Vergődnék a szabadulás reményében, de a kezek erősen tartanak, s mozdulni se tudok. Elfog a félelem, de nem tehetek semmit. Áldozat vagyok, és halott ember, hisz megtaláltak, elkaptak, s megkínoznak. Nem tehetek semmit sem. A kiszolgáltatottság érzése a legborzasztóbb a világon. Hangom, az a nyüszögés féle valami üvöltésbe tér át, miután hangos csattanással érkezem a hideg kőpadlóra. Kezem magam alá gyűröm, lábaim kifordulnak, és most ha akar, bármit tehet velem bárki.
A kezem , mellyel tompítottam az esést, erőteljesen sajog, és ha nem tört el, minimum sötétlila kék és zöld foltokban fog pompázni pár óra múlva. Felnézek, ennyi időm van még. Egyetlen lopott pillantás arra, aki az életemre tör. Megrökönyödve látom, hogy nem egy felnőtt férfi magasodik fölöttem, hanem sokkal inkább egy velem hasonkorú fiú.
Rám rivall, erőteljesen, mély hangom, s nekem vér íze tolul a számba. Remek, elharaptam a nyelvem.
- Baszd meg, mivel igazoljam magam mégis, mikor most gyűrtél padlóra? –
Méltatlanul megforgatom a szemem, majd oldalra köpök egy adag véres nyálat, be a padsorok közé. Dühös vagyok, és felülök óvatosan, miközben pár centit hátrébb csúszom támadómtól. Sajgó kezem magam előtt tartom, a másikkal fogom, miközben a fiúra nézek. Nyúlánk és vékony, de izmos és erős, és bassza meg hogy engem pécézett ki magának.
- Honnan tudod a nevem? –
Jogos kérdés, de egyben kockázatos is. Hisz beállít ide, ahova madár se jár, pont mikor én vagyok itt? Abszurd.
Követtek.
A felismerés villámként hasít belém, és a táskámra pillantok, ami alig fél méterre fekszik mellőlem. Ott lapul a pálcám és ha azt megszerezném, legalább egyenlő esélyekkel vágnánk neki az összecsapásnak, míg így… nos, így egyértelmű ki marad alul.
- Úgy látom a meglepetés mestere vagy, már ha ellenben nem tartozol a halálfalók közé. Áruld el, miért volt jó földbe döngölni egy védtelen embert, ha utána a nevét követeled? Jól szórakoztál? Örülök. TUDOD HOL VAGY EGYÁLTALÁN? –
Tárom szét a karomat. Jelezve, hogy ez egy templom. Egy szent hely. Egy… hagyjuk.
- Látom manapság már semmi sem szent… Rockwood vagyok igen, személyesen, de ha nem hiszed csinálj, amit akarsz. – közlöm makacsul, és lassan megpróbálok felállni, miközben mindenem sajog és enyhe nyögésekkel tarkítva nagy nehezen el is érem a másik magasságát, úgy nagyjából. A táskám változatlan hever a földön, mivel úgy döntök, én nem alacsonyodok le a másik szintjére, és nem fogok párharcba kerülni itt senkivel se. A fémes íz továbbra se oszlik el a számban, így összehúzom a szemöldököm, míg koncentrálok arra, hogy lenyeljem, amit le kell.
- Ha már itt tartunk és sikerült fényt deríteni szerény személyemre…. esetleg megtennéd, hogy bemutatkoznál? –
Tuskó! gondolom magamban, de ahogy alaposabban szemügyre veszem, mintha láttam volna már valahol… valamikor… de nem tudnám megmondani erre a kérdésre a rejtélyes választ.

A hideg padlón térdelek. Szép csempe, olyan mozaikos fajta. Nekem ugyan hivalkodó, főleg egy ilyen kis elhagyatott, vidéki templomba, de úgy hiszem azért mégiscsak illik ide.  Nem, nem a színek miatt, habár az ablaküvegeken beáramló fény is a színes foltokban világítják meg az oltárt. Talán maga az épület stílusa miatt.
Szép s ezen nincs is mit vitatni.
Egyszerűen megnyugvással tölt el, pedig sosem voltam az a hívő fajta. Sőt, sosem hittem a felsőbb erőkben. Mindig is tudtam, én vezetem az életem folyását, és a kérdés mindössze csak abban rejlik, merre is terelem ezt. Most mégis itt vagyok, a kemény hideg padlón térdelve, s kezeim összekulcsolódnak. Nem emelem fel a fejem, mert nem érdekel az oltáron elhelyezett kereszt, rajta pedig az embernek hitt Isten, vagy az a valami, a mások számára a reményhozó. Nem ezért jöttem én ide.
Nekem csak a légkör kell. A nyugalom és a béke, amit csak itt találok meg. Nevetséges, hogy az idő, amely hiányzik, pont itt talál rám, hogy a gondolataimat rendezni tudjam.  Hisz oly közel a végzet…
Godric’s Hollow kis falucska, mintsem egy város, s innen pár kilométerre van a nagynénémnek kúriája. Ha apám megtudja valaha is, mily közel merészkedtem egykor volt otthonom egyikéhez, biztosan megfullad dühében. Ám a lebukás veszélyét nem kockáztathatom, így tudom, hogy ez az első és egyben az utolsó alkalom is, hogy felkeresem a sárga kápolnát, benne a faragott Krisztussal, a színes ablakaival és márványszerű oszlopaival. Nincs tovább, csak az a néhány perc még, ami jut nekem.
