik a tam-tamot az enyhén latyakos macskaköveken. Már nemsokára ott vagyok. Már csak pár perc!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem várom ezt az éjszakát. Az elmúlt fél évben, ezek a kéthetente bekövetkező tivornyák jelentették számomra a felüdülést és az agyilag kikapcsolódást. Már megszokott, hogy mindig a három seprűben találkozunk, és onnan totálisan kiütött állapotban vonszoljuk magunkat vissza a kastélyba. Igaz, az elmúlt időszakban kissé nehézkessé váltak az ilyetén akciók, lévén, hogy a halálfalók elleptek mindent. De hála az égnek, őket nem zavarja, hogy két fiatal az éjszakában mulatozik. Meg hát én sem félek tőlük. Miért is kellene? Emberek ők is, célokkal, és azokat akiknek vannak céljaik, terveik, vágyaik, na őket, őket kedvelem!
Lassan megérkezem a kivilágított fogadó elé. Egy határozott mozdulattal nyitok be a füstös helységbe, majd kapom le magamról a kapucnit, mely az arcomat és fejemet takarta. Kezemről lehúzom a kesztyűmet, majd a már messziről feltűnő szőkeséghez rohanok.
- Csá! Bocs a késésért! Azt hiszem, eltököltem az időt… meg még mielőtt elindulhattam volna készülődni, belefutottam Félig Fej Nélküli Nick-be és megint meghallgattam a gondját arról az egy izomszalagról, mely nem hagyta hogy feje a porba hulljon… - mondom végeláthatatlanul, majd huppanok le a mellette lévő székbe.
- Egy whiskyt kérek! – intek a pult felé, hogy végre megkaphassam jól megérdemelt italomat.
- És mi a helyzet, szöszi?
|
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Futottak még / Noah J. Anderson
|
Dátum: 2011. 01. 06. - 14:55:47
|
jelszó || "Utolsó ellenségként a halál semmisül meg."teljes név || Noah Jeremy Andersonbecenév || Noah, Jeremy – de az ritkánnem || férfiszületési hely, idő || London; 1980, október 12kor || 17 (6. évfolyam) vér || félvériskola || Roxfort, 6. évfolyam A család
apa || Samuel Anderson (45) / mugli
anya || Eve Kingston (már nem él) / félvér
testvérek || nincsen
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy bagoly
Családtörténet ||
Apám mugli születésű, anyám félvér boszorkány. Anyai ágról örököltem a varázserőmet, bár számomra az is kérdéses, hogy ezekből az eldeformált génekből hogyan lehetett engem, viszonylag normálisra formálni. Anyámnak már nem éltek a szülei, mikor apámmal megismerkedett. Ha éltek volna, talán jobban tudtak volna vigyázni rá, és nem hagyták volna, hogy az őrület idáig elfajuljon. Mindezek mellett én nagyon sokáig nem is tudtam, hogy ilyen élet létezik, mint a Roxfortban. Hogy a nagyszüleim milyen szerepet töltöttek be a varázs világban, hogy anyám miért nem mondta el, hogy mi is vagyok arról fogalmam sincs, tehát nem is tudok sajnos ez ügyben érdemi információval szolgálni.
