Töredékesen villannak fel furcsa emlékek a múltból. Max, vodkás üveg, ő, hó, kőház és egy vörös hajú lány. Igazából megszokta már, hogy agya egy ilyen kellemes teremtéssel próbálja szépíteni elcseszett életét. Hálás is neki valamilyen szinten, de azért kezd egy kicsit sok lenni, hogy nincsen olyan képe Lappföldről, ahol ez az idegesítő valaki nem jelenik meg. Magányt akar... de azért ez se rossz érzés, csak furcsa, felfoghatatlan.
- Porcelánisten? De rég voltam már olyan gazdag... - motyog maga elé mielőtt felhajtaná a meglepően jó minőségű (legalábbis életszínvonalához képest) vodkát. Arca nem rázkódik, szeme nem villan a tüzes víztől, ugyanolyan érzéktelenül bámulja az ajtót és várja, hogy belépjen valami csuklyás fószer, tömegmészárlást rendezve. Lassan lehunyja a szemét, és egészen sokáig tartja úgy. Füle már hallja a nyikorgást, bőre már érzi a veszélyt, keze pedig fura vonalakat rajzol a levegőbe, pálca nélkül. Kipattan szemhéja, és mutató ujjával mered az üres bejárat irányába. Az emberek őt nézik, ferde szemmel, fejet csóválva. Egy egyszerű falunak nincsen szüksége különcökre, az olyanok csak a bajt hozzák, a jó termés ígéretét sosem. ~Kimerültem...~ suhan át agyán az egyértelmű gondolat. Kezdi érezni a legyalogolt mérföldeket vádlijában. Talpát zsibbadásig nyomta a cipő vékony alja, vagyis inkább a kemény föld. Ujjai lassan mozogtak a hidegtől, és nagyon fura volt a hányás-szagú, meleg légkör. Otthon érezte magát benne. Oda sem nézve nyújtotta újabb adagért a poharát. Pofátlanság lenne mindenképp, ha nem az öntené aki. - Vagy, mint Borginnak. - még mindig nem hajlandó a motyogásnál hangosabban beszélni, de lehet, hogy ez nem is probléma. Csak az kéne, hogy ezek a parasztemberek ilyen bonyolult, idegen hangzású neveket halljanak. Pedig Borgin tényleg büdös, bár Smoke erősen elgondolkodott, hogy vajon valóban túltett-e rajta? Egyszerre röhögne és sírna, de egyik sem sikerül. Ehelyett csak unott pofával áll, folyamatosan az ajtóra meredve. ~Nem kéne ilyen feltűnő dolgokat csinálni~ Lassan - egészen lassan - törzsből fordul a kocsmáros felé, majd rátámaszkodik a pultra. Jobbja azért még így is az előző irányba mutat. Pálcája közel, keze pedig idegesen remeg, ha túl messze megy az eszköztől. ~Paranoia.~ Bevallotta magának, sokadjára, de attól függetlenül semmi sem változott. Minden ugyanolyan fura és szar maradt, mint tíz másodperccel ezelőtt.

- Dohányt... - csaknem ámulva ismételi a szót, és egy köszönömöt kifejező bólintással veszi át az idegmérget. Nagyot szippant a kürtőn keresztül, nyelvén szétterül a szénízű füst. Nem zavarja a minőség. Tüdőjébe nem kúszik le semmi, így tanították, így csinálja. Bár fogalma sincsen, hogy miért van így az egész, de fel se tűnik neki, hogy erre is figyelnie kéne, túl automatikussá váltak számára az egészségkárosító cselekvések. - De jól megy a sorod. - jegyzi meg az eddigieknél valamivel hangosabban, a másik arcába nézve. Még mindig halk, de kátránytól reszelős hangszálai érthetetlen hörgésként körbejárják az asztalokat. Kellemetlen egy alapzaj, de hát ez van. - Felhagytál minden más dologgal? - finoman kérdez rá varázsvilággal való kapcsolatára. De hamar megbánja, mert valószínűleg jön a visszakérdés is, ami egy kicsit kényelmetlen lesz. De hát számadás... Azt valahogy mindig halogatta, még a Főnixek, a befogadói előtt is. Elbasztad Smoke, de legalább ez a napod se lóg ki a többi közül. Megfeledkezve magáról fordít hátat az ajtónak, hogy végig mérje hova is jött be. Feltűnően (túl feltűnően) bámul körbe, kerülve az arcokat, keresve az ablakokat, fedezékeket, hátsó kijáratokat. Végülis nem jut sokra, mert időközben eszébe jut, hogy miért vette fel az előző pozícióját, és gyorsan vissza is helyezkedik abba.
