-   MUHAHA!    - nevetek mély, öblös, gonosz hangon. Felemelem táskám, és kiöntök belőle egy konténernyi édességet még az ebédről. Nem olyan, mint akkoriban a mugli iskolában a menzán, hogy mindenkinek egy jár, na, de nem is 2,4,6... 18 jár, fejenként! Desszert, desszert mindenek felett!
-    Annyit hoztam, hogy belefulladunk. Habár rám jobban rám fér, mint a te nagy fekete seggedre.   - célzok telt idomaira. Nincs mit tenni, irigylem a szép idomait. Mindig is egy súlycsoport voltunk, de elég csontosra fogytam a nyár alatt, úgyhogy most sárgán bámulok barátnőmre. Nem kínaiul, érted, hanem irigyen. Érted a poént.

Míg Lisa felfedi azokat a bájait, amikről előbb perverzül fantáziáltam, nekikezdek valami zenét bűvölni.
Pofátlanul pucérak és szexik vagyunk, tele kajával. Nincs is ennél szebb, és veszélyesebb dolog a Roxfortban. Bármikor bejöhet más prefektus, de mivel hétfő délután senki nem akarja kipihenni a hetet, mert ugye hétfő van, érted, ezért nyilván senki nem jön ide fürdeni hétfő délután. Maximum este, de az meg már nem érint minket.
Egy új slágert bűvölök Lisának, ami most a mugli világban nagyon meg, és le merem fogadni, hogy neki is be fog jönni, pont olyan picsás a szám, mint amilyen ő maga. Jajj, mi lenne vele nélkülem, ha én nem mutatnám meg az ultramenő dolgokat a muglivilágból. Tök szerencsés, hogy én vagyok a barátnője.

Letolom a harisnyám és szoknyámat. Ahh, olyan jó kibújni ebből a szarból. Megfogom pulcsimat és próbálom lehúzni magamról, a fejemen át, ahogy a fiúk szokták. A büdös kobold farát! Valami megrándult, a hasamon és nagyon fáj. Óvatosan kibújok a pulcsiból, de olyan bénán és lassan, hogy azt díjjal kéne jutalmazni.
Feszegetem.
-   Baszki.  - motyogom durcásan, majd összeszorított fogakkal, elkéééépesztően koncentrálva rámeredek az ujjaimra, és olyan apró, finom mozdulatokkal próbálok segíteni magamon, ahogyan azt tanították nekem. Mert, hogy én mindig durva vagyok. És heves, és ezért csesződik el mindig minden. Megfeszítem.
-   Arghhh!   - nyögöm mélyen, és hirtelen úgy felmegy bennem a pumpa, hogy elvörösödött fejjel hörgök egy nagyot, de olyan nagyot, hogy az egész fürdő beleremeg, és sértődötten elengedem a pulcsimat, ami így a piercingembe kapaszkodva idiótán csüng a hasam előtt. "Most komolyan?"-fejjel ránézek Lisára, aki már a vízben hempereg.
-   Na, ezért nem szabad a barátoddal haptában szexelni, hogy aztán csak a kötött pulcsidat húzzad vissza magadra.    - vonom fel dühösen szemöldökömet.
Még körülbelül 158551 órán keresztül szenvedek azzal a nyomorult pulcsival, mire sikerül lebogóznom a piercingemről.

- Pffff - prüszkölök, és megforgatom a szemeimet. - Persze, majd pont Balmoral nyomná hármasban. - olyan pofát vágok, mintha a világ legnagyobb hülyeségét mondta volna.
-    Nem is tudom... nekem annyira nem jönnek be. Nagyon parák.   - húzom el számat. Meg hát.. fiatalok! Kérem szépen, én már egy érett felnőtt nő vagyok.

Megcsókol. A csókok nagyszerűek. Gyönyörű, amikor két szerelmes ajak egymáshoz ér, és hirtelen új világot nyit. Szerelem, boldogság, végtelen erő – ezt érzi az ember. Ezt kellene, ez lenne a normális. S mégis ez a csók oly’ fájdalmas. Szerelmes, hatalmas és erős, de nagyon fájdalmas. Testem minden zuga fájdalommal van átitatva. A szánakozó szempárba nézek, a meggyötört, végtelen szomorú tekintetbe. Hálásnak kéne lennem. Nem is hálásnak, hanem boldognak. Végtelenül boldognak.
 