[/td][/tr][/table][/center] Egy borongós, őszi napon születtem, 1980. október 12-én. Nem egy nagy történet az enyém, vagy legalább is, nem olyan, melyre büszke lehetnék. Londonban születtem, a csodálatos nagyvárosban, melyről mindenki meséket és ódákat zeng. Hát mindenki elhiheti, egyáltalán nem egy álom… legalább is, számomra nem! A szüleim megismerkedése után nem sokkal érkeztem meg, amolyan törvénytelen gyermekként. Apám csak megérkezésem után vette el anyámat, igaz nem szerelemből, hanem a kötelességtudat ilyetén előtörése miatt. Kapcsolatuk csak amolyan pár éjszakás légyottnak indult, meg sem fordult apám fejében, hogy ezt a titkos románcot felvállalja. Tény, anyám jó nő volt, és biztos a szexben is tudott valamit, viszont az idegi állapota kellően instabil léte miatt, nem épp kelendő árunak számított. Már-már az őrület határmezsgyéjén táncolt, apám pedig nem nézhette tehetetlenül, hogy esetlegesen milyen következményekkel járhat, egy gyermek világra jötte abban az elborult testben. Félretette tehát minden aggodalmát, szorongását és határozott férfiként vezette oltárhoz a nőt, akit egyáltalán nem szeretett. Persze, lehet élni szerelem nélkül, maximum mások mellett keresed a boldogságot. Apám pontosan ezt csinálta. Szeretőt tartott, míg emellett élte a „kiegyensúlyozott” kis életét. Engem határozottan imádott, anyámat már kevésbé. Az évek szépen teltek-múltak, ők pedig egyre rosszabb kapcsolatba kerültek. Napi szintűvé váltak a veszekedések, anyám abnormális dolgai. Hiába nem úgy működött az idegi állapota, hiába járt nagyon közel az őrülethez, valahogy mégis felfogta, hogy baj van. Talán a vészcsengő - melyet nevezhetünk intuíciónak is - szirénaként sivított a fejében.
Nos, ezzel kezdődött el minden…
Hogy valójában mi vezette anyám gondolatait, arról csak fantazmáim vannak. Azonban annyi bizonyos, hogy úgy gondolta, apámnak fizetnie kell velem együtt, azért a sok borzalomért, melyet ellene elkövettünk. Apám azért, mert szeretőt tartott és nem szerette, én pedig azért, mert megszülettem és arra emlékeztettem, aki után hiába sóvárog, akit soha nem fog a magáénak tudni. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy az elme nagyon összetett. Anyám sem úgy reagált először, ahogy. Első lépésként nem akarta elhinni, hogy azok a rúzsfoltok tényleg nem az ő rúzsfoltjai a világos ingeken, majd ezután, mikor már felfogta, hogy mi is az igazság, görcsös ragaszkodásba kezdett. Napokat végigsírt, néha alkoholhoz nyúlt, velem persze nem anyaként foglalkozott. Sokszor otthagyott bezárva egy helységben, nem törődve azzal, hogy mihez is kezdek. Én ebben az időszakban eléggé magamba fordultam, olyannyira, hogy totálisan kizártam a külvilágot. Egy idő után már egyáltalán nem hatott meg a szomszéd szobában történő dorbézolás. Kreáltam egy gyönyörű álomvilágot magamnak hegyekkel, völgyekkel és minden egyes apró kis fűszálig életre keltettem azt. Persze akkor még nem tudtam, hogy képzeletem teremtményei akár valóságossá is válhatnak, ha úgy akarom. Gyermekként persze az ember nem egészen úgy fogja fel a dolgokat, ahogy kellene. Én is elhitettem magammal, hogy az édesanyám nem szeret, hogy valami olyan dolgot tettem, melyért ez a büntetés jár. 6 éves voltam ekkor. Az iskolát ebben az évben kezdtem el, az otthoni gondok miatt pedig visszahúzódó, de eminens diák lettem. Állandó jelleggel meg akartam felelni, a legjobb akartam lenni, csak hogy megfeleljek az elvárásoknak és ki akartam javítani a „hibát” melyet elkövettem. Persze nem tudhattam, hogy a hiba bennem nem létezik, hanem ezt a dolgot anyámban kell keresnem…
Fél évvel később változott meg minden, látszólag elcsitult a vihar. Anyám ragaszkodása erősebbé vált, ezekben az időkben egy nap többször is elmondta apámnak, hogy mennyire szereti, és hogy nem akarja, hogy elhagyja. Persze, ha idősebb lettem volna, ki kellett volna éreznem a hangjából az enyhe fenyegetést és a görcsölést, mely ilyenkor mindig rátört. Azonban apám sem volt éppen a helyzet magaslatán. Nem látta a tébolyult tekintetet, és nem látta azokat a mozdulatokat, melyekkel anyám épp a fotel karfáját, vagy épp a konyhakést markolja. Féltem tőle, be kell ismernem. A félelmem persze beigazolódott. Szokták mondani, hogy a gyermekeknek nagyon fejlett a megérző képessége. Én is így voltam ezzel. Mikor anyámra néztem, egy zöldes ködfátylat láttam csak, mely teljes egészben beborítja vékony testét. Ki gondolta volna, hogy ez a ködfátyol szimbolizálja a labilitását, az érzelmeit, melyek egyáltalán nem a normális irányba folydogáltak. Egyik nap feltűnően kedvesen viselkedett velem. Igazából nem is értettem, hogy mi történhetett. Hiszen a másik irányába való érzelmek, nem változnak meg csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Most mégis arra kért, hogy szálljak be a kocsiba, kirándulni megyünk.
