Guy

Úgy tűnik a srác félreértett egy kicsit, ugyanis zavartságomból egészen más jön le neki, mint amire én gondolok. Először azt hittem, hogy viccel, de most már kezd leesni a tantusz, hogy nem, ő nem viccel, hanem tényleg azt hiszi, hogy nem igazán jött be az előző szituáció és a csókról is negatív véleményen vagyok. Pedig nem így van!
Nem is értem, hogy miért hisz mást, szerintem elég egyértelmű, hogy az elvörösödés nem az ellenkezést jelzi. Meg ha olyan nagyon rossz lett volna, akkor én már rég eltűntem volna innen valamilyen indokkal, és árkon-bokron túl járnék. Tökéletes stratégia ez olyan esetekre, amikor kezd kínossá válni egy szituáció.
Komolyan elgondolkozok azon, hogy még hagyjam-e kicsit agyalni az előbbi kijelentésem valódi tartalmán, vagy esetleg besegítsek neki, hogy jó értelemben kell venni az előbbi mondatomat. Végül a hallgatás mellett döntök, és csak nézem, ahogyan ott ül velem szemben, és valószínűleg azon töpreng, hogy mit ronthatott el. Hagyom, had jöjjön rá maga, hogy itt semmi gond sincsen, de addig is, alsó ajkamat beharapva, hatalmas szemekkel pislogok rá.
Lehetséges, hogy nem így kellett volna kifejeznem magamat az előbb, de abban a pillanatban nem tudtam máshogy reagálni a csókra. Az embert nem gyakran szokták csak úgy lesmárolni, főleg nem egy hetedéves. Azt már megszoktam, hogy ha az utcán megyek, akkor gyakran megbámulnak, vagy utánam fordulnak, de annak nem csak egy oka van. Az egyik az, hogy még nem igazán találkoztak élőben a híres John Swift lányával, és rádöbbenek, hogy én vagyok az, vagy a másik ok, hogy valóban, egyes srácok megnéznek, de ezzel minden korombeli így van. Ezt már csak onnét is tudom, hogy a barátnőkkel ezeket a „gondokat” is megszoktuk vitatni, csak úgy mint mindent, de hát muszáj valakivel beszélni a hasonló dolgokról és azok általában nem a szülők.
Már épp szólásra nyitnám számat, mert látom, hogy nem megy neki a fejtegetés, amikor hirtelen felpattan a helyéről. Nagyokat pislogva meredek rá, s reménykedek, hogy nem az előző mondatom miatt lett hirtelen ilyen pipa, mert ha igen, akkor örökké átkozhatom majd magam. Tágra nyílt szemekkel várom, hogy mi lesz a következő lépése, amikor letérdel elém, végigsimít a hajamon, majd a kezemből kivéve a napszemüveget rám mosolyog, én meg csak olvadozok. S akkor megint megcsókol, de ezúttal már teljesen más, főleg, hogy nem volt olyan váratlan, így én is bátrabban csókolok vissza. Karjaimat öntudatlanul is nyakába akasztom, majd mikor eltávolodunk egymástól elmosolyodok.
- Az előbbihez képest ez sokkal jobb volt, de a „szóhoz nem jutást” sem úgy értettem, hogy rémes volt, csak kicsit váratlanul ért a dolog.- mondom nevetve és hátradőlők a karjaimmal kitámasztva magam. Elnézve a tó felé gondolkozni kezdek, hogy ezek után mi következik, de mivel nem jövök rá, így inkább megkérdezem.
- És most mi lesz? Mindenki megy a saját dolgára, és soha többé nem találkozunk?- mélyen a szemébe nézek, várva hogy őszinte választ mondjon, bár igazság szerint nem számítok arra, hogy hosszú távra tervezzen egy ilyen, számára még talán „kislánnyal”.

Álmosan lépdelek a bűbájtan-terem ajtaja felé kezemben egy pennával, s azon izgulok, hogy vajon milyen nehéz lesz a dolgozat. Tegnap egész este erre tanultam, ami részben az én hibám is, mivel hatkor jutott eszembe, hogy holnap lesz az egész. Átkoztam is magamat eléggé, hiszen ebben az évben még jobban akarok teljesíteni, mint eddig, és tessék most meg elrontom egy egyszeri feledékenységgel. Ilyen is csak velem történhet meg.
- Jó reggelt!- köszönök, mikor belépek a terembe, s megpróbálok mosolyogni. Csak nyugalom Jenny! Nem lesz semmi gond.
Na, keressünk valami helyet! Tök mindegy, hova ülök, csak had üljek már le, mert azt hiszem össze fogok esni előbb-utóbb. Ami azt illeti nem szoktam ennyire izgulni a dolgozatok miatt, de ezúttal más a helyzet, bár nem is tudom miért. Talán, mert ez az RBF-re előkészítő dolgozat. Igen, pontosan ezért kell ma jól teljesítenem.
Már kezdek lenyugodni, amikor is kilencet üt az óra, a terem ajtaja becsukódik és a dolgozatok kiosztódnak. Ránézek a lapra, s remegő kézzel megfogom a pennát. Hajrá!

