!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Halványan elmosolyodik a lány frappáns védekezésén. És valóban, ennyi évesen már meg kéne tanulnia nem pusztán sémákban gondolkozni. De annyira nem megy neki. Ahogy az se, hogy ő most folyamatosan izguljon és féljen a miatt mikor fogják eltenni láb alól. Pedig ő ugyan nem akar ártani se maszkosnak, se maszktalannak. Csak hagyjanak neki pár négyzetméter életteret, munkahelyet ahol olyasmit csinál amit szeret, és természetesen egy kis fizetést is. Adódik a kérdés, hogy mi van a szabadidővel? Egy viccesebb figura azt felelné, hogy olyasmit nem szeret csinálni, ahol nincs sok szabadidő, tehát már egy előző kritériummal  megadta a választ. Patrick ennél az esetnél kicsit másképp áll a témához, ő úgy van vele, hogy ha például tanít, akkor annak minden percét (ha kikapcsolódásnak nem is) szórakozásnak fogja fel, és ez neki elég. Persze hosszabb távon biztos begolyózna egy kicsit.
~Elvarázsoltság érzet...~ Neki egy egészen picit más jutott eszébe a szókapcsolatról: minden hónap idusán 10 unciányi mámort lélegeznek be pórusai, kellemes delíriummal feltöltve fáradtságtól túlcsordult lelkét..
- Mmmm - szalad ki a száján a sóvárgás. Bamba tekintete elveszik a felszálló gőzfodrokban, és mintha nem is lélegezne. Bábként ül pár másodpercig, mígnem spektrumába egy kecses kéz úszik az egyik szeletért. Erre kicsit megrázza magát és elvörösödve kér elnézést, de jobbnak látja megtartani a mentegetőzést magának, nem kell, hogy több rossz dolog is kiderüljön róla, hisz ahogy érezte a gettó leírás sem varázsolta el túlságosan a ki tudja hány éves leányzót.
- Szóval, hogy mi, Bronxiak hogy esszük? - levakarhatatlan fülig érő mosoly, amibe talán egy egész szelet pizza elférne, de hogy biztos legyen a dolgába gyakorlott mozdulatokkal feltekeri a repedezéssel tiltakozó pizzatésztát. Egy kézzel átmarkolja a közepét, majd vízszintesen tartva fölemeli a kész mesterművet. Akár egy gyerek aki betűtésztából élete első szavát rakta ki. Végighúzz szemmagasságban, majd nemes egyszerűséggel leharapja a felét, méghozzá olyan bámulatosan, hogy a feltét nem pereg az ölébe. Jó pár év gyakorlás kellett ehhez a szint eléréséhez, de álmában se gondolta volna, hogy egy lány előtt fogja hasznosítani. Öt perc leforgása múlva pár korty ásványvízzel taszítja mélyebbre a falatokat. - Így. - még mindig vigyorogva néz bele a lány szemébe, majd maga elé helyez egy újabbat, hadd hűljön önmagába egy darabig.
- Tudod gyerekként felénk divatosak voltak az "aki utoljára csinálja meg ezt meg azt, az ez meg az" című játékok. Meg kellett tanulni az apró fortélyokat. - színpadiasan széttárja a kezét és vállat von, mutatva, hogy nem ő tehet róla. Azért ábrázata azt is elárulja, hogy bánni se bánja. - Mellesleg azért jöttem, mert hallottam üresedés van a Roxfortban, csak hát... lekéstem zsupszkulcsot. - Jellemző, ugyan ki más, ha nem ő lenne ennyire balszerencsés. - Netán szüleid udvariasság mánia menekített el otthonról? - kérdezi érdeklődve.

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Dehogynem tudja. Tisztában van a fennálló, kétes stabilitású helyzettel, hogy akármikor meghalhatnak emberek, mindenféle különösebb magyarázat, és utánajárás nélkül. És ez egy kicsit otthonosabbá teszi a szigetországot, bár azért bőven vannak még dolgok amiket hiányol. Szóval nem hülye ő, de ezt másoknak miért kösse az orrára? Ő jól érzi magát ebben az álcában, és különösebben meggyilkolni se szeretnék e miatt, tehát fölösleges változtatnia egyelőre. Szóval most se dönti meg álcáját, hanem néhány eltúlzott gesztussal fejezi ki megdöbbenését, csodálatát, borzadályát. Szóval olyan, mint valami agymosott, táblák által irányított közönség egy délutáni talkshowban, mindig teljesen egyetértve a beszélővel. Minek nehezítse meg a beszélgetés további  részét, és vegye el az egyszemélyes munkaerejének kedvét a segítéstől. Meg  annyira nem is érdekli  a téma, hogy továbbfűzze a gondolatokat így rögtön a következő témába kapaszkodik bele, ami elég érdekesnek ígérkezik...
Gyanakvó, de mégis játékos, pajkos fény csillan meg szemébe, amit egyenlőre betuszkol a sarokba, és halkan bezárja az összes nyitva lévő ajtót, várakozásra intve az írt, majd rókaléptekkel foglalja el eredeti helyét és szinte lélegzet visszafojtva fülel a mondat többi részére.
- én  is így voltam vele. - bólogat megértően, és jobbját a másik vállára helyezi - fájt a fejem, ha nem kaptam, meg mindenféle egyéb tünetem  is volt. De utána! Megerőltettem magamat, és már jó ideje tartom magam a havi adaghoz. Mindegyik közepén készítek 10 uncia... - a biztonság kedvéért körbenéz mégegyszer, majd közelebb hajol és súgva mondja ki a főzet nevét - aranyhaj álmát - visszább hajol, de kezét még mindig nem veszi el. Szándékosan csak a fantázia nevét merte kimondani, a fiatalok úgyis ezt ismerik, hát minek dobálózzon latinos hangzású szavakkal? Ez az egyik legdrágább kedélyjavító a piacon. Az erogén zónákra kell kenni, az pedig beszívódik a bőrön keresztül, és a szinapszisokra rakódva meggátolja az ingerületek továbbhaladását és serkenti az endorfin termelést, illetve lassítja a szervek működését, egyfajta transz közeli állapotba hozza a használót. Körülbelül két uncia elég egy órára, de Patrick szervezete már nagyon hozzászokott, így az adagja se tart tovább három-négy órányi boldogságnál. - Ha gondolod készítek neked is. - mosolyodik el bizalmasan, majd feloldja a fizikális kontaktust és járkálni kezd. Nem bír túl sokáig egy helyben maradni főleg ez a  gondolatmenet után. Hisz már csak tíz nap a következőig...
- Nyugodtan megbízhatsz bennem, nem fogom kiadni senkinek a titkod. - arca szabályszerűen komorodik el, hisz egyértelmű, hogy minden kellemesnek hangzó mondatot egy otromba 'de' szakít félbe. - DE - na tessék, még ki is hangsúlyozza - azt nem engedem, hogy függő legyél. Ha nem fogod bírni, akkor leállunk az egésszel. Ha hülyeséget teszel majd, el fogom felejteni ezt az apró kis jó tettedet, és a legszigorúbb pedagógiával segítek majd kijózanodni. - hangja komoly volt, vonásai kemények, borostája pedig apró tűkként meredtek a tanítvány felé, készen a kilövésre, ha az rossz választ ad. Ez nem következett be, mivel hamarabb elmosolyodott, minthogy a fiú akármit is mondhatott volna. - Jófiú vagy te! Úgyse teszel ilyet, ugye? - újabb kacsintás, amerikai álom-szerű vigyor.