- Ilyen pénzem nincs. - csóválja meg a fejét, majd újabbat szippant a pipából (amit nem nagyon szeretne visszaadni, ezért nem is vette ki szájából, hanem nemes egyszerűséggel a szélére tolja, ha beszélni szeretne. Hiába a züllöttség minden hátránya, az ilyen apró kis fortélyok sokban megkönnyítik az életet) - Vagyis... - hirtelen eszébe jut, hogy nemrég beváltatott némi galleont a Weasleykkel, és hosszabb kotorászás után belső zsebéből egy gyűrött ötven fontos bankó kerül elő - Tessék. - adja át a másiknak, hisz ő két nap múlva úgyis tovább áll, ez meg szponzorálja a lerészegedését, és még jófejnek is tűnik  miatta. Habár ez érdekelte a legkevésbé. ~Nem  tetszik ez a falu. Nem tetszem a falunak.~ Beletúr a hajába. Ujjai meg-megakadnak a zsíros csomókon, de azért valahogy csak végigérnek a fejtetőn. Életképtelen magzatként tűnik fel fejében a gondolat, hogy mosakodni kéne. - Nincs valami erősebb? - kérdezi bátortalanul...

Megszokhatta volna két hónap alatt a folyamatos költözéseket, de valahogy nem sikerült. Egyik koszos mugli faluból a másikba. Alkalomadtán valami pitiáner feladat a Rendtől. Nem bíznak még (és nagy esélyét látja annak, hogy nem is nagyon fognak) benne. Ha vannak egyenlőbbek, akkor ő a kevésbé egyenlőbb. Érzi a megnyilvánulásokból, gesztusokból, hogy afféle alárendeltként kezelik. Nem, mint szolgát, hanem, mint kívülállót, aki nem nyerhet soha teljes beavatást Dumbledore szektájába, mert az öreg nem maga hívta, ajánlotta be. Dühíthetné. Felzúghatna, hogy hagyják békén bazdmeg. Végre egyszer adjanak neki valami kevésbé méltóságon alulit! A brit alvilág legjobb magánnyomozója volt! Deadelusszal miért nem bizalmatlanok ennyire? Ő is tolvaj! Látszik a képén, hogy az első alkalommal elfutna. De ő csöndben marad. Ha van is benne düh, amit nem mart ki a magány, az üresség az fennakad borostáján. Borosta? Már bőven szakállról kell beszélnünk. Régen volt az az idő, hogy ápolta magát. Elérhetetlenül messzi emléknek tűnik. Ezt akárki megmondja, aki ránéz. Fekete arcszőrzete, haja zsíros csomókba állt össze. Megviselt öltönyén számtalan folt, a zakó feltűrt ujján néhány lyuk is. A nadrág csupa rászáradt és friss sár, akárcsak valamikor fénylő cipője. Undorító hajléktalan. Súgtak össze gyakran a háta mögött, vagy épp arcátlanul az orra előtt. Ettől mindig vidámabbnak érezte magát egy kicsivel. Csak egy pillanatra. Egy egészen apró és betegesen halvány mosoly erejéig. Nem tudta volna megindokolni miért, de nem is kereste túlságosan a választ. Így is túl sok, túl nagy gondolat kereszttüzébe került és képtelen volt szabadulni. Megannyi fura gondolat zargatta békességre vágyó elméjét, és a folyamatos filozofálgatások csak nihilt hoztak maguk helyére. Semmitmondó, fullasztó ürességet.

- Riley Woods. - olvassa hangosan a szavakat a falu bejáratánál. - Ötödik ház a kocsmától. - ismétli az instrukciókat motyogva. - Az részegen se nagy táv. - humorizál fapofával, majd egy nagyot tüsszent a fiatal estébe. Fázó végtagokkal gombolja be öltönyét, majd a lehető legkisebbre összehúzva magát hideg zsebeiben talál vörös kézfejeinek rövid megnyugvást. Jobbja görcsösen markolja a pálcáját, és minden apró árnyra ijedve rándul. Melegíthetné magát, de azt fölöslegesnek látja. Nemsokára úgyis beér az ivóba, és majd melegíti más. Minek vesztegesse az idejét ilyenekre. Meg volt győződve róla, hogy amint leereszti védelmét, abban a pillanatban teríti le a sötét furcsa villanása. És ez miért is lenne rossz? Végre megszabadulna a felelősségtől, az élet terheitől és békében nyugodhatna... Szimpátiát ébresztett ugyan a gondolat, de kevésnek találta erejét ahhoz, hogy cselekedni is merjen. - Szánalmas. - horkant megvetően. Legalább az önkritikája jó.