Mély levegőt veszek, s a kissé dohos, áporodott levegő elönti a tüdőmet. Máskor fuldokolnék, de jelen pillanatban nem érzek mást csak a csöndet, ami szétárad bennem. Homlokom a kezeimre hajlik, s míg a hófehérnek ható térdemre meredek, eszembe jutnak a régi idők. Elszomorodom, s kedvem lenne sírni, mint egy ostoba gyereknek. A könnyek azonban mégsem jönnek, talán mert már annyira megacélozott az utóbbi pár hónap, hogy ezt a balga dolgot sem engedélyezi már a testem. A lelkem ég a sós könnyek után, de a testem mintha tartalékolná az erőt. Olyan kitartása ez a szervezetemnek, amit sosem ismertem, s felemás érzelmekkel fogadok.
Mivé lettem?
Érzéketlen szörnyeteg vagyok, hisz most tudok elbúcsúzni… utoljára…
Ez sem számít már. Eltűnik, mint az őszi szélbe elfújt színes falevelek kavalkádja. Nem marad ez után se semmi, csak egy lyuk, amit sosem tömhetsz be.
Felemelem a fejem, s tudom, indulnom kell. Tudom, hogy nem állok készen, ami rám vár, csakhogy félek a gondolattól, ami beigazolódni látszik; sosem fogok minderre készen állni.
Sosem tudok majd embert ölni, se varázslattal, se önvédelemmel, se máshogy. Mégis szembe kell néznem az ellenséggel, a sötétséggel, és ebben a csatában én fogok alulmaradni.
Tud bárki is segíteni?
Lelkem mélyén tudom; nem. Még ha lenne is egy igaz isten, azt sem érdekelné különösebben az én életem, küldetésem, vagy halálom. Sosem voltam értékes, és persze sosem leszek már az. De ez csöppet se bánt annyira, mint kellene. Úgy hiszem már elfogadtam a sorsomat, hisz én írom meg benne a szabályokat.
De jelen esetben, elfelejtem azt a kis apró hibát, hogy más ugyanúgy képes téged irányítani, sőt, akár változtatni az életed menetén. S csak arra eszmélek fel, hogy a levegőm vészesen kezd fogyni, s ennek oka nem más, mint a számra szoruló kéz, amely erősebben szorít, mint bármi ezen a világon.

A ’bocs hogy élek’ megszólalásra csak egy grimaszt vágok. Én is szoktam használni ezt a szöveget, és igazán nem fer, hogy ellenem fordította. Csúnyán is nézek rá, de hát ez eddig se hatotta meg. Ahogyan a következtetéseim és feltevéseim se, mert ahelyett hogy beismerné, erőteljes tagadásba botlok, mi több hosszan tartó okfejtésbe, legalábbis a számomra véget nem érőnek tetszik.
Csak a szemeim forgatom meg, s legszívesebben ha az öcsém lenne egy Kussolj!-t tuti kapna, de így ezt azért nem engedem meg magamnak.
Aztán pedig, csak hogy még egy perc nyugtom se legyen, jön az ellentámadás. Úgy látszik ebben ráadásul szakértő a másik, mert nagy magabiztossággal csűri csavarja a szavakat, mígnem még én érzem magam szégyenben, s megvan bennem a késztetés, hogy kétségbeesett magyarázkodásba kezdjek. Ez már ritka rossz!
- Most komolyan faggatsz?! – szakad ki belőlem, önkéntelenül is kétségbeesettebben, mint kellene.
Ráadásul mikor én balga bevallom, hogy ráadásnak még egyedül is akarok lenni, na az igazi Merlin hét csapása.
- Igen, egyedül. Tudod, van amikor az embernek jól jön ha tud gondolkodni. Tudom, nektek férfiaknak nincs mivel, vagyis azt se a fejeteknél van… - elakadok, egyrészt a sértés miatt, másrészt, mert tuti félreérti, ráadásul azért mindenképp, mert ösztönösen lepillantok, mintha kiugrana bármi nem ide való a gatyájából, majd vissza rá. Azért valljuk be, nem rossz pasi, de… - …de ettől még mi nők szeretünk szabadok lenni. –
A befejezés nem lett túl elegáns, sőt mi több, inkább dacosabb lett, mint semleges, amilyennek terveztem. Főleg miután túl is feszíti a húrt, nemcsak az előbbi közjáték miatti elégedett hím soviniszta vigyortól hanem még a reakciómat ért sérelem miatt is.
- Nem szeretem, ha kioktatnak a viselkedésemről. – szűröm ki a fogaim között halkan, de annál fenyegetőbben. És jobban tenné, ha ezt komolyan is venné, mert ha kell, puszta ököllel esek neki a következő rossz szó után. Köszönheti a kedves apámnak.
Ám a következő pillanatba, mintha kicserélték volna a fiút, kedves lesz, mi több, maga a megtestesült jóság. Még a tartása is megváltozik. Ez naná hogy gyanút kelt bennem.
Elmosolyodik, bemutatkozik, kezet nyúlt.
Összeszűkül a szemem egy kissé, s így mérem végig. A fejem leheletnyit jobbra billen, majd lassan a hátam mögött átvéve a leveleket egyik kezemből a másikban és magamhoz ölelve a pulcsit mentőövként lassan szabaddá teszem a jobb kezem, és megfogom az ő erős markát.
Meleg a keze, míg az enyém hideg, s a szemébe nézek egy percre kék lélektükreimmel, majd le is sütöm őket.
- Arawyn… Rockwood. – nyögöm ki a nevem legelejét még lelkesen, a végét már jóval kevésbé. És ezt még egy süket is hallhatja sajnos. Úgyhogy a néma perceim törtrésze alatt felkészülök arra, hogy a következő kérdés a drágalátos családom iránti faggatásra fog maximálisan irányulni.

Szóra sem méltatom a leereszkedő stílusát eleinte.
