Fáradt vagyok. Pedig aludtam. Tudom jól, ez nem fizikai fáradtság. Ez az, ami már hónapok óta nyomaszt. Sőt, igazából ha teljesen őszinte akarok lenni önmagammal, meg kell valljam, már azóta tart hogy Őt megismertem. Nem tudom miért van ez így. Hisz az ember azt hinné a szerelem felemel, többre sarkall, szárnyakad ad… Nos engem a mélybe húzott és a pokolra taszított. Igen, a pokol, már ha látezik, biztosan barátságos hely lesz számomra. Én biztos nem érdemlek más. Miért is édemelnék?
udom hogy felmentették. Olvastam. Ezzel volt tele a Reggeli Próféta és minden más egyéb szennylap… Igen, még ezzel a tudattal se könnyebb. Még így se. Bár tudom, hogy itt, a Roxfortban biztosan nem futhatunk össze. Azok után ami volt, sose kapja vissza a pozícióját. úl bizalmas kör ez, én pedig túl naiv voltam. Mostmár mindegy, csak az számít hogy nem kell látnom, és hogy itt, a kastályban nem érhet el… nem bánthat… nem akadhat a nyomomra.
Nagyon remélem senkinek nem is fog eljárni a szája… Bár, még ha így is lenne és meg is tudná hogy visszajöttem Franciaországból, akkor sem hiszem hogy felkeresne. Hisz végül is én hagytam el őt…

Visszafolytok egy lehullni készülő könnycseppet a szépséges porcelánarcról. Nem érdemli meg hogy ennyire hiányozzon. Én pedig nem érdemlem meg hogy ennyire fájjon. Ám az érzelmek kiszámíthatatlanok. Igazából lehet hogy csak Luc miatt volt ez ennyire kegyetlen. Hogy szinte ugyanazt éltem át, persze kivételesen halál nélkül… De hát így se könnyebb. Sőt… akkor legalább gyászoltam, most viszont csak magamat sirathatom. Mindössze ennyi maradt. Na meg az iskola. Igazából önmagam sem tudom, miért is jöttem ide vissza. Hisz csak a nyomasztó emlékek vannak köröttem itt is… Önkéntelen eszembe jutnak a szép és a kegyetlen pillanatok…. Ajkaim megremegnek, így beléjük harapok. Nem, ez nem lehet.. Erős vagyok, mindig az voltam. Semmi nem tört meg. Sem ami réges rég történt, sem Luc halála, sem Ben, sem a Mungó, és most Brandon Gray se fog. Nem hagyom neki, nem adom meg ezt az örömöt. Képzeletben látom magam előtt önelégült pillantását, sunyi mosolyát, az arcot, amelyet egykor imádtam, ám mára csak keserű emlék. Amibe szívem szerint az öklömmel ütnék kegyetlen lendülettel. Ám most nekem nem marad más, az óratoronyba vezető ajtó kapja a feketelevest. Hangosan csapódik be utánam, s nem fáradok a hátrapillantással. Nem nézem, hogy kit zavartam esetleg meg. Szinte érzelemmentes arccal indulok el lassan, nyugodtan. Csak én tudom hogy belül a lelkemben a legsötétebb viharok dúlnak. Félúton azonban megtorpanok, hisz rádöbbenek, hol is vagyok. A könyvtártól idáig nem is figyeltem az utat, mindössze ösztönösen mentem, mint máskor is oly sokszor…

Ám most felpillantva a toronyra, mély levegőt kell vennem… kellene, de a tüdőm összeszorul. Lopott csókok tolulnak elmémbe, elfeledett kézfogások, elsuttogott ígéretek, amelyek sose váltak valóra, sose nyertek értelmet…
Miré? Miért ismétli a sors mindig önmagát? Yvette Delacour-nak sosem fog boldogság jutni? Mit vétettem az univerzum ellen? Hisz próbáltam jó lenni… én… igyekeztem…
És most itt vagyok, a Roxfortban, újra, szerelem nélkül… barát nélkül… család nélkül… egyedül, kirekesztve.
Lehajtom a fejem, szőke tincseim az arcomba hullnak. A könvytárból kivett köny, melyet eddig hosszú, vékony, immár gyűrűtlen ujjaim tartottak szép lassan elernyednek, s halk puffanással hull a földre. Én pedig siratom a feltámadó szélben, magam, a múltam, a jelenem, a jövőm… az elcseszett életem.

Bimm-bamm.
Az óra üt. A hangja olyan, mint egy ítélethozó hangja. Mély, és keservvel teli. Miért ilyen ez a világ? Könyörgöm! Hisz ennek az órának nem így kellene ütnie. Nem ilyen mélynek és sötétnek kellene lennie a feladatának, hisz így újra és újra az eszembe idézi; múlik az idő. Rohamosan.
Bimm-bamm.
Lelkem megszakad, ahogy Brandon feláll, esetlenül és törékenyen, mint egy szárnya szegett madár. Lassan már nyomokban sem lehet megtalálni Őt. Mintha árnya lenne önmagának, de a baj az, hogy nem tudom hol is kezdte elveszteni önmagát. Talán Emma halálakor? Talán a bálon? Netalántán, mikor megszöktünk a Roxfortból?  Az biztos, hogy nem a karja levágásánál. Az már az utolsó utáni csepp volt, aminél borult minden. Egyszerre sajnálom és gyűlölöm, szeretem és csodálom ezt az embert. Mégsem tudok neki semmit adni. Semmi segítséget…
Szavai mélyen vájnak belém, mintha keselyűk zabálnák fel a testem, és a lelkem, s egyre jobban érzem, semmim sem maradt már.
És Ő nem érti. Egyszerűen nem fogja fel, hogy ha elhagy vagy eldob, mint egy koszos rongyot, akkor tényleg végérvényesen magamra maradok. Örökre. Mert tudom jól, ismerem magam ennyire már, hogy onnan nem lenne visszaút.
Mit beszél ez? Neki kellene megmentenie engem. Önző vagyok, igen, hisz én még csak fikarcnyit se tudtam segíteni neki a Sötét Jegy miatt. Ennyit ért hát a sok végigtanult év, az iskolaelsőség, a sok könyv bújása… hasznavehetetlenség az egész!
És most, még arculcsapásként, elküld magától.
Legszívesebben sikítanék. Könnyeim lassan a szemeimbe tolulnak, miközben mellé lépek, és a kezemmel az arcához érek, óvatosan, mintha csak egy virág lenne, amit nem akarok bántani.
Finoman fordítom magam felé az arcát, miközben legördül egy könnycsepp az arcomon.
- Tudom, hogy nem tennéd meg. Ismerlek. Szeretlek. Ezért vagyok veled. Nem hagylak el, sose foglak… de te se küldj el, kérlek… mert akkor én fogok örökre elveszni. –
Homlokom az övéhez nyomom, miközben mély levegőt veszek.
- Menjünk vissza a Roxfortba, együtt. És mutassuk meg, hogy nem hagyjuk cserben őket. És egymást sem. Mutasd meg Brandon, egyszer és mindenkorra, hogy melyik oldalon is állsz! –
A szavaim végeként erős nyomatékként egy csókot lehelek a szája sarkára, s meghagyom neki a döntés jogát. Mert innentől kezdve rajta áll vagy bukik minden.

