Régóta félek. Egy elvarázsolt világban létezem, aminek a burka oly könnyedén simul a karomra, oly könnyedén dönti fejemet halkan dobbanó, nem létező keblére. Fájnak a percek. Régóta. Magam sem értem, hogy miért. Talán a megszokás, talán a jövő kilátástalansága, a félelmek árnyéka. Túl régóta tart ez az állapot és érzem, hogy nem fog elmúlni egy perc alatt. Mindig megálltam egyedül is a lábamon, akkor is, amikor már más nem volt mellettem, amikor percről-percre némult el a világ. Amikor lehunyva tartottam a szememet, mert a csillogó világ sem volt más számomra már a korom színű segítségkiáltásomnál. Miért nem hallotta meg senki, amit mondani szerettem volna? Miért taszítottak el az emberek és miért voltam én a rossz?
Én vagyok a rossz, Gordon. Én vagyok a lány, aki nem mer álmodni, mert már nincs miről. Én vagyok a lány, aki elhiszi a gonosz szörnyűségeit, a fennmaradók halálát, meghallja a csend őrjítő moraját. Nem vagyok semmi. Csak egy lány, aki nem tud felnőni, aki többet nem repül a rózsaszín felhők között, mert tudja, hogy nem szabad. Én vagyok a rossz, Gordon.
Még van egy órám a találkáig. Ülök a tükörrel szemben, kezem remeg. Olyannyira remeg, hogy kétszer neki kell futnom, mire ki tudom sminkelni a szemeimet. A gyomorgörcsöm pedig egyre feljebb kúszik, egészen a torkomig, ahol erős, hószín ujjai ráfonódnak a húsomra, hogy megfojtsanak.
Hajam még mindig kócos, óvatos kis loknikban borítja a vállaimat. Ujjaimmal végigfutok a hajtövektől egészen a végekig, hogy laza lófarokba kössem. Talán így megteszi. Talán így neki is tetszeni fog. Halkan sóhajtok egyet.
Nézz magadra Norina. Nincs olyan fiú, aki képes volna elfogadni olyannak, amilyen vagy. Nincs olyan ember, aki értékelné a fájdalmat a szemeidben. Tudod jól, hogy sohasem lesz másabb, jobb, különb. Nézz magadra. Egy gyenge, törékeny lány vagy. Nem fog megmenteni a herceg.
Tekintetemet a plafon felé emelem, hogy ne mossa el a sminkemet a születő könnycseppem. Ujjbegyemmel letörlöm a szempillák tövéből, hogy aztán újra magamat bámulhassam a tükörben.
Minden olyan más, mióta megcsókolt. Megmutatott egy olyan világot, egy olyan pillanatot, amire mindig is vágytam és mindig is fájni fog érte a szívem, főleg, hogy átérezhettem, milyen is a tűzijáték. Milyen az, amikor egyszerre dobban valakivel a szív, milyen az, amikor dübörögve próbál kitörni a helyéről.
Legyen Gordon. Megkapod az esélyt. Légy a hercegem, varázsolj el. Hitesd el velem, hogy létezik egy szebb világ, annál a mocsoknál, amibe magamat taszítom szüntelenül. Mutasd meg a fényt, aztán fogd meg a kezem és vezess ki a sötétségből. Mutasd meg a szépségeket az életben, tégy olyat, amilyet még soha senki: Szeress!
Szépen ívelt ajkaim halovány mosolyra húzódnak és a tükörképem hitetlenkedve bámulja az illékony jelenetet. Nem sűrűn látni ilyet.
Fél órával később már Roxmorts utcái között sétálgatok és néha-néha leszegem fejem. Főleg akkor, ha valaki szembe jön velem. Érzem, ahogy végignéz vékony lábaimon, amiket egy vastag fekete harisnya takar, a barack színű szoknyámon. Biztosan azt gondolja magában, hogy nem eszek eleget…pedig eszek. De lehet, hogy tényleg nem eleget. A hűvös szél belekap az összefogott hajamba.
A szálló kis kávézójába nem igazán járnak diákok. Nekik tökéletesen megfelel a Vadkan például. Ez a hely azonban más. Van esély arra, hogy fontos dolgokról lehessen beszélgetni. Olyan fontos dolgokról, mint például…Ő és én.
Nyílik az ajtó én pedig belépek. Nem túl magabiztosan, nem túl hivalkodóan és beképzelten. Egy megilletődött kislány vagyok csupán, aki nem tudja, hogy mit kéne tennie, mit kéne mondania, de még azt sem, hogy miként kéne üdvözölnie a pár méterrel odébb üldögélő fiút. Leveszem a kabátomat, az asztal közelében lévő fogasra rakom.
Megállok a háta mögött pár másodpercre, amíg legyőzöm a gondolatomat, hogy most el kéne futni, jó messzire. Remegő kezem a vállára siklik. Óvatosan megsimogatom. A szívem megdobban. Olyan nagyon, hogy talán még Gordon is megérzi.
- Hé. Szia…
Nyögöm ki halkan, ahogy megkerülve, leülök vele szemben. Hogy elrejtsem kezem remegését, összeérintem két tenyeremet, egybefonom ujjaimat és magam elé rakom a keletkezett kis halmot.
Hál istennek nem tart sokáig a némasági fogadalmam, hiszen a pincérnő odalibben az asztalunkhoz.
- Mit hozhatok? Választottatok már? Vagy ajánlhatok esetleg valamit?
Meredten bámulok a nőre. Széles mosolya beterít. Sose tudtam így mosolyogni. Hihetetlen. Komolyan.
- Nekem egy forró csoki lesz.
Nézek Gordonra jelentőségteljesen, hogy ő következik. Igazából nem csak a választást illetően. Hanem a találka, következő lépését is tőle várom. Hogy mondjon valamit, amivel megtöri a jeget, ami miatt nem akarok hazarohanni.
Ahogy ennyire elmerülten nézegetem az arcát, elpirulok. A fejemet az ablak felé fordítom. Úgy döntök, nem várom meg, míg a fiú elkezd beszélni.
- Nézd…Én…
Sajnos azonban nem jutok előrébb. Bár meg se szólaltam volna.

Édes istenem… Mit tegyek? Hogy mossam le magamról a bűneimet, azokat a súlyos béklyókat, amik egyre jobban húznak lefelé. Álmodni sem mernék arról, hogy egyszer újra szárnyalhatok, főleg nem azok után, hogy ezt itt és most megtettem. Utolsó, lemoshatatlan bűn áldozatává válok. Nincs tovább, ezt a szívem is jól érzi, hisz kihagy egy ütemet.
Úgy hajol el tőlem, mintha fertőző beteg volnék, mintha érintésem nyomán csak a halál és pusztulás járna. És igaza van…a legutolsó ember akihez őszintén hozzáértem, Tyara volt…és lám mivé lett. Előző héten tettük a koporsóját a földbe.
Örökre a magány és az elveszett gondolatok földjén fogok járni. Remegő kezemmel nyúlnék a fiú után, hogy kérlek, ne hagyj itt, ne tedd ezt velem, ne, nem bírom ki, ha most itt hagysz…csalódottan nézek utána, érzem, hogy a szám megremeg, mint amikor visszatartom a sírást. Érzem, ahogy a torkomba gombóc költözik és mindjárt megfulladok. A visszatartott könnycseppek marják a torkomat, marják a szívemet és marják az ép gondolataimat.
Megtetted velem Grisam. Újra és újra. Én pedig voltam annyira naiv és kedves, hogy hittem neked. Elhittem, hogy lehet minden jobb, lehetsz segítségre szoruló, lehetsz boldog, lehetek boldog. Helyette csak egy áruló vagy, egy ember, aki a szívembe mélyesztette a tőrt, majd kitépte onnan, mit sem törődve vérző sebeimmel. Megsebeztél és magamra hagysz, hogy megérdemelten, egyedül legyek a lelkem halálánál.
