A csók után, a lány reakció kis mosolyt csalnak arcomra, s az eszembe sem jut, hogy akár „pályafutásom” elején, most is ugyanolyan kaján vigyorral, enyhe pírrel az arcomon, s szememben rajongás fényével figyelem a lányt. Talán csak az este varázsa, talán teljes mértékig csak az ő kisugárzása teszi, de kicsit olyan mintha egy mesébe léptünk volna.
Ekkor kapom magamat azon, hogy ömlengek, s vissza kell ráznom magamat a beszélgetésbe, nekem kell uralnom a helyzetet, s főleg saját cselekedeteimet,gondolataimat . Nem tehetek úgy, mint egy tejfeles szájú elsős. S a lány szavait hallva megpróbálok visszaülni a lóra, természetesen ezzel sem megsérteni őt, de mégis valamiféle rajongást kelteni benne.

- Szép estét Andy! Ha már így megismerkedtünk, - kis mosoly húzódik arcomra – akkor had mutatkozzam be jómagam is. Heikki Ettala vagyok és mindenki csak Heikkinek szólít, kérlek tégy te is ekként – ismételve kicsit a lány szavait, majd egy kedves mosolyt intézek felé-.
Nos én szórakozni jöttem, kicsit kizárni a fejemből a varázsvilág zaját, eltávolodni attól a szennyes, intrikával teli élettől ami mostanában a Roxfortban is folyik. Kicsit kiengedem a fáradt gőzt. Ez a hely pedig erre tökéletesen megfelel.
És te? Te is csak bulizni jöttél? Téged is csak úgy elengedtek ide? Csak azért kérdeztem, mert nem jellemző az ilyesmi, hogy egy ilyen helyre a lányok egyedül járnak. Ne érts félre nem ítélkezni akarok, csak nem értem, hogy egy ilyen szép lány, mint te, hogy jöhet el egyedül egy ilyen, az imént látott veszélyekkel teli helyre egyedül.
Azonban mielőtt válaszolnál, nekem van még egy kis dolgom, ugyanis bár a mai estémet unalmas szórakozással akartam tölteni, olybá tűnik, hogy nem hagyhatom, hogy egyedül maradj. Milyen „kemény” feladat ez számomra. – mosolyodok el egy kissé. – Arról nem is beszélve, hogy el kell, hogy csábítsalak, ami szintén nem egy egyszerű feladat, így ha megbocsájtasz, tennék erre egy próbát. Szóval mit iszol, ha megkérdezhetem.  –

Kaján mosoly húzódik a számra, amely azt szeretné láttatni a lány felé, hogy nyugodtan kérjen akármit, az most nem gond én elhozom neki. Csupán remélni merem, hogy a tőlem megszokott magabiztos szöveg nem rettenti meg Andyt sem, hiszen nem tűnik olyan lánynak, akit az ilyesmi zavarna, sőt sokkal inkább olyan, aki szereti a magabiztosságot, ha pedig ez valóban így van, akkor a mai estén jól fogunk szórakozni.
Tétován várakozok, egyszer a pult felé tekintve, másszor pedig a lányra emelve tekintetemet, egy kis mosoly kíséretében. A válaszát várva ahelyett, hogy végig mérném, csupán az arcán időzök el egy pillanatra, A szemeiben van valami számomra, ami nem enged el engem, valami, ami magával ránt, én pedig szívesen esem vele szabadon, hiszen nem érdekel mi vár engem a földet éréskor, mert tudom, hogy nem fog fájni, puha lesz és kellemes…
Ebből az állapotból rázom fel magam s csapok lélekben egyet a saját tarkómra, hogy „ébresztő, nem szoktál te ilyen lenni”. Ekkor felocsúdva az ömlengős képből ismét a lányra szegezem tekintetemet

Amint a lány reakcióit figyelem s hallgatom mondandóját egyre inkább úgy tűnik, hogy faképnél leszek hagyva, bár figyelembe véve, hogy valahonnan ismerős vagyok neki, talán nem adja fel, ez esetben viszont kénytelen lesz engedni a gonosz kis ördögnek bennem.
„Meg aztán én is egyedül vagyok, te is egyedül vagy... Miért ne dumálhatnánk egy jót?” Ez a mondat már arra enged következtetni, hogy mégis csak benne van a játékba. Most akkor mi is a helyzet? Játszik velem vagy faképnél hagy? Kezd egy kissé összezavarni a lány. Lehet, hogy a saját csapdám rabja leszek.
Azonban amikor már majdnem összezavarodnék érkezik egy másik utalás. „Te aztán tudod hogyan kell flörtölni. Minden elismerésem.” Innen már érzem, hogy sínen vagyok, amikor pedig közeledni kezd felém, hagyom, hogy megcsókoljon.
Forró, kellemes csókban van részem, aminek nem lehet ellenállni, ám hamar véget ér s nyomában arcomra nem ül érzelem, megvárom mit cselekszik ez után.
Közel marad hozzám, ami rosszat már nem jelent, aztán egy sejtelmes utalást küld felém, ami nyilvánvalóan arra irányul, hogy megtudja honnan ismerhetjük egymást, még ha csupán látásból is. Nem hagyhatom kétségek között főleg mivel esetleges meglepődöttségét, s közelségét még egy kicsit a javamra is fordíthatom.

- Ráhibáztál, a Roxfortból az ismeretség… -

Búgom halkan fülébe, majd egy kicsit közelebb lépek, s lazán átkarolom a derekát. Gyengéden közelebb húzom, majd mélyen a szemeibe nézek, egy pillanatra elmerengek a meseszép íriszekben, ezt köbvetően lágy, ám rövidke csókot hintek ajkára, aztán ismét a szemébe nézek, s arcomra mosoly húzódik.

- Azt hiszem az imént elfelejtettem viszonozni. –

A barátságos, biztonságot sugárzó félmosoly egy pillanatra sem tűnik el az arcomról, s a szemkontaktust is fenn tartom. A szemeimben ott ül némi boldogság, s óhatatlanul is kipirul egy kissé arcom, pedig ez rám egyáltalán nem jellemző. Le sem tagadhatom, hogy nekem is kedvemre való ez a helyzet, s bármennyire nem ez volt a tervem, most mégis elpirosodva szememben vágyakozó tűzzel tekintek a lányra, akit az imént még ismeretlennek tekinthettem.
Nem tudom mit fog most tenni, hogy mit fog reagálni, de ettől eltekintve vitathatatlan tény, hogy olyan tüzet gyújtott bennem, ami már rég nem lángolt odabent, s a mely most a vadul dobogó mellkasomból készül kitörni. Érthetetlen ez a helyzet…

A koncert közben ismeretlen ismerősként az imént általam kimentett lány ütközik mellkasomnak,  bízom benne, hogy nem ismer fel, ugyanis nem vagyok az a fajta, aki bármi féle hálát vár el az ilyesmiért. Végül aztán nem lesz szerencsém ugyanis a lány egyből rájön a turpisságra.
A mondandója nyomán nem dagad a mellkasom, ahogyan azoké szokott, akik hasonló tettet visznek végbe, hiszen nem az volt vele a célom, hogy egy potya kört akasszak vele, egyszerűen csak annyi, hogy ő is nyugodtan élvezhesse velünk a bulit.
Mondandója nyomán kérdőn tekint rám, s erőteljesen arra utal, hogy a pult felé vegyük az irányt. Mélyen a szemébe nézek, s közben azon gondolkozok, hogy miféle leszerelést alkalmazhatnék, hiszen most legkevésbé sincs kedvem a pultnál iszogatni, ami nem megszokott tőlem, tekintve azonban, hogy a zsebemben ott lapul a jó öreg lapos üveg, az egész érthetővé válhat. Végül megfogalmazódik bennem a tökéletes válasz.

