Úr isten, mennyi baromságot tudunk összehordani. Ugyan nem látok bele Kim fejébe, de csak ha fele annyi „hatalmas bölcsesség” szaladt át az agyán, mint nekem, mióta belépett az oroszlán barlangjába, már akkor is bőven túllépte az éves adagot. Elvégre mekkora őrület már! Olyan dolgokon agyalunk, amit évezredek óta nem tudott megmagyarázni senki. Miért szeretünk? Hogyan működik ez az egész? Baromság! Nem szabadna ezekkel foglalkoznunk, mert akkor megszűnik mindaz a varázs körülöttünk, ami olyan különlegessé és kiszámíthatatlanná tenné, amitől kaland lenne. Márpedig én kalandként akarom felfogni Kim megismerését.
Az igazat megvallva, nem vagyok az az érzelgős fajta. Furcsa hát, hogy ennyi szép gondolat, giccses izébizék, meg rózsaszín mütyürkék járnak a fejemben. Öcsém! Mütyürkék! Ki mondd ilyet?!
Egy biztos, Kimberley totál megbabonáz. Kész idiótának érzem magam mellette. Azt hiszem ez jó jel. Nem?
Nem tudok ígérni semmit sem. Hiszen hogy is fogadhatnám meg valakinek, hogy örökké szeretni fogom, hogy a nyakamat törném érte, csak hogy megismerjem? Az emberek nem ilyenek. Az érzések múlandók, és folyamatosan változunk. Sajnos a legtökéletesebb kapcsolatokban, a legnagyobb szerelmekben is van fájdalom és csalódás, akárhogy is próbáljuk elkerülni. Mert egyszerűen ilyenek vagyunk. A boldogság nem csupa jóból áll. A boldogság lényege, hogy az ember megtanulja elfeledni a rosszat és csak a jóval törődik. De ha óvatosan élünk, ha bizalmatlankodunk olyanokkal, akik szeretnek minket, és megpróbáljuk kizárni őket az életünkből, akkor sosem tapasztaljuk meg a boldogságot. Nem lehet burokban élni. Társas lények vagyunk, egyszerűen muszáj megbíznunk a barátainkban, muszáj beszélni a problémákról, az érzésekről, hagyni kell magunkat, hogy megismerjenek mások. Ez nem úgy működik, hogy valakit érdekel, valakit nem. A barátokat minden érdekel. Lehet, hogy nem most, lehet hogy nem is holnap, de egy szép napon majd mindent visszaadnak. Mert ez igenis így működik.
De ott van a másik életmód. Lehet élni magányos farkasként, lelki szemetesként csak nyelni és nyelni magunkba mások problémáit, temetve a sajátjainkat, mert nincs senki, akinek ki mernénk teregetni. Lehet élni így is, persze. De a kérdés az: meddig?
Nem tudok hát megígérni semmit Kimberleynek, csupán azt, hogy most fogom magam és felkísérem őt a kastélyba, és legközelebb elviszem kávézni, vagy valami. Nem mondhatom neki azt, hogy „xy” év múlva elveszem feleségül, szül nekem három gyereket és együtt éljük le az életünket Finnországban. Most úgy érzem, hogy szeretném mindezt… de nem ígérhetem mégsem. Nagyon is meg akarom ismerni őt, de ezt el is kell hinnie nekem. Vége a bizalmatlankodásnak! Elvégre, nem vagyunk robotok, akikbe a tervezés idején beprogramoztak egy adott érzelmi szintet, és azt életük végéig tartják. Lehetnek hullámvölgyek, de hát ez a lényeg egy kapcsolatban, hogy jóban-rosszban ott legyünk a másikkal.
És bárhogy is szeretném mindezt elmondani Kimnek, egyszerűen nem találom a szavakat. Ott szorít belül az egész, és valahogy mindenképp tudtára szeretném adni, amit érzek, amit most érzek, azt a megmagyarázhatatlan furcsaságot… de nem tudom.
Megcsókolnám, de félek, elrontanám vele az egészet….
Megölelném, de félek, hogy nem tudnám elereszteni többé…
Egyszerűen csak mosolyogtam rá, elvégre jó volt nekem. Úristen, de jó is volt nekem!