Név: Jennifer Elena Swift
Ház: Griffendél

Hát a nevem és a házam felírása nem volt túl megerőltető, de nézzük az első feladatot. Asszociáció. Remek, ez eddig nem is tűnik vészesnek, így magabiztosan kezdem felirkálni a megoldásaimat.
1. Feladat
Huss és pöcc – ez könnyű, ez a Vingardium Leviosa
Bazibumm-bűbáj – ez valami B betűs, B…B… Megvan! Baziteo
Szívóbűbáj – hmm talán a Tergeo

Akkor jöhet a második feladat!

2.Feladat
a, Egy sötét elhagyatott kunyhóban vagyok, ami tele van mágikus csapdákkal. Okééé, csak pókok ne legyenek, azoktól totál kikészülök. Főleg a pókhálók. Brrr. Azokban az a legrosszabb, ha belenyúlsz egybe, és nem akar lejönni.
Áh, de nem ez a feladat! Koncentrálj Jenny!
Szóval kéne valami bűbáj, amivel a kulcsot magamhoz hívhatom, vagy legalábbis kinyithatom az ajtót. Meg a sötétséggel és a csapdák hatástalanításával is kéne foglalkozni. Hmm… Lássuk csak!
1. Az Invito bűbájjal magamhoz hívom a kulcsot,de a helyemről meg sem moccanok
2. Lumosal csinálok egy kis világosságot, hogy lássam a kulcslyukat, majd kinyitom az ajtót
3. És a csapdák hatástalanítása érdekében (mert nem hagyom magam mögött a házat, úgy hogy tele van csapdákkal) a Finite Incantatemet vetem be

b, Egy gurkó elszabadult a lakásban. Hát ilyen nálunk nem igazán történhet, mert én ugyan nem tartok gurkót, és nem is akarok, hacsak nem valaki direkt becsempészik hozzánk egyet és megbűvöli, de akkor a hatástalanítás után az első dolgom az lenne, hogy megkeresem az illetőt. De nem ez a lényeg most. Egy antik váza leesett és eltörött (abból tényleg van elég otthon), és a Doxicid-permet is kiborult.
1. Először is a gurkót megállítom, mielőtt még többet rombolna, és ehhez az Immobilust hívom segítségül
2. Azután megjavítom a vázát a Reproval Reparoval
3. Végül a Suvickussal megtisztítom azt a területet, ahova kiömlött a Doxicid-permet

c, Ez érdekesen hangzik, csak kár, hogy nem vagyok férfi, és nekem egy randira nem kell virágot vinnem. Mindegy. Késésben vagyok, virágot is vennem kéne, leöntöttem magam teával, ráadásul a pattanással sem törődtem eddig. Jellemző a hímneműekre.
1. Itt is használom a Suvickust, ezzel eltüntetem a tea által létrejött foltot
2. A pattanást kinyomnám (áh, pont most nem jut eszembe jobb bűbáj) és a helyén maradó sebet a Hippokraxal begyógyítanám
3. Orchidessis bűbájjal pedig elővarázsolnék egy csokor virágot

Huh, már csak egy feladat van hátra, szerintem egész jól haladok és a megoldásaim sem olyan rosszak, de ezt majd a professzor eldönti.

3.Feladat
Ez már nem lesz olyan nehéz a definíciókat teljesen megtanultam, ezzel vacakoltam egész éjjel.

A Piroinito egy elemidéző bűbáj, mellyel lángokat kelthetünk a semmiből.
A Silencio egy hangszabályozó bűbáj, melynek segítségével a célzott élőlénynek elnyelhetjük a hanghullámait, így az megnémul.
Az Aguamenti egy elemidéző bűbáj, amivel képesek vagyunk korsókba, üstökbe vízet tölteni illetve a tűz oltására is kiváló.

Még egyszer utoljára átnézem a válaszaimat, s most már teljes könnyedséggel kiviszem a dolgozatomat, pont időben, hiszen az órának épp vége van. Ezt a pontosságot! Profi vagyok!
- Viszlát!- köszönök el még a tanártól, majd vidáman kilépdelek az ajtón, magam mögött hagyva a termet.

Nem csak rajtam, de Jaylan is keresztülgázolnak, ami egyre idegesítőbb. Társamon látszik, hogy ő is alig bírja visszatartani, hogy nem csináljon semmit, de lehet, hogy ez nem lenne túl jó ötlet, főleg, hogy épp az imént mesélte el, hogy ma már egy prefektussal összeakadt. Nem lenne jó még eggyel kikezdeni, meg jelen pillanatban én sem szívesen állnék le vitatkozni, mert nem vagyok olyan állapotban. Még azt is el tudnám képzelni, hogy belerúgnék esetleg, ha nem nekünk adna igazat (pedig én tényleg nem vagyok az a verekedős fajta, bárki megmondhatja), és aztán kitörne a balhé, abban biztos vagyok.
Ráadásul még Jayla is elmosolyodott a „karikás-szem” problémámon. Na, szép. Ma mindenki engem választ szórakoztató eszköznek?!
- De ez igenis nagy probléma nekem, én nem nézhetek ki így!- magyarázom neki, talán azt remélve, hogy majd megért és nem találja viccesnek ezek után ezt a dolgot.
Következő mondatán elgondolkozok, és talán egy fokkal le is csillapodok, mert az imént már nagyon begurultam. Nem rá, mert sejtem, hogy neki kisebb problémája is nagyobb annál, mint hogy ilyen dolgok foglalkoztassák, hanem lassan már mindenkire. A lökdösőkre, a háztársaimra, akik rajtam vihogtak, meg úgy a fél sulira, akik megbámultak a folyosón, mintha még nem láttak volna még karikás szemeket.
- Tudod mit Jayla? Igazad van. A mai napom azzal fog elmenni, hogy teljes mértékű érdektelenséget mutassak mások iránt, akik rajtam röhögnek.- szólalok fel vigyorogva, és most aztán tényleg büszke vagyok a kijelentésemre. Hát, Jenny, kitettél magadért!

