Shaelynn:
az avialanyom terhes

Alec:
az enyéimről remélem ez soha nem derül ki

Mr. Keen

*Dologtalanul maradva leengedi a pálcáját, az egyik rácson benyúlva megsimítja a kis patkány piciny hátát, mindenféle félelem nélkül, hiszen az állat még mindig kába az átváltoztatás sokkjától. Tisztára, mint a professzor úr, aki szintén úgy kavarog a fényesre suvickolt üvegek és ódon üstök, valamint patkányok és kesztyűk között, mint valami lengedező puha pehelytoll, ami a helyét keresi, és amint talál valami megfelelőt egy felmelegedett felületről felfelé áramló hő máris továbblöki, el onnan, és persze, a tollpihe, akárcsak a professzor hagyja magát befolyásolni. Sőt. Felcsillanó örömmel veszi tudomásul, hogyha valami, ez esetben Nish nem akarja őt befolyásolni. Ezzel pedig komoly zavarba hozza a fiút.*
-Háááth, nem hinném, hogy komoly jutalmat érdemlek azért, mert nem akarok kicseszni egy tanárral. Elnézést professzor, komolyan. Nem nagy ügy az, ha valaki nem varázsol annyira jól, csak éppen piszkálják miatta az embert, de... ez van-*jellegzetesen nemtörődöm félmosoly a szája szélén amivel viszonozza azt az igazit, a kacsintósat. Int a pálcájával, reparóval rázza helyre a széttört üvegek egy részét, eltünteti a kiömlött folyadékokat.*
-Nem hallott még Pitonról? Perselus Piton ő Roxfort bájitaltanára. Aztán tavaly megölte Dumbledoret. Piton a legnagyobb bájitalmester állítólag egész Britanniában. Az igazgató pedig a legnagyobb varázsló hírében állt világszerte. Komolyan nem hallott még róluk?-*pillant a férfira kicsit hökkenten, de nagyon jót vigyorog azon, hogy ezeket neki kell elmondani.* -Az már akkor meg se kérdezem, hogy mit szól a jelenlegi helyzethez ami itt van Angliában-*nem szidja az amerikaiakat, mosolyogva ad felvilágosítást, világos szemében barátságos ragyogás, az arcán sincs semmilyen kétszínűség, sunyiság, nem ez lesz az első, amivel eldicsekszik majd a kollégiumban, miután hazamegy az esti robbantós-party során.*
-Igazából... azt hiszem mégis lenne valami. Biztos, hogy ért a gyógybájitalokhoz? Vagy a gyógyszerekhez úgy általában?-*az egyik lábáról a másikra áll zavarában, az asztal szélén dobol az ujjaival, nem néz határozottan a férfire, inkább elpillant tanácstalanul mellette.

~~~nézőpontváltás~~~

Sorsfordító pillanat, eldöntetlen meccs ez még az élettel. Apám elzavart. Apám kitagadott. De arról nem gondoskodott, hogy megadja a receptjét is a gyógyszeremnek, vagy elárulja, hogy honnan szerezte be számomra. Én meg azért nem vagyok még egy kész bájitalmester, de majd egyszer biztosan megfejtem magam is, de most még segítségre van szükségem, mielőtt tovább odázhatnám a problémát és végérvényesen kifogynék a színes-dobozos tablettákból és akkor maradna csak a görcs és vége lenne a világnak, mert tuti, hogy megölne. *
-Izé... ha mondja akkor biztosan totálisan jól ért, szóval arról lenne szó, hogy van egy gyógyszerem. De sajnos már nem kapok belőle többet, viszont szükségem lenne rá-*most fog drogosnak nézni. De hát az amerikai varázslóknál ez biztos nem annyira nevetség tárgya, mint a full merev angoloknál nem? Legalábbis nagyon illúzióromboló lenne. A tenyeremről az izzadmányt, patkányszőrös ragacsot beletörlöm a farmerembe, majd végül visszanézek rá. Egy varázsló, aki nem egy pálcamester, attól még bűbájos marad, hiszen annyi ága van a mágiának. Apám se egy nagymester, nem egy párbajnok, de nélküle nem sokra mennének a bájitalmesterek, ha nem lenne miben főzniük, az pedig válságot okozna, ami az egész mágikus világ összeomlását, hiszen egy ártatlan náthába belehalnának a ködös angol-időbe, ha nem volna olyan szerencséjük, hogy az üstökben bájitalt lehet főzni ellene, amit le lehet nyomni a torkokon.*
-... de nem tudom hol készült, hogy készült, miből készült és egyáltalán hogyan hat. Ha nem veszem be, fáj a fejem, szóval elég fontos nekem. Bár természetesen nem akarom zsarolni, ha nemet mond, akkor se leszek olyan geci, hogy eláruljam... mármint elnézést a kifejezésért.

//Igen, Mester //

Errol   
*Hogy takarodnál el te utolsó dögkeselyű, te élősködő, te a véremet szívó kék pióca, te mindent tudó, okoskodó balfácán! Fogalmad sincs a világról, fogalmad sincs az életről, csak bámulsz kifelé abból az undorítóan kényelmes burkodból, tapogatódzol, hemperegsz meg néha egy kicsi mocsokban, sárban, aztán farokfelvágva hazakocogsz, mint aki mindent tud az életről! Annyira gyűlölöm a fajtád, annyira!
Ahogy jön olyan hirtelen ér véget ez a gondolatroham hála Merlinnek, nem ismerek magamra, én nem vagyok ilyen, csak a fájdalom, de az... eloldódik, kifut, a görcsökből kidől a tartás, az egész valahogy puha lesz, és könnyű. Nagy levegőkkel lejjebb engedem a szemhéjam, a szám kiszárad, újranyalom az érzés egy hatalmas IGEN-hez fogható, ami felrobban az emberben. Mit bánom én, ha bánt, ha kínoz, már nincs hatalma felettem, elmúlt...*
-Igen...-*lehelem magam elé, a mámor csodákra képes.* -Mármint öh... nem, az ég egy adta világon semmi nincs a dobozon, ne kérdezd mi az, engem nem is érdekel, apám szerzi valahonnan, gondolom valamelyik patikus csinálja neki... ugyan már-*mosolygok, megvédem a titkom, igenis megvédem, belőlem nem szedsz ki semmit, énekelni lenne kedvem, halkan nevetek, kicsit rekedten felköhögve azt az undok ízt a torkomból, ami még a gyógyszerrel került oda, valami nedvesség, keserű, brr*-Ha lenne bennem bármi különleges gondolod, hogy lehetne kezelni ilyen sima tablettákkal? Na ugye, hogy nem-*félrehajtom a fejem ahogy hallgatom és már nem akar kizuhanni a fülemen az agyam ez pedig valami... élmény.* -Rendszeresen van. A migrénnek az a lényege, hogy olyan fejfájás, ami mindig van, zavarja a koncentrációt, ilyenek... Milyen pálcád van?-*kihúzom a talpam alól az idegen fadarabot, háromszor-négyszer végigpörgetem az ujjaim között, mint ő tette az enyémmel a levegőben, játszok vele. Szikráztatom, pörgetem, feldobom és elkapom, körbetáncoltatom a bal csuklóm körül, aztán mivel engedelmesen simul vissza a tenyerembe újra elkapom. Csak az arca érdekel, belemosolygok a képébe, a fal mellett feltolom magam állásba, azért még nem az igazi a dolog ezzel az egyensúllyal.*
-Invito gyógyszereim-*begyűjtöm a dobozkáimat tőle, hogy mindegyik drága szín újra nálam legyen, mert mégse élhetek a színecskéim nélkül.* -Ugye belátod, hogy nem engedhetem, hogy véletlenül lenyelj belőlük. Gyermekek elől elzárva tartandó-*megint feldobom a pálcát, könnyed derűvel élvezem, most egy kicsit én játszok.*

Errol   

-Törődj bele. Migrén. Fájás. Kín. A fejben. Semmi más. Bárkinek lehet. Akárkinek, mindenkinek, kivéve neked, mert ugye ez egy kutya közönséges betegség-*egyetlen dolog miatt vagyok dühös, az pedig a félelem. Meg a kiszolgáltatottság. Akkor már kettő. Nem baj, számmisztikára úgyse járok, pedig igazán misztikus, ahogy az alapvető számolni tudás elhussant a fejemből, mintha  soha nem is létezet volna, érthetetlen, távoli paramétere lenne az életemnek, semmi más. Mondjuk azért a kettőt igazán észben tarthatnám, két szemem van, két fülem, kér karom, két lábam, két her...*
-Igen, részben azok-*válaszolok sietve, a tarkómat még mindig a hideg falba passzírozom, hátha az agyamig hatol a gyógyszer, üres gyomromban lassan oldódik, az a fél pohár forral bor, amit sikerült magamhoz vennem nem különösebben kedvez neki gondolom, kénytelen vagyok magamban hangosan bíztatni arra, hogy tegye, amit tennie kell, mielőtt a szemem vonalában lüktető halántéki ér mentén szét nem reped a fejem, mert sajnos meglehetősen esélyesnek látszik.