Hát mi lesz velem ezek után? Mi tévő lehetek? Elárultak, megcsaltak, a testemet egy aranyvérű senkiházinak adtam, a szívemet széttépték, az ajkaim pedig mocskos szájakat csókoltak. Menekülni akarok, de nincs hova, nincs hova.
El akarok menni innen. Nézem, ahogy Grisam elkanyarodik, én pedig egyedül maradok a tömegben. Azt mondják, hogy ha el akarunk vegyülni, szürke senkikké kell válnunk, mert akkor egyelőek leszünk a tömeggel. Ó szürkeség lepj el, takarj el, ragadj magaddal! Ne hagyd, hogy megsebezzenek, ne hagyd, hogy így nézzenek rám.
Tekintetem valahol a sok szempár között a falra szegeződik. Nem merek senkire se ránézni, szinte érzem, ahogy felperzselnek és ebbe beledöglök. Először érzem újra gyávának magam az elmúlt egy évben.
- Hé Mortal!
- Mi van Rhodenbarr?
Fordítom a fiú felé a fejemet a kandalló irányába. Óvatosan sétál felém, mintha egy mérgeskígyó volnék, vagy legalábbis tényleg a halál hordozója volnék. Néz rám és tudom, mit akar kérdezni. Tudom és belemar a szívembe a fájdalom. Mit mondjak rá neki? Mit feleljek? Főleg ezek után, ahogy Grisam itt hagyott?
- Ti most együtt vagytok?
- Elárulod, mi a fészkes fene közöd van neked ehhez, Rhodenbarr?
- Ugyan már Mortal! Hadd tudjam már, ha a haverom a bugyidban járt!
- A haverod?
- Hát persze…
- Nem járunk, csak kavargatunk.
- Kössz az infót!
Mégis mi a fenét kellett volna mondanom? Mondd Grisam! Nem kellett volna a szemébe néznem és hazudnom? Miért? Mert te itt hagytál, megaláztál, újra semminek néztél? Igen…mert én még mindig különb vagyok nálad Grisam Windflower!
Figyelem, ahogy Demetrius követi Grisamot. Tudom, hogy most mi következik nekem pedig boldognak kéne lennem nem? Most kéne annak a résznek lennie, hogy megveregetem a fiú vállát és rámosolyogva azt mondom neki : Jól csináltad!
Azonban ez nem az a pillanat. Az ablak felé fordulok, háttal mindenkinek. Nem akarom, hogy lássanak, nem akarom, hogy a könnyes szemeimbe bámuljanak. Így megvédem magamat, megvédem Grisamot és mindenki mást, akinek valaha köze lesz hozzám.
Felemelem a kezemet, hogy letöröljem, erőszakosan megsemmisítem a könnyemet, azt az egy szem kis gyémántot, ami megpróbál végiggurulni arcomon, a sminkem medreiben. Mennyire kísérteties, hogy ha most a fiú itt volna, akkor pont tükörképei volnánk egymásnak. Vajon sejti, hogy mi minden játszódik le bennem? Sejti, hogy mennyire belém tiport?
Ugyan…ebben a házban, ebben az iskolában, mindenki becsukja a szemeit, mindenki a fülére tapasztja a kezeit, hogy ne kelljen meghallaniuk egy segélykérő zokszót és ne kelljen látniuk a félelmet és szomorúságot.
Ekkor hallom a lépéseit. Összeszorul a gyomrom, most tudom, hogy meg kéne fordulnom és elordítanom magam, kiadnom magunkat, felpofoznom, végül pedig a nagy hiszti után lelépnem és jól betépnem. Mindegy mit teszek, a vége úgyis ugyanaz lesz.
Leül az asztalhoz még csak a szemembe se néz! Tudod mit Grisam? Nem érdekelsz…boldog leszek nélküled, boldog leszek a hazugságaid nélkül, a TI világotok nélkül. Nem létszükségletem, hogy nektek megfeleljek…egyáltalán nem.
Ahogy felé fordulok, pálcámat a fiúra szegezem az asztal alatt, úgy hogy senki se lássa, még ő se. Nem vagyok biztos benne, hogy ez így helyes, így jó. Ám nem fogom meghagyni, az örömet neki, hogy saját magát is áltassa, meg engem is. Nem fog nekem soha segíteni…most is csak azért teszi ezt, mert már megkapta…mindent csak azért tesz, mert boldoggá tettem a tudtán kívül!
Mondd Grisam, akkor is így mosolyognál, ha tudnád, hogy én hazudtam a haverodnak először? Hogy engem is megkérdezett? Hogy mindez csak azért történik meg, mert egy olcsó kis lotyó vagyok? Mert így tudom boldoggá tenni az embereket, hogy ingyen csókot osztogatok? Mondd Grisam tényleg nem érzed benne a morbidságot?
Ne segíts nekem…ne! Eleget segítettél! Megmutattad, hogy te sose változol! Hogy hiába van az, hogy másként viselkedsz, a lelked legmélyén egy szörnyeteg vagy! Az vagy, aki régen megátkozott a folyosón, aki kilökte a kezeimből a könyveimet, miközben én káromkodva próbáltam kikerülni az útjából.
- Silencio!
Suttogom, ám ekkor már a fiú nem tud védekezni. Ha minden jól megy, akkor elnémul. Végig fog hallgatni. Ha nem ficánkol, akkor ebből senki nem vesz észre semmit és abból sem fog, amit most elmondok. Mindenki megmarad abban a hitben, abban a mesében, amit az előbb végignézhettek.
- Tudod Grisam! Arra vágysz, hogy velük légy, mert úgy gondolod, hogy más lettél, mint ők. Hadd világosítsalak fel! Nem vagy más. Ugyanolyan szörnyeteg vagy, mint voltál. Egyáltalán nem változtál meg. Soha nem fogsz megváltozni! Az emberek ugyanis nem vesznek hirtelen 180 fokos fordulatot! Nem képesek rá! És tudod mit? Ne segíts nekem…nem kell, hogy viszonozd amit tettem. Tőled soha többé nem fogadnék el semmit. Légy boldog a régi új életedben…
Suttogom és hagyom leülepedni a dolgokat. Érzed már a szavak súlyosságát? Érted már azt, hogy ha én nem beszélek Demetriussal, akkor nem történik meg a csoda? Hogy ha nem csókollak meg, akkor nem történik semmi? Nem? Akkor most figyelj újra rám kicsit…folytatom!
- Mondd, szerinted kihez jött oda a drága barátod, mielőtt utánad eredt?
Nincs kedvem folytatni. Nincs kedvem megalázni. Én nem vagyok olyan, mint ő! Sose lennék képes arra, hogy a lelkébe tiporjak, csak azért, hogy nekem ettől jobb legyen. Soha! Én vagyok szörnyeteg! Lehet, hogy egy alkoholista drogos senki vagyok, de nem szörnyeteg…
Lassan felállok az asztaltól, kezem a könyvére csúsztatom. Ennyi volt Grisam…legalább te boldog leszel! Nekem ennyi se jut az életben.
- Hozzám.
Suttogom a fülébe, ahogy elhaladok mellette és egy csókot nyomok az arcára. A mellkasomhoz ölelem a könyvemet és hátra se nézve, elhagyom a klubhelyiséget…ugyan Grisam! Te még ahhoz is gyáva lennél, hogy utánam eredj.
Semmi baj. Így van ez rendjén.
Mindig is jobb leszel nálam.

Nem tudom hol voltál eddig Gordon Esterhas. Nem tudom melyik fa mögött bujkáltál, hogy melyik sötét folyosó végében ácsorogtál. De most itt vagy. Velem. Csak velem. Ez mindennél többet jelent nekem. Magam sem értem a helyzetet.