Guy

Az idő gyönyörű, süt a nap, egy helyes srác ül velem szemben. Nem is akadna jobb alkalom egy kis flörthöz. Azt hittem ez a nap már nem is lehetne jobb, amikor kinéztem az ablakon és láttam, hogy milyen szép idő van, de már teljesen más véleményen vagyok. Mert, hogy itt ülök és cseverészek Guyal sokkal jobb elfoglaltság, mint egyedül üldögélni a fa alatt, és napozni.
Hallgatom a srácot, de annyira nem örülök a hallottaknak.
- Hát az nagy kár. Még egy helyes sráccal kevesebb lesz jövőre.- állapítom meg szomorúan. Persze nem is ez a lényeg, hanem, hogy jövőre már vele sem találkozhatok, és ez a tudat kissé elkeserít. Igaz, hogy még csak most ismertem meg, de akkor is! Ez nagyon nem jó.
Kedvemet egy kicsit feldobja a további bolondozása, miszerint egy csókkal el lehet tanulni az eltűnési képességet. Hogy bemutassa ezt a folyamatot csókra nyújtja ajkait. Milyen kis cseles. Egy kicsit elgondolkozok, hogy most megtegyem-e, vagy sem, de ő előbb lép, és egyszer csak azt veszem észre, hogy megcsókolnak itt a tóparton, aminek hatására kissé ledöbbenek, de ezzel egy időben fülig vörösödök. Természetesen visszacsókolok, de amikor hátradől csak nagyokat pislogva meredek rá, majd a kézfejemet kezdem el bámulni, amit nem is olyan régen még a kezében tartott. Na most tényleg nem tudom mit reagáljak.
Kiakadni nem fogok, mert nincs miért, de nem tudom hova rakjam a történteket. Lehet, hogy csak szórakozik velem? Hogy számára én csak egy kislány vagyok, akit elszédíthet egy alkalommal, aztán meg utána ott röhögök rajtam a haverjaival? Talán nem. Legalábbis én megpróbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, aztán lesz, ami lesz.
- Hát…öhm…- kezdek bele, de nem igazán tudom, hogy mit mondjak-Nem tudom mi volt a célod ezzel, de most tényleg megleptél.- néztem rá még mindig rákvörös fejjel és próbáltam mosolyogni zavaromban. Ennél hülyébb dolgot nem igazán mondhattam volna, de csak ennyi t tudtam kinyögni, na. Ráadásul tőlem nem igazán megszokott dolog az, hogy nem tudok mit mondani, de ez egy olyan kivételes alkalom, hogy elakadt a szavam. Kezemben a napszemüveget már úgy szorongatom, hogy kis híján eltörik, de reménykedve várom, hogy ő mondjon valamit, mert én jelenleg meg sem tudok mukkanni.

Nadine szépen hanyatt vágódik a földön, ami számomra győzelmet jelent, még ha nekem is címezi a sok szitkozódást és nem is egy halálfalóval van dolgom, de a nyereség az nyereség. Elképedve ugyan, de büszkén nézek végig barátnőmön, s örömmel veszem tudomásul, hogy ezt én műveltem. Persze sajnálom is szegény földre kényszerült lányt, de hát kellett neki eljátszania a „halálfaló vagyok, és most megöllek” szerepet. Ami azt illeti, még inkább van okom a büszkeségre, mivel, ha tényleg egy „csúnya bácsi” állt volna mögöttem, akkor most fölényben lennék, és hát vagy elmenekülhetnék, vagy még egy darabig rugdosnám ott a földön, már ha nem tartja kezében a pálcáját. Mindenesetre nem vagyok veszélynek kitéve, így van időm a sértődésre.
Eljátszva a fenséges kisasszonyt, semmiféle bocsánatot el nem fogadóan fordítok hátat Nadinenak, de ebben a pillanatban a lábam alól kifut a föld, ki tudja talán Kínáig. Csak annyit veszek észre, hogy zuhanok, a kis pöttyös táskámmal, és minden egyéb, egyáltalán nem olcsó kiegészítőmmel együtt. Pislogok párat, és hamarosan a földön találom magam.
- Áúúúú.- nyüszítek fel, mint egy kiskutya, fájó pontjaimat tapogatva. Mivel valószínűleg önmaguktól a lábaim nem dobják hanyatt magukat, ezért csak is egy célszemély jöhet szóba, aki ekkora galádságot elkövetett.
~Nadine, ezért most megöllek!- esküszök bosszút magamban, s vérszomjas tekintettel kutatok drágalátos barátnőm után. Jelen pillanatban nem érdekelnek az ostoba járókelők, akik úgy bámulnak, mint ha éppen meztelenül fürdőznénk az egyik legzsúfoltabb tér kútjában, csak és kizárólag a bosszú érdekel. Cöh, nem elég, hogy halálra rémiszt, de még neki áll feljebb, miután megkapta, ami neki jár.
Nem is kell sokáig keresgélnem, mert Nadine kedves szavainak hála, a hang irányába fordulok és négy kézláb odakoslatok mellé.
- Én barom?! Te barom!- nyivákolom, majd ledobom magam ölbe tett kézzel a kicsi hátsó felemre. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz velünk még a mai nap folyamán, főleg, hogy Nadinenál alszok. Csak az az egy biztos, hogy nem fogok unatkozni mellette.
Elnézelődök jobbra-balra, eszembe sem jut, hogy felálljak, csak, amikor mellőlem érkezik a kérdés.
- Most, hogy így mondod az én kerek popsim is kezd megsülni, de valahogy annyira nincs kedvem felállni.- billentem oldalra a fejemet, egy helyes srácot stírölve, aki szintén minket néz, ám mire integethetnék neki, tovább áll. Így hát félrehúzott szájjal elfogadom barátnőm segítségét, és felállok. Ruháimat leporolom, majd egy pillanatig komoly arcot vágok, de nekem ez nem különösebben megy (még a hivatalos találkákon is el szoktam röhögni magam, apu nagy örömére), és végül Nadine nyakában kötök ki visongva.
- Dee jóó úújra láátnii téégeed.- cseppet sem nézhetnek minket hülyének, de teszek rá. Lesz két fergeteges napom, és ez a lényeg. Vásárlás, csevegés és esetleges pasizás. Ennél jobb már nem is lehetne. Teljesen bepörögtem csupán a gondolatuktól is.
- Siettem nehogy még kapjak a fejemre, mert elkéstem.- öltöm ki rá a nyelvemet, miután lemásztam róla. Hát igen, ha a pontosságról van szó, olyankor tényleg nem figyelek semmi másra, csak hogy időben odaérjek. De az a lényeg, hogy most itt vagyunk, és végre kezdődhet a buli.
- Szerintem menjünk be a plázába, még mielőtt bejelentenek minket a rendőrségen, mint két elszabadult őrült.- nevetek fel, majd karon fogom Nadinet és behúzom az épületbe.