Visszavág, szemtelenül, akár egy öt éves. Minek néz ez engem? Legszívesebben képen törölné az ember lánya, de hát ha az anyja nem tanított neki némi jó modort, akkor nem is értem, minek is erőlködnék, pont én…? Csak nézem őt, dühödten, mikor is az ártatlanságot megkérdőjelezhetetlen arckifejezéssel válaszol vissza.
Minderre csak a szemem forgatom meg látványosan, elégedetlenségem jeléül. Ne adja itt nekem az ártatlant könyörgöm. Még hogy viccel. Na persze!
- Nem vagyok vicces kedvemben. Feltűnt? Ja, hát persze… sejtettem, hogy nem!  - legszívesebben még egyet a képébe is üvöltenék, hogy ’te barom, hááááááááá! ’, ám inkább mégse teszem. Főleg így, hogy a pulcsim eddig az ő kezébe volt, de miután sikerrel kimartam onnan, így azért már biztosan megtenném. Francba a szar időzítésekkel.
Elmélázok egy perce, s ebből a másik hangja zökkent ki. Üresség. Hát igen, én is azt hittem. De tényleg hittem? Nem, inkább gondoltam. Szét se néztem. Végtére is a dolog tehát legalább annyira az én hibám, mint a srácé, de valljuk be, jobb a másikra kivetíteni saját hibáinkat. A bűnbak feladata sosem egy hálás szerep, ahogyan a rossz hír vivőjéé se. Merlin se fog három teljes napig kaját kapni.
Hiába tudom, hogy nem szerencsétlen bagoly tehet a dolgokról, de azért véresre csipkedhette volna drága édesapám robosztus kezét.
- Persze… nem lepődtél volna meg. De elnézve téged, ritka jó színész lehetsz. Vagy… tényleg ártatlan vagy. –
Mély sóhajt eresztek ki, s vállat vonok. Mindegy is, részemről lezárva a téma. Ám ez a napfényes maszlag, meg hogy ő csak pont és véletlenül erre járt… ez ismét gyanússá teszi a szememben. Most ez a fickó tényleg idióta, vagy egy rakás szerencsétlenség. Még talán nagyobb is, mint én!
- Akkor te miért is nem kotródsz ki a napfényre? – vonom fel cinikusan a szemöldököm. Szándékosan használom a bunkóbbik énemet, és a trágár nyelvezetet. Éreztetni a másikkal, hogy zavar, habár nem is tudom miért is. Végtére is ha belegondolok én itt lennék a terem egyik felén, ő meg a másikon. Nem érdekelne, ám így, hogy alig fél méter se a távolság köztünk… nos ez irritáló bárhogy nézem is.
A visszakérdezése zavarba hoz. Még talán el is pirulok, lehajtom a fejem, és a szemem is. A cipőm orrát fixírozom, ami enyhén koszos. Ki kéne már pucolni rendesen.
Egy tincs az arcomba lóg, de nem söpröm ki onnan, hisz legalább ez is takar belőlem még jobban valamennyit a kékeszöld derengésben.
- Hát… izééé…. ööh… egyedül akartam lenni. – nyögöm ki nagy nehezen. S ezzel eszembe is jut a kezembe tartott levélkupac. Még inkább összeszorítom magam előtt a kezem, próbálva még inkább ezzel is a hátam mögé rejteni a sárgásfehér lapokat. Az eszembe se jut, hogy az üvegbe netán tükröződik, vagy hogy éppen nem elrejtem hanem feltárom meglétüket.
Naivan csak abban bízom, hogy eltűnik ez az alak, én meg végre jól kibőghetem magam, hogy utána megkereshessem Harringtont, és éljek a két héttel ezelőtt közölt ajánlatával.
 

Legszívesebben vállat vonnék a szavaira. Komolyan érdekli, hogy mit is hisz? Komolyan egoistának kell lenni egy ilyen feltételezéshez. Elnézve a srácot ez mondjuk nem is olyan hihetetlen.
Bosszantó a fej, amiket vág, s mintha még élvezné is. A fene vinné el!
Szemtelen megszólalására elsötétül a tekintetem, ami amúgy most se épp túl kedves. Megvetően lesújtó pillantással jutalmazom. Igazán bunkó jelenség, de hát mit is várok…
- Agresszió? –
Hangomban van él, egy enyhe kis remegés, hitetlenkedés. Most komolyan ő akar kioktatni engem? Ő, aki az alapvető illemtannal nincs tisztában?
- Nem tudod milyen is az, ha én istenigazában agresszív vagyok. –
Összefűzöm a kezeim a mellkasom előtt dacosan, ezzel is jelezve a távolságtartást. Komolyan nem szimpi ez a gyerek, pedig a folyosón sokszor láttam már. Felettem jár, tudom, és a házambeli, hisz mindig a kígyófészekbe terpeszkedik a kanapén, de hát a többi már engem nem is érdekel.
Mikor ellép, akkor fellélegzem. Olyan, mintha eddig kalickába zárt volna, s most kiszabadulnék. Elfordítom egy percre az arcom, megdörzsölöm a szemeim. Enyhén vörösek ugyan, de ezt a másik a félhomályba nehezen szúrhatja ki szerencsére.
Ekkor döbbenek rá, hogy végtére is ez alkalmasint egy szerelmetes fészek is lehet ostoba párocskák számára, hisz kellően eldugott, és kellően biztonságos. Cifra káromkodás hagyja el gondolataim tárházát, persze némán, de ez a felismerés csak még több kételyt szít bennem. Sőt, mi több, belegondolva, hogy ezzel a fickóval hozzanak engem szóba…
Mi is egyáltalán a neve? Valami… általános. Vagy nem?