Közelebb hajolok, átkarolom a nyakát a kezemmel és óvatosan, gyengéden csókolom. Úgy, mint ezelőtt senkit. Úgy, ahogy soha nem mertem, mert azzal kiadtam volna magamat. Életemben először érzem a tüzijátékot. Érzem a különlegességet, már-már a szerelmet. Nem azért csókolom mert el akarok érni valamit, hanem mert közel érzem magamhoz.
Remegve simogatom végig a karját. Olyan, mint egy álomkép, amihez ha hozzáérnek, akkor szertefoszlik. Nem akarom beszennyezni az érintésemmel, nem akarom rosszá tenni, nem akarom, hogy miattam rossz legyen neki. Annyira jó, annyira tiszta, nem tehetem ezt vele. Érzem, ahogy végigfolyik egy könnycsepp az arcomon. Ha ezelőtt egy hónappal tudtam volna, hogy Gordon besétál az életembe, akkor nem alázom meg magamat ezerszer és ezerszer csak azért, hogy mások elfogadjanak, hogy mások szemében jobbá legyek. Ha egy hónappal ezelőtt tudtam volna, akkor nem sírtam volna át éjszakákat.
Véget ér a csók, a szemébe nézek. Folynak a könnyeim és rázkódok a visszatartott zokogástól. Ha tudtam volna…annyira gyűlölöm magam. Annyira, hogy elképzelni nem tudná senki. Most látom csak igazán, hogy mi lett belőlem. Olyan ember lett számomra az élő tükör, akiről nem is gondoltam volna. A baj, hogy ez elől a tükör elől nem tudok elmenekülni.
Nem foglak tönkretenni. Legalább téged nem. Nem tehetem meg, hogy magammal rántalak. Túlságosan jó vagy ahhoz, hogy velem legyél.
Nézem és véglegesen eltörik a mécses. Nem tudok mit tenni. Úgy sírok, mint egy kisgyerek. Két év kínja szakad fel belőlem. Felnézek az égre, majd vissza a fiúra. Szeretnék mondani neki valamit. Legalább azt, hogy ne haragudjon, de képtelen vagyok rá.
Megsimogatom az arcát, a száját, ha lehunyja a szemeit, akkor a szemhéján is végigsimítok az ujjbegyeimmel. El sem hiszed Gordon, hogy mekkora kincs vagy. Nem érdemellek meg. Van, hogy valahonnan nincs kiút. Van, hogy nincs kiút.
Hirtelen állok fel a fűből, megszédülök, olyan, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék, mégsem teszem. Hátrálok, még mindig nézem, csóválom a fejemet és most saját számat érintem.
- Ha előbb jöttél volna…
Suttogom sírva. Nem bírom levenni róla a szememet. Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. Először és megmásíthatatlanul. Fontosnak érzek valakit az életemben, aki mellettem áll, aki az életemet mentette meg, mégis ott hagyom. Ott hagyom, mert úgy érzem, hogy ezzel jót teszek neki. Soha nem szerettem még senkit. Senkit.
- Ha előbb…
Lehelem. Ekkor hátat fordítok és könnyeimet törölgetve indulok el a kastély felé. Ha utánam ered, akkor is folytatom utamat. Magányos, félelmetes, kínzó utamat.
Kérlek, maradj velem. Kérlek, ne hagyj el. Vigyázz rám, mert te vagy az egyetlen, akire számíthatok, aki valaha így fog viselkedni velem. Úgy érzem, hogy menthetetlen vagyok…Ezen az estén nem sokat fogok aludni. Sőt, holnap se. Hogy mi lesz kettőnkkel, nem tudom…A szerelem tényleg mindent legyőz?

Van, hogy a sötét gödörből nincs kiút. Van, hogy a fekete felhők lassan feléd úsznak, hatalmas könnycseppekkel ásva téged még mélyebbre, oda, ahova már nem ér el senki segítő keze. Minden egyes nap vágyakozva pillantasz a napsugár felé, amely a fejed felett a fűszálakat melengeti és tudod, hogy soha nem fog a hajadon csillanni a fénye, sohase fogod érezni a melegét. Tudom. Vajon Gordon tudja? Tudja, hogy ki vagyok? Hogy mi vagyok? Hogy csak egy meggyötört kis senki ül mellette, akinek semmi se volt elsőként jó az életében?
Félek Gordon! Nézz rám és láss belém! Lásd, hogy a feneketlen szememben nem valódi a fény. Én már nem látom a fényt. Egy éve nem látom. Annyira vágyok arra, hogy ez másként legyen, de egyszerűen nem megy. Ellökök magam mellől mindenkit, felégetem magam mögött a múltat, az összes hidat. Nincs hova, nincs kihez visszatérnem. Nincs se múltam, se jelenem, se jövőm.
Látom a szemében azt, amit nem szabadna. Beleborzongok és lesütöm a szemem. Hirtelen szeretném, ha eltűnne rólam a sár, nem lenne iszapszagom. Hihetetlen módon szégyellem magam. Azt, hogy tényleg idáig jutottam. S most, mintha Gordon szemével látnám magamat.
- Ha te mondod, elhiszem!
Veszem fel újra a beszélgetés fonalát, ránézve a békalencsékre. Annyira nyugodtan pihegnek, hogy szinte bűn róluk olyat feltételezni, hogy nyughatatlan lények volnának. Ám valamiért mégis elhiszem a fiúnak, amit mond. Talán csak azért, mert szeretnék megbízni benne és próbálom nem beskatulyázni, mint a többieket. Mint az összes többi embert, aki a közelemben van, vagy csak megpróbált a maszk mögé látni. Könnyebb ugyanis így tenni, mint belátni, hogy bárkinek is fontos lehetek. Ez lehet az én legnagyobb problémám, a legnagyobb csatám, saját magammal.
- Gordi a béka!
Ismétlem a szavait és mosolygok. Hát csak nem marad annyiban ez a téma. Vicces. De mielőtt még felnevetnék, ujjai hozzáérnek az enyémekhez. Görcsös szorítást érzek a gyomrom tájékán, menekülni szeretnék. Nem érdemlem meg, hogy valaki ilyen gyengéden érjen hozzám. Nem taszíthatom a pokolba az ő lelkét is. Ha valaki fontos számomra, akkor jobb, ha távol marad tőlem.
Hirtelen telepszik ránk a csend. Tudtam, hogy mindig mindent elrontok. Mindig teszek, vagy mondok valami olyat, amit nem kellene. Utána pedig jön a néma csend. Ez jár nekem. Annyiszor elképzeltem már az ilyen pillanatokat és valahogy az álmaimban is így értek véget. Mert véget ért nem?
Nézem kérdőn. Nem merek megszólalni, csak magam ellen tudok beszélni, az pedig rontana a helyzeten. Ám ekkor fordul a kocka és rá kell jönnöm, hogy butaságokra gondoltam. Meg kéne lepődnöm, mégsem teszem. Az emberek már csak ilyenek. Rosszabbnak képzelik el a dolgokat, mint azok valójában. Én pedig mindig a legrosszabbra készülök, így nem érhet csalódás.
Közelebb jön, én pedig megdermedek. Olyan vagyok, mint egy jégkirálynő, aki ezeréves álmát alussza. Képes arra, hogy egyetlen érintésével felolvassza a rég elvesztett álmokat, a régi érzéseket, a vastag jégpáncélt? Érintése nyomán lehull az elkorcsosult valóm? Bár így volna. Mondd Gordon! Láthatom melletted a fényt? Kihúzol a gödörből? Van elég erőd és türelmed hozzám?
Lehunyom a szemeimet, amikor arcomhoz ér. Évek óta nem engedtem senkinek, hogy ennyire finoman a bőrömhöz érjenek, nem, nem engedtem. Miért pont neki engedem meg?