Guy

Egész jól elszórakozgatunk itt a fa alatt. Mégsem olyan rossz társaság ez a srác, mint ahogyan először hittem. Ez a napszemüveges hülyéskedése is… igazán aranyos, meg vicces is a látvány. Más esetben komplett idiótának nézném azt, aki ilyet csinál, de nála csak jót nevetek ezen, mert igazán édesen mutat a napszemüvegemben. Nem túl sok olyan srácot ismerek, aki helyes is, normális is, és még vicces is, de úgy tűnik, most van szerencsém megismerni egyet.
Egyre inkább elpirulok a bókok hallatán, s csak mosolyogva hallgatom a srácot. Hát igen az ember egójának sem tesz rosszat, hogy ha ilyen szavakat hall, meg hát ki ne olvadna el, ha egy ilyen helyes pasival hozná össze a sors, aki ráadásul még angyalnak is nevezi?
- Na jó, ha már ennyire tudni akarod, akkor elárulom.- hajolok közel hozzá, mintha nem akarnám, hogy más is meghallja, amit mondok- Valóban nem idejárok, csak elszöktem otthonról, mert hozzá akartak adni egy vadidegenhez, amit én nagyon nem akartam, ezért eljöttem, hogy találjak magamnak más jelöltet, és így a Roxfort falain belül minden helyes sráccal szóba állok.- kacsintok rá, majd mosolyogva kiegyenesedek. Meg kell, hogy mondjam, egész jól szórakozok, főleg, hogy tudom ez csak játék. És az ehhez hasonlóak sosincsenek ellenemre, kivétel, ha egy pattanásos idióta jön hasonló szöveggel.
Látom, hogy elnéz a tó felé. Vajon mit akar ezzel? Bár az is igaz, hogy egész jó idő van, így egy fürdés sem lenne rossz, csak hát ki tudja miféle lények vannak ott. Meg amúgy sem mondott semmit, így aztán hagyom az ötletelést, hogy mire gondolhat, és inkább őt hallgatom.
- Ó, hát ez nagyon különleges képesség. Nekem sajnos ilyenem nincs, így sokszor találnak meg olyanok, akiket inkább hanyagolnék.- mondom drámaian előadva, majd lepillantok a térdemre és megint ott találom Guy ujjait, amitől libabőrös leszek.
- Azt hiszem most már tényleg biztos lehetek abban, hogy nem csak képzelődöm, és te tényleg valóságos vagy.- mosolyodok el, utalva az ujjaira, na meg persze arra, amit az előbb mondott. Vicces, hogy nem rég, még azt hittem megőrülök ettől az alaktól, most meg egész jól elvagyunk. Nem véletlen, hogy mindig azt mondják, hogy jobban meg kell ismerni az embert, és csak akkor szabad véleményt mondani róla. Ebben az esetben ez nagyon is igaz.
Szemeim akaratlanul is mindig a póló nélküli felsőtestére kúsznak, de azonnal vissza is nézek a srác barna íriszeibe. Ettől a leginkább elvörösödök, és szívesen visszavenném a napszemüvegemet, de az meg irtó nagy bunkóság lenne, így nem teszem, helyette inkább beszélni kezdek.
- És hányadik évedet töltöd itt az iskola falai között, vagy talán te is a kastély különlegességei közé tartozol ezzel az eltűnési képességeddel?- kérdezem, miközben mutatóujjam hegyét finomat húzogatni kezdem Guy térdemen nyugvó kezén.

