Egész nap furán néznek rám az emberek, a diáktársaim. Aki csak elhalad mellettem tekintetét hegyes tűként fúrja az enyémbe, azt várva tőle, hogy ettől majd észre veszem magamat, ettől majd valami megváltozik, hogy ettől majd nem mosolygok. Ám a vigyor az arcomon széles, s némely szúrós tekintet láttán még tovább húzódik, szinte már-már nevetésként kitörve belőlem. Nem hagyom, hogy bárki most szegje kedvemet, hogy a körülöttem lévők komorsága rám ragadjon. Nekem sem tetszik a jelenlegi helyzet, de ez nem jelenti azt, hogy akkor a jókedvet elűzve magamtól, keserű ábrázattal, szinte önmagam halovány utánzataként kell járkáljak a folyosón.
Miután egy kicsit soknak érzem ezt a mérhetetlen nagy elutasítást irányomba, úgy döntök, hogy keresek egy olyan helyet, ahol talán senki sem kérdőjelezi meg a kedvemet, a kifejezésre juttatott örömömet. Így a jó öreg szökőkút felé veszem az irányt, s közben próbálok nem kifakadni a velem szembe jövőkön.
Amikor odaérek a kis mohás szökőkúthoz körbenézek, hogy nem jár e arrafelé senki ebből a fancsali brigádból, s aztán leheveredek az egyik padra, s magam mellé ledobom a kis batyumat is. Lábaimat felhúzom, majd a bokáimnál összefonom őket, s így törökülésben veszem már magam elé a szokásos papírt, táblát és a ceruzát, s elkezdek mindent lerajzolni, ami eszembe jut.
Először egy diáktársam arca jut eszembe, aki a folyosón úgy a képembe bámult, egy lány volt, s szinte előttem van a savanyú tekintete, így egészen könnyedén rajzolom le őt, lassacskán azon kapom magamat, hogy egyfajta karikatúra kerekedik a képből, amely meglehetősen mulatságosra sikeredett.
Amikor a már szinte kész műre tekintek, halk kuncogásban török ki, s közben figyelem nem lát e senki, hiszen még a végén könnyen azt hihetnék, hogy háborodott lettem. Pedig koránt sem, csupán ez a haláli hangulat már nem fekszik nekem.
Eztán összegyűröm a karikatúrát, s magam mellé helyezem, egy nagy sóhajtás kíséretében.

- Jaj, ti ostobák! –

Majd tekintetemet, körbe járatva élvezem, hogy nem vesz körül az a mérhetetlen mennyiségű megsavanyodott ember, akik pedig minden valószínűség szerint engem tartanak érzéketlen tuskónak, vagy pedig amolyan eseti bugrisnak.

Hét ágra süt a nap, az emberek még ilyen nehéz időkben is mosolyt igyekeznek erőltetni az arcukra, ám van egy hely, amely most csendes, eldugott, szinte tökéletes arra, hogy ide elbújhasson, akinek elmélkedni támad kedve.
Halk léptek zaja töri meg a csendet, majd a hangokhoz alak is párosul, egy magas, átlagos testalkatú fiú lép elő, a termetéhez képest meglehetősen gyerekes ábrázattal, s ebben az iskolában koránt sem megszokott fürtökkel, már ha lehet őket így nevezni. Arca kifejezéstelen, szemeiben halvány fény pislákol csupán, ám még sem tűnik szomorúnak, inkább csak gondterhesnek…
A szobor közelébe érve ott leheveredik a földre, lazán maga mellé dobja a táskáját, s egy darab papírt és kemény táblát vesz elő, aztán egy ceruza is előkerül a táska mélyéről. Nem sokkal később kezei serény táncjátékba kezdenek, s a lapon míves vonalak jelennek meg, melyek egy arcot öveznek, aztán a durvább hangsúlyosabb vonalak is feltűnnek a lapon, s végül kis satírozással árnyékolja a művet, a szobrot rajzolta le, csakhogy úgy, hogy annak háttal ül. Mikor úgy érzi végzett megfordul, s elégedetten nyugtázza, hogy csaknem ugyanolyan lett műve, mint az eredeti. Nem most jár itt először ez ebből a kis közjátékból is látszik.
Táskáját, a szobornak dönti, hátát pedig a táskájának veti, eztán tekintetét az égre emeli, s a barna íriszek, mintha abban lenne megírva a jövő kezdik kémlelni a végeláthatatlan kékséget. Szemeit lassan lehunyja, s így elmélkedik tovább a múlton, a jelenen, s a jövőn…