Van, hogy két idegen, két kirekesztett, egy csodálatos percnél találkozik. Van, hogy egymásra találnak és újra hinni kezdenek, ám lehet, hogy csak elsétálnak egymás mellett, elszalasztva ezzel a lehetőséget, hogy boldogok legyenek. Azt hiszem, hogy mi most egymásra találtunk. Még mindig csukva van a szemem. Hosszú, seprűszerű pilláim remegnek. Félek attól, hogy az egész egy álom. Mint ahogy a boldogság is csak egy álom számomra. Elérhetetlen, sebezhető, törékeny.
Hagyod, hogy szárnyaljak melletted. Elfogadsz olyannak amilyen vagyok. Miért teszel ilyen botorságot? Miért akarod, hogy boldog legyek? Kérlek…kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek…
- Ne köszönd…
Kinyitom a szemeimet végül és tekintetünk összefonódik. Egy láthatatlan kapocs köti össze őket, olyan, amit nem tudok eltépni, hiába akarok. Vagy talán már nincs hozzá erőm, hogy saját magam ellen tiltakozzak? Miért vonom meg magamtól azt, amit Gordon szívesen adna? Nem tudom. Nem tudom. Tanácstalan vagyok.
- Mondd Gordon! A béka valóban királyfivá változik, ha megcsókolják?
Ejtem ki puhán a szavakat és kicsit közelebb hajolok. Újra becsukom a szemeimet. Arra vágyok, hogy megcsókoljon. Vajon lesz tűzijáték? Mindig arra vágytam, hogy érezzek valamit egy csóknál.  Kérlek! Legyen tűzijáték! Annyira szeretném…az azt jelentené, hogy van értelme, hogy nincs minden veszve, hogy tényleg van esély. Esély arra, hogy te légy az, aki megvált engem. Megfosztasz bűneimtől a mosolyoddal, a nevetéseddel…azzal, ahogy megsimogatod arcomat. Piedesztálra emelsz, holott a pokolban lenne a helyem.
- Köszönöm.
Suttogom. Azt szeretném megköszönni, amit a fiú is. Azt a lehetőséget, hogy jobbá legyek, mint amit valaha is remélni mertem. Kérlek vigyázz rám!

Kérlek vigyázz rám. Könyörgöm neked, ne tégy tönkre. Hát láss belém végre. Lásd, hogy ki vagyok valójában, lásd a félelmet a mozdulataimban, a rettegést a hangomban, a kettős lelkemet, a viszontagságaimat. Nincs nyugtom, nincs menekvésem. Csupán egy félelem gombolyag vagyok, egy talárba bújtatott ősrégi érzelem.
Miért teszed ezt? Miért vágysz arra, hogy újra köztük légy? Ha a helyedben lennék, akkor boldog volnék, hogy már nem az uralmuk alatt szolgálok. Félelmetes egy világban élünk, ahol a gyengék elbuknak, ahol halniuk kell azoknak, akik nem megfelelőek.
Nézem Grisamt.  A szemeimben, valahol túl a szivárványhártyán, a retinámba égeti magát az arckifejezése. A vágyakozása. Régen nem éreztem ilyen hevességgel semmit, mint ő. Vajon tényleg ekkora hatalma van annak, ha valaki menő? Tényleg én volnék az, aki miatt visszatérhet közéjük? Mi lesz ha nem? Csak egy újabb csalódás…csak egy újabb csalódás…csak egy újabb csalódás.
Átkarolom a nyakát, nem hagyom, hogy egy aprócska puszival érjen véget a mi kis kalandunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit tud, mi az, amiért annyi lány a bugyijába pisilt. Furcsa. Én nem érzek semmilyen varázst. Nincs tűzijáték. Sohase volt még tűzijáték az életemben egy csóknál.
Óvatosan átdugom a nyelvemet a szájába. Persze, hogy én akarok irányítani. Persze, hogy nem engedem ki a gyeplőt a kezemből. Lehetetlen, hogy ne így legyen. Nincsen más választásom. Ilyen vagyok. Erre Grisam egy ideje már rájött. Lehet ezért is került. Ezért nincs tűzijáték.
Azt akarom, hogy a nyelveink csatározzanak egymással. Hogy érezzem a puha húsát, a vágyakozását, ahogy ajkaink eggyé válnak. Túl sokat képzelek bele a pillanatba, hiszen még a szemeimet is lehunyom.
Azt mondják, hogy ellenségeinket közel kell tartanunk magunkhoz. Nos Grisam, épp most szereztél magadnak egy szenvedélyes barátnőt.  Legalábbis egy időre. Amíg helyre rázódik az életed. Amíg helyre rázódik az életem. Mert az a legfontosabb, hogy az én életem rendeződjön.
Kinyitom a szemeimet és csak nézek rá. Értetlenül, mintha valami eltört volna. Mintha leejtettük volna az üveggömböt, mintha a világ hangos csattanással, millió kis szilánkra törött volna. Újra egyedül vagyok és mindig is egyedül leszek. Soha nem fogok olyan fiút találni, aki az álarc mögé lát és azért szeret, aki vagyok.
- Csak addig a pillanatig, amíg szükségünk van a másikra. Nem tovább.
Nézek rá jelentőségteljesen és naivan, reménykedve újra közelebb húzom. A fenébe! Történjen már valami! Könyörgöm, történjen valami! Az nem lehet, hogy soha nem érzek semmit! Nem nagy a kérésem. Csak dobbanjon meg a szívem, ha megcsókolok valakit. Nem akarok úgy többé csókolózni, hogy nincsenek érzéseim. Ennél nagyobb büntetés talán nem is létezik.
- És most, ha nem bánod, akkor térjünk arra a részre, ami nekem is jó.
Ejtem ki puhán a szavakat, majd mellé sétálok, tenyeremet ráhelyezve a vállára nyomom vissza székbe, hogy az ölébe telepedhessek. A karját óvatosan a derekamra csúsztatom. Ekkor, ha jól figyel, hallhatja a szívem néma reccsenését. Egy újabb törés, egy újabb karcolat a korcs kis semmin. Magam vagyok és magam maradok.
Pillanat. Tűz. Rémület. Akarat. Düh. Vágy. Szív. Drog. Könny. Kín. Pillanat. Tűz. Rémület. Akarat. Düh. Vágy. Szív. Drog. Könny. Kín. Pillanat. Tűz. Rémület. Akarat. Düh. Vágy. Szív. Drog. Könny. Kín.
Nem dobban. Nem létezik. Nem él.
- Átváltoztatástan? Oktass mester!
Nevetek fel és szabad kezemmel a combján végigsimítok. Igazából azt akarom, hogy tudja, sohasem leszek az övé. Soha nem tud olyan szépet mondani nekem, amitől őszintén rándulnak mosolyra az ajkaim. Hogy soha nem fogom majd a kezét szerelemből, soha nem szól majd neki egyetlen pillantásom sem. Pedig csak erre vágyok. Hogy végre legyen valaki, akire önfeledten ránevethetek, aki tudja, hogy minden pillantásom csak neki szól, aki nem bábuként használ a saját céljai elérésére.
Egy évvel ezelőtt kinevettem volna azt a szerencsétlent, aki azt mondja nekem, hogy a későbbiekben meg fogom csókolni Grisamot, hogy az ölében fogok üldögélni. Hát hova jutottam? Mi volt az a pont, amikor mindent elszakadt? Amikor az életem, mint egy foszlott gyöngysor, megakadályozhatatlanul szétesett?
Ments meg! Nem vagy gonosz! Légy a megmentőm, az aki utat mutat, hogy merre tovább. Van, hogy egy varázslat véget ér, van, hogy egy élet véget ér. Talán mindenkinek jobb lenne, ha nem is léteznék. Talán egy nagyobb adag majd megoldja a problémáimat…a békalencsés kispatak tökéletes helyszín hozzá. Majd azt hiszik, hogy belefulladtam a vízbe. Ugyan! Még ehhez is gyáva vagyok! Vagy mégsem…?