Nem érdekel hány embert lökök fel, vagy éppen hány lábra taposok rá, de nekem időben ott kell lennem, mert nem késhetek el. Az agyam is csak egy fele koncentrál: érjek már oda! Nadine biztos már ott lesz addigra, és akkor hallgathatom azt, hogy elkéstem. Pedig ez nem jellemző rám, de ha egyszer nem volt meg a táskám, nem tudok mit tenni. Ez egy igen elengedhetetlen kelléke az öltözékemnek, és ezzel szerintem minden lány egyetért, így talán ő sem fog megharagudni rám.
Ám amikor odaérek a megbeszélt helyre hatalmas sóhajjal nyugtázom, hogy Nadine még nincs itt. Végül is amilyen gyorsan loholtam, még egy versenyló is megirigyelhetne. Vagy akár Szilaj is, pedig ő tényleg nem egy lassú paripa. De így valószínűleg nem késtem el. Vagy esetleg ő is késik, de azt meg nem nagyon hiszem.
Így hát lépteimet lelassítom, s nézelődök a tömegben, hátha meglátok egy ismerős arcot. Olyan sok az ember. Úgy tűnik mindenki ma akart kimozdulni a városba strand helyett, amit én nem bánok, csak agyon ne tiporjanak. Na meg persze ekkora tömegben történnek általában a rablások. Rám nézve meg már csak azért sem olyan jó, mert a legtöbb ember tudja, ki vagyok az újságokból, és azt is tudják, hogy nem igazán a szegény rétegbe tartozok. Aki meg nem olvasna újságot, az is könnyen rájöhetne erre, mivel a cuccaimról letűnik minden.
Mintha csak erre a gondolatra reagált volna, valaki hirtelen a hátamba fúr valamit. Ahogy még jobban belém mélyeszti, egészen biztos leszek benne, hogy az nem más, mint egy pálca. Egy pálcás rabló lenne? Ez egsézen ostoba feltételezés, mert egy egyszerű embert nem támadnának meg pálcával, de viszont akkor ki az?
- Tudjukki visszatért, és a sárvérűekre vadászik...- szól az illető, mire teljesen ledermedek. Egy halálfaló? És meg akar ölni? Itt, az utca kellős közepén? Normális ez egyáltalán? És mi van Nadinenal? Lehetséges az, hogy őt már elkapták és csak azért nincs itt? Ó Merlin, remélem nem. Ráadásul a pálcám is a táskámban van, így észrevétlenül nem is tudom kihúzni onnan. Nem tudom mit tegyek. Valahogy el kéne terelnem a figyelmét, ami itt az emberek között nem is lenne olyan nagy nehézség, de hát mégis… Nem állhatok ki mindenki elé egy varázspálcával a kezemben, miközben egy átkot szórok a piszok halálfalójára, már ha nem ő támad meg engem először. Bezzeg, ha már elmúltam volna tizenhét, akkor már varázsolhatnék sima emberek között is, de így? Gondolkozz Jenny, gondolkozz! Valószínű, hogy ő erősebb nálam, mivel még nem láttam vézna halálfalót, sőt ha úgy vesszük egyáltalán nem láttam még halálfalót, de én ilyen nagydarab kigyúrt állatoknak képzelem el őket, és Tudjukki direkt úgy válogatja őket, hogy ne törjenek ketté a széltől. Persze ez az elképzelés nem igazán valóságszerű, mert akkor elég könnyen ki lehetne szúrni a halálfalókat, ami hogy is mondjam, nem lenne célszerű. Ki lenne olyan hülye, hogy olyanokat választ be, akik ilyen colos izompacsirták és egy másodperc alatt ki lehet szúrni őket? Mert szerintem senki.
Nagyot sóhajtva gondolkozok a lehetőségeimen, végül a legegyszerűbb mellett döntök: simán hátrarúgok, egyenesen a lábát eltalálva. Nesze neked gonosz halálfaló! Egy-null nekem.
Kihúzva magam hátrafordulok, arcomon amolyan „háhá győztem” vigyorral, s amikor meglátom, hogy kinek okoztam pár kellemetlen percet, arcomról lefagy a mosoly.
- Nadine?- bukik ki belőlem a kérdés, és a meglepődöttségből hirtelen bosszúság lesz- Ezt meg most miért csináltad? Már azt hittem, hogy azért nem vagy itt, mert téged is megtaláltak.- csattanok fel, és bevágva a durcát hátat fordítok Nadinenak. Már a szívbaj kerülgetett, erre meg kiderül, hogy csak ő volt az. Egyszer az őrületbe fog kergetni a hasonló vicceivel.