- Tudod a gravitáció hat rá is. Egyszerű fizika, még a muglik is tudják. –
Közlöm nyersen, mikor a pulóverem a kezében libeg. Elnézem egy majd két percig, aztán érte nyúlok és kiveszem kellő határozottsággal a kezéből. Magamhoz szorítom, mintha egy kincset kaparintottam volna meg és félteném, hogy újra rátenné a koszos mancsát. Végtére is, tényleg pont ettől félek.
- Szóval nem követtél. Sőt… azt hitted egyedül vagy, mi? –
Cinikusan vonom fel a szemöldököm, miközben a másikat fixírozom. Nem szántam a kérdést, ami inkább félig kijelentés vallatásnak, de hát, olyanra sikerült, amilyen. Kötözködő, szemtelen, lekicsinylő, nem túl jóhiszemű.
- Mondd csak, úgy merlin-adta igazában, mi a fene dolgod is van itt tulajdonképpen? –
Enyhén nyomom meg az egyik kis szót, utalva a mondat jelentőségére. Igazán kíváncsi vagyok a válaszra, de ezt azért elég jól titkolom, tekintve hogy rezzenéstelen arccal nézek rá.
Kicsit kegyetlennek is tűnhetek, pedig csak az az igazság, hogy nagyon is kíváncsi vagyok, melyik ostoba kósza szél vetette a másikat ide.
Pont most.
Pont hozzám.

Teljesen elmerülök a gondolataimba, amelynek a színes cikázása egy szivárvány tarka színkombinációit is gallyra vágná. Hát én már csak ilyen vagyok, tele mindenféle fura érzettel és ötlettel, amitől az emberek a falra másznának. S a mostani elképzeléseim sem jobbak. Az ötlet kivitelezhető, csak sok áldozattal jár. Viszont manapság mi nincs így?
Ha apám tudná, biztosan egy kanál vízbe fojtana meg. Mély sóhaj ereszkedik ki belőlem az elém villanó ismerős arc miatt. Széles homlok, macskaszemek, pont mint az enyémek, amelyek összeszűkülve figyelnek. Telt ajkak, amelyek enyhén összeszorulnak, a helytelenséget sugallva, erőtől duzzadva. Szögletes áll, amely feszes, néha meg-meg rándul. Borosta, amely igazi rossz fiúvá varázsolja a külsőt, de még nem ápolatlan. A nők számára a tökéletes sárm megtestesítője.
Csak azok a szemek ne lennének… S furcsa módon mintha tényleg farkasszemet nézne velem. Mintha még pislogott is volna.
A fiú szavai váratlanul érnek, de azért nem vagyok annyira beszari, hogy emiatt visítsak is, mint egy öt éves kisgyerek. Inkább csak megdermedek, hisz egy percig szentül azt hittem a mágia vagy valami egész más trükk hatására figyel az öregem, ám mindössze megint a kimeríthetetlenül tágas képzelőerőm játszatta velem a bolondját, no meg a fiú, aki mögöttem áll.
Persze hogy ösztönösen fordulok hátra, mindössze azzal nem számolok, hogy lehetne kevésbé erős és határozott mozdulattal tennem mindezt. A hajam ugyanis tuti telibe csapja az arcát a lendület miatt, de hát végtére is ez a legkevesebb, amit a halálra ijesztésem után művelt.
Ő ösztönösen hátrébb is húzódik, ám talán még így is kap egy adag hajat a szemébe, s nem is lehetne ettől bénább már a szituáció. Tuti el is vörösödöm, de mintha mi sem történt volna, -ezzel a semlegességgel is próbálva leplezni a zavarom-, nézek fel rá mogorván, míg ő végig mustrál.
Figyelem, ahogy elforgatja a fejét, ahogy bámul, és legszívesebben kedvem lenne ráüvölteni. Ha tudnék varázsolni úgy istenesen, biztos a fejére küldenék valami jópofa rontást, de hát a pálcám a táskámba van és amúgy is a capitulatus-on kívül nem nagyon mennek ezek a dolgok.
- Nocsak mi? –
Visszhangzom a szavait, miközben összefonom a kezeim magam előtt. Türkizkék szemeim áthatóan nézik, s a nem tetszésem nyilvánvalóan kiül az arcomra. Utálom, amikor vizslatnak, mint egy kutyát vagy egy ostoba tárgyat, aki tökéletes alkalmi vétel lenne.
Hiszen könyörgöm, nekem is van lelkem!
- Nem láttál még embert, vagy a franc bajod van?! –
A kérdő hangsúly gúnyos és egyben kihívó, tele elfojtott agresszióval. Most tuti olyan vagyok, mint egy pukkancs, de nem érdekel. Még enyhén csakis a nyomaték kedvéért előbbre is hajolok felé, és nagy kérdő tekintettel nézek rá, ezzel is próbálva kikényszeríteni a választ.
Valahogy sejtem, ennek se lesz sok esélye, de azért mégis csak… hátha…
El is felejtem a leveleket, amelyek most a derekamhoz súrlódnak. Még mindig a kezembe fogom őket. Ha ez volt a másiknak a célja, hogy kimenjenek a fejemből, nos akkor tökéletesen elérte. Nesze nekem, megint ki vagyok szolgáltatva mások akaratának… csak úgy, mint máskor is, általában.

Dühös vagyok. Igazában nem is tudom kire. Talán leginkább saját magam tehetek a gondokról. Ilyenkor pedig nem kívánja az ember egyetlen másik lény társaságát sem az univerzum széles tárházából. Hát ha valakinek nem lenne ismerős az érzés, akkor nem tudom mely csillagzat alatt születethetett. Lehet csak az én szerencsecsillagom ennyire béna, hogy miatta mindig rosszkor vagyok rossz helyen.