~ Igazából most rendkívül rosszul kéne éreznem magamat, hogy elvettek sok mindent, amit régen olyan nagyon szerettem, hogy nem barátkozhatok azzal akivel akarok, hogy nem tehetem azt amit akarok, mert mindent az eddigieknél „keményebb” szabályok tiltanak. Azonban nekem valahogy ez eddig nem esett le, nem érzem úgy, hogy bármilyen béklyóba zártak volna engem ezekkel a szabályokkal.
Menekülhetnék… de minek? Ha elfutok, azzal nem oldom meg a problémát, csupán ideig-óráig kezelem a fájdalmat. Márpedig az ilyen betegséget, mint ez a helyzet, nem lehet egyszerűen másként elűzni, csak ha kemény és ellenálló személlyel találja szemben magát, aki tövestül tépi ki, a rajta élősködő gyomot… ~

A szemeim ismét kinyílnak, s most már, az elszántság fénye lobog bennük. Az ég már nem végtelen, csupán egy legyőzendő határ, amin túl vár rám a végtelen, amin túl nincsenek akadályok, bármit le tudok győzni, bármire képes vagyok. A lehetetlen csupán egy szó, amit mindenki olyan fennhangon emleget folyton, mintha ettől várná azt, hogy a többiek eltekintenek a felett, hogy nem hajlandó nekifutni az akadályoknak, melyek amúgy legyőzhetőek lennének, csak lustaságból, félelemből vagy egyéb más okból meg sem próbál győztes lenni…

Meglehetősen későn kelek ki az ágyból, s csak amikor az órámra nézek válik számomra biztossá, hogy ma is rohanni fogok, ráadásul bájitaltanra… Az ágyból felpattanva kapkodva elkezdem összeszedni a ruháimat, majd az ágyra szórom őket, eztán az órához szükségesnek tartott dolgaimat szórom a táskámba. Amikor úgy érzem, hogy mindent sikeresen összegyűjtöttem felöltözök, s szapora léptekkel elindulok a terem irányába.
Ha jól sejtem nem nyújthatok túl szép látványt, hiszen a ruháimat, mintha egy kutya szájából tépték volna ki, nem igénytelen koszos, hanem gyűrött, mintha azon aludtam volna, s valóban így történt. A szemeim olyan táskásak, hogy csak az nem mondja meg, hogy én bizony éjszakáztam, aki hozzám hasonló módon járt el, s most velem együtt még álmos bódulatában siet az órára.
Hála istennek a teremhez még idejében odaérek, egy nagy levegőt veszek, majd fújok egy nagyot, meghúzogatom a taláromat, hogy legalább valamilyen formája legyen, majd belépek. Lassan leszegett fejjel haladok a professzor felé, talán a sors iróniája, hogy az általában megszokott helyemhez, csak úgy jutok el, ha elhaladok előtte.
Talán ő is tudja, hogy miféle „tisztelettel” adózok az órája iránt, ami nem személye miatt van sokkal inkább azért, mert nem tudott megfogni a tantárgy maga. Ennek a mérhetetlen nagy érdeklődésemnek köszönhetően az ilyen vizsgákra vadul fohászkodva érkezek, szinte esdekelve a minimum jegyért… Amint elérem a professzort felnézek, a raszta fürtök közül, s egy enyhe főbiccentés kíséretében üdvözlöm.

- Jó napot professzor úr! –

Eztán kicsit megszaporázva a lépteimet, a jól megszokott hely felé veszem az irányt, s erősen a feladatra koncentrálok, ami elsőre nehéznek tűnik, s másodikra sem egyszerűbb.
Lassan előkotrom a szükséges hozzávalókat, a mérlegemet, a mozsaramat, a kondéromat, majd hozzá látok a feladathoz. Először is a kondért félig feltöltöm vízzel, s forralni kezdem, aztán magam elé veszem a többit, s a könyvet, amelytől a megváltást várom.