Még otthon…
- Nanny! Hova raktad a pöttyös táskámat, tudod azt, amelyiket múltkor elvittem apu egyik ilyen találkozójára és kiakadt, hogy nem volt alkalomhoz illő?- üvöltök fel az emeletre a dadushoz, aki voltaképpen már a házvezetőnői szerepet tölti nálunk. Lemerem fogadni, hogy valahova elpakolta, miután ki lett mosva. Pedig az a kedvenc tatyóm, és márpedig én anélkül egy tapodtat sem mozdulok, ami leginkább azért „veszélyes”, mert le fogom késni a metrót, a sofőr meg naná hogy pont ma nincsen itthon.  Neki is pont mára kellett szabadnapot kivennie! Ez egyszerűen hihetetlen! Ha nekem van szükségem rá, akkor sosincs otthon.
- A szekrényedbe raktam a többi táska közé.- szól vissza a jól megszokott akcentusával. Mára már teljesen megszoktam a beszéd stílusát, de amikor kisebb voltam folyton anyáékat kérdezgettem, hogy miért így beszél. Rengetegszer magyarázták el nekem, hogy ő ázsiai származású, és neki úgy kellett megtanulnia ezt a nyelvet.
Viszont most már kezdek ideges lenni, mivel a táskáim között én már az előbb sem találtam meg, tehát ott nincs.
- Ott már kerestem, és nem volt ott.- kiabálok még mindig, mire az alacsony dadus megjelenik a lépcsőfordulóban és az én szobám felé veszi az irányt. Idegesen trappolok utána, kis híján elesve valamiben, ami a lábam elé került, majd én is elérek a nem kicsi ruhásszekrényemhez. Nanny türelmesen pakolgatja kifelé a cuccokat, amíg én vöröslő fejjel dobolok a lábammal, mert le fogom késni a metrót, és muszáj rajta lennem, mert a következővel tíz percet késnék a találkámról. Nadinenal beszéltem meg, hogy menjük el a Shoppig Mallba, amolyan vásárolgatós, pasizós, cseverészős körútra. Kellenek ilyen programok is a nyárra, nem csak strand, strand, strand. Akkor tök unalmas lenne az egész szünet.
- Kisasszony.- szólít meg a kedvesen-mérges hangján, mire odanézek és szembetalálom magam a táskámmal. Hát ez meg hogy került ide?
- Jé, ez az előbb még nem volt itt. De azért köszönöm szépen.- kapom ki a kezéből sürgősen, és már rohanok is, hogy összepakoljak. Még hallom, ahogyan mormol egy „Nincs mit!”-et, de aztán már csak a holmijaimra összpontosítok, és hogy semmit se hagyjak itthon. Csak úgy dobálom befelé a cuccokat, a napszemüveget pedig felteszem a fejem tetejére. Nagyjából ez a művelet két perc alatt véghez is vihető, így még marad időm kihúzni a szemem. Ezek után már biztos voltam benne, hogy elérem a metrót.
- Elmentem!- csak egy hangfoszlány marad annak jeléül, hogy én még pár másodperccel ezelőtt a házban tartózkodtam, s már rohanok is a megálló felé, kisebb porfelhőt hagyva magam után.

A metrón sikeresen vadásztam magamnak egy helyet, s most azon gondolkozok, hogy valóban mindent elraktam-e. Szegény mobilomat is úgy vágtam bele a táskába, hogy lehetséges, hogy okoztam neki pár sérülést, de remélem nem így van. Így is éppen elég, hogy egy öreg bácsi szipog mellettem. Pont ezért nem szeretem a tömegközlekedést, de hát nem volt más választásom. Ráadásul még a szék is kényelmetlen, így az első adandó alkalommal átadom a helyem egy néninek, aki abban a hitben élve, hogy ilyen udvarias vagyok, hangos köszönömök közepette leül. Legnagyobb szerencsémre nem sokáig kell állnom, s a következő megállónál le is szállok. Rápillantok az órámra, majd sietősen a Shopping Mall felé veszem az irányt, abban reménykedve, hogy nem késtem el.

Guy

Nem értem min vigyorog, amikor kezet nyújtok neki, de amikor kezet csókol, ezen nem is agyalok többet. Na, ezt sem vártam volna tőle az előbbiek után, úgy hogy ez kellemes csalódásként ért. Nem nagyon szoktak kezet csókolni nekem, legfeljebb akkor, amikor apu kollégái vendégségbe jönnek hozzánk, bár náluk sosem értem, hogy mire jó ez, és miért nem lehet egyszerűbben köszönni, de a mostani esetben cseppet sem zavar. Mert hát melyik lány ne olvadna el attól, hogy ha egy helyes srác kezet csókolna neki, és nem pedig egy hatvanas éveiben járó férfi üdvözölné ilyen módon.
Pirulva mosolyodok el ezen, még mindig figyelmen hagyva a „bébi” szó használatát. Azzal győzködöm magam, hogy egyszer úgy is be fogja fejezni, nem képes a végletekig ezzel húzni az agyam. Meg persze az is igaz, hogy nem kellene egy újabb vitába bonyolódnom vele, ha már egyszer ilyen jól megvagyunk. Nem igaz?
Eljátszok a szemüvegemmel, és ide-oda forgatom a kezemben, miközben hallgatom. Szóval hugrabugos. Akkor jól sejtettem. Ha griffendéles lenne már holt biztos, hogy kiszúrtam volna. Így is csodálom, hogy ez alatt az öt évem alatt még egyszer sem futottam össze vele. Pedig aztán nem is olyan valakinek tűnik nekem, mint aki meghúzódna a tömegben és csak jeles napokon mutatkozna meg.
A mosolygást nem bírom abbahagyni, főleg mikor előadja, hogy melyik házba jár. Szóval nem a stréber típus. Egyre jobb. Az Ashmore testvérekről már hallottam néhány dolgot innen-onnan, lehetséges, hogy akkor az ő nevét is említették, csak én nem jegyeztem meg? Előfordulhat, mert nem mindig figyelek oda arra, amit beszélnek nekem, főleg, hogy ha fontosabb dolgom is akad, mint hallgatni valaki áradozását egy másik személyről.
Hagyom, hogy kivegye a szemüveget a kezemből, mire automatikusan is elkezdem csavargatni a hajam. Hát igen, jellemző rám, hogyha nem tudok mit csinálni egy srác közelében, akkor a hajamat kezdem el birizgálni.
- Igazán jól áll.- nevetek fel, mikor felveszi a napszemüveget- Ez a szín tökéletesen passzol hozzád.- mondom a lila keretre mutatva. Egyre több oldalát ismerem meg, igaz csupán negyed órája beszéltem vele először, de ez alatt a kis idő alatt is sok oldalát mutatta be.
Most ő kérdez, belecsempészve egy bókkal, és körül kerítve néhány költői szóval. Mintha csak Shakespeare egyik darabjából szedte volna, legalábbis engem erre emlékeztetnek.
- Nos, én a griffendél sorait gazdagítom. És meg kell hogy valljam, te is ügyesen rejtőzködtél eddig előlem.- felelek pimasz mosollyal, majd lenézek a térdemre, ahova a napszemüveget helyezte. Magamban elmosolyodok az ott hagyott ujjakon, és mikor a szemüvegért nyúlok én is véletlenül megérintem a kezét. Ha ő így, akkor én is. Néhány másodpercig még úgy hagyom, majd elveszem a napszemüveget és a fejem tetejére helyezem. Illetlenség lenne felvenni, miközben vele cseverészek.
- És mesélnél esetleg valamit magadról, vagy inkább titokban tartod mindezt?- kérdezem, miközben a szemeibe nézek. Ha már itt vagyunk, és ilyen jól bemutatkoztunk, akkor miért ne ismerhetnénk meg jobban egymást?