Legszívesebben elsírnám magam, de tudom, hogy ez akkora érvágás lenne, mintha egy ostoba hugrabugos pofozna fel. Végtére is van valamennyi öntudatom, hiszen mégiscsak egy hülye Rockwood vagyok, az istenért!
Győzködöm magam, ne legyek ennyire kishitű. Ez megy már közel s tova egy vagy kettő vagy még attól is több éve, és mit értem el? Semmit.
Bárhogy is nézem, most is esélye van annak, hogy csapot-papot hagyva meneküljek homlokegyenest messze ki a világba. Nem való nekem ez, a túl sok stressz és amúgy is… a szenvedés nem vezet előbbre.
Bevágok az ajtón, s időm sem hagyok önmagamnak körbenézni. Igazában nem érdekel van-e ott valaki, avagy nem. Mivel az esetek többségében az utóbbi érvényes így nem zavartatom magam ennek ellenőrzésére, főleg hogy ahhoz túlzottan elvakít a saját haragom. Egyszerűen csak fogom magam és levágom szerencsétlen testem a legközelebbi fotelhez, s a félhomályba újra szétnyitogatom a kezembe szorított levelet. Szemeim falják a sorokat, s újra meg újra hitetlenkedve kiáltanék fel, hasonlóképp, mint a fél órával ezelőtt bekövetkezett első olvasás alkalmával. Ám a sorok rendületlenül tartják magukat, s az értelme bárhogy csűröm vagy csavarom, csak nem változik.
Elkeseredetten hunyom le a szemem s fohászkodom valamiért, valami másért… egészen másért, de hogy tulajdonképp miért is, azt magam sem tudom.
Mély reszketeg levegővel próbálom a kalapáló szívem lenyugtatni, sikertelenül.
Tehetetlenségembe lepillantok a lapokra, majd fel, s végül ismét le. A francba!
Felállok, s a pulóveremet egy-két perc alatt lerántgatom magamról. Cseszett meleg van itt, gondolhattam volna erre. Miután a műveletet sikerrel véghezviszem, fogom a ruhadarabot, s mintha az tehetne mindenről, erővel nekicsapom a táskámnak. Észre sem veszem hogy leesik a földre, mivel elfordulok, és újra a papírokba temetkezem, ami kellően összegyűrődött már a kezembe nem csak az olvasástól, hanem az előbbi mozdulataimtól is.
Sétálok, de nem tudatosan. Két lépés jobbra fordul három balra, fordul három jobbra, fordul… egészen addig, míg meg nem látok egy alakot mozdulni. Ez kellően elvonja a figyelmem ahhoz, hogy felnézzek az előttem lévő üvegfalra. A tó világa néz velem szembe. A feketészöld növények, a szürkéskék víz… Elúszik egy hal, aminek árnyéka pont a szemembe vetül. A kékes derengés nyugtatóan hat rám.
Közelebb lépek az üveghez, és pislogok párszor. Olyan hideg…
A homlokom halkan koppan, amint érintkezik a plexilappal. Varázslat vagy nem, ez a hely nekem sokat jelent. Főleg most… főleg így.
Lehunyom a szemem, s míg az árnyékok táncában a kivilágló hófehér levelekkel a kezemben azon tűnődöm milyen szar is az élet. Legördül egy könnycsepp, tudatlan tétova ártatlansággal. S mintha megcsillanna rajta a tófelszínről leszűrődő halovány fénysugár egyetlen kis szikrája, akár egyetlen aprócska kis gyémánt.

Nem értem, miért hiszi, meghálálnám valaha is a tettét úgy igazán. Hisz ez egy szófordulat vagy mi. Olvastam egy mugli könyvben. Oké, jól jött, hogy segített, de ez amolyan szívesség a gyengébb felé, nem? Akkor minek is kellene térdre borulnom, mint egy nagy csodatévő előtt? Nem kértem a segítségét. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy kértem volna. Elbotorkálok a magam lábán, és ez sajna szó szerint értendő. A franc, hogy Merlin fukar volt, mikor a sikert osztogatták. Bezzeg a hülyeségből duplán adott. Szóval ezt benéztem.
Csak bólogatok Emily szavaira, mert jobbnak látom inkább nem kommentálni a dolgot. Nem akarom kiábrándítani a hős szerepéből, habár eddig azt hittem, hogy az effajta mentőakciókat a srácok szeretik. Ők imádnak ugyanis tetszelegni, és fitogtatni az erejüket. Talán Dean-nek vannak rejtett dolgai? Hajajjj, ezt azért nem néztem volna ki belőle.
- Öhm, hát igen, azt hiszem végzetes hibának bizonyult. De hát a franc gondolta volna, hogy az a hisztis szellem teljesen bekattan! Máskor egész normális szokott lenni. –
Elkeseredetten vonok vállat, mintha annyira nem is számítana, de azért picit el vagyok törve, mint a bili füle. Még mindig nem értem, hogy lehetett ennyire gonosz a kísértet. Végtére is ő is ember volt… szerencsétlen ember. De ettől mindenkinek bűnhődnie kell?
Valahol megértem. Szar neki. Szar nekem!
De mire bármi más is az eszembe juthatna, elém tol a másik egy csomag kekszet. Hogy ezt honnan a francból varázsolta elő!
Már épp rávetném magam, amikor elsül egy poén. Most komolyan, Dean viccelődik velem? Höhhh, mi a fene…!
- Merlin futóférgére! Még ha mérgezett lenne, se érdekel! –
Azzal a zacskó az ölemben landol, és széles mozdulattal tépem fel. Az egész olyan gyors, hogy a lány szinte csak azt láthatja, ahogy már csámcsogok és nagyokat nyelve tömöm magamba az első pár darab áldozatot.