És mikor már úgy éreztem, hogy az arcizmaim a végkimerültség határához értek, egyszerűen csak nevetni kezdtem.
- Úristen, ne vedd már komolyan! Azt hiszed engem érdekel, hogy kinek mit csinált az apja, meg hogy meddig nyúlik vissza a családfáján a mágia? Szarok én az egészbe…. már bocsánat! Anyámat üldözik a Halálfalók, aminek én iszom meg a levét leginkább. Szerinted pont én problémáznék rajta a saját feles véremmel? Ugyan!
Úgy éreztem, hogy terelni kell a témát, mert ez a halálfalós dolog elég gyorsan kihozott a sodromból.
- Sebaj! Igazából még örülök is neki. Mi a jó abban, ha az embernek előre megírták a történetét, nem igaz? Fő a spontaneitás, meg a kaland, míg megismerjük egymást, nem?
Rápillantottam, ő pedig visszamosolygott rám. A hatalmas szemei, a pisze orr és a piciny gödröcskék…
- Hát, fogjuk rá… Tudod, a nagyapámtól kaptam. Ő nyerte még sok-sok évvel ezelőtt. Ilyen gyűrűt csak azok viselnek, akik megnyerték az országos kviddics bajnokságot. A nagyfater pedig rám hagyta a halála után…
Kissé elbizonytalanodok. Vajon tényleg ez a megfelelő pillanat, hogy olyan dolgokról beszéljek, melyeket mind a mai napig nem sikerült feldolgoznom?
- Tudod…. a szüleim elváltak, én pedig a nagyapám mellett nőttem fel. Ő tanított kviddicsezni is. Szép idők voltak. Ez a játék volt a mindene… a pályán halt meg….. Én pedig végignéztem.
És láss csodát, a mosolyom lehervadt, és mintha kihűlt volna az öltöző is. Jeges zuhanyként hatott mindez, és azon kaptam magam, hogy felpattanok a padról.
- Khm… Késő van.
Kinyújtottam a kezemet, hogy felsegíthessem.
- Gyere menjünk, mielőtt még nagyobb bajban leszünk, hogy sötétedés után császkálunk kint.
Pár perccel később pedig már a csillagok alatt lépkedtünk felfelé a kastélyig…

   Úgy tartják, hogy egy kapcsolat mindaddig életképes, amíg a pár bármelyik fele képes küzdeni érte. De hát mégis miért ne küzdenének érte? Nincsen erő, idő, netán kedv hozzá? Mindaz, amit hosszú hetek, hónapok, netán évek jelentettek, hirtelen semmivé foszlanak? Hát lehet ilyen? Mindezt azért, hogy a legváratlanabb pillanatban arcon köpjön minket az, akit a legjobban szerettünk? Komolyan ilyen lenne egy párkapcsolat? De hát ilyen az élet… Akkor támad, amikor senki sem várja, mikor senki sem látja. És mindenki ettől retteg.
Az emberek nyuszik. Gyáva népség, akik rettegnek tőle, hogy összetörik a szívüket. Könnyebb úgy élni, hogy sosem ismertük meg a szerelmet. Persze hogy könnyebb… Na de teljesebb is?Kétlem. Képesek vagyunk tehát úgy leélni életünket ebben a világban, hogy minduntalan gyávák voltunk lépni. Hiszen néha tényleg csak arra van szükség, hogy kockáztassunk, merjünk megtenni valamit, és a jutalmunk nem marad el. Csak merjünk cselekedni!
Ott ültem Kimberley mellett és gyűjtöttem a bátorságot, hogy egyáltalán szavakba öntsem mindazt, ami hirtelen feltódult az agyamba, egyenesen a szívemből. Nem voltam még így összezavarodva soha. Talán Kimberley lenne az első olyan lány, aki iránt én kezdeményezek, akire… csúnyán mondva, de én hajtok, s nem fordítva. Mint már mondtam, ez idáig csak a kisujjamat kellett kinyújtanom érte, ha szerezni akartam magam mellé valakit, bárkit. Sosem szenvedtem lelki válságban, nem voltam féltékenykedő típus, és ha úgy alakult, mindig én voltam az, aki kimondta az utolsó szót. Hősködhetnék vele, hogy „meg sem érintett a dolog”, vagy hogy „szartam az egészbe”, de nem így volt. Az igazat megvallva, gyűlöltem magamat ezért. Mert sosem lehettem biztos abban, hogy a következő lányhoz lesz elég türelmem, elég kedvem. Tudom csúnya ez így, nem is vagyok rá túl büszke, de az igazság az, hogy számtalan „kapcsolatom” ment úgy tönkre, hogy egy idő után rájöttem: semmi kedvem az egészhez.