~ Na akkor most vagyunk bajban… Szóval, három uncia tűzőn pörkölt koplokár. Erre pedig határozottan emlékszem, azt hiszem ez ebben a kis szütyőben van ~

Ekkor előveszek egy kis zsákot, amit kinyitva mélyet szippantok bele, s a szagtól majdnem lefordulok a székről, ezért gyorsan behúzom a száját, s megrázva a fejemet, nyugtázom, hogy ez bizony nem az, amit kerestem. Ám a következő húzás talál, így gyorsan ki is mérem a három unciányi adagot, majd lángon pörkölni kezdem.

~ Na, szóval lehet, hogy akkor jó amikor olyan lesz mint a kávé és mivel az ilyen sötétbarnás feketés, így azt hiszem nekem is az lesz a legjobb, ha megvárom amíg ilyen színűre vált. Igen biztosan így lesz a legjobb. ~

Nyugtatom magamat ezzel, s eztán várom, hogy a koplokár színe elérje a szükséges színt. Amikor sikeres a kis akcióm, el is rakom az összekeverésig a mesterművemet, majd nagy mellénnyel szinte azonnal a következő pontot nézem. Ami elsőre szembe ötlik az öt uncia porrá tört törökláva, gyorsan elő is veszem, majd elkezdem kimérni az adagot, ám amikor elkezdem pontosan kimérni, valahogy sosem akar kijönni kerek egészre, így egy kissé unott arccal körbenézek, - s azon gondolattal a fejemben, hogy „ha egy kicsivel több az még bajt nem okozhat” - fogom és beledobom a mozsárba, amelyben jó alaposan porrá morzsolom a hozzávalót.
 
~ Akkor keverjük össze, ezzel már baj nem lehet. Azt hiszem, sínen vagyok! ~

Szinte már-már ki is húzom magam olyannyira büszke vagyok a teljesítményemre. Nagy mellénnyel elkezdem a hozzávalókat a forrásban lévő vízbe beletenni. Elsőnek a koplokárt, majd eztán addig rakok bele savanyú recerkét, amíg világosbarna színű nem lesz, hát persze, hogy ilyen, hiszen a világos és halvány természetesen nekem ugyan azt jelenti, dagad a mellény, nagyon dagad.
Ezután elkezdem csepegtetni a kökényburtoly-párlatot. Jól megdöntöm az üvegcsét egy-egy cseppentésnél, így úgy döntök, hogy talán elég a tizenhárom csepp is, nehogy a plusz kettőtől valami gond legyen a főzettel, aminek a szaga már így sem túl bizalomgerjesztő, de semmi gond csinálom tovább, végtére is ma bájitaltanos lábbal keltem fel így ebből rosszat nem tudok kihozni.
Beledobom a töröklávát, ami majdnem öt uncia, de hát senkinek sem lesz pont annyi… Gondolom én… S legvégül a galambvér amit addig adagolok amíg megint világos barna nem lesz a főzetem.
Az arcom a munka végére teljesen kivirul, amit még a főzetemből áradó vizeletszag sem tud letörni, amikor pedig kitöltöm a fiolába ez sem zavar. Lassan felállok az asztalomtól, s kimért léptekkel elindulok a tanári asztalhoz, hogy ott elhelyezzem a remekművemet. Az út közben veregetem a vállamat rendesen, hogy ez mennyire jó lett, ezzel tuti jó jegyet kapok, a többiek meg majd irigykednek.
Ezen magamban zajló dicshimnusz következtében észre sem veszem, hogy amikor a többieké mellé rakom a fiolámat, a színük kicsit különbözik, bár van akiétől nem, így akár még büszkébb is lehet, hogy én tudtam, jól megcsináltam. Majd ezzel a lendülettel a helyemre megyek, ahol összeszedem a felszerelésemet, s vigyorral az arcomon kisétálok a teremből… Ma senki sem törheti le a kedvemet.