- Nem azért csináltam, hogy meghívj bármire is. Különben pedig, én csak az általam legjobban preferált Kentucky whiskyt szeretem, ami jelenleg is benn lapul a zsebemben.
Ha mindenképpen hálálkodni akarsz, adj hát egy csókot, a többit pedig majd meglátjuk. –

Arcomra kis mosoly ül ki, ami egyrészt azt nyomatékosítja, amit az imént a lánynak mondtam, másrészt az iránti örömömet fejezi ki, hogy ilyen jól sikerült kivágnom magamat a történetből. Teljes nyugalommal állok ott, hiszen bármi is történjék, ebből a helyzetből csak jól jöhetek ki. Vagy élvezem tovább a bulit egyedül tudva, hogy azért ma is megvolt a napi jó cselekedet, vagy kapok valami extrát, s ki tudja talán egyedül sem maradok a buli folyamán.
Ahogyan ott állok, közben keresni kezdem a lány íriszeit, hátha leolvasható azokból a következő cselekedete, az hogy mire is készül. Bár gyanítom egy „bunkó” felkiáltással faképnél hagy engem, s aztán mind a ketten élvezhetjük a bulit tovább, ő is nyugalomban ettől a paraszttól mentesen, s én is.

~ Mi tagadás szemre való lányka. Ám nem vagyok rászorulva arra, hogy egy ilyen eset útján fűzzem meg őt. Nyílván ha más helyzetben találkozunk simán rányomulok, de nehogy már úgy tűnjön, hogy csak ezért segítettem neki. Döntsön ő mi lesz a jutalmam… ~

Ezen gondolatok közepette még szélesebb mosoly szökik arcomra, s magamban tovább viszem még e gondolatsort miközben a lány válaszát várom.

Szinte olyan érzésem van, mintha a durva riffekkel együtt dobbanna a szívem, arcomról a mosoly és az öröm egy pillanatra sem tűnik el. Homlokomról csorog le a verejték, s amint a mellettem tombolókra tekintek látom, hogy ez náluk sincs másképp, attól függetlenül, hogy az illető nő vagy férfi, illetve jelen esetben a lány és a fiú megnevezés még jobban illik rám és kortársaimra.
Amint körbetekintek a tömegben hirtelen egy fiatal lányra leszek figyelmes, aki szemre való teremtés lévén, hamar egy akaratos és durva hódolót szerzett magának. Valahonnan nagyon ismerős nekem ez a lány, bár lehet, hogy csak a helyzet mondatja ezt az elmémmel. Minden esetre nagyon úgy tűnik nekem, hogy senki sem siet a segítségére, amire nyilvánvalóan rászorul.
Mielőtt odalépek alaposan felmérem a terepet. A „támadó” jó húsban van, így tudom, hogy gyorsnak kell lennem, a meglepetés erejét és a fickó állapotát kihasználva egy jól irányzott ütést kell kiviteleznem melynek végén reményeim szerint elborul az illető.
Ezen gondolatsor végén lassan kimért léptékkel indulok meg a férfi felé. Eközben az amúgy is magas pulzusom még magasabbra szökik, az adrenalin elönti a testemet. A kezeim ökölbe szorulnak, az érzékeim élesebbek.
Amikor odaérek a férfihoz, a bal kezem mutatóujjával megkopogtatom a vállát, majd amikor felém fordul, jobb kezemmel egy jól irányzott ütést indítok meg az álcsúcsa felé. Minden erőmet beleadom az ütésbe, és abban a pillanatban, amikor bekövetkezik az öklöm találkozása az arcával, az idő mintha megállna, a kép kimerevedik, s én egy pillanatig tökéletesen látom, ahogy ellenfelem szemei fennakadnak, az egyensúlyát elveszíti, majd ezzel a lendülettel padlót fog.
Miután konstatálom sikeremet vagy rész sikeremet, időt sem hagyva a reagálásra vagy arra, hogy bárki megjegyezhesse az arcomat, megfordulok, s a tomboló tömeg felé veszem az irányt, hogy tovább élvezhessem a bulit.
Tulajdonképpen most sem értem miért mentem oda, s miért tettem azt amit. Ennek ellenére ezen változtatni már nem tudok, sőt nem is akarok. Megnyugodtam már, visszatért a korábbi „normális” állapotom, amikor is a buli hevétől fűtve ugráltam és énekeltem több száz másik emberrel együtt.

Álmos szombat este Londonban, a városban lézengők arcán unottság és a jó meleg szoba utáni vágy ül. Mindenki hazafelé igyekszik, kivéve a fiatalokat, az ő arcukon cseppet sem az a világfájdalom olvasható, ami az idősebbekén. Ők most szórakozni mennek, most élik az életüket, kihasználják azt a szabadságot, amit a gondtalan tinédzser évek nyújtanak számukra.
Az egyik utcába befordulva hatalmas hömpölygő tömegre lehetünk figyelmesek, fiatalok egész hada szeretne bejutni a Roadhouse Club nevű helyre, ám nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy a bejutással biztosítsa magának kedvenc zenekara aznapi koncertjén való részvételét.
A banda odabent már alaposan feltüzelte a népet, a dobos a lábdobbal hatalmasakat ver, a közönség ujjongva tapsol a minden egyes dobbanásra. A nagy tömeg, a zárt hely valamint az ugrálás és táncolás közepette izzadság cseppek kezdenek el gyöngyözni a homlokokon.
Azonban ezekkel mit sem törődve az ugráló, tomboló had boldogan mosollyal az arcán, élvezi tovább a bemelegítést, melynek végén felcsendül a gitár hangja, majd az énekes kiált egy hatalmasat a mikrofonba, amire válaszul sikoltozást és üvöltözést kap.
Innentől nincs megállás, mindenkin eluralkodik a koncert érzés és mintha csak ezer éve együtt csinálnák mindezt, egyszerre mozognak a karok és a lábak, egyszerre dobbannak a szívek, a koncert elkezdődik.
Nem háborgatja őket senki, nem kell, hogy a mindennapok problémáival foglalkozzanak, ide nem kíséri el őket. Kizárhatnak minden bút és bánatot, elfelejthetik azokat a gondokat, amik nehezítik az életüket. Ezen a helyen csak és kizárólag a gondjaiktól mentes, a boldogság mámorában úszó emberek vannak.
Egyszer csak elhallgat az énekes, csak a zenekar játszik tovább, ők is egy lágyabb ütemet, csak a közönség énekel, együtt, boldogan, a világ zaját és gondjait kizárva.
A tömeggel együtt élve ott ugrál egy magas kék szemű srác, világosbarna fürtjei ide-oda ugranak, a nagy ugrálás és fejrázás közben. Arcán ott ül ugyan az a mosoly, ami a többiekén is, ő is együtt üvölti a szöveget a többiekkel. Szemében ott a csillogás ugyanúgy, ahogyan a többiekében is, egy olyan közösségben van, ahova nem érnek el az ő világának szennyes dolgai, legalább is még nem. Ettől tűnik kicsit boldogabbnak, mint a többiek, ettől felszabadultabb. Nem kötik egy másik olykor rémálomszerű világ szabályai, most minden olyan könnyű.
Egy pillanatra lehunyja a szemét, s csak hallgatja a zenét, engedi, hogy a hátára vegyék a dallamok, hogy messzire szálljanak vele a hangjegyek. Amikor egy erőteljesebb váltás következik, az énekes érdes hangjának belépésével együtt ugrik ismét a magasba. Ebben volt valami düh, de nem a kedvet lehangoló az örömöt elűző düh, sokkal inkább az őt körül ölelő láncokat rázta le, hogy ezektől nem zavartatva teljesen átadhassa magát a zene erejének.