Tudniillik az emberek úgy vannak  bekötve, hogy mindig olyan dolgokért áhítoznak, amit nem kaphatnak meg. Legyen ez esetben ez egy lány. Semmi közünk eleinte egymáshoz, de aztán a csaj észreveszi, ahogy rámosolygok, csupán bele kell túrnom a szőke fürtjeimbe, meg netalán be kell feszítenem a bicepszemet és voálá, egyből érdeklődni kezd. Aztán mikor úgy érzem beérett a dolog, megteszem a végső lépést. Együtt is leszünk pár napig, amikor is rájövök, hogy nincs is szükségem ilyesmire. Hiába… az emberek csupán addig vágynak a különféle elérhetetlen dolgokra, míg meg nem kaparintják. Utána mehet az egész a szemétbe…
Féltem tehát, s ez az érzés ismeretlen volt számomra. Mintha nehezebben szedtem volna a levegőt, akárhányszor csak belegondoltam abba, hogy elég egy rossz szó és örökké elüldözöm magam mellől. De miért rémít meg annyira ez az örökké szó? Miért érzem azt, hogy már soha nem lesz semmi a régi? Lezárul egy lehetőség az életemben, egy kapu, mely mögött olyan élet rejtőzhet, amelyben boldog lehetnék… Félek ettől az egésztől, s ezért nehéz beszélnem.
Tereltem… Csak hogy húzzam az időt, előbb bocsánatot kértem tőle, amiért akkora nagy tapló voltam legutóbb. Kim bevallotta, hogy valóban rosszul esett neki, amit a végén mondtam az ajtóban. Ettől csak még kellemetlenebbül érzem magam, elvégre nem veszem észre a szája szegletében bujkáló kis mosolyt.
Aztán végre rászántam magam. Akadozva, bizonytalankodva benne, hogy egyáltalán érdekli őt, amit mondani készülök, végül is kiböktem. Kedvelem őt… Ő pedig olyan gyorsan vágta rá, hogy ez nem is hülyeség, hogy zavaromban elnevettem magam, és kedvem lett volna magamhoz szorítani őt. Az a hatalmas kő, ami a szívemet nyomta, hirtelen darabokra tört, és kezdtem megkönnyebbülni. Ha csak szikráját is látja annak, hogy van értelme nekünk itt ücsörögni ebben a büdös öltözőben…
- Első lépésként meg kell kérdeznem tőled… Te aranyvérű vagy?
Igyekeztem minél komolyabb fejet vágni, de látva Kim meghökkenését, muszáj volt nevetnem.
- Csak viccelek, viccelek!
Aztán mikor már lehervadt a mosoly az arcomról, egyszerűen vállat vontam.
- Nem tudom, szokás ilyet előre megtervezni?

