Nyugalmat biztosít neki a hazai terep. Az, hogy pontosan tudja milyen mintázat fogja simítani talpát a következő lépéskor, milyen gyorsan lehet valakit falhoz szorítani, hány lépcsőfokot lehet egyszerre átugrani, körülbelül mennyi időbe telik felérni a tetejére. Mennyi is? Elképzeli ahogy ütemtelenül kopognak a cipők a kövön, néha tompán végigkong a fal, ahogy a fordulóban vállal nekicsapódik a fiú. Elképzeli, ahogy az első izzadságcsepp megjelenik a homlokán. Megakad, lejjebb csúszik, megakad. Látja, ahogy emelkedik a keze, és két mozdulattal kinyithatatlanná teszi a csapóajtót. Figyeli, hogyan bizonytalanodik el a futólépés és válik terméketlen álldogálássá, talán apró kis átkok nyafogós rajává, gyenge, félős szúnyogokká amik nagyot koppannak a befőttes üveg falán. Nem is látni rajtuk, hogy kitépték a lábaikat, egészen elhanyagolható változás, nem lett tőle más semmi. Meg sem történt igazából.
Te kinek hiányoznál? Sírna utána anyád? Bosszút esküdne apád, ha egy satnya csontvázat küldenénk vissza neki? Lenne forrófejű bátyád, aki a kapunk előtt halna meg minden méltóság nélkül? Ugyan. Azt se tudják hol vagy. Mennyire egyszerű lenne beletépni a hajadba, megsimogatni a szike hideg lapjával, hogy olvadjanak le azok a túl határozott vonások az arcodról, peregjen darabokra a maszkod. Vagy csak rád égne? Bele a szövetekbe, vagy még mélyebbre, abba a satnya szubatomi valóságba, gyenge dimenzióba ami vibrál benned. Pedig mennyire más lehetnél. Mennyire gyönyörű váz... Te lehetnél a testünk. Szeplőtlen, tiszta. Mégis elbír egy olyan rongyot, mint aki benne van. Nem feszíti szét az ellentét, inkább összeölelkezik, de... nem jó. Hibádzik. Valahol elromlott, valahol nem működik. Hát persze. Nincsenek egyensúlyban. Nincsenek.
- Kevés vagy. - suttogás. Tátogás. Hirtelen milyen közel került hozzá. Nem is vette észre, hogy többször körbejárta, szinte megszagolta a kötözött húst, ezt az idegen testet, ami zokszó nélkül sétált be hozzá. Mennyire törékeny, mennyire apró. Gombostűre tűzhetné, lombikba zárhatná, lefestethetné, megfürdethetné formalinba, és kitehetné a nappaliba. Ott lenne örökké, ott lebegne meztelenül egészen addig, amíg nem talál rá módot, hogy az ő elméje nyissa fel a szemhéjait, miatta mozogjanak az izmok. Igen. Erre vágyik. Az új páncél, a díszruha, amivel átlépi a határokat, amivel megteremti a saját faját, a fejlettebb lényt, az új istent. Így kell lennie. - Nagyon. - válaszol egyszerűen, fura hangsúllyal és a végén, mintha elharapná a torkából nyúló mérgező pókhálót, a fenyegetést, ami foszladozva hullik le közöttük, ígérve, hogy a következő menet már nem lesz ilyen könnyű és egyenesen a román bestia gyomrába rántja majd, hiszen itt úgy sem léteznek a szokásos törvények. Itt mindent ő hozott létre, minden úgy működik, ahogy azt ő találta ki. Ez a második teremtés. Nem másolata, hanem fejlesztése az elsőnek. Ez a jövő. - Majd meglátja. - teszi hozzá elég halkan ahhoz, hogy csak képzelgésnek tűnjön egy paranoiás elme számára, ha később elgondolkozik azon, hogy ez valóban megtörtént-e, de mégis oldja mérgével a vastag koponyát és szoktassa az egymásba kapaszkodó molekulákat az új hatalomhoz, ami annyira édes, annyira ragadós, és annyira emlékeztet valamire... valamire... mire is? Visszhangzó ürességet hagy a járatok helyén, ahol bugyogva illantak el a részek, ami egykor Cassius volt. Az enyém, az enyém, az enyém. Mantrájává tette ezt az érdekes képződményt, és stroboszkóp szerűen ugrottak fel előtte kedves képeslapok az újdonsült ismerősről, azonban címzés nélkül önnön űrjébe ragadtak. Egyelőre. A kinyújtott bal kéz nem vonzza tekintetét, egyetlen rezdüléssel se méltatja, ahogy az elhangzott mondatokat sem. 
Elfordul. Sétálni kezd. Mögötte sorra alszanak ki a fények, és ő egyre beljebb megy, szinte alámerül, és hívja, csalogatja a fiút, mint egy romlott, szifiliszes szajha, akinek túl nagy a dekoltázsa, és túl szélesre tárta a lábát egy szűz kisdiák előtt, akiben felbuzog az ösztön, és tág pupillákkal hagyja elveszíteni magát.
Egészen sokáig sétálnak. Elég ideig ahhoz, hogy köréjük telepedjen a csend, beburkolja a még ott lebegő mondatokat, és kényszerítse az agyat, hogy újra átélje az előbbi másodperceket. Gondolkodjon rajtuk, még jobban beleássa magát az emlékezetbe. Élessé tesz minden más hangot. Zavaróvá. A zörgést, ahogy a merev pikkelyek felkarcolják a padlót, és Michael monstrumteste megmozdul mögöttük, közelebb jön, egészen a vasrácsokig, és villogó szemével követi a két alakot, durván fújtatva, mintha a kiszökő, meleg pára az ő nyakukba csapódna le és válna égető folyadékká, undorító nedvvé, amiben furcsa, láthatatlan lények úszkálnak.
Ekkor világosodik ki minden a második teremben. A sárkány több, mint száz méterre van már, fölösleges fóbiákat generál az agy ahelyett, hogy felfogná a következő helyszínt, egy rosszmájú félisten groteszk szobrászműhelyét. A különböző méretű tartályokban úszó szervek logikus sorrendben követik egymás a falra szerelt polcokon. Egy helyen az azonosak, gondosan felcímkézve. Érdekesek, mégis annyi az új információ, hogy nincs idő tüzetesen végignézni, csak egy-egy felirat ragadhat meg az elmében 'pestis', 'gümőkor', 'tüdő embólia'. Alattuk hosszú fémasztal, rajta gondosan a falhoz rendezve különböző halmazállapotú vegyszerek, néhány tisztára mosott, precízen lehelyezett erlenmeyer-lombik, petri-csésze és egyéb elengedhetetlennek tűnő kellékek. Ugyancsak mellettük csillogó vágószerszámok pihegtek a falon méret és cél szerint sorakozva valami furcsa harmóniában, ami szinte bántotta a szemet. Átellenben trófeák hirdették tulajdonosan nagyságát. A furcsa alakú szarvak, koponyák között torzók, mesterien preparált egész alakos állatok, szinte vártak a megfelelő jelre, hogy megszakíthassák talán ősi mozdulatlanságukat, és szétmarcangolják a jövevényt. Mert az egyértelmű volt, hogy mindegyik bestia a hollóhátast bámulta, méregette.
- Ismer embereket a minisztériumról? - nem fordul hátra, nem is torpan meg, csak egy röpke kitérőt tesz egy a helyre nem illő ósdi faszekrény felé, aminek oldalába rövid verset vájtak. A betűk közti űrben por ragadt, és néhány fluoreszkáló pókháló feszült. A sápadt fény már nem volt elég, hogy pontosan el lehessen olvasni, de néhány szó még így is kitűnt, és akaratlanul mondatokká formálódtak a fejekben "húsodban bűn van. a poklok / fölött lángolnak a próféták. / böjtödben halál. két vétek / között kifeszül a menny." - Hát persze, hogy ismer. - nem érdekli, hogy közben beszélni kezdett-e vendége, vagy éppen még meg se szólalt. - Hisz múltkor is a kihallgatóteremben ücsörgött egy darabig. - semmi gúny, sunyi elmosolyodás, hátratekintés a szemsarokból. Csak méregeti, simogatja az oly kedves fatárgyat, és hidegen közli az egyszerű tényeket. - Persze félreértés volt. - hangosan szippantotta be a levegőt, mint aki már unja az egészet, majd váratlanul megfordult. - Tehetségtelenségre vall. - finoman peregnek ki ajkából a durva szó hangjai. - Amit én adok feladatot... ne szúrja el. - nem is nézett már a csenevészre, hanem elképzelte, hogyan nyikordul a boncasztal a ráhelyezett súlytól.