A lány szavai nyomán sem oldódik bennem az érzés, hogy gyengének tűnök, azonban nem fogom emiatt emészteni magamat, nincs értelme, ez is benne van a pakliban.
Ezen gondolatokat messze űzöm a fejemből, hiszen most már nincs ennek jelentősége. A pennát a kezemben forgatva azon gondolkozom, vajon milyen tulajdonságokat soroljak. Nem akarok fals anyagból dolgozni, így rögtön Sunny felé fordulok, arcomon azzal ma bizonyos mosollyal, ami azt sugallja, hogy valamit nagyon szeretnék tőle kérni.

- Nem akarok olyan dolgokat leírni amiket én mondok magamról. Természetesen hozzáteszem az én gondolataimat is, de először minden befolyástól mentesen, ha elmondanád, hogy rövid ismeretségünk alatt milyen tapasztalataid voltak velem kapcsolatban, milyen tulajdonságokat emelnél ki, mindegy, hogy jó vagy rossz, sőt ha mind a kettő van az a legjobb, abból lehet jól dolgozni.
Nem fogok megsértődni semmin, nem vagyok az a típus, jöhet a hideg zuhany is, bármi belefér. –

Utolsó kijelentésem nyomán kisebb nevetésben török ki, majd ezt követően sem fagy le a mosoly az arcomról, s ezen boldogsággal, jó kedvvel a szemeimben fürkészem Sunny tekintetét, mozdulatait, gesztusait. Hiszen ezek sok mindent elárulhatnak egy emberről és arról, amit mondani fog.

~ Vajon mit fog mondani? Vajon mik azok a tulajdonságok, amiket ő lát bennem? Ó ez a fránya várakozás és a kíváncsi természetem.
Nem sürgetem, miért is tenném… Ez egy fontos kérdés, amire nem egyszerű válaszolni, s ezt jól tudom én is. ~

Türelmesen várom a lány válaszát s közben megint eszembe ötlik, amit utoljára mondott.
 „Én nagyon szívesen teszem. Ha csak azt tudom, hogy ÉN, egy jelenéktelen kislány, aki még nem sokat tud a világról segítettem valakinek magára találni. Már megérte élnem!”

~ Egy ilyen kislányhoz képest nagyon éretten gondolkozik. Sanszos, hogy az élet neki is mutatott már ezt-azt, így nem csoda, ha korához képest „felnőttesebben” gondolkozik bizonyos dolgokról. Ettől eltekintve meglepő, de nagyon pozitív. ~

Szinte észre sem veszem, hogy gondolataimba merülve ismét a távolt kezdtem kémlelni, s megint csak elrugaszkodtam a történettől. Továbbra is várom, hogy mit fog mondani beszélgetőpartnerem.

~ Puzzle, milyen jó hasonlat. Igazából még kedvemre is való. S, ha jobban belegondolok, nem is rossz ez az ötlet. Hiszen mi veszteni valóm lehet? Gyerekes volna? Kit érdekel? Bár meggyőződésem, hogy ennek semmi köze sincs a gyerekességhez. Lényeg a lényeg, ennek a kislánynak bizony igaza van. ~

Ezen gondolatok és Sunny mondandója nyomán arcomra ismét kiül a mosoly, s pillanatokkal később már is a táskámban kutatok ahonnan egy papír, majd ezt követően, egy penna kerül elő.
A szemeimbe visszaköltözik az öröm és a reménnyel teliség. Nem változott meg egy csapásra a világ nézetem, csak látok ismét esélyt arra, hogy olyan értékeket, olyan lehetőséget fedezek fel magamban, ami talán a helyes irányba terel engem.
Mindig is tudtam, hogy jönni fog valaki aki majd utat mutat nekem, felnyitja a szemem és neki köszönhetően talán önmagam egy új darabjára akadok majd rá.

- Nem is rossz az ötlet amit felvetettél. Hiszed vagy sem ez még nem jutott eszembe, de ahogy a mondás is tartja, jó pap is holtig tanul. Örülök, hogy felvetted ezt a lehetőséget.
Viszont ha nem baj, akkor ehhez a segítséged kérném. Egyrészt, mert nem szeretek egyedül itt üldögélni, másrészt mert jó társaságban ez is mókának fog tűnni.
 Tudod, mindig is tudtam, hogy bár sokszor azt sulykolják belénk, hogy egyedül vagyunk a világban, hogy a magunk lábán kell megállnunk, ami megjegyzem sokszor igaz is, de ettől eltekintve, sokszor szükségünk van emberekre, akik segíthetnek nekünk abban, hogy egy új úton induljunk el, hogy egy új felét ismerjük meg a világnak. Azt hiszem, most te is egy ilyen ember vagy az én életemben. Nem vagyok az, az érzelgős fajta, de ezt most így érzem. –

Ezen a kijelentésemen már meg sem lepődök. Pedig alapvetően nem szoktam így viselkedni, de hát ki az aki nem örül minden ilyen lehetőségnek. Az én helyzetemben, már bármi hatalmas segítségnek tűnik. S bár legbelül sokszor arcul köpném magamat, hogy ilyen gyengének hatok, de valahol nem bánom, hiszen mindenkinek vannak ilyen pillanatai, s bármennyire is töketlennek tartja agyam egy része, most még is csendre intem s hagyom, hogy ezen a szálon fussak tovább, majd csak kikeveredek belőle.
Arcomról a mosoly továbbra sem hervad le, s szemeimben is ott ég a tettvágy tüze. Figyelni kezdem Sunny reakcióit, s várom a válaszát, erősen bízva a beleegyezésben, hiszen jó kis társaságom lett, bármennyire is magányra vágytam volna, hiába az igazi segítség sokszor akkor jön, amikor nem is számítunk rá.

- Nem az a baj, - kezdek rögtön mondandómba – hogy nem hiszek magamban. Egyszerűen csak most ott tartok, hogy úgy érzem nincs kijelölt út a számomra. Mintha mindenkinek lenne előre megírt sorsa, az enyémet pedig valahol félúton abbahagyták volna.
Nem adom fel a keresést, csak egy ideje úgy érzem, hogy hasztalan keresnem… Nekem nem jutott jövő.
Elég elégikusan hangzik, de tényleg van egy ilyen vonulata ennek a kiútkeresésnek. Néha úgy érzem, hogy a felnőtt lét és az iskolás évek mezsgyéjén egyensúlyozva fogom leélni maradék éveimet.
Hidd el erős bennem a remény, hogy nem így van, de ha jönnek a rossz dolgok… Akkor azok egyben jönnek, és ilyenkor egy kicsit sok. –

Figyelem amint táncba kelnek a levelek, a szél játékára, s egyik oldalról a másikra vetődnek a szemem előtt. Valahogy én is így érzem magam, mint ezek a levelek, mintha csak a szél kénye kedvének kitéve minden nap máshova vetődnék, ám én hagyom magam, had sodorjon a szél, had vigyen el a hátán messzire, hiszen magamtól nem tudok most talpra állni.