Ennek ellenére a jobbik szemem a potenciálisan veszélyes kölykön tartom, elvégre aki elmebeteg volt és képes volt megkötözve idehurcolni egy diáktársát, az másodszor is képes lesz rá, de nem, amíg valamelyest az eszemnél vagyok, a pálcám és a gyógyszerem védett pozícióban, a csuklóm lazán tartva, minden eshetőségre felkészültem, senki nem mondhatja, hogy nem. A szemem is rajta. Már amennyire képes vagyok nyitva tartani. Jó lenne elmormolni egy figyelőbűbájt, de akkor bedőlne az inkognitóm és egyáltalán. Rábámulok, fókuszálok, az arcát igyekszem kivenni, világos maszat a többi maszatban, szem, száj orr.*
-Még gyerek szinte...-*fel se tűnik, hogy hangosan beszélek, pedig hallom a hangon, de valahogy tompán azt képzelem, csak odabent szól, és nem hallatszik kifele*-...még nagyon...-*a gyereket valamivel le kell foglalni, mielőtt a figyelmük újra a kegyetlenkedés felé terelődne. Hiszen ez már csak ilyen. Minél nagyobb egy tehetség egy fiatalban, annál valószínűbb, hogy annak valaki majd a kárát látja. Nézzék csak meg mi lett a Sötét Nagyúr esetében, testet öltött rémálom lett, már ha ragaszkodunk a tényszerűséghez és nem megyünk bele jobban.*
-Mugli gyógyszer az alapja... a mechanizmusa. És az időmennyiség, ami alatt hatni kezd-*és, és, és... most. Igen. Érzem már. Könnyebb. Levegőt veszek, mélyet, annyira élvezem, annyira, hogy azt csak vulgárisan tudnám árnyalni, de az ember legalább önmaga előtt maradjon tiszta-szájú, ha már egyszer alapvetően úgyis úgy jönnek a számra a vulgárisabbnál alpáribb kifejezések, mintha ott lenne a helyük.* -De a hatása...-*varázslatos, tiszta, könnyű, kábító, és mégis annyira  megnyitja az elmém, mintha lebegnék, felette az olyan problémáknak, mint egy átvizesedett dísztalár, kesernyés gyógyszeríz a torokban vagy éppen egy vallató hajlandóságú Hollóhátas, aki a kérdéseket ugyan okosan teszi fel, csak a módszerei nem egészen kifinomultak. Igen, így annyira világos minden, még mosolyogni is futja félig az erőmből, komolyan nézek rá ennek ellenére, ha mozog, akkor a beriasztott vészérzékemnek köszönhetően néhány szikra azért pattog a varázsbíró kezemen.*
-Nézd nem tudom mit hittél. Beteg vagyok, ha innen fel kell kelnem, akkor biztos, hogy lehánylak, szédülök, rosszul vagyok, fázom, éhes vagyok, és neked hála ki tudja milyen bacilust nyaltam fel-*annyira jó érzés, hogy szabad a kezem, biztonságban van, a pálcája is nálam van, bár ha meg is szerezné, talán tudnám magam védeni eléggé ahhoz, hogy valaki bejöjjön a zajra.*
-Szóval most marhára nem vagy olyan jó nálam, hogy elcseverésszek az élet nagy dolgairól veled, főleg, ha azt hiszed, hogy én valami különleges bogár vagyok egy morbid ember-gyűjteménybe. Menj innen a jó fenébe, a pálcád holnap reggel a Taknyos Talmina hölgyének szobránál fogod megtalálni, elég félreeső-*és azért beugraszthatnál egy üveg lélekerősítőt, értsd: alkoholt, mielőtt feldobom a talpam. De ez már csak fikció.*

Errol   

-Nem kell ehhez anyám-*nyöszörgésszerűen vinnyog elő a hangom a torkomból. A jó mindig győz, a jóság relatív, de mindenkiben ott van.* -Menthetetlen idealista vagyok... menekülj mielőtt megfertőzlek-*mielőtt teljesen elrongálód az ideigeim, elkeserítesz, feldühítesz és olyasmit találok gondolni, amit aztán megbánok. Elvégre csak egy szerencsétlen, elnyomott gyerek. Nem neheztelhetek rá amiért olyan, amilyen, kiméra-törvények szerint élnek, ha életben akarnak maradni manapság a varázslók én tényleg nem...