Ha látná a fiú, hogy mire készülök, bizonyára undorodva lökne el magától. Csalódna az illúzióban, ami vagyok. Ettől félek a legjobban. Hogy még az illúziót sem tudom tovább fenn tartani. Hogy előbb utóbb tényleg végem lesz. Félek.
- De tudod, ha már így áll a helyzet…akkor talán illene elvinned valahova randizni egyet.
Mondom és mosolygok. Semmi sem őszinte rajtam. Nem őszinte a mosolyom, a nevetésem, a hangom, a sminkem, a ruhám. Csak egy álom vagyok, egy rémálom és mindenki saját maga dönti el, hogy beenged e az életébe. Hogy kísérthetek-e kedvem szerint.
- Nem gondolod?
Kérdezem, miközben belelapozok a könyvbe, amit eddig olvasgatott. Nem olvasom a sorokat, csak bámulok őket. Jobb így tenni, mint bárki másra nézni a klubhelyiségben. Olyan csend lett az előbb, mintha bejelentették volna, hogy valaki meghalt. De nem érdekel. A lelkemnek ennél sohasem lesz rosszabb….hát legalább valakinek segítek. Valakinek segítek…segítek? Biztos, hogy segítek?
Mondd Grisam! Ezzel a mennybe juttatlak majd, vagy a pokolba? Nézz rám és mondd meg! Én a mennybe kerülök, vagy a pokolba? Mi lesz velünk? Mi lesz veled? Mi lesz velem?
Minden más, mint régen volt.
Odakint halkan hull a hó.

Tényleg ennyit látsz belőlem Grisam? Hogy egy senki vagyok? Hát te se látod a vérágas szemeimben a láthatatlan könnyeket? A félelmet? Azt, hogy ugyan, menő vagyok, de én inkább menekülnék a halálba, mint, hogy ezt élvezzem? Hát nem látod, hogy számomra ez nem az örömről szól, hanem a túlélésről? Miért viselkedsz még mindig így velem? Nem ők a szörnyetegek … nem ők! Te vagy a szörnyeteg! Van egy érzés, amit az ember sohasem tud lemosni magáról, hiába sikálja véresre a bőrét. Ez pedig a gonoszság. Te ugye nem vagy gonosz Grisam? Te nem élvezed azt, hogy bántasz, ugye nem? Nem taszítasz még jobban az őrületbe…nem engedem!
Ha egyszer elmesélném neked, hogy miként jutottam ide, biztosan csak azt a szokásos mosolyodat villantanád fel, amivel azt mondanád, hogy kisanyám ennyit érsz. Igen, igazad van. Tudom, hogy ennyit érek. De mondd! Miért kell ezt mindig belém sulykolni? Miért nézel állandóan így rám? Nem tudnád egyszer félretenni az ítéleteidet és annak látni, ami vagyok?
Az egész tavaly nyáron kezdődött. Elmentem pár buliba, nem törődtem azzal, hogy ezzel felégetem magam mögött a múltamat, hogy egy olyan szörnyeteget teremtek, akit senki sem tud kezelni, senki, még én se. Hogy lehet valaki menő?
Igyál, pasizz, kavarj a legmenőbbekkel, sminkelj, öltözz kurvásan. Manapság már nem ér semmit, ha szép a pofid, okos vagy és jó a beszélőkéd. A fiúknak egészen más kell, hogy észrevegyenek. Gombold eggyel lejjebb az ingedet, húzd feljebb kicsit a szoknyát….szinte szégyellem magam, hogy ilyen lettem. Ha Grisam gondolataiba láthatnék, akkor bizonyára csak helyeselném, amilyennek lát. Bólogatnék és le is kevernék egyet magamnak, hogy gyorsan térjek észhez.
- Igen Grisam…játszunk. Csak mi ketten.
Suttogom neki, még közelebb hajolok. Egészen ott vagyok az arca előtt. Orrunk szinte összeér. Látni akarok a szemében egy villanást, ami azt jelzi, hogy arra gondol, amire én is. A mosolya arra sarkall, hogy eszerint cselekedjek.
Érzem, ahogy bámulnak minket, ahogy a tekintetek felperzselnek kettőnket. Lehet, hogy csak azért, mert furcsa, hogy szóba állok a fiúval? Vagy csak mert, ahogy behajolok, kibukkan a bugyim? Fogalmam sincs. Igazándiból nem is nagyon érdekel. Azt tudom, hogy tényleg szükségem van rá ahhoz, hogy valóban boldoguljak a tantárggyal.
Nem voltam elég érthető, hiszen nem esik le neki, hogy nem valamit ajánlok, hanem valakit. Még hozzá magamat. Mind a három srácot ismerem és kettőnek már mondtam nemet. Attól függetlenül hallottam vissza a pletykákat, hogy csak egy éjszakára voltam jó. Nem tagadtam, nem ellenkeztem, egyáltalán nem is foglalkoztam az egésszel. Ám most nekem is itt a lehetőség arra, hogy visszavágjak nekik. Mindegyiknek. Hogy miért? Mert rohadt jól esik!
Kicsivel még közelebb húzódom hozzá, talán egy milliméter hiányzik ahhoz, hogy ajkaink összeérjenek. Szeretném, ha érezné, hogy mennyire csábító tudok lenni, amikor én is akarom. Én választom a fiúkat és nem ők engem. Ez mindig így volt. Nem szűröm össze akárkivel a levet. Leheletem csendes gyilkosként öleli körbe, parfümöm pedig émelyítőn dől a nyakamról, amint az artériám hevesen kezd  lüktetni.
- Legyen, segítek!
Mondom és nem lépek hátrébb. Kicsit talán még homorítok is a háttammal. Egészen olyan vagyok, mint egy cica. Egy macska, amit arrébb rugdalnak, amikor csak tudnak, ő mégse képes tenni az ösztönei ellen. Állandóan csak megy előre, mert hajtja a vére. Nem tehet róla. Én viszont igen, csak éppen mire ezt belátnám, már késő.
- Ne sajnálj…ne jótékonykodj! Inkább falj fel! Tépj szét!
Hangomat kicsit elmélyítem, hiszen a suttogó, kissé rekedtes hang mindig bejön, ha elakarok érni valamit. Ha a fiú nem tiltakozik, akkor kezem felemelkedik, megpihen arcán, közelebb húzom, még közelebb, végül pedig ajkaimat az övére tapasztom. Soha nem vonzódtunk úgy a másikhoz, mint ahogy egy fiú és egy lány tud, de talán ez most nem is probléma.
Amennyiben már a mondatomnál másként reagál a dolgokra, akkor lehetséges, hogy én értettem félre a helyzetet, ami meg kell, hogy mondjam, elég ritkán fordul elő. De ettől függetlenül ebben az esetben, nem csókolom meg. Érzem a kimondatlan vágyakat…és ha Grisam nem is épp rám vágyik, de attól még ezzel elérheti azt amit akar. Hogy irigyei legyenek azok ott hárman.
Valóban egy olcsó ribanc lennék? Annyira szeretném azt hinni amikor belenézek tükörbe, hogy ez nincs így, hogy mindez hazugság. Ám reggelente, mikor az elmosódott sminkem mögül, a szemfestéktől összeragadt szempilláimmal bámulom magamat, tudom, hogy elvesztem. Elvesztem egy éve, amikor elkezdődött ez az őrület, amikor először vettem a számba cigarettát, amikor először füveztem, amikor először kapkodtam be párat az ezer álomból. Azt hittem nem élem túl. Aztán inni kezdtem. Nem tudom, hogy lehetek életben egyáltalán. Halott volnék?
Ha nem csókolhattam meg szenvedélyesen, akkor kicsit elhúzódok tőle és mélyen a szemébe nézek. Várok arra, hogy megmondja, mit kér. Várok arra, hogy elhihessem, hogy soha többé nem fog megalázni, hogy ő már nem olyan, mint volt. Szeretnék megbízni benne, szeretném azt, ha nem kéne esténként a rossz dolgoktól tartanom. Ha nem kéne a könnyeimet törölgetnem a párnával, akkor, amikor senki sem látja. Nem olyan jó buli, mint elsőre tűnik.