Hát az biztos, hogy nem igazán lettem volna azoknak a helyében, akik belekötöttek Jaylaba. Hogy is fejezzem ki magam, hamar fel lehet dühíteni, és láttam már annak a végeredményét. Bár ahogy eddig megismertem, az alapján hamar túl fog lépni a dolgon, és nem törődik az ilyen lepkeagyú hülyékkel.  A prefektusokkal meg úgy sem lehet mit kezdeni, azok mennek a saját fejük után.
Még mielőtt megválaszolhatnám Jayla kérdését, valaki ismételten belém jön. Kezd idegesíteni a dolog. Oké, hogy talán én állok rossz helyen, de ahogy mondani szokás: Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Esetleg ha tényleg vennék a fáradtságot minimum négy szóval meg lehetne oldani, hogy elférjenek és nem kellene lökdösődni. Úgy tűnik ma mindenki tiszta dilis, de még egy ilyen, és komolyan mondom hisztizni fogok, ami nem lesz túl kellemes senki számára.
- Hát amint látod, nem egyszer jöttek már belém, ráadásul némelyek jót szórakoznak az emberen, hogy ha nem tud aludni és ennek vannak bizonyos következményei. Ráadásul sehogy sem tudom eltüntetni ezeket a karikákat a szemem alól.- nyivákolom, mint egy macska, ami talán mások számára kicsit idegesítő is lehet. Főleg, hogy egy ilyen „kis” dolog miatt akadok ki, ami számomra nem is olyan kis dolog. Én egyszerűen nem nézhetek ki így, ez nem így szokott lenni! Bármelyik srác meglát szívrohamot kap tőlem és vagy elájul, vagy engem meglátva elmenekül. És ez lehet, hogy nem csak a fiúknál áll fent, mint veszély.
Ezeket felidézve most nekem támad kedvem sikítani. Miért pont én? Miért ma? Soha nem fogom megérteni a sorsot.

Nem elég, hogy van annyi bajom, hogy meg se tudom számolni, de erre még valakinek neki is megyek. Hát igen, ilyen az én szerencsém. Csak abban bízhatok, hogy nem valami pattogósabb alakba botlottam bele, mert valahogy ma nincs kedvem vitatkozni senkivel. De úgy tűnik nem is kell, mivel az illető, akibe épp az imént rohantam bele, Jayla az, így nem kell félnem a kötekedéstől. Vagyis hát a szavai ezt mutatják, és jelen pillanatban az eddiginél is jobban örülök, hogy griffendéles vagyok. El tudom képzelni, milyen az, ha valaki épp a rossz napját fogja ki, és nem igazán van jóban vele. Csak sajnálni tudnám az illetőt.
- Nos, ez igen bíztató.- mondom egy kisebb mosoly kíséretében a szemeim kikaparását illetően. Nem mintha ezt nekem szánta volna, de azért mégis csak ösztönző ez a mondat, hogy legközelebb jobban odafigyeljek a nagy futás közben. De legközelebb amúgy sem hiszem, hogy lesz, mivel máskor nem fognak ekkora karikák éktelenkedni a szemeim alatt. Ez most csak kivételes alkalom. Bár ahogy elnézem Jayla szemei sem festenek jobban, s ez így némiképp megnyugtat, de akkor is itt állok a folyosón, ahol bárki megláthat így, és engem ez rettentően zavar. De itt hagyni csak úgy meg mégsem akarom a háztársamat se szó, se beszéd, mert az milyen bunkóság lenne már? Hatalmas, és szerintem ebben mindenki egyet értene.
A szörnyű nap említésére én is kicsit elhúzom a számat, mivel nekem sem telt eddig ennél jobban, de bízzunk benne, hogy ez még változhat. Csak optimistán kell hozzáállni a dolgokhoz, és javulni fog minden. Legalábbis remélem, mert ha nem így lesz, én komolyan mondom ki fogok borulni, és annak senki sem fog örülni. Bár ezt jó néhányan már megtapasztalhatták.
- Hát megnyugtatlak, nem csak neked volt pocsék a napod. De mesélj mi történt!- mondom kedvesen, miközben félreállok valaki elöl, aki nem fért el tőlem a folyosón.