...szövegelése közben látom, hogy elfordul, nem figyel, a koncentráció megszakításának következtében a gyógyszerem leesik. Lelki szemeimmel látom, ahogy megnyílik alatta a csempék közti rés és belezuhan a sötétségbe, örökre elveszve a számomra, a kilátástalanság hidege egy hosszú pillanatra befagyasztja a józanságom, úgy szedem fel, mint a madárfióka az elejtett, még vonagló férget, úgy is nyelem le, felráncolódó fintorral az orrom mellett, ahogy megakad a nyirokbolyhos tabletta a nyelvem mögött, kesernyésítve a szám tovább, nem mintha nem lenne amúgy is pocsék a fizikai érzetem. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam az undort és megvetést, amivel rám néz, hátha akkor nem érzem kevésbé gyomorforgatónak az egészet. Mindjárt hatni fog. Egy korty ital kéne... de így is elég lesz. Enged majd a görcs, a tompa a tarkómon, visszahúzódik a szúrás a halántékomból.*
-Migrén-*válaszolom szolgai alázattal. Szédülök, ahogy a lépteit hallva elképzelem, ahogy cikázik előttem, kicsi, zárt térben fürge léptekkel, mint egy patkány az üstben, gyors fordulókkal az íves falak mentén. Meghullámzik a gyomrom, összeszorított fogakkal gondolok valami másra, színes italokra, zöld abszintra, karamellszín sörre.* -Az okozza, hogy beteg vagyok... mindenkinek fájhat a feje... minden okozza! -*megállt. Isteni. Felnézek rá ahogy emelem a fejem hátrafele csúszik kicsit le a fal mellett. Hajthatatlan vágyat érzek a szabadulásra, biztosan hiszem, hogy akkor nekem elmúlik minden bajom. Ennek a mottójával  húzom fel a lábaim, amúgy is testhezálló a pozíció, hogy  aztán amiért közelebb jött fölényeskedni bosszúból úgy rúgjam térden, ahogy csak súlyomból és erőmből telik. Kicsi ez a hely ahhoz, hogy nagyon eldőljön, elgurulok a faltól, persze a nedves mocsokba hempergőzve kaszálom el, hogy aztán továbbhemperedve rajta a pálcámhoz férjek a zsebében, heveny zavaromban mindkét oldalát végig kell érintenem, zavaró közelségben, ha nagyon ugrál, akkor lefejelem, itt öljön meg a szégyen.*
-Finite-*mormogom, amikor végre az ujjhegyem pálcát tapint, kötözőbűbájjal nyűgözött tagjaim szétpattannak, a zsibbadás is végigrohan rajta, miközben kirángatom a zsebéből a karcsú fát a gyógyszereimmel együtt. Hanyatt fekve emelem a dobozt a számhoz, három-négy tabletta előtt szavamat se hallani. Visszahúzódom a falhoz, amíg el nem múlik fel nem kelek, akkor se, ha beverte a fejét és itt fog elvérezni. A lábam a pálcájára helyezem, ha még fekszik, ha nem, akkor csak nézek rá.* -Egy-egy-*szorongatom a dobozt. Édes dobozom.*

Errol   

*Kételkedem abban, hogy ez megtörténhetett, a leginkább pont azért, mert megélem. Ha nem élném, hanem álmodnám, vagy egy látomás része volna, akkor sokkal könnyebben elhinném, hogy igen, ez egy reális félelem, ez így megtörténhet, megeshet... na de ez?! Hogy tényleg megtörténik? Mert más dolog félni valamitől, felkészülni rá, aztán a beivódott, gondoltban ezerszer eljátszott mozdulatot már reflexből megcsinálni egy másik helyzetben, ahol végül is hasznosnak bizonyul majd... majd.*
-Ne kiabálj legalább-*behunyom a szemem, nyugalmat erőltetek magamra, széthasadok a fejemtől a lelkemig, de nem számít, tényleg, komolyan, kit érdekel, legyen meg a kölyöknek a szórakozása, egyszer van gyereknap, amikor azt se tudom, hogy mihez nyúljak, hogy visszaszerezzem a pálcám meg úgy egyáltalán a kezdeményezési lehetőséget. Ravasz volt. Én meg naív. Na ezért nem megyek aurornak.
És akkor megérzem. Összerezzenek, ahol hozzámérinti, már csak a felületből is tudom, hogy mi az. Nem vagyok egy béka típus, hogy lekapjam a mozgó legyet a levegőből, vagy éppen a gyógyszerem, de egy kis animágia mennyire jó lenne. Hirtelen békává változhatnék, hosszú nyelvvel... FÁJ! A csempén lüktet az agyam tompán és lassan kívül, ahol a hideggel érintkezik a koponyám és forró hevességgel belül, aprókat rándulva, görcsösen össze-összecsavarodva a megannyi gondolatszál. Felnézek.*
-Ha mesét akarsz hallgatni akkor fordulj valaki máshoz... tényleg nincs ebben semmi mese. Most magyarázhatnám, hogy amikor üvöltesz például...-*soha ne add ki a gyengéid annak, aki előszeretettel éppen meg akar ölni, vagy legalábbis erősen elhasználni az állóképességed, jól van Nish, ezt bebuktad*-... az olyan, mintha kis tündérek szurkálnák a fejem belülről, de ennek nem sok értelme van-*őrizgetem a méltóságom, nem kapok a gyógyszerem után, úgyse érném el, és addig jó, amíg ilyen közel van, hátha, hátha esetleg így is hat, pusztán a kisugárzásával és visszaszorítja a fájdalmat... huh. Kiráz a hideg.* -Nem különleges, beteg vagyok - *egészen alázatosra fogom a hangom.* -Ha most azt akarod, hogy könyörögjek ... akkor vedd úgy, hogy azt csinálom, csak hanyatt fekve nehéz...-*csak oldozz már el! Megfeszegetem a kötelet, magam alá húzott lábbal tornászom magam ülő helyzetbe vissza, a fejem a hideg porcelánnak döntöm, koppan az elszabott lendülettől, majdnem visszadőlök szédülve.* -Merlinre...-*egy fél fintort engedek magamnak. Lassú vagyok, iszonyú lassú. Így akkor se tudnám rávetni magam, ha akarnám. Illetve akarom, de nem tudom úgy kivitelezni, hogy hatékony legyen. Kigondolok magamra egy „Finitet”, erősen szuggerálva a pálcám, de azon túl, hogy a szemem előtt elhomályosodik Errol képe és árnyéka nem sokat ér.*
-Bármennyire is élvezed, előbb-utóbb erre jön valaki is kiszabadít... Eskü nem köplek be ha nem vársz addig, hanem elengedsz...