Féltem, nagyon féltem!
De mit tehettem volna? Hiszen egy gyermek, még ha sok rossz is történik vele, szereti és bízik a szüleiben, a családjában, a vérében. Én pont ugyanezt tettem. Csendben bepattantam a hátsó ülésre, és vártam mi fog történni. Legnagyobb meglepetésemre tényleg elhagytuk a várost, és a Temze-folyó egy elhagyott hídjához hajtottunk, melyről meseszerű kilátás nyílt a természetre, és a mélységbe. A megállás pillanatában anyám teljességgel megváltozott. Szinte már fröcsögött az elfojtott indulatoktól. Kezével elengedte a kormányt és teljes felsőtestével felém fordult. Ekkor döbbentem meg igazán. Arcát a kétségbeesés könnyei mardosták, én pedig végre felfogtam, hogy mi ez az egész. Szívem hevesen kezdett verni, könnyeim elözönlötték szememet. Végighallgattam a monológot, melyek nagyrészt csak összefüggéstelen szavakból álltak. Mégis megértettem mindazt, amit még otthon sejtenem kellett volna. Az apám nélküli élet annyira elviselhetetlen, hogy inkább a halál, mint az élet. Grátisz, menjek én is a pokolba, csak hogy a fájdalmat apám is érezze.
Kétségbeesetten ráztam a fejemet, és emeltem magasba a kezem tiltakozásképpen. Anyám próbált utánam kapni, pláne azért, hogy egy kézzel elhallgattasson, és hogy a másik kezével magához bilincselje gyenge testemet. Én azonban fürgébb voltam. Kisiklottam az ujjai közül és próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy megmeneküljek. Én élni akartam, bennem dolgozott az életben maradás ösztöne! Persze, a vége az lett az egésznek, hogy csodával határos módon sikerült kimásznom a kocsiból – az ajtó valahogy feltárult előttem, majd be is záródott ahogy a lábam szilárd talajt fogott. A következő képsor azonban, már túlságosan összemosódik. Emlékszem, hogy egy pillanatra megtorpantam, és hátranéztem, azonban nem láttam már mást, csak a kocsinkat, mely óriási sebességgel száguld keresztül a híd korlátján, majd tűnik el a mélybe. Hallottam anyám sikolyát… hallottam, ahogy a nevem kiabálja és azt, hogy mennyire sajnálja… láttam egy zöld fénycsóvát és egy csattanást, majd pedig a hirtelen beállít, síri, néma csendet. Öngyilkos lett, legalább a sajátjáé, ha már engem nem tudott a mélybe rántani...
Két nappal később találtak meg London mellett. Egy idős nőnek tűntem fel, hogy egyedül ácsorgok egy bolt előtt. Még szerencse, hogy hívta a rendőrséget, akik már kerestek.
