{ Damien }

  Az életem talán azért alakult úgy, ahogy, mert nem ismertem az anyámat. És végül is az apámat sem – bár itt sokkal inkább maga a fogalom hiányával volt a baj.
   Anya belehalt a születésembe, így a vele való bármi nemű érintkezés eleve kiesett. Apám elvileg mindig is vidám, kedves ember volt, amikor pedig összejött anyával, akkor a mennyországban járt. Aztán jöttem én, és elvettem élete értelmét – sosem mondta ki, de valahol mindig is ott lappangott köztünk, hogy ez az én hibám.
   Amíg nem tanultam meg beszélni és járni, addig az apai nagyszüleimnél laktunk – anyai ágról a felmenőimet sosem ismertem. Imádtam Londont, imádtam azt a házat, illetve azt, amit jelentett nekem: boldogságot, szeretetet, otthont. Akkor még tudtam nevetve szaladgálni az udvaron, vagy mosolyogva játszani az állatokkal – mint egy kisgyerek, egy igazi kislány.
   Aztán egy napon apám kijelentette, hogy haza megyünk. Meglepetten néztem rá, és valami olyasmit gügyögtem, hogy én otthon vagyok, de nem hatotta meg. Szerintem nem is érdekelte. Fájdalmas búcsút vettem a nagyszüleimtől – csak később gondolkodtam el azon, vajon miért hagyták, hogy kicsússzam a kezeik közül?
   Mindig is utáltam Dublint. Nagy város volt, koszos, az emberek pedig ridegek. A házunk kisebb volt, mint a nagyszüleimé, én mégis tátongó űrnek éreztem a világ egy mély zugában, ahova száműztek. Utáltam óvodába és suliba járni, bár mindig mosolyogtam – egyszerűbbnek találtam, ha egy csendes kislánynak tartanak, semhogy megtörtnek. Nem voltak barátaim, de rosszakaróim sem. Átnéztek rajtam. A szobám sötét sarkában barátkoztam meg a tömény magánnyal.
   Apám ritkán volt otthon, és akkor sem volt igazán magánál. Ivott. Csak ült a konyhában, kezében az üveggel és siratta magát. Vagy ha már ittasan jött haza, akkor csak elesett egy küszöbben és ott maradt tisztulatig – hogy aztán előröl kezdhesse, természetesen.
   Nem különösebben foglalkoztam vele, hogy őszinte legyek. Mivel ebben nőttem fel, még csak nem is sejthettem, milyennek kellene lennie. Hogy milyen egy igazi család, egy apa. Az viszont mindig is rosszul esett, amikor nagyapa meglátogatta apámat és megpróbálta lebeszélni az életviteléről – csak akkor ezek a viták még nem voltak érhetőek számomra. Nagypapa mindig bejött hozzám is, megkérdezni, hogy vagyok. Több alkalommal felajánlotta, hogy mehetek vele, ha szeretnék, de én folyton visszautasítottam. Sosem értettem, miért kéne vele mennem – addigra a boldogság meg az otthon valami nagyon távoli, érintetlen ismeretlent jelentett.
   A tizenegyedik születésnapom eleinte ugyan úgy telt, mint a többi nap. Nem is tudtam igazán, mi az, hogy szülinap – nem arra asszociáltam, amire egy gyereknek kéne. Őszintén szólva, nem asszociáltam semmire. Ajándék, torta, mosolyok? Ugyan már.  Ám azon a napon mégis kaptam valamit: a jövőmet, egy levél formájában.
Kibontottam, és ámulva olvastam a sorokat. Természetesen mindig is tudatában voltam a Varázsvilágnak, ám az nem élt körülöttem. Apám sosem beszélt rólam, a mugli iskolában pedig jobbnak láttam nem kérdezni felőle.
   Aznap apám a nagyiékkal jött haza. Egyedül csak a nagymama volt boldog: mosolyogva hozzám lépett és szorosan megölelt. Apám kivette a kezemből a levelet, ránézett, majd nagyapám felé dobta. ’ Már tizenegy éve! Tizenegy éve vagyok egyedül! ’ – emlékszek tisztán apám siránkozására.
   Egyikünk sem figyelt rá.
   Csillogó szemekkel nagyapára néztem, aki mosolyogva mondta, hogy egy hónap múlva meglátogatjuk az Abszol utat. Nem tudtam, merre van az, de közelinek éreztem magamhoz. Valami, ami mindig is hiányozott belőlem, tőlem.
   Az első néhány évemet apámnál töltöttem. Semmi nem változott, nem érdekeltem jobban. Ha tehettem, csak a nyári szünetre mentem oda, utáltam ott lenni. A Roxfort lett a második otthonom, mint sokan másoknak.
   Egyszerűen imádtam. Tartoztam valahova, valamihez, és ez mámorító érzés volt. Rég volt ekkora lelkesedésem akármi iránt – már kezdtem azt hinni, hogy teljesen kiszállt belőlem az élet. Pedig nem, de még mennyire, hogy nem! Bár nem vagyok kifejezetten jó tanuló, eleinte mindent élveztem: nyitottam az új dolgok felé, figyeltem, koncentráltam. A tanárok többségével megvoltam, de Umbridge… az a nő kiakasztó volt. Utálom a rózsaszínt, és utáltam őt is, a módszereivel, meg a nyávogó hangjával együtt.
   Eleinte féltem az engem körülvevő sokaságtól. Ha az ember huzamosabb ideig van egyedül, kicsit ijesztő a tömeg, még ha nem is különösebben foglalkoztak velem. Hiába is próbáltam volna tagadni, érdekeltek, és valahogy mindig voltak körülöttem. Figyeltem, ahogy egymásra mosolyognak, barátkoznak, veszekednek. Ahogy a felsőbb évesek beledobálják a nevüket a Trimágus Tusába, a reménykedő arcokat, hogy talán ők lesznek a kiválasztottak…
   Nem vettem részt semmiben, csak figyeltem. Próbáltam a távolból kiismerni az embereket, meg úgy az egész iskolát. Eleinte tényleg nem akartam közéjük olvadni, aztán kezdtem beleképzelni magukat a helyükbe. Talán tényleg boldogok? Vagy ez az egész csak egy látszat, hogy könnyebb legyen? Csak egy felvett álarc, egy ostoba maszk?
   Aztán a Sötét Nagyúr akcióba lendült. Mire sikerült volna elfelejtenem apámat, tett róla, hogy ne így legyen. Apám... besokallt. Feladta minden reményét az életével, vagy sokkal inkább a tengődésével kapcsolatban. Kiabált, ordibált nem létező alakokhoz. Nem járt el dolgozni. Beleőrült a kiszolgáltatottságba, a tehetetlenségbe.
   Egy éve mondtam azt, hogy elég. Hagytam egy – talán felesleges – levelet apámnak, hogy hazamegyek. Nagyanyámnak csak annyit kellett mondanom, hogy meguntam Írország zöldjét – London pirosa jobban bejön. És a Roxfort is közelebb van. Nem kellett semmit válaszolnia ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, miért döntöttem így. Nagyapám is csak helyeslően bólintott.
   Akkor értettem meg, miért fűzögetett annyi ideig, s hogy én milyen buta voltam.
   Eltelt egy év azóta. Apám a Mungóba került, én pedig megtaláltam az otthonaimat.
   Tökéletes vég egy elfuserált történetnek, nem?