Mr. Keen

-Jah, sellőnek tűntek, legalábbis a sárga nem túl gyakori emberszemszín-*bólintok rá teljesen komolyan, aztán feszítek, mint pók a lucernásban, bezsebelem a jól megérdemelt dicséretem, lenyelem az ijedtemben össze-vissza csócsált mentolosbéka immár tökéletesen mozgásképtelen tetemét, furcsa pillantást vetek a tapsikoló tanár úrra, persze a furcsát nyugodtan helyettesíthetném egy furcsállóval is, de a számban az ujjammal biztosan inkább vagyok furcsa, mint jogosan furcsálló, milyen szép komplikátor gondolat. Mosolyt csalok a képemre, bólintok.*
-Jah, tényleg anyám ötlete volt, apám nagyon ragaszkodott az ír gyökereihez, nem is tudott nekem sima, jól lenyelhető nevet adni, persze ez csak itt Angliában gond, ott mindenkinek ilyen neve van, változatos, egzotikus, nekünk teljesen normális-*nem mintha ez érdekelte volna, vagy akár kérdezte volna, de úgy jöttek a nyelvemre a szavak, mintha nem is én irányítottam volna őket, hanem az a rohadt béka, ami hát… volt csak, nem pedig volna végre. Zavart mosollyal szemlélem ahogy a megmenekült raktárnak örvend kérdezhetném, hogy miért nem tett semmit ellene, és bár megmagyarázza, valami hiányérzetem marad, mindazonáltal komolyan bólintok.*
-Jahm, Piton professzor is valami ilyesmi szöveggel kezdte anno a Roxfortban. Persze, tudom, hogy a bájitalkészítés nem erről szól, RAVASZom van belőle-*jól esik hallani, hogy megvan belőle a vizsgám, kell a hiúságomnak egy kis plusz mindig.* -De hát végülis ez csak egy „mosogató”-óra. Rendfenntartás, vagy mi, bájitalhoz majd az órán lesz közöm-*kesztyűért nyúl, jól tájékozódik a laborjában, imponáló tulajdonság, én még a saját szobámon se igazodom ki, főleg nem most, hogy minden egy lábában van, egyetlen tárolóedényben egy egész élet, elkapna az apátia, ha nem lennének olyan aranyosak azok a patkányok a ketrecben, szívesen megsimogatnám őket, de ennek alighanem se ők, se a tulajuk nem örülnének neki, esetleg meg is harapnának, mármint a patkányok, a professzorról ugyanezt nem feltételezném.*

~~~nézőpontváltás~~~

*Egészen elvarázsolt arccal figyelte a lényeket, a szőröseket, nem nagyon fókuszált, követte őket kurta útjaikon a ketrecben a pillantásával, az ágaskodásaikat szemlélte, mint aki nem egészen tartózkodik helyben és időben azonos térben, még önmagával sem, de amikor egy különös szó megüti a fülét a fantáziája is elindul, teljes figyelmével visszafordult.*
-Méretpöppentő?-*elragadtatott hangon ismétli meg az eladdig ismeretlen szót, megbűvölten játszik a hangzásával a nyelvén, mégis, ahogy a férfi folytatja a gondolatait, pontosabban gondolattöredékeit kijózanodik a tekintete, értetlenül nézi a másikat, zavartan felhajtogatja az ingujját, végigsimít a karján, zsebre teszi a pálcáját, aztán újra előveszi, hosszú ujjai között játékosan pörgeti, a fejét félrehajtja, de közbe nem vág. Dehogy, még a végén megakasztaná és akkor sohse tudná meg, hogy mi a baj, hogy vele van-e valami, esetleg most rögtön kirúgja ez a zaklatott flótás, mielőtt megkezdhette volna igazán a tanulmányait.*
-Oh-*határozottan meglepődik, újra, ezen a napon olybá tűnik ez lesz a keresztje, a sorsa, heveny zavarában a másik irányba pörgeti a pálcát, aztán a háta mögé rejti az egészet.* -De hát maga varázsló-*komoly, reménykedő, finom hangom beszél hozzá, nem akarja tovább tetézni azt a sugárzó kétségbeesést, amit hirtelen rázúdított, nem is nagyon érti, hogy mi ez a nagy bizalmasság, hiszen neki még azt tanították, hogy a csonkaságát, különlegességét rejtse el, védje a titkát lehetőség szerint minden áron, ha pedig nagyon muszáj, akkor hazudjon, vagy éppen gyáván futamodjon meg a válaszadás elől.*
-Ugyan, nem lehet mindenki pálcaszakértő-*elemébe lendül, elmosolyodik,  megkerüli a professzort két hosszú lépéssel a patkányok előtt terem és bár nem szeret élő teremtményekkel ilyet csinálni, McGalagonynál gyakorolták eleget, az összes rágcsálót fehér gombbá változtatja, aztán invitóval gyűjti össze őket fél kézbe, majd áthelyezgeti az új helyükre, jól felfogva, hogy mi célt szolgálnak a különböző fakkok, aztán egyesével oldja fel az igencsak zaklatott állatkákról a bűbájt.* -Csináljak úgy, mintha nem tudnék róla?-*pillant le rá ahogy a földön ül, hátrasimítja a haját, semmi hetvenkedés nincs a mozdulataiban, inkább egy kis zavar, mint aki nem tudja mit kezdjen a jelen helyzettel.*

Errol

*A gyógyszerem… hát itt van. A ládám… engedelmesen felnyílt, utat adott nekik, és ők bejárták a kastélyt. Itt van mind, a tartalék a tartalék tartaléka is, hiánytalanul. Sóváran bámulom, amíg el nem homályosodik a szemem, hátrabillentem a fejem, elszántan meredek a fénygömbbe, ami világosságot nyújt, de megvilágosodást nem, mindenesetre arra elég, hogy a fénynyalábok a tudatomig hatoljanak az íriszemen keresztül, elvakítva a kül és belvilág minden nyűgére és fájdalmára, tiszta fénnyel, tündérfénnyel övezve… de nem szakít ki nyomorult helyzetemből és a fájdalom se múlik tőle, csak a lüktetés csavarodik fel erre az új ingerre, erős fény, irányított irritáció, menni fog, emelett kell gondolkodnom, ötletelnem, cselekednem, de a mocsok életbe…*
-… kurvára szükségem van rá. Most-*zihálósnak hallom a hangom, megnyirkosodik az arcom a fájdalomtól, a testem a kötelekben mintha egy egészen más, távoli világ lenne, a fájdalommentes béke és boldogság szigete, de a fejem a vár, ami lángokban áll, harci dobok szaggatják érzékeny csendjét, kaszaboló szörnyetegek metszik zászlaját, balliszták szórják fájdalmas játékgolyókkal a falait. Úgy buknak elő belőlem a szavaim, hogy nem tudom visszafogni őket, a gyűlölet formálja őket, a bosszúvágy a kínért, a félelem a fájdalomtól, nem érezhetnék ilyesmit, nem szabad ártatlan kíváncsiakra zúdítanom az elszabadult indulataim, nem lenne etikus.*
-Görcs. Migrén. Muglibetegség-*hadarom, ahogy eszembe jut, a fejem előrebillen, veheti bólintásnak, kell mind a három, hogyne, hidd csak ezt, adj mindegyikből és akkor nekem nagyon jó lesz, édes, gyors, kába hatás, beburkolna a nyugalom és a béke, zenét hallanák, nem csak valami artikulálatlan üvöltést, ahogy az ereimben rohanó vérrészecskék versenyeznek egymással. Lehunyom a szemem, vissza a falnak a fejem, megfeszítem a köteleim, lazítgatom, tekergek, rab madár, apám büszke lehetne rám, hallgatok, amíg tudok, de úgysincs mit megvallanom. A fájdalmat kérdezi Nish, a fájdalomra válaszolj. Itt nem rólad van szó, csak a fájdalomról. Új szavakat bökök ki lassan, a hangom tompa zörgésnek tűnik.* -Az agyban keletkezik. Mindenféle különösebb indok nélkül… betegség. Örökletes. De néha spontán is kialakul. Csomó aranyvérűnek is lehet, belterjesség melléktünete. De a muglik is szenvednek vele-*összefüggéstelen szavak és gondolatok, eldőlök oldalra, a padlóra ejtem a fejem, amennyire tudok a hátamra fordulok, hunyva tartom a szemem. Sok a hang, a szag, a fény. Sok van itt belőle.*
-Egy beteg állat vagy-*sziszegem, visszafogni se tudom a hangom.* -Eressz már el, nem mondhatok semmi olyasmit, amit ilyen vallatás nélkül ne tudnál meg, mert nincs titok, fogd már fel! Nem vagyok különleges.