~ Mi történt velem? Mi lett azzal az erős emberrel akinek korábban magamat hittem? Miért tűnt el? Miért adtam most ki magam? A gyengeségem adtam el, amivel aztán bárki könnyedén visszaélhet… Támadási pontot adtam magamon… ~

A gondolatok zavarosak a fejemben. nem is tudom igazán, hogy mi is a fontos. Talán pont ezért tartok ott ahol, mert a fontos dolgokat elhanyagoltam, s hagytam, hogy a kevésbé számottevő események domináljanak az életemben. Hát a méltó büntetésemet is elnyertem.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, s mélyet szippantok a levegőbe. Az illatok, s az érzetek sosem csaltak meg eddig, s most is olyan tisztán érzem őket, olyan nyugtatóan hatnak rám. Látom, amint kilépek ebből a világból s a magasba emelkedek… Szeretnék elrepülni messzire… Itt hagyni mindent.

A lány szavai hallatán, a korábbi mosoly hirtelen tovatűnik a szavak szárnyán, s helyébe komorság költözik. Mintha csak megérezte volna a Sunny, hogy mi is az én igazi problémám. Arcomon a belső vívódás nyomai jelentkeznek, egyes vonásaim hirtelen megfeszülnek, a szemeimet összehúzom, látszik, hogy valamin nem hagy nyugodni, s most felsértettük e kényes téma talaját.
Ilyenkor olyan érzésem van, mintha üvöltenem kellene, hátha attól elmúlik ez a szorongató érzés, ez a gyomrot göcsbe szorító gondolat. Bárcsak tisztább lenne előttem a kép, bárcsak eloszlathatnám a viharfelhőket…

- Akkor azt hiszem, hogy meglepetéssel szolgálhatok számodra. – Magam sem értem, hogy miért, de hirtelen beszélni kezdek a dologról, s amikor rajta kapom magamat e botláson, mit sem törődve vele folytatom mondandómat. – Nem érzem magamat jó varázslónak, sőt azt se tudom, mit kezdjek az életemmel. Nem látom magam előtt a jövőt. Azért jöttem ide, mert szabadulni próbálok ettől a gondolattól, amely nem is olyan régen költözött csupán a gondolataim közé. Ne érezd magad rosszul amiatt, hogy előhoztad belőlem ezt a témát, egy percig se sajnáld, talán nekem is jobb, ha beszélek róla.
Sokan az évfolyamomon, nagyon régóta tudják, hogy mit akarnak kezdeni magukkal. Gyógyítani akarnak, vagy megküzdeni a gonosszal. Én viszont sosem gondolkoztam ezen, éltem a magam felelőtlen kis életét, buliztam, ha kellett, ha nem. Ne érts félre, ezt sem sajnálom egy percig sem, hiszen élveztem a diákéveimet. Azonban a sok bulizás és gondtalanság közepette, elveszett a lényeg. Az életcél keresése. A kapcsolataim közül sok nagyon felszínes, persze vannak jó barátaim, de rajtuk kívül sokan csak a bulik és a pezsgés miatt lógnak velem. Nincsenek olyan emberi kapcsolataim, amelyek elősegítették volna a tovább lépésemet, amik alakítottak volna azon az elképzelésemen, hogy merre akarok orientálódni életem során. A barátaim könnyen vannak, őket várja otthon a vállalkozás, az én szüleim diplomaták, az sem biztos, hogy még sokáig itt lesznek.
Ilyenkor van, hogy az ember elveszettnek érzi magát… Olyan üresnek, de leginkább értéktelennek…
Azt hiszem most egy kissé elrontottam a beszélgetés hangulatát… Nagyon sajnálom! –

Mondandóm végeztével, szemeimmel a lány lélektükreit keresem, arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondolhat ezek után rólam. Egy ideig még elidőzök az arcán, majd tekintetemet lassan elfordítom, s ismét a messzeséget, az ismeretlent kezdem kémlelni.
A kék íriszekben vihar dúl, a düh és a csalódottság vihara, amely felkorbácsolja a szomorúság mélykék tengerét. Megint üvölteni lenne kedvem, megint széttörni a láncaimat, amelyek nem hagynak kitörni ebből a helyzetből. Ám ezen béklyók olyan erősek, hogy talán egyedül nem is sikerülhet leküzdenem őket, talán jobb is, hogy beszéltem róla… Talán nem fog ezek után sem változni semmi…

Hallgatom, ahogyan a lányka ide-oda kap mondandójába, s ennek nyomán mosolyom ismét kicsit szélesebbre húzódik, de egyáltalán nem gúnyosan, csupán amolyan „milyen aranyos” mosoly. Nem jellemző tőlem az ilyesmi, vagy csak eddig nem nagyon volt rá alkalmam, de most valahogy nem is zavartatom magamat.
A sok kérdés közepette, szinte alig várom, hogy jusson nekem is egy pillanatnyi idő, amikor reagálhatok az elhangzottakra, a feltett kérdésekre, s amikor a Sunny is a távolba réved, akkor megragadom az alkalmat.

- Őszintén szólva nem is gondoltalak gonosznak. Egyetlen kósza percre sem – e kijelentéseim nyomán röpke mosoly húzódik arcomra, ám rögtön folytatom is mondandómat-. Ha pedig engem kérdezel, akkor mindig azt mondom, hogy a nevünk sosem egy korábbi személytől válik valaminek a fogalmává, sokkal inkább az által amilyen tartalmat mi varázsolunk mögé. – milyen fennkölt vagyok ma, gondolom magamban, de ezzel sem törődve folytatom tovább-.
A nyúl év egy rendkívül érdekes könyv szerintem, a címét nem kezdem el magyarázni, sokkal inkább a tartalmát, abból pedig te is rájössz, hogy mire utal a címe.
A regény főszereplője egy megcsömörlött újságíró, aki fotós kollégájával hazafelé tartva az országúton elüt egy nyulat. Az újságíró a sérült nyúl után indul az erdőbe, és a gondozásába veszi a beteg állatot. Kollégájához már nem tér vissza az autóhoz, hanem a nyúllal együtt vándorútra kel. A történet csak eztán kezdődik el igazán. – Kis kacsintást ejtek meg Sunny felé, majd folytatom tovább. –
Ketten beutazzák Finnországot, főként a Lappföldet, és hihetetlen kalandokban van részük. Útjuk során többször is összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, de mindig sikerül tisztázni magukat. A férfi és a nyúl végül a Szovjetunióban köt ki, ahol azonban tisztelettel néznek rájuk, és ahelyett, hogy tiltott határátlépésért elítélnék, visszaküldik őket Finnországba. Az újságírót hazájában börtön várja, ahová a köztársasági elnök engedélyével (egy rejtélyes levélnek köszönhetően) még a nyulat is magával viheti. Végül különös körülmények között nyomuk veszik a szigorúan őrzött intézetben, és csak sejteni lehet, hogy ismét szabadok, s újra járják a saját útjukat.
Nagy vonalakban erről szól a könyv, de nem megyek bele jobban, hátha neked is megtetszett vagy megtetszik egyszer és akkor elolvasnád.Gúnyos, groteszk, mulatságos, a finn szabadságvágy mesejellegű ábrázolása. Sokat jelent számomra ez a könyv. – Egy pillanatra ismét a távolt kezdem kémlelni, majd csakhamar visszatérek, hiszen eszembe jut, hogy van még mondandóm a lánynak. –
Tudod az utolsó kijelentéseddel vitatkoznék. Mindig azt szoktam mondani, hogy semmi sem történik véletlenül, így többek között az sem, hogy a teszleksüveg mely házba oszt be minket. Sosem tudhatod, hogy milyen értékek lakoznak benned, amik erre a döntésre sarkalhatták. Ne kérdőjelezd meg, hogy oda való vagy e, ha igazán akarod, ha oda valónak érzed magad, akkor igenis ott a helyed. Sose feledd, hogy magad alakítod a sorsod, az, hogy a hollóhátba kerültél, legyen egy kihívás számodra.
Amúgy, én is a hollóhát házba tartozom. –

Utolsó kijelentésem nyomán szememben fény gyúl, amolyan tettvágytól fűtött fény, mintha kicsit belém is visszatért volna az élet e monológ után, ám még mindig zavart vagyok, hiszen bár tenni akarás már van bőven, de látható célok még nem igen vannak előttem. Hiányoznak a lehetőségek, ha pedig ez így alakul, akkor ez lassan, de nagyon biztosan megfolytja ezt a féle ifjonti hévet.