Hazavittek, apám legnagyobb örömére. Azonban boldogsága nem tartott sokáig. Egyáltalán nem beszéltem. Nem szóltam hozzá semmit, egyszerűen megszakítottam a külvilággal a kapcsolatot. Ő persze nem adta fel, orvostól orvosig cipelt, de be kellett látnia az eset teljességgel reménytelen. Eközben, ezekben a napokban megtalálták anyám holttestét, és a kocsinkat is – melyet, nem messze a gyilkos helyszíntől fogták ki. A rendőrség persze ezek után összerakta a képet, melyet eddig is gyanított, engem pedig sürgősen pszichiátriai kezelésre küldtek. Több orvos is foglalkozott velem, csak azért, hogy egy normális embert faragjanak belőlem. Apámat eközben elmarasztalták, és elvették tőle a gyámság lehetőségét. A bíróság úgy határozott, hogy az én védelmem érdekében egy gondnokot, egy másik gyámot kapok, hiszen egy olyan ember mellett nem élhetem a mindennapjaimat, aki végigasszisztálta a feleségének elborulását. Igazuk volt… Apámnak a vége felé már úgysem volt fontos semmi, csak a szeretője, az igaz szerelme, még én sem… a fia. Nem csoda, hogy ez a döntés született…
10 éves voltam mikor megkaptam a gyámomnak Izabella McKane-t. (Ekkor már Hampshire-ben éltem a mindennapjaimat, hála Sammuel Craig-nek, az első gondozómnak. Mivel ő itt élt, és minden ide kötötte, evidens volt, hogy magához vesz.) Pszichiáter volt és hihetetlenül törekvő. Fiatal volt még a szakmában, azonban kiváló referencia anyagainak hála kiharcolhatott magának engem. Ő volt az első olyan gyámom, aki tényleg foglalkozott velem. Igaz, már az előtte lévők is sok mindent elértek. Velük csak az volt a gond, hogy kihívásnak tekintettek és egy titoknak, melyet meg kell fejteni. Ő a lelkemmel is foglalkozott és szép lassan belém táplálta a változtatás lehetőségét. Bátrabb lettem az emberekkel kapcsolatban, és végre megkerestem az apámat. Kapcsolatunk ahhoz képest, amiken keresztül mentem normalizálódott, és igen, boldog vagyok, hogy végre elvette azt a nőt, akit mindig is szeretett. Anyám rémképe lassan távolodni kezdett, én pedig hála Izabella-nak kezdtem a normális emberek mindennapjait élni. Ismét tanulni kezdtem, ismét előszedtem a régi, eminens gyermeket, aki annyi mindent el akart érni az életben. Lassan, de biztosan haladtam felfelé.
11 éves voltam, mikor megkaptam a Roxfortos levelemet, illetve egy kisebb vagyont. Apám elválásunk óta gyűjtögetett nekem egy összeget, melyet arra az időre tett félre, mikor már úgymond egyedül kell döntenem a jövőmmel kapcsolatban. Persze ő tudta nagyon jól, hogy anyámnak milyen ereje volt, csak azt nem tudta, hogy én ezt örököltem e tőle. A rossz időkben túlságosan elfoglalt volt,és túlzottan lekötötték az anyám elborult elméjével folytatott harcok, nem volt még arra is energiája, hogy velem és a képességeimmel foglalkozzon.
Persze a levél mindenkit váratlanul ért. Engem talán leginkább. Hiszen soha nem hallottam mágiáról, varázslókról, boszorkányokról. Jó, hallottam, de csak a mesékben. Ki gondolta volna, hogy ezek a dolgok a valóságban is léteznek. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy a kocsi ajtaja, ami kinyílt majd utánam be is zárult, az miattam volt. Az elnyomott varázserőnek köszönhettem az életemet! Mindezeken felbuzdulva evidens volt, hogy a mágia útját választom. Már csak az volt a kérdés, hogy Izabella mit szól mindehhez, és hogy nem-e fogja a történetet egy elborult elme kitalációjának gondolni. Először meglepődött a hallottakon, majd mikor már nem győzte hallgatni a monológjaimat arról, hogy de ilyen létezik, vette a fáradtságot és eljött velem Londonba beszerezni a könyveket és minden szükséges kelléket. Szerintem még nálam is jobban meglepődött, mikor feltárult előttünk az Abszol út! Soha nem láttam még ekkora szemekkel rácsodálkozni a világra. Az én arcomon ehelyett egy elégedett mosoly ült, mely annak szólt, hogy végre azt tehetem, amit szeretnék. Hamar megvettünk mindent, és mivel próbálom betartani a társadalmi normákat, itt is úgy döntöttünk, hogy a pénzemet, melyet apám adott, a bankba tesszük, mellyel nem én gazdálkodok. A gyámom, vagyis Iza fogja kezelni a pénzügyeket, és ez jól is van így, tudom, hogy mindenem meglesz és soha semmiben sem fogok hiányt szenvedni.