*Az első hangokra és zajokra éberen, akár egy kicsi, fehér, piros gyöngy szemű patkány feszül meg, feldúlt pillantást vet az akváriumok felé, nem, a fiú valójában közel sem olyan nyugodt, mint amilyennek látszik, a félhomály, a sötét, az ismeretlen mind meglehetősen megnyomja a kedélyét. A bátorság az ő világában nem azt jelenti, hogy nem fél a sötétben, hanem hogy nem fél belemenni ha éppen szüksége van rá, de attól még bátran lehetnek kétségei, szorongva les a sötét sarokba, miközben az ajtónyitással egy időben visszalép, gondosan kerülve a kényes, kényelmetlen ütközést a professzorral, akit még mindig eltúlzottan fiatalnak talál, világos szemében azonban felizzik az elégedettség, arcán a mosoly, ami esetében nem is olyan időszakos jelenség, mint Patrickén, hiszen szó szerint kicsi szíve minden melegével örvend annak, hogy megfosztották a magányosságtól, hogy végre nem kell egyedül csatangolni, mint tolvajnak a kertek alatt, abban a kétes tudatban, hogy lehet semmi keresnivalója sincs itt, hiába ellenőrizte az órarendjét oda-vissza, csavar és légvonalban is, valamit nagyon elnézett az időbponton.*
-Jó estét professzor-*a fejét kicsit félrebillenti, ahogy a nevét szótagolják, fél szemöldöke megemelkedik, lelkében komoly csatát vív azzal a mosollyal, ami, miközben ő nem figyelt az arcára lopakodott, elnézőn, kedvesen, egyáltalán nem látszik bosszúsnak, próbálta volna a professzor egy aranyvérű nevét elvéteni, könnyen lehet, hogy már nemhogy az állásában védekezhetne, de eltűnt volna valami elfuserált kazamata mélyén. Nishnek persze nem ezen jár az esze, olyan, mint aranyvér az eszébe se jut hirtelenjében, sokkal inkább azon töpreng hogyan legyen udvarias, bár a bentről kiszűrődő hangok alapján érzi már, hogy az ilyen energiái pocsékba fognak menni, ahogy lassan majd idomul. Mindazonáltal a kezét előrenyújtja, száraz, tiszta, határozott kézfogását parányi feléhajlással udvariasítja.*
-Ha lehet inkább maradnék a professzorozásnál-*ennél bocsánatkérőbb nem is lehetne a hangja, mégis, a derű nem költözik ki a szeméből.* -A sellők szegények nem ismerik a magázási formát, de nekem a mentségemül inkább az szolgáljon, hogy a biztonság kedvéért maradnék. Ha valaki meghallja vagy ilyesmi, akkor nagyon balhézni fognak rajta, legalábbis a többi professzor meglehetősen szigorúan kezeli az ilyesmit-*leheletnyi gondolatszünet, amíg visszahúzza a kezét, kacifántosan felcserélte a bemutatkozást és a kifejtést, hiszen így legalább biztos lehetett abban, hogy Patrick arra figyelt, ami szerinte fontosan, hiszen most az, hogy őt hogy szólítja mindenképpen lényegtelen.* -Egyébként Nishnek szoktak hívni inkább. A középső nevem Nichol, ha úgy kényelmesebb-*ártalmatlanabb már aligha lehetne, szürkészöld, hosszú karján visszahajtva viselt ingének gallérját igazítva lép utána, nem mondhatni, hogy ezen a napon az exchibicionizmusával akart volna kitörni a tömegből, de hát végül is mosogatni készült és nem kocsmába. Nyílt, fürkész pillantással vizsgálja körbe a helyet, csempétől szekrényig, állatszőrtől lombicig, egészen elhűlve a  mennyiségek láttán, de a szekrény mélységére amolyan jó varázslósan maximálisan érzéketlenül.*

~~~nézpontváltás~~~

*Maximálisan idiotizmusra vallana megkérdezni, hogy ugyan minek pakoljuk át, amikor a válasz annyira kézenfekvő, „mertcsak”. A Stonehenget se azért pakolták oda, mert különösebb értelme lett volna, hanem mert az akkoriak szerint ott volt a helye és kész. Ennyi.*
-Rendben. De nem hoztam magammal kesztyűt harapás ellen, csak olyan vékony, bájitalvédelmest-*nem tudom hogy bírná a patkányfogacskákat, és engem annyira nem is zavarnak, ha cafrangolnák a bőrömet, de azért mégis, ki tudja hova ér egy patkány foga itt, a bájitalfőzdék szívében, az új találmányok kifőzőhelyén, és mielőtt ebbe az ábrándba vethetném magam, a professzor már intézkedik is, valami felém száll, utánabámulok a karcsú, fényes, sima üvegcséknek, aztán azok hirtelen megcsömörlenek a repüléstől és mielőtt a szemközti falnak kennék magukat egy halálmegvető ordítással csapódtak a padlónak, igazi harakiri csapat. Le vagyok nyűgözve komolyan, nézem, hogy most mit fog csinálni, tűz, lángok, égés, sokkal hatásosabb belépő, mint a délutánig, nagyra érzékelném, ha nem kellene elhátrálnom a nadrágszáram után kapó lassan sötétbíborra színeződő, szikraesővel különcködő folyadékömlenyből nyújtózó tüzecskék elől. Felpillantok rá, nem csinál semmit. Dermedt? Ezt annyira nem értem, de lehet csak én vagyok túl gyors és majd megkapom a magamét, de mielőtt az asztal is lángra gyúlna, egyszerűen muszáj csinálnom valamit. Nem is láttam, mikor került a kezembe a pálca, csak suttogtam az igét magam elé a biztonság kedvéért, akárha végigsimítanék a tűzön, úgy borítottam be egyfajta gátlóburokkal, még apám tanította, hogy amikor az üstökhöz használt anyag esetleg felborul, megindul, vagy elszáll, akkor a legjobb, ha nem keveredik semmivel, nem pocsékolunk, így csak beborítottuk egy védburokkal, és amíg az ott volt, addig lehűlt, megnyugodott, tudja a fene, de utána nem volt vele baj. Így lehet ez a tűzzel is, mert elcsitult, elfeküdt, miután felélte a rendelkezésre álló helyen található oxigént, szőnyeget és elperzselt egy csokor, valahonnan odakerült virágot.*
-Áh… elnézést-*amilyen magától értetődő volt az előbb, olyan zavar kap el, zsebre vágom pálcát, miközben kicsit azért megforrósodott bal kisujjam oldalát megnyalom, had hűsöljön.* -Tudja rossz szokás, apám forró, nehéz dolgokkal dolgozik, nem szeretem, ha ég valami, és oltani nem mertem, hátha robban…

*Miközben az ember fél szájjal egy hevesen tiltakozó mentolos békával birkózik nem nagyon jut ideje szemlélődésre, hogy mégis időt szakítottam erre, az csak a saját zsenimet dicséri, meg a szakítószilárd állkapcsaimnak, amivel ellenálltam a mozgolódásával alapos fog és lehelettisztulást szavatoló édesség rohamainak. A délutáni óra emlékképeitől nem mondhatnám, hogy lázas izgalom töltött el, első óra, és noha nem éppen lazulással töltöttük, semmi olyasmivel nem érintett bennünket, ami annyira mély benyomást tett volna ránk. Nem is ez volt a célja, legalábbis akkor még nem úgy tűnt, hanem valami olyasmi, hogy megteremtette a hangulatot az elkövetkező órákhoz, na és ezzel a teremtéssel pontosan elérte bennem azt, amit nem akartam érezni, olyan szinten összezavarodtam, mint vaspálcás mágus az északi sarkon, nem és nem tudtam hova tenni a fickót. Az összes szava ellentmondott a kinézete és jelleme által rám ható benyomással, bár a tisztánlátásomnak nem segített az sem, hogy reggel gondosan begyógyszereztem magam, így minden olyan puha és sima volt, a lányok haja, a talárok, a szigorú asztalok és fényes üvegcsék az előadó mögötti laborban, ahova beláttam pont, szerencsés ülőhelyválasztásom okán, szóval el voltam havazva teljesen. Ahogy egyedül forgolódtam a hatalmasnak tetsző előadóban, ez az érzés csak fokozódott, felfelé pislogtam a töksötét mennyezetre, ami mintha rám akart volna szakadni, és ettől nevetnem kellett viszont, hiszen csak nem szakad rám, itt áll már ki tudja mióta, majd éppen rám…