- Hallod, ez isteni! –
Nyögöm ki két falat közt, miközben ő elcsendesedik. Meg se hallanám a kérdését talán, annyira halknak tűnik, ám a hangszíne… az mintha valahogy… nem lenne jó. Olyan furán feszült, mintha egy perc múlva felrobbanna. Ez pedig rám is hatással van, akaratomon kívül. Mintha átvenném, mint egy mágnes a másik mágnes tulajdonságát. Bevonzz és nem tehetek semmit.
Rásandítok, és abbahagyom az evést. Tulajdonképpen csak megáll a kezem a levegőben, így nem zörög a zacskó. Micsoda brillírozás!
- Öh, hát izé… tulajdonképpen csak ennyi.  Hogy… izé, keres. Mármint téged, na. –
Kihalászok egy újabb édességet a zacskóból.
- Sajna a részleteket nem kötötte az orromra. - Egy csöppet elhúzom a szám, majd elmosolyodom. Felé nyújtom a félig üres-félig teli zacskót.
- Bocsesz, elfelejtettem. Kérsz? –
Hisz az illem mindennél előbbre való! Ejnye Arawyn! Hát mit tanított neked édesanyád?
Vagy inkább az a kérdés... mit nem?

Miután táncoltam, egy két névtelen, arctalan, és piszkosul szemtelen fráterrel, idejét érzem, hogy lelépjek egy kis puncsot inni vagy valami még erősebbet, már ha akad. Ám ez hamar tovatűnik, látva azt a hatalmas tömeget, ami az első pár tánckör után befutott. Elhúzott szájjal várok pár percet, de mivel a zene, ami eddig egész jó volt átvált egy andalgó semmi jót nem ígérő, szerelmes pároknak tervezett enyelgésbe jobbnak látom gyorsan kereket oldani. Meglesem a környékemet, és miután minden pasinak akad egy csaja, hát magas sarkúban elegánsan kivágtatok a teremből.
Eddig fel se tűnt, hogy mennyire kimelegedik az ember. A zöld, strasszos ruhám persze kellően gyűrött szabású ahhoz, hogy ne aggódjam a kinézetemért, göndör barna hajam meg szintén elég kusza, hogy ne a mellettem elhaladó mandzsetta gombjába lessem meg a fejem. Mindössze a maszkom igazítom meg hogy még jobban eltakarja arcom nagyobbik részét, s megkötöm újra, mert igenis parázok, hogy kilazul és akkor megtudják hogy én vagyok és akkor rólam beszél fű emg fa hogy pasi nélkül eljött az a dilis csaj. Na kösz nem. Szóval mindössze ennyit teszek a kinézetem érdekében, miközben a mellettem elhaladó párocskák vagy enyelegnek, vagy elsüvítenek mellettem, meglökve, mert hát minek is kéne figyelni a másikat, ha ő egyszer siet be a zenére. Ehhhh.
Lenyelem a dühöm, hiszem mégiscsak egy bálról van szó, nem érdemes ennyire felkapni a vizet, meg amúgy is, a sok szerencsétlen most élheti ki magát. Talán ezért is kelt feltűnést a magányosan ücsörgő lány, csupa feketében. Nem, nem kéne furcsállanom hogy sötétben van, hisz más is megjelent agyoncsipkézett halálmadárként, de ez a lányka a vörös hajával pláne fura látványt nyújt. Felötlik bennem, hogy valószínű nem futotta jobb ruhára neki, vagy épp hogy nincs ízlése, de ezt mivel lehetetlennek tartom, elsősorban az utóbbit, így nem állom meg, hogy oda ne baktassak hozzá, és minden zokszó nélkül ülök le mellé és hangos sóhajtás kíséretében.
Egy fél pillantást vetek felé, mégis hogy fogadja, majd végül nyugodt arccal fordulok felé mindent tudó, ámde kedves jóakarattal hangomban.
- Nem akarlak megzavarni… de… ne csodálkozz ha senki nem kér fel., Úgy festesz mint egy szűzlány, aki éppen temetésre megy. Értem én ha nem tudod, mi a jó, meg ha nem akarsz pompát és nagy uszályt, de… szóval, izé… a pasik erre buknak, ha érted… és… szal na.-
Most kissé talán túllőttem a célon, pedig nem állt szándékomba a másik lelki és érzelmi világába gyalogolnom sáros lábakkal, keresztül. Tényleg. Egyszerűen csak rossz nézni, ahogy mindenki más bent sugárzik a boldogságtól, mert a pasik lábán ugrálva és piát vedelve élvezheti azon kevés esték egyikét, amikor kirúghat ebben az iskolában és ebben az évben is kábé először, ez a csaj pedig egy szerencsétlenként itt tengődve unatkozik. Na nem mintha most jó lenne a zene, de…
- Arawyn vagyok. Igen, Rockwood. És igen egyedül. De ezt senkinek el ne áruld, oké? Tök ciki, de hát… - vállat vonok unottan. -… ha gondolod kereshetünk neked egy alkalmas faszit egy táncra. Még ruhám is akadna rád… amilyen nyeszlett vagy. Nos? –
Nem sértődöm meg ha elhajt a bús fenébe, de hát talán csak nem akad ki. Ha cinikus, azt nem veszem fel, ha üvöltözik, akkor mindenki minket bámul. Így se úgy se jó… de annyira hozzá szoktam már a saját magamból hülyét csinálok dolgokhoz, hogy egy bálom ramazurit rendezni már tiszta izgisnek számít. Csak anyámék meg ne tudják… te szent ég!