Az első évek eléggé nehezen mentek. Minden új volt és nagyon nehéz volt megszokni azt, hogy itt minden máshogyan történik. Soha nem gondoltam volna, hogy csodálatos dolgokra leszek majd képes, ha itt az idő. Azonban megtettem! Egyre jobb vagyok, és fejlődtem annyira, amennyire csak a személyiségem engedte. Persze barátaim nem nagyon vannak, de igazából nem is vágyom rájuk. Jó nekem egyedül, magányosan, legalább nem zavar senki sem. Egyébként sem vagyok valami kedves természet, nincs az emberekhez és az élethelyzetekhez türelmem! Talán ezért is rajongok a Mardekárért. Én is a legjobb akarok lenni, egyedül akarok a legjobb lenni, és ha esetlegesen mások az utamba állnak, azt nem hagyom szó nélkül. Az élet már szerzett pár kellemetlen percet, úgyhogy teljesen érthető a hozzáállásom!
Azért az évek mégis csak gyorsan elrepültek, én pedig felnőttem. Sokat nem változtam, mondhatni ugyanaz vagyok, csak keserűbb kiadásban. A boldog gyermekkor hiánya azért eléggé megviselte a személyiségemet. Igaz, harcok dúlnak, én mégsem állok senki pártján sem. Magamat védem, az én kis életemet és nem akarok többet, mint csendet és azt, hogy híres varázsló legyek, aki minden helyzetben feltalálja magát. Nem kellenek barátok, nem akarok aggódni senkiért. Elég nekem Iza, aki már-már az anyám és a legjobb barátom egy személyben. A magam ura vagyok és már csak egy év… és kiteljesedhetek. Végre én is elfogadott tagja lehetek a társadalomnak és megkezdhetem a karrierem kiépítését.
[color] Visszahúzódó vagyok, és nem éppen barátságos. Persze ez csak amiatt a „rossz dolog” miatt alakult ki bennem. Félek, vagy inkább tartok az emberektől. Nem szeretem kiadni magam, hiszen ez máris lehetőséget teremt arra, hogy bántsanak. Törekszem a tökéletes életre és arra, hogy egy napon majd fájdalom nélkül tudok visszagondolni a múltamra. Nem nagyon vannak barátaim, sőt, Izán kívül szinte senki. Mindig mindenki úgy emleget, mint valami űrlényt, aki csak úgy ide csöppent egy távoli bolygóról. Nem beszélek magamban, nem járkálok fel és alá, mégis valamiért taszítom az embereket. Látják rajtam a furcsaságot, azt a csendes fájdalmat, mely körülleng és mely annyira el akar szabadulni. Néha türelmetlen vagyok, utálok reggel sorban állni a kávémért. Pontos és precíz vagyok, nem véletlenül vagyok eminens tanuló. Nem vagyok egy őrült típus, anyám labilis lelki állapotát nem örököltem. Ragaszkodó típus vagyok, nehezen birkózom meg az új dolgokkal. Mindezeket leszámítva, ha kedves vagy velem, és megadod a tiszteletet, ezt kölcsönösen viszont is elvárhatod... talán. Bár inkább az jellemző, hogy leharapom a fejedet! Ha nem érdekelsz, nem fogok veled beszélgetni, és ha mégis, az sem jelent egyet a szimpátiával. Nyers vagyok és szőrszálhasogató, kellemetlen ember. Mit akarsz még tudni rólam?
mindig ||
- morcosság
- bunkóság
- másokkal való konfliktusok
- mardekár
- különös nézetek
- magány
- önmaga
soha ||
- autók
- kiszolgáltatottság
- gyengeség
- sírás
- árvaházak
- hidak
dementorok || látja lezuhanni a kocsit, és hallja anyja sikolyát
mumus || a híd, melyről az anyja le akart hajtani
Edevis tükre || kiegyensúlyozott élet, még ha egyedül, akkor is.
százfűlé-főzet || szürke színű, édeskés, talán vaníliás és égett műanyag szagot áraszt, ha közelről megszagoljuk
titkok ||
- Egyáltalán nem bánja, hogy meghalt az anyja – legalább nem kell örökösen aggódnia az elmebeteg dolgai miatt!