Hátrálás közben nekiütköztem valaminek, és amikor megfordultam, hogy szemügyre vegyem az visszanézett rám, véreres, sötétsárga sellőszemekkel, felhörrentem és a legközelebbi pad tetejére vetődtem, ezzel kint voltam a mély vízből, zaklatottan köhécseltem vissza a tüdőmből a lecsúszott kétéltű-édességet, a tagjaim remegésén is úrrá lettem lassan.*


*A fiú az asztalról lassan visszatette a végtagjait a talajra, mély levegőket vett, miközben a szájából egészségtelen zöldesfehér tapadókorongos ujjak lógtak és a falba süllyesztett akváriumsor elé lépett. Lenyűgözötten bámulta a tetemeket, preparátumokat, részeket amíg oda nem ért, ahonnan hiányzott egy két kézbe kényelmesen elférő kockaakvárium. Összeráncolt a szemöldökét, próbaképpen megmozgatta az egyik oldalsót, és miután az is mozgathatónak bizonyult, inkább tett hátra egy lépést.*
-Hogy ez nem volt itt délután az is biztos-*kommentálta magának, hogy tisztában legyen a tényekkel. Halkan végigment a sor előtt, az elsőnek meglátott sellőszemek mintha éberen követték volna minden mozdulatát, ahogy megkereste a mozgatható falrészt és félig ráhúzta egy könnyed lökéssel a kollekcióra, annyira simán mozgott. Felvonta a szemöldökét, leharapta a béka egyik lábát, ami mentolos volt és üdítő, persze, mivel ilyen cukorból gyúrták, szórakozottan elcsócsálta, halvány szájára kékes vér kenődött ezzel.* -Fura egy hobbi-*elfordult a látványosságtól, szinte megnyugodott, félhosszúra hagyott hajának tövétől araszoló nyirokcsepp hirdette csak korábbi riadalmát. Mivel azonban a fal megmozgatásával elzárta az akváriumok mögötti fényforrást kénytelen volt pálcát vonni és némi fényt bűvölni magának, hogy megtalálja a laborba vezető, ezúttal nem hívogatóan nyitott ajtót, ami mögött csupaszon és hidegen álltak az össze nem mocskolt üvegek, az asztalok között üstök terpeszkedtek. Sehol egy lötty, folyadék, nyersanyag, porított, egész, darabolt, ketrec a nyenyeréknek és kalitka a nyonyoróknak,  meg az összes zavaros nevű kelléknek, ami kellhetett a főzéshez. Naná, mert az ilyesmit gondos kezek eldugják az avatatlan szemek elől, biztos lehetett benne, hogy a harmadik ajtó mögött ott vannak, azaz ott lehet a raktár, a mosogatás, a munka. Fény szűrődött ki alul, határozott mosolyt rajzolt Nish ábrázatára, aki így felbátorítva eltette a pálcáját és széles mozdulattal benyitott.*
-Hello mindenki!-*abban a hiszemben, hogy odabent már vannak „többiek”, akik olyan indíttatásból, mint ő felvették ezt az utálatosnak ígérkező, de valójában meglehetősen informatív és tapasztalatokat szélesítő tárgyat, a legjobb, legkedvesebb arckifejezését öltötte fel, hogy aztán bután pillantson az elsőnek üresnek látszó, amúgy nem különösebben tágas, de legalább zsúfolásig telt helyiség hosszán végig.* -Öhm, haliho?-*némi elbizonytalanodással lesett az ajtó mögé, hátha ott rejtőztek azok a bizonyos „többiek.”*

Errol
-Ezt azért jó hallani-*nyögöm nem annyira örömmámortól elcsukló hangon, mint inkább egy gyors kis agygörcs után épülőben, pihegve szinte, gyöngécskén.* -Azért látom nem a bőbeszédűségeddel akarsz lenyűgözni a segítőkészséged mellé-*de legalább nem hagy összeesni a folyosón, mint valami játékrongyot és dönt a sarokba, mint a megunt seprűt, máris mennyi pozitívat találtam róla rövid beszélgetésünk ideje alatt, amellett, hogy most éppen nem látszik egészen százasnak, de hát attól, hogy egy kicsit kettyós még lehet, hogy nincs vele semmi baj. Végül is, pici, védtelen, törékeny alkat és gyorsan bepusztította a boromat, lehet ő felfedezte benne azt az alkoholtartalmat, amit én annyira hiányoltam? Szegény, még a végén megvádol, hogy leitatom és megerőszakolom egy sötét sarokban. Na mindegy, akkor majd igyekszem valahol nagyon máshol lenni.*
-Na, ez azért mégis túlzás-*húzódóm el, támogatást nem fogadok el, hát mire van a fal, ha nem azért, hogy kellemes hűvöséhez kenődve haladjak a cél fele, ami éppen egy imbolygó lángú fáklya, bámulatosan lassú reflexszel hajolok ki előle és mielőtt a kölyökre borulnék, újra a falnak döntöm magam, kifújási célzattal. Határozottan nem vagyok jól, amióta felálltam hirtelen a világ elindult, mint a helyét kereső kutya körbe-körbe karikába rendezve a lábait és az egyes végtagjait, Errol is jórészt hol feltűnik, hol eltűnik, de jórészt nagyon imbolyog a fényfoltok között, amit a látóhatárom peremén játszanak számháborút. Az ótvaros életbe már… Belekapaszkodok a sarokba, határozott lendülettel megindulok a keresztfolyosón, amikor egy mugli pattan elém. Mugli? Roxfortban? Idehurcolták szerencsétlent, amikor ma van a Lump Klub… öhm, várjunk, olyan ismerős ez a gondolat és olyan ismeretlen a pálca végéből felvágódó egészen másfajta fény, mint amit a gyenge szeműek megkívánnak, nyitnám a szám egy hangos höjjre, ehelyett dermedten elvágódom. Töküres zsebeim kizsebelődnek, borzadva szemlélem, ahogy elkobozza a pálcám. Elaludtam volna? Esetleg bitangul bevertem a fejem. Neeem, ehhez legalább egy agyműtéten kellett volna átesnem, mivel én nem álmodok olyan, hogy bevisznek egy sötét sarokba és meg…
…kötöznek.*
-Ez azért kurvára több a soknál-*adok hangot heveny felháborodásomnak, valami furcsa elvadult ösztön miatt, alighanem anyai ágról szánalmasan remeg a hangom, mintha csak könyörgéshez skáláznék be.* -Megvesztél? Add azt vissza, a sajátodat meg add oda a Malfoyéknak, ha nem tudod mire valók, ők talán orrpiszkálásra még használt veszik-*a fejem a hideg falnak döntöm, becsukom a szemem. A sötétből ami átlagemberek tudatának hátsó zugában honol vérszín virágszirmokként bomlanak elő a fájdalom hullámai, hagyom magam levegőért kapkodni, összeszorított fogaimnak felsebezni a szám, leszorított szememből előszivárogni az első fájdalomkönnyeknek, Merlinre, mennyire szánalmasan festhetek. Felpillantok, sóvár, éhesen a pálcámra, dühöngő erőfeszítéssel vonzanám magamhoz, ha tehetném, de annyira azért nem vagyok „más”, hogy a pálcám nélkül bájoljak. Bár tudnám. Csak egy kicsit. Csak magam felé fordítani, kigondolni egy Finitet és rávetni magam, hogy aztán az arcán virító vörös folt mellé elhelyezzem a mosdó csempéjének lenyomatát is. Hogy vágyom rá! Akárha a gyógyszeremre, az értelmetlen szadizmus is azzal az ígérettel kecsegtet, hogy jobb lesz.*