         Alapok

jelszó || "Gerzson, te ittál? Lehelj rám!"
teljes név || Nyjah Porter
becenév || Ny, Nyjah
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1982. 07. 21.
kor || 15
vér || fél
iskola || A Roxfortba jár
évfolyam || 5.
[

         A múlt

Fahéj illat… Egyeseknek teljesen közömbös, másoknak csak egy kellemes illat, amiről a forralt bor vagy a sütemény jut az eszükbe. Nekem ez jelent mindent, ez az emlékem a szüleimről. Amikor otthon a konyhába mentem valahogy az egészet belengte ez a kellemes, íz orrot simogató aroma. Mélyet szippantottam a levegőbe, s eztán mindig anyám mosolygó arcát láttam, hiszen szinte rögtön tudta, hogy hozzá jövök. Mindig felkapott, s engedte, hogy a készülő sütemény krémjébe nyaljak, tudta mennyire szeretem ezt, s apám is aki általában ilyen tájt lépett be a konyhába, s nagy nevetések közepette vette át a gyönge kis testemet az édesanyámtól. A magasba emelt, s ilyenkor mindig elmondta, hogy „Derék vagy Nyjah tudod e? Nem látott a család ilyen izgága kölyköt, mióta Edward bácsikád felnőtt, bár ő most sem tud megülni egyhelyben. Varázslók és boszorkányok vére folyik az ereidben, s tudd, hogy ez áldás, s sosem átok, talán most még nem érted mire gondolok, de egy nap rájössz, egyedül is…” S valóban nem tudtam, csupán azzal foglalkozni, amint ezt a mondatot követően atyám színes konfetti szerű papírdarabokat szórt a fejünk fölé, ami úgy tetszett nekem. Az édesanyám ilyenkor mindig rosszallóan nézett rá, ám szinte mindig megbékélt látva, hogy mennyire tetszik nekem ez az egész, s főleg, hogy apu feltakarít maga után.
Csodálatos volt a gyermekkorom, szerető családban, ami talán ma is ilyen tökéletes lenne, de ezt már sosem tudom meg hála a halálfalóknak, akik megölték a szüleimet, akik szolgálatot teljesítettek, hiszen aurorok voltak. Egy ideig nem fogtam fel mi is történt, csak úgy tíz éves korom környékén, amikor sétáltam hazafelé, s boldogan játszadozó családokra lettem figyelmes a parkban. Pedig Edward bácsi is jó volt hozzám, sőt majdnem olyan ő nekem mintha az apám lenne, s talán mára valóban így is van, de azt az érzést soha sem lehet már visszaadni, már nem…
A frissen fellocsolt beton illata… Van aki észre sem veszi, annyira természetes neki, van akit egyenesen taszít… Nekem az új élet.
Szóval említettem, hogy Edward bácsi elég szabadszellemű és sok mindent megengedett nekem, többek között azt, hogy ismerkedjek a mugli dolgokkal, s hogy inkább a parkban lógjak a mugli gyerekekkel. Ahelyett, hogy ahogyan nagyapám, s nagyanyám utasították kviddicsezni tanított volna. Végül is, talán nem is nagy baj, hogy nem tőle tanultam meg kviddicsezni, hiszen a saját bevallása alapján csak néhányszor játszott, aminek kóma, lábtörés és jó néhány hét kórház lett a vége, tehát nem volt túl tehetséges, maradjunk ennyiben.
Szóval az utcán megismerkedtem a gördeszkázás gyönyöreivel, aminek köszönhetően a kezdeti nehézségek után viszonylagosan talpra tudtam állni, s ez elvonta a figyelmemet a problémáimról. Iszonyú sokat lógtam a parkokban, ahol éjjel nappal deszkáztunk, persze tanultam is, naná, hiszen azért Edward is elvárta, hogy viszonylagos szorgalom kialakuljon bennem, még ha neki nem is volt ilyen. Szóval nem éltem rosszul.
Nyaranta imádtam kimenni már kora reggel az utcára s csak nyűni a betont, ami szinte csupán percekkel előtte lett fellocsolva, hogy ne legyen olyan forró, ami még a cipő talpát is megolvasztja, az illata pedig, maga a szabadság.
A vér fémes illata… Van, akiben félelmet kelt és van, akiben beteges vágyat. Bennem a felismerés emlékét ébreszti.