Hangok, fények, szagok vezetik célállomásához, majd minden várakozás és nagyobb lélegzetvétel nélkül nyomja le a kilincset. A lassan, nyikorogva táródó ajtó fokozatosan tárja fel a belső világot. Ahogy a hátraforduló bennülőknek jelenik meg egyre nagyobb terjedelemben a furcsa idegen, aki megállapítja, hogy két kivétellel csak vénembereket találni. Az első aki kilóg a szabály alól egy nagy mellű szőke nő. Nincs mit szépíteni a dolgon, egy csinos kis kurva és semmi több. Meg is fordult a vándor fejében, hogy holnap talán megmosakszik, és enged a vágynak. Mert ugyan mi különbség van delírium és orgazmus között? Nem takargatva szándékát méri végig a falusi ribancot, és csak ezután jut el odáig, hogy megnézze a másikat. Lassan hajtja be maga mögött az ajtót, és közben pupillája kezd folyamatosan kitágulni a felismeréstől. A fények újra és újra ingerületté alakulnak minduntalan feldolgozva ugyanazt a képet. De a sokadik ilyen folyamat után már kezdte elhinni, hogy igaz amit lát. Ez a tanácstalan másodperc azonban hatalmas félelmeket ébresztett benne.
- Te ukrán faszfej! Ki ne mondd a nevemet! - kiált rá nem épp a legbarátságosabb hangnemben. Aminek két oka volt: egyrészt régen is gyakran beszéltek ilyen stílusban. Másrészt nagyon félt attól, hogy majd a szőke ringyóhoz hasonlóan az ő neve is szájról-szájra fog terjedni, mint a rejtélyes hajléktalan. Nagy a vérdíj a fején ahhoz, hogy akár idáig is eljöjjenek a halálába érdekeltek. De ahogy befejezte mondandóját sietős léptekkel indult meg, hogy erősen megszorítsa a nagydarab keleti kezét. - Ó bazdmeg. - nem látszott ugyan rajta, de roppant boldog volt, hogy megtalálta azt az embert, akiben régen annyira bízott. - Mark vagyok. Emlékszel? - mélyen a szemébe nézett és el nem engedve kezét próbálta tudatára adni, hogy eszébe ne jusson máshogy szólítani. Hirtelen egy másik dolog is kavarogni kezdett fejében. Mi van ha ez nem az az ember akit keresett? Mi van, ha ez valami trükk arra, hogy elkapják. Vagy netán a Rendesektől, hogy rátermettségét, lojalitását ellenőrizzék. Hát az előbbiben mindenképp megbukott. Mindenféle próba nélkül omlott össze a boldog múlt egy szilánkja előtt, ami nem is biztos, hogy annyira valós, mint amennyire annak tűnik. Nem érdekelte.

Már egy ideje nem havazott, csak a szél fújt, itt messze északon. Egy közönsége vesztett sarki fény kóválygott az égbolton. Túl gyakori itt ahhoz, hogy képeslapokon szerepeljen és ezrek várják. A turistáknak meg túl hideg van már ilyen magas szélességi köröknél. Néhány egészen apró hófödte ház ablakán szűrődött ki, valami furcsa fény. Az egymással versenyt futó légáramlatok felkaptak egy nagy marék havat és élvezettel szórták el száguldozásuk során. Még a legmasszívabb finnek se jöttek elő ebben az ítéletidőben, bár néha fura, hosszan zengő hangokat lehet elkapni a nem messzi viking romtemplomból. Talán csak a régi köveken csúsztak meg a pajkos legényszelek, és kiabálnak egymásnak.