~ Nem adhatom fel! Mindig ennek kell a szemeim előtt lebegnie. Ha nem jön az ihlet, hát meg kell keresnem magamnak az élethivatásomat. ~

Ezer gondolat kavarog a fejemben, de a legerősebbek ezek, így ezek egy kissé mindig elnyomják a jókedvemet.
Mosta a földet kezdem bámulni, most a lehetőségeimen gondolkozok, hátha akad valami, valami nekem való…

Hallgatom a lányt s közben mosolyom sem lankad, bár most nem örömködni lenne kedvem, mégsem szomorkodok. Talán a kellemes társaság teszi, talán, hogy nem kell a gondjaimmal foglalkoznia, a lényeg, hogy sokkal jobban érzem így magamat, mint a korábbi mélabús, komorságban. Persze azok a gondolatok olykor-olykor még eszembe jutnak, de hamar elnyomják azokat, a lány kérdéseire formálódó válaszok.

- Nem hiszem, hogy ismered ezt a könyvet, Arto Paasilinna A nyúl éve, a könyv címe. Ő egy finn író, az én személyes kedvencem, mind a könyv, mind a stílus amit képvisel. Ha érdekel, hogy miről szól esetleg mesélhetek is róla, bár nem mindenkinek fekszik az ilyen téma. – kicsit szélesebbre húzódik a mosolyom. – Viszont ha kedved van hozzá tényleg bármikor szívesen…
Szeretek mosolyogni, szeretem a boldog embereket magam körül, akikből manapság sajnos elég kevés van. Mindenkit nyomaszt a jelenlegi helyzet, az, hogy senki sincs biztonságban, az, hogy barátokat, családokat szakított el egymástól ez az egész forgatag…
Ami pedig a nevemet illeti, csak hogy kellemesebb vizekre evezzünk, azzal nem tévedsz. A nevem még csak közel sincs Angliához. Finn eredetű a nevem, ahogyan a családom is finn gyökerekkel rendelkezik.
Sunny? Érdekes, de kedves becenév, ha nem baj én is így szólítanálak.-

Kicsit összerendezetlenek a gondolataim, így talán a lánynak is összefüggéstelennek tetszhet, amit így nagy hirtelenjében előadtam. Ettől eltekintve persze a mondandómat komolyan gondoltam, főleg ami a jelenlegi helyzetről szólt.
Persze engem nem csak ez nyomaszt, de ami igazán bánt, abban nem sokan tudnának nekem segíteni. Nem tudom mit kezdjek az életemmel, nem tudom mi lesz az iskola után, fogalmam sincs, hogy mihez is kezdek. Nincs egy kialakult képem a helyemről a világban. Valahogy olyan ez az egész, mintha mindenki tovább utazna, míg én csak várok a pályaudvaron, hátha felvesz valamelyik vonat, de egyikre sem szól a jegyem, egyik sem az én utamon halad…
Egy pillanatra leveszem tekintetemet a lányról, s a kék íriszek a távolba révednek, kémlelve a végtelent, az elérhetetlent, mintha minden ilyen lenne. Ebben a pillanatban az is…

Épp csak egy pillanatra nem nézek a lány felé, aki most már minden bizonyosság szerint látta a kis jelenetemet, és máris kották landolnak előttem, a könyvemen. Mire felemelem tekintetemet, a lány már mellettem áll, s szinte rögvest bele is kezd mondandójába, ami akár egy villámcsapás töri meg melankolikus csendemet, ami persze nem zavar, de azért némi fenntartással kezelem a közeledését. Nem bizalmatlankodom, sokkal inkább csak meglepő, hogy rajtam és természetesen a baráti körömön kívül, más is hasonlóan nyitott és közvetlen maradt ezekben az időkre is.

~ Mit akarsz tőlem? Miért találtál meg engem? Azt hiszem ennek is vaskosan köze van ahhoz, ami az imént férkőzött a gondolataimba… Semmi sem véletlen. Talán pont ide akart hozni a falevél. ~

- Nincs semmi baj. – mondom, majd a lány felé nyújtom a kottát. – Persze ülj csak le nyugodtan. – Arcomra mosoly ül ki mondandója nyomán, majd ekként válaszolok. – Magányos? Nem hinném, hogy magányos lennék, bár való igaz, hogy egyedül maradtam most a gondolataimmal, de miből gondolod, hogy nem éppen így akartam. Az is előfordulhat, hogy az emberek elől menekültem ide ahol csend és nyugalom honol. –

Mondandóm végén, lazán felhúzom a szemöldökömet, majd szám ismét széles mosolyra húzódik. Lassan bezárom a könyvet, ezzel is azt közvetítve, hogy én készen állok a beszélgetésre. Miközben a könyvet, táskámba helyezem, közben pedig hirtelen eszembe ötlik modortalanságom.

- Ó! Hiszen még be sem mutatkoztam. Bocsásd meg az udvariatlanságomat, nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem, ami bár „jó” híremből nem következik egyenesen, de a szüleim jól kitanítottak e téren, így el nem hagyhatom.
A nevem Heikki Ettala. –

Tekintetemmel ismét keresni kezdem a lányét, s mind eközben várom, hogy mit reagál az imént általam elmondottakra. Érdeklődve figyelem őt, s közben íriszeiben keresem a választ, hogy vajon ő miért lehet itt, vajon mi űzte ide, hiszen ide általában gondolkozni, egy kicsit a külvilágtól távol maradni járnak az emberek.