-   Miért nem tudok örülni, Sol?    – kérdezem kérdő tekintettel. Szemeiben a válasz után kutatok, és könyörgöm az éghez, hogy ajkai megnyugvó szavakat formáljanak.
-    Miért nem vagyok… boldog?    – zavarodottság. Ezt érzem. –    Annak kellene lennem. Olyan sokan boldogok. Én miért nem vagyok az?
Hirtelene felülök, és előrefele nézek, egyenesen a szoba fala felé, de inkább a semmibe.
-    Hiszen ennek így nincs értelme. Minden szörnyűségnek vége. A háborút megnyertük, beköszöntött a béke, emberek házasodnak, és vesznek házat, örömmámorban fogadják el a tényt, miszerint új lehetőség nyílt mindenki számára, az Ég megadta nekik azt a lehetőséget, hogy boldog életet éljenek. Nekem is megadta. De én miért érzem magam boldognak?    – nézek vissza rá zavarodott tekintettel.
-    Miért érzek ürességet? Azt, hogy ez így nem jó. Hogy azzal, hogy Voldemort elbukott, mi nem nyertünk. Vele együtt bukott rengeteg élet, fiatalok és idősek jutottak halálra, embertömegek rogytak össze a háború súlya alatt, keseredtek meg, árvátlanodtak el. Mi… Mi nem is nyertünk. Az emberek mégis boldogok és továbblépnek a szörnyűségeken.    – kiszáradt torkom erősen szúr. –    Én miért nem vagyok rá képes?    – suttogom.

Megbántom, tudom. Örülnöm kéne, hisz’ tudom!! Ő itt van velem, csakis engem ölel, engem szeret, engem ápol, engem gyógyít. Én mégis azt hangoztatom, hogy boldogtalan vagyok. Hogy fájdalmasan üressé váltam. Pedig szeretem őt. Mindennél jobban, de most mégsem tudok boldogságot érezni… de miért?! Miért, bassza meg?! Ez nem fair, én TUDOM, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy hálásnak kéne lennem, hogy előttem áll egy jövő, amit felépíthetek, amelyben nem kell félnem attól, hogy a következő sarkon elvágják a torkomat. De hiába tudom, ha egyszerűen nem érzem. De miért?! Miért, a kurva életbe!

Valami éleset tolnak le a torkomon, ami belülről felsérti számat. Egy karó, egy kard vagy talán lángolós pálca? Borzasztó íz keríti hatalmába testemet, belek, vér, zsigerek szaga és íze jár át. Ez a pokol, tudom. Meghaltam, és az örök kárhozatra lettem ítélve. Nem éltem megfelelő életet, Isten elítél, lehány pamlagáról, és aláhullok a mélységbe, és az örökkévalóságig zuhanok a pokol végtelen vermében, kínok közepette.
Fények, érzések és villanások kerítenek hatalmába, a gondolat fogalmát már rég nem ismerem, tudatom elszállt, csupán az érzéseket tapasztalhatom, és habár borzalmasan kínzó, legalább érzek. Sok színes villódzó fény kavarog előttem, lökések, és hangok vesznek körül. Sok a sikoly, néhányan suttognak. Rengeteg idegen hang, néhány ismerős, egy fontos. Valahonnan messziről Sol hangja érint meg, valahonnan nagyon-nagyon messziről. Biztosan Isten mellől szól, és a Mennyben pihen egy kényelmes fehér fotelben, és a szép emlékeink melengetik szívét. Ő biztosan a Paradicsomban él, megérdemelten elfoglalta helyét az angyalok között. Hangja selymesen simogat, a temérdek fájdalom mellett úgy érzem, mintha ez a hang lenne az én megváltó, igazi Istenem.
A fények egyre erősebben izzanak, pattognak. A színek egyre világosabbak és világosabbak lesznek, mígnem egybefolynak és hófehér, vakító végtelen fényáradat lesz belőle.
Az egybefüggő fényfüggöny szakadozni kezd, szívem pedig megtelik rettegéssel, reszket, hogy visszatér abba a világba, ahol a démonok kísértik. Lassan bomladozik a fényesség, új színek és formák jelennek meg, de csak homályosan. Egy szobát látok, egy ismerős szobát, de elmosódva, mintha vízfalon keresztül látnám a világot.
Tudatom felemelkedik a pokolból és ismét kitisztul, mint ahogy mindig is kitisztul. Rájövök, hogy az egész csak egy rémálom volt, rájövök, hogy Sol szobájában vagyok, a háborúnak már 17 napja vége, béke honol és szeretet. Rájövök arra, hogy romokban heverek, hogy a vízfal igazából szaruhártyám sok-sok millió könnyel. Rájövök, hogy hangosan zokogok.