Nem indult valami jól a reggel, a szokásosnál is fáradtabban ébredtem, és egész nap, mint egy hulla úgy járkáltam, és ez a levertség még most sem akart szűnni. Pont úgy, mint a karikák a szemem alatt, amiket még az én jó, öreg, drága alapozóm sem tudott eltüntetni. Pedig aztán, akárhányszor megjelenik a homlokomon egy pattanás (megjegyzem ilyen nem sokszor fordul elő, hogy az én tökéletes kis pofikámra valami hasonló csúnyaság kerül), akkor azt egyszerűen elfedem az alapozómmal és van piros folt, volt piros folt. De most nem ez a helyzet. Most semmi sem segít, hogy eltakarjam azokat a karikákat és ez felettébb zavaró. Főleg, ha az ember nem a szobájában kuksol, hanem órákra megy, vagy csak szimplán végigvonul a folyosón.
Így én is fejemet lehajtva közlekedve próbálok most is eljutni egyik helyről a másikig. Semmi jó nem származhatna abból, hogyha mindenki engem bámulna a kialvatlanságom miatt. Egyébként sem értem, hogy miért van ez, hiszen kivételesen előbb akartam lefeküdni tegnap, hogy a mai nap fel tudjak kelni az óráim miatt, de hát csak nem tudtam aludni. Sőt a szokásosnál még később nyomott el az álom, és ezért indult olyan rémesen a reggelem. Főleg miután megláttam magam a tükörben.
Úgy is még Gina is rajtam viccelődött az egyik sráccal, ami úgyszintén nem hiányzott. Szinte végig szenvedtem az órát, és könyörögtem, hogy had léphessek le onnan.
Nagy fejlehajtottságomban észre sem veszem, hogy valakibe teljes gázzal beleszabok, s csak azután, miután kis híján feldöntöm az illetőt nézek fel, hogy ki lehet az. Legnagyobb szerencsémre nem valami bunkó mardekárossal hozott össze a sors, hanem az egyik háztársammal.
- Áh Jayla! Ne haragudj, igazán nem akartalak fellökni.- mondom bocsánatkérően- Egyébként mi újság?- kérdezem meg udvariasan, mert attól függetlenül, hogy kivételesen borzalmasan nézek ki, nem fogok előle elrohanni.

Guy

Próbálok lehiggadni, amíg várom a választ. Igazság szerint mindegy, hogy mit mond, mert ha végre hajlandó odébb vándorolni, akkor leülök, ha meg nem, az előzőnél is jobban fogok hisztizni, ezzel elérve, hogy odébb menjen, tehát mindenképpen én nyerek. Legalábbis ez a stratégia.
S láss csodát a kedvesség bejön. Többször kéne ezt alkalmaznom, lehet, hogy több eséllyel indulnék azokért a dolgokért, amiket csak úgy simán nem kaphatok meg. Igaz nem csusszant arrébb, de legalább nem küldött el más helyre, ami eredetileg felidegesített.
- Köszi.- mondom, s közelebb megyek. Jóval nyugodtabb vagyok, mint ahogyan azt az előző percekben nem tapasztalhatta meg a srác, de még mielőtt leülnék, taláromat gondosan elhelyezem a földön, nehogy már összekoszolódjon a rajtam lévő ruha. Majd miután végig csinálom ezt a folyamatot, kényelembe helyezem magam, de mielőtt még napszemüvegem újra felvehetném, megszólal mellőlem a srác.
Nem akarok hinni a fülemnek. Most tényleg megkérdezte, hogy hogy hívnak? Az előbb még totál ki volt akadva rám, most meg ilyen kedves. Nem értem, de mivel nem akarok bunkó lenni, ezért bemutatkozok.
- Jennifer Swift.- nyújtom felé a kezem- De hívhatsz Jennynek, vagy Jennek is.- mondom. Kivételesen nem veszek tudomást a ’bébi’ megszólításról, minek idegesítsem fel magam még egyszer. Egyszer talán leszokik róla, ha észreveszi, hogy nem foglalkozok vele.
Kedvesen végig hallgatom az ő bemutatkozását, s ismét megpróbálkozok a napszemüvegem felvevésével, de úgy látszik ez ma nem jön össze, így lemondok erről.
Szóval Guy a neve.
- Hát gondoltam kijövök egy kicsit levegőzni ebben a szép időben, ha már ilyen ritkán süt a nap erre felé.- mondom most már mosolyogva. Hát akkor beszélgessünk, ha így alakult.
- De ha nem baj én nem kérdezem meg, hogy te mit csinálsz, mert azt így is látom.- nevetek fel, majd folytatom- Melyik házba is jársz?
Miközben a válaszára várok elkezdek játszadozni a szemüvegemmel, hogy addig is csináljak valamit.