Mosolyog mikor a lány énektehetségéről tart szolid beszámolót. Most mondaná, hogy ő sem, de az igazság az, hogy soha sem próbált meg. Amikor dalolt, az általában garázsbandák ingyenes (vagy besurranásra alkalmas) koncertjein volt, és hát a teli torokból való üvöltés az kicsit eltér a fent említett fogalomtól. Így hát inkább csöndben maradt, de már meg van az első dolga, a hazaérés után. Sejtelmesen szélesebbre húzta az előbbi apró vigyort, ugyanis a társasház többi bérlőjének arcát próbálta vizionálni, méghozzá nagy sikerrel. És az élményen az se rontott, hogy képregényszerű effektusok játszottak benne végig. 
A hangulatos pizzázó tonhalas-gombás izzadságszaga igazán jellegzetes aurával ruházta fel az apró épületet. Kicsit olyannak tűnt, mint a kutyák territórium kijelölése, és való igaz... Nem nagyon volt más gyorsétterem a horizonton belül. A beszélgetésbe egy hangzatos monológ rázza vissza. Csak úgy lebeg a szavak hullámain, mint egy ügyetlen szörfös, aki minden apró mozgásnál lecsúszik a deszkáról. Szívszaggató monológ, és Patrick el is hinné, hogy jó hely a szigetek, ha csak ezt hallotta volna. Te jó ég, mi mindenre képesek a szavak...
- Beszarás! - nevetett egy jóízűt, amire többen odafordultak, de csak úgy félszemmel. Végül azért mindenki visszafordult cigarettájához és ételéhez. - Mármint nem az. - kezdett neki gyorsan a magyarázkodásnak, mivel rájött, hogy nem feltétlen úgy lett értve reakciója, ahogy ő akarta. - Tisztelem a mondataid. Nagyon szépen beszéltél, tényleg. Csak tudod ez a fajta nacionalista fogalmazásmód... - ismét belenevetett mondanivalójába, de most már sokkal visszafogottabban - Szóval ez, pontosan olyan volt mintha nálunk, odahaza megszólítottál volna egy járó-kelőt, és megkérdezted volna ugyanezt, csak Amerikáról. - régi diafilmekként jelent meg szemei előtt az újvilágról  alkotott stilizált világkép. Többek között azért ebben a módban, mivel országa jellegzetességeit csak ilyen képeken látta, meg képeslapokon ugye, de azokat nem nagyon szerette. Szóval volt ott minden. New York-i fények, Szabadságszobor, felhőkarcolók, Hollywood, Las Vegas, Grand Canyon, meg még sok olyan, aminek nem tudta a nevét. A monológ alapján ez az álszent Amerika jutott eszébe, és nem az az őszintének tartott, aminek mindennapja a gettóban játszódik panelek között, cigifüstben, alkoholszagban. Neki az a nagybetűs USA, és ő így szereti, mindenféle irónia nélkül. Mert hiába a vandalizmus, magas bűnözési ráta. Ott családja van, ott testvérei vannak. Voltak...
~kérdéskör...~ meglepődik az intellektuál kifejezésen. No nem azért, mert a lányból nem nézte volna ki, csak ő maga inkább egyszerű mondatszerkezetek híve, és nem beszéli az angolt ilyen szofisztikáltan, de megérteni-megérti, és őt is, szóval ez a lényeg. Sóhajt egy nagyot, majd felkönyököl az asztalra. Tenyerébe helyezi állát, és párszor végigsimít borostáin, miközben a széles ablakon bámulja az idegen utcákat.
- Amerikából jöttem... - ~mesterségem címere... hülye patrick, vedd komolyra a figurát~ Hisz a lány megérdemel ennyit, ha ő is így válaszolt. Bár egy apró mosolyt nem tud elfojtani - Más... Nem ilyen. Egy darabig mugli környéken nevelkedtem. Meg utána is gyakran visszajártam oda. Bronxnak hívják. New York egyik része... - elmerengve beszél, ahogy az öregek szoktak a jó erőben eltöltött évtizedekről. Ha ezt most látná biztos pofán verné magát - Tíz-, húszemeletes tömbházak, koszos utcák, sok hajléktalan. Imádtam... Tudod ez rosszul hangzik. Undorítóan. És tényleg, tényleg egy szemétdomb volt, és valószínűleg züllötten haltam volna meg, de nem! Nem ez a lényeg. - legyintett egyet és visszafordult a lány felé. Szemébe nézett, és nagy átéléssel folytatta. Egészen belejött így a végére. - Olyan közösség volt. Olyan összetartás... Sok szarban benne voltunk. De mindegyikből ki is másztunk! Tesók voltunk, nem csak barátok. Sőt... Nem is tesók, hanem egyek. Én voltam John, de ha kellett Mary vagy Ted is. És ők is ugyanúgy váltak eggyé velem, ha arra volt szükség. Meg az a sok vidámság... Felejthetetlen... És nem csak azért, mert egybeesett a gyerekkorommal. - micsoda drámai időzítés... a pizza is megérezett a végére. - Jó étvágyat. - mosolygott kedvesen, és a még gőzölgő étel után nyúlt...

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Ahogy szép lassan összeroskad mondata súlya alatt, becsukja a szemét. Elképzeli tanítványának fintorgó arcát, mert egy ilyen arcnak fintorognia kell egy ilyen mondat után, ezt biztosan érzi. Sőt, azt is látja, ahogy a fintor szánakozó mosolyba, majd gúnyos nevetésbe csap át. Látja, ahogy a röhögőgörcs két vállra fekteti a hasát fogó írt és már-már a lélegzete is akadozik az endorfint-termelő rohamtól. Látja, ahogy a sebes rekeszizmok a szív gyorsaságával emelik fel, és nyomják össze a mellkas domborulatait. Látja, hogy zsibbad el a száj, és, hogy torzul el a fáradtságtól a jóízű kacaj lónyerítéssé.
Újra iskolában van, újra hét éves, újra körbeállják és addig röhögnek rajta, míg fel nem tűnik egy olyan tanár aki nem osztja a véleményüket. Akármikor megverhette volna a többit. Elég erősnek, és jó verekedőnek számított, de nem. A szégyen gyávává tette, és ő csak ült egy helyben, eltakarva arcát. Te jó ég, milyen rossz volt. Soha, de soha többet, és nem is kívánja senkinek. Senkinek.
Egy selymes hang rángatja ki a múltról. Szép lassan felnéz, mint aki istent látta volna meg, úgy kerekedett el a szeme. Mosolyognak rá, valóban. De nem úgy, ahogy ő gondolta. Segíteni szeretne neki, és együttműködést ajánl.  Nem mondja el titkát, sőt még csak felemlegetni se fogja. Bízhat-e a másikban? Nem fordul meg ilyen a fejében. Ő határozottan hiszi, hogy igen, igazat mond, és, hogy az emberek jók. Mindenki jó. Dr. Octopus és Joeker is, csak ki kell várni a képregény végét.
- Örülnék neki... - bólogat bizonytalanul, majd lassan föláll. Egy darabig forgolódik csak, nem találja helyét a raktárában, majd odasétál a fiókhoz, belenéz, mintha keresne valamit. Sokáig csak áll némán, míg végül hirtelen megfordul arcán a régebbi őszinte mosollyal, mintha mi sem történt volna, úgy folytatja a félbehagyott beszélgetést.
- Ki a franc az a Piton? - vonja fel érdeklődően a szemöldökét, majd magyarázat képpen hozzáteszi - Nem vagyok helyi, Amerikából jöttem, mint azt már említettem - ezzel egy időben kacsintott egyet, csak úgy, mert miért ne? A szuperhősök is ezt szokták, ő miért ne tehetné akkor?
- Tényleg... - gondolkodik hangosan - Mit kérsz a titoktartásért cserébe? Azt már garantálom most, hogy sikeresen fogod venni egyetemi éveidet. Rajtam ne múljon. - hirtelen elgondolkozott, hogy talán nem ez a legjobb, mert egy nyalis általában úgyis bevágja azt amit be kell vágni, úgyhogy mással próbálkozott  - Vaagy netán van valaki, akit meg kéne leckéztetni? Één le tudom járatni órán, ha szeretnéd. - úgy húzza ki magát, mintha világmegváltó tulajdonság lenne - Vagy egy lány? Van egy saját fejlesztésű csábítófőzetem, illetve ismerek egy titkos receptű csábparfümöt is. - újból kacsint egyet - Vagy mondjuk, édesapád az üstfoltozásnál nem betegedett meg valamitől, ott sok olyan szer van, ami bőrirritációt okozhat, vagy akár légúti betegségeket, bár ezt te biztosan jól tudod. Ha gondolod összeütök neki valamit. Gyógyfőzetkészítést is tanultam, és mit ne mondjak eléggé megy...