A fekvés. Világa sarkán torz egyveleggé, dagadt, bűzölgő cseppé gyűlnek a formák, múltak, jelenek, jövők. Elrontott tükörként díszeleg, dögöktől hemzsegő folyónak látszik, ami magába húzza révészeit, csónakjaikkal együtt és válik átláthatatlan ablakká, amit körbelepnek a legyek és mielőtt belekóstolhatnának folyós darabokká válnak a hártyás felszínen.  Ki sem növő virágok rothadnak alá, és ahogy nő, körbefolyik kerületén az idő, meglökve picit. Sorsszerűen bukik alá, mint anyaméhből kilökött magzat, és csattan, szakad cafatokra a fején, mint egy megfeszült hólyag, egy lenyúzott arcbőrből varrt zsák, ami már nem bírja a belé dobált belső szerveket. Betemetve a ragadós lével, saját nedveiből nagy gyorsasággal párolognak el a színek, és keveredik el a maradék. Groteszk lénnyé tapadnak a történések és a cselekvések, nélkülözve tudatosságot, vagy tudatalatti, üldözik egymást perpetuum mobileként, és Brayden felszisszen, ahogy a szúrós fogaskerék táncol hasában, és mélyíti, vájja az üreget, teszi még üresebbé azt a tátongó hiányt, azt a borzoló, inverz fekete lyukat, ami okádja magából egy másik dimenzió anyagát, és különös gondolatokkal tölti be a szobát, szedi elő a szőnyeg alá taposott terveket, helyez a polcra új ideákat, szobrokat kicsavart anatómiájú emberekről, amikbe majd később belebotlik az ember. Kezébe veszi, szorongatja egy darabig, markába rejti szégyenében, de réseket hagy az ujjak között, lopva füléhez emeli, hallgatja mit súg, motyog, összetöri, megragasztja, majd gondolkodás nélkül feszíti szét nyelőcsövét, és ejti gyomra sikamlós medrébe. Nem vagy halhatatlan. Megöltelek és föltámasztottalak. Megöltelek, és föltámasztalak. Kap el néhány magának vélt gondolatot a köztük lebegő halmazból.
Küszködve végzi azt a pár házi varázst, azt a néhány apró igét, amivel leápolja a fetrengő sebesültet, és halkakat nyög, feljajong, ahogy a langyos víz lemossa róla a szennyet, és érzi, ahogy gödreiben összegyűlik, túlcsordul rajtuk a kosz. Bűbájok simogatják, vonakodó gondviselés, kikényszerített szeretet. És mégse szúr, nem horzsol, karcol mikrosebeket, hanem odafigyel, akár önnön gyereke gyenge testére. Lehunyja a szemét. Elnézegeti a vékony bőrréteg alól előugró tarka foltokat, amik egyre sűrűbben közelítenek felé, és alkotnak fekete horizontja zenitén kicsúfolt, haragvó isteneket, majd olvadnak elemeikké, és állnak össze ismét furcsa, koponyaszerű heggyé, hátán nehezedő keresztté, stigmák fantomfájdalmaivá. Felhördül. Értetlen vadként tárja fel gomolygó lélektükreit, hogy zúduljon pupillájába a gyér fény, vakítsa el, ha egy pillanatra is csak. Menthetetlenül tisztul ki minden túl rövid idő alatt, és maradnak azok a jól eső fájdalmak, amiket néhány nekiszegeződő durva kéz okoz, jóleső, ölni kívánó, vérre éhes, megbéklyózott markok. Mennyire kedves, mennyire szeretnivaló. Nem nyúl kezével az arcához, ahogy behintik a nyálcseppek. Szinte várja, hogy újabb göbök hulljanak sebes bőrére, és mint kelések helye bélyegezzék meg. Milyen fura kutyának lenni és nem sintérnek. Szolgának és nem gazdának. Hagyja, hogy átjárja ez az új érzés, ahol nem egyértelműen bántják, vagy bánthat. Megnevezni se tudja. Elhinni is alig. Aztán hirtelen eszébe jut, hogy rajta kívül nincs is itt senki.
- Hogy örülsz - artikulátlanul hörög, de megsebzett állatok dühe nélkül, inkább egy haldokló ember, vagy egy feltámadt isten bátorságával - a feltételes módodnak. - mosolyogna, ha a feszülő sebek engednék szélesre húzni ajkait, de az auror jól tudja, milyen apró rezdülések mennek végig a sápadt arcon, milyen impulzusok szaladgálnak mögötte. - Mitől rettegnék? - durvát krákog, mintha kődarabok pattognának tüdejében, végigsértve légcsövét, de csak vércseppeket szór maga elé. Fest meztelen hasára, tovább díszíti ezt a poszt-modern szobrot, ezt a színpadra sem való jelenetet, amit játszanak egy eldugott szobában, fejeikben pedig minduntalan újra és újra. - Megmentettem a világomat tőled. - valamivel tisztábbá vált a hangja, de még mindig zavaróan furcsán rezegtek a hangszálai. Emlékeztetett valamire, ami sosem létezett. - Én győztem. - és veled mi lett? Valóban belenyugodott ijesztő jövőjébe, elfogadta, mint az elkerülhetetlent, mint mások által kiszabott útját. Tényleg egy csótány ez a Minticz. Tényleg semmi több. Állat vagy? Állat vagyok. És te is Armstrong. Ugyanúgy tudod, mint én. Te sem vagy különb. - Lakomázzunk. - néz mélyen a másik szemébe, és lassan ereszkedve ismét párhuzamos lesz a talajjal, és júdáscsókra formált ajkai hörpintve szívták fel a körülötte álló koszos, vizes vért. - Szenteltessék meg a mi nevünk.

A rühes dög, a megalázott kutya, egy kisemmizett haszonállat, akinek még a megszelídítésével se fáradnak, csak kirúgják az útra egy autó elé. Egy csapzott szerető, egy meggyalázott fekhely. Szűkülő szemhéjai mögött torzul a világ, fordul, kanyarog durván, ahogy préseli, nyomja össze a teret. Minden ritmus és egyenletesség nélkül rombolja le a horizontot, a világot, tépi össze ezt a meghitt családi fotót, és harapja, nyálával oldja ki belőle a félresikerült pillanatokat, az oda nem illő mozzanatokat, a nem kívánt személyeket, hogy aztán híg, koszos tócsába gyűljenek egy ferde padlón, képtelenül a megmaradásra, és egyre csak folyna, töltené ki a teret, fullasztva, fojtva a dühös halálfalót, aki nem érti, hogy miért csak az ő lábára vert bilincset ez a fordított kabbala, miért akaszkodnak rá el sem követett bűnei, és miért tartják öccsét a felszínen. Glugy-glugy. Sötét buborékokba fújja át magát és lebeg egy undorító közegben, amit kitölt ez a túl ismerős vér, ez a zavaró rokoni szál, amikbe folyton belegabalyodik. Eltört világképében örvénnyé kapaszkodnak az atomok, és magával rántják a színeket, a formákat, a múltat, az apró titkokat, a jövőt. Vázakat hagynak csak. Elképzelhetetlen élőlényeket, akik meghaltak a másodpercmutató két kiáltása között, merev bábok, akiknek a végtagjai fölött néha megcsillan egy-egy vékony, végtelennek tűnő damil. Unalmas, rideg anyag mindegyikük. Haldokló sejtek, mozgolódó ingerek. Szétesnek, hullanak, élesen törnek a padlón és szaladnak szilánkokra. Pár egyszerű képlet, folyamat. Bomlás, egyesülés, vegyjelek, összefüggések. Belebújnak a földbe, és nem találja majd őket semmilyen isten. És akkor mégis, minek?
Felzúg benne a félelem, ahogy az újrainduló fogaskeretek felszakítják a húsát, porrá őrlik, és egy kupacba rakják, hogy beletapossák a szőnyegbe. Mélyebbre, és mélyebbre, egy másik dimenzióba, egy sajgó, egyensúlyától megfosztott világba, egy elfuserált megváltás-történetbe.  Megremeg alatt a padló, ahogy láthatatlanul végighullámzik feszülő bőrén az apró pofon, az a velőkig hatoló sav, méreg ami beitta magát pórusain keresztül és kitölti ereit és változtatja szörnnyé. Egy hibát, egy magához nem méltó teremtményt alkotott. Egy túl virgonc vírust, kóros betegséget, ami közöttünk jár szabadon. Az ő felelőssége? Kié? Az enyém. Saulusé. Pattog a labda a tenyér és a padló között, csíkká mosódva, jelentéseket vesztve, mint ugyanazok a szavak a különböző nyelveken. Tő és hangalak nélkül porladnak semmivé, istenekké. Az ő háza. Ő. Körtáncoló személyes névmások. Vállára nyugvó fáradt utazók, régi barátok. Kevélység. Fösvénység. Bujaság. Irigység. Torkosság. Harag. A Jóra való restség. Megsimogatják, átölelik, mint fiai Lucifert, mint az utolsó ítéletnek háttal álló hitetlenek. Megmozdul szeme mögött az avar, a lehullott, tekergőző gondolatok, ideák, és hét írmag hajtásai emelkednek ki belőle, fonódnak, nőnek össze, és vág utat magának a halálnedvtől csepegő, bűzös virág. Messzire nyúlik a szemgolyó feketéjéből, és tövises szárából koronát fon önmaga köré. Csókkal árultad el az ember fiát. Nem tudja, hogy karja valóban emelkedik-e, vagy csak gondolatban húzza fel, de mégis ott áll, és csak mereven nézi, hogyan költi hiúságára a harminc ezüstpénzt, hogyan jelölik meg frissen szerzett területüket a durva ujjak, hogyan forranak egyiken a hegek, míg nyílnak durva stigmák a másikon.

- Én. - botorkálva talál vissza nyughelyéhez, a merev székhez, és zuhan rá, nem is törődve a húzódó sebbel, a friss szövetekkel. - Én tettem. - motyog magában. Megtérő bűnös? - Mi tettük. - mozog üresen a szája, és pottyannak ki belőle, fejjel előrefelé a halk szavak. - Így. - susogja csöndesen. - Így kellett. - oldalába beleszúr a hirtelen levegővétel, de nem szisszen föl, nem is nyúl oda hozzá, megtapogatni folyik-e belőle vér vagy víz. - Egyikőtöknek - suttogása elveszik valahol félúton, nem jut el senkihez, soha. - megbocsájtok.

kis hipster

Ahogy csak egymásba gabalyodott, ellentétes lefutású DNS láncok, hosszú, önmagukban értelmetlen kódok csavarodhatnak egymásba, mikor osztódni, kettészakadni készül a sejt, tökéletes másolatokat létrehozva, mégis elveszítve önmagát. Ahogy csak a megduzzadt állomány tudja kitölteni a teret, felfalni a levegőt és új értelmeket adni. Pontosan így tekeregtek mozdulataik, szinte lehetetlenül és teljesen esetlenül mégis kúszónövényként a másik (inverz?) borostyánjaként érték el a célt, és döntötték meg az orvosságos üveget, kötözték sebeiket, amiket nem birtokolt senki, de mindkettőjüket csípte, égette, szúrta. Engedelmesen emelte fejét, és vetette alá testét Saulus minden kérésének, parancsának. Nem volt túlzottan megerőltető, mintha egy vékony fémszál feszülne tekintetük között, amin áttáncolnak az impulzusok, teljesen átvéve az irányítást, vagy visszavéve, esetleg egyik sem, és ez csak egy természetes folyamat. Nem tudom. A vérveszteségtől ingó szobában ügyetlenül keres fogást, és kilenc ujja közül állandóan kicsúsztak a padló repedései, a parketták halvány illesztése, a kosz, a nyirkos sötét. Hányni akart. Kiokádni azt az idegen testet ami olyan kényelmesen fészkelődik benne és ismerőssé teszi magát, vagy minden mást ismeretlenné. Azt akarta, hogy utoljára végigmarják még nyelőcsövét a történtek, az a rettenetes hiba amit véghez vitt kétségbeesésében, az a fájdalmas butaság, ami talán gátja lesz ezentúl a tökéletességben. Azt akarta, hogy tűnjön el a múlt, ezek a furcsa rémképek, amiket sehogy sem tudott álomként felfogni. NEM NEM NEM egy foszladozó árnyék, egy alulmaradt, ketrecbe zárt bestia dobolt mellkasában, és lökte egyre magasabbra a zihálva, görcsölve hullámzó törzsét, amiből mintha ki akarnának szakadni a megviselt, önmaguktól viszolygó szervek. nem... csalódott, megvető pillantással tűnik el a belső, sárga szempár ami mindig ott fénylett mellette a sötétben, és csöndben sugallta az utat, az átkot, a halálos szándékot. A lebegő borostyándarabok, az éles végű kövek teljesen eltűntek és eddig nem látott, minden mágiánál feketébb éjszakában vágtázott szíve. A magány, a kiszolgáltatottság, a szánalom, a teljes védtelenség takarta be, és hegyes fogú, hatalmas ragadozók szívták orrukba a keserű páráját, a villogó gyengeségét. Kifordított magzatként kuporodik a túl puha talajra, és várja a megkésett abortuszt, a büntetést, a végítéletet, ami ott lapul a horizonton, de hinni most se tud benne, mikor megállapodnak körülötte a koppanó paták, a susogó mancsok, és forró, büdös pára kúszik az arcába, és valami furcsa... fény?. Inkább csak egy másik szín, két szürke szempár, két hideg fém, amitől megijednek a fenevadak, elfutnak, lyukat ásnak maguknak, hogy abba döglődjenek, ő pedig kötelességtudóan emelkedik térdre és borul le új társa, tanítója, gazdája előtt, titokban sárga pontokat keresve.

Érzi, hogy felpislákol benne valami ócska parázs, egy fagyasztó tűz, ami visszahozza ereje töredékét, és valami elindul benne. A fertőtlenítő nyomán leolvad az alvadt vér, felhabzik a feketén levedző lyuk hasán és egymás felé indulnak a puha sejtek, összekapaszkodva köldöke vonalában vékony hártyával fedve belsejét.
- AH! - mint fuldokló aki végre felköhögte (ádám)csutkáját, úgy szakad fel belőle az első sikeres légvétel, a megnyugvó léghólyagok sóhajtása, ami felkavarta a torkára száradó vért, és lágy csomókban köhögte lábára, amint sikerült felülnie, és csak remélni tudta, hogy nem a padló, hanem egy sajgó kar fogja meg visszabukó hátát. Bárhogy is történt, nyögések, és újabb köhögések árán sikerült a hűvös falnak vetnie a hátát, ami kedvesen masszírozni kezdte veséit. - Ha. - nyom el magában minden kételyt és ad gyenge hangot kizárólag papíron létező győzelmének, a pyrrhusi sikernek, aminek diadalmenetében vergődik éppen. - Nincs. - lehunyná égő szemét, de szemhéja gyorsan pattan fel, ijedve a visszatekintő szürkeségtől, és félelemre torzult arca rémülten járja körbe a sötét sarkokat. - Fényt. - kéri, szinte esdekli a világot, remélve, hogy legalább az távol tartja ezt az új jövevényt, ezt a potyautast. - Gyorsan. - sürgeti az aurort egyre kétségbeesettebben, és csak akkor hajlandó úrrá lenni érzésein, amikor kellően körbe van ragyogva a szoba.
- Visszacsinálhatom. - mutatja fel a remény körömnyi kártyáját egy vastag pakliból, majd a legtetejére rakja. - Ha nem félsz a haláltól. - érdesen suttogja a szavakat, amik hol hörgéssé erősödnek, hol pedig tátogásban hunynak ki. Elmosolyodhatna. Kajánul vigyoroghatna, ha lenne hozzá mersze, vagy akár indíttatása. Most kezdi csak felfogni igazán, a fausti történeteket, a tündérmesék apróbetűs szerződéseit az ördöggel. - Gyönyörű ötvözet. - próbálja felfogni máshogy a tragédiát, keresve a miérteket, kutatva a hirtelen felfordult jövőt, hátha valami még nagyobb emelkedhet ki belőle. Hátha... - Egyek vagyunk. - rángatózva tartja lent pislogását, és egészen közel merészkedik a szürke lapokhoz, amiben nem tükröződnek körvonalai, amik talán nem is léteznek ezen a síkon. Fölemeli kezét, de még mielőtt elérné apró szellemmarkok fonják körbe csuklóját, és húzzák beljebb. - Egyek... - suttogja.

Hallja maga mögött a lépteket, ahogy a mágiátlan, kihűlt lánc puhán, ütemesen csörren. A kölyök nem marad le, de közelebb se jön, mintha próbálná mutatni függetlenségét, szabadságát a tájtól, a pattogó aurától, ami most nem egy nyújtózó démon, egy gyorsan osztódó rákos sejt, hanem a tagadhatatlan állandó, az egyszerű mindennapok. A falakból, a kavicsokból, a földből, mindenhonnan ez a furcsa gáz szivárgott, és ahogy egyre és egyre több lett nem repesztett szét néhány láthatatlan falat, csak besűrűsödött, tapintható tömbökké lett a torokban, lassan csorduló cseppé a homlokon. Nem mosolygott a gondolaton, de elégedett volt. Megnyugtatta túl sokat háborgó vonásait az finom rántás, ami hosszú fonalat húzott köldökéből, és vékony csőbe szívta a papírként gyűrődő tájat, a görbülő, hajló időt, ami úgy ragadt a rideg oldalakra, mint szájpadlásra egy isten teste, és nehezen folyt az egyetlen kijárat, az elkerülhetetlen jövő felé. Alea yacta est. citálta a közhelyet, mikor lelépett az útról, és elővette a pálcáját. Mozdulataiban nem volt törés. Mint egy begyakorolt, vagy sokkal inkább egy ösztönös, génekben hordozott tánc mozzanatai lennének, egy érdes simítás utáni libabőr a testen, egy laposan sikló kígyó könnyed mozgása, a légzés. Egy észrevenni sem akart igazság egyszerűsége. Az élet. A halál. Nincs tovább. Furcsa alakzatok fénylettek fel a tiszafa érintésére a súlyos kövön, majd kihunyva utat adtak egy ajtónak. Kockázatos megmutatni idegeneknek ezt a titkot. Idegeneknek, akiknek még fel is kell jönnie a kamrákból. Még. Már rég eldöntötte, hogy hova helyezi át a bejáratot, hogyan rendezi át az egész udvart. Nincs szüksége néhány gyerek hősködésére, még több apró bosszúságra. A nyitva hagyott bejárat dohos lépcsőin felkúszik a meleg pára, néhány furcsa szag, lépteinek szele pedig megremegteti a fáklyákat, eldönti önmaguk árnyát a sima kő felületen. Pam. Élesebbek lettek a hangok és folyamatosan visszalöki őket valami furcsa tér, egy kavargó mágia, ami megborzol, mikor áthaladsz rajta, és visszafordulnál, megnézni reflexszerűen, de inkább megállsz egy apró pillanatra. A keskeny lépcsőfok végén egyensúlyozol, és egy pillanatig nem hallod gondolatodat az öblös üvöltéstől, a torz dallamtól, aminek léteznie sem kéne. Nem tudod mit, milyen törvényt sért, de szinte kiáltanak a test molekulái, hogy itt van, itt gyökerezik valahol az a régi almafa, és innen rohasztja gyümölcseivel a világot. Ahogy egyre lejjebb ereszkedik az ember, képtelen szabadulni a csak félreütött hangokból álló zeneműtől, ettől az önműködő szimfóniától, aminek karmestere, most már nem leplezve fénytelen mosolyát, csak bátrabb lett hirtelen.
- Michael - suttogja a héber nevet, és nem tud eltelni a feszülő pikkelyekből olajosan tükröződő fáklyák fényének látványával, a közeli etetéstől még véres fogakkal. Azzal a nagyszerűséggel, amit Ő, igen EGYEDÜL Ő hozott létre. Senki... senki más nem képes arra, amihez neki születésétől kezdve nem csak tehetsége, hanem joga is van. JOGA. És ezt nem veheti el tőle senki, még álruhában járkáló volt aurorok sem. Ahogy visszagondol... (kire is?) önmagára, és értelmetlen küzdésére megsajdul a még sebzett has, és a kesztyű mögött moccanni véli kisujja csonkját. Most nem. Csitítja le belső háborgását, és lenyel minden apró problémát, hogy teljesen Cassiusra tudjon koncentrálni. - aki olyan, mint isten. - kezdi hangosan mellőzve minden köszönést, le sem reagálva a fél órás késést, a szemtelen tegezést, a pimasz megjegyzést. Nem emelkednek megfeszített ujjai, hogy csak úgy, a kemény tatubőr kesztyűvel csapja arcon a hollóhátast. Ó nem. Az a rész még nem következik. - A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. - még mindig rá se nézett vendégére, egyedül hangjától csendesedő teremtésének lassú tekergésére figyelt. - Legyőzték a bárány vérével és tanúságuk szavával. - szürke felhőként nyomultak előre szavai a hideg levegőben, lendülő karja mellett, ami mereven mutatott egy homályos, megrágott tetemre a ketrecen belül néhány nagyobb csontváz mellett, ami körül csomóban hevertek (mint túl nagy seben a túl kicsi vattapamacsok) a koszos, alvadt vérrel itatott gyapjúfoszlányok. - A próféták hazugak. - miközben előkerül pálcája Neehill felé fordul, és mélyen a szemébe néz, keze pedig a magasba emelkedés folyamata közben megáll egy észrevétlen pillanatra a fiatalember fejének síkjában, ajkai pedig egy néma hút formáznak, ahogy a plafon felé halvány csíkok szállnak, lebegő gömbök végeláthatatlan soraiba, bonctermek, kínzókamrák túl mesterséges, beteg, fehér és hideg fényével lepve a hatalmas méretű termet. - Majd tegezhetjük egymást, miután... - A kontaktust akkor sem szakítja meg (hacsak Cassius el nem fordult, akkor is mereven nézi az arcát), amikor ismét üres lett marka, és céltudatos léptekkel falta föl a feszülő távolságot kettőjük közt egészen addig, hogy már csak két karnyi maradt köztük. Ekkor hosszú törzsével előrehajolt és belebúgott a másik arcába:
- miután először megkínoztam.

Két, egymás helyéért versengő, egyre csak növő és növő embriók voltak, akiket kitöltött a magzatvíz, és csak ők ismerték fel azokat a nesztelen mozgásokat, amikkel egymásnak ütődtek zörgő csontvázaik és széles emeletekbe rakódtak a szövetek, egymás tükörképeivé faragva őket, elveszítve a modellt, az eredetit, aminek két, összemosott szelete voltak csak, egymást taszító pólusok, akik a kilencedik hónap végén már gondolkoztak a placenta ízén, az elharapott köldökzsinórból serkenő, fátyolos vérén, hogyan táncol, árnyalja sárgásan folyó levegőjüket, és miként fogják körbe apró buborékok ezeket, ha túl kicsi ujjaik ropogtatják ikrük nyakát. A szemekben már akkor elvágták azt a vékony zsinórt, ami lánccá merevedik néhány év után közte és az emberek mocska között, és bogara kihunyó világában öngyulladásnak indult egy új, veszélyes eszme, lidércfények kéklő játéka a sötétben, egy szenesedő csipkebokor aljából kirobbanó tavasz. És kedvelte. Kedvelte a pillanatot, ahogy ötleténél lassabban, de célt téveszthetetlenül suhantak hurkás kezei a bosszantó, szürke árnyéka felé, észre se véve, hogy karjaira párhuzamost állít a másik, és mielőtt durván meghasadna állandónak tetsző plafonjuk, megkocogtatja remegő torkát az ismeretlen, aki olyan haragot szít, hogy lassú kijövetelekor a nehéz légvételek üvöltésre, bömbölésre késztetik, tudatni szeretné, hogy bárhol is van aljas mása, szánni való pauszpapír-lenyomata, ő meg fogja találni, és vegye csatára hívó harci jelnek, vadászidénynyitó kürtszónak, közös nedvektől csöpögő fenyegetésnek, vegye akárminek, de készüljön, és ezentúl nézzen be minden sötét sarokba, és óvatosan kanyarodjon a lépcsőfordulókban. Így zokogott, ahogy kijött anyjából, de a legelső hang előtt, még érezte, ahogy egy erőtlen marok szorul, és rántja vissza bokáját. Halványan él benne a megálmodott valóság néhány töredéke. Fehér, vagy épp klórsárga falak, esetleg furcsa kórházzöld között ijedten futkározó nővérek, orvosok, részeg apja, érzéstelenítő főzetektől bódult anyja, és a zavaró, hosszan nyújtózó árnyék a bölcső falán. Lehunyt tekintete mögött az eső falevélként hullámzó táj felkavarta az emlékeket, és megdöntötte őt is, így kénytelen volt túl erősen megszorítani a letisztult, csupasz vállat, azt a szolid tökélyt, ami már egészen régóta megbabonázza, és lombikba szeretné zárni, vagy petri csészékben csobogó, sűrű masszákból kristályosítani. Néhány nanométernyi Shannon, néhány ékesíteni és zúzni való drágakő, néhány elpusztíthatatlan érték, de csak egy, egy újdonság, egy új evolúció. Ez pedig csak az övé, az ő egyetlen felfedezése, vívmánya, találmánya, egy elválaszthatatlan rész, egy másik fél tüdő, egy túlzottan megszeretett, felmagasztalt függőség, egy názáreti tanító negyedik, íratlan megkísértése. Ezt mind érzi a momentumban, mikor kilengése eléri a holtpontot, azt az iránytalan határt, ahol nem lehet eldönteni, hogy melyik vektor ér messzebbre, merre folytatódik a történet. Emelkedő szemhéjai ezt már rég eldöntötték, és támaszától elnyomva magát a törés előtti rajz vonalai rémlettek fel, egy apró szikra a gyújtó hegyén, Schrödinger ökölbe zárt macskája, egy egyszerre élő, és haló jövő, egy felfoghatatlan, mégis annyira hétköznapi kvantumállapot.
- Nem. - harsan határozottan, és erős tenyerét Saulus csuklója köré fonja, és már szorítaná is, ha megzavarodott elméje nem gátolná meg önmaga kártételében. - Hiába kapálózol - homloka nekifeszül a másikénak, és falkáját védő alfahímként vicsorog az ellenséges farkasra, a veszélyes ragadozóra. - itt neked nincs keresnivalód, - szinte köpi a szavakat, és nem hagyja, nem engedi, hogy a kellemetlen helyzetnek vége legyen. - nincs múltad. - még előrébb dől, súlyát majdnem teljesen az aurorra bízva, de jól tudva, hogy ha esnek a szorongatott kézfej maga után rántja gazdáját is. És ebben a modortalan közeledésben, mintha eggyé válni szeretne önmagával, egy origójába visszatessékelt körként hullani alá felfoghatatlan dimenziók koordináta-rendszereinek mélységébe, bele egy olyan éjszakába, amiben teljesen feloldódhatnak, életükben először. Ehelyett csak személyiségeik kivetített mezői ölelkeztek össze a térben, homogén rendszert, inverz Faraday-kalitkával körbevéve a szobát, egy folyamatosan kisülő Tesla-tekercsként pörgött körülöttük az amorf anyag, a láthatatlan részecskékből felépülő tér, a valóságként definiált kölcsönhatások egymásba fűzött hosszú lánca, tanácstalanul keresve a kezdetet, a véget, a mindenségben lakozó szótlan messiást. - Nem kell a tál lencséd. - sziszegi egészen halkan, de teljesen máshogy, mint ahogyan azt előbb tette. Ez az alacsony hangszínű suttogás magában hordozza a földrengést, a folyó lávát, a pusztító szökőárt, az elszaporodott vírust, az ágyban hörgő beteget, a fájdalmat, a szenvedést, a szánni való halált. Az apokalipszis ólomkatonái, mérgező játéklovai minden egyes ajkai közt kitörő, megfaragott, süvítő levegő, amik mögött ott csörtet valahol láncokkal körülfogott patával igazi alakjuk. - Vigyázz. - veszi kézbe hirtelen a szúrós állat és milliméteresre csökkenti a távolságot. - Én nem csak hallottam a pokolról. - szándékosan zúdítja kettőjükre az éles szárnyú emlékeket, önkívületben, elengedett izmokkal fetrengő önmagáról néhány túl világos alakzat között, ordítva, sikítva, mint egy kislány, ahogy serdülő, meztelen testén végigfut egy izzó tetoválás, körbeölelve kiálló bordáit, érintetlenül hagyva a stigmák sértetlen helyét. És remegő kálváriája közben elméik közös szegmenseiben felburjánzik a félelem, és körbelengi őket, valótlanná téve, akár a gyertyaláng fölött vibráló levegőt, a benne elhajló tájat. - Nox... - bujkáló vigyorral súgja egyenesen a fülkagylóba a szavakat, puha ajkaival cirógatva a lágy felületet, miközben mindkettőjük zsebében összerezzen a pálca, szinte oda sem nézve várva a folytatást. De befejezés nincsen. Lebegő lehetőség, egy rossz forgatókönyv marad csak, és határozottan engedi el vetélytársát, hogy megfordulva ismét a szék felé mehessen, ami egy darabig egyre messzebb és messzebb kerül furcsamód tőle, majd ijesztően hirtelen ütközik bele sípcsontja, és zörögve tolódik hátra, kakofón szimfóniákat játszva a padlón. Lassan, de méltóságteljesebben, mint az előbb helyet foglal, és szakadozó légzéssel, a nehéz hártyán átrohanó szél hangjával figyeli, várja a történteket.
- Gyógyítsd.

Most ő volt a családi fotót elszakító mozdulat, a csúnya, cikk-cakkos fehér szegélyű vonal a kép közepén, ahogy lépteivel feltörte a készülő mestermű belsejét, és még hibázásra is készítette a mestert, a cégér alatt dolgozó aranymívest, egy kontároktól haragos öregembert, egy a világgal elégedetlen, görnyedt hátú vént, akinek mindig apró fuvallatok teszik tönkre készülő remekműveit. Útvonala az ajtótól a székig szakadékot, falat emelt a beszélgetésben, és kirekesztette a folytonosságot, a lehetőséget arra, hogy úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna. Ő volt a kávéban kavargó kanál, és nézte hogyan olvad, színeződik sötét sziruppá a kockacukor, harap egymásba keserű és édes, és a gőzök betöltik a szobát, szabadulhatatlanul az összetéveszthetetlen illattól, ami most inkább volt kellemetlen szag, orrfacsaró bűz, ami minden légvételkor másra emlékeztetett, ígérve valami jobbat, valami alakuló kellemességet, de soha el nem érve, soha meg nem közelítve azt.
Hát így álltak. Így rajzolták ki egy életlen háromszög körvonalát a padlókra, és méregették a bezárt szögeket, a távolságokat, próbálva úgy forgatni a síkidomot, hogy ne rájuk nézzen a nyílhegy, bár mindig arra jutottak, hogy a feléjük álló a leghegyesebb vég, az ölni készülő ragadozó, amit a másik kettő titokban szőtt vágya mozgat, lendít, hogy egy csapásra átszakítja a húst, elporlasztja a csontokat, de otromba sebet, magába forduló lyukat, rongyos szélű gallért hagy, amibe pont beleillik a fej, de még megközelíteni sem merik a haldokló guillotine-t, azt a tekergő szerkezetet, ami arra emlékeztet amik mindig is voltak, de sosem akartak lenni.
És hiába várták a töredéknyi csendekben, a beálló mozdulatlanság vészterhes pillanataiban, hogy egy megfeszített szándék meghaljon értük, koponyájukra, Golgotájukra három esés árán, és egy fittyedt ajkú, néhai örömlány fehér kendőjével valaki felvonszolja (felkarcolva, véresre szántva a bőrt) a törött keresztfát, mert onnantól már úgyis mindegy; beverik mások a szöget, és szúrnak borral, sós vízzel töltött oldalába rozsdás lándzsát, hogy megijedve három részre törve ássák el mielőtt még lemegy a pénteki nap, mielőtt még feljönnek a szombati csillagok, mielőtt még megharagudnának a béklyózott istenek, a kísértéshez is gyenge jahvék meg allahok, akik ereje teljükben is képtelenek lennének karjaikkal körbeölelni az univerzumból kiragyogó házat, a szent jelenetet, mikor megnyílik az ég, és hangzatos, androgün szózatok nélkül tudja mindenki, hogy ő az én szeretett fiam, ő az akiben kedvem telik, mondják és mondva van nekik. Megkülönbözhetetlen, hiszen egylényegűek, a megfordított kabbala, az inverz szentháromság, akinek egyszülött fiáért adatik a világ, és nincs ellenkezés.

- Ne, ne, ne. - utasítja vissza csöndben öccsét. Fájnak a régen hallott, pattogó szavak, amik a Kárpátok kiszögelléseiként szúrják föl a tájat, okoznak kellemetlen kavalkádot, és próbált a szemhéjára karcolt színes vonalak elől menekülni néhány ráncolt homlokú fejrázással. - Nincs kettő. - hiába az alacsony hangerő, öblös orgánuma így is körbetáncol a falakon és érthető formákat rajzol. - A rítus. - apró szavai, nem befejezetlen félmondatoknak, hiányos gondolatoknak hat, hanem szépen gömbölyített, apró karikáknak, amiknek bűn lenne vonalvezetését megzavarni vízremegtető visszakérdezésekkel. Nem tudja mennyire emlékszik Shannon az elfogása előtti évekre, arra a sötét kamrára, ahol tartották, és ahol hajszálakon múlott, hogy elvégezzék rajta ugyanezt az átkozott szertartást, ezt az ijesztő átváltozást, torz metamorfózist, a hirtelen kikelést az eddigi bábból, nem értve, hogyan folytak egybe, és alakultak teljesen mássá szervei, hogyan emelkedett ki a talajból vetett árnyéka, és vált követőjévé, vezérévé. Milyen jó, hogy akkor ez nem történt meg.
- Látni szeretném. - ismétli ő is váratlanul, majd gondolkodás nélkül áll fel, és ugyanazzal a tőle annyira idegen mélasággal ragadja meg másik vállát, óvatosan sarkallva arra, hogy felé közelítsenek léptei, ne az acsarkodó Saulushoz húzza az ismeretlen vonzása, mert hiába az egység, a múlt kizárólag mögötte tornyosul. - Mutasd csak. - súgja arcába hajolva, és, mint gyógyító nedűt szippantja be a finom nyakon lecsorduló izzadságcsepp zamatát, és lassan fejti le az inget a professzorról, akinek nem lehet idegen a helyzet, habár most először simogatja, és nem karmolja, tépi hátát a kúszó szövet. - Nem lesz baj. - nyugtatja úgy, hogy szájának melege végigterül az orcán, és szinte hozzábújik a vézna férfihez, mikor a földre dobja a drága posztót, és kilenc kinyújtott újjal tapogatja végig a furcsán érdes felületet, fájdalmasan realizálva, hogy homályosodik a tökéletesség, halványul, szakad ezekben a nehéz időkben, és erről csak... ki is tehet? - Mit tettem... - susogja döbbenten a fura hangokat, és újra meg újra végigjárja az ismert vonulatokat, a megbukó íveket. - El...rontottad. - nyújtja el haragosan sziszegve a szót, mint egy meghasonlott őrült, egy alkotásába szerelmes művész, aki képtelen betelni önmagával, még ha szakadt is a vászon, még ha el is folytak a színek. - Rendben leszel... rendbe hozlak. - szavalja románul és az értetlen arcról letörli az auror kéznyomait, az emlékét annak, hogy itt járt. Bele se gondolva abba, hogy így csak megerősíti, elmélyíti azt.

Feszült várakozással a gyomrában ébredt. Hasa tátongásában felzubogott a türelmetlenség, valami távoli magabiztosság, ami azt súgta, hogy meg fog történni, ma végre újra látja, megérintheti, megtapogathatja azt a nemesi finomságú bőrt, végighúzhatja ujjait az erős tincseken, és ismét belenézhet a zöld szemekbe, amik talán kevésbé lesznek zavarosak, és remélhetőleg az íriszeket se nyomja olyan magasra a fájdalom, mint múltkor. Múltkor. Meglebegtetett filmszalag suhan el előtte, muglimágia a cellulózon, ahogy mögötte feltűnik a Nap, és apró képeket mutat, egy túl fullasztó ködről, egy sötét tanyáról, néhány felragyogó alakzatról, majd karcos diákat a fájdalomról, a szenvedésről, a határok elmosódásáról, hogy miképpen rezegtette a levegő az egyik hangszálait, és kiabált teli torokból a másik. Vonástalan arca, most nem a határozott kifürkészhetetlenséget idézte, hanem egy szenvedett, megkeseredett beteg falfehérsége volt az, ahogy fásult mozdulatokkal végezte napi rutinját, mindent megszokásból és emlékezetből téve, nem is gondolkodva arról, hogy milyen nap van, hány óra, vagy, hogy hol van. Emlékezetből kerülte ki a bútorokat, és kanyarodott a megfelelő irányba, hogy tiszta ruhába öltözhessen. Szakadt, sáros talárja nehezen jött le róla, ahogy minden más büdös, elhasznált viselete, amibe a manók visszaöltöztették, miután próbálták helyretenni haldokló urukat. Második napja nem járt a laborjában, és nem tudta, hogy alkarját valóban nem szorongatta a tetovált kígyó, vagy csak vegetáló elméje volt képtelen reagálni a gyűlő fájdalomra. Feküdnie kéne. Elhaló suttogásokkal intették óvatosságra az értetlenkedő, torz lények, nem is sejtve a furcsa változások okát. Braydennek azonban nem jutottak el tudatáig a máskor oly bosszantó piszmogások, és csak egyre terítette magára a friss textíliákat, amik mágikus mivoltja pillanatok alatt kiöltek minden szagot, minden apró molekulát a férfi környezetéből, ami feloldódhatna a nyálkahártyában. Előreprogramozott mozdulatokkal nyúlt a két pálcáért, amik megcsörrentek gyenge markolásában, mintha szeretkeznének, majd enerváltan dőltek neki zsebe szövetoldalának.
Nem volt kétsége afelől, hogy merre kell mennie, mégis csak sokadik alkalomra tűnt fel a rémisztő ház előtt, és a tompa puffanás átszelte a vékony falszerkezetet, az esetleges bűbájokat, mintha egy kedvtelen rivalló lenne, ami pontosan tisztában van a címzettekkel. A forgó világot egy előrelépéssel tette ismét egyenessé, és gondolkodás nélkül helyezte balját a hideg kilincsre. Nem létező kisujjában keletkező fantomfájdalom, groteszk görcs csak egy pillanatig rántotta vissza napok óta először a valóságba, de ahogy kezdte volna felfedezni a harapó hideget, a fogas szelet, a ködön átpislákoló délutánt, fejének hasgatása elemi erővel taszította taigetoszi mélységbe, egy pantomimek által kitapogatott láthatatlan dobozba, valami szűkülő átjáróba, ahol újra és újra végigtapostak rajta az emlékek, meggyalázva, feldúlva a védtelen, sebezhető, szánni való anyaghalmazt, azt a pár sejtet, amit most a halálfaló képviselt. Valahol, az idegek messzeségében furcsa formájú düh, kiengesztelhetetlen harag is oldani kezdte az axonokat, a sikítva égő dendriteket, de elhaló, magától kihűlő parázsként esett vissza hamujába, el sem érve a gondolatok ingoványos szintjére. Dőlésében is csak a fal akadályozta meg, visszalökni, kimerevíteni mégsem volt képes, így másodperceken keresztül csak üveges tekintettel nézett az ablaktalan bejáratra, és próbálta lenyomni a kilincset, de biztos volt benne, hogy pont annyi erő hiányzik, amit elveszett ujja képviselt. Beletörődve vereségébe szakította meg az ijesztő kapcsolatot, és bámult a réz fogantyú és tenyere közt keletkező űrbe, ahol valami apró gömb gyűlt egyre nagyobbá, és már egészen biztos, hogy el fogja nyelni a csillagokat, a bolygókat, a Holdat, és csak az a furcsa szoba fog megmaradni, az a három, az a kettő élőlény tátog majd bele a vákuumba, akiknek szabad.
Erőt vett magán végül, vagy nem is tudja igazából mi történt, annyira nagy hirtelenséggel esett a szúrós melegbe, és csapódott magától mögötte az ajtó. Semmi méltóság, semmi tökély nem volt esetlen mozgásában, ahogy elveszett egyensúlyát keresve ment a nappaliba, ahol ismét elkapta az érzés, a belső szerveit nyomó rosszindulatú daganat, és szaggató köhögéssel köpött halvány vércseppeket a súlyát megtartó asztallapra, majd hörögve törölte le szája sarkából az árulkodó jeleket, nem tudván, hogy kiáltoznak-e körülötte, épp átkok törik át foszladozó aurája határait, vagy remegő csenddel kísérik az esetlen Minticz mozdulatait, akibe fölegyenesedésével lassan kezd visszatérni a régi lendület homályos tükörképe, és talán Saulus magabiztossága épp csökken. Fogalma sem volt, hogy melyik érzékek, melyik hangok tartoznak őhozzá, csak ösztönösen kihúzta magát, és mereven nézte a pontot, ahol elnyúlva feküdt, és talán még mindig ott vonaglik valahol. Szűkülő szemeiben felgyülemlik ismét valami gennyes, de ahelyett, hogy füstölgő cseppben fullasztaná meg a szobát, egy láthatatlan erő rántja magába, és teszi szárazzá, eddig masszában ténfergő elméjét. Kinyílik a világ, és a három arc térré tágul, ahogy feszes tartással áll az egymáshoz zavaróan közel levő ember közé, háttal az aurornak, jól tudva, hogy igazából nem is történt meg semmi ilyesmi, és öccse arcának vonalain ott feszül fekete sziluettje szellemképe is.
- Tessék. - nyújtja át egészen halkan a csöndben örülő pálcát, majd válla fölött farkasszemet néz valakivel, akinek a nevét is elfelejtette, annyira evidens, de képtelen állni a pillantást, képtelen mondani neki bármit is. - Igen. Még halványan látszik. - ejti ki végül, a testbeszédéhez nem illő, sima mondatot, majd várakozás, és egyéb reakciók nélkül libeg tova, és foglal helyet egy széken, vagy varázsol magának egyet, ha nem találna. Ott helyet foglal, és durcás kisgyerekkén figyeli, hogyan szórakoznak kedvenc játékával, tudva, hogy engednie, hagynia kell, és igazából nem is olyan rossz ez, mert pont ő az, akinek ujjlenyomata megakad a magányos hegek durva varján, vagy végigcsúszik a még puha, friss hámsejteken.

A későn jött tél belemart a növényekbe, és fonnyadt virágok, visszataszítóan csupasz fák adtak keretet a tájnak, és az apró hópamacsok közt a fagyba kövült élet vergődött. Madár nem repült, varjú nem károgott, baglyok sem huhogtak félve így késő délután. Az ódon kastély ugyan csak a mugli szemek számára láthatatlan, mégis, mintha tudatosan kerülné az élet, és a kovácsolt, tekergő vasindák mögötti zöld valami torz, etikátlan tevékenykedés eredménye. A keskeny murva út levedlett kígyóbőrként őrizte a hatalmas kaput, ami számonkérve meredt az előtte állókra, akárha haragos isten lenne, vagy egy jószívű, de az utolsó napon. A homályos távolban apró sziluettek mozogtak, és még messziről is kivehető indokolatlan reszketésük, az a furcsa, tüdőroppantó hatalom, ami besűríti az észak-skót levegőt, és ezt a rossz ízű ködöt se a tenger, hanem az ijesztő túlvilág, a kastélyon belül tátongó lyuk, amiből furcsa démonok nyújtják elő nyelveiket, és köpnek méregtől duzzadó felhőket a táj fölé, szabadítanak fekete lyukszerű aurákat a világra, akiknek körvonala nem csak útját állja a fénynek, hanem kiszeli alakját ebből a dimenzióból, és minden gondolata csak a helyén tátongó űrből felszabaduló másvilágok szele. Amilyen az idősebb Minticz is, a szokásos fekete talárjába burkolózó román, aki a kapu szeráfjaként figyeli a birtokán túlnyúló világot, a remegőlábú valóságot. Vonásait kisimította a friss szél a hosszú várakozásban, de már fél órája nem mozdultak háta mögött összefont bőrkesztyűs ujjai, ahogy feszes tartása sem lankadt, akár remegő pálcája izgalma oldalzsebében. Összehúzott, szemöldökei között ránccá feszültek az apró gondok, mint sajgó hasa, rajta a túl puha rétegek, amit bántott minden apró mozdulat, a rátapadó ruha, a rebbenő szél. Ilyenekre nem volt ideje figyelni. Gondosan tervezte a nap forgatókönyvét, előre modellezte a reakciókat, eldöntötte a szavak sorsát, hogy akasztja nyakukba a malomkőként mélybe rántó nyomatékot, ad nekik élt a hangsúllyal, hogyan nyújtja kezét, aminek érintése egyszerre vesz el és ad is majd. Elképzelte a lassan behódoló, megtörő magatartást, a kiüresedő tekinteteket, a lépni nem akaró lábakat, az ellenkezni félő akaratot, ahogy hátrálva távozik a gyermek.
Ritkán tett ilyet, pedig szüksége van egy bábra, egy nem agyatlan, de kellően manipulálható játékszerre, egy egyszerű parasztra, amit talán királynőre is válthat, ha elég ügyesen felügyeli a játszma kimenetét. Most nem szabad felelőtlennek lennie, ahogy múltkor volt az ifjú Lamartinnal. Ostobaság volt idegen falak között, a túlzsúfolt Minisztériumban találkozni egy megsebzett elmével, akiből peregtek a gondolatok, összetéveszthetetlen lábnyomokat hagyva a közös történetről, fenyítése apró előjeleit, ami egyszerű áldozat, de az időközben halálfalóvá avanzsált hetedéves magától esett le a tábláról, amikor felvette halotti maszkszerű bronz álarcát, családja alkujának pecsétjét. Most figyelnie kell, óvatosnak lennie, hogy selyemfonalként tekergő, fertőző mondatai erős póráz, láthatatlan nyakörv legyenek egy beszélő tárgyon. Nem engedheti meg, hogy az irányítást akárcsak egy pillanatra is átadja, nem mutathat bizonytalanságot, nem lepődhet meg a váratlan fordulatoktól, de nem is bízhatja el túlságosan magát. Ezért várja készenlétben a zsupszkulcs pukkanását, a manóvarázs fültépő vijjogását, ami rögtön ketrecbe csavar mindenkit, aki nem a várva várt vendég. Ilyennek azonban nincs nyoma, és a forogva feltűnő test érkezése után nyomban kinyílik a bejárat, és Brayden egy szó nélkül fordít hátat az érkezőnek, céltudatos lépésekkel indulva egyre beljebb a feltámadás reménye nélkül elhunyt tetemben, a kemény levegőjű udvarba.

A hangok. Tompán és kuszán csengenek valahol távol, talán egy kúriában, egy leégett házban, eldugott muglilakon valahol Londonban, és a magtár ahol épp szenvednek, csak egy üres kapu, egy használatlan zsupszkulcs amibe belekapaszkodnak az emlékek, a történések, a tér apró rezzenései, és egyedül csak az idő reked kívül, felfoghatatlanná és paradoxszá téve az egész helyzetet. De nem is lényeges a külső világ, hogy mi az ami valóban végbement cselekvés, milyen elektromos impulzusok kaptak szabad utat a megvalósulás felé, és miket hívott vissza egy második kontroll, mert létezett a legelső elvetett gondolat is a köztük feszülő vákuumban, egy furcsa fémdobozban, aminek falai olyan sötétek, hogy pont annyira lehetne végtelen, mint amennyire nem is létezhetne. Tudott mindent, de képtelen volt felidézni mi az ami valóban le is játszódott. Csak tehetetlenül vergődött a földön, és hagyta, hogy ernyedt testét átkarolják, és belenézett saját fénytelen szemébe, és megigazította karját, hogy úgy markolja a gyenge testet, hogy ne nyomja a sebeket, akárha önmagát ölelné, és saját magába kapaszkodna mielőtt beszippantja egy kegyetlen űr, egy tagok nélkül zörgő halmaz, ami rátenyerel bordáira és szakadozott kiáltást sajtol ki száján. Végignyomkodja testét, ahogy tubusokat szoktak, és a túl sok erőt igénybe vevő sikoly szinte csak egy üres vázat, egy vékony másolatot hagy a román démonból, aki leginkább nevetséges és szánni való most, mint bármi más. Sziszeg, nyög és ordít abban a rövid másodpercben amíg nem érnek földet, mert tudja, hogy most szabad, hisz nem látja senki. Egyedül van.
A föld fekete madarai jól laktak testéből, és lerágott csonkot hagyva maguk után lassan szállingózni kezdtek, tisztítva, világosítva a fekete spektrumot, az üres látóteret. Ez a sorsa. Ő a Lovas, az elbukott sárkány, a vert hadak vezére és összes katonája, akit lángoló tóba vetnek hamarosan, talán éppen most. Megfordult a fejében, pedig tudta, hogy hol van, hogy nem szabad kinyújtania jobb kezét különben beleüti a meggyfa fiókba, és érezte, hogy egy emelettel lejjebb valaki épp az ő parancsára sétál fel-alá lélektelenül. Brodowski. Siklik a név szeme elé, és rémlenek fel emlékek durván, megtépázva papírsárkány-idegsejtjeit, rángó mozgásokra késztetve elnyűtt végtagjait. Milyen ismerős. Piciny állatok haláltusája, reménytelen küzdése. Tudod mi fog következni... hogyne tudnád. Az összes közhelyet ismerted, és rettegtél attól, hogy igazuk van, és neked is pont olyan undorító és méltatlan módon kell majd fetrengened, amilyenre másokat késztettél. Fejében zajló esetlen haláltusáját a legnagyobb közönnyel vívja, akárha egy rossz színdarab sokadik főpróbájában szerepelne. Nem is tudja igazán, hogy miért erőlködjön, miért kéne bármit is csinálnia, ha egyszer elbukott és képtelen volt beteljesíteni feladatát, amit kiszabtak, amit ő maga kiszabott. A tökéletesség, Shannon. Tőszavak ugrálnak elé, és a kép se stagnál, hanem folyamatosan változik. Nézi a világot, nézi a világ. És hirtelen mennyire ugyanez a kettő, mert mindig magát látja, mindig ugyanaz az arctöredék tölti ki a láthatárt, amibe rohanni akar, teljesen fölöslegesen. Úgyis felfalja a közeledő óriás, Janus elgurult tarkója, egy hidra levágott feje, maga a fenevad. Ő a fenevad. Akit esznek és aki eszik. Aki lélegeznek, aki lélegzik. Neki kell lennie. Aki él, akit élnek. Ami fáj, amit fájlalnak. Felzubog gyomrában újra a rozsdás öröm, a kínzó életérzés. Ujjpercei alatt megkeményedik a padló, és szakadt talárja mögötti csupasz vádliját elönti a nyirkos hideg. A Saulusszá szűkült látómező lassan nyer értelmet, és fáradtan próbálja emelgetni bal kezét kérve, könyörögve a segítségért, bár tudja, hogy nem fogja megtagadni önmagától. A hoppanálás következtében kisujjatlanná vált tenyér fájón csapódott vissza, és hörgő köhögéssel köpte véresre a fénylő lambériát.

Csupasz keselyűként térdel az elcsúfított test felett, és elcsodálkozik azon a finom vonalvezetésen, a szép és letisztult formákon, amit felépítettek az egymásba kapaszkodó sejtek, nem is tudva a nagyszerűségről, a néha összecsavarodó láncokról a magban, amiken ott ül a molekulákká kódolt sors, az elkerülhetetlen jövő. Hirtelen megizzadt homlokáról kövér cseppeket húz a gravitáció a csupasz mellkasra, a felsértett területre a bal mellen. Az apró fogak mélyre szaladtak a puha szövetekben, és ronda cafatokat hagytak maguk után, amiből híg vér folydogált, színezve az összekeveredett verejtékeket. Görnyedt háta takarta a fényeket, és egy a világtalan szobától is sötétebb árnyékot rajzolt öccse ijedt tekintetébe. Lehulló feje elé függönyt húzott haja és az ismeretlen félelmét szította a külvilágban az, hogy nem látni ragyogni a két fekete lyukat, torzulni a vonásokat, és egyáltalán ki mondja meg ezután, hogy körülbelül mi fog történni, milyen válogatott kínzást, milyen lélekgyötrést öklendez fel tudatalattija rothadó zuga, milyen szörny mászik fel a málló falakon, és veti rá magát egyenesen a kiszolgáltatott másodévesre, a törékeny gyermekre, akinek egyáltalán nem szabadna tudnia ilyenekről, ha lenne isten aki merné tenyerét mártani az ingoványos családtörténetükbe és a Minticzek fájának torz tüskékké nőtt ágai, emberméretű göbei közül kivenni a hervadó hajtást, és máshova ültetni. De nincsenek színtelen istenek, elképzelhetetlen magasságok, sötétbe burkolózó démonok, csak dolgok amikre a társadalomnak még nem volt bátorsága gondolni, amitől ijesztették a rongyos dogmák, a ketrecszerű erkölcs. És jósok sincsenek. Nincsenek gömbök fölött csalfáskodó, szellemeknek varázsló öreg boszorkányok, tört csontokban igazságot látók. Senki olyan nem létezik, aki fel tudná vázolni Brayden furcsa mozdulatait, ahogy nyújtja a kezét, és könnyedén a maszatos fej alá csúsztatja, erőt, támaszt adva a felüléshez, míg másik tenyerével a friss seb árkait próbálja eggyé simítani a tiszta bőrrel, majd felé hajol, akár az előbb, de most mozdulatai nem a mitikus ösztönlény, a ragadozók Ádáma, hanem egy törődő Éva, egy felelősségteljes alkotó, aki tudja, hogy esendő teremtéseinek szüksége van a segítségére, hogy kiteljesedhessenek. Lágy suhanása megtorpan egy ponton, és nyelve nyúlik ismét a levegőbe, körbetisztogatva a mellkast, eltüntetve a kellemetlen színeket, de gyógyításra képtelenül. Ezért visszaegyenesedik még mindig térdelve, és a falnak támasztott hátú Shannon szemébe néz. Két véglet közt, a nihilben dermedt vonásai nem mondtak semmit, mégis történeteket meséltek fényűzésről, édenkertről, kiűzetésről, áldozatról, gyilkosságról, megbánásról, özönvízről. Talán. Lehet, valami egészen más könyv lapjai táncoltak pórusaiba ragadva, de mindenképpen ősi mesék, elfeledett misztikumok leheletét árasztotta magából a néma pillanat. Ki vagy tehát? Aki olvas, vagy akit olvasnak? Meddő kérdés, meddő a gondolat megfoganására is, fehér galambok, angyalok, szüzek messze kerülik a kúriát, a nevet, a fullasztó aurát. Magatok vagytok csak, magatok lesztek mindig is, és ezt meg kell értened. Fel kell fognod, hogy egymáshoz kötve dőltök össze abban a pillanatban, hogy megtagadjátok a támaszt, az erekben zubogó vért. Gyere. Ne nézd, kapaszkodj a feléd nyújtott tenyérbe, ne utasítsd vissza azt amit kivívtál bölcs hallgatásoddal, és ha elfogadtad ne törődj a fájdalomtól vergődő, lassan kimúló állattal, egy elkapkodott kísérlet áldozatával. Szükséged van az ápolásra, karod ég, kifordultak az ízületek, és mélyre úszott az izzó korong. De nem kell félni, nem kell félni már. Kisbabaként csitítgat bátyád, és ellátja a sebeket, hozza is a hidrogén-peroxidot, a vattapamacsokat, és pálcájából sokadjára fog előtörni az ige, amivel visszanöveszti az elhalt rétegeket. Kicsit csíp ugye? Nem baj, ez kell. Látod, hogy habzik? Akár egy száj, egy veszett állaté, az övé, kié? Könnyű, szürkés adagokban szállingóznak a földre, ahogy lökdösik egymást. Annyira nem is fáj. Voltak már dolgok amik jobban fájtak, nemde? Most már szép tiszta a sebed, legközelebb jobban kéne vigyáznod rá. Hajlítani nem tudod még, fáj minden érintés, ha megmozdul, ha meglebbenti a szél? Van erre is mód, nyugodj meg, de először még eltüntetjük azt a kis szépséghibát, ami elveszi a tökéletességed, azt a buta kis foltot. Cs-cs-cs-cs... ne félj, ne félj. Látod milyen rutinosan mozog a csukló, hogyan pattog a levegőben a nevetgélő tiszafa? Minek örül? Ne is figyelj rá, nem neked való még ez. Csak azt nézd, ahogy burjánzanak a sejtek, és a meleg bűbáj életet serkent, vagy csak az időt gyorsítja? Nem kell ilyeneken gondolkodnod, csak lásd, hogy van aki jó hozzád, és már kerített is két hideg vasat és egy tekercs koszos fáslit, hogy sínt készítsen a nyegle karnak. Ne aggódj, van aki törődik veled Shannon, bizony, már van aki megvéd téged, itt az őrangyalod, aki megvéd önmagától.

A gyomrok felzubogó patakjait összegyűjtik a repedések. Az élénkvörös, a barna, a rozsda, a narancs, a halvány. Gondosan terelgette az öreg padló az ételdarabos gyomorsavat. Az emésztés rendkívül zavaró gőzei ott lengtek minden elsuttogott, elkiabált szó után. Tudatosan közeledett, és meleg fuvallata belekapaszkodott arca repedéseibe, szája körül gyűlő, durva szőrszálaiba. Belemart volna orra nyálkás hártyájába is, ha nem lettek volna ennyire abszurdak, ennyire kivehetetlenek az érzékszervek. A folyamatosan ugráló kép, az enyvesen ragadó szavak, az összetapadt gondolatok keresztülzuhantak egy ismeretlen, harmadik test pórusain keresztül, aki hiába viselte egyikük és másikuk arcát, belül egy örökösen sejtett, de sosem bizonyított szimbiózis burjánzott, egy kitalált ikerpár, egy torz petesejt unásig ismert belseje. A ráaggatott új keresztek, a vasgolyókból font, bilincsként csörgő rózsafüzér kellemetlen súlyként rántotta egyre lefelé ebbe a két szívű, két tüdejű, két májú, két gyomrú, de csak egy elméjű testbe, ebbe az absztrakt valóságba, aminek nem akarta látni lüktetését, hallgatni a puha csorgását az erekben, érezni könnyen süppedő felületeit. Tőből szakadó kezeivel reménytelenül burkolta magát a tehetetlen esésben, a végtelen hullásban, aminek alján egy tátott száj, egy röhögő auror, egy zölden villogó átok vagy ami még rosszabb semmi, semmi sem várja.
- Idő... - nyögi puhán, már amennyire engedi hús-vér szájzára, önmarcangoló megaláztatása. Felsajdul a seb, és egyre vastagabb vérfolyamokat sír magából, amiket ugyan nem lát, de érzi, hogy felkarján száguldanak tovább. Fájó mozdulattal tekint csupasz kezére, amin végig kéne borzolnia fekete szőrét annak a melegségnek amit agya olyan szépen elképzelt és tudja, hogy ott van, még ha látni képtelen is. - idő. - mondja még halkabban, szinte csak tátogja, vagy pusztán szája nyílt, és egy bennszáradt gondolat az újabb szó, amire hajló formákat, kecses üvegedényeket vizionál, amikben homok pereg, szánkázik a falán és aláesik a semmiért. Tanulta, látta, hogy csak folyadék, és mégis önmagában tart port, embert. Mi a különbség? Tekintetében sötét háttér előtt villog és változik egy furcsa sziluett és másodpercek alatt idézi fel a világ összes tartományát és mégis képtelen szabadulni önmagától. Megállapodik hát lassan, mint a nem látható fény, a találgatott hullámhosszok rak hidat közéjük, amin egy ismeretlen tengely köré csavart spirálok áramlanak rendszertelenül, megmondhatatlan irányba. Kitekeredő és újra egymásba csavarodó nyalábok ölelkeznek a testeken kívül és két élet minden elfelejtett titkát osszák meg egymással úgy, hogy a felismerés, az összetolt kirakódarabok beszúrnak bordái közé és egy fuldokló levegővétellel tisztul ki újra a gyér fényű magtár, hogy természetellenesen hátrafeszült teste, elernyedve omoljon magába és csapja fel a maga alatt elkeveredett testnedveket, és valami távoli, kierőszakolt mosoly pislákol fel arcán, hogy látja meg kapja amit érdemel, vagy amit szeretne, vagy amit elvárnak tőle. Nem tudja. Nem tudja ki volt, kivé lett, ki lesz és a teret elöntő halmaz repkedő tagjai közül, melyik az övé, melyik furcsa szín, melyik torz képzet, a levágott farkú macska, az összetört seprű, a lángoló ház, a reszkető öcs. MELYIK? Zsongó feje kábán és önkívületben forog a padlón észre sem véve a fájdalmakat a kellemetlen változásokat amiket okoz magának, másnak. - Vissza... - hebegi, ismétli a csengő hangokat, amit úgy rémlik már mondott egyszer, dühös, de kerek mondatokban. Igen, már minden bizonnyal elmondta. - fogunk. - folytatja tovább összefüggéstelen gondolatmenetét, amiben mégis gáncs, bog nélkül tevődnek egymás után a szálak, mint gyerekhajban a fonás, mint ahogy a szövetek kapaszkodnak, ölelik egymást mielőtt szétszakítanák őket egy hideg fényt tükröző petri csészén. - Nincs.

Rángó mozdulatai nem követik az eddigi hibátlan vázat, a precízen megtervezett egészet. Széteső vonulatokká, túlhúzott skiccekké, elkapkodott féligazságokká hullik a tűz cirádás fényénél. Fáradó kezét húzza a gravitáció, és képtelen pontosan a vérző csonkra célozni. A félig lecsúszott korong a hasba olvad ezúttal, és dühös nyögések árán tudja csak korrigálni a gyermekded hibát. Nem látja a játszó színeket, a csomós bundát, csak a falat, a vézna arcon növő árnyékát. A maszatoló, idegen vért, a zöld szemeket, amibe még sose merült ilyen mélyen alá, nem volt alkalma, mersze felengedni szemhéját a bugyborékoló mocsárban végignézve haldokló lényein. Eddig csak a lidércfénnyel találkozott. Ahogy a mesék pillanatnyi időre körberagyogták a túl árnyékos gödröt, és leforrázta a látótartományt, ezt a fagyó koporsót a kicsapó, forró menetszél. Ez a kép zúgott a fejében, ez a töredezett emlék, amit annyi minden furcsa inger torzított. Vágy, képzelet, álom. Mindegyik változtatni akart az érintésen, a simításon, a csókon. Hiába történt meg, hiába volt ott. Csak üres képzetnek hat, egy elmulasztott alkalomnak, amiből annyi minden születhetett volna, egy torz homunculus, egy kicsavart erkölcs, egy furcsa, másik világ. Látja, ahogy a láng belekap egy dicsőségesebb sorsba, ahogy az idő felszedi az eltévesztett elágazás macskaköveit és az igazán fel nem mérhető veszteség annyira értelmetlenné tesz mindent. Ezt a bezárt ajtót, a túlcsorduló félelmet, a düht, a levágott lábakat, a szenvedő dögöt, a sercegő zsírt, a barnára sülő, összeaszó ereket, a parázsló szőrt, tehetetlen mozgást, a dobhártyaszaggató, hallócsontocska zúzó vonyítás. Tényleg, tényleg teljesen értelmetlen minden, ha lehetett volna sokkal jobb is, ha léphetett volna közelebb is a tökéletességhez, de ehelyett félősen elsompolygott a választás elől. Van értelme? Van értelme az idegek pendülésének, annak az ijesztően lassú felvételnek, ahogy megfordul, vagy nem is ő, sokkal inkább a szoba esik darabjaira, és valósul meg egy tehetetlen pislogás mögött, hogy pontosan szembeáll Shannonnal a deltásodó test, az a furcsa vitorla, ami nem befogja a szelet, hanem elkapja, megnyúzza, megeszi és magába ülteti. Egyre csak nő és nő, elfoglalja a világból kiharapott részeket, a pár mol beszívott levegőt, a belélegzett port, a cipőjére ragadt koszt. Mindent akar. De nem darabjaiban, összetörve, hanem egészben szeretné lenyelni ezt a régi, megváltásra váró planétát, és ijesztő, hogy már most túl kevés, az ismerős észak-skót birtok. Túl kevés a hely is halálos marású kígyóként nyújtózó bal keze és öccse nyaka között is. Egészen lassan feszül rá az angyalian sima bőrre, hacsak nem próbálna meg kiszállni markából a törékeny veréb, az esetlen fecske, mert akkor ellentmondást nem tűrve vetne gáncsot, és vágná a könnyű testet a földhöz, hogy aztán felemelhesse és ismét a falhoz nyomja, persze simogatás és csókok nélkül. - Nem vagy te hülye. - nem tudni kinek beszél. Hiába néz ugyanabból a génállományból táplálkozó íriszpárba belé, mögé lát, de most nem a remegő gondolatokat, a hezitálva futó impulzusokra irányul a figyelme, hanem a jövőt figyeli. És mit mond? Mit suttog fülébe alkotott érzéke? Nem érti a kódolt jeleket, képtelen megfejteni ezt a kimondatlan nyelvet, az áramló belső erőt, amit most nem szabad, nem szabad elveszítenie. - NEM szabad. - nyála a másik arcába fröcsög, és a bő cseppek lemossák maguk mögül a kutyavért. - NEM. - nem tágít láthatatlan szélmalmai mellől, és annyira szilárd a hite, hogy valami égi szférában mozog, hogy akár igaza is lehet, akár össze is dönthetne mindent, hogy helyet teremtsen sikamlós ideáinak. - Az enyém... AZ ENYÉM! - acsarkodik és a még mindig kezébe tartott, lassan hűlő vassal hatalmasat csap a másik ruha fedte alkarjára. Odaszorítja a falhoz, és rátámaszkodik a kifordult kézre, a pattanáshoz készülő csontokra, majd hirtelen hajítja el, hogy hajánál fogja meg az igazi kísérletét, és kényszerítse térdre maga előtt. - AMIT MONDOK! - nem vigyorog fölényén, csak torzul és torzul az arca, ahogy eszébe jutnak a diáktársai, a tanárok ostoba hasonlítgatása, a sikertelen varázslatok, a kényeztetés, az elfogadás, a seszínű mosolyok. Ilyesmik késztették arra, hogy erővel szétfeszítse az állkapcsokat és a harapdáló mélységbe köpjön, majd egyet a homlokra, és kenje jól szét a nemrég vérrel mázolt pofán. - AZ ENYÉM! - nyilatkoztatja ki a világnak, és figyelmezteti, hogy minden létező forrását megkeresi és elpusztítja, ha ez megváltozik. A Sátán parancsolójává, az idő fölé emelkedett Antikrisztussá lesz, ha megváltozik az itt felállított rend. - NE MERD - hajol ismét vészesen közel, és engedi el a megtépázott koponyát, hogy felszakíthassa a gondosan vasalt inget, és nagyot haraphasson a mellkasba.

Oldalra billenti a fejét, ahogy kivágódik az ajtó, és ernyedt végtagokkal néz bele az elhaló átokba. Mosolyogna a dühön, mosolyogna, ahogy az értetlen kisgyereken szokás, de képtelen. Képtelen felfogni bármit is, csak érzi, hogy zsibbad a karja, és viszketnek az ott sem lévő sebek. És mi ez? MI EZ? Akárha tócsába esett volna, és először csak szakadt ruhája ázik át, belemosva vizébe a megszáradt sárt, megnyaldosva az alvadt vért, és aztán lassan a szöveteket is puhítani kezdi, egy idő után úgyis felázik a bőr. Egymásba oldódik két test. Ilyen lehet megszületni talán, vagy épp elvetélni. Egy halott magzat minden lehetőségét nyelik el a sejtek, és teszik magukévá az értékes tápanyagot. És utána mi van? Mi az a furcsa űr, amit eddig egy születő elme szorított ki a világból? Egy egyszerű képződmény, ami kilenc hónap alatt bejárja az évmilliárdos egyedfejlődést, és kigúnyolja, szinte meggyalázza az alacsonyabb életformák minden vívmányát, így önmagát is. De itt nem fog felsírni senki, csak a másik fertőző hullája marad meg egymás gyomrában. Sósavban dédelgetett önnönmaguk. Emészthetetlen szenny, undorító, kihányni való test. Idegen, és hideg, amit nem ismernek a fehérvérsejtek, de félve lépik át, mint a túl kínos rendetlenséget, a régi kacatokat, amiket ki kéne már dobni, de túlzottan kedvesek. Nem lehet. Viselni kell, mert nincs isten. Nincs isten, nincs remény, csak egy félreértett lelkiismeret, egy belsőségekben bolyongó exauror.
Öld. Miért? Kétségbeesett pálcája pattog a földön, és nagy kilengésekkel fordul a két alak felé. Én vagyok. Kerubok csapkodása, kopogás egy gazdátlan ajtó két oldalán. Apró diszharmónia, elviselhető ritmustalanság, ütemtelen verdesés, IDEGESÍTŐ CSAPKODÁS! Csak kong, csak zúg az a kibaszott tér, és nem mond semmit, nem válaszol, hogy mikor lesz már vége? MIKOR? Persze jól tudja. Ismeri az okát a friss paradoxonoknak, az olvadó szinapszisoknak, hogy miért fáj a kettőjük közti csend, az apró mozdulatok. Mik ezek a furcsa érzések. Szeretet. Milyen tiszta. Milyen állatias kéjelgés. Tudom. Hogyne tudná. Ő csinálta. Emlékszik a meztelen hátról letörölt izzadságra, a levegőre a háztetőkön, hogy majdnem leesett amikor megszédült. Csak miért? Miért átkozta meg magát? Miért jött ilyen messzire a régi háztól? A régi ház. Déjà vu. A magas fű, a csontok. A tökéletes test. Hajlik, nyúlik, feszül. Boncolás. Micsoda? Ki ez? Mi ez? DÜH! SZAROS GYÁVA! MENEKÜL, ÉS HÁZAT RAJZOL MAGÁNAK A HOMOKBA! DÖGÖLJ MEG! Ki vagyok? A szemébe néz. Fekete. Kék. Barna. Zöld. Mosódik, mint a ruhák nyomot hagynak egymáson és milyen csúnyák azok a sebhelyek, és mintha epilepsziás lenne, stroboszkópszerűen hol magasodik előtte a változó arcú alak, hol pedig fetreng saját mocskában. Nem érti. Nem rajzoldóik ki magában a tér, és túl sok vért vesztett teste fáradtan csapong. Csapongna. Torka vasízű lesz, rozsdás, és maró. Óvatosan fordul oldalra és krákogva hány a padlóra. Pépes élelem, kicsi kis fejek. Saulusok, Braydenek. Táncolnak, forognak és nincs végük, végeláthatatlanul sok van a testén belül, és egybemosódnak vagy osztódnak rendszertelenül. Burjánzik benne az újdonság. Nyomja, repeszti az oldalát, a bordáit, a tüdejét, a szívét. Nem szabadulhatnak, nem szökhetnek el, ez mind a része, ez mind hozzá tartozik. Mohón nyalja föl a híg savat, és küzdi vissza helyére. Teljesen fölöslegesen. A perisztaltika megelégelve a megaláztatást visszanyomja még jobban felsértve a puha sejtsorokat. Hát megtörtént. Feldereng hasában a fájdalom, a hideg. Milyen jó érzés volt, látni ahogy szenved és küzd önmagáért.
- Ha... - résnyire nyíló szemein át látja a túl közel lévő férfit, és érzi kezének melegét a torkán. Milyen kényelmes. Tehetetlenül bukik koponyája bármelyik irányba amint megszűnik a tartóerő, és lassú mosolyt bont meggyötört arcán a felismerés. - Ha... - nyögésbe fulladó kacaja köhögőrohammá fajul, és öngyulladásra kész tüdőjét érzi már garatjánál, mikor újabb emésztetlen darabokat köp Armstrongra, magára. De hát annyira mindegy. Mindenképp érzi a lecsorduló váladékot, és gyomorszagú bűzét. - Mondtam, - motyogja a hangokat, csak foszlányok szaladnak ki belőle, még is, sose volt tisztább, hogy mit akar mondani - vesztettél. - nem próbálkozik gesztusokkal, mimikával kísérni az artikulálatlan szavakat. Mennyivel másabb ez, mint a héber szózat. Mennyivel fülsértőbb, mennyivel természetesebb. - Pálca... Shannon. - nyögi ki végre és emeli fel kezét, amibe belehasít a fantomfájdalom, de nem tágít, már nincs értelme. - Gyógyít. - engem és magadat, magadat és engem. - Beszlek. - esnek egymásba a hangok, de az ígéret, az fellebbezhetetlenül ottmarad.