A barátaimmal megint csak a parkban lógtunk és gördeszkáztunk, amikor is egy magasabb lépcsősoron akartam leugratni. Tíz éves voltam, félelem érzet nélkül, felelősség tudat nélkül, és abban a pillanatban tekintet nélkül, arra, hogy ha én onnan leesek és összetöröm magam, ne adj isten meghalok Edward bácsinak már csak a szülei maradnak, akik hát finom szólva is az agyára mennek, pedig milyen kedvesek velem, mindig kapok valami, de vissza a témához.
Szóval én kellő sebességgel nekiindultam a lépcsősornak, ám már amikor elhagytam a tetejét tudtam, hogy ebből csúnya nagy perec lesz, így csak lehunytam a szemet s vártam a csodát. Ami meglepő módon jött is, hiszen ahelyett, hogy fejjel a betonba csapódtam volna, egy pillanatra megálltam a levegőben, s a térdemnél fogva tompítottam az esést, amiről egy picit lehorzsolódott a bőr, s vérzett is, de még sem törtem a nyakam. Letöröltem a vért a térdemről s mire a barátaim odaértek, hogy nincs e semmi bajom már csak elégedett mosollyal álltam ott, s legyintettem a lépcső felé, hogy ez bizony kifogott rajtam.
Hazaérve elmeséltem Edwardnak, hogy mi történt velem, s ő ennek úgy megörült, hogy még a könnyei is kicsordultak. Furcsa ilyet mondani, de mintha nem csak örömében fájdalmában is sírt volna. Talán csak a szüleim jutottak az eszébe.
A gyömbér sör illata… Jó kedv és kacagás, nekem az újdonság varázsa.
Pár héttel az imént említett eset után levelet kaptam a Roxfortból, hogy felvételt nyertem, s hogy szerezzem be a szükséges felszereléseket. A bácsikám a levelet olvasva nagy mosollyal az arcán csak annyit mondott, hogy „feküdj le ma korán, holnap korán reggel indulunk”.
Másnap a legédesebb álmokkal teli szemekkel indultam el az első abszolúti utamra, hogy beszerezzem az első osztályos könyveket, a talárt, a varázspálcát, s mi egy mást… Nagy vigyorral Arcán Edward még egy pofa gyömbér sört is levett a barátaival az egyik fogadóban ahol velem dicsekedett, hogy apámra ütöttem, s hogy stramm kis kölyök vagyok meg ilyenek, én meg gondoltam, ha neki így tetszik hát legyek ilyen.
Először Olivanderhez mentünk, mivel számomra a legérdekesebbnek a varázspálca választás ígérkezett. Új szülöttnek, minden új. Szinte az egész bolt a feje tetején állt mire megtaláltuk, a nekem megfelelő pálcát. Ezután nagy hálálkodások közepette az öreg Olivander sok sikert kívánva, s talán azt, hogy többé vissza ne térjek, utamra engedett.
Ezt követően, már minden jött szépen sorba magától, a könyvek, az üst és a többi, míg végül eljutottunk az állatomhoz. A bácsikám nagyon baglyot akart én azonban olyasmit, ami hasonlít rám, olyan állatot, amely a jég hátán is megél, s mindig talpra áll. Ezért kaptam egy vadászgörényt. Csuda szép állat nem de? Hát a többség szerint nem, de semmire sem cserélném Samirt, Edward nagy bánatára.
Csokoládé illat… Sokaknak jutalom, a bűnös vágy, nekem út az új világba.
Az első utam a roxfort expresszen egészen jól telt, olyan kocsiba kerültem, ahol jó fej beszédes srácok és lányok ültek, akik imádták a különböző varázsló édességeket, nem mondom, hogy nem láttam ilyeneket, de nem voltak jelen a mindennapjaimban.
A tömény csoki illat bennem még sem keltett semmilyen ellenérzést, sokkal inkább boldogságot, hogy megismerkedhetek új arcokkal egy új világgal. Útközben figyeltem a tájat, s néha hozzászóltam a témához, megmutattam a többieknek a gördeszkámat, amin volt aki nevetett, mert nem látta az értelmét, volt aki csodálkozva tekintett rá, s volt akinek a szemében ott élt a kíváncsiság, hogy kipróbálja egyszer, persze megígértem, hogy amint nyugi lesz körülöttünk minden megmutatok.