Hát a lenézés, amit sejteni véltem mintha maximálisan be is igazolódna. Miért is csodálkozom ezen? Persze a hangnem is átvált kissé tudálékos kioktatásba. Szép. Unott fejjel hallgatom, és figyelem, de kábé az órákon felvett fejet vágom neki, amit egyes kevésé kedves tanárok rohadtul nem tudnak elviselni. Ja hogy ja, hogy beszél….
Mikor kérdez élesen, és várja, hogy tegyek is valamit, mindössze egy félhangosan fut ki a számon.
- Öööööööh…- Ám eddig jutok, mert ő előkapja a pálcáját. Mekkora mák, hogy ő magával hordja! Eddig alig vettem hasznát annak a szar fogpiszkálónak. Lehet mégse hátat kellene vele a leggyakrabban vakarni? Na de ki a fene vallaná be, hogy kábé egyetlen háztartási bűbájt se tud? Minden esetre azért a rontások elég jól mennek. Mikor annak a kis pofátlan elsősnek is himlősebhelyeket varázsoltam a valagára hogy visított! Mennyei örömök.
Arcomon egy percig át is suhan az elégedett mosoly az emlék hatására, de a karvajlány rikácsolása megint kizökkent. Mondja és mondja, és esküszem egy szent percig komolyan azon gondolkodom hogy ő most szófosásban szenved, vagy egyszerűen nincs kellő társasága. De akkor miért én? Miért most?
Mondjuk a hasznom megvan. Tiszta táska, tiszta ruha.
- Köszike! Hálám üldözni fog. – kacsintok, miközben ő felém hajol, szinte lesajnálóan mondja az arcomba a szavakat. Nohááááát, nem akarom én zavarni! Azonban a tényállás az, hogy nem kotródhat el az egész suli diákostul mindenestül mert neki az az óhaja-sóhaja…
De ennek talán nem bölcs dolog hangot adni. Végül, mintha belefáradna és leül, miközben int nekem. Egy percig az almáimra gondolok, miközben hangosan mordul a gyomrom egyet. Hát nyelek egy nagyot és lezuttyanok mellé, kissé meglökve őt, de mit se törődve ezzel és elveszem a felém nyújtott piát. Ingyen sörnek, ne nézd az árát… és mivel adnak, elfogadom. Bezzeg ha ütne…
- Öhhh hát én… tulajdonképpen enni akartam, de már nem maradt kaja. És így elindultam vissza, mire sikerült a falnak vernem ezt a szart…- intek a táskámra, ami díszpintyként tetszeleg előttünk. - … mire persze az a vacak tinta kifolyt. Aztán a mosdóba próbáltam kivakarni a gatyámból, de Myrtil kiüldözött… inkább vagyok tintás, mint fejtetőtől talpig vizes. Szóval… ide jöttem vagyis… szóval na. Erre meg jöttél te… -
Vonom meg a vállam, kissé cinikusan, kissé unottan, és beleiszok egy jó nagy kortyot a sörbe, hogy ezzel is tompítsam az éhségem. Aztán a beálló csöndet kínosnak tartva és mivel jobbnak látom átesni a tűzkeresztség nehezén, így mellékesen megpróbálva nem böfögni, nyögöm ki.
- Ja….. amúgy a Malfoy gyerek üzent neked… -
Ezzel megint húzok egyet, mire a fénykép kedves lakója hangosan kezdi üvölteni, hogy ezek a mai fiatalok, hogy csak a baj van! Inni az iskolában? Igen…? Bezzeg az én időmben, akkor persze még fellógatták a lábujjnál fogva az ilyen senkiházikat és a varjak csipkedték meg a fülét… miközben hangosan cöccögve figyelem hol a replikás vén ember alakját, hol a lányt, aki persze tűkön ülve várja percek múlva a folytatást. Mert hát a szívszerelme, aki egy romantikus kis találkára invitálja éjfélkor a tópartra a jegenyefa alá, hogy aztán… szabadon szárnyalhat a perverz fantázia, mint az enyém, de persze  visszafogom magam, szóval inkább mély csendbe burkolózva figyelem. Epekedés kezdődik-e, avagy enyelgős várakozás, hogy ezután a röpke ismeretség után elmehessek hányni egyet, vagy dükitörés és dráma, hogy az a szemét már megint üzenget neki valakivel. Az orcátlan disznó!
Áááá, imádom a pletykát. Ebből is jó sülhet ki, már most érzem. Kár, hogy én is benne leszek majd nyakig. Utálom a híreket vinni… mint valami vészmadárt. Abból csak rosszul jöhet ki az ember lánya. És ha engem veszünk alapul... ez a tény csak hatványozódik.

 




Könnyeden zuttyannék le, remegő lábaim legnagyobb megkönnyebbülésére, amikor megüti egy ismeretlenül ismerős hang a fülemet, és ösztönösen megdermedek a mozdulatba.
Hogy a jó búbánatos életbe követett engem pont ide valaki?
Megpróbálom lenyelni a dühöm, ami, nos meg kell vallani, nem megy egykönnyen, miközben megfordulok és a bar
na tincseim az arcom súrolják repkedés közben. Szemeim befókuszálják az illetőt, aki... kicsi... és lány. No igen ebből elég könnyű lenne kikövetkeztetni hogy lány az illető, de hát láttam én már pöttöm, seggdugacs pasit is, aki kikezdeni akart velem, höh!
Szóval csak pislogok kettőt miután fogom és kiseprem a tincseket az arcomból, mert lassan eljut az agyamig, hogy kissé zavarnak a kilátásban, majd a fekete loboncot veszem alaposabban szemügyre a hozzá tartozó arccal.
Beszarok! Ez csak Dean lehet!!!
Ekkora mákja még Malfoynak se lehet, hogy a futóféreg rágná le a lábszárát!