Ebbe a fátlan, monoton tájba éles villanás hatol, elvakítva a hó fehérjét, és hátra tekintésre kényszerítve a zöldes-kék kígyóhoz hasonlító égi jelenséget. A táj sebe hamar beforr, de új színeket hoz, mint egy nagy véraláfutás. Először a fekete tűnik fel, ami túl ragyogja a Nap sötét nyomát, majd szép lassan vörös terül el a besüllyedt hópárnán, ahogy naplemente után a hegyek fölött. A világos szőnyeg mélyen besüllyedt az új jövevény alatt, aki sikeresen felfedezte, hogy alatta kemény macskakő van, bár ez a koppanás volt a legkisebb problémája. De nem nyögött, nem ordibált. Egy szusszanás sem rezegtette meg hangszálait, egy helyben maradtak végig. Tessék? Hogy ennyire bátor? Ugyan. Az ő fájdalma már túllépte azt a küszöböt, amire így reagál az ember, és amúgy sem volt az a fajta. De most... akár a legjobb drogok egy pohár whisky kényelmes elkortyolgatása mellett. Szép volt, és olyan... puha. Egy sokkal jobb valóság kerengett körülötte, amit nem látott, hallott, szagolt vagy ízlelt, hanem valóban érzett. Mindig is ilyenre vágyott, mások és felelősségek nélkül. Egy szürke vásznon apró koszfolt lenni. Micsoda öröm.
Ujjbegyei aprót mozdultak, mint mikor valami vékony tárgyat fogna meg lazán az ember. Fehér magyalpálcája valahol ott volt széttárt jobbja mellett. Tudta, érezte. De képtelen volt megemelni a nyakát, hogy szétnézzen, inkább egy fanyar mosollyal könyvelte el, hogy a hideg miatti apró rángásokkor kiszáradt bőrét újra és újra végigkarcolja valami hegyes hókristály. Végül is kárpótolta az élet, mert az eleje meg a vége jó volt. A közepét pedig át lehetett vészelni. Innen nem is tűnik olyan rossznak az egész, pedig hányszor érezte úgy, hogy majdnem megfullad a füstben... ~rá kéne gyújtani, még utoljára.~ A gondolat még végigzongorázott szinapszisain, de a tett, a parancs... az elhalt, valami szemét bürokrata visszadobta, vagy vámot számoltak rá a kéz-törzs határon. Jellemző, most nincs nála semmi pénz. Bár nem hinné, hogy hasznát venné itt a galleonoknak. Biztos, hogy szerencséjéhez híven megint valami lakatlan környékre hoppanált, és hát arra sincs sok esély, hogy felkel. De nincs oka a nyavalygásra. Valóban befoghatja a pofáját és hálát adhat, hogy ilyen szép életet élt, leszámítva azt, amikor nem, de semmi sem tökéletes. Azt az egy szál cigarettát mégis nagyon hiányolta.
~itt a vége nagy fiú... józanon, cigaretta nélkül. idegen, fura, friss levegő szaggatja fel a kátrányt hörgőidről, és próbálja kitágítani összeaszott tüdődet. Még a medimágusoknak sem sikerült, szerinted majd pont te?~ össze-vissza beszélt magában, próbálva elterelni figyelmét csontjai és izmai sikoltásairól. Nem volt partnere, ezért a  tájhoz beszélt, az készségesen végighallgatta legalább. Mondjuk az sem zavarta volna túlságosan, ha egy szürrealista festményeket megszégyenítő realitással ragasztotta volna össze a száját a pofázástól feldühödött ég. ~és még a lírikus is kijött belőled így a végére...~ egy fáradt, gúnyos kacaj keringőzött koponyáján, próbálva megtestesülni a fizikális univerzumban is. Siker nélkül természetesen. ~boldogan élsz, vagy boldogan halsz... milyen igaz...~ hirtelen nagyöregekhez hasonló álszentséggel kezdte értékelni a kozmikus igazságokat, mintha be akarná pótolni huszonkét évéből kimaradt emlékeket. Könyvek és filmek stilizált képeiből szerzett tapasztalatokkal.
~a végén még is én nyertem öregfiú... csak megsajnáltál.~  rá nem jellemző módon megeredt a nyelve, és még a felső hatalom megtestesítőjét is bevette a konverzációba, pedig eddig annyira tagadta, ellenezte. Csöndesen lázadt, és egyszemélyes forradalmával megingatta a hatalmát saját magában. ~kosz vagy egy szürke vásznon... és boldog is egy kicsit.~ Mosolygó lélekkel, fáradt tudattal és sajgó testtel engedte át magát a természetnek, hogy a macskaköveken át besüppedve egészen a Föld magja felé húzza a gravitáció és esés közben atomokra hulljon a magas hőtől...

~egy... kettő... három... négy...~ Lábával metronómként verte a másodperceket. A beton és cipője tompa koppanásai közben környezetét analizálta. A lámpa két rövidet és egy hosszút villan három és fél másodperc alatt, és minden tizediknél két hosszúnak megfelelő időszakot hagy ki. Szeme már teljesen hozzászokott a sötéthez, így könnyen kezdhetett neki az árnyékok keresésének. Nem forgolódott, az túl feltűnő lett volna. Csak szeme járt, és lesett sokáig a leggyanúsabb menedékek irányába. Semmi.