Igazából nagyon rosszul érzem magam. A fiú még mindig pokoli módon ért ahhoz, hogy a másikat megbántsa. Mondhatnám azt, hogy lepattan a falról, az álarcról, ám ez sajnos nem így van. Valahol belül minden gonosz szó, igenis fáj! A fenébe, nekem is vannak érzéseim, még mindig vannak! Miért nem látja ezt senki sem?
Ha a csók megtörténik, akkor szinte a szájába suttogva kérdezem.
- Megfelel az alku?
Ha nem volt csók, akkor pedig türelmesen várok. Belül szénné égek szégyenemben, kívülről pedig hál istennek ez egyáltalán nem látszik. Jobb az mindig, ha nem adok lehetőséget arra, hogy bárki is képes legyen újra teljes erővel belém marni.
Mi lesz akkor, ha Grisam újra alfahím lesz? Ha minden visszatér a régi kerékvágásba? Lesz ilyen? Lehet bármi olyan, mint régen? Hiszek abban, hogy ha egyszer valami elmúlt, akkor nincs értelme annak, hogy azon fáradozzunk, hogy megelevenítsük a múltat. Soha nem térhet vissza. Éppen ezért tudom, hogy az-az angyal, akinek letépték a szárnyait, soha nem fog repülni már. Nem repülök, nem szárnyalok, csak egyre mélyebbre zuhanok a tátongó semmibe.

Te vagy a mindenem. Te vagy az életem. Te leszel örökre az egész életem. A lelkem, a szívem, az összes gondolatom. Van viszont az életben egy pillanat, amikor búcsúzni kell. Ez most pont ilyen. Egyszer talán újra együtt leszünk. Egyszer talán majd újra emlékszel rám. Sírok. Még mindig. Miattad. Azért, mert szeretlek. Azért, mert számodra valóban megszűnök létezni. Azért, mert lehetőségem van rá, hogy kiirtsam az irántam való ragaszkodásod…legalábbis a jövőre nézve. Egy halottól könnyebb búcsúzni, mint a távol lévő élőtől.
Emlékszel Draco? Megígértem neked, hogy örökre. Nálam ez az jelenti, hogy a halálom napjáig a tied leszek, még akkor is, ha te már nem emlékszel rám. Ettől félek a legjobban. Hogy egy év múlva, két év múlva örökre elfelejtesz. De ha így lesz, akkor is boldog leszek, mert tudom, hogy feloldoztalak. Erre vártál egész életedben. Hogy valaki felperzselje a bűneidet.
Megteszem kedvesem. Elégek a bűneiddel együtt, hogy neked egy szebb jövőt adhassak. Kérlek bocsáss meg nekem. Zokogva borulok a nyakába, ahogy Draco a vállamra dől. Átveszem tőle Anabellt, óvatosan a földre fektetve közben a fiút. A lányomat visszateszem az ágyikójába.
Megsimogatom Draco homlokát. Van egy kis időm. Elbúcsúzhatok.
- Emlékszel még szerelmem? Emlékszel, amikor először megcsókoltál? Soha nem foglak elfelejteni. Most és mindörökké.
Suttogom és egy utolsó csókot lehelek ajkaira. Nézem lecsukódott szemeit. Olyan békésen pihen, mintha éppen szépet álmodna. Egy angyal voltál számomra. Egy angyal, akivel együtt szárnyalhattam…s ahogy eleresztettem a kezed, lezuhantam a földre. Újra a mocskos földre. Vége van? Tényleg vége? Vége.
Várni fogunk rád Anabellel. Elhiszem, hogy egyszer újra rendben lesz minden. Érezned kell valahol a lelked legmélyén, hogy mindaz nem igaz, amire emlékezni fogsz. Érezned kell kedvesem. Szeretlek.
- Kész vagy Tya?
Mély hang szól a hátam mögül, nem rezzenek össze, hiszen tudom, hogy apám egész idő alatt a házban volt. Előre kiterveltük a dolgokat, hogy végre mindenki járhassa a saját útját. Draco boldog lesz, én pedig halott. Ez így van rendjén.
- Kezdhetjük ugye?
Kérdezi én pedig Dracot nézve némán bólintok. Nincsen visszaút és ezt tudom jól. Egyszerűen csak nehéz elfogadni. Tudom, hogy fájni fog neki, de meg kell tennünk. Apám bűbájjal felemeli Draco testét, átlebegteti a hálószobámba, bele az ágyamba. Betakargatom, csókolgatom az arcát. Tán érezni fogja a könnyeimet, mikor felébred.
Megfogom a kezét, ujjaimat az ujjaiba fonom.
Apám eközben bonyolult varázslatot hajt végre. Rettegek. Nélküle kilépni a világba olyan, mintha valóban a halál kapuján kéne átsétálnom, magam mögött hagyva mindenkit akit valaha szerettem.

„Csend. Félelmetes csend. Üres a ház. Csak egy közös fotó fekszik épségben az éjjeliszekrényen Dracoról és Tyaról. A lány boldogan integet rajta, arcán nyoma sincs az elgyötörtségnek. Angyalszárny szemöldök, szépen ívelt cseresznyeajkak, hatalmas göndör loknik, bársonymelegségű szempár.
Egy órával ezelőtt még ez a szépséges tündér saját vérében feküdt a padlón. Arcán félelem és rettegés, szemei viszont békésen lecsukódtak. Te tetted Draco. Miután megkaptad az üzenetet Norinától, Voldemort tudomást szerzett a dologról és döntened kellett. Vagy anyád vagy Tyara…a lány egyszer már elárult.
Eredetileg nem akartad megölni, Tyara viszont a szokásos temperamentumával reagált a helyzetre, egy rossz mozdulattal rohant bele a tőrbe, amit Bellatrixtól kaptál kölcsön. Túl késő volt ahhoz, hogy bárkitől is segítséget kérj. Tyara elmondta, hogy szeret. S most mit keresel itt, mikor felébredsz? Emlékezel…és rájössz arra, hogy igazi halálfaló vagy. Voldemort szeme fénye.”

Állok az ajtóban, nézem Dracot. Nem tudom átlépni a küszöböt, felkarolni Anabellt és itt hagyni. Életem legnehezebb döntése. Ezentúl minden más lesz, hivatalosan halott leszek és meg van rá az esély, hogy Draco örökre elfelejtsen…
Megkaptad a családot, a bástyát, a feloldozást. Megkaptad a szívemet, a lelkemet, mindenemet. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek….szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg!
Éjjel van már. A lámpa fénye lágyan világít meg kettőnket. Draconak megmozdul a keze. Ideje mennem. Újra elöntenek az érzelmek, hullnak a könnycseppjeim.
- Isten veled szerelmem!

Egyszer eljön az ember életében, amikor felkiált magában : Hát végre itt vagy! Téged kerestelek egészen idáig. Azt hiszem, hogy nálam is megtörtént ez most. Ebben a pillanatban, ahogy a sáros hajtincseim mögül nézek a fiúra. Feszengve, kimerülten, a múltam súlyának terhe alatt. Nem beszélne így velem, ha tudná, hogy ki is vagyok valójában. Hogy milyen is vagyok valójában. Nem nézne rám ilyen kedvesen és nem érezném azt, hogy szükségem van rá. Lehet, hogy csak erre a pár órára, lehet, hogy pár napra, hónapra, vagy még tovább. Magam sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy valami történik. Olyan, ami nagyon régen nem történt.
Esetlennek érzem magam, olyan vagyok, mint egy virágszál, amit már csak egy vékony cafat tart a tövén. Amit már félig letéptek, de még reménykedik az utolsó erős szél lökés előtt. Mielőtt végleg, menthetetlenül a sárba hullanék. Te vagy a reményem Gordon! Lehet, hogy csak a fáradtság sugallja a gondolatokat, de számomra édes mindegy ezen az estén.