Arcomon akaratlanul is széles vigyor jelenik meg, amit persze a másik nem tud majd mire vélni és a koplett idióta szelíd kifejezés, aminek gondol. De végül is, mindegy, engem igazán nem zavar, ki minek könyvel el.
És ki ő nekem, hogy aggódjam miatta? Még Potter szarkasztikus véleménye se érdekelt 6 éven át, pedig őt aztűn jól körülrajongták a csajok kezdve a kapafogúval, de hát no.
Höhhhh?
Majdnem ki is nyögöm a nyelvemen megjelenő kérdéssszerőséget, amikor a másik mond valamit, de csak bambulok rá, mint aki életében nem látta a másikat. Igazából lehet csökkent elmélyűnek tűnök most, de mindössze arról van szó, hogy azt se tudom hova legyek örömömbe, vagy talán bánatomba, hogy pont vele hozott össze a Fortuna vicces nem túl normális kereke.
Meg hát, most mondjam neki, hogy a Szöszke keresi? Vagy ne?
Nem akarok egy hisztiroham kellős közepén ácsorogni, se bőgőmasina vállpárna lenni. Igazából csak egy aggaszt, mindig a hírvivő húzza a rövidebbet. És... Dögölj meg Malfoy!!!
Összezárom a szám, miközben morcosan húzom el, jelezvén nem tetszésemet, amikor feleszmélek, hogy a sötét hajú lányka még mindig hozzám beszél. Vagyis illene válaszolni neki mielőtt tényleg kergének tart. Hát összeszedem minden koncentrációm, megpróbálom elfelejteni a lábaim rogyadozásait és csak a válaszra figyelni, hogy amennyire lehet összefüggő legyen...
- Ja, a tinta... -
Bólogatok mindent tudó fejjel, amikor a táskám felé bök a fehér kezével. Igen mostanra még nagyobb lett a folt, de hát mi a búbánatot tehetnék? Pálca sincs nálam... vagy mégis?
- Öööö, miért te mit csinálsz itt? -
Dehogy adom ki magam! Dehogy...
Várom a választ. Csak össze ne essek. Az elég ciki lenne, ha egyszerűen összecsuklok mint valami bicska miközben a másik beszél hozzám. Habár, ismerve magam, már semmin sem csodálkoznék. De szegény többiek...

     




Azt hiszem... megint eltévedtem. Hogy Merlin fekete csókája rúgna bele de jó nagyot! Hogy lehetek ennyire... béna?
Arra tisztán emlékszem hogy a Nagyteremből indultam, még arra is hogy az almák elcsomagolása némi problémát jelentett, mert hát valjuk be a női táskába minden van csak rend nem... és valahol talán ott veszthettem el a fonalat, amikor a tinta kiömlött és a gatyámon jókora folt keletkezett valamerre oldalt és hátul és hiába próbáltam a mozsdóba utána járni a dolognak, valahogy nem jött össze csak ha leveszem, no de ki akar egy egész iskola előtt puccoskodni?
Nem vagyok sajna született modell alkat, az a fránya narancsbőr vagy miszösz befigyel nálam is keményen, de hát tudom, a kevés folyadék meg a mozgáshiány bla bla... pedig folyton rohangászom mint pók a falon hogy ne késsem el az óráimról... a megrögzött későnkelők átka.... szóval én aztán tényleg nem értem már.
Szóval most itt állok, tintás gatyával, koszos táskával, ziláltam, slamposan, mint valami rosszafjta film főhősnője, és barnászöld tekintetem meglepetten pillant körbe, mert nem a lépcsők felé vettem az utam a nagy kapkodásban hanem valamerre... egészen másfele.
Persze tudom az utat innen is, de már szúr az oldalam a rohanástól. Szerintem én voltam az az első és talán egyetlen bolond ebben a kastélyban aki keresztü futotta körülbelül fél óra alatt...
Gondolataimba már a klubhelységbe járok, de mégsem visz rá a lélek, vagy a lábaim erőteljes remegése hogy folytassam az utam. Még csak tyúklépésbe se tudok elindulni!
Inkább fogom magam és bosszúsan lököm le a vállamról a táskám, ami amúgy is húzott már. Szegény derekam!
A nagy csörömpölést hallva csak megint morgok. Most tört szét a tintásüveg, remélhetőleg ripityára, hogy a férges csiga enné meg, és a maradék belsőségét is kiadva mintha nem lenne így is kellően jó állapotban a táskám... hát még az almáim!
Abból sem eszek egyhamar, habár mérgesen kordul meg a hasam. Belegondolok milyen lenne tintás foggal vigyorogva végigvonulni a Mardekárig...
Najóóóó Arawyn ne csinálj nagyobb hülyét magadból, mint amilyen alapjáraton vagy!
Így intem magam, miközben lehuppnok az első lépcsőfokra és a nagyban hadakozó fénykép tulajdonosának zsörtölődésére csak legyintek. Mit érdekel hogy éppen ő szunyált? Hajnalban meg csinálják a csinadrattát!
Körbe pillantok a folyosón, miközben felidézem a szőke hajat, a sápadt arcot, a görény szemeket...
Malfoy.
Vajon megéri-e átadnom az üzenetet annak a libának? Hogy is hívják? Dean... azt hiszem neki címezte. Gondolom nem Parkinsonnak, aki mostanság mindenki idegeire megy, még a kisúrfiéra is...
Szóval marad a Mirol lányka meg Dean. Ecc-pecc...
Hmm... nem értem... mit eszik ezeken a csajokon? Mind olyan... unalmas. Besavanyadott uborkák... mint ő maga. De hát így van ez. Megtalálja a folt a zsákját, vagy zsák a foltját... akárcsak a szurcsók a durrfarkát... ööö vagy fordítva.