Fogalma nincsen miért, valami grandiózusat, hatalmasat várt, ahogy mindig is. Vírusként lappangó kiválasztott tudata egyre csak erősödni kezdett, ezzel a megtérés történettel. Az eddig tévelygő, hirtelen rátér a helyes ösvényre és nem állítja már meg senki. Mondjuk abban már közel sem volt olyan biztos, hogy ezt, pont a Főnixesek fogják majd engedni előtörni. Harry Potter a kiválasztott. Azt mondják. Amennyire híres az a kölyök, annyira kevés használható információ van róla a piacon. Pedig akart tenni valami olyan szívességet, hogy azt a tömérdek adathalmazt eltünteti, de mivel ilyen nincs, a cselekvés is fölöslegessé vált. Na és a gyerekes gondolatba az is bezavart, hogy a kutyák szívességért cserébe, csak a náluk kisebbeket látogathatják, és hát nem ő a legnagyobb a sintértelepen.
Apró pukkanás valahol a messzeségben. Ösztönösen fordul abba az irányba, de mire rájöhetne, hogy mi is történik, egy újabb keretében orra előtt tűnik fel a nem épp veszélytelennek mondható alak. Kénytelen felnézni rá. A hosszan ráhajló csuklyába azonban hiába les bele alulról, az úgy néz ki, mintha puszta sötétséggel lenne kitöltve. Belseje megborzong a gondolatra, arca viszont mentes marad tőle. Ajkai egy apró "o" betűt formáltak. Föl se vette, hogy nyaki ütőerét ismét egy sima végű fatárgy masszírozza, már hozzászokott ehhez, pálcáját pedig szinte kérés nélkül nyújtotta át, mindenféle csel nélkül.
Nem értette mi folyik körülötte, csak ösztönösen cselekedett, ahogy mindig szokott, és várt. Nem az a jó méreg, ami rögtön hat, hanem ami tünet nélkül. Ha valakinek nyílt seb tátong a mellkasán azt észreveszi mindenki, és egyből orvost hívnak. Még az is lehet, hogy megmentik, nem számítana csodának. Ha viszont valaki egy ártatlan esés után úgy kel fel, hogy nevet ügyetlenségén, akkor eszébe se fog jutni senkinek, hogy épp leszakadt a lépe, és a bevérzés lassú folyamata elkezdődött. Majd a következő éjszaka, mikor arra ébred, hogy nem bír a hátán feküdni, ha egyáltalán felébred. Átadta azt, amit elvileg élete árán is óvnia kellene, azt ami nélkül a varázsló már nem is varázsló.
Valahogy nem tudta meghatni ez az arisztokratikus, aranyvér generálta érvözön. Tud ő apró fabotok segítsége nélkül is verekedni, ezen ne múljon. Érezte, ahogy az erős kéz megragadja a karját. Megtehetné, hogy most elhopponál valahova, és a meglepődöttségtől elalélt fickónak behúz egyet, visszaveszi a pálcáját, majd kifaggatja. Sose tudta elképzelni azt, hogy veszít, csak tisztában volt vele, hogy megtörténhet. De nem, még nem.
~francia cicus?~ akaratlanul is a kereskedő jutott eszébe, és egy apró nevetésszerű hang hagyta el a száját. ~á, tényleg! akiről McGalagony is beszélt. Fleur Delacour vagy, hogy hívták, és valami furcsa okból azt is hozzátette, hogy szép, jó házasságban él. hogy mire célozhatott ezzel?~ Mindenesetre, az alkalom nem volt elbagatelizálásra való, neki pusztán csak nyugodtnak kell maradnia, és várni, ahogy mindig is tette.
A mágia keltette féreglyuk, most különösen nagy erővel szívta be, ami nem tett jót közérzetének.
Amikor megérkeztek Smokenak szüksége volt egy kis erőfeszítésre, hogy ne essen el, majd ha nem érte semmilyen váratlan impulzus a másik részéről, akkor megpróbált a lehető legdiszkrétebben körbe nézni, felmérni a terepet, kilesni az ablakon, hogy egyáltalán hol vannak...