A klubház csendes, szinte kihaltnak is mondható. Azonban ha jobban fülelünk, penna sercegésére lehetünk figyelmesek. Az íróeszköz serényen jár fel alá, amint a mívesen megalkotott betűket a papírra veti vele egy fiatalember keze. Ha jobban szemügyre vesszük a papírost, akkor szinte rögtön szembeötlik, hogy nem angol szavakat írt a lapokra, valamiféle idegen nyelven készült el az iromány, ebből is látszik, hogy vagy külföldi rokonoknak ír, vagy csak nem szeretné, ha bárki illetéktelen elolvasná.
Munkája végeztével összerendezi a lapokat, majd gondosan félbe is hajtja őket, hiszen így férnek csupán bele a borítékba. A boríték, amelyet rögvest a kezébe vesz egy kissé fakó, valószínűleg már jó ideje a polcán hever felhasználatlanul. Mihelyt helyére került a küldemény némi viaszt csepegtet a szükséges helyre, majd gyűrűvel zárja le a levelet. Régi módi megoldás, de ez is utalhat egy s másra, mint például, hogy a levél bizalmas vagy akár arra, hogy kinek szól, ebben az esetben az embernek elsőre valaki a belső körből jut az eszébe.
Nem sokat teketóriázik, rögvest kezébe veszi a levelet, s heves léptekkel a bagolyház felé veszi az irányt. Útközben szinte körbe sem néz, csak megy előre rendületlen. Arcán nem ülnek érzelmek, szemében mégis ott ül a szokásos csillogás, ami akkor szokott a kék lélektükrökbe kúszni, amikor valami izgalmas dolgot csinál, amikor valami rosszban sántikál, vagy amikor valaminek nagyon örül.
Amint a bagolyházhoz ér, oda hangtalanul, szinte észrevehetetlenül lép be, hiszen nem akarja az állatokat megzavarni azzal, hogy nagy robajjal vágódik be. Tekintetével megkeresi Terot, majd az állathoz lép, s egy kissé meghajol.
Amikor Terot választotta magának, egyetlen fontos szempont döntött a javára, az, hogy egy roppant méltóságteljes állatot látott benne, egy fiatal, de annál büszkébb állatot. A bagoly lassan leszegi fejét, majd vissza, eztán szinte már-már nyújtja a lábát, hogy Heikki felköthesse rá a levelet, amely pillanatokkal később meg is történik, s ezt követően még egy jutalmazó simítás a tollakon, amit Tero ilyenkor mindig örömmel vesz, majd már indul is a madár, hogy gazdája levele minél hamarabb célhoz érjen.
Heikki egy pillanatra megáll, s nézi a madarat, amíg az el nem tűnik a horizonton, aztán egy laza mozdulattal sarkon fordul, s szinte már menne, amikor észreveszi, hogy nincs egyedül. Tekintetét a lány felé fordítja, s egy pillanatig csupán csodálkozva tekint felé, majd kisvártatva arcára mosoly ül ki, amolyan komisz, „rosszban sántikálok” mosoly. Eztán szép lassan elindul kifelé, azzal a nem titkolt szándékkal tesz így, hogy a lány végül úgy is megszólítja…

Egy gyengéd szellő nyomán táncba kel az avar, majd kiválik belőle egyetlen falevél, melyet hátára vesz a komisz szellő, s kénye kedve szerint rángatni kezdi, egyik helyről a másikra, míg nem megállapodik egy magányos fiú könyvén, aki ahelyett, hogy egyetlen laza mozdulattal lesöpörné, ujjai közé veszi, s egy kissé megemeli, majd percekig csak bámulja, ki tudja miért, aztán visszateszi a könyv lapjai közé, majd óvatosan összezárja. Eztán hamarjában össze is szedi maradék cókmókját, s sietve távozik.

~ Nincs kedvem most az emberekhez, nincs kedvem most a tanuláshoz, most nyugalomra van szükségem, legkevésbé sem nyüzsgésre. ~

Ezen gondolatokkal a fejében indul meg egy régi törzshelye felé, ahol azonban már rég nem járt, hát ideje felidézni az emlékeket. Ahogy halad a szél, s a lendület játszadoznak, a sapkája alól ki-kikandikáló fürtjeivel. Tekintete üres, szemei tompák és élettelenek, nem a megszokott fényüket adják, mintha nyomasztaná valami. Persze ezekben az időkben nem is csoda, talán ez nyomta rá komor bélyegét, az alapjában véve vidám fiatalemberre is.
Még pár erőteljes menetben megtett méter és meg is érkezik a patakhoz, bár a korábbi terveihez képest egy kissé módosult a felállás, hiszen itt sem lehet egyedül, ám talán ez a csöppség nem fogja zavarni komor magányát. Lassan letelepszik, s ismét előveszi a könyvét, benne a kis levéllel, amelyet az imént oly sokáig nézegetett.
Csodálkozva tekint ismét a kis falevél felé, mintha csak valamiféle megváltást várna tőle, mintha csak feloldozást, valamiféle természetfeletti erőt látna benne, valamit ami változtat a mostani állapotán.

~ Semmi sem véletlen. Ahogy az sem, hogy ez a kis levél, a világegyetem e kis darabja éppen az én könyvemen landolt, az, hogy eszembe juttatta ezt a helyet, az, hogy itt sem lehetek egyedül. Véletlenek nem léteznek… ~

A gondolatok, s a hozzájuk tartozó érzése pillanatok alatt rohanják meg őt, így egy kissé zavartnak tűnhet most. Feláll, s a levelet lazán elengedi, majd csupán bámul utána. Eszelősnek tűnhet, pedig ez közel sem így van. E teátrális mozdulatok, gondolatok valahogy most még sem tűnnek művinek, hamisnak.
Lassan ismét leül, s közben még egy pillanatig a falevélen jár az agya, majd tovatűnik gondolataiból is, s visszatér a könyvéhez, ahonnan csupán egyetlen pillanatra tekint fel, amikor eszébe jut, hogy rajta kívül van most más is ott, aki valószínűleg végig nézte ezt a jelenetet, bár nem nagyon izgatja, azért vet oldalra egyetlen pillantást, hogy nem néz e furcsán felé a lány, amire persze minden oka meglehet.
 

         Alapok

jelszó ||  "Minő sötét az emberi ármány."
teljes név || Heikki James Ettala
becenév || Heikki
nem || férfi
születési hely, idő || 1980. 07.23 Espoo, Finnország
kor || 17
vér || fél
évfolyam || 7
 