Az-az igazság, hogy olyan régóta vágytam már arra, hogy ezt érezzem, hogy most, amikor megízlelhetem, nem engedem, hogy csak úgy elszálljon a pillanat. Túlságosan régen imádkozom érte. Magamért. A világért. A lelkemért. A tébolyult gondolataimért. Úgy érzem, hogy te megmentettél. Magamtól. A világtól. A lelkemtől. A tébolyult gondolataimtól. A haláltól. Annyira félek. Elmondhatatlanul félek.
Hangosan felnevetek. Kacagásom kristálytisztán szeli át az esti homályt. Rég nevettem így. Nem merem elhinni, hogy valóban az én hangom ez. Túl valótlan, az este is túl valótlan. Minden az. De ez így jó. Legalább lesz egy álom, amibe kapaszkodhatok. Ami tartja bennem a reményt.
Óvatosan meglököm Gordon karját, miközben jóízűen nevetek. Nevetek a saját nyomorúságomon, a mondatain, mindenen. Ki akarok nevetni mindent és mindenkit. Újra és újra és újra és újra.
- Szóval tényleg este van. Pedig már elbizonytalanítottál. Hirtelen azt hittem, hogy hajnal van. Nem is süt a hasamra a Hold!
Tettetett csend. Kérdőn nézek, direkt módon a hasamra. Aztán pedig a fiúra. Aztán felnevetek! Hát persze, hogy csak viccelek! Nem vagyok én buta lány, hiába látszok annak. Megvan a magam esze, a tudásom, csak éppen nagyon kevés embert engedek be a falak mögé. Kevés ember láthatja azt, hogy érek valamit, amit persze nehéz elhinni az embernek, ha még saját maga is másként látja a dolgokat.
- És én lemaradtam erről a harcról? Ne már! Tudom ám, hogy csak azért mondod, hogy felvágj!
Teszem hozzá az előbbi mondandómhoz és mosolygok. Hogy miért húzom szegény fiú agyát? Mert próbálom tompítani a bennem lüktető sötét gondolatokat. Próbálom elhallgattatni őket, aminek a legjobb módja az, ha valami egészen másról beszélek. Valami vidámabbról, kedvesebbről. Kedvesebbről? Igen…lehet, hogy ilyen az, amikor kedves vagyok?! Jézusom, hova jutottam?
- A döntéseink alakítanak minket…
Ismétlem a mondatot és egy pillanatig elsötétülnek bogárszemeim. Igen. A döntéseink alakítanak minket. Annyi ideig okoltam mást azért, ami lettem. De én tehetek róla. Én nyúltam a piához, a droghoz. Én változtattam magamat szörnyeteggé, egy ronccsá. Csakis én tehetek mindenről. Én. Én. Én.
Ha most egyedül lennék, eltakarnám a kezemmel az arcomat, majd utána leeresztve addig ütném a felhúzott térdeimet, amíg lenne bennem erő. Néha az igazság fáj. A fenébe is! Az igazság mindig fáj!
- Mit szólsz a békalencsés fiúhoz? Vagy simán a békához? Esetleg a lencséshez? Tudod…
Hirtelen hallgatok el. A szavaimban semmi bántó nincsen, érezni rajtuk a viccelődést, ám eszembe jut valami. Igen, a békáról. A mugli mesékben, ha egy békát megcsókolsz, királyfivá változik. De ezt jobb, ha nem osztom meg a fiúval. Mind a kettőnknek jobb. Ilyen butaság is csak az én agyamban leledzik.
Le kell győznöm magam a vágyat, hogy ne mondjam azt neki, hogy : Nem hiszem, hogy fontos lennék számodra. Én soha senkinek nem voltam fontos. Mondd meg, hogy miért pont neked lennék az? Miért Én lennék neked fontos?
Helyette azonban, hogy ne legyünk csendben, gyorsan felveszem a mondandóm fonalát.
- Nos, ha már ilyen bátor voltál ma este, akkor talán jutalomként megérdemled, hogy akár …
Csend. Újabb csend.
- Megismerhess.
Halkan ejtem ki az utolsó szót és áldom az eget, hogy az este segítségemre van. Nem hagyja, hogy a fiú meglássa az arcomra költözött vörösséget. Beletúrok mocskos hajamba.
Közelebb csúszok a fiú mellé. A szemébe nézek. Talán most először.
- Nem vagy állatbuzi…se békás fiú…se acsarkás srác.
Suttogom. És gyorsan a békalencsékre nézek. El se hiszem róluk, hogy olyan vad teremtések lennének. Most hihetetlen nyugodtan pihegnek.

Ott állok, mint egy hülye. Olyan ez az egész helyzet, mintha bármi változott volna és most én mondhatnám meg, hogy ki mit fog tenni. Ugyan … ez nem így van! S talán soha nem is lesz így! Mindig is az a megalázott kislány leszek a lelkem mélyén, amilyennek elrendeltetett a sors. Kívülről erős, szexi, egy cafka. Belülről pedig egy magányos kis senki. És még én próbálok úgy tenni, mintha most megmutathatnám Grisamnak, hogy ki a főnök? Igen! Megpróbálok úgy tenni! Mert a szívemnek így jó. Mert látom azokat a pillantásokat, amiket Grisam régi haverjai vetnek felénk. A fele azt hazudta, hogy megvoltam neki, főleg, miután a ranglétra tetejére másztam. Az-az igazság, hogy egyetlen fiúval voltam ez idáig és azt is a mai napig bánom. Egyikhez sincs közöm, akik ott álldogálnak. Viszont ismerem a helyzetet, ismerem a vágyaikat.  
Nagy lendülettel huppanok le a fiúval szemben, feltéve a harisnyás lábaimat az asztal sarkára, szépen egymásra, hogy még véletlenül se lehessen belátni közéjük. Ismerem a trükköket, a pillanatokat, amiket meg kell fogni. Fogalmam sincs, hogy mit fog hozni ez a pár perc, de érzem a csontjaimban, hogy nem adja magát könnyen a kicsike.
Nem utállak Grisam. Ugyan te évekig terrorizáltál és bántottál ok nélkül, én nem utállak. Hogy miért? Mert Isten ha becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Mennyire tiszteletlen, hogy gondolataimban Istent emlegetem. Pedig hinni kell valamiben.
- Hogy miből Grisam? Érzem rajtad, hogy égsz a vágytól, hogy nekem segíthess! Hogy minden álmod ez volt!
Direkt hangsúlyozom ki a mondatban azt a bizonyos szót és hagyom, hogy saját humorom miatt, mosolyra ránduljanak cseresznyeszínnel festett ajkaim. Felnézek a plafonra, mintha az égiekhez fohászkodnék. A fiúnak úgy tűnhet, hogy annyira se méltatom, hogy ránézzek egy ilyen közvetlen mondat után. Helyette azonban valóban imádkozok. Ha Grisam nem segít, akkor nagy valószínűséggel elmondhatatlanul nagy bajban leszek. A Roxfortban nem sokáig tűrik meg azokat, akik nem veszik komolyan az órákat. Én pedig átváltoztatástanból egyre többet hiányzok. Egy ideig Windflower előtt ültem az egyik padban, aztán egyre kevesebbet láthatott. Mindig akadt jobb dolgom. Ez azonban nem mehet így tovább. Nem rohangászhatok minden áldott percben a gyengélkedőre, egy csomó butasággal, csak, hogy megússzak néhány leckét. Hova jutottam? Ki lettem én?