Senkinek sem tűnik fel az apró pukkanás, sem az új körvonal egy régi téglarakás mögött, ami már olyan régóta itt van, hogy elválaszthatatlan eleme lett a horizontnak, és talán nem is tudatosul a gyakorta erre járók fejében, hogy az bizony nem egy ősi természeti képződmény. Az ember meg tud szokni minden újat. Az elején persze mindenki lázad, harcol, küzd. ÉN A RÉGIT AKAROM! Aztán elfogadják. Megtanulnak élni úgy, hogy újabb szeleteket haraptak le az életterükből, hogy több test nyomja a földet, hogy már nem lehet mindennap péksüteménnyel indítani. Lassan, egészen lassan el se fogják tudni képzelni a múltat, de még egy másik jövőt sem. Sőt, még csak nem is akarják. Jó nekik ez, életben vannak. Figyelmen kívül hagyják azt, hogy tudhatnának többet is, hogy valami nem egészen passzol itt. És ezért a hálájuk az, hogy őket is figyelmen kívül hagyják.
De vannak olyanok is, akiknek ez nem adatott meg. Van aki beszélni mert arról, hogy milyen volt, amikor még sajt is jutott a kiflire, és, hogy talán még juthat is jövőre. Van aki nem fogadta el azt, hogy elvesztek darabok a kirakósból. Szükségesnek érzi azt, hogy meg legyen minden, és csak akkor elégedett. Általában ezek az emberek választják azt, hogy a főnix lángjainak tisztítótüzébe taszítsák ezt romlott világot.
Smokenak semmi baja nem volt az aktuális rendszerrel, és rothadó társadalommal. Neki megfelelt az, hogy végezhette zűrös ügyleteit a Zsebpiszok-közben, és ez ellen nem tettek semmit az aurorok, vagy egyéb rendfenntartásra kijelölt erők. Megvédték őt a gazdagok titkai. Mint a mesebeli patkányfogó, ő is jött furulyájával, ha kérték és kiűzte azokat a jóhírnév rágcsáló pokolfajzatokat busás pénzösszegért cserében, természetesen. A fizetség azonban még nem ért itt véget. Jól tudta mindegyikük, hogy, ha kiadják, akkor újra ott teremnek azok az apró jószágok.
Az idők aztán változtak. Ő többet akart. Megelégelte, hogy csak akkor érintkezhet másokkal, ha munkáját végzi, vagy épp kocsmába megy. Nem voltak normális emberi kapcsolatai. És az a furcsa álomalak is biztatta, hogy álljon tovább. Valamiért még az is megfordult a fejében, hogy Finnországba szökik, habár fogalma nincsen miért. Skandináv utazásai bőséges emlékzivatarának alig pár cseppje emlékezett meg arról a területről. Sokszor elgondolkozott rajta, hogy vajon miért. A túl sok vodka tette volna? Vagy tényleg csak átutazóban volt ott? Csak az volt biztos, hogy úgy vonzotta a Lappföld hidege, mint valami esetlen vasreszeléket a mágnes.
De nem. Előbb szembe kell néznie a problémáival. Rendbe kell raknia a dolgait, hogy ne legyen a lelkének egy Véres Bárója sem, aki esetleg úgy dönt később, hogy felemlegeti a múltat. Az eddig oly élettelen lelkiismerete hirtelen feléledt az Aleckal való találkozás után.
~Pont ő hozta ezt ki belőlem? Legalább olyan züllött volt, mint én...~ Megcsóválta a fejét, és körülnézett az éjszakában. Pár régi lámpa pislákolt stroboszkópszerűen. Nocsak, pont az ipari negyedbe nem ért el a korszerűsítés? Akaratlanul is mosolyra húzódik a szája. Apró fuvallat hömpölyög végig az eddig oly csendes estén. Hidege arra készteti a férfit, hogy begombolja nem túl vastag szövetkabátját. Tökéletesen mugli ruhába öltözött, kerülve a feltűnést. Csak borostái közötti nagyobb hézagoknál kilátszó világos bőre árulkodik. Kalapja, kabátja, vászonnadrágja és cipője tökéletesen takarást nyújtottak, talán még a Bogar Bárd által emlegetett láthatatlanná tévő köpenynél is jelen pillanatban.
Amint végzett a mozdulattal kezei menedéket találtak zsebében. Jobbja nem volt ott egyedül. Egy hosszú magyalvessző társaságában melegedett. Habár ráérősen nézegetett körül izmai, reflexei éberek voltak, és elméjét is felkészítette egy esetleges legilimenciára. Nem hitte, hogy túlzottan örülnének neki, ha kiderülne, hogy igazából menedéket keres rossz akarói ellen....