A ház beosztás előtt mindenki agyon izgulta magát, én mivel gőzöm nem volt róla, hogy mi is ez, vagy mit is jelent pontosan, így halál nyugodtan álldogáltam, s vártam a soromat.
Azt hittem, hogy a süveg gyorsan végez velem, mivel nem tartottam magamat egy összetett jellemnek, amikor viszont a fejemre tették olyan dolgok hangzottak el, amikről még maga sem gondolkoztam el, bár valahol legbelül tudtam, hogy igaz. A legvégén azonban kimondta a házam nevét, s az egyik asztalnál hatalmas ujjongásban törtek ki a diákok, hogy a furcsa nevű, rasztás fiú náluk van, vagy lehet, hogy nem ennek örültek csak én gondolom így, sosem kérdeztem, most pedig már nem is fogom.
Papír és tinta illat. Egyeseknek maga a pokol, másoknak a stréber mennyország, én egyszerűen csak az önkifejezés lehetőségének tartom.
Nem ment minden simán, főleg az órákon nem. Kimondtam amit gondolok mindenről és mindenkiről, minek után az egyik tanár véleménye alapján „antipatikus” semmirekellő utcakölyök vagyok. Én ezt csupán azzal a felcsattanással nyugtáztam, hogy „legalább nem tagadom le, hogy honnan jöttem”. Azt hiszem ez vághatta ki a biztosítékot, s kerültem az igazgató úr elé.
Az érzés maga nem volt kellemes, de nem szégyelltem magam, nem éreztem szükségét. Egyszerűen csak talán a szabad szellemű nevelés vagy a szókimondó jellem miatt, jogosnak és igazságosnak gondoltam a megmozdulásomat. Ő meg nem… Így az első évem alatt volt néhány kellemetlen beszélgetésem, büntető munkámat, amit inkább elvállaltam, mintsem, hogy a házam kapjon büntetést...miattam…
Aztán a második évben kicsit belerázódtam már a környezetbe, rájöttem, hogy ez másféle rendszer, mint odakint, a mugli világban. Történeteket kezdtem írni, amik hol humorosak voltak, hol elgondolkodtatóak, de mindenképpen meggátoltak abban, hogy az önkifejezésem a tanárokra vetítsem, s még a diákok körében is népszerű lettem. Kettőt egy csapásra?
Az órákon jobban figyeltem, s néhány tárgy is sokkal érdekesebbé vált. Megértettem, hogy a tanárok tanítják meg nekem azt, hogy miként bánjak az erővel, amit a természettől kaptam.
Élveztem iskolába járni, lett kedvenc tantárgyam, bár még mindig renitensnek számítottam, hiszen amiből lehetett viccet csináltam, s sokszor jártam az utakat a zajos deszkámmal és „károsítottam” a tárgyakat, azzal, hogy esetenként felugráltam rájuk, de legalább már valamelyest beilleszkedtem. Bár én voltam a fura gyerek, fura szokásokkal, azért nem volt velem már közel sem annyi gond, mint régen, mondjuk, hogy megtaláltam a helyemet.
A félelem és a változás illata… Ilyen nem létezik! Ezt nem jelenthetjük ki. Biztosan mindenkit elkapott már az érzés, hogy valami nincs rendjén, valami nagy baj van, ilyenkor érezzük, ilyenkor szinte minden esemény és jelenlévő tárgy, növény, egyszóval minden adja, a félelem és a szükségtelen vagy rossz változás illatát, illetve inkább szagát, ha ilyen nézőpontból vizsgáljuk a dolgot, akkor még is csak van értelme ezen érzetek megnevezésének….
A háború idején megváltoztak a viszonyok, a mosoly pedig olybá tűnt, hogy örökké a feledés homályába merült. Tudtam, hogy eljött a cselekvés ideje, s ha törleszteni akarok, akkor itt az idő, de ekkor ugrott be az, amit apám mondott nekem mindig, az a mondat. Ez a mondat döbbentett rá, hogy nem harcolnom kell, nem értelmetlenül ölnöm, hiszen azzal különb nem leszek, s hősnek sem kell lennem, mert a hősök korán halnak, segítenem kell a többieknek. Együtt, az erőinket összekovácsolva többet érünk, mint magányosan, a vélt vagy valós sérelmeink miatt kardoskodva.