- Mindig is a Mardekárba akart kerülni, egyszerűen azt a házat érzi közel magához. (nem feltétlenül a Mardekárra pályázom, de azért vicces lenne egy félvér a sok aranyvérű között, akit lehetne állandóan zaklatni  )
- Nagyon sokat piszkálták a származása miatt, ettől függetlenül ez totálisan nem érdekli, úgy is fogalmazhatnánk, hogy leszarja.
- Bírja a csinos lányokat, és nehezen nyomja el magában a szeretet utáni vágyat, soha nem ismerné be senkinek, hogy utál egyedül lenni.
- Az anyja haláláról és erről az egész traumáról nem beszél, ezeket a szörnyű dolgokat egy sima autóbalesettel magyarázza.
rossz szokás ||
- szeret piszkálódni, és néha bele is tenyerel tényleg kényes dolgokba.
- Ha valaki olyan dolgokról beszél, ami nem érdekli, akkor egyszerűen nem figyel – viszont tökélyre fejlesztette a figyelmét, mert eközben megjegyez néhány szót és ebből összerakja, hogy a másik vajon miről is kvartyoghatott.
- Soha nem vesz fel rövid ujjú inget, viszont a hosszú ujjúakat felhajtja a könyökéig.
magasság || 190 cm
tömeg || 78 kg
szemszín || szürkéskék
hajszín || szőkésbarna, szőke.. olyan seszínű
kinézet || Elég magas, szálkás izomzattal rendelkező fiú. Érdekes arcberendezéssel áldotta meg a jó isten, de mindezek ellenére egészen jóképű. Csibészesen kisfiús, és erre még rátesz egy lapáttal a kellemetlen modora, melyért a nők imádják és mindenáron meg akarják szerezni maguknak.. Vállai szélesek, dereka vékony, minek köszönhetően teljes kisportoltság nélkül is úgy néz ki, mintha állandó jelleggel a testét edzené. Öltözékét tekintve nem egy piperkőc típus… mikor mi akad a kezébe, egyébként akármit felvesz… na jó, a rózsaszín holmiktól és a metroszex göncöktől tartózkodik. Szeme szürkéskék, mely álmataggá teszi a tekintetét, pont olyan, mint egy álmodozó herceg, aki csak a királylányra vár. Azonban ne tévesszen meg senkit sem… ő nem a herceg… és nem álmodozik.
egészségi állapot || egészséges, bár kellett ehhez pár kezelés. Néha még vannak rossz álmai, viszont a távolságtartó magatartása és nyers stílusa mintegy önvédelmi mechanizmusként alakult ki. Ebből soha senki nem fogja kigyógyítani.
varázslói ismeretek || Képességei csak későn mutatkoztak meg – viszonylag – és akkor sem tudta, hogy ez tulajdonképpen mi is. Onnantól kezdve viszont, hogy bekerült a Roxfortba ismételten előtört eminens éne. Jó tanuló, remekül bánik a pálcájával. Kifejezetten szereti a bájitaltant, az átváltozatástant és a bűbájtant. Mugli ismeretekből is jeleskedik, persze ezt csak azért, mert muglik között nőtt fel. Nem ijed meg a sötét varázslatok kivédése tárgytól, eredményesen használja az átkokat és a védekező varázslatokat is. Mágiatörténetből illetve a különböző jósolgatós tárgyaktól kirázza a hideg. Egyáltalán nem tehetséges ezekben, és ha lehet megpróbálja kerülni ezeket az órákat.
felvett tantárgyak || számmisztika, rúnaismeret
mugli képzettségek || Ismeri a mugli dolgokat, hiszen ezek között nőtt fel. Ha szükséges lenne, hogy itt éljen elzárva a mágus világtól, akkor sem lenne gondban, hiszen szinte mindenhez ért. Amihez meg nem… nos minden megtanulható.
pálca típusa || 14 hüvelyk hosszú kőrisből faragott pálca vélahaj maggal [color]multi kari vagyok Darren Gregory WhiteEgyéb|| szeretném kérni hogy James bíráljon el 
|
|
|
|
|