-   Ne menj el!   - zokogom szaggatottan. -   Könyörgöm, ne hagyj egyedül... Kérlek! Kérleeek...! - nyögöm, és sírásba csapnak át következő szavaim.
Ezt ismételem percekig, ütemesen ringatom magam Sol karjaiban, ugyanazt ismételve.
Mindig nap, minden este, ugyanaz a móka. Ugyanaz a rémálom, ugyanaz a szenvedés. Minden este újnak tűnik az álom, újnak, valóságosnak, és iszonytatónak. Minden éjjel szünes-szüntelen megtámadnak a démonok, én a pokolra képzelem magam, meghallom Sol hangját, és felébredek. Minden reggel rájövök, hogy ez csak a képzeletem szüleménye volt.
Az idő mérhetetlenül telik, de egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem sírok. Már élesen látok mindent, már nem remegek. Halotti mozdulatlansággal fekszem Sol védelmező teste ölelésében. Hasam megkordul, de mindketten tudjuk, hogy semmit nem tudnék leerőszakolni a torkomon, vagy ha mégis, három perc múlva kihánynám. Az a kis tápanyag, ami abban a három percben felszívódik, az tart életben. Na meg a rengeteg főzet, bájital, gyógyszer. Undorítóbbnál undorítóbb immunerősítők.
Egy darabig még mozdulatlanul fekszem, és megfordulok az ölelésben, hogy szembenézhessek az én védőangyalommal.

Elszorul a szívem, ahogy karikás szemeit nézem. Sápadt bőrét, megviselt arca, mintha egy ezeréves öregember életének terheit viselné. Kimerült, fáradt, és végtelenül szomorú. És én teszem ezt vele.
-   Sajnálom.  - mondom elfúló hangon, és ajkam egyből görcsbe rándul, a könnyek ismét elerednek.
De nem sírok, csak a könnyek folynak. Egyik tenyeremet orcájára helyezem, és könnyezve suttogok.
-   Sajnálom. Én... annyira sajnálom.

Szaladok. Úgy érzem, mintha hideg kövön futnék. Nem is hideg, inkább fogvacogtató, fájó hideg. Kínzó, tűhegyes jégcsapokon. Lihegve rohanok előre a feketeségben, sehol sincs fényforrás, de mégis tudom, hogy a Roxfort egyik folyosóján futok. Meleg leheletem apró gőzfelhőként csúsznak ki nyitott ajkaim között. Ahogy szívom magamba a rettenetes levegőt, tüdőm összeszorul a fájdalomtól, több oxigénre vágyik. Reszketve, fájó lábbal rohanok tovább, azon gondolkozva, miért van itt ilyen hideg. Mögülem hangos csaholások, fogak csattogtatása, és emberi kiáltások hallatszódnak - nem értem, miket kiabálnak, csak a szenvedés szavait ismerem fel. Nem nézek hátra, kimerülten rohanok tovább. Egyre jobban fájnak talpaim, mintha már hegyes jégcsapokon lépdelnék. Vérnyomásom az égi értékeket verdesi, tüdőm hamarosan felmondja a szolgálatot, térdeim már remegnek. Menekülök a hangok elől, a sötétség elől, a hideg elől.
Megpillantok valami apró fényességet a folyosó végén. Kis, zöld fényt, ami picit, de mozog. Remény tölti el a szívemet, megszaporázom lépteimet, energiatartalékaimat is latba vetem. Mosolyogva futok az apró fényforrás felé, de minél elszántabb vagyok, annál jobban szúrnak talpaim, annál hangosabb a ricsaj mögöttem. Hörgések, csámcsogások, hústépés hangjai, vér fröccsenése, ordítozások, vonyítások, csonttörés hangjai. Sírva bámulom a kis fényt, ami nem akar növekedni, ahogy közeledem. Fényes zöld, ugrándozó leprikónként világít, de sose érem el. A robaj már fülsüketítő, tarkóm jeges bőrén meleg, vérszagú leheletet érzek - egyszerre többet. Talpam alatt a föld már éget. Lenézek, és észreveszem, hogy nem is kövön futok, hanem több ezer és millió tűhegyes varázspálcán loholok, amik már régen véresre szabdalták lábaimat. Kétségbeesetten pillantok vissza a zöld fényre, ami eltűnt! Hirtelen fényesség tör fel, ami elvakít. Elesek valamiben, és a tűhegyes pálcákra esem. A fényesség lángok, amik körbevettek és nyaldossák véres testemet. Hátrapillantok, hogy megnézzem, mibe estem el. Egy kisgyermek letépett fejű teteme mellett. A pálcák egyre mélyebben fúródnak testembe, a lángok elemésztik a gyermek hulláját, és a tűz mögül hirtelen több ezer démoni lény veti rám magát, és testsúlyukkal átdöfnek a karókon. Mellkasomon tizenhét karó fúródik át, egyikre a májam fúródott fel, másikra beleim tekeredtek fel. Számon egy széles karó hatol át tarkómon át, meleg vérem beterít, felettem lévő lángoló plafon omladozik, lángoló szikladarabok hullnak alá az égből, és egy varázsló arca kerül felém, a szemembe néz, és felüvölt. Túlvilági sikolya hallatán megmerevedek, azt remélem meghalok, de nyála ép szememre csöppen, ami kimarja belőle szemgolyómat, és éles fogak mélyednek koponyámba.