         Jellem

Nyjah, az örök optimista, akin azért meglátszik, hogy a múlt elbánt vele, így sok helyzetben közömbösen reagál, s ez talán olykor bántó, amit nem is mindig vesz észre. Olykor elég öntörvényű, s ilyenkor elutasítja a tekintélyt is, nem mutat tiszteletet.
Szeret a középpontban lenni, s produkálni magát. A szája be nem áll soha, főleg amikor az irományairól van szó, olyankor egyszerűen lehetetlen belé fojtani szót. Egy igazi örökmozgó, aki azért ha kell segítő kezet nyújt, ám néha előfordul, hogy szétszórtsága miatt csak úgy elmegy a dolgok mellett. Ha a helyzet úgy hozza kiáll az igazáért, á ilyenkor szókimondásával van, hogy olyat bánt meg akit valójában nem is akart. A barátaiért, társaiért kiáll, ha úgy érzi, hogy jó célért száll harcba.
A háború kezdete óta ott próbál segíteni ahol tud, az összefogásra buzdít, hirdeti az egységben az erő elvét.


         Apróságok

mindig ||
- Gördeszkázás
- Írás
- Lányok
- Rajzolás
- Bármi ami szórakoztatja
- Samir
soha ||
- Semmittevés
- Halálfalók
- bájitaltan
- Nagyképűség /kivéve ha ő az egy kcisit /
- Ha belé folytják a szót
dementorok ||  Csak a szokásos.
mumus || Egy gördeszkaevő bohóc.
Edevis tükre ||  Újra a szüleivel lenni.
százfűlé-főzet ||  Világos barna, fahéj ízű
titkok ||
- Néha magányosnak érzi magát, még ha sok barát veszi is körül.
- Egyszer letört egy arabot az egyik padból amikor gördeszkázott és hagyta, hogy mást hordjanak le érte.
- Utálja a bohócokat.
rossz szokás ||
- Kritikus
-  Van a amikor túl sokat fecseg.

         A család

apa || Matthew William Porter, 30 éves, félvér, elhunyt
anya || Emily Miller, 28 éves, félvér, elhunyt
testvérek ||  
családi állapot || egyedülálló
állatok || Samir, a vadászgörény

Családtörténet ||

Nyjah apai ágon a porter család sarja, amely már régebben a félvérűek közé állt, a szabad szellemű felfogás jegyében. A család ennek a liberális szabad szellemiségnek köszönheti, hogy tagjai a legkülönfélébb indokokkal a Roxfort házainak mindegyikében előfordultak. A véráruók útjára lépett család mára, az elfogadottabb többséghez tartozik, a korábbi megvetett évekhez képest.
Anyai ágon a MIller család vére csörgedezik benne, amely család hosszú évekig a "dicső" aranyvérűek közé tartozott, egészen anyai nagyapja "botlásáig", aki egy srávérű nőt vett feleségül Nyjah anyai nagyanyját. A vérárulás miatt ezt az ágat a család teljesen megtagadja, s a mai napig nem vesznek róla tudomást.
Szülei a nagyúr elleni harcból tevékenyen kivették a részüket, ennek következtében kerültek végül célkeresztbe, s Nyjah születése után nem sokkal váltak e háború áldozataivá.
A család jelenleg az ellenállók sorából a megtört, eltiport családok közé tartozik, aki nagy árat fizettek a legutóbbi győzelemért, az egyetlen fiági sarj Nyjah, rajta kívül nem maradt már aki a nevet tovább vihetné.