|Errol|   

-Ezt akkor most én is vehetem hízelgésnek-*nem érzem különösebben erőteljesnek magam, főleg ahogy szemlél, hosszadalmasan, meredten, bágyadt mosollyal intek el az arcom előtt, némiképpen jelezve felé, hogy éppen ilyen arca van. Tiszta kettyós, látszik rajta, mégis a szavaival inkább megdöbbent, mintsem értelemmel töltené el a gondolataimat.*
-Gondolod, hogy a dilisség erény?-*aggodalmas kételyt fogalmaznék, ha mernék, de valahogy idegenszerűen hat ezzel az elmeredő tekintettel, a kezeimet a zsebembe rejtem, kínosan érzem magam előtte, jobban örülnék, ha nem szorítana sarokba, de Merlinre Nish! Ez voltaképpen csak egy kölyök, semmi több, akármilyen furcsán is viselkedjen, mégiscsak egy gyerek.*
-Most már nagyon nem vagy madárszerű-*korrigálom a korábbi állításomat, kihúztam magam a székben feszengve, elpillantottam a professzor felé. Vajon nagyon neheztelne rám, ha fognám magam és elmennék? Alighanem feltűnne neki a hiányom, főleg, hogy ha én felbujtom, akkor Errol se marad itt sokáig, sőt, ahogy elnézem maximálisan készen áll a dobbantásra. Elbírja a hátam még ezt a felelősséget, de nekem mennem kell. A falnak támaszkodva felállok.* -Inkább olyan vagy, mint aki meg akar harapni. Uralkodsz a vonásaidon, vagy ez már az uralkodott verzió? Valójában tényleg meg akarsz harapni?-*vigyorodom el, hátrasimítom a haja, a zsebeim olyan üresek, hogy szinte konganak, ha beleesne valami tök visszahangos lenne az egész, de inkább nem forszírozom ezt sem.*
-Jobb vagy, mint egy meteomágus. Hiperérzékeny vagyok rájuk, három nap, az már szinte itt topog a szomszédba. Nem kell elkísérni… csak felmegyek egy pillanatra a szobába és már jövök is vissza-*ide? Vissza? Esélytelen, de azt neki nem kell tudnia.* -A világért se venném a lelkemre, hogyha miattam neheztelne meg rád a professzor, vagy Frics elkapna, amint a folyosón őgyelegsz, korán van még de ugye nem szabad kint tartózkodni-*valamiért van egy olyan késztetésem, hogy felhívjam a figyelmét ezekre a legalapvetőbb szabályokra, valahogy nem hiszem, hogy különösebben észben tartaná, sokat pörögne rajtuk, legalább csak annyit, hogy szabályszerűnek tűnjön a megkerülésük, mindenféle óvatosság nélkül… Aranyos.*
-Vagy tudod mit? Jobb, ha elkísérsz a toronyig, a professzor úgyis aggódik, ha egyedül kószálunk-*ellököm magam a faltól, bizonytalanságot nem hagyok a mozdulatomban, és igyekszem nem megbillenteni a fejem, ki állította, hogy az ember agya körül nem éles üvegszilánkokkal van kitömve a koponya, mert az se tudott sokat az emberi felépítésről.* -De a gyengélkedő nem kell, csak beveszek valamit a fejemre egy picit szédülök-*meg egy picit szépítek is, de ez már teljesen részletkérdés. Bíztatóan rápillantok, aztán némi könnyed szédelgéssel az emberek között az ajtó felé indulok.*

|Errol|

*És megköszöni. Komolyan, az agyam eldobom néha az emberektől, hogy mennyire nem érzik az iróniát, vagy ha érzik is, képesek teljesen simán úgy tenni, mintha az ott se lett volna, füst, érted, semmi. Megköszöni, neki jó, ő a bozótvágó harci lézer, a buldózer és ebben a tudatban teljesen elégedett. Ha valami tanhoz hasonlítottam volna, azzal is teljesen elégedett lenne. Hogy imádhatják… bár voltaképpen ha belegondolok az előbbi csaj, ugyan sértetten elvágtatott, de a következő beszélgetésében a téma ez lesz, úgyhogy voltaképpen hálás lehet a beszólásért, mert van mivel dicsekednie, van miről beszélni és barátainak álcsodálástól nyirkos szemei előtt riszálhatja majd a kincseit, álirigy sóhajaiktól teljesen körülrajongva. Bonyolult ez már, bonyolult nekem, megrázom fájós fejem, elvégre mégsem hagyhatom romlott tudatban, de mielőbb odatenném a pontot vagy a kérdőjelet a köszönésének végére, továbbhalad, én meg mint valami meglassult átok próbálom követni.*
-Mindenkinek megvan a maga igazságsága és ha te csak a sajátodat vagy hajlandó észrevenni, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy  95%-os a saját igazad. Persze így is lehet élni, csak minek?-*olyan erőtlennek érzem a hangom, mintha nem is én lennék, micsoda öröm, be kéne vennem a gyógyszerem, de most ennyi ember előtt előkapni, nem, inkább becsukom a szemem és pihentetem egy kicsit a fejem, egy ilyen közbeszólás után úgyse sokáig tart még „hollóhátasnak” ahogy korábban utalt rá, mindegy is, elmegyek innen egy fél év múlva, nem dolgom megváltani a gondolkodását, különben is, ki mondta, hogy én tudom jobban? Csak azért mert van két év előnyöm? Na ne röhögtessem már ki magam magammal… jaj, ez megint bonyolódik, a szék lábának dermesztő csikorgására összerezzenek, honnan került ide szék? Az előbb reptette, jól van, de hogy került szembe velem, bután meredek rá.*
-Olyan, vagy, mint egy bagoly-*csak nem pislog annyit, kihúzom magam, a hátam, nyakam, tarkóm a falnak simítom. Tök madárszerű. Vajon ha rosszul válaszolok előrevág a fejével és kitépi a zsigereim? Tündér keresztenyám, ezt nem hagyhatod!.*
-Öhm, a válaszom egy határozott talán-*nyelek egyet, próbálom nem nagyon hülyének nézni, egyáltalán miféle kérdések ezek, ilyet nem kérdez meg az ember, már csak udvariasságból se, nem veszi észre a másik száján a vaj és/vagy egyéb halvány színű foltot, a félrefésült hajat, a macskaszőrt a fülében… meg ilyen apróságok. A talárom alatt az oldalamnál tapogatódzom végig a dobozkám után, egyelőre nem akar a villogósan eleven színű hengerke a kezembe akadni, ez nem kicsit dúlja fel a lelkivilágom.*
-Tiszta kedves, hogy így aggódsz, bár van egy olyan érzésem, hogy az aggodalom helyett inkább azt lesed hogyan tudnál összecsomagolni egy mikroszkóp alá, csak tartasz kicsit az ekkora kiterjedésű transzformációs bűbájoktól-*a sapkájára koncentrálok, mivel az elég pasztelszínű ahhoz, hogy ne homályosodjon el folyton, vagy legalábbis annyira nem zavar, hogyha az homályosodik be, mert úgyis csak egy sapka.* -Amúgy dehogy, nem vagyok én dilis-*méltatlankodom erőtlenül, a másik kezemmel is végigtapogatom a lehetséges ruhafodrokat, baljós sejtés körvonalazódik bennem.* -Csak egy kis fejfájás, biztos a front… Túl éles a szemed, nem mondták még?