         A múlt

Fagyos téli este van, a finnországi Espooban járunk, ahol egy csöndes kis utcában egyetlen házból mutatkoznak csupán élet jelei. Nevetés hallatszik, harsány gyerek zsivaj. Egy komisz kis gyermek rohangál a szobában. Mögötte az édesapja, egy magas jó kiállású férfi, nagyon barátságos arccal mosolyog gyermekére. Hirtelen csengő hangon érkezik a felszólítás, hogy elkészült a vacsora, mire az apuka gyengéden megragadja fiát, s az étkező felé veszi vele az irányt. Belépve egy magas hófehér bőrű asszony áll, akinek vállára rakoncátlan barna fürtök omlanak, a csodaszép kék szemek pedig csak még szebbé teszik őt. Idilli kis családnak látszik, akikben semmi érdekes nincs a hétköznapi emberek számára, egészen addig, amíg az evőeszközök el nem kezdenek szépen maguktól az asztalra szállingózni, csak úgy, mint az ételek a konyhából.
E kedves családról, még a közeli mugli barátok sem tudják az igazat, hiszen ők a normális életet választották, a varázsélet helyett és így jobb mindenkinek, ha senki nem tudja kik is ők valójában. Jelentősen megkönnyíti a beilleszkedést.
Valójában a szülők, s ez által valószínűsíthetően Heikki is varázslók. Az édesapa egy ősi Finnországból az Egyesült Királyságba származott varázslócsalád tagja, míg édesanyja egy angol családból származik. A szülei a Roxfortban találkoztak egymással, majd mind a ketten a diplomáciai pályára léptek, ennek köszönhetően jutottak Finnországba, mint varázsnagykövetek.
Pár évvel később ismét betekintve a családi házba ugyanazt az idillt találjuk, ám a komisz gyerekzsivaj már csak kósza emlék maradt. A kis Heikki nagyobbacska gyermek ekkor már, olyan nyolc éves körül lehet, s a lakás tele van, az ő úgy mond „kacatjaival”, gördeszkával és hozzá hasonló tárgyakkal. A szülei megengedik neki, hogy ilyesmikkel üsse el az idejét, persze csak bizonyos szabályokkal együtt. Nem fogják keményen, ám mégis meg van az a kontroll aminek köszönhetően nem egy kis vadembert nevelgetnek otthon, persze ez sem maradt örökké így, a „vadember” végig ott szunnyadt a kis emberben.
Ha ugrunk egy nagyobbat az időben, akkor el is érkezünk a dolgok izgalmasabb részéhez, avagy hogyan került kapcsolatba finn varázslók gyermeke a Roxforttal.
Ahogy teltek múltak az évek Heikki barátokat szerzett, s velük lógott amikor csak lehetett. Télen, ami arra felé elég hosszú időszak, együtt jártak a hegyekbe, ahol elütötték az unalmas órákat hó csatáztak, snowboardoztak, forró csokit ittak nagy mennyiségben és volt, hogy csak leültek egy domb tetején, s onnan nézték, ahogyan lemegy a nap. Egy ilyen alkalommal történt meg, hogy a barátaival a jégre merészkedett, s cipőben csúszkáltak rajta, egészen addig, míg Heikki meg nem csúszott és vágódott a hátára, amin a lendületnek s a csúszós jégnek köszönhetően tetemes sebességgel közeledett egy a tavon lévő lék felé. A fiú ekkora lehunyta a szemét s erősen koncentrált, ám valahogy csak nem jött a lék, mintha elkerülte volna vagy ég el sem érte. Amikor végre már nem csúszott tovább, kinyitotta a szemeit, s feltápászkodott. Lassú léptekkel elindult a barátai felé, s közben kereste a léket, ami valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán nem volt sehol, eltűnt. Ekkor szembesült azzal, hogy neki is van varázsereje, és ez bizony felvillanyozó érzés volt számára, olyannyira, hogy aznap nem is tudott másról beszélni otthon csak és kizárólag erről, de annyit, hogy szinte a szülei agyára ment ezzel, akik persze mindemellett örültek, hogy fiúk is varázsló lesz egy napon.
Nem sokkal később édesapját Londonba helyezték át, hogy a mágia ügyi minisztériumban dolgozzon. Jelentős előre lépés volt ez számára, hiszen a családját is jobb körülmények közé tudta vinni, s ami a legfontosabb az volt, hogy ismét hazatérhetett, s egy jó iskola közelébe tudta vinni gyermekét. Így hát Londonba költöztek, ami leginkább Heikkit viselte meg, de őt meglehetősen mélyen érintette. Sokáig nem lehetett megvigasztalni, ám végül megbékélt a gondolattal, s aztán a ténnyel, hogy új otthona lesz, és új barátokat kell szereznie.
Egy nap aztán bagoly posta érkezett a Roxfortból, amelyben az a meglehetősen jó hír állt, hogy a fiút felvették az iskolájukba. Az izgalmak csak ez után kezdődtek.
Minden rendben ment, az abszolúton megvásárolták a szükséges felszereléseket, amelyeket az levélben írtak. Így teljesen készen állt arra, hogy megkezdje tanulmányait a Roxfortban.
A vonat utat hosszúnak és unalmasnak tartotta, nem sikerült egy vidám kabint kifognia, így egész végig csak az ablakon bámult kifelé, s azon tűnődött vajon az egész ilyen unalmas lesz, mert akkor nehéz hét évet kell majd eltöltenie az iskolában. Természetesen nem is lenne jó ez a történet, ha így lett volna.
A ház beosztásnál olyannyira elgondolkozott, hogy háromszor kellett mondani a nevét mire észbe kapott s a székbe ült. Amikor pedig a süveg a fejére került, az, szinte rögtön beszélni kezdett, hosszú mondandója volt. Valahogy így hangzott:
- Érdekes vagy, tudod e kis komám? Meglepő, hogy mennyi energia van benned, amit ki is használsz rendesen, mégsem mindig jóra. Valami mélyen lapul benned, valami ami a felszínre akar törni, de még nem jött el az ideje, nem tudom megmondani, hogy jó vagy rossz, de az biztos, hogy az energiáidat ez fogja majd igazán lekötni. Eszes legény vagy azt meg kell hagyni, s tettre kész, ám kérdésesek tetteid… (S nem mindig egyenes tettek) – súgja csupán Heikki fülébe e kemény szavakat – Meg van benned a ravaszság és bátorság egyaránt, de ott lapul mellette a kicsapongás, a pimaszság. Összetett jellem vagy hallod e, szeretem az ilyet, neked valóban nálunk van a helyed még pedig egy bizonyos házban, amely legyen a…. –
A tapsvihar miatt nem nagyon hallotta, hogy melyik házba osztották be, ami igazából nem is nagyon érintette meg, hiszen egyikről sem tudott semmit, igazából az iskoláról sem nagyon. Azt is csak abból állapította meg, hogy melyik asztalhoz kell mennie, hogy amikor tétován nézelődött, akkor a házába frissen beosztottak erőteljesen mutogattak neki egy helyet maguk mellett.
Az első év csendesen telt el, még ismerkedett az iskolával, a varázsló léttel, és az emberekkel. Egy unalmas szombaton akadt rá két srácra, akik különböző házból jöttek, ráadásul Heikkinek sem volt egyikük sem a ház társa, mégis barátságosan fogadták. Havazott aznap, de ők kimentek a szabadba, s egy kis hógolyózással ütötték el az időt, ami meglepő helyzeteket és sok nevetést hozott számukra. Sikerült ismét barátokat szereznie akikkel ettől kezdve ha szóltak neki ház társai ezért, ha nem ő együtt lógott.
Ahogy egyre inkább beilleszkedett az iskola légkörébe, egyre több kapu nyílt meg előtte. A hűvös, cinikus északi srácból egy nyílt és vidám figura lett, ez persze nem jelenti azt, hogy hűvös cinizmusa nem tért vissza bizonyos helyzetekben, de társasági emberré vált. Megtalálta az utat a lányok szíve felé is, hiszen egy különc finn srác mégis csak felkelti az érdeklődést, ha szeretné, ha nem, ha pedig már így alakult, miért ne használná ki a lehetőséget.
Talán ezeknek a lehetőségeknek, talán az olykor nagy tehernek számító vizsgáknak köszönhetően idővel elragadta a bulik és az alkohol varázsa, így eredményei is romlani kezdtek, ami már otthon is visszhangot váltott ki, hiszen nem tűrték, hogy a jegyei sínylődjék meg az ő szórakozásait, voltak szabályok amiket be kellett tartania, nos ez volt az egyik közülük. Így a bulik, lányok, alkohol maradtak, de mellette egy kis tanulás, egy kis trükk segítségével jócskán feljavította az eredményeit. Ez jól jött neki az RBF-eknél is, sőt talán ott jött a legjobban, a lényeg, hogy meglettek azok is, sőt még a RAVASZ-hoz is megfelelő eredményt ért el, így a későbbiekben erre is sort kerített.
Korábbi hobbijai is megmaradtak, s a kviddics helyett maradt a hódeszka és hozzá hasonlatos kikapcsolódások. Többek között az „italosan őrültségeket csinálunk”: wc papírral betekerni tárgyakat, fákat feldíszíteni vele, szinte meztelenül futni és hemperegni a hóban. Szóval nem éppen Roxfortos módon viselkedni, aztán kibújni a felelősség alól. A tanórákon nem volt a legaktívabb diákok között, a tanárokkal szemben is felvette a hűvös, logikus, de mégis nagy tudással megáldott kölyök szerepét, akik vagy nem is foglalkoztak ezzel vagy csak nem szóltak érte. Összefoglalva élte és éli a maga által megálmodott, illetve újra álmodott roxfortos diákéletet.


         Jellem

Vágyik a szabadság után amelyből így is bőven kijut neki, sőt talán sok is. Nincsenek akadályok előtte, mindent bevállal, nem ijedős típus. Sokszor szereti megkerülni a dolgokat és a dolgok könnyebbik végét fogni.Hajtja a csajokat és imád bulizni. Nem veti meg az alkoholt sem, de nem ájulásig, hanem a jóérzés határait célozza meg. Sok őrültségben benne van, ami másnap már annyira nem vicces vagy csak másoknak nem az.
Szülei szavára mindig ad, hiszen ők azok akik eddig is egyengették az életét. Nem igazán érdeklik a tantárgyak, a sötét varázslatok kivédését kivéve. Az órákon hűvös közönnyel válaszolgat, ha kérdezik, ha nem akkor jegyzetel és el van a többiek között várja, hogy ismét szabadon legyen.
Egy igazi szelidíthetetlen vadlóhoz lehet hasonlítani, de mint tudjuk egyszer mindenkit betörnek, talán jön egy mentor aki megtalálja benne a lehetőséget és kiemeli ebből a csapodár életmódból ezt a valóban eszes fiatalembert.

         Apróságok

mindig ||
- Bulik
- Csajok
- Szabadság
- Sport
- Vodka
soha ||
- Kötöttségek
- Túlbuzgóság
- Unalom
- Egyszerűség
- Magány
dementorok ||  Amikor úgy érezte, hogy egyedül maradt mert a barátai finnországban maradtak.
mumus || Egy óriási vörös szemű fehér nyúltól.
Edevis tükre ||  Boldogság, siker
százfűlé-főzet ||  Narancssárga, mandarin ízű
titkok ||
- Néha szerepnek érzi ezt a buliarc dolgot és szívesen kilépne belőle
- Szeretne kezdeni valamit az életével
- Többségében ők csinálják a wc papíros merényleteket.
rossz szokás ||
- Rengeteg bulizás
- Alkohol
- Felelőtlenség


         A család

apa || Janne Ettala, 47 éves, félvér
anya || Jasmin Ettala (McElroy), 45 éves, félvér
testvérek ||
családi állapot || egyedülálló
állatok || Tero, hóbagoly

Családtörténet ||

Apai ágról a család ősi finn varázslócsalád, amely néhány száz évvel korábban érkezett Angliába. Már elég korán a félvérek útjára lépett, hiszen meglehetősen szabad felfogású tagokkal bírt és bír a mai napig. Édesanyja családja angol varázslócsalád, amely szintén nem sokáig tartotta meg az aranyvérűek útját.
Összetartó család mind a kettő, amely Európában eléggé szétszórtan él, hiszen a család tagjai örök kalandvágyók vagy éppen neves diplomaták, akik folyton úton vannak.
A legutóbbi háború idején a család a nagyobb csatározásokból kimaradt, hiszen akkoriban még Finnországban éltek, ahova annyira nem hatottak ki az események.
Egy hasonló család számára nehézkes a beilleszkedés egy új szinte világban, így helyzetét leírni talán úgy lehetne, hogy a helyüket keresők.
 


         Külsőségek

magasság || 190 cm
tömeg || 85 kg
szemszín || Kék
hajszín || szőkés-barna
különleges ismertetőjel ||
kinézet ||

Egy magas, jó kiállású srác, aki első pillantásra talán távolságtartónak, hűvösnek tűnhet, de ha jobban megismeri az ember, már más véleményen lesz. Rendkívül színes egyéniség, az öltözködése sosem egyhangú. Ruházatát fa karkötőkkel, nyakláncokkal dobja fel, nyakközépig érő haja ápolt, rendezett.

egészségi állapot ||


         A tudás

varázslói ismeretek ||

Hetedéves a Roxfortban túl a sikeres RBF vizsgákon és pár tantárgyból készülve a RAVASZra. A tantárgyak közül talán egyetlen kedvenc tárgyat lehetne kiemelni, mégpedig a Sötét Varázslatok Kivédését. Az iskolában jól teljesít, bár a legtöbb órán nem mutat nagy érdeklődést, sokkal inkább hűvös közönyt, pedig a lehetőség ott van benne, talán csek egy olyan mentor kellene aki az utolsó évre felrázza őt, s megmutatja miféle tehetség lakik benne.

felvett tantárgyak ||
- Számmisztika
- Jóslástan
mugli képzettségek || Téli sportok.
pálca típusa || 10 és 3/4 hüvelyk, tölgyfa, Sárkányszívizomhúr maggal
különlegesség ||

         Szerepjáték-példa

Kellemes téli napon járunk, a friss havon megcsillannak az éppen felkelő nap sugarai, hideg van, ám mégsem érzi igazán az ember, hiszen nem párosul mellé az a kellemetlen szél, ami miatt sokszor csontig hatolónak érezzük a hideget. A levegő tiszta, ha az ember egy mély lélegzetet vesz, szinte érzi az őt körülvevő illatokat, a fenyves, a friss hó, az egyik ablakon kiszűrődő mézeskalács, mind-mind azt az érzetet kelti az emberben, hogy most minden olyan tökéletes.
Ezt az érzést használja ki az iskola egyik legcsapodárabb, legfelelőtlenebb diákja is Heikki. Amint ott üldögél a padon kabátban s tekintete a távolba réved, olyan mint minden átlagos diák. A nyugalom ami belőle sugárzik, egy darabka csupán énjéből. Persze talán az a másik, talán az csak hazugság, talán csak így vészeli át ezeket az éveket, talán csak a helyét keresi, talán csak önmagát... Ez a sok talán, ez a bizonytalanság, ez a vívódás, ez jellemzi őt is leginkább.

~ Jó most itt egyedül. Jó most távol az iskola zajától. Jó egy kicsit összeszedni a gondolataimat, anélkül, hogy ebből is viccet csinálnék, hogy ehelyett valami bulit szerveznénk. Csak én vagyok most itt, én egyedül....
Az utolsó év... Az utolsó gondtalan diákév... Talán bele sem gondoltam, hogy amíg mindenki más tervezgette már jó előre, hogy mi is lesz vele, én csupán szórakoztam és nem törődtem semmivel, és most itt vagyok egyedül a gondommal, a gonddal, hogy nem tudom mit hoz a jövő, hogy mi is lesz velem.
Viszont, ha jobban belegondolok, akkor itt az utolsó évem, egy év arra, hogy még jobban kitomboljuk magunkat, egy év arra, hogy mielőtt felnövünk még gondtalanok legyünk...
Könnyű ezt így gondolni, a baj csak, hogy ezekben az időkben ki szeretne rajtunk kívül szórakozni, bulizni. Mindenkinek elvette a kedvét ez a helyzet, az utolsó év... A pályaválasztás... ~

Mélyen gondolataiba temetkezve, tekintete lassan gondterhessé változik, s egy újabb arca mutatkozik meg előttünk, az a Heikki, aki most nem viccel el semmit, aki most nem odázza el a felelősséget, egy olyan új darabka belőle, amit talán nagy magányán kívül nem látott még senki, amit talán olykor a hűvösség, a közöny leplez...

avialany||  Jamie Bell