 


         Külsőségek

magasság ||180 cm
tömeg || 70kg
szemszín || barna
hajszín ||barna
különleges ismertetőjel || Raszta haj.
kinézet ||
Könnyed, lezser ruhákban jár, amikben a mozgás sem túl nehézkes, bő pólók, bő nadrágok. Fa karkötők, nyakláncok elmaradhatatlan kellékei a ruhatárának, s természetes a raszta haj, ami szerinte még öltöztet is.
egészségi állapot ||


         A tudás

varázslói ismeretek ||

Ötödéves az iskolában, s bár tanulmányai döcögősen indultak, mára azért ez a helyzet is stabilizálódott. A tantárgyak többségében viszonylag jól mozog, bár nem kiemelkedően, vannak azonban tárgyak amelyek nem tartoznak a kedvencei közé, mivel irányukba teljesen érdektelen és elutasító, ilyen például a bájitaltan vagy a jóslástan. Nem tartja őket igazi tantárgyaknak így az első esetben csak a szükséges mértékben foglalkozik az adott tárggyal, míg a második esetben fel sem veszi.
Van olyan tantárgy amelyben kiemelkedő teljesítményt nyújt, nem csak magához képest, hanem társaihoz képest is, ez a tantárgy pedig az átváltoztatástan. Az újdonság varázsa, a változás, ez jellemezte életét, s uralja mind a mai napig, így számára ez a tárgy felüdülést nyújt.

felvett tantárgyak ||
                      -LLG
                      -Rúnaismeret
mugli képzettségek || gördeszkázás
pálca típusa || 10 és 1/2 hüvelyk, Magyal fából, főnixtoll maggal.
különlegesség ||


         Szerepjáték-példa
- Nyjah Porter! -
Felkapom a fejem, amikor a nevemet hallom, s ekkor McGalagony professzor nagyra tárt szemeivel mered rám, s várja, hogy a székhez menjek, hogy aztán a híres neves teszlek süveget a fejemre tehessék, s eldőljön, hogy mi is lesz a sorsom, hova is kerülök, csak azt nem tudom, hogy ez engem miért nem érdekel...
Ezen gondolatokkal a fejemben ülök le a székbe, majd amikor a fejemre kerül a süveg, s mocorogni kezd szinte rögtön rá próbálok nézni hiába tudom, hogy szinte lehetetlen ezt a mutatványt kivitelezni, mivel hogy a fejemen van, de eközben bele is kezd a mondandójába.
- Hmmm... Fura egy gyerek vagy tudod e? Látom benned a lehetőségeket, az nem vitás, de nem tudom, hogy hova osszalak.
Tele vagy tett vággyal, ez bizony dicséretes, s erős az igazság érzetet, van olyan házunk mely ezen tulajdonságokat nagyra értékeli.
Belül mégis ott bújik meg a fájdalom, a kín, amit szeretnél kiadni magadból, csak hagyni had törjön magának szabad utat, hagyni, hogy ebből nyerj erőt, ez vigyen tovább utadon.
Az eszed is megvan, de bizony, hogy meg, csak nem hagyod, hogy a felszínre törjön, s a szájalásért is kapni fogsz az évek alatt, de mit lehet tenni egy ilyen rakoncátlan lélekkel, akit csak a szabadság érzete vezérel, s olykor az önös jó, vagy épp az újra való nyitottság.
Belül még is sebzett, esetlen, aki támaszra szorul, amit soha sem fog elfogadni, mert büszke, bizony hogy az.... -
Kissé értetlenül nézek az elhangzottak nyomán magam elé, s csupán egyetlen mondat jön a számra.
- Ez nem igaz!. -
- Ó hát persze, hogy nem. - Így a süveg szinte nevetve. - Majd rájössz te, még pedig a.....-
A ház nevét már nem is hallom, úgy el vagyok veszve a saját gondolataimban, amiket a süveg által elmondottak szültek, csupán az egyik asztaltól felhangzó tapsvihar és ujjongás az aminek köszönhetően felocsudok ebből az állapotból.


         Egyéb

avialany||  Nyjah Huston
.