szobra emelkedik a körvonalazott filozófia. Lenne még tér kitölteni az űrt, egymásba csatolni alfát és omegát. Mohósága hajlik is rá, hogy töménytelenül ontsa a szavakat világképéről, életérzéséről. Először teljesen és maradékok nélkül adja át a lényeget. De ez nem az a történet. A helyszín és az idő is más. Talán a szereplők is. De akaratlanul tovább kell folytatni, mert a vita így kívánja. Oszlopoknak rugaszkodjon neki, és próbálja ledönteni a rozoga épületeket, hogy aztán saját köveiből építse újjá. - Megint hibás. Mindannyian valakik vagyunk. Te is, én is. És ezt rendkívül sajnáljuk, mert rájöttünk, hogy senkinek lenni jobb, kifizetődőbb. De ahhoz először mindenkinek kell lennünk. - elvont, ködös, megfoghatatlannak, már-már paradoxnak tetsző mondat. Tekintete mégsem riad vissza. Nem esik szét a blöffnek is felfogható mondatok után. Pókerarc? Magabiztosság sokkal inkább. Vakon bízik ebben a támaszban, éppen azért, mert egyszer már látta, kellően megszemlélte. Most se tekint rá, sokkal inkább rezzenéstelenül figyeli a mardekárost. Egy ütemnyivel hosszabb hatásszünet, idegesítő fáziskésés, szükséges némaság, jogos csönd. Annak hívja Sean aminek akarja. Errol nem nevezte el, meghagyta névtelenül, kategóriáktól mentesen, hadd ússzon el a felejtés folyamán ebben a tudatban a törpe pillanat. - Tudod te is... Ott lapul benned, megbújva a barázdákban... - apró mosolynak indul a szája, de a fájdalom visszarántja az izmokat. De már így is látni lehetett, hogy ez nem olyasmi, mint az előzőek. Ez sokkal másabb, valami őszintén örülő, zajtalan boldogság. Egyszerre festett félelmetes, és kellemetlenül otthonos érzést pofájára. - Ha megfogadsz egy jó tanácsot: Engedd szabadon. Merj elgondolkozni egy este.

Látszólagos fölény tetszik ki szavaiból. És mintha ezekre a kontrákra valóban ő került volna nyeregbe. De talán többet kellett volna nézni az utat, mint a lovat. Legalábbis, valami efféle közhely kezd beigazolódni a srác következő kijelentésével. Elfordul. Hátat fordít. Megtagad. Ilyesmi egyszavas mondatok miatt kezd lassan vérszemet kapni, és mivel nem látják mimikája enged a torzulásnak. Összeszorított száj, bikamód orron vett, és erőteljesen kifújt levegők, kidülledt, pislogás nélküli szemek. Gyorsan elöntötte a düh agyát és talán lépett is volna előre, hogy teljessé tegye a kantehénről szóló előbbi hasonlatot. Nincs vörös posztó, bosszúvágy annál inkább.
~NEM!~ Orkán erejű szélként söpri ki a káros fölösleget koponyájából a gondolat. Apró megnyugvás, lélegzetvétel két átok között a párbajban: elkapkodott, töredékes, céltudatos. Végében már megcsillan az elkészült gondolat:
- Színpadias vagy. - nem ezt akarta mondani. Nem erre készült rá. Az improvizáció, az ösztön mégis ezt súgta neki, és arca egyszerre élénkült fel, mint aki valami bonyolult összefüggés megoldására jött rá. - Eddig nem voltál ilyen. - tőmondatokban közölt információk. Némileg hangosabban, mint az átlag hangerő, hogy biztosan célba jussanak. Automatikusan közelít is apró, nagy erejű léptekkel. Keze mozgásba lendül, gesztikulál, kifejez vele. Meg amúgy sem tudná hová rakni, és ez néz ki a legkevésbé hülyének. - Megváltozott a viselkedésed, megváltozott a beszéded. Figyelmeztetsz, nyomot hagysz magad után. Miért? Mert szeretnéd, hogy rátaláljak a nyomra, mert van mire rátalálni. Mert létezik az az igen. Létezik csak... csak... - már egészen közel volt. Mindenféle ártó szándék nélkül csökkentette karnyira a távolságot. Résnyire szűkült szemében enyhe zavar, mégis magabiztosan (kérdőn) kényszerítette farkasszemezésre újfent évfolyamtársát, már ha az méltóztatott megfordulni (ha nem, az se különösebben zavarja meg monológjában) - Nem az az igen, amit én keresek... - bizonytalan volt, de hatalmas kedvvel kereste a reakció esetleges fogódzóit...

Errol belelendült. Gunyoros mosolya egy pillanatig sem lankadt, sőt a lány kifakadó monológja közben, mintha még szélesebb, még irritálóbb lett volna. Az ember hajlamos azt hinni, hogy az apró fehér fogak, valami hihetetlenül gonosz manók, akik düht, indulatot szítanak az emberben és megfertőzik még a legnyugodtabb lelkét is ezekkel az alattomos érzelmekkel. Pedig ilyen teremtések nincsenek. A skót fiú pusztán fukarkodik a szavakkal, ahogy népe a pénzzel.  Ezért a légvonalban közelít meg minden problémát, ami természetesen nem a megszokott formula ebben a túl prűd, túl hanyatló társadalomban. Pont ezért egyenesíti ki mondataival az össze-vissza tekert tükröt, hogy mutasson végre valós képet, ne torzítsa az így is szétzilált jelent. Persze az emberek nem szeretnek szembe nézni gerendáikkal. Szálkáikkal annál inkább, mert akkor el tudják hitetni elméjükkel, hogy csak furán csillan a fény, nincsen semmi oda nem illő a csarnokvízbe, ugyan már! És akkor Dreenman miért ilyen? Ő is elsiklik megannyi jellemhibája fölött, átugorja göröngyeit? Erre mindenki rábólintana rögtön, sőt még a hollóhátas is. Mosolyogva ugyan, de rábólintana. Tudja, hogy képtelen lenne megértetni efféle komplikált pszichés dolgokat egy olyannal, aki máshogy látja, szemléli, értelmezi a világot, mint ő (ó, és itt most távol áll az intelligencia, logika hiánya!). De ezzel nincs is semmi baja, amíg ennyire ignorálni tudja a külvilágot, mindenféle érdemtelen megnyilvánulásával együtt. De hát most messze nem róla és meg nem értettségéről van szó (amiért roppant mód hálás saját magának, hogy nem úgy alakította megszólalásaival a beszélgetést, hogy ez jöjjön ki belőle) hanem sokkal inkább a lány tragédiájáról, aki (nagyon sok emberhez hasonlóan) összetört a háborútól és mindenféle képzeteket, eszméket, varázslókat tesz magában felelőssé. Pedig mindennek így kellett történnie. Kauzalitás. Ok-okozat. Az alkotó pihen, a gép forog. Ami talán paradox, ha maga a gép alkotta magát.

- Nem. Ezt te akartad hallani. - szúrós kijelentés, szúrós tekintet - Én csak ingerforrás vagyok. A földdarab a zoknidba, ami elkezdi basztatni a lábad, és neked végre lesz mire hivatkozva kibújni az idegesítően szoros lábbeliből és vakarózni. Én csak ennyi vagyok jelenleg. Üres lap, amire ugyan kivetíthetsz dolgokat, de a valóságot csillantja vissza. - fejét lassan, gúnyos (megszállott?) félmosollyal dönti oldalra. Pszichopata gyilkosokat szoktak így elképzelni az emberek. Azonban pálca, közelítő lépések, vérszomj elmarad. Lelki terror ez inkább, bár a fiú számára egy hétköznapi véleménynyilvánítás, egy közömbös nap közönyös pillanat. Semmi extravagáns, és ugyanannyira szürke, mint a tegnap, vagy a szobája fala. Nincs különbség, nincs megváltás egyik szóban sem. Sablonok építik fel, sablonok töltik ki az ő életét is. Beletörődött? Megszokta, de attól még minden szavában felragyog a megvetés és a lázadás a hétköznapiság és funkció nélküliség ellen.
- Nem jöttél rá. Eszedbe jutott, forgattad már nyelveden, vetted kezeid közé, és talán végigmérted szemeddel is. De nem-jöttél-rá. - lassan tagolta a szavakat. Nem a lekezelés végett (minő kivétel!), sokkal inkább, hogy belefészkelje a lány agyába az egyszerű mondatot, és megértesse rosszul használta ezt a kifejezést eleddig. - Egy átlagos lány vagy, átlagos problémákkal, átlagos életkedvvel. Ilyenekkel van tele a Roxfort, ilyenekkel van tele Anglia. Csak nem mindenki kezd el sírni az első szembejövőnek. - megcsóválja a fejét, majd ismét szemkontaktust vesz fel, hogy tömören odalökje a véleményét - Gyerek.

Puffanás nyomta el az egyik kattanást, és hirtelen élessé vált a csend. Talán az előbbi elvarázsoltságból való hirtelen felébredés teszi, talán a fáradtság, az idegesség, vagy ki tudja milyen észrevétlen tényező, de hirtelen egészen lassan mozog a világ. Várja, hogy kattanjon egyet a metronóm, hogy a lány tátogása hanggá alakuljon, de semmi... idegtépően semmi nem történik. Ettől olyannyira meglepődött, hogy elfelejtette a pincébe leordítani a lányt. De ami késik nem múlik. Mindennek meg van, és meg lesz a maga ideje. Ahogy eljött a kattanás is, és a hangok szép lassan elkúsztak hozzá. A lefagyottság, a csend varázsa nem tart örökké, pedig meg tudta volna szokni ezt a remek pillanatot, még ha az is az ára, hogy megzavarják.
Nem szól. Csöndben kémleli a sötét kontúrt. A fényviszonyok lehetetlenné teszik, hogy akármit is kivegyen a szemben álló kilétével kapcsolatban. Kettőt tud biztosra: lány, és nem tanár. A hang, a reakció elég volt, hogy valami hugrabugos észlény is ki tudja következtetni ezeket. Ránthatna pálcát, varázsolhatna fényt, kötelezhetné a lányt, hogy igazolja személyazonosságát, hisz az is lehet, hogy spiclivel van dolga, vagy valami túlbuzgó prefektussal aki szalad árulkodni Friccsnek, vagy más hasonlóan kedves tanárnak, inspektornak. Látja magát, ahogy leszidják, elszörnyülködnek magatartásáért, és mindenféle értelmetlen, hosszadalmas munkával próbálják büntetni. Leszarta. Méghozzá olyan mértékben nem érdekelte, nem volt hajlandó foglalkozni tettei esetleges következményeivel, hogy az kimerítette a nemtörődömség határait. Felőle házimanólázadás, vagy akár egy Potter Voldemort párbaj is lehetett volna az épület előtt. Nem mozdult volna el apró vackából. Kellett neki az egyedüllét, a csönd, a magány, hogy rendezni tudja túlburjánzó, rendszertelen gondolatait. Persze nem, annak a rohadt univerzumnak most kell kicsesznie vele, és valami balfasszal keseríteni meg az életét.

- Hát ezt kurvára jól látod. - indulatosan, mégis halkan beszél. Reszelős hangja így is betölti a helyiséget. Lekezelés is felbukkan a tónusban, méghozzá nem is kevés, de ez nyugodt állapotban is afféle szériatartozéknak mondható. - El se hiszem, hogy ekkora zsenik vannak, ebbe a kibaszott iskolában. - gúnyos csodálkozással tárja szét kezeit és tekint körbe. A kifigurázó színjátékhoz azonban nincsen túl sok kedve, ezért hamar visszadől a falhoz, és karba teszi kezeit.
~Igen, jól van a kezem. Képzeld nem kell minden kis szirszarért a gyengélkedőre szaladni, még a nőknek sem. Bár, magadfajta csitrik a legjobb jóindulattal sem nevezhetőek nőnek.~ Válaszolná reflexből, és meg  is teszi majdnem, mivel a célja nem más, mint a lány elküldése. Egy adag bunkózás, sértegetés mindig elég a helyzetek megoldására. Legalábbis általában. Nem tartja valószínűnek, hogy pont ez a gyámoltalan mozgású, bizonytalan hangú lányka dönti meg gondosan felépített sztereotípiáját kortársairól. Valamiért mégis finomodik benne a gondolat, mire kibukik ajkain
- Jól van a kezem. - afféle ezerszer elmondtam már te senkiházi, mekkora hülye vagy stílusban sikerült ismét kifejeznie magát, de abszolút nem bánja, mert lelki szemei előtt már látja, ahogy a lány sértődötten, valami szánalmas erősségű megjegyzéssel leszalad a lépcsőn. ~Ez van kislány, fogadd el, hogy nem mindenki akar barátkozni a másikkal~

Cuppogós léptek rázzák a régi falépcsőt. A rozsdás vaskorlát aprókat kileng, ezzel teljesen megzavarva azt aki esetleg fentről nézi. Errol nagyon is szerette a gyors rezgéseket, amik valami elképzelhetetlen dimenzió képződményévé varázsolta pár pillanatra az üreges fémrudat. Ennek a (számára) bámulatos jelenségnek azonban senki sem lehetett most tanúja (szerencsére), mivel üres volt a számlap mögötti szöszös, pókhálós tér. A régi fagerendákat csak a mágia tartotta életben, és az ember tudta, hogy a következő pillanatban összedől a hatalmas torony. Mindig a következőben. A skót gyakran gondolkodott efféle elvont dolgokon szabadidejében. Ezt persze teljesen  helyénvalónak látta. Lassan tizenhét éve alatt ez alakult ki normává, etalonná,  még ha egy apró szeglet a fejében tisztában volt azzal, hogy ilyet a többség nem csinál. ~Régen meg a többség azt hitte, hogy lapos a föld.~ Mentegeti mindig magát, de óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy hogyan bír ennyi hülye egy rakáson fennmaradni a téves nézeteivel ilyen sokáig? Ezt is meg tudja magyarázni. Nem is ő lenne, ha képtelen volna bebizonyítani a fehérről, hogy fekete. De a bizonytalanság, a megerősítés hiánya kezdi korrodálni az észérveket. Ami egyet jelent a sablon tömegben való diszszolválással. Nem akar, nem lesz kockacukor a kávéban, de még só sem. Nem, nem, nem! Indulatossá, agresszívvá válik az elkeseredettségtől, mikor úgy érzi képtelen felülemelkedni az egészen. Dühösek lesznek a mozdulatai, idegesen boxol mindenféle kemény tárgyba és a helyzet csak fokozódik, ha hozzászólnak. Ezért általában nem törődve intőszóval, fenyegetéssel, kijárási tilalommal, takarodó idővel felbaktat az óraépület felső emeletére, vagy egyéb üres, kietlen helyre.

A vastag réteg sár minden lépéskor igyekszik megtartani koszos, és átázott cipőjét. A pocsolyáktól átlátszó zoknija aktívan hűti lábát. Nadrágját, de még hátát is sikeresen felcsapta a túl határozottra sikerült lépteivel.
- Rohadékok. - nem törődve az efféle zavaró körülményekkel durván levetette magát az egyik sarokba. Gerendák vették körbe, mintha ketrecben lenne. Lába erősen feszül neki az egyiknek, míg a fal a hátát tartja. Kezeit karba teszi, majd rövid időközönként mérgesen üti a korhadt fát. Reccs Érzi, tudja, látja, hogy ismét megrepedt, eltört valami apró csont. Fáj a fogás, az ujjak nyújtóztatása, és egyáltalán minden munkavégzés aminek köze van a mutató-, és gyűrűsujjhoz. Szerencsére a bal, varázsolni még tud. Nem jajong, nem szisszen fel. Pedig megtehetné. Minden joga meg volna rá, és senki sem röhögné ki. Hisz a két középső bütyök irreális pozíciója már akkor fájdalmat ébreszt, ha csak ránézünk. Ő már megszokta. Leszarja konkrétan az efféle problémákat. Teste tele van lila foltokkal, horzsolásokkal. Ami leginkább a közlekedéséből adódik. Néha úgy elgondolkozik, hogy elesik, nekimegy a falnak, ajtónak, túl közel megy a futórózsához, a kiálló szöghöz és hasonló  ügyetlenségek. Gyakran csak utólag veszi észre, hogy van rajta valami seb is. Agya nem tartja érdemesnek az efféle problémák feldolgozásába erőt befektetni. És a hollóhátas ezzel teljesen egyetért. Rutinszerűen fogja közre hüvelykével, és mutatójával az egyik kis dudort, hogy határozott mozdulattal a helyére nyomja. Arcán erős torzulás, fogai közt kiszalad a levegő. És most jön a második. Nem rontja el, hibátlanul csinálta.  Nem is csinálhatná máshogy ennyi gyakorlati tapasztalattal a háta mögött. Eszébe jutott, hogy pálcával talán könnyebb lenne, de ő már örökre megmarad ennél a módszernél. Még akkor találta ki, mikor nyolc éves volt és efféle csodás segédeszközök nem voltak a birtokában. És mellesleg eredményessége ellen nem szól semmi.
Muglimelegítőnadrág, a hozzátartozó cipzáros felső, alatta valami hasonlóan frenetikus állapotban lévő rövid ujjú. Az apró lyukakon befújt a hideg szél, végigborzolva teste egészét. (Nem zavarta, sőt élvezte is egy kicsit.) Hiába a rendszer, Voldemort, halálfalók. Őt ez nem hatja meg. Mikor éppen nem kell uniformist vagy egyéb díszes baromságot viselni akkor mindig így néz ki. Persze a sokat feltett kérdésre reakcióidő nélkül jön a meggyőző, de cseppet sem megnyerő válasz: "Gyerekességem okán képtelen vagyok megfelelően vigyázni a ruháimra. A varázslótársadalom öltözékeinek összekoszolásával a varázslóhagyományokat sérteném meg, míg ha egy mugli ruhán ejtek foltot, akkor az már felmagasztalás az egész varázstalan társadalomra nézve, mert egy varázsló tette." Nincs hiba, nincs belekötés csak fintorgó keserűség az arcokon. A szemtelen Dreenman pedig megunva saját sikerét, közönyös pofával sétál tovább. Általában megigazítja a sapkáját ilyenkor, vagy legalább hozzáér, hogy érezze rajta van még, legalább az, legalább önmaga nem hagyta cserben. Így tesz most is. Helyrepofozott baljával lejjebb húzza a felcsúszott tökfedőt, majd nadrágja zsebéből egy rézgolyót és egy szolidan megmunkált fadarabot húz elő. A golyó lassan gurul a padló egyenetlenségeinek engedelmeskedve,  majd lassan megáll. A fadarab mereven szegeződik rá, majd finom mozdulatokkal készteti növekedésre, alakváltozásra az apró tárgyat. Nem telik bele fél perc sem, és a fa visszakerül a helyére, a golyó helyében pedig egy ütemesen kattogó metronóm kerül. Katt      Katt. Nem gyors. Kellemes ütemébe nem zavar le az óra hatalmas mutatójának kattogása, mivel egy hangfogó varázst mond rá minden év elején (nehogy egy idegesebb pillanatában hamarabb jusson eszébe az idegesítő hang forrásának szétzúzása, mint lecsendesítése). Monoton, furcsa, megnyugtató. Némán bambul a semmibe, fel sem fogva környezetét: a pókhálókat, porcsomókat, a vállára szállt furcsa bogarat, a hűvös légmozgásokat, a metrummérő ide-oda járó fémkalapácsát. A gondolatok megállíthatatlanul, érzékelhetetlenül, értelmezhetetlenül szaladnak fejében, betöltve a világ(a) minden apró részét.
Csak ül csöndben... egyedül...

Mintha belülről verték volna gyomrát apró kis öklök. Szar érzés volt. Kurva szar. Eddig talán a csendben termelődő stresszhormonok nyomták el ezt az egészet. Nem tagadja (hanem inkább nem hozza szóba), hogy volt benne némi izgalom utoljára elhangzott szavai kimondása előtt, alatt, után. Teste nem vágyott még egy masszírozást, elméje pedig még tízet is elviselt volna válaszért cserébe. Egyelőre csöndben voltak. Nem harcoltak egymással, nem zúgtak hangosan gondolatai. Zajtalanul várta a választ, vagyis a megdicsőülést inkább, mivel nem nagyon merült fel benne a lehetőség, miszerint tévedett. De hát akkor miért nem veszi elő istenverte önbizalmát, és fordul  vissza munkájához magabiztos mosollyal? Sokat emlegetett ok, a helyzet extraordináltsága. Ami miatt már-már biztos volt benne, hogy teljesen véletlenül fognak még együtt menni büntetőmunkára. És valószínűleg ezzel az is eldőlt, hogy Pomfreyt is jobban megfogja ismerni a hátralévő másfél, két év alatt. Nem bánta nagyon, a gyengélkedőn legalább csend van, és azt a pár nap seggen maradást is kibírja... Nagy büfögés szaladt fel torkán, magával hozva néhány potyautast is, amik helyzetük nem tetszését a szájpadlás, nyelv, íny és miegyebek marásával fejezték ki. Két gyors, nagyobb köpés jobb oldalára. De ez nem éppen szüntette meg a kellemetlen érzést. Most mit csináljon? ~Vizet varázsolsz... nem, nem varázsolsz. Érezted már magad sokkal szarabbul, és azt is kibírtad...~ Belül néhány morgó énje szitkozódva vonult arrébb, míg a döntést hozó újabb nyálgyűjtés után köpködni kezdett. Tudta, hogy nem szabad visszanyelni, mert akkor nyelőcsöve fog panaszkodni...

Apró problémák. Azokat utálta legjobban. A nagyokat könnyű észrevenni, meglátni, kijavítani. És ebben a kijavításban van valami élvezet is általában. De a kicsik? Kövek, repedések amiben megbotlik mindenki. Vékony pókháló, amibe beleszaladnak és még lehetne sorolni ezeket a bosszúságokat. Mindenesetre valamennyire sikerült rendezni a sorait belülről. Szájából is egyre lassabban, ritkábban csöppent le vér. El is döntötte, hogy megpróbálkozik majd egy újabb mosollyal később. Biztos lesz még alkalom, ahol provokatívnak fog hatni. De egyelőre feszült csönd volt csak. Sean közelebb lépett. Ötletei, esetleges reakciói hímivarsejtként vártak valami fiktív rajtvonalnál, hogy amit megtörik ez az állapot a legéletképesebb, leggyorsabb eldöntse a történet folytatását...
- Hm... - egyszerre hőkölt vissza az összes jelölt, mivel kicsit megborította a dolgokat ez a két mondat. ~Közelebb jött... felszólít... nem, nem is! Egyenesen parancsol, hogy vájjam ki belőle azt a rohadt választ.~ Tudta, hogy fizikai úton megpróbálni fölösleges. Varázslattal meg még inkább, lévén pálcája túl messze volt ahhoz, hogy biztosan meg tudja szerezni. Meg az átkok amúgy sem az erősségei. Persze, ez sosem gátolta meg abban, hogy jó párbajozónak nevezze magát. Egy ügyes bűbáj, egy megfelelő transzfiguráció tökéletes fegyver tud lenni, ha esze van a használónak.
Ész... nem először marad egyetlen választásaként, de talán első alkalommal bizonytalan a folytatásban. Elronthatja, összetörheti akár egy mondattal is. Ez nem nyomja a vállát. Túl könnyelmű és lusta ahhoz, hogy  legalább ezt komolyan vegye, és amúgy is távol áll tőle az aggódás. Sok más dologgal együtt, az ezzel foglalkozó rész működését is minimalizálták. Kellett más, fontosabbnak a hely. És ezt igazán nem bánja.  Csak már rohadtul kéne valami megszólalás, mert még pár elsuhanó pillanat és kínossá, meddővé, égővé válik a hallgatás. És nehogy már egy mardekáros tartsa patt helyzetben beszéd terén őt!  Egy életre, talán kettőre is megutálná magát.
- Egy igenért szenvedjek meg? - na és most a vigyor. A varasodni kezdő seb kíméletlenül felszakadt, és egy kicsit intenzívebb folyam indult meg. Nem sokáig, és nem is volt olyan bő. Legalábbis így nem látszott annak, hogy hamar eltűnt Errol szájüregében - Nem vagy ahhoz elég érdekes... De azért ne keseredj el. - lesajnáló, flegma, bosszantó, arrogáns, beképzelt és még lehetne sorolni a hasonló jelentésű szavakat. Gesztusai túlzottan bosszantónak, és familiárisnak hatnak arcán ahhoz, hogy színjátéknak vélje az ember. Nem fordul el, de izmai határozottan meglazulnak, ezzel is olyasmit sugallva, hogy túl hülye vagy, ha azt hiszed nem tudom már, amit akartam, és belesétálok ilyen banális csapdákba. Pedig az igazság az, hogy eleget tett Blaine kívánságának. Megpróbálja kiszedni a választ... Talán nem a legegyenesebb úton, de ha egyszer az életben maradás is szóba került már...

Dreenman... Blaine... Crasso... Abigail... Dean... A nevek, az emlékek keringőztek fejében a déjà vu zenéjére. Persze, rögtön tudta hova tegye a neveket, ki ez az ember előtte, hol van, és hogy ő most ki is igazából. Nem volt annyira hülye, hogy a kép ne álljon össze, pusztán logikátlan volt, teljesen értelmetlen és magyarázat nélküli. Az ilyet pedig nem szerette, nagyon is utálta. Hol marad a tudomány, hová tűnt a józan ész ami képes a legbámulatosabb bűvészmutatványokat egy reakcióegyenlettel megmagyarázni? Természettudományok által beszűkült elméje nem engedte szabadulni és valójában felfogni a helyzetet. A realizálás hosszúra nyújtott pillanatában némán, üveges tekintettel bámult maga elé. Gyanakvón ugráló szemeit nem engedte mozogni a tudat, hogy valami lehetetlenbe csöppent bele, valami olyasmibe aminek képtelen egyáltalán megfogni a vonalát, és elindulni azon, hogy kiderítse az igazságot. De így? Egy.. egy... kórházi ágyban? Ezzel a furcsa érzéssel a fejében, ami folyton veszélyt sugall. Nincs biztonságban, nem bízhat senkiben, és kezd szétperegni minden eddig felmerült lehetőség. ~A sapka...~ Sólyomként csapott le az előtte heverő ruhadarabra, majd ösztönösen rántotta rá fejére. Most már nem szúrt, nem izzadt benne, nem viszketett tőle a fejbőre. Védőangyali ölelésként szorult koponyájára és nem engedte a belső zűrzavart szétszéledni. ~Hát persze... egyértelmű... illetve kétértelmű...~ Nem régi kétségbeesését felszívta valami lágy megnyugvás, béke, csönd, harmónia. Hippi életérzés. Nem túlzottan jellemző rá, de abszolút nem bánta, hogy legalább erre a pár pillanatra megadatott neki...


VÁÁÁ! Fogaim között préseltem ki a fájdalmat, miközben erőset boxoltam az ágy oldalsó fém részébe. Szerencsére Errol bütykei is ugyanúgy hozzá voltak szokva ehhez, így nem okozott különösebb fájdalmat. A megfeszített és elernyesztett izmok folyamatos rángásban tartották testem. Tehetetlenül nyögött alattam az ágy a megannyi forgolódástól. EZ NEM EMBERI! Nem érdekelt a külvilág, leszartam az embereket. Rohadtul leszarom hol a kurva életben vagyunk! CSAK MÚLJON MÁR EL! Szenvedő ember alkuképes, szenvedő ember minden jött-ment isten lábát megcsókolja egy kis mámorért cserébe. Pedig... pedig annyira szép volt az a gondolatmenet, és mennyire, mennyire hihetetlenül gyönyörű. Ez a halovány visszaemlékezés egy kis erőt adott. Mintha jobb lenne... igen, határozottan... JOBB EGY LÓFASZT! Két újabb ütés. Az egyik lecsúszott és éreztem egy pillanatra, ahogy a hideg él mélyen végigkarcolja az ökölbe szorított ujjakat. Aztán már ezt sem. Kevés volt ez ahhoz, ami belülről jött. Valami fékezhetetlen, láncra veretlen kutya harapdálta a belső szerveim. Szinte látom, ahogy Prométheusz lettem, és Kaukázusom az ágy, sasom ez a kis geci nikkelbolha és... VÁÁ
Pedig ott volt, a fájdalmak előtt tudtam az egészet. Egy drog se lehet ennyire jó, főleg nem amit kórházban adnak. Kómában vagyok, kómában kell lennem! És én vagyok... Errol Dreenman. És tudok varázsolni... TUDOK VARÁZSOLNI! Óráim vannak, ahol varázsolok... ahol bájitalokat készítek... ahol legendás lényeket ismerek meg testközelből... megtanulok egy ősi ábécét... majdhogynem élő növényekkel dolgozok együtt... és és... olvastam mind a hét könyvet. Itt rohadtul én vagyok a király, mert egyik szerencsétlen se tudja, hogy Dumbledore meg fog halni, de  mégis Harryék nyernek! Isten lennék itt... egy kibaszott isten... CSAK MÚLNA MÁR EL EZ A SZAR!

Van amikor egy jégtömb lassan olvad a napon. Fokozatosan veszt hőmérsékletéből, méretéből. Megjelennek az első cseppek, darabosan csúszva a föld felé. Lassan kásásodik az egész, míg végül teljesen vízzé alakulva szétfolyik a padlón, hogy aztán valaki zokniban belelépjen, hisz mi másért terülne szét ilyen kényelmesen? Persze van még egy verzió a megsemmisülésre. Mikor szilánkok repülnek szét, és rendszertelen anarchiává töpörödik a kemény diktatúra. Apróvá, törékennyé válik a világ viszontagságai ellen. És ez az utóbbi, nagyon is igaz a fiú arckifejezéseinek hirtelen változásaira. A legkellemesebb jövőképbe belenyugvó elméjét a valós világ mozgalmas váltásai rázták föl. A féloldalas mosoly, már gyanakvásra sarkallta, hogy nem éppen egy tiszteletteljes válaszadásra fog sor kerülni. Örüljön vagy féljen? Nem tudta eldönteni, mivel túl könnyű, túl hihetetlen, túl unalmas lett volna ez az egész, ha csak simán visszafordulnak a büntetőmunka felé. És azt nem csak Errol utálja, hanem az élet is szerencsére. Így hát ismét a várakozás lett úrrá rajta. Ugyanolyan gyerekes, ugyanolyan leplezetlen. Pedig tudta, tudta az elejétől, hogy fölösleges reménykedni. Így is, úgy is ugyanaz lesz a vége. Illetve a közepe, mert ugyan ki mondta, hogy itt le is kell húzni a függönyt? Pusztán azért, mert karjában felgyülemlett idegesség ösztönösen rántotta lejjebb az összekulcsolt karokat, hogy védje testét a túl gyorsan közeledő ököltől. Tudta, hogy szerencséje van lassúságával, mert az orsócsontot jobban kell félteni, mint a gyomorszájat általában. Kibomlott kezei feszülten lógtak maga mellett. A szorosan csonthoz tapadó izmok kúpjai mind kidomborodtak, sovány csuklóján pedig kiduzzadtak az erőlködéstől az erek. Szisszenés nélkül nézte végig, ahogy egy beazonosítatlan objektum közelíti meg alulról és vágja keményen fejbe, aminek következtében az előbbi helyzet ellentettjeként hátravágódik nyaka és csak a holtponton túl tudna megállni, ahol azonban már képtelen, mert engedelmesen követi hanyatlásában a test is. Asztal szerencsére már nem volt mögötte, így keményen koppanva a talajra érkezett.

Nem túlzottan tiszta látással is gyorsan fel tudta mérni a károkat. Helyét kereső gyomra nem szolgált a legnagyobb élvezettel. Emiatt nem is nagyon érdekelte, hogy a vékony fadarab combjára gyakorolt nyomása megszűnik. Persze itt még nem ért véget a történet. Fogai is erősen jajongtak, és érezte amint a vasas folyadék keveredik a nyálával. Szerette a vér ízét, és volt is egy időszaka, mikor néha csak ezért vágta meg az apróbb ereket. Szája is felrepedt a térdelés erejétől. Automatikusan nyalta le, de hamar rájött, hogy eléggé sziszifuszi a munka, lévén, hogy folyamatosan előbuggyan. Talán kevésbé sajogna az érkezéstől is, ha megpróbált volna védekezni, ha legalább arrébb veti magát az utolsó ütés elől, vagy tenyerével megpróbálja visszalökni. Ha nem áll szándékosan karba tett kézzel. Talán a beszélgetést sem kellett volna elkezdenie, talán rosszalkodnia sem kellett volna. Talán, talán, talán. Fölösleges szavak, mert eltervezte, hogy így lesz, így viszi végig. Ereje nincsen nyerni, és az ész győzelme se valósulna meg biztosan. Diplomatikus, meghökkentő és talán esélye lesz valami tisztelet-félét is kicsikarni ezzel, hogy állja veréseket. Meg amúgy is, állta már egy párszor, most miért ne tenné, hisz nincs olyan elmeállapotban, hogy kirúgassa magát a Roxfortból. Némán taszítja el magát, hogy támolyogva lépjen hátra párat és nagy csörrenéssel essen neki az asztalnak, amiben végre stabil fogódzóra talál.
És akkor, nem csak a vér tódult hirtelen a fejébe, hogy pár kellemetlen másodpercre elszédítse a hollóhátast, hanem egy rövid időre az indulat is. A harag, a vágy a bosszúra, hogy addig üsse, amíg felismerhetetlen lesz, hogy fúriafűzként okozzon minél több kárt évfolyamtársának. Hogy... ~Nem...~ apellátát nem tűrve nyomta el magában ezt a lázadást ez egyszer. Nincs erre szükség, nem akarja. Nocsak, a nagy lázadó lázad a lázadás ellen. Paradox. Ironikus. Akaratlan mosolyodik el, ami rendkívül feszíti a sebet, ezért nem tartja sokáig a pózt. Inkább félig lecsúszott sapkáját igazítja vissza, hogy megnyugodjon békehozó ölelésében, majd egyenest a hang iránya felé fordul. ~Egálban, mi?~ Nem törődve a fájdalomra, kerek fél percig kierőlteti magára a pimasz, kötekedő mosolyt, ami meglepően hitelesre sikerült, ami nem feltétlen a színészi képességeket dicséri, pusztán alátámasztja a belső vágyat, ami nem akarja abbahagyni ezt a gesztust. De azért az említett időtartam  után mégis.
- Dehogy vagyunk. - a beszédtől egy kicsit rosszabbul érezte magát, ugyanis egy tartalmas nassolás még mindig nem bocsájtott meg az előbbi miatt, de aztán egy köpéssel, és mély levegővétellel megoldódtak egy ideig a dolgok - Te még nem válaszoltál. - most nem mosolyog, szemében még is ott ül az a kiállhatatlan kifejezés...

- A varjú a kedvenc állatom. - szögezi le, ellentmondást nem tűrve. Nem szereti, ezeket a jelképeket. Persze, van a szimbólumoknak valami bája, valami kaland, agytorna a megfejtésükben ami vonzza is, de mikor már babonává, bűnbakká degradálják vagy fölösleges magasságokba helyezik, azt ki nem állhatja. Fölösleges bálványozás, fölöslegesen emelik eszmékké és ideákká az elmúlt fél évszázad három nevét is. Dumbledore, Voldemort, Harry Potter. Tehetségesek, vagy éppen jókor voltak jó helyen, senki nem fogja tudni az igazságot alig pár év múlva. Mozgalmak, ideák, hívők társultak hozzájuk, és lassan írhatjuk kisbetűkkel is, mivel a vallások nevei nem számítanak tulajdonnévnek. Újabb semmiből jövő mosollyal summázza a rövid kitekintést, és némileg megnövekedett stresszhormonszinttel fókuszál rá a beszélgetésre.
Kitört, fellázadt, felemelte hangját, megtörte a jeget. Mikrorebelliója könnyed pillangóeffektus. Ahogy az ártatlan hangok megfogalmazódtak benne, egyszerű biológiai folyamatok segítségével testet öltöttek, fizika törvényeinek megfelelően haladtak a közegben, hallójáratba be,  idegrendszerre fel, és a megállíthatatlan irtózatosan rövid utazás után bőszítő, haragos gondolatok zsúfolt tömege verekedtek a visszavágás egyes sorszámáért. Habár nem feltétlen van erre szükség, lehet, hogy lesz mindenkinek ideje. A skótot ez ismételten hidegen hagyja. Már régen eldöntötte, hogy mit fog tenni, és úgy érezte semmilyen hirtelen felmerülő körülmény nem változtathat. Ahogy a pimasz mosolyon sem, ami észrevétele nélkül folyt ki arcára, miközben a válaszokat kapta. ~Nocsak, nocsak..~ A semlegesség nem tartós, és sosem igaz. Ismét beigazolódott, bár eddig is volt annyira biztos ebben az állításában, hogy azt elképzelni is nehéz lenne néhányaknak. ~Szóval tévedek.~ érdeklődve konstatálja a helyzetet és az indíttatást, amiben a tagadás született. Az az igazság, hogy könnyen megtalálta.

- Nocsak. - nem törődik, a gesztusokból kiolvasható fenyegetéssel, nem az érdekli, és rohadtul nem fog tágítani addig, míg meg nem tudja a választ, még ha az nem is most fog megszületni. - Most erősítetted meg a feltételezésem. Nem tagadtad le a kérdésem, nem is arra válaszoltál. Azaz... - és érezte, hogy ugyanolyan selymesen áramolnak fel a gyönyörű szavak torkában, ahogy a hideg víz szalad lefelé nyáron. De megállt, megállította. Ez nem az a pillanat, ez nem az a rész, de még a beszélgetés sem stimmel - Inkább nem megyek bele Freud dolgaiba, túlságosan elvinné ezt az egészet.~Pedig kétségtelenül érdekes lenne~
Rövid ujjúban, összekulcsolja mellkasa előtt karjait. Rajta varrok, apró zúzódások domborodnak ki. Igazából fogalma sincsen honnan szerezte őket, de mindig akad egy kevés. Nem fél, nem unja az egészet, leginkább csak provokálni akar,  felhúzni, felidegesíteni az embert aki előbb üt, mint kiabál. Beteges vágy fogalmazódik meg benne: látni akarja, ahogy eltorzult fejjel, eldurrantan közeledik felé. Kíváncsi rá meddig mer elmenni, mennyire képes magát kontrollálni. Nem az érdekli mit mond a határairól, hanem, hogy mik azok.
- Mirol biztos nem. De Crasso is kívül esik a húga miatt. Ki is van még? - lábával rendszertelen ritmust dobol: sosem bír egy helyben maradni gondolkozás közben - Bimba, Foley kilőve, Vulkanov bolgár, Raimbourg francia, Montalvo mexikói, Minticz román, vagy valami ilyesmi, Trelawney, Trelawney, Watson későn jött, Qcross... Nem annyira valószínű, mint a többi tippem. - és most jön az a két név ami kimaradt a felsorolásból - Cedrah Lupen. Ne tagadd, hogy van vele közös jellemvonásod, és nem mellesleg elég befolyásos... - cinkos mosolyt villant, remélve, hogy a másik érti a visszautalást - de mégsem őt tartom legvalószínűbbnek. Minerva McGalagony. Szintén előnyös pozíció, még így is. Értékrendetek, modorotok nagyon is sok közös jellemvonást takar, csak te... feketébb bárány vagy. - nem mosolygott, nem provokált, rosszul leplezett izgalommal várta a választ...

Kint elállt a havazás, de mozgó foltok még mindig boldogan járkáltak a friss fehérben. Kénytelen volt bevallani magának, hogy imádta, amikor az érintetlen hó megroppan lábai alatt. Apró, halk és egy idő után már jelentéktelen hangnak tűnhet, de mégis van benne valami puha, kényelmes. (Néha túl)Asszociatív elméje minden egyes alkalomkor új dolgokat tudott társítani hozzá, amik között csak halványan ütközött ki a pesszimizmus. Szerette a telet. Jó az eleje, a hideg, ködös, sáros, esős november. A közepe a hideg, szeles, havas január. És a saras, esős, nyálkás, szeles február. Gondolataiból egy varjú rántotta vissza. Gyönyörű kontrasztja volt a tájnak. Szinte érezte ujjai alatt a puha tollakat, és hallotta jellegzetes hangját, amit legalább annyira magasztalt, mint az előzőleg említettet. 
Feje lustán fordul vissza a kitekintésből. Semmi sem változott, minden ott van, ugyanúgy. A szemek összeütköznek, az arcizmok leheletnyiket rándulnak, rövid szájmozgás, tömör szavak, csend, rövid szájmozgás, tömör szavak, csend. Forgatókönyv, ami csak elméletileg alapul az ismétlésen, gyakorlatban pedig egy acromantula-háló, ha a metaforákat, utalásokat nézzük. Kényelmes helyzet, a páradús levegőt leszámítva, ami épp próbálja elcseszni hőháztartását. Nagy fagyoskodása hirtelen izzadásba fordult át. Nem tehet róla, nem bírja a meleget, és egyenesen herótja van az izzadástól. Nem is igazán a szag, vagy jellegzetes hajlatfoltok miatt. Ezek nem nagyon hatják meg.. A probléma a komfortérzetre koncentrálódott mindenkor, most is. Mielőtt azonban akármit cselekedett volna gondolkodni kezdett. Ha elkezd vetkőzni, megmutatja melegét, varázslattal próbálja hűteni testét, akkor támadási felületet hagy magán. Támadási felületet, ugyanis azt lehet hinni, hogy fél, hogy megerőltető számára a méltó válaszok kitalálása, bizonytalan, és kényelmetlen a helyzete. Ez pedig nem... részben nem igaz. Sőt tulajdonképpen teljesen nem, mert az első és az utolsó pont igaz csak ennek rohadtul nincsen tudatában. Nem túlságosan aggódik a miatt, hogy Sean Blainenel beszél, aki nem egy eget rengető erejű mágus, hanem egy kemény öklű barbár.

- Hahh.. - cinikusan nevet fel, miközben teljesen leczipzárolja melegítőjét, és kibújva belőle egy közeli fogasra lebegteti. Az egyszerű szőlővesszőt még nem teszi fel, hanem némán végighúzza maga előtt, élvezve a hegyéből kicsapó hűs szellőt. Megcsinálja kétszer, háromszor a feje környékén, majd nem törődve a mardekáros reakcióival visszateszi zsebébe. Magyarázkodhatna, hogy meleg van... nem szereti... a pára... a hőmérsékletkülönbség... hogy ő skót meg még ehhez hasonló igazságok, féligazságok. Fölösleges, és nincs szükség rá az ő szemében. Ha esetleg rákérdeznek, majd ad egy rövid, tömör választ, hétköznapi hangnemben. Nem ez a lényeg. - Ne már Sean... - nem tudja tovább tartani rejtélyes eredetű, de a vidámságtól igen távol álló mosolyát, ami jelentősen megváltoztatja arcberendezését. Szemében megcsillan egy kis jókedv. Ahogy egy kis oroszlánéban tündökölhet az ösztön széttépett vadat látva - Nem hiszem, hogy pont nekem kéne tartanom hátbavágástól. Engem csak utálnak, de kettőnk közül rád dühösebbek inkább. - a hollóhátas örül a házában, évfolyamában, Roxfortban betöltött szerepkörének. Utálják, nem szívesen veszik be a partikba, de nem akarják minden áron tönkre tenni. Illetve néhány beszólás után talán, de az csak múló szeszély, nem hosszan tartó bosszúvágy. - Bár kétségtelenül ügyesen csinálod, hogy kevésszer kapnak rajta vaagy... talán csak elnéznek a tetteid felett? - apró hunyorításában gombszerűre töpörödnek a bogarak, és vékonyodik szürkés-kék gallérjuk. Magabiztos (kicsit fölényes) mosolya gyakori jelenség a MERLIN VERJE FEJBE ANYÁDAT, TE ROHADÉK! mondatok előtt. Ki érti ezt? Évfolyamtársa egy hamar nem fogja. No nem feltétlen azért, mert zöld nyakkendője van és nem kék, hanem mert másfelé szánja elterelni a beszélgetést. - Ki a rokonod? - mesteri snitt. A szavak után egy gyanakvó, kíváncsi, érdeklődő már-már kisfiús arc fürkészik a válasz után.

Pam-pam... pam-pam... Jellegzetes dobogás fut végig a halántékán. Nem hallja, hanem érzi, hogy zsong egész teste, ahogy sóvárog egy békében töltött, nyugalmas napra. Reggelenként a napok behatárolása gyakran problémákat okoz, de ez a furcsa érzés, mindig eszébe juttatja, hogy tegnap bizony péntek volt (jobb esetben). Méghozzá előkocsonyafesztivál. Kocsonya, és fesztivál nélkül ugyan, de az ilyen részletkérdések sosem tudták zavarni. Abban a görnyedt pózban futnak axonjain a gondolatok, amiben bedőlt nem is olyan rég az ágyába. Ebben az érdekes helyzetben többek között azt is sikeresen megállapította, hogy alsógatyája is egy kellemes mennyiségű füstöt nyelt magába. Tudta, hogy ez lesz, hogy csak ő a dohány nélkül élő lesz egy vizes kisze-bábú a nap végére.
Első dolgaként kezdte összeszedni a tegnapot. Nem volt nehéz, hisz a forgatókönyv közel azonos volt. Mint a legjobb önkontrollal rendelkező személy, ő kísért haza mindenkit, vagy épp hívott taxit, ha nagyon gázos volt már a helyzet, majd kellemes tempóban hazaballagott. Csak tudná, mitől vannak ezek a fura érzések a következő reggel? Illetve ennyire fura még sosem volt igazán. Szard már le. Úgy sem hiszel az ilyenekben. Apró mosolyt követve tápászkodott fel a lehető legnagyobb lendülettel, hogy véletlenül se tudja meggondolni útközben magát, és a továbbalvásra sarkallni. Ősemberként vágtat ki a konyhába, ahol a kihűlt kávéból tölt magának egy pohárral... meg még egyel. Reflexszerűen les bele a hűtőbe, majd fel sem fogva a látottakat zárja vissza. Két éve nem fogad be a gyomra semmit a felkelést követő első órákban, csak rendkívül ritkán. Úgy látszik most gyakran van.
- Hideg... - bágyadt mosollyal hálálkodik a hűvös zuhanynak, miközben lemossa magáról  a tegnapot, és az ébredés különösségét. Szánsájn és hepinesz munkálkodik benne perpillanat, aminek rendkívül örül perpillanat. Persze túlzottan szociálissá még mindig nem tette a fürdő. Csodára ez sem képes.
Rutinfeladatok következtek: Tegnapi híradó meglesése az interneten, életben tartani a nyelvtudást a bbc.com segítségével, emailek, és persze a fórum. Szombat reggel, csönd, üresség, punyhadás. Nem is nagyon számított másra, bár reménykedni reménykedett, azt ugye mindig szabad... Még akkor is, ha hangos szisszenéssel vesszük észre, hogy a boka rohadtul nem úgy áll, ahogy kéne, és az eddig focimeccsek alkalmával úgy dicsért reflexek sem reagálnak, és a fej koppan először a padlón. A fájdalmat már megszokta, nem az zavarta, hanem a pofára esés, mind a valóságban, mind egy elvont elméleti síkon..


Villanások. Fehér mindegyik, és egy kicsit klórszagú. Hát persze hol lennék máshol mintegy kórházban? Kurva életbe! Idegesen járatom a szemem várva, hogy tisztuljon a kissé homályos kép. Túl tiszta plafon, túl puha párna, ágy, paplan és abszolút ismeretlen helyiség. Utálom a kórházakat, utálóm a kórházakat. Bár a szag mindig kellemes, akárcsak a suli kémia szertára... Ismét szippantva ijedten veszem észre, hogy semmit nem érzek. Vedd el tőlem az egyetlen jót is! Fasza... Á, nem vagyok ideges, nem teng bennem túl az adrenalin, mert épp sikeresen törtem tropára az orromat, és még jobban a bokámat. Most már tényleg ennyit a futásról, még hobbi szinten is. TÚL FEHÉR! Hé... Az SZTK rohadtul nem ilyen. Ez nem elég... szockó ahhoz. Na jó... válaszokat akarok. MOST RÖGTÖN! Kapkodva a fejemet jobbra-balra mindent találok, csak azt nem, amit keresek. Bár az eléggé meglepő, hogy egy koedukált kórteremben jutott csak már hely. Úgy tudtam errefelé nincs probléma a férőhelyekkel, csak a szmoggal. Habár... ezt most nem feltétlen kéne bánnom, és küzdeni ellene. Boldogság kúszik az arcomra és belenyugodva a helyzetbe mocorgok egy kicsit, hogy elfeküdt testtájaim fellélegezhessenek... Hé... Mi lett a fejemmel? Azt is bevertem volna? Valóságtól félő kezeim bizonytalanul kúsztak a légben, hogy kitapogassák a kobakot... Puha, egybefüggő, vastag, és rohadtul izzad alatta mindenem. Ki az a beteg ember aki képes feladni rám egy sapkát. Egy mozdulattal húzom... tépem le fejemről a meleg vackot és nemtörődöm módon hajítom el valahova a padlóra. Nem szeretem a sapkákat, nem szeretem a meleget. Bár ezt a vastag takarót most nem utasítom vissz..
- MI A FASZ? - békés elmélkedésemből, egy pizsamás öregasszony okítása ébreszt fel úgy, hogy konkrétan a szívem is megállt egy kis időre szerintem, legalábbis közel volt hozzá az hétszentség. Mondjuk amit mondott az erősen elgondolkodtatott. Értetlenül ráncolódott a bőr homlokomon. Dreenman... Blaine... üvegház? Mi van? És miért pont angol? Jé tényleg... Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy túl sok értelmes tippem nincsen arról, hol vagyok, hogyan kerültem ide és mit keresek. Farsang kilőve, április elseje is. Bolo...ndok háza? Nem, nem nem... nem... NEM! Remélem nem... Vagyis... talán?
- Elnézést! NŐVÉR, vagy valami épelméjű orvos! Valaki! - a felemelt hang valószínűleg elérte, hogy a tekintetek felém forduljanak, ami egy apró szünetet és kevesebb magabiztosságot eredményezett ugyan, de nem olyan vagyok aki itt megáll - Ööö... Meg tudná valaki mondani hol is vagyok? - Biztos akarom tudni?

Őt nem zavarja az indokolatlan, és látszólag totálisan random mosoly. Persze nem egyenértékű egy elfojthatatlan röhögőgörccsel, de azért beférnek egy kalap alá. Megtanulta már, hogy nem lehet tudni milyen kitekert, elvont világ van a külső szemlélők által látott frontvonal mögött. Mondjuk ez a legkevésbé sem gátolja meg abban, hogy (gyakran téves) következtetéseket tegyen az ismeretlen felé, és esetenként hangosan megossza másokkal véleményét. Habár vannak esetek, ahol jobbnak látja önzőn elraktározni a szerzett információt, valamikor úgyis szükség lehet rá. Itt azonban elég távol áll efféle ismeretbővítéstől. Talán a borosták teszik, talán a túl szilárd (makacs?) vonások, de nem megy sokra tudományával. A beszélgetésben nem túlzottan domináló mozgáskultúra se mutatott sok mindent. A gesztusok is halványak voltak. Az összes non-verbális jelzés az arcra és intonációra koncentrálódott. Ha ebbe belegondol az ember, valami rohadtul unalmas és snassz beszélgetésre gondolhatna, holott ez nem éppen a leghelyesebb megfogalmazás. Ugyanis itt voltak a szavak. Kerekek, durvák, simák, élesek, félresikerültek, pontosak, lassúak és gyorsak, szebbek és csúnyábbak, idegenek, de egyszerűek is. Tömény, és réteges mondatok, kevés fölösleggel. Ami volt, az csak jót tett neki, és kicsit irodalmibbá tette. A betűk és hangok bűvöletében tökéletesen elfelejtette, hogy neki esetleg olyanra is kéne gondolnia, hogy ha túllép egy bizonyos határt, akkor jobb horgok kényszerítik visszatolatásra esetleg. Nem fogta vissza magát, nem kényszerítette magát többszöri átgondolásra a kimondás előtt, csak nyugodtan válaszolt és kérdezett, célzott és lőtt. Habár leginkább hárítania kell most, illetve megmutatni, hogy mennyire jó a szeme. Ami azért egy kicsit zavarta. A túlzott kitárulkozás nem túl előnyös. De hát lelkének esett jól a frappáns fogalmazásmód, így nem nagyon tudott pisztrángot játszani, ahogy az esetek többségében. Az első lépés azért megszületett, ugyanis gombostűként kezdte el nyomni fejét ez az apró gondolat.

~Hazug.~ Úgy ízlelte a szót, mintha életében először hallaná. Pedig megfordult már egy párszor a fejében, mikor egy óvatlan pillanatban az a bolond Jean-Pierre beszökött barázdái közé, és valami hihetetlen módon szerette volna kerülni, hogy akármilyen jellemvonása közös legyen azzal az emberrel. Mindezek ellenére nem érezte bántónak a szót, nem haragudott miatta. Inkább egy egyszerű ellenkezésnek vette, méghozzá jogosnak, mert valóban túl szivárványos lett utolsó megszólalása. De legalább a magva valós, csak a virág lett kicsit fals.
- Minek erőlködjek égetni, ha valakit már a füst is megijeszt? - ha ennyiben hagyná a dolgot, akkor egy rohadtul átlátszó kitérés lenne, amivel tisztában van szerencsére, így a rövid lélegzetvétel után újra kattogni kezd sokat köszörült nyelve - Sütök, égetek, marok, kínzok, fullasztok ha kell. - az utolsó két szót egy kicsit megnyomta, hogy éreztesse, nem olyan vérmes teremtés ő, bár nem valószínű, hogy a mardekáros rémálmainak szereplője lenne - Természetesen csak azt eszi meg az oroszlán aki hagyja magát...