//és még mindig Keen a családnevem, nem Kean //

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Két választási lehetősége volt. Vagy sok bíborló sugárban permetezi be Lona szembe tűnően fehér bőrét, vagy megpróbálja lenyelni, valószínűleg félrenyel, elkezd hatalmasakat köhögni, szembenéz egy fulladásos rohammal, de legalább őt fogják sajnálni, és nem utálja meg egyből a nő.
Nem mondhatni, hogy az önfeláldozási készség ennyire erős benne, de végtére is az utóbbit választotta és hangos köhögések közepette fordult egy kicsit oldalra, mert elvileg így szokták, neki meg annyira mindegy, hogy merre köhög, de ha ezt akarják, akkor csinálja ezt. Neki nem fáj, másnak a kedvét meg feleslegesen minek rontsa el? Szóval a röpke koncertjével sikerült felhívnia magát a már csak parázsló irigy szemek előtt, akiknek a legtöbbje mosolyogva szemlélte miképp küzd azzal, hogy tüdeje ne férjen be légcsövébe, és ne legyen az asztalon. Szerencsére azért sikerült nyernie, és nagy lélegzetvételek közepette fordult vissza.
- Bocsánat... - vigyorgott kínosan, de jobbnak látta a szünetet kitölteni beszéddel, ami most nem valami értelmetlen halandzsa lett - Csak kicsit meglepett, hogy két hét alatt másodszor keveredek beszélgetésbe valakivel mugli részeken, és kiderül róla, hogy ő is varázsló. - némileg hitetlenkedve rázza a fejét, és furán mosolyog hozzá. Valóban furának tartja ezt. - Sajnos nem nagyon olvasok újságokat. - mentegetőzően keserű kifejezést varázsol arcára, mint aki hatalmas hibáját fedezte fel, és a közeljövőben azon lesz, hogy bepótolja, holott annyira nem zavarja ez a hiányossága, amit meg akar tudni, azt meg tudja ő egy másik, sokkal tartalmasabb, de ugyanannyira szubjektívabb hírcsatornából - Ha aktuálpolitikai beszámolókat vagy friss híreket akarok hallani, akkor általában beülök a Foltozott Üstbe. - szélesen elvigyorodott hozzá.
~Mibe vagy tehetséges Patrick?~ ezt a kérdést csak azért nem szerette, mert mindig ennek az ellentettje jutott eszébe, és amibe anti-talentum volt, az eléggé zavarni tudta. ~Kiválóan lopsz, kiismered magad a mugli világba, eléggé jól tudsz verekedni, és futásban sem vagy utolsó... De őt nem ez érdekli, hát akkor meg egyértelmű.~
- Amerika legjobb ősz hajszál nélküli méregkeverője vagyok - békejelt mutatott bal kezén, és kacsintott hozzá egyet - És úgy néz ki, hogy a Godrik Akadémia tanárja is leszek ez éven. - magabiztosan kihúzta magát, de hogy ne tűnjön dicsekvésnek (holott nagyon is annak szánta) mondandója, inkább a nők kedvére tett, ami ilyenkor még igen egyszerű, csak kérdezni kell róluk, valami olyat, amiről szeretnek beszélni.
- És mióta csinálod ezt... ezeket?

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
- Azok sellők? - érdeklődve tekintett hátra az említett dolgok, felé, de hamar megunja a nézelődést és inkább visszafordul.
~Professzor... Te jó ég Patrick! Hova süllyedtél? Joe kiröhögne, ha azt látná. Tényleg, vajon mi van az otthoniakkal?~ Hát ezt se fogja megtudni. Sajnos nem akkor ruccanhat ki Bronxba, amikor szeretné. Érzi, ahogy arcomra kiül az elkedvtelenedés, de mintha valami védővarázsba ütközne, szája vonalán végiggyűrűző érzelem visszapattan forrásához, és egy mosoly burjánzik ki.
- Nish! - ismétli meg felélénkülve - - Ez kur... izé nagyon hangzatos név. Gondolom az édesanyád adta.
Közben már bent lépkedtek a helyiségeben, és kisvártatva meg is történt a jeles baleset, amit Patrick némán nézett végig. Nem dermedt le pusztán, úgy gondolta, hogy Nish majd cselekszik, és az mindenképpen eredményesebb, mintha ő próbál meg oltani. Lelki szemei előtt látta, hogy értéktelenedik el ez a terem. De még mielőtt valami hülye belső hang meggyőzné, hogy azért próbálja meg, hátha valami fura dolgok szállnak el füle mellett. Amitől olyannyira megijed, hogy egyet ki is pukkaszt egy reflexből csapással, de szerencsére volt elég ahhoz, hogy felfalják a tüzet. Mint limfociták ugranak rá és kebelezik be az idegen testet territóriumokon. Nagyon okosan ízekre szedik a hatalmas lángot, ami a professzor szemében, mint valami félelmetes sárkány kúszott egyre csak felé, és eszébe sem jutott volna fejenként küzdeni, valahogy úgy érezte, hogy, ha harcolni kéne akkor mind a hét fejjel egyszerre lehetne csak megtenni.
Mindenesetre egy apró megdöbbenésen kívül nem volt túl sok érzelem (értelem) az arcán, de végtére is úrrá lett magán és odafordult a fiú felé, aki ezzel a tettével valahogy túllépte a nyalizós kategóriát, bár még mindig benne maradt abba a skatulyába, amibe jelentkezésével került.
- Bravo! - úgy látszik nem tud leállni a vigyorgással, pedig még egy hét van hátra az adagjáig. Ó, tényleg az adagja. El is felejtette, úgy felvillanyozta az, hogy taníthat az egyetemen. Hozzá még tapsolt is egyet-kettőt, és ez teljesen őszintén jött. - Igen hasznos kis varázslat. - érezte, hogy borostája alatt vörösödni kezd bőre.
~Most biztos csökkent a tekintélyem a szemében. Azt a rohadt. Ha így megy ez tovább, el fognak néptelenedni az óráim. A vezetőség meg levált.~ Mumusként libbennek elő elméje szekrényeiből a rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatok, és ez arra sarkallja, hogy mentegetőzzön, igen mentegetőznie kell. Olyan tisztán látja ennek az amúgy annyira megvetett emberi szokásnak az értelmét abban a pillanatban, hogy már majdnem bele is kezd. Nyílik a szája, keze felkúszik melle elé, hogy azzal is segítse majd elhitetni azt a kontrollálhatatlan szóáradatot, ami ki akar törni belőle.
Már az első hang is megformázódik, az előszele saját maga lejáratásának megremegteti hangszálait. A hírnök már ott jár a garatnál, kidugta fejét, és akár egy fegyvertelen katona rohan át a harcmezőn próbálva minden erejével kitörni a két fogsor közötti vékony résen. Az utolsó ugrás, most már biztos meg van, most már meg kell lennie...
És mégsem. A fehér csontreteszekről keményen pattan vissza minden, és újra fény gyúl ki arcán.
- Mindenesetre mostantól meg fogjuk tanulni azt, hogy miképpen boldoguljunk pálcánk nélkül! - teljesen el van hűlve az ötletétől, ami segít megmenteni imázsát - Tudod ez az egyetlen olyan tudománya a mágiának, ahol fabotot, csak arra használunk, hogy megkeverjük üstünk tartalmát. - lelkesen bólogat hozzá - És nem szeretném, ha mindenki annyira biztos lenne abban, hogy dőlő életét mindössze ennyivel - előveszi pálcáját és megforgatja szemmagasságban - támassza ki.
~Ezazz Patrick! Ezt nagyon jól csináltad!~ Lelkében valahol egy napszemüveg meg valami esernyős koktél is előkerül, hogy királyságát dicsérje, majd tovább folytatja. - Ja igen, kesztyű. - Tanácstalanul néz körbe, majd felemeli szőlővesszejét. - Inv... hopsz... - kínosan vigyorogni kezd, és inkább mélyen zsebébe helyezi az apró, és hálátlan eszközt, majd random kinyit egy szekrényt. Hatalmas mázlija van, mivel a legfelső polcon ott áll egy kartondoboz rajta 'KESZTYŰK' felirattal. Könnyedén leveszi, majd keresni kezd bennük párok után mikor lassan meggondolja magát.
~Basszus... Nekem pont azért van szükségem erre a gyerekre, hogy mágiával átrakja... Bazdmeg... A rohadt élet...~ lepereg előtte élete. Milyen rohadt jól összerakta az előbbi szövegét, és tessék. Meg kell szegnie. Már most.
- Öööööö... - nagyot nyel és tanácstalanul nézi az undorítóan tiszta fehér csempét a falon. Akár egy diliház - Igen, öö... - nem nagyon akar sikerülni ez a belekezdés - Hát... Most még először kivételt kell tennünk... Igen... kivételt. - amennyire magabiztosnak, lendületesnek látszott, annyira lett most sötétben tapogatózó gyerek, aki épp azt próbálja megmagyarázni, hogy hogyan firkálta össze a kutya a szoba falát.  - Hát igen... Arra gondoltam, hogy azzal a méretpöppentő dologgal le pöppented őket, aztán meg kilebegtetted a lyukon, belerakod ezekbe, és, hát igen... - mintha izzadni is kezdett volna, fogalma nincsen. Kétségbeesetten húzza kifele mugli pólója nyakát egyre nagyobbra - Ja igen, a mugli ruha. Ez nem egy példa, hanem mindenkinek ilyet kell hordania. - szavai félúton elesnek, akár a részegek, akik nem találják a falat. Nem is ezt akarta mondani. - Szóval igen... azért hordok én ilyet, mert szere... izé... öö.. hát igen... aa varázsló öltözeteket nem szabad ilyen... igen... ilyen piszkos munkákra használnunk! - Nagy tempóval hadarja el a mondat végét, mint aki attól fél, hogy ha lassan tenné meg, elfutnának a szavak, ő meg megint kergethetné őket. Az apró mosoly, ami magának szólt, hogy végre sikerült kimondania, rögtön el is tűnt. Vállai összeestek, ő meg gondterhelt arccal ledobta magát a földre.
- Nem tudok varázsolni. - mondta ki hirtelen élete nagy problémáját, de nem úgy, mint valami szörnyű, égbekiáltó hibát, hanem úgy, ahogy egy kisgyerek panaszkodik, hogy neki miért nincsen olyan piros távirányítós autója, mint a szomszédnak?...

- Váú... - még sosem gondolt bele a Superman-filmek realitásába. Semmiképpen se mondható naivnak, de ő mindig totálisan elhitte azt, amit ezekben lát. Ha az ember egy panel árnyékában nő fel, ahol este csillagokat sem lehet látni attól a megannyi fénytől, akkor szüksége van hősökre, ideálokra. Olyan akár fiktív, akár valós szereplőkre, akik megmutatják, hogy van jobb, lehet jobb. Akik megmosolyogtatják őket, akik mindig nyernek, akiknek mindig szerencséjük van, akik túlélik.
Hirtelen eszébe jutott az a furcsa, régi tévé ami előtt harmincan is ültek egy-egy alkalommal. Hogy nem zavarta őket az sem, hogy ugrál a kép, a hang. Ha esetleg elment akkor ők folytatták tovább a történetet, vagyis szerették volna, ugyanis addig kiabáltak egymással arról, hogy ki legyen Superman, míg nem visszajött az adás. Aztán rávitte őket a kényszer, hogy megtanulják az apróbb hibákat önerőből megoldani a készüléken, hogy vegyenek valami olcsó tányért, ami fogja az adást. Vettek is, habár nem a saját pénzükből...
Mindenesetre Patricknak nem valami szomorút játszottak lelke húrjain, ezt mutatta az a fura mosoly, amibe azért az is megjelent, hogy ez elmúlt. Sehol sem érezte magát nagyobb biztonságban élete során, mint a tíz emeletesek között, és ezt itt Angliában soha nem élheti át újra, lévén, hogy itt nincsenek...
Közben lába automatikusan a szag irányába sodorja, ami szunnyadó oroszlánként kelő gyomrát is felébreszti. A test többi, emésztéshez szükséges szerveit pedig hatalmas bömböléssel hívja vadászatra az értékes tápanyag után. Ez a hatalmas erőfitogtatásnak is beillő üvöltés csak szolid korgásként nyilvánul meg a külvilág felé, de a férfi érezte azt a hatalmas kisugárzást, ami miatt tempóját is megnövelte némiképp.
- Kellemes a hangod, énekelsz is? - mondta a nevetésre válaszul. Valóban tetszett neki a lány csengő hangja, és kicsit úgy érezte magát, mint kísérleti patkányai egyike, akit szag-süketté és vakká tett, majd egy már látóként megismert labirintusba helyezte, amit egércsapdákkal szegélyezett, amikhez a közel megy megszólal egy halk csengő, és ez a kellemes figyelmeztető hang tükröződött vissza Patrickban, amikor a másikat beszélni hallotta.
Amint elértek a célponthoz, ő udvariasan kinyitotta az ajtót és előre engedte a lányt, majd automatikusan a sorba állt, és miközben az előttük lévőek rendeltek alaposan átnézte a nem túl bő kínálatot, majd kikérte a másik véleményét, hogy mit vegyenek, és mennyit? Amint sikerült közös nevezőre jutniuk elmondták ezt a pultosnak is, kifizették, elvették a számukat, majd leültek egy mindkettejüknek szimpatikus boxba. Patrick természetesen a lánnyal szembe.
- Te szereted Angliát? - fura fájdalommal nézett ki az ablakon az utcát járó elegáns alakokra, nagy bevásárló szatyorral járó öreg nénikre. Senki fiatal, senki vidám. Mindegyikük csak megy, és rutinból csinálja a napi teendőket, nem élvezetből. Ami baj, legalábbis szerinte...

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!

Hogy milyen gyönyörű is az egyetem! Hosszan leomló, lágyan csillanó hajak, vagy éppen kacéran felfogottak, hogy váll selymes ívét megmutassák. Kisportolt idomok, testhez álló ruhák. Főleg az esti órákon, amikor a fele már az éjszakába készül, és valami bátrabbat vett magára. Igéző szemek, mosolygós tekintetek. Jaj nekem...
És ezek mind a diákjaim. A tanítványaim. És ráadásul külön felhívták a figyelmemet rá, hogy a házirend tiltja a diák-tanár kapcsolatot. De hát alig vagyok idősebb náluk! Frissen végzet, fiatal férfi vagyok. Ez után a beszélgetés után sírhatnékom lett az összes Vénusztól, akiket már távolról hallani lehetett. Akár a régi korok hercegnőit, őket is dobpergés előzte meg. Magassarkújuk kopogása, mindegyiküknek más volt, és amikor csoportba jártak! Az kérem szépen igazi zene volt!
Még egy ilyen rohadék szabályt! Lassan úgy érzem magam, mint amikor én voltam tanítvány, és reflexből minden 'tilos'ra 'nem'mel feleltünk, méghozzá annak a jól megalapozott, nagy múltú filozófiai irányelv okán, miszerint 'csakazértis'. Ó azok a szép, régi évek... Legalább ez felejtette velem azt a szomorúságot, amit a vezetőség okozott ezzel a baromsággal. Szerencsére csak akkor volt szükség rá, amikor éppen nem beszéltem, vagy magyaráztam. Csak úgy repültek a szavaim, és éreztem, hogy ez ma az én napom! Nem volt olyan kérdés, amivel beégtem volna, nem volt egy nagyképű diák sem, aki miatt fegyelmezni kellett volna. Minden passzolt.
Néha azért ki kellett tekintenem, néhány értelmes képű első-soros diákra, hogy valóban jót mondok-e, mivel a belelkesülés miatt szinte azt is elfelejtettem, hogy milyen órán vagyok. De azok vagy, nyitott szemmel aludtak, vagy nagyon megvezettem őket, vagy tényleg tökéletes voltam. Nagyon szeretném, hinni, hogy az utolsó volt.
És ezek el se tudják képzelni, hogy mekkora mázlisták! Nekem még kellett olyat tanulnom, ami a főzést segítő igézéseket vette alapul. Kegyetlen volt. Kegyetlen nagy szemétség! Szerencsére a vizsgáztató rendes volt (vagy csak féltette az életét), és azt mondta egy kettesben kiegyezünk, ha nem szeretnék varázsolni. De minden másból kiváló eredményeim voltak! Ó igen! Patrick Keen a szuperhős! Lassan kéne valami képregényt rajzolnom magamról. Hmm... Úgyse lenne belőle semmi, ahogy magamat ismerem. Na mindegy!
A helyzet elég érdekes volt. Itt voltam a szertáramban, pontosabban az egyik szekrényében megszámolhatatlan mennyiségű ketrec között. Volt itt mindenféle jószág, és az előző tanár... Mit tanár! Professzor! Professzor Patrick Keen! Avagy Keen Professzor. Hogy ez mennyire hülyén hangzik. Még a Rick is jobb, de inkább hívjanak csak Patricknak. Engem ne magázzanak a diákjaim. Nem azon fog múlni, hogy mennyit fognak tudni. Legyen meg a tisztelet, de NE MAGÁZZANAK. Nem vagyok én még olyan öreg. Ugye? Kétségbeesetten néztem az egyik albínó patkányra, aki, hogy felébresszen álmodozásomból kidugta hosszú kis száját, és nagyot harapott ujjamba.
- Dögölj meg! - szisszentem fel haragosan, és csúsztam egy nagyobbat hátra. Hatalmas volt ez a tértágító bűbájjal ellátott kis szekrény. Még a szavam is elállt, pedig már egy órája bent vagyok, na és még meddig itt leszek! Szabad kezet kaptam a rendelésben. Azt vehetek a Godrik számlájára, amit csak akarok. Ó jee. Na és a jól felszerelt labor, te jó ég! Ki ne akarna itt valamit keverni? Minden méregkeverő álma!
Na de először át kéne pakolni a dögöket az én saját találmányomba! Ha innen megpróbálok kivenni egyet, akkor káosz lesz, minden elszabadul. Ha a pálcám segítségével szeretném, akkor pedig még nagyobb. Ezért kifejlesztettem, és legyártattam egy olyan szerkezetet, aminek sarkában van egy egyszemélyes kabin. Bemegy oda az áldozat, én egy gombbal lezárom, majd kinyitom a másik oldalán és nem veszett kárba egy alkatrésze sem az állatnak.
Úristen, hogy beszélek róluk? Nyugi Patrick, ők meg sem születtek volna, ha nem erre tenyésztették volna őket. Mi életet adtunk neki, és most kegyetlen hűbérúrhoz híven visszavesszük az adót. Hé! Ezek hallják a gondolataim? Mindegyik állat megdermedt, és a kijárat felé kezdett szaglászni. Hamarosan én is rájöttem, hogy kettőre nőtt az értelmesek száma a fenségterületemen. Jaj nee! Ha valami köcsög ellenőrzés lesz! A hang bizalmas jellege azonban eloszlatta az aggodalmam, és egy nagy ugrással kint is termettem.
Vagyis szerettem volna, ha nem felejtettem volna el, hogy akármilyen nagynak tűnik, még mindig nem férek el két bútorlap között állva. Sikeresen bevertem sípcsontomat és fejemet, és fenékkel érkeztem a kemény padlóra.
- Azt a májcsótány evő édesanyádat nyalogassad! - mély hangom betöltötte az egész helyiséget. Na igen. Épp leszokóban vagyok a káromkodásról, ami talán még elrettentőbbé tette szavajárásom, mint amúgy. Minden esetre, hamar feltápászkodtam és kibaktattam a labor részbe, ahol már tényleg várt az egyik diákom, akit láttam már valamelyik órán.
A nyalizós! Csak így hívtam magamban ezt a kimondhatatlan nevű fószert, aki egyedül jelentkezett a szertári munkára.
Á, kedves Dub... - azzal a lendülettel tűnt el szemem csillogása, amivel felkelt, és agyam összes neuronját visszaemlékezésre késztettem - Dub... ööö... Dub..ash..lan...ethan? - hangom eléggé bizonytalanul csengett, de egy amerikai álomba illő mosollyal próbáltam meggyőzni őt, hogy igenis így hívják, még ha ezt nem is tudta. - Elég lesz nekünk a Dub is. - mondta, majd szórakozottan megfordult, hogy visszamenjen a szertárba, de azzal a lendülettel újabb 180 fokot perdült, és kezet nyújtott tanítványának. - Én Patrick vagyok. - arca hirtelen elkomorult, miközben a másik kezét szorongatta - Gondolom láttad a kipreparált testrészeket. - mély hatásszünetet tartott, amiben a fiú újra felidézhette a rémisztő látványt - Azok azoké, akik nem tegeztek. - Gyorsan hátat fordított a fiúnak, hogy ne lássa fülig érő vigyorát, majd elindult és kezével intette, hogy kövesse őt.
A szertár modern jellege elütött az iskola képétől. Padlótól plafonig minden tűzálló csempével volt fedve, és öt darab aprónak tűnő vastag fémmel körbevont szekrény állt benne. Némelyikükben fura alakú, kulcslyukra semmiképp sem hasonlító nyílások voltak, illetve egy asztal, ahol a már említett ketrecek sorakoztak. Csak az volt nyitva, amelyikből nemrég kiugrott. Benne három részben állatok hosszú sora, akik a lehető legfurább életjeleket adták ki. Az egész mélysége annyira hihetetlen volt, hogy Patricknak meg kellett néznie (újra), hogy valóban nem folytatódik a falban ez az egész. Akármennyire volt varázsló, néha olyan szkeptikus tudott lenni, a mágiával kapcsolatban, akár egy mugli.
- A mai rendhagyó feladatunk az lesz, hogy azokat - mutatott az állatokra - átpakoljuk ezekbe - kezével az asztalon sorakozó találmányai felé intett.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elő kaptam koszos farmerom zsebéből a pálcám, ami úgy reszketett a kezemben, mintha egy dementorcsókkal lenne egyenlő a varázslás. Pedig szilárdan tartottam. Talán az érzékeny acromantula fonal már előre megérezte a vészes jövőt.
- Invito
...
KURVA ÉLET! - úgy ennyiben össze lehet foglalni a történteket. A már nyitott szekrényekből furcsa tartalmú fiolák szaladtak elő, és vágódtak neki a padlónak darabokra törve. Némelyikük apró robbanást imitálva. A legveszélyesebbek (amiket egy koponyás címke különböztetett meg) szerencsére törhetetlen üvegből voltak, így azoknak nem lett semmi bajuk, de az egyik hatalmas lángokkal égni kezdett, és ez tudatosította bennem, hogy a tűzálló nem azt jelenti, hogy megállítja az égést. Ami irdatlan nagy probléma...

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Fogalma nincs arról, hogy milyen ára van az újbóli határozottságnak, és igazából bele se gondol abba, hogy ez csak egy színjáték lenne. Inkább mosolyog egyet biztatásképp, egyfajta 'látod, megy ez neked' arckifejezéssel. A szomorú lányok mindig is a gyengéi voltak életkortól függetlenül.
Maga se tudja miért, de úgy döntött nem árulja el, hogy kicsit - nagyon - sarkított össztudásáról, mert azért tisztában van azzal, hogy neki nem tanácsos túlzottan felhívni saját magára a figyelmet, lévén, hogy stílusa, anyai felmenője, mugli kedvelése, és nem utolsó sorban vére nem éppen tetszik a fekete köpenyeseknek (az már egy teljesen másik kérdés, hogy egyszerűen a személyiségéből adódik a nyíltsága, vidámsága, amit még a háború sem tudott visszafogni). Mosolyogva hallgatja Amy lelkes magyarázatát, amiben védeni és óvatosságra inteni próbálja Patricket. Szívesen felnevetne, mivel tudja, hogy őt valamiféle hatalmas jellemfejlődésre csak korbáccsal meg crutiatusszal lehetne ösztökélni, de mégsem tette, nem szerette volna megbántani a lányt. Számtalanszor tapasztalta már, hogy néha furcsa gesztusai nem azzal a szándékkal érnek célba, mint amivel elindultak.
- Gondolom ilyen történeteket a kocsmákban mesélnek, én meg ott jobb szeretem a hölgyek társaságát. - kacsintott rá a másikra - Mindenesetre köszönöm az aktuálpolitikai összefoglalót. - őszinte volt, mivel azért jó volt tudni, hogy nem egy őrült rajongóval van dolga, habár - talán a túlzott naivitás miatt - valahogy igen kevés emberről tudta volna ezt feltételezni. - Kedves vagy! - egy rövid időre megfogta a lány vállát, és a szemébe nézett, de aztán le is tette a kezét, és tovább fojtatta - De kérlek bízz meg bennem annyira, hogy tudok vigyázni magamra. - na jó, ez most nem volt teljesen igaz, mivel puszta kézzel, vagy bökővel verekedni, még úgy-ahogy tudott is, de sajnos azoktól akiktől igazán félnie kéne átkokat használnak.
~Mi a kurva életért nem tanultam meg rendesen varázsolni~ belső érzései dörömbölve próbálnak rést találni vigyorán, hogy kikússzanak arcára, de szerencsére nem sikerült nekik. Pedig már reménykedett, hogy valamennyire megbékélt ezzel a hiányosságával, és keserűen jött rá, hogy csak azért érezte így, mert már rég került szóba. Mindenesetre továbbsiklott a probléma felett, úgy gondolta úgyse fogja tudni megoldani.
- De én tényleg nem értem. Itt lakom már... azt modja, hogy, egy... három... hmm... igen már fél éve. - ez a számolásos rész nem sikerült annyira, ő is érezte, ami miatt újabb kínos mosoly ült ki arcára - Szóval már ilyen régóta itt vagyok, és még sincsen semmi bajom... Én legyőzhetetlen vagyok, mint Superman. - kacsintott egyet pontosan úgy kihúzva magát, ahogy az egyik legismertebb szuperhős szokta, minden képregény végén...

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
~Ezt kurvára elbasztad...~ finoman ábrázolja magának a helyzetet és kitágult a semmi egy pontjára meredő szemeivel bambán várja a végtelenített mozgólépcső befejeztét. Belül csak az alapvető létfenntartó funkciókra különített el egy kis részt az agyából, az összes többi neuronját arra ösztönözte, hogy gondolkodni kezdjen, mi a legjobb eshetőség, mit csinálna egy igazi tanáraz ő helyében, mert ha egy ilyet nem tud megoldani, akkor még mázlija van Roxfortnak, hogy lekéste az állásinterjút, neki meg azért, hogy nem vették el a lelkesedését egy olyan alkalomkor. De nem! Pont ő lenne aki feladná? Egy vérbeli amerikai sosem adja fel! A gettóba is elért az a hatalmas nacionalizmus amit a média sugároznak és a csodával határos módon jutott be kemény koponyájába és ott is ragadt egy életre meghatározva ezzel alapvető életfelfogását, szerencsére nála jó értelemben és egy örök optimistává tette, aki még sose látott apjáról is a legjobbat feltételezi.
Szóval nem hagyta annyiban, igenis ki fogja javítani a tévedését és jobb kedvre fogja deríteni a lányt. Nem szereti a célkitűzéseket és hasonlókat - habár eddig egész élete azon megy el, hogy megmutassa a világnak valaki varázslatok nélkül is lehet nagy varázsló, de ez mellékes -, de e mellől nem fog tágítani a mai nap. Vonásai, akár az érintésre reagáló mimóza levelei azonnali reakcióba léptek Amy hangjával és az ijedt, megdöbbent arc hirtelen egy még az előbbinél is derűsebb, gondtalanabb, természetes ruhát öltött.
- Nem kell szomorkodni, megérdemled azt ami a kezedben van. Ez csak egy előreutalás volt, hogy legközelebb ne lopj azért, mert tudsz, ez is egy fajta hatalom. Nem olyan, mint ami a minisztériumé, ez alulról rántja le a dolgokat, nem felülről taszítja. - akármennyire okító, száraz jellegű a szöveg hangja és a végére betoldott kacsintás még ezt is élvezhetővé tette, habár arra igyekezett odafigyelni, hogy a komolyság-faktora ne csökkenjen túlságosan, azt meg majd a lány eldönti ez mennyire sikerült.
- Tipikus, nekem is sikerül mindig pont azt a szálat megfogni, ami szakadóban van. - kínos félmosollyal tarkóját vakargatja és csak ekkor veszi észre a lány szája sarkának furcsa, erőteljes pirosasságát, amit újra az a fura, elhalt ábrázat követne, ha a kivitelezés felénél nem dobta volna vissza a parancssort és a régit nem állította volna fel helyette újra.
~Na bazdmeg... most felvágózhatnék, hogy varázsolok neki valami jót, de még erre se vagyok jó, egy főzetet meg nem fogok neki összedobni itt a mugli-tenger közepén~ 
- Na jó, ezt most hagyjuk abba. - még maga is meglepődött, hogy sikerült ilyen kemény mondatot ennyire mosolyogva mondania, ami lehet, hogy még ijesztőbbé tette, de hogy hibáját kijavítsa fojtatta tovább - Egyikünk se hibás azért, mert a világ hülye, mindig lesznek elnyomók, elnyomottak meg olyanok akik éppen nem elégedetlenkednek... ja meg olyanok is mint én, akik szarnak az egészre. - hatalmas vigyorra húzta a száját majd felfrissült jókedvvel folytatta miközben már az egyenes csempén lépkedtek - Elárulok neked egy titkot. - kedve egy csöppet sem romlott, pusztán a hangerőt csavarta egy kicsit lejjebb - Képzeld én csak annyit tudok erről az országról, hogy nagy a káosz, olyan van hatalmon aki a feketeséget pártolja - a mágia szót is hozzá akarta még rakni, de nem az jött a szájára, mivel ilyen keletű problémák az ő hazájában is előtérben kerülnek, csak éppen teljesen más jelentésben - mármint a zsebpiszkokat meg mindenféle ilyesmiket. De hogy most ki az akinek nem adtunk nevet, vagy hogy hívjátok fogalmam nincs. Dumbledoreról is annyit tudok, amennyit a csokibékás kártyák mondanak...

V. SZÍN
TIZENÖTÖDIK FELVONÁS ;;

   040 - 052 --- [ALEC XAVIER CELESTIN DELON-MONCORGÉ]




sok szeretettel.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
- Pedig biztos befutnál. - mondja kedvesen, habár fogalma sincs, hogy itt a mugli világban,  milyen zenéket szeret a publikum, amikre meg gyerekkorából emlékszik, az nem pont ehhez hasonló volt, de elvileg az egy szubkultúra, ahogy az amerikai mugliismeret tanár mondta. Mai napig színtisztán emlékszik rá, hogy hová torkollott az a baráti kérdezősködésnek induló ártatlan beszélgetés, ahol a kedves tanár úr ismereteit szerette volna bővíteni.
Akkor kapta az első fegyelmijét, ami nem különösebben viselte meg, lévén, hogy részeges anyja nem éppen tudta felfogni azt, hogy "Balthazar-féle idegreakció lassító és altató főzettel való visszaélés". Pedig tényleg jó móka volt, még végzős korában is emlegették ezt a húzását. Akaratlanul átfut egy mosoly az arcán.
- Akkor mi a munkád? Mi az, amiben tehetségesebb vagy, mint az éneklés? - hátradől a székben és felemeli félig teli borospoharát. Meglötyögteti egy kicsit maga előtt - fogalma sincsen miért -, de tudta, hogy így szokták, majd kortyol egy aprót. Szájüregének összes pontját megsimogatja a folyadékkal, mielőtt lenyeli, ennek már jobban sikerült megértenie a miértjét, így tényleg sokkal nagyobb élvezetet okozott az íze, mint az előbb, amikor csak simán lenyelte.
~Jó dolog ez a borozgatás, még ha drága is...~

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Kába fejjel hallgatja a neveket, amik közül csak a McGalagony volt kicsit ismerős, pusztán azért, mert őt kellett volna keresnie az állásinterjú alkalmából, de arc már nem párosult hozzá, a többi pedig teljesen furán hatott rá. Amerikában nem dívik túlzottan az efféle különc nevek adása varázslókörben, szó szerint sokkolta a gyakorta kimondhatatlannak tartott szavak gyakorisága itt. Még egy érv Anglia ellen, az Amy szerencsére nem tartozott ezek közé, és ennek igazán örült, ahogy a burkolt bóknak is, legalábbis ő ennek fogta fel a lány lazaságra utaló megjegyzését, csak úgy dagadt ez egoja emiatt.
- Hát öö... nekem fogalmam sincs kik ezek, mert én nem angliai vagyok. - szabadkozott tarkóját vakargatva. - Amúgy sem vagyok híve ennek az énvagyokamindenható tanár-ideálnak. Van sokkal barátságosabb módja a tanításnak is. - az életfilozófiai szárnybontogatásokat egy kedves mosollyal zárja, majd rögtön áttér a következő témára - Pizzéria? Legyen! Úgyis rég ettem már pizzát. - egyezik bele mosolyogva mivel abszolút nem volt más ötlete az étkezésre vonatkozóan, habár meg kéne számolni, hogy egyáltalán mennyi pénzük van, hisz ha csak az úgynevezett bankkártyák tömkelege lelhető fel a tárcában, akkor bizony rendesen megszívták, így hát elő is vette a bőr tartót és a legnagyobb természetességgel nyitotta ki. Mármint nyitotta volna, ha nem akad meg a szeme, a bizonytalan lányon, aki új szerzeményét mutogatja szolidan. A változást egyből észreveszi.
~O-ó... talán nem a legjobb példát mutattam neki.~ El is húzza a száját egykedvűen, de szemébe pár pillanat múlva ismét visszaül az a kedves csillogás.
- Azért nem kell belőle rendszert csinálni. - hangja nem tükrözte arcát, komolyabb volt, mint máskor, de a valódi szigort, fegyelmezést még csak meg sem közelítette formailag, pusztán tartalmában okított. - Mindenesetre, ez a két oszlop lesz a délutánunk alapja. - vette el a lánytól a szerzeményt és tette másik, szabad kezébe, majd az elsőt zsebre vágta, és az némi gondolkodásra ösztökélte, hogy a második is nála legyen, vagy visszaszolgáltassa annak aki szerezte. Némi tanakodás után úgy döntött a második a helyesebb, ezért visszanyújtotta. - Ez maradjon is nálad a továbbiakban. Később biztos szükséged lesz rá.
Szemöldöke majdhogynem fejbúbja közepéig szalad a fura kijelentésre, ami lehet, hogy itt az Egyesült Királyságban szokványos, de az ő amerikai fejének szinte feldolgozhatatlan volt.
- Mi bajod a várossal? - ő sose tudta elképzelni a pörgős, metropoliszok nélkül az életét. -Vagy fenyeget valaki? Szólj, ha az ételszerzésen kívül tehetek valamit érted. - és igazából most jutott először eszébe az a tény, hogy ő egy boszorkánnyal találkozott, aki a mugli világban próbál boldogulni pénz nélkül, és ennek a mondatnak már az első fele eléggé ritkaság mostanában, a második pedig lehetetlen, ha a muglik egész történelmét nézzük.
- Már értem! Tartozol valakinek, nem? Azért nem mész az Abszol Útra, ő meg gondolom próbálja behajtani a tartozását rajtad, ezért félsz ennyire, nem? - fürkészte kíváncsiskodóan a lány arcát...

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Egy tájékozottabb varázsló már rég kiszúrta volna, hogy bizony nem muglival ül szemben, hanem egy boszorkánnyal, de egy olyan újfiúnak, mint Patrick ez eléggé lehetetlen feladat volt lévén, hogy újságot csak annyit olvas, amennyi az újságos bódékba kihelyezett mintapéldányok engednek, vagy éppen egy a közelében álló, olvasgató ember példányából elcsen. Ez igazából nem is zavarta túlságosan, mivel tisztában volt azzal, hogy rohadt nagy káosz van egész Angliában, és, ha csak megpróbálna jobban belefolyni a politikába, akkor biztos, hogy ott kapna agysorvadást és szívinfarktust meg miegyebeket, így hát nem tette, és pletykákból, illetve szalagcímekből táplálkozott.
Na igen, a fiatalság, mintha csak most lett volna vége az egyetemnek és költözött volna ide. Talán nem kellett volna... Mi van, ha az egész fiatalkorát itt fogja eltékozolni, és nem úgy fog meghalni, mint jó tanár, hanem, mint egy szerencsétlen mágus, akinek rokonai sincsenek.
~Vajon most mit csinálsz, apa?~ Azzal, hogy exmemoriam-ot alkalmazott anyján a fogantatás után, igazából elárulta a fiút, de ő nem tudott haragudni rá, mivel így látatlanul is példaképpé vált ő előtte.
Gondolkodását az időközben ideinvitált pincér szakítja meg.
~Úristen...~ Arca egy pillanatra teljesen elsápad, szemei kitágulnak, de még mielőtt bizonyosságot szerezhetett volna róla Lona rendezte vonásait ~Mit illik ilyenkor rendelni? Vagy mindegy?~ Fogalma sem volt, mivel a zugkocsmákon kívül nem igen fordult meg más ivóhelyeken, főleg nem ilyen elegánsabb pubokban.
- É-én egy... - csak úgy cikáztak fejében a gondolatok, és már-már canon-reflexei is működésbe léptek, de a korai bizonytalanság hamar megszülte az eredményt -Hozzon valamilyen száraz bort, amelyiket ön ajánlja... - hát ez az ami rohadtul nem megy neki. Hiába beszélt tökéletes eleganciával, hanyag testtartása, mimikája közel sem sugározta ugyanezt.
~Ezt elbasztad Patrick, méghozzá rendesen...~ Mindenesetre attól nagyon megkönnyebbült, hogy Lonát tegezheti.
- Csak nyugodtan. - bólintott rá, a becézésére irányult kérdésre - Mondd csak, miért van ez, hogy egy ilyen tehetséges énekest nem a plakátokon látok, hanem bárokban? - próbálja legmegnyerőbb mosolyát elővenni, ami szerencsére sikerült is. Közben az italok is megjönnek.
- Portugieser... - olvassa fel orra alatt motyogva a palackra írt nevet, miközben töltenek neki, majd pénztárcáját előkapva odaadja a pontos összeget, majd némi gondolkodás után rátesz némi borravalót is, aminek láthatóan örül a felszolgáló.
~Legyél boldog vele...~ Húzza el egykedvűen a száját, mivel nem épp a legolcsóbb estéje ez. Gondolatait azonban rögtön felejteti a könnyű bor zamata.
- Hát ez ku... izé... ö... nagyon finom...

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
~James Boond~ Felcsillan a szeme a név hallatán, mivel hatalmas kultusza volt gyerekkorában annak a filmnek. A képregényhősök után a második példaképnek számított az összes vele egykorú életében. Habár belegondolva többször rájött, hogy csak a csordaszellem miatt imádhatta ennyire, mivel egy filmet se látott sose, pusztán mások meséléseiből ismerte a történetet.
~James Bond vagyok~ Fogalma sincsen miért töltötte el annyira büszkeséggel ez a név, mert már jó pár éve nem hallotta senkitől, de azért jól esett neki. ~Még egy pluszpontot írok neked.~ És agyában az Amy név alá fel is jegyezte a harmadik pontot. Az elsőt azért szerezte, amiért nem futott el az első adandó alkalommal, amikor lehetősége volt rá, a másodikat azért, mert kedves, harmadik pedig azért, mert segített növelni az egoját. Azt egy kicsit furcsállotta, hogy a lány zavarba jött a Roxfortos kérdésre, de igazából nem nagyon volt tisztában az itteni állapottal, csak eléggé nagy vonalakban, úgyhogy nem is firtatta ezt tovább.
- Ó köszönöm. ~A negyedik plusz~ Én szigorú tanár lettem volna aki nem tűrte volna a fegyelmezetlenséget... - amilyen büszkén kihúzta a mellét az első pár szónál, olyan mértékben roggyant is össze - Ezt ugye te se hiszed el?
Némileg meglepődik mikor a lány helyzetváltoztatásra ösztökéli (újból), de most már finomabb módszert választ a lökésnél, egyszerűen megfogja a kezét.
Imádta a mozgólépcsőket, sokkal jobban, mint a lifteket, ez talán az enyhe mértékű klausztrofóbiájának is betudható volt, mindenesetre minden ilyen alkalommal teljes eksztázisba jött, és azzal szórakozott, hogy amíg ő áll, addig környezete halad, ami igazából fordítva volt, de nem tudta különösebb érdekelni. Hát igen, vannak akiket még így huszonéves korban is ilyen egyszerűen boldoggá lehet tenni, most azonban ez valahogy mégsem következett be teljes mértékben, sőt némileg frusztráltan is érezte magát, amit igyekezett kifelé nem mutatni több-kevesebb sikerrel. Ennek az oka pusztán a hatalmas mennyiségű tömeg volt, ami jelentősen megsokszorozódott mióta ő bejött.
~Úristen, ezeknek valaki szaporító főzetet adott~ Eszébe jutott egyik első bájitaltan órája még kisiskolás korába, amikor minden alapanyagnak a dupláját keverte be, mert nagyon jó eredményt szeretett volna elérni. Az eredménye büntetőmunka lett és 500 db kis patkány per óra. De azért a lányok sikítása kárpótolta egy jó pár dologban. Egy darabig el is felejtette a megannyi embert és hatalmas vigyorra húzódott a szája, de mivel eléggé hülyén nézhetett ki ilyen spontán érzelemkifejezéssel ezért inkább gyorsan rendezte vonásait. Közben fellépett egy lépcsőfokra és nekidőlve a 'jármű' oldalának kezdett beszélni.
- Hmm... Én igazából az egyik közeli pékségből szoktam venni egy kenyeret meg vajat, néha mást is, de, ha gondolod felfedezhetjük London olcsóbb ételkülönlegességeit, én úgyse nagyon ismerem a várost. - apróbb szünetet tartott majd újra folytatta - Tényleg, hogy kell neked a kaja? Csak mostani étkezésre, vagy elvitelre, hogy kevesebbszer kelljen alkalmaznod a most tanult technikát. - sunyin kacsintott egyet, de nem hagyta abba - Ha gondolod még tudok tanítani egy pár hasonló módszert... - valahogy nem nézte volna ki a lányból az igent, de azért, megkérdezte, hisz félreismerni is lehet, nem csak megismerni...