Igazából semmi se fog változni. Már mint Grisammal, velem és a többiekkel. Előbb vagy utóbb a lúzerből újra a ház királya lesz, a cafka pedig csak a lúzer cafka marad.  Az a baj ezekkel a jelzőkkel, hogy ha ilyen komolyságút ragasztanak rá az emberek, az egészen a hetedik év végéig elkísérik. Igen…meg kell tanulni, hogy a rossz hírnév is jobb, mint a semmi. Na azt persze nem nevezném rossznak, hogy szívesen venné bármelyik fiú, ha az ágyába kerülnék, de azt már igen, hogy én nem ilyen vagyok, még mindig nem. Csak kell valami, ami megvéd tőlük. Ami igazából pont olyanná tesz, mint ők. Azt mondják, hogy ki kell ismerni az ellenséget.
- A baj mindig nagy…főleg ha rólam van szó. Lássuk be. A balhé nem ér semmit, ha nem emlékszik rá senki egy hét múlva. A gond most az, hogy ha nem segítesz, akkor nem, hogy a balhémra nem fog senki emlékezni, de rám se. Ugyanis nem leszek már itt, hogy lássam…valószínűleg.
Hát persze…a balhék. Sose én szítottam a tüzet, inkább én voltam az, aki a lángokban égett, áldozatul. Visszavágás lenne a nyers modorra? Egy kis ízelítő a múltból? Magam sem tudom. Elegem van abból, hogy még mindig szekál.
Elkezdem piszkálni a körmömmel a másik kezemen a körmömet. Annyira lefoglal, hogy még véletlenül sem jut eszembe egy szép mugli öklössel leteríteni Grisamot. Pedig milyen gyönyörű jobbos volna! Sóhajtok egyet. Mostanában túl sokat sóhajtozok…lazítanom kéne, kieresztenem a gőzt, de ez nem igazán megy, ilyen helyzetekben.
Felhúzom a szemöldökömet. Még hogy mi haszna lenne belőle! Nem, hogy megköszönné, hogy a múltbéli dolgok után egyáltalán szóba állok vele, nem….még kötekedik! Csodálatos! Úgy látszik, hogy a dolgok sohasem változnak. Mennyire igazam volt már a legelején.
- Még mindig szeretsz játszadozni Grisam?
Kérdezem és figyelem, ahogy tekintete valahova egészen máshova kúszik…lassan, tapogatózva, rettegve, magányosan. Egy percre elhalványul undorító flegma énem. Amint lehajtja a fejét, kihasználom az alkalmat és ránézek a csókolózó gerlepárocskára.
Halkan felhörrenek. És még rám merik azt mondani, hogy ribanc! Kitépem annak a kis nyomoréknak legközelebb az összes haját, ha csak csúnyán néz rám. Tekintetem összetalálkozik a pár mellett álldogáló fiúéval. Ő is Grisam haverja volt régen. Nagyképű, arrogáns seggfej mind. Világnyelven szépen bemutatok neki. Mi mást csinálhatnék? Nem szeretem, ha csak úgy bámulnak az ilyen alakok, mint azok…
Milyen jó dolog az, ha belül még tud érezni az ember. Ránézek Grisamra. Ott ül előttem és hirtelen úgy érzem, hogy a kezemben van a boldogsága kulcsa. Ráadásul mennyire furcsa, hogy meg se fordul a fejemben az, hogy megtagadjam tőle.
- Rendben. Játszunk. Nézz rám. Csak rám figyelj.
Suttogom halkan…a hangom gyengéden száll rá a fiú vállaira, palástként körülvéve, egy pillanatig megóvva minden rossztól, minden lekezeléstől. Azt szeretném, ha élvezné a mi kis játékunkat. Ha emlékezne erre a percre hosszú ideig. Kissé felemelkedek ültemből, csípőmet nekidöntve az asztalnak.
- Azt szeretnéd, ha olyannak látnának azok, mint régen voltál? Miért nem hiteted el velük, hogy neked megvan az, ami nekik nincs, és annyira akarják?
Kérdezem és kicsit közelebb hajolok. Döntés elé állítom. Igen. Ideje eldöntenie, hogy mi szeretne lenni. Olyan ember, mint aki volt, vagy pedig megbékélni a helyzettel és ebből kihozni a legjobbat. Olyan emberekre számíthat ugyanis, akikről nem is sejtené. Csak fel kell ismernie a lehetőségeket. Állok ott kissé előrehajolva. A dekoltázsomban megcsillan a nyakláncom. Egyszer hittem benne, hogy létezik, amit ábrázol. Egy angyal szárnyának a körvonalai.
- Mint mondtam, szükségem van rád.

Magam alá húzott lábbal üldögélek a köves kertben. Kezdem már unni, hogy minden estét a hűvös éjszakában töltök. No nem azért, mert álmatlanságban szenvedek, vagy mert nincs jobb dolgom, hanem mert megnyugtat.
Egy olyan csendes világot mutat nekem, ahova nem fér be akárki. Ahonnan távol marad a harag, a gyűlölet, a nagyképűség, csak én vagyok és a feketéllő ég.
Ebben az esetben harmadik szereplőként megjelennek a kővé dermedt virágok is. Figyelem az egyik orchideát. Annyira különleges volna, ha élne. A virágok olyanok, mint különböző aprócska világok. Nem tudni, hogy pontosan mit rejtenek, de abban biztos lehet mindenki, hogy csodálatos a titkuk.
Változatosság kedvéért nincs a kezemben cigaretta. Leszokóban lennék? Nem hiszem.
Épp csak elfelejtettem lehozni magammal, s ma már így alakult a helyzet, akkor megpróbálok jót cselekedni a saját testemmel.
Fázósan húzom össze magam és kezdem méregetni Tonyt. Sok hülyeséget hordtak már össze a Griffendélesek róla, sok pletyka jutott el hozzám is. Egyszer vagy kétszer beszélgettünk, talán pont bulik alkalmával. Sok mindenre nem emlékszem, még a tegnapból sem.
Felhúzom a szemöldököm, amikor arra leszek figyelmes, hogy felém igyekszik. Ezek a pasik sosem adják fel. Nem értem, hogy miért van ez. Nem adok nekik olyan jelet, hogy gyere megkaphatsz, mégis mindig azt hiszik, hogy ez másként van.
- Ha már ilyen udvariasan felajánlottad a kabátod, elfogadnám köszönöm!
Nem vigyorodok el, de belül éppen a nevetőgörcsömet fojtom el. Igen…ezek szerint van alapjuk azoknak a bizonyos pletykáknak. Mint általában mindennek.
Mivel felajánlotta, így kinyújtom a kezemet érte.
Ha oda adja, akkor felveszem és beleborzongva a melegbe kicsit leengedem a lábamat, aztán felhúzom térdeimet. Olyan ez a hely, mint egy elátkozott mesevilág. Mint a mugli mendemondákban az elvarázsolt erdő, vagy nem tudom. Nem vagyok otthon az ilyesmiben.
- Ha szeretnél ülj le. Csak nem foglak kiátkozni magam mellől….igen. Norina. Emlékszem rád, meg aztán a nőügyeidtől van tele a ház.
Mondom és most már muszáj megeresztenem egy halk nevetést. Szépen festenénk, ha fognám és egy Stuporral ártalmatlanítva helyben hagynám. Na abból aztán lenne pletyka…nem hiányzik egy újabb. Bár mit tudok tenni, ha ilyen fiúk találnak meg? Nem menekülhetek egész életemben. Na meg azt mondják, hogy addig egy senki vagy, amíg nem beszélnek rólad.
- Szeretem az estéket. Nyugalmasak. Ilyenkor gondolkozhatok…hát te? Azt ne mondd nekem, hogy ilyenkor szoktál csajozni járni!
Pedig lehetséges. Ahogy végignézek Tonyn, rá kell jönnöm, hogy nem rossz pasi. Van benne egy különös sárm, ami vonzóvá teszi. Mondjuk, szó sincs olyasmiről, hogy a lábai elé vetném magam és könyörögnék azért, hogy nézzen rám, de be kell vallani, ha valaki nem a rondák táborát képviseli.