|Errol|

*Nyüzsgés, kacagás, színek, forgolódó emberkék, egészen behúzódom az asztal,  a bor mellé, az ott árválkodó széket magam alá rántom, fél könyékkel az asztalon hódolok az édes élvezetnek.*
-Ahogy elnézem nemhogy a kitaposott utat nem szereted, de bozótvágó kés nélkül eleve el se indulsz, mert majd te vágod az utat-*pillantok fel rá, így alacsonyról szemlélve tiszta óriásnak látszik, megszeppenten kapom magam alá a lábaimat, miközben nézeteket fejt ki, jó demagógiával, ellenállhatatlanul, ártatlan bólogatásra hagyva csak érdemi lehetőséget, úgyhogy muszáj szembekerülnöm ezzel, felemelem remegős kezemet mintegy félősen, elvigyorodom.*
-Ember, ember! Szó sem volt arról, hogy én mit és hogyan gondolok! Sohse állítottam, hogy a varázslók leromlásából lettek a muglik. De manapság életveszélyes azt mondani, hogy a jobb muglikból lettek a varázslók-*fénylő mindenttudás a szemében, mosolyra húzom a szám, annyira aranyos ebben a magából kikelt formában, hogy szinte meglátom benne a gyereket, pedig nekem aztán tényleg nincsenek apai ösztöneim, és szándékaim meg még annyira se, lassút pislogok.*
-És még téged tartanak szűkszavúnak-*lenyűgözöttségemnek nem adok más hangot, csak a „rajongó” tekintet, elvigyorodom.* -Nekem semmi bajom a ruháddal. Azon kívül, hogy muglinak néztelek benne és csúnya és zajos az anyaga miatt. Általában ilyen gyorsan eldöntöd valakiről, hogy mit gondol, amikor nem is, vagy esetleg van lehetőség véleményt nyilvánítani?-*fellesek rá megint, bekortyolom a bort, ami kihűlt valamelyest a kezemben tartogatva, sajnos nem tudok olyan mértékletes tartózkodással viseltetni, mint ő.*
-De minek ezen agyalni, ezt vetted fel, majd viseled a következményeket, ha esetleg valaki kifogásolja, szóval vagy éppen tettel. A te merészséged, hülyeséged, fájdalmad, szégyened, vagy éppen önnön dicsőséged-*megvonom a vállam, vetek egy pillantást a professzor felé, kicsit előrébbhajolok hozzá, maradok a halk hangvételnél*-A tartalom nem ad formát, csak lehetőséget, ahogy a külcsíny sem mutat semmit a belbecsről. Ezek teljesen függetlenek egymástól, de miért rejtegetnék mugli öltözetbe az erényeid, ha egyszer varázsló vagy, ugyanígy miért akarna egy mugli pálcával hadonászni, ha az csak nevetségessé teszi magát vele? Detto ugyanez varázslóknál. Szóval személyes bajom nincs. Tőlem aztán fűszoknyában is lehetnél-*nevetek fel, ahogy megpróbálom elképzelni, de mielőtt a szertelen vidámság erőt venne rajtam szolid fájdalom sistereg fel a halántékomnál, a szememet hunyorgatva nyúlok inkább a poharam után. Nem, azt hiszem ezt nem kellett volna az agyamra erőltetni, most jön a nemes bosszú, hátradöntöm a tarkóm a falnak.*
-Okéh, ki se fejtsd mit gondolsz… igazad van-*becsukom a szemem, lenyelem a bort.*

|Errol|

*Némely embereken vagy nehéz kiigazodni, vagy én nem vagyok szellemileg elég friss ahhoz, hogy értelmezni tudjam azokat a változatos pöfögő hangokat, amivel alámzenél, de hát legyen, alighanem ez a negatív véleménynyilvánítási formája, bár én jobb szeretem a verbális kommunikációs formákat, amennyiben véleményről van szó, egyébiránt pedig mindenki csináljon, amit csak akar, nem fogom megtéríteni. Milyen jó, hogy legalább nem hagy itt két szó között teljesen, csak félig-meddig, de hát azért van a merőkanál és a pohár, hogy kárpótoljam magam. Megmerítem a bíborló-lilálló italban, átkeverem, mert én szeretem, ha mozgásban van, persze a fülem és a figyelmem az övé.*
-Mármint mást szűrtél le a professzorral kapcsolatban hallomásból?-*pillantok rá, aztán körbe, de a beszélgetések tompa zsongássá olvadnak össze valahol a befogadóképességem határán, csak a legközelebbieket értem, de mivel ott meg éppen a számmisztika legújabb kutatási eredményeiről van szó teljesen olyan, mintha egy szót se értenék belőle.* -Avass be kérlek, mert az én szerény hallomásaim és ismeretségi köreimben körkörösen szidják a módszerét, vagy éppen mulatnak rajta, a tisztelet csak az olcsó képmutatási csillog a szemükben-*milyen szépen megfogalmaztam, ezért már járna egy házi dolgozat K, a miheztartást végett. A poharamba csorgatom a kanálból az italt lassan, rubintoknak fantáziálom a félreesett cseppeket, így aztán jókora fáziskéséssel kapom fel a fejem, miután belekóstoltam, de élvezhetetlen melegnek találtam a bort.*
-Neh!-*jajdulom a futóféreg-rajongók nyers borzadályával, amikor eső után az autóutak kocsikázva kedvenceik tetemei szőnyegként borulnak eléjük, de a katasztrófa már megesett, meredten figyelem, ahogy rág és csak rág, és nem köpi ki, pedig józan értelemmel én bizonyosan ezt tenném.* -Ki kell inni-kanalazni a héjából-*az őszinte csodálattól elfúl a hangom, vagy a visszatartott nevethetnéktől-sírástól, felényújtom a poharam, amikor szemlátomást ital után kutat, hitetlen-döbbentem megrázom a fejem.* -Ember, forradalmasítottad az osztrigaevést. Hogy eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy a héját is kár elpazarolni-*hörrenem elcsukló hangon, még mindig az arcizmaimmal viaskodva, aztán új pohár után nyúlok, mert erre a megrázkódtatásra inni kell. Na meg persze a témaváltásra is inni kell.*
-Valóban nem értem miért jó, ha valaki karácsonyfának öltözik-*halkítom le a hangom, mert azért mégiscsak megvan a határ a cinkosság és az udvariatlanság között*-de ha jobban megnézed, az ékszerek a mi kultúránknak is gyakran súlyos részei, attól még nem látszik valaki kevésbé varázslónak. Elvégre valahol a varázspálca is csak egy ékszer-*az új boromba kortyolok, legalább annyira ízlik, mint amennyire az előzőt nemes cél érdekében áldoztam fel, rápillantok újra*-Viszont a te mugli melegítőd azt sugallja, hogy a varázslók nem számítanak, nem léteznek, nem lényegesek, csak valami mellékes csökevény a muglik evolúciójában, nem pedig fordítva. Ugye érted, hogy ez miért bántó egy igazán varázsló érzelmű mágus számára, főleg egy mágustársadalmi összejövetelen?