   Üldögéltünk csendesen, két jó gyerek rendesen…
Ez volt az a pont, ahol hirtelen elvesztettem a magabiztosságomat, és visszavedlettem a félénk, szótlan sráccá, aki pár éve voltam. Mondanom kellett volna valamit, elvégre mégsem ücsöröghetünk néma csöndben, hogy nézne már ki? A szavak azonban nem jöttek. Egyszerűen nem tudtam szavakba önteni a gondolataimat…
Mondanom kellett volna, hogy rég nem éreztem így lány iránt, hogy megrémiszt ez az egész? Az ember mindig arról álmodozik, hogy megtalálja az igazit, a lelkitársát, de amikor úgy érzi végre meg van, hirtelen megijed, elvégre mindaz, amiért eddig küzdött hirtelen már nem egy elveszett dolog, ott van előtte, a keresésnek pedig vége. Ideje új célok elé nézni, és ez az embereket megrémíti. Talán pont ezért vágtam el eddig minden kapcsolatomat. Amikor már meg akarok fulladni, nem tudok mit kezdeni magammal és úgy érzem kell a dráma. Sajnáltatni akarom magam, egy kicsit szenvedni, hiszen amúgy minden tökéletes lenne…
Gyors volt mindez, mintha csak egy furcsa álomba csöppentem volna. Nem értettem miért pont én? Ez velem is megeshet? Szeretnék szeretni, de hát nem tudom hogy is kell azt. Ha Kimberley-re nézek összerándul a gyomrom, és nem tudom miért. Alig ismerem, nem tudok jóformán semmit sem róla, alig beszéltünk, mégis… amikor meglátom, ha csak megszólít, ha megérint… Vajon normális, hogy folyamatosan ő jár a fejemben? Hogy összetettem az imént a kezeimet a zuhany alatt, hogy hálát adjak az égieknek? Normális, ha az ember így kötődik valakihez? Ha próbál megbízni egy másik élőlényben és a legféltettebb titkait kiteregetni előtte?
De hát azt sem tudom ő mit érez… Érez-e egyáltalán bármit is?
- Mire gondolsz most?
Hirtelen magamhoz tértem. Kifújtam tüdőmből a levegőt és frisset szippantottam a kellemes, női parfümmel vegyült oxigénből. Egy nagy levegő, semmi több…
- Nem tudom készen állsz-e arra, hogy ezt elmondjam neked….
Fogalmam sem volt miképp öntsem szavakba az érzéseimet. Nem volt nagy tapasztalatom benne, még is hogy nézett volna ki, ha a "kviddicssztár Sammy Goldhawk" a szív hangjairól tartott volna előadásokat. Meg hát nem is volt kinek ezekről beszélni…
Féloldalasan a lány felé fordultam. Végigfürkésztem az arcát, a pisze orrát, a hatalmas szemeket. Olyan szép…
Végigsimítottam az államon. Ha zavarban voltam, gyakran csináltam ezt.
Úgy döntöttem inkább terelek…
- Hallod… tényleg sajnálom azt a múltkorit. Egy tapló voltam, elismerem.
Mint általában, de ezt most hagyjuk…
Kissé félénk mosolyra húztam ajkaimat és még néztem pár másodpercig némán. Volt már olyan egyáltalán, hogy rajongtam volna egy lányért? Fenét… Olyan már volt, hogy valaki tetszett, aztán úgy döntöttem, hogy megszerzem magamnak, majd kis idővel rá, erősebb érzelmeim is támadtak a puszta „kedvellek”-nél, de az, hogy valakire így nézzek, mint most Kimberley-re…
Elöntött a bátorság…
- Na jó, figyelj… Furcsa nekem ez az egész. Úgyértem… Tudom hülyeség, de azt hiszem kedvellek. Mármint… tudom furcsa ezt mondani ilyen rövid időn belül, meg lehet, hogy csak a zuhany alatt véletlenül lenyelt tusfürdő mondatja ezt velem, nem tudom… de szeretnélek megismerni.

   Rámosolyogtam. Holmi győzelmi jel volt ez, hogy megnyertem a csatát, sikerült rávennem, hogy várjon meg. No nem mintha kötelező lett volna, ó nem… és nem is tekintettem ezt afféle katonai kötelességnek, csupán jól esett, és ettől vált olyan szép, íves görbévé a szám, mintha egy láthatatlan zsinór húzta volna a fülem felé.
- Csak egy perc, ígérem.
Azzal felkaptam a szekrényem elől a törölközőmet és a farmeromat, majd eltűntem a szekrénysor mögött, hogy a férfi tusoló felé vegyem az irányt, ami egyébként egyből az öltözőkből nyílt, csupán a szégyenlősek kedvéért takarta szekrénysor.