Vérszomjas tekintet. Igen, ha tehetné, megölne. Itt és most. Ez pedig csak növeli bennem a dacot. Ösztönös a testem reakciója, felszegem az állam és kihúzom még ettől is jobban a hátam. Várok, és várok. A másodpercek lassúak és elkínzóak. Majd robban az átok, de nem a gyilkos pillantás gazdájától, hanem épp ellenkezőleg. Ez meglep, mivel a társától vártam az átkot, de ezek szerint nem ő volt a gyengébb láncszem.
A reakcióm gyors, hisz az életem múlik rajta, és hozzá kell tenni sikeresen, hisz a fejem felett süvít el és csapódik a falba. De azért nem sokon múlt....
Eldőlök oldalra végig a karomon majd a hátamon gurulva, hogy végül félig térdelve kiáltom el az első átkot ami eszembe jut egyenesen a támadóimat célozva.
- Stupor! –
Csakhogy mindeközben a tizedmásodperc alatt a mély öblös hang, amely megzavarta a halálfalókat testet is ölt egy óriási monstrum személyében, s lehet az átkom pont őt találta célba? Az aztán akkor a pech....
Minden esetre, még a levegő is benn reked a tüdőmben, ahogy először mérem végig az óriást, s egy percig csak tátott szájjal meredek, no és közben sűrűn imádkozom azon, hogy a fiúk ott hátul kitaláljanak valamit, ha egyáltalán még nem hagytak itt magamra a veszedelemmel és Mayával együtt, akit fél szemmel látok egy lefegyverző bűbáj kíséretében. Basszus, ennek a lánynak el kellene gyorsan tűnnie innen ha életben akar maradni. De hát csak összeszedte magát a lány az első döbbenetből… s ez valahol kicsit örömmel tölt el. Időm viszont nincs ezen gondolkodni, hisz az a pár pillanat sokat nyom a latban amit nyert nekem. Nagyon de nagyon sokat. Egész pontosan annyit, hogy addig beugrok az egyik oldalára dőlt és félig összetört törmelékdarab mögé, amit nem tudok behatárolni mi is lehetett egykoron… talán a könyvtár ajtaja?
S még ha így is volt, most átmeneti két másodpercre ad ennyi kisszusszanásnyi védelmet, hogy ez alatt az idő alatt eszembe jusson egy újabb átok, aki elősegítheti vitathatatlanul  kilátástalan helyzetem reménybeli pozitív változását, és talán addig is megvéd a felém elsülő ismeretlen varázslatok tömkelegétől. Csak remélni merem, hogy addig is változik a helyzet és kikerülök a kutyaszorítóból, mert valljuk be; most nyakig ülök a slamasztikában.

Agyam lázasan forog, hogy mit is lehetne tenni még, ám Irma elvonja a figyelmem. Csak remélni tudom, hogy a többieknek volt eszük és kimenekültek. A konyhák felé talán még nem értek el, és van esély ott kiszökni. Vagy meglehet hogy a biztos halálba küldtem a társaim? Csak remélni tudom, hogy nem így lesz. Maya arca sem nyugodt, látszik a feszültség. Mélyet sóhajtanék, ám belém fagy a szussz, mikor Irma ellök, s ész nélkül rohan az ajtó felé, majd lendülettel be is vágja maga mögött.
Szint ugyanebben a pillanatban nyílik ki az ajtó. Szóval ennyit a menekülőútról.
Körbetekintve ketten maradtunk Mayával, és már nem használhatjuk a csapóajtót anélkül, hogy fel ne fednénk az átjárót.
A fene egye meg!
Féltérdre esve a kezem ösztönösen a hátam mögé nyúl, a pálcámért, ami az övemre van erősítve, de egy percig habozok, amint meglátom a tanári párost.
Megmenekültünk!
Legalábbis ez az első gondolatom, s ez egy halvány reményt ad nekem, egész addig, míg meg nem látom, hogyan ragadja meg egyikük Maya karját és viszi el mellőlem.
Mire felocsúdok már a könyvtár végébe járnak, háttal nekem.
Elindulok, de mindössze két lépésig jutok.
Az ajtó újra kivágódik, de ezúttal a kezemben ott a pálca, és a halálfalónak szegezem. Nem kérdés hogy az; azok az undorító szemek…
- Nem rossz szándékkal? – nevetek fel, és hangom érdes. Húznom kell az időt, egyszerűen muszáj. Remélem a hátul gubbasztók kitalálnak addig valami okosat.
- Ha tényleg így lenne, akkor nem jöttél volna ma ide. Sőt! Nem hordanád a kezeden azt az ocsmányságot! –
A rózsafa pálca nem remeg meg a kezemben, s erre most külön büszke vagyok. Felötlik bennem, hogy meghalok. Hogy ez a senki, aki fenyeget itt engem, minket, ez öl meg. Bárhogy is, remélem Brandon majd megsirat. Vagy legalább emlékszik majd rám. Akkor legalább volt értelme az életemnek.
A férfi hangos felkiáltására, amivel a professzorokat hívja kaján mosoly ül ki az arcomra.
- Mint látod, csak egyedül vagyok, úgyhogy máshol kell keresned az áldozatod. –
Félek hogy túlfeszítem a húrt, félek hogy nincs megállás. Így hát már az első igék a nyelvem enyhén vannak, hogy minden aprócska, meggondolatlan rezdülésre amit a másik akár óvatlanul is tesz kimondjam őket, s akkor a másik csak abban reménykedhet, hogy rossz célzó vagyok.

Eleinte nyugodtan lépkedek, majd ez futássá változik, ahogy hallom a hangot, ahogy hallom a kiáltásokat, s az első átkokat. Hát megkezdődött, Isten irgalmazzon mindannyiunknak.
Szemem előtt csak egy cél lebeg; el kell érnem a könyvtárba. Persze mindeközben ott motoszkál bennem a félsz, eszembe ötlik Brandon arca, de hamar elhessegetem, ahogy a neki megtett és ezzel megszegett eskümet is, hogy biztonságban kivárom a harcok végét. Ha a könyvtárba érek kimenekíthetem onnan az embereket. Hisz én jártam oda Granger-en kívül a legtöbbet, s tudom minden rejtett zugát. Ha valaki, hát én segíthetek a bajba jutottakon, és egyszerűen képtelen vagyok csak tétlenül ülni míg mindenki más harcol a halálfalók ellen.
A levegő beszorul az oldalamba, lüktet és szúr, de nem törődöm vele. Az egyik folyosószakaszon emberek rohannak, nem tudom barát-e vagy ellenség, így homlokegyenest az ellenkező irányba rohanok, és éles kanyarral veszem be a sarkot, majd a következőt, míg az üres könyvtárfolyosóra érek. Ez, mivel belsőbb része a kastélynak még védett, a harcok a külsőbb részeken zajlanak… még.
De ki tudja meddig?
Hangosan csattan mögöttem az ajtó, s egyetlen percem van felmérni a károkat. Félelmem beigazolódik, hisz a diákok jó része itt van, és közülük rögvest felismerem Mayát, aki a helyzet magaslatán próbál uralkodni. A pánik már ide is beette magát, érződik a könyvek édes illata mellett. Keserű félelem. Ez rossz, nagyon rossz. Valahol engem is elfog egy percre a rettegés. ÉS ez már tényleg baj. Kizárom hát az elmémből a folyosón látott párharcokat, az éles hangokat, a sikolyokat. Ide még nem ért el, és ha sietünk nem is fog itt találni minket.
Felemelem a kezeimet, nyugtatólag, nem aggódom azon hogy valaki esetleg nem ismerne fel, és hangosan beszélni kezdek.
- Mindenki nyugodjon meg! Még van időnk. Pálcákat elő! Ismeritek a varázslatokat, tudtok védekezni. Ne habozzatok, annyi stuport küldjetek rájuk amennyit csak tudtok! –
Sosem voltam jó lelkesítő beszédekben, de most kellő elszántságot kaptam az utóbbi fél évben. Igazában ezzel ha csak azt érem el, hogy mindenki rém figyeljen, már volt haszna és értelme az egésznek. Kicsit meg is illetődöm az ezt követő enyhe csöndön, így gyorsan Maya mellé lépek, hogy segítsek neki a rettegő lánykát megnyugtatni.
Most nincs időm tétovázni, muszáj valaki aki segít, s valamiért ő az, akit elsőre felismertem, így míg a  a barátnője kezeit fejtem le annak füleiről, közben rá pillantok és komoly hangom adom ki neki az utasításokat.
- Remélem legalább te észnél maradsz. Segíts kérlek a többieknek. Arra van egy hátsó kijárat, ami levezet az ebédlőbe, hátra a konyhákhoz. A nagy könyvespolc mögött van a csapóajtó. Húzd meg a ’Sosem láttam úszkát és más varázsmadarat’ című könyvet. Menj, siess! Nincs vesztegetni való időnk. –
Kiáltok rá, mikor egy percre még dilemmázik, ám mindössze csak ennyire jut időm…

A kezem tördelem, miközben gondolataimba merülök. Érzem magamon Dante tekintetét, de ő csak nem szól semmit hosszú percekig. Vár, mint én, bár Isten tudja kire és mire. Talán csoda kellene, de valahol mélyen legbelül tudjuk, semmi ilyenre nem számíthatunk. Az áporodott levegő, melyet beszív a tüdőm rikoltva fújom ki az orromon, s ekkor mintha elszakadna a cérna. Mindkettőnknél...
~Szerintem be kellene menned hozzá... Talán... jót tenne neki. Beszélj vele, menj vissza!
A tekintetem mindent elárul ahhoz, hogy a férfi elhallgasson és ne túl lelkesen fejezze be a mondatot. Hisz ő bele se tud gondolni nemhogy átérezni azt, amin most keresztül megyünk. Én voltam itt, amikor szenvedett a másik, én néztem tehetetlenül végig az egész tusát, én hallottam az üvöltéseket, én nem aludtam éjszakákon át, s erre most ő oktat ki?
Dühömet lenyelve felállok és egy percig lehunyt szemmel várom, hogy elmúljon a harag, és visszanyeljem a Danténak szánt nem kívánatos mondatokat.
Lépteim hangosak és egyenletesek, amikor benyitok az bajtón Brandon összezuhanva mint egy baba ül a padlón. A látván y elkeserít, de nem állok meg.
Az ajtó záródik, halkan kattan a néma csendben, majd én lépek mellé, és guggolok le hozzá, a térdére téve a kezeim. Ha ettől is kiakadna, most már én pofoznám fel... mert egyszerűen ez már nekem is sok.
De inkább a némaság marad, csak a karok tárulnak ki, hogy átöleljenek, és ugyan ki lenne olyan szívtelen, hogy ellen tudjon állni egy kisfiú tekintetének? Mert Brandon ebben a pillanatban olyan, mint egy elveszett kisgyerek, s nem tudom tőle megtagadni a kérését.
- Nem érdekel, mennyire veszélyes...ez nem csak rólad vagy Tudjukkiről szól. Rólam is! -
Elhúzódom tőle, hogy láthassa az arcom. Nem viccelek, nem kertelek. Így érzem, és vállalom ennek minden következményét. Még ha az is lesz, hogy esetleg nem élem túl... Hisz... valljuk be ez amúgy sem túl jó élet már így.
- Ez... az egész, ami van, ugyanannyira felháborít engem is. Ugyanúgy aggódom az ott maradtakért, és részese akarok lenni. Én a Roxforthoz tartozom, az az igazi otthonom. Talán hiba volt eljönnöm onnan... de még így is, hogy megtettem, akkor is vissza kell mennem. Nem nézetem tétlenül, hogy harcolnak és meghalnak annak a hatalom-ittas szörnyeteg mániájának! Kérlek Brandon, értsd meg....!-
Hangom elcsuklik, és elszomorodom, mert félek minden magyarázat hiábavaló lesz ennek a konok és szemtelen papasnak a megtöréséhez. Mert ismerjük Brandon Gray-t... és tudjuk, hogy ő aztán sose volt egy könnyű eset.

A járkálás, az ideges tekintet, tudom, túlfeszítettem a húrt. Tudom, micsoda kínokat él meg, minden téren. Mégsem érdekel most ez a része a dolognak, hisz az agyam egyetlen információ körül kering.
Megtámadják a Roxfortot.
Szívem zakatol, mikor megérintem a másikat, s a reakció, ami nem marad el, megrendít.
Nem vártam volna ezt, és nem így. Ahogy üvölt, kétségbeesetten, mint egy veszett állat, félelemmel a tekintetében. A fejét a falhoz csapja, ahogy a testét is, a gerince biztosan beleremeg a téglával való találkozásba, én pedig egy percre felemelem a kezem, a mozdulat azonban félbe marad, és a nyakamhoz érintem, míg őt vizslatom.
Teljesen kikészült, de szinte semmit nem csináltam. Az ajkamba harapok elkeseredve, várva valamit, de csak lélegzik, és lélegzik, és próbálja átvenni az uralmat a hirtelen támadt őrület fölött. Beletúrok a hajamba, és megfordulok, kezeimet magam előtt összekulcsolva leülök a kanapéra.
Nem nézek Brandonra, nincs semmi értelme. Csak várni tudok, mert csak ez az egy maradt nekem. Semmi más.
Ülök, és a gondolataim vadul cikáznak. Hol ide hol oda csapongok, miközben ott, a pamlagon ülve teljesen mozdulatlan vagyok. A lelkem háborog, a gyomrom émelyeg, és valószínű ha nem lennék kemény, mint egy kő, most hullámokban rázna a rettegés.
Dante lépései megszűnnek, mintha várna, vagy hallgatózna, s ezt igazolja a halk kopogás is, ami a szoba túlfeléről jön. Az ajtóra pillantok, s végül mégis csak a szobában álló férfi kerül az íriszeim kereszttüzébe, de mintha számára itt se lennék. Ő láthatatlan démonokat űz, s nem ér rá velem foglalkozni. Felállok, az ajtóhoz lépek, kimegyek, hagyom, had szedje össze magát. Ehhez nem kellek én, ahogy a fájdalomhoz sem.
Mostanra egy eszköznek érzem magam, akit funkciói szerint használnak. És a magányhoz az én jelenlétem nem szükséges.
Dante aggódó arcán kívül más nem tud különösebben meghatni, főleg, hogy a nyomor kellős közepén élek. Csak intek a fejemmel, és nemlegesen, ebből tudhatja, még nem született se információ, se döntés. Ketten vagyunk némán, és hallgatjuk a másik szobából áradó csöndet.
Nem tudom mit csinál ilyenkor Brandon, de valahogy eljutottam oda, hogy nem is érdekel már.
Gondolom ilyenkor rendszerezi az életét, próbálja elnyomni vagy csökkenteni a fájdalmát, amit a csonk okoz, s meglehet az életét írja át, a maga sajátos módján, amiben nekem jelen állás szerint nincs sok részem.
Ám bennem elhatalmasodik a vágy. A vágy hogy hazamenjek, s ez a haza most nem Franciaország, nem Párizs, és nem is Marseille, a büdös halszagú kikötői garzonnal.
Angliába akarok menni, vissza az iskolába, hisz be kell fejeznem a sulit, letenni a RAVASZ-t, megtalálni Bent, beszélni Sean-nal, megbékíteni Dakotát, megszeretni Izabelt...
Annyi dolgom volna ott... de most mindenek előtt meg kell védenem. A halálfalóktól, Voldemorttól, és a Dante és Brandon -féle emberektől. Segítenem kell nekik, visszamenni és tenni valamit.
A szívem húz vissza, csakhogy a baj az, egy része már itt ragadt, és ahhoz a férfihoz van kötve aki a másik szobában, a csonka karjának démonaival küzd percről percre.

Rettegek odanézni. Félek attól, ami fogad. Minden egyes alkalommal belém hasít a szomorúság és a félelem, ami mindennek köszönhető. Ami körülvesz. Hisz néha elég körbepillantanom, s tudom, magam körül ez a reménytelenség az, ami még inkább belém ivódik. De ha oda nézek, még az életkedvem is elmegy. Szívem szerint meghalnék. És talán ezért is nem eszek napok óta. Vagyis, hogy pontosítsunk, nem is marad meg bennem semmi. Legyengültem, s ezen nincs mit vitatni.
Sosem voltam egy vaskos nőszemély, de kellően sovány vagyok ahhoz, hogy ha tükörbe nézzek elborzadjak önmagamtól. Látszik a kulcscsontom, élesen kirajzolódik a ruha alatt. Érzem, ahogy a csuklóm sokkalta kisebb mint ezeddig volt. A karkötő, ami Tőle van mára már leesik a karomról. Nem mintha ez számítana, de azért ismét csak a szívem szakad meg, amikor a fiók legmélyére ástam el.
Megállom, hogy ne pillantsak oda és mély levegőt veszek. Ezüstszőke tincseimbe túrok, ami az utóbbi időben nagyon megnőtt, és semmi energiám nem volt rendbe tenni.  Szemeim a másikéba fúródnak és mély, hozzám képest szokatlanul élces hangom mondom ki a szavakat.
- Én hívtam ide. Sajnálom, tudom hogy nem kellett volna…. de… Te is tudod, hogy senki más nincs aki segíthetne. Senki Brandon! –
Hangom elakad, szívem megbicsaklik vele együtt. Várom a jussomat, a hibámért, ami lehet helyrehozhatatlan. Igazából mostanra eljutottam arra a szinte, hogy már a levegővétel is hiba mindegy egyes másodpercben, hisz ez itt és most nem élet. Számomra nem. És ezt Ő is tudja, de mintha nem érdekelné.
Ő épp elég dolgon ment keresztül, nem várhatom el, hogy pont velem foglalkozzon. Ám valahol mégis szeretnék elégtételt venni, leginkább saját csorbult önérzetem miatt, s ezért is írtam a levelet, amit talán meggondolatlanul el is postáztam a Londoni címre.
Dante lépései most ott visszhangoznak a szomszéd szobában, s ő csak arra vár, hogy válaszoljunk neki. Válaszoljuk arra a hírre, ami szemernyit se kedvezőbb az utóbbi idő történéseihez képest, sőt, ha lehet így nevezni, akkor a borzadály tetőfoka. Én rettegek, de igazából már magam sem tudom mitől. Talán az, hogy Brandon elmegy, megrémít, hogy nélkülem, pláne. Maga a háború, csak a gondolata is irtózatos. És ha arra gondolok, hogy valaki… valaki meghalhat…
Néha önkéntelen elfog a sírás, s most sem állok messze tőle, de megacélozom magam. Komoly döntés elébe nézünk, s ezt Ő tudja a legjobban. Felpillantok rá, arcom sápadt és beesett, de a tekintetem kellően elszánt, és ismer engem. Levakarhatatlan vagyok. És az is leszek, most mindennél jobban.
- Menni akarsz, igaz? –
Ez tulajdonképp nem is kérdés, s közelebb lépek hozzá a félhomályban, amit csak a faggyúgyertya fest sárgásvörösre, kizárva vele a Marseille koszos kikötőjéből áradó sötétséget.
Kezem emelkedik, és finoman megérinti a felkarját. Nem nézek le. Nem nézek le.
- Nem tartalak vissza. Megértem, ha ezt kell tenned. –
Lesütöm a tekintetem, egy percig habozok, ám mielőtt válaszolhatna, rögtön megszólalok, mielőtt lebeszélhetne.
- De akkor én is megyek. Ha tetszik, ha nem! – a hangomból rájöhet, hogy nincs ultimátum. Nincs vagy-vagy, nincsenek ha-k. Ez van és kész. Vagy együtt vagy sehogy. Vagy így, mi ketten, ahogyan vagyunk, vagy egyáltalán nem.
Kezem lejjebb csúszik és összefonódik a jobb kezével. Ujjaimat az ujjai közé fűzöm és megszorítom. A bal pedig magányosan lóg mellettem. Mert annak immár nincsen párja.

Vacilálok. Gondolkodom. Mindig is ezt tettem. Sosem bíztam másokban, s ennek meg is van az oka. Ő pontosan jól tudja ezt. Miért kér hát tőlem olyat, ami szinte lehetetlen?
Egyszerűen nem fér a fejembe. A szívem szakad meg emiatt. Megint egy olyan kényszerhelyzet, amibe saját magam küldtem szenvedő önmagam. Ez elszomorít egyre jobban és jobban. Nézem őt, ahogy vívódik. Hallom a mennydörgést, de ez semmi az ő mély szavai mellett.
Aztán elered az eső. Hogy hirtelen kezd-e zuhogni, vagy cseppenként nem észlelem. Csak akkor eszmélek fel, mikor már teljesen elázva a hajam a fejemre lapul, s érzem ahogy a víz átnedvesíti a ruhámat, beszivárog a kabátom alá, a felsőmet is átáztatja és ha nem sietek egy fedezék alá még a fehérneműmből is facsarhatom a vizet.
Mindez mellékes azonban Brandon szavait hallva. Nem értem mire akar kilyukadni, és igazából azt sem mire is próbál utalni. Kinek az életét mentené meg? Milyen megbocsáthatatlan dolgot tesz? Mégis, hogyan…?
Érintése puha, megnyugtató. Lehunyom a szemem, de mire kinyitom, már távolabb áll. Csak a hideg levegő cirógatja a bőrömet ott, ahol eddig az ő ujjai voltak. Legszívesebb ráordítanék de nem teszem. Csak állok ott némán, egyedül, elveszetten.
Aztán jön persze a fekete leves. Az a tény, amely már rég tudott, de így kimondva olyan kegyetlenül igaz, hogy arcul csap, mint egy jófajta anyuka a neveletlen gyerekét.
Könnyel telik meg a szemem, de nem tudom mi miatt is egész pontosan. Talán épp hogy már annyi mindenkit vesztettem el, hogy Őt nem akarom. Semmilyen körülmények közt. Legyen bármennyire is gonosz, rossz vagy éppen nehéz eset.
Hisz lássuk be, senki más nem maradt már, és mi több, tényleg magam maradtam. Milyen áldozatra vagyok hát kész érte, és az ő döntése mellett kiállni. Mit fogok ezért feladni? És ami még nagyobb kérdés…; meg fogja-e ez érni nekem?
Az eszem azt súgja: engedd/ Hadd menjen! Fusson, amerre csak lát! Hisz sose látjátok egymást viszont, te pedig túléled. Hisz mindent túlélsz. Erre születtél…
Ám legbelül én magam, az a kis mag, ami ott érlelődik és szenved fellázad. Nem akarok többé egyedül lenni, nem akarok többé megfelelni, nem akarok többé különc és számkivetett lenni.
Ha vele leszek, legalább együtt leszünk. Kell ennél több?
- Veled megyek… -
Hangom halk, mint az eső, de erőteljes. Határozott. És megkönnyebbült.
Hisz végre egyszer én nyertem, és nem az ítélőképességem. És legalább ez örömmel tölt el, noha egyre több minden kezd aggasztani.
Odalépek mellé, és nemes egyszerűséggel megfogom a kezét. A szemeibe nézek, ami egyedül más mint Lucben valaha is, de pont ezért szeretem őt. Őt, Brandont. Őt, Gray-t. Őt, aki Tudodkit szolgálja, és akinek a tetoválás ott a karján. Őt, aki tanít, aki lelkes, aki belém lát. Őt, aki elvesztette a húgát, és örök béklyóként hordozza ezt. Őt, aki szeret engem, s akit én szeretek. Így teljes ez a kör, minden hibájával együtt.
- Hisz nincs más lehetőségem, nem? –
Halványan elmosolyodom, majd megölelem. A fejem a nyakánál és hallom a szíve verését.
Közben pedig szakad az eső. Szünetelnül.

Átölel. Érzem a teste melegét, s ez egy percre megnyugtat. Igazából fura ez a mozdulata, meg is lep, hisz arcáról olyan távolságtartást olvastam le, mint eddig még soha. S lám, mégis átfonja kezeit a vállaimon, magához húz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem érdekel, ha meglátnak, habár nem hiszem hogy sok embernek lenne kedve ilyen időben kimozdulni, s amúgy is a fél iskola tud róla, vagy legalábbis sejti a dolgokat.
Mély levegőt veszek, s benn tartom, kiélvezve a percet, amíg el nem enged, s megint egyedül nem maradok, enyhén fázva.
A hangosan kimondott gondolatára csak egy halovány mosolyra futja tőlem. Na igen, ha olyan kicsi lehetnék, összecsomagolna és zsebre vágna. Mennyire költői…
Egy tized másodpercig el is merülök ebben a furcsa metaforában, amikor mintha egy kisgyerek bújt volna belé, el nem tol magától, mint egy ötévest furán idióta vigyorával. Mintha nem is ő lenne, mintha valami bájitalt ivott volna, s a kérdései…
Csak nézek rá egy szent percig, majd kinyitom a szám, de hang nem sok jön ki rajta, mivel szinte rögtön közbevág….
- Az iskola… -
Mindössze ennyit nyögök ki, amikor is felemlegeti Bent, Yo-t, s ezzel együtt megint indul bennem egy lavina. Sean, a többiek, Luc… az egész eddigi életem.
Ő beszél és beszél, én meg csak nézek, a felét se értve annak, amit mondd. Talán pont azért nem értem, mert a számára már oly nyilvánvaló dolgot az én eszem nem akarja vagy nem tudja befogadni.
A végére, mikorra kibújik a macska a bokorból, egy lépést hátrálok. Megtehetem, hisz szabad vagyok, mindössze a vállaimat fogja vagy a csípőmet, lényegében mindegy is. Ez a kis lépés távolságot ad köztünk, de ettől még elér, pont úgy, mint eddig.
- De… én… - hangom elhal, s a tekintetem elkomorul.
Felfogta, hogy mit is kér? Tudja, hogy ez mivel jár? Szívem egyik fele szinte azonnal menne, szó nélkül, menekülne, futna bele a vak világba.
A másik felem viszont sikít, üvölt és vergődik. Nem akarja.
- Brandon, nekem itt kell maradnom… be kell fejeznem az iskolát. Itt van mindenem… Én….-
Elcsuklik a hangom. Nem akarom megbántani. Azt sem akarom, hogy elmenjen. Értem, hogy kell mennie, s az eszem racionalitása teljesen egyet is ért ezzel a döntéssel, ám van egy másik véglet, ami nem hagy nyugodni.
Vívódom, és ez nyíltak ki is ül az arcomra.
- Én… sajnálom, de… nem tehetem. –
Megbántom, tudom. Őt is csakúgy, mint mindenkit. Most már tudom, mint is mondott Dakota, és a többiek. Igazán rossz ember vagyok, sőt mi több…  tényleg kegyetlen egy ember.

A szavai szíven ütnek. Csak ülök némán. Egy percig olyan, mintha megszűnne a világ. Mintha még a Föld is megállna mozogni… vagy csak nekem tűnik mindez ennyire valósnak?
Kinyögöm azt az egy kis szót, amit talán meg se érdemel, ami akkora nagy teljesítmény tőlem, mint mástól az, ha egy csillagot imádkozik le az égboltról, s erre ezt kapom. Arculcsapást.
Nem is tudom nevessek-e vagy sírjak. Maradt még könnyem? Maradt még mosolyom?
Félek, mivel minden egyszerű egészében tűnik el mellettem, akár Atlantisz az óceán sivárságába és én semmit se tudok tenni ellene. Hiába küzdök, csak annál jobban omlik porba az egész. Mit tehetnék?
Március vége…
Messze van az vagy távol? Közel vagy tova? Mit számít ez már… Hisz elmegy. Elmegy messzire, elfeledve engem és minden mást. Talán így lesz jobb, s egy szent percig el is hiszem mindezt. A szavai mélyek és lassan jutnak el hozzám, mintha egy üvegfal mögött állnék és nem hallanám tisztán.
Lehunyom a szemem, s nem szólok semmit. Térdemre könyöklök, kezeimet összekulcsolom és a homlokomhoz emelem. Mintha imádkoznék… mintha könyörögnék, mintha reménykednék… De hát mire is? Kinek is?
A fohászom nem hallgattatik meg, hisz Brandon kíméletlenül beszél tovább, noha lassan és vontatottan. Ebből tudom, őt is megviseli a dolog. Nem olyan jó színész ő, mint amilyennek képzeli magát. Luc feleennyire se volt, de hát az egy teljesen letűnt életem elfeledett darabkája.
Hátrahagy mindent… ne tudjanak összekapcsolni… rejtőzködni kell…
Belém hasít az érzés, hogy elfeled mindent. Elfeledi a kastélyt, az addigi életét, a húgát, minden viszontagságot és megpróbáltatást. S ez… az, hogy engem is elfelejt egyszerűen, olyan erővel tör fel belőlem, hogy megfordul velem a világ. Egyszerűen ezt nem tudom hagyni, nem tehetem, nem lehet…
Hiányozni fogsz…
Legszívesebben teli tüdőmből üvöltenék erre a pár szóra. Felállok, s szembe fordulok vele. Nem tudom hogy nézhetek ki, hogy mi olvasható le az arcomról vagy épp mi nem. Nem is érdekel. Más esetben igenis csakis ezzel kommunikálok. Nekem a fegyverem a rendületlenség, a hidegség, a kegyetlenség egyesek szerint. Most viszont nem uralkodom önmagamon. Csak a fájdalom marad bennem erősebben, mint gondoltam. S akarom, hogy ő is érezze ezt, hogy osztozzon velem ezen. Hisz ő okozta, ő tehet róla, az ő sara legalább annyira, mint az enyém.
- Miért hagysz itt? Hiányzom? Akkor nem menj el… Ne hagyj itt! –
Dobbantanék szívem szerint, mint egy ötéves dacos kisgyerek, de csak állok és nézem őt.
Majd lassan, végtelen időnek tetsző távolság után a kezem ösztönösen mozdul és nyúl felé, de nem érinti meg őt, hisz ha szabad akar lenni, nem tarthatja senki

Bejött a számításom. Hisz a viselkedésem ezen kissé másfajta formája meglepné a lányt. Már nem hadakozik oly elszántan ellenem. Sőt, mintha készségesebb is lenne, vagy tévednék? Más esetben összefűzném a karom magam előtt várakozóan, ám most nem teszem. Több eszem van annál, mintsem elutasító viselkedési formával zavarjam meg a másik amúgy sem túl tiszta fejét. A látási mód sokat ad. A kérdés csak az, mennyire sokat?
Kivárom a szavait. Nehezen jönnek. Ez tetszik, na nem az erőlködés, hanem a tény, hogy elgondolkodott. Talán egy percre belegondolt a másik oldalba is, talán magát képzelte a helyembe, mit is tehetne. Talán rádöbbent, nem csak egy fél a mocskos, minden téren, hanem valahol mindkettőt érte folt, ahogy felcsapódott a sár.
De vajon tényleg így is van?
Valld be… mondd el mit jelentett ő neked?
Mély levegőt veszek. El akarom ezt neki mondani? El tudom egyáltalán mondani? Hisz a megfogalmazás még saját magam számára sem megy igazán. Hogy teljesítsek egy ilyen kérést…?
Márpedig  érzem, addig nem fog leszállni rólam, amíg meg nem kapja, amit akar. A gond csak ott van, hogy ez esetben örökké a nyakamon lesz.
S mintha kínozna. Mintha élvezné, folytatja.
Hátbadöfted… otthagytad, mint barátot. Pedig neki többet jelentettél.
Legszívesebben felüvöltenék, és zokogással vegyes nevetéssel nyögném ki, hogy igen pont ez [/i] volt a baj!
A védelmedre vágyott… összezavartad, elhagytad. Nyomós indokod volt… a védelmedre vágyott, a védelmedre. A bizalmadra…
A francba is!
Lehunyom a szemem, és előttem peregnek a képek… meg kellene szólalnom, de képtelennek érzem magam erre. Mintha ez a lány oly sokakkal együtt megint egy tőrt döfne belém, és készséggel csavargatná, holott közben mentegetőzve mondogatja, csak segíteni akar.
- Nem tudom elmondani… -
Összeszorítom a szám, az ajkamba harapok. Olyan erősen, hogy fel se tűnik ez a fájdalom. Mindössze a vér enyhe vasas ízért érzem meg a számban. Lehajolok a dobozért, a kezemben forgatom, ezzel is némi időt nyerve.
- Nem vagy ostoba. Sosem állítottam ezt. Csak… nem voltál ott. Nem tudod, nem láttad. Még én se tudom igazán, pedig velem történt mindez… -
Enyhe nevetésbe fúl el a mondatom, ahogy a hisztérikus fejfájás egyre jobban kezd gyötörni. Kezem a fejemhez emelem, egy percig szorítom rá, erősen lehunyt szemekkel. Persze, nem enyhül.
- Nézd, ha valaha is össze tudom foglalni, akkor sem itt és még inkább nem így. Ha tényleg kíváncsi vagy a történetemre, ami nem csak Benhez kötődik de hatással volt a vele való kapcsolatomra is, és sokkal mélyebbre nyúlik vissza, akkor keress meg. –
Felpillantok rá, keményen. Fáradt vagyok, és ezt most igazán neki köszönhetem.
- Ebben az esetben viszont légy pártatlan, ha tudsz. Mindössze erre kérlek. –
Na meg arra, hogy ne támadjon így le, mert ez azért elég vérlázító volt. Nem mintha zavarna, csak akivel ilyen dologról beszélnek, azt nem egy diákoktól zsúfolt helyen, és nem egy folyosó kellős közepén kellene. Ezt talán ő is beláthatja.
- Ezt pedig addig tartsd meg, kérlek. - nyújtom felé a dobozt. Jószándékkal, fehér zászlóként. Átmenetileg talán elástuk a csatabárdot, de hát ki tudja, mikor is lesz a következő menet.
Részemtől ezzel végeztünk. Várok még, hátha egyszerűen beleegyezik, vagy ha nem akkor kínomba már nem tudok mit csinálni. Egyszerűen és szimplán ott hagyom, hisz van még jobb dolgom is.

Nem tudom miért, de egyszerűen megbizsergek. Olyan ez, mintha ezernyi apró kis bogár mászna a hátad legaljától a fejed búbjáig. Az érzés kíméletlenül ráz meg, mintha egy villám csapna belém. Összehúznám magamon a pulóverem, de ekkor jövök rá csak, hogy azt bizony a hálószobába hagytam.
Hogy lehetek ennyire feledékeny?
Nem korholom magam. Értelmetlen és csak időpocsékolás. Majd legközelebb… S ezen a gondolaton megrezdül a szám széle. Mosoly lenne? Talán. Vagy csak egy cinikus önsanyargatás újabb formája. Szinte érthetetlen.
Más esetben halálra rémülnék a hangtól, ám most valahogy ez is természetesnek hat. Ösztönösen pillantok fel a könyvből, s a fejem vele emelkedik egy centit, meglehet a mögöttem lévő ezt még csak nem is érzékeli. Ám én igen. Minek ez a fölösleges újabb mozdulat?
Testem szép lassan, igazában nem is tudom hogy a pillanat mely ostoba törtrésze alatt, de tökéletes lassúsággal mozdulatlanná dermed, s ha nem verne a szívem halkan de ütemesen egybeolvadhatnék a környezetemmel. Mostmár tisztán érzem a tarkómon a tekintetet, amely vizsgál, akár egy jó orvos a betegét.
Tudom jól, dönthetek. Vagy tudomást se veszek róla, amely valljuk be, nehéz feladat, de nem lehetetlen. Vagy kommunikáció valamely válfaját vállalom be. Igazában valahogy egyik sincs az ínyemre. Szívem mélyén kicsit azt remélem Ben az, aki itt ül és bámul, de tudom jól, ez lehetetlen. Ben nincs itt, ahogyan Angliában sem, és ő már soha többet nem néz, mert nézett eleget. Nevetséges hogy ez régen zavart, most pedig cseppet sem ha itt lenne, mellettem.
Lehunyom a szemem, miközben a levegő kiáramlik a tüdőmből. Nyugodtnak kell maradnom, hisz nincs értelme aggódnom. Lehet valaki inspektor, vagy maga Merlin… mit árthat? Hisz amit lehetett, mindet megtettek egy emberrel, aki én vagyok.
Igazából érzem, nekem kell kezdeni a beszélgetést. Ennek pedig egyetlen oka van; az, hogy ő nem fogja. Számára az egy lépés, hogy itt van. S nekem ezt kell megbecsülnöm. Nem fer, ez tény, de az élet mikor is volt valaha az?
Annyi mindent mondanék. Csak most tudatosodik bennem az a sok harag, fájdalom és kín, ami eddig nyomasztott. De nem akarom bántani. Értelmetlen.
Szemeim lassan kinyílnak, s a levegő beáramlik a tüdőmbe. A fény betölti a szemeim, a pupilláim összeszűkülnek. Hangom, noha akaratlanul, de egy cseppet érces a sokáig tartó némaságtól, ám összességében véve semleges. Nyugodt, mint a tó tükre, mély, mint a belseje, és tiszta, mint a vize. Millió cseppből áll össze, mégis csak egynek mutatja magát.
- Hiányoztál. –
Nem, nem éppen ezt akartam. Igazából rohadtul nem. Megkérdezhettem volna, hogy mit keresel itt? vagy miért is néztél át eddig rajtam? esetleg hogy miért nem kerestél eddig? .
Ám mind haragvók, és miértekkel záporozók. Ahogy az én lelkemnek, úgy az övének sem gyógyír. Sőt. Inkább csak fáradt olaj a tűzre. S értelmetlen a miérteken rágódni. Most itt van. A jelenléte, noha a gyomromban ezer pillangó ver szorgosan akaratom ellenére, de megnyugtat.
Keveseknél éreztem ezt, s tudom, ha valamit, hát ezt kell megbecsülnöm. Az emberek nagy többsége nem véletlen nem bír elviselni. Az, aki képes rá, olyan ember, akivel én is hasonlóképp érzek. Eddig féltem tőlük, minden porcikámban. Mára kiveszett minden fajta gyötrődés.
Érzem a jelenlétének vibrálását. Tudom, hogy nem lehet túl messze.
A könyv magától csukódik össze. Ám a fejem nem fordul.
Erre még nem vagyok teljes egészében fölkészülve

Pillanatoknak tűnő napok, hónapok. Hihetetlen, hogy már tavaszodik, s az idő kezd egyre inkább kitisztulni. Mintha a természet is lázadna, s lelkesen fitogtatná a világ felé, igen, én bármit megtehetek. Engem nem befolyásoltok. Hozzám senki nem érhet.
Szívem legmélyén én magam is erre vágyom. Arra az érinthetetlenségre, amelyet ez sugall, s ugyanakkor arra a kedvességre s gyengédségre, amit mindez az. Talán épp emiatt nem is véletlen, hogy a szokásos útvonaltól eltérően nem a könyvtárban ülök, de nem is a padoknál vagy a tóparton.
Igazában ennek többek közt az is az oka, hogy emberek között sem szívesen vagyok mostanában. Amióta ennyire forró a helyzet, és minden vagy hangosan vagy épp némán de lázong, nekem is nehezebb a lelki békémet megtartanom.
Valahogy a lelkem egy része egyet ért velük, s ezt a tudtukra is adná, ám az eszem bizton jelenti ki, eme magatartásforma csak rosszat ad. A jövőm a tét? Meglehet…
Épp ezért újfent egy novellába burkolózom, immáron a sokadikba, hisz az alapvető tanterv noha meglehet egészen átlátható mégis oly száraz és unalmas.
Mellesleg a fenének van kedve mindig csak a bájitalleckét tanulni!
Akármennyire is bírom Foley-t vannak határok, amikor én is csak kiülök és… nem teszek semmit.
Ez a mostani az a pillanat, amikor kilépve a kapun a virágos kertbe találom magam. Vagyis ott találnám normál esetben, ám, mint mindenhol itt is változások álltak be. Igazából ez sem ismeretlen terület a számomra. Voltam már itt párszor, s ilyenkor mindig azon méláztam, a kis kővirágok ha netán egyszer is elszabadulnának szilárd béklyójuktól vajon milyen színt öltenének magukra? Pirosat? Sárgát vagy netán haloványkéket? Milyen lehetett ez a kert, s mi késztette erre a drasztikusan kegyetlen változásra…?
A mágia hatalmas. Ilyenkor látja be csak igazán az ember, s miközben egy szirmot simítok végig, mely hidegen simul a kezemhez, lágyan elmosolyodom. Hisz minden rosszban van valami jó. Megmaradt abban a kicsiny tökéletességben, ami megadathatott neki valaha is ezen a világon. S ezt hirdeti itt nekünk, amíg világ a világ…
Az ölemben lévő fekete könyvre pillantok. Kopottas teteje kissé megszakadva de még kitartóan tartja magát. A lapok szinte már sötétsárgák mintsem fehérek, s az illata… a mélyről jövő illat, az igazi öreg köteteké. Még így is érezni.
Eszembe jut egy hasonló történet. Ám hirtelen saját magamat is meglepve elkergetem a gondolatot. Hisz mi értelme gyötrődni?
Ujjaim fürgén nyitják ki a száraz lapokat, amelyek lelkesen zizzenve adják meg magukat. Szemeim falni kezdik a sorokat, mint egy szomjas gyerek az éltető vizet egy percnyi szünetet se hagyva. Fel sem tűnik, hogy társaságom érkezhet. Nem is érdekelne, ha a világ dőlne is össze.
Egyszerűen megszűnök így itt létezni. És egy másik életbe kerülök.
Abba, ami meg van írva a sorok között.