A túlvilági üvöltés, nagyon is emberi, női, fülsüketítő sikolyba csap át.
-    A SZEMEM, A SZEMEM!    - rikoltom eszeveszett módjára. Kezeimmel csapkodok, amit érek, próbálom megragadni, de nem sikerül, akár puha, akár szilárd.
-     ELÉGEK, ELÉGEK!    - kiáltom, majd egy véget nem érő ordítás szakad fel forró testemből.

Mi a franc! Mi a franc! Mi a franc!
A káosz közepette egy tejfelszőke hajú tizenöt éves fruska próbál kisprintelni a tömegből. Érzéketlenül félrelök bárkit, nem is érdekli, hogy kik mellett halad el. Lélekszakadva fut a folyosókon: egy embert keres. Csak egyet, mégis húszezer másik idióta fut vele szembe, és egyik sem az, akit keres. A hatodik emeleten jár, amikor párbajozó mágusokba fut, de mielőtt ő is belekeveredne, észrevétlenül elsuhan mellettük, azok pedig a harc közepette nem is figyelik. Kiér a lépcsőházba, felcaflat a hetedikre, és beront az ajtón, de azonnal megtorpan.
- A büdös k*rva életbe... - suttogja, és földbe gyökerezik a lába.
Igen, ez a lány én vagyok, Nadine Moreau, és épp a romokban álló, szétbombázott folyosót bámulom, ahogy pár talán névtelen, talán ismerős ember vív élet-halál harcot. Első gondolatom, hogy visszafordulok, de jól tudom, hogy nem tehetem, hiszen, akit keresek, az itt van ezen az emeleten, a tömeg túloldalán. Remélem...
A döbbenettől még mindig megfagyva próbálok nekiindulni, de nem mozdulnak meg a lábaim. Hirtelen az egyik fekete köpenyes, batárnagy szőrös mágus szemközt néz velem. Mint akibe egy nagy adag adrenalint fecskendeztek volna, úgy felocsúdtam, és pálcámmal azonnal céloztam.
- Stupor! - ordítom, és elkezdtek felé futni, az átok gyönyörű pontossággal gyomorszájon találta a férfit, így mit sem törődve vele, elszáguldok mellette, és belevetem magam a tömegbe. A harc közben próbálok olyan helyzetben maradni, hogy ne kerüljön senki se a hátam mögé, de ez sajnos majdnem lehetetlen. Életemért küzdve, elfog a halálfélelem, és a rettegés, de az adrenalin valahogy túlnövi ezeket az érzéseket.
Épp időben elugrok egy átok elől. Automatikusan "beesek" egy szekrény mögé, de ezzel magam alatt vágva a fát. Ha most valaki idejön, és szembenéz velem, végem. Hamar eluralkodik rajtam a pánik, gyors gondolatok cikáznak át fejemen. Ki menjek? Maradjak?
Ekkor hirtelen bevágódik mellém valaki, és hirtelen úgy érzem, hogy eljött a vég, és meghalok. De nem! Természetesen Nadine, megint befostál ahelyett, hogy hősként küzdj! Igazán büszke lehetsz magadra...
- Seamus! - örülök meg, és legszívesebben a nyakába ugranék, amiért nem Halálfaló.
Kintről kiáltozásokat, és átoksuhogásokat hallani, így egyre biztosabbá válik, hogy ki kell jutnunk innen. Seamusre egymásra nézünk, és mintha ugyanarra gondoltunk volna a pálcánkat a falnak szegezzük, és egy hatalmas ordítással kirobbantjuk a falat.
A kőtörmelék szanaszét repül, egy-két kisebb darabka el is talál, amit egy nyögéssel konstatálok. A hirtelen felszabaduló porrengeteg eltömíti légjárataimat, erősen köhögni kezdek. Lehet mégsem a legpompásabb ötlet volt...
Nem bírom abbahagyni a köhögést, és jóformán semmit nem látok abban a pár pillanatban.
Tudom, hogy a robbanás elég nagy volt, így feltűnő is, át kell mennünk a keletkezett lyukon. Egy lépést teszek, megbotlok, de talpon maradok. Ekkora valaki hirtelen megragad, és átvonszol a keletkezett lyukon. A másik folyosóra kijutva futni kezdünk és akkor ismerem fel Warren professzort. Még utolsókat köhögve követem a tanárt, amíg szembe nem jön velünk Ginny Weasley.
- Ginny! - szólítom nevén megkönnyebbülten. Pedig nincs miért megkönnyebbültnek lenni, hirtelen egy átok suhan el mellettem, és hogy eltalálja e Ginnyt, azt nem tudom.