Odabent aztán levetkőztem, a saras ruháimat a fürdő sarkában tornyosuló szennyes kupacra hajítottam, majd megeresztettem a csapot és vártam, míg a meleg víz eljut hozzám a csöveken keresztül. Eltartott pár percig, míg végre be mertem állni alá, elvégre nincs is kellemetlenebb érzés annál, amikor jéghideg acéltüskékhez hasonlók szúrják a bőrödet. Jéghideg vízben csak a lázas emberek fürdenek, illetve azok, akik valami oknál fogva le akarják hűteni magukat… Egyelőre nem álltak úgy a dolgok Kimberley-vel, hogy én is hasonlóképp cselekedjek.
A forró víz alatt aztán megeredtek a gondolatok. Mintha csak arra vártak volna, hogy a forróság kiolvassza őket. Hatalmas, fagyott tömbként ott voltak már a fejemben, annyi fejfájást okozva ezzel, és most, a gőz kioldotta mindet.
Elgondolkoztam…
Valóban ilyen egyszerű lenne minden? Elég lenne csupán egy pillanat, ahhoz, hogy az ember szeretni tudjon? Vagy alapból szeretünk minden embert, és egy elvont pontrendszer alapján aztán van, aki bónuszra tesz szert, és van aki mínuszba megy? Valójában tényleg képes lennék-e szeretni, vagy csupán szükségem van valakire, akit szerethetek? Tényleg akarom őt, ezt az egészet? Meg akarok nyílni, fel akarom tárni előtte érzéseimet, gondolataimat, egész lényemet? Vajon megérné-e kilépni az arctalan kviddicssztár alakja mögül és megmutatni neki, hogy milyen is vagyok igazából?
Olyan nagy kérdések foglalkoztattak… olyan nagy szavak ezek… De mégis, mind alkalmatlan volt arra, hogy leírja azt ami lezajlott bennem. Ott bent. Szorító érzés, olyan, mintha a mellkasunkat egy vaspánt akarná összeroppantani. Egy ismeretlen érzés, ami egyszerre akar megfojtani, és amitől ugyanakkor mámorittas állapotba kerül az ember. Mert hittem, hogy ő az, akire mindeddig vártam. A többi, a sok klón, hatásvadász, ostoba lányok… ők mind semmik. Ez a valami, ez a megmagyarázhatatlan érzés.
Bal tenyeremet a hideg csempének érintettem, jobb kezemmel beletúrtam vizes hajamba. A kosz már réges-rég lecsorgott rólam, elvitte az áramlat, talán már az óriáspolipnál tart. Én azonban nem mozdultam, a forró víz megbénította tagjaimat. Vagy talán a felismerések, a hatalmas gondolatok voltak? Még is hogy lehet egy ilyen, hozzám hasonló fafejnek ilyen érzelmi kitörése? Nem úgy van, hogy az ostoba emberek nem képesek felismerni saját érzéseiket? Ők, akik már születésükkor megfosztattak a magasröptű gondolatoktól, azt hittem az érzésektől is csakugyan. Mindig is egy darab sziklának gondoltam magamat, ami a szívemet illeti. Igazából persze semmi köze a szerethet, csupán vért pumpál. De én akkor is azt hittem, hogy csak egy közönséges senki vagyok, aki majd egy üresfejű, bábszerű nőt érdemel, sosem hittem volna, hogy ilyen érzéseket kezdek táplálni valaki iránt. Valaki iránt, akit nem is ismerhettem, aki csupán most lépett be az életemben. Én nem hittem a mesékben, nem hittem, hogy megtörténhet ilyesmi a valós életbe. Ugyanakkor kellemes pofon volt ez az élettől….
Nem tudom miként is szárítkoztam meg, hogy került rám fel a farmerom. Az agyam akkor váltott vissza, mikor már egy szál nadrágban, mellkasomon egy-két vízcseppel, kócos fejjel kiléptem a szekrénysor mögül. Kim még mindig ott volt…
- Mint a villám…
Vigyorogtam, közben szekrényemhez léptem és felvettem egy tiszta pólót. Leültem a padra, pont Kim mellé. Mennyire más volt mindez, mint amikor a Műteremben ücsörögtünk. Nem volt ilyen közel hozzám… Az illatát sem érezhettem. És most, hiába próbálta elnyomni tusfürdőm illata a lányét, esélye sem volt velem szemben. Minden egyes aromáját magamba szippantottam és elraktároztam mélyen. Állítólag az ember több mint húszezer szagmintát képes azonosítani. Nos ennek az illatnak előkelő helye lesz a „gyűjteményemben”.

   Hihetetlen mennyire más, mint a többi lány. Nincs benne semmi mű, csak a belülről sugárzó, természetes nőiesség. Ez fogott meg benne igazán, azt hiszem. A kislányos szégyenlősség, a szófukarság, méltóságteljes távolságtartás. Nem éppen a „sima ügy” kategória.
Mi emberek mindig is jobban vonzódtunk ahhoz, amit nehezebb volt megszerezni. A jó dolgokért meg kell küzdeni, ez örök érvényű igazság. A küzdés az, ami felértékeli a dolgokat. Attól lesz értékesebb minden. Ha később visszatekintünk, csupán azt fogjuk látni mindenben, amit akkor tettünk. A tapasztalatgyűjtés a lényege az egésznek…
Ellenben a többi lánnyal, nem úgy tekintettem Kimberleyre, mint egy értékes trófeára. Ő több volt annál, mint holmi hárompontos. Az egész lényéből áradt a tisztaság, a meg nem értett szeretet. Nem lettem volna képes efféle mocskos játékot űzni vele. Óvni kellett őt, félteni, mint egy gyémántot…
Talán furcsa lehet, hogy percek alatt mennyi minden változik egy ember lelkében. De hiszem, s vallom, hogy a szeretet, ez a megfoghatatlan, csodálatos, földöntúli dolog, nem hosszú évek sorozatában alakul ki. Csak jön és megfertőz, ráhull a szemünkre a lepel és belevetjük magunkat minden hülyeségbe. Nem állítom, hogy szerelmes lennék, ugyan dehogy. Ifjonc fejjel fel sem tudom fogni mit jelent az. Nem… ez csupán a szeretetnek azon fajtája, amikor legszívesebben magamhoz ölelném és megállítanám az időt. Egy leírhatatlan érzés…  Idegen bizsergés a gyomromban, ha csak a szemeibe nézek és arra gondolok, hogy teljesen felesleges, hiszen reménytelen az egész. A viszonzatlanságnál nincs is rosszabb…. Nincs rá szükségem, hogy összetörjék a szívemet. És nem a férfiúi becsület, az egóm sérülését bánnám, hanem életem egyik nagy lehetőségét. Egy váratlanul kinyitott kaput, ami rejtélyes, hosszú útra vezethetne egy csodaszép világba. És ha ügyetlen vagyok, ha igazak a sejtéseim és Kimberley kinevet, akkor az a kapu bezárul és eltűnik a homályban. Sosem fogok ismét rátalálni…
Nem hiába vagyok griffendéles. Nagy nehezen, de végül kibököm a kérdést. Igaz, hangom akadozik, nem találom a mondat végét, újabb és újabb szavak jutnak az eszembe, amit rögvest meg is kell osztanom. Suta, gyerekes véget kerekítek neki, mely után érthetően elönti arcomat a pír…
Még mindig nem értettem miért lenne adósom. Sejtéseim vannak, de mint annyira merész és elvetemült, hogy az elmém azon részére száműzöm őket, amit majd nyugodt éjszakáimon használok, s az álmom valóban álom lesz…
Halvány mosoly, ennyi a válasz. Megértette, megfontolta, igent mondott. Habár leszögezte, hogy csak akkor, ha nem tekintem tehernek és kötelességnek. Hát arról biztosíthatom, hogy nem úgy lesz. Ennél nagyobb öröm nem is érhetett volna.
Arcomról a pír lassan eltűnik, csupán öröm marad rajta, ahogy Kimberleyt nézem. A helyes válasz az lett volna, hogy miután kiröhögte magát a gyermeteg megfogalmazásomon szépen elzavar a fenébe, hogy még is mit képzelek én. De nem, hála istennek ad egy esélyt. Talán még sem értelmeztem olyannyira félre a jeleket?
Nem szóltam, még mindig nem jött ki egy hang sem a torkomon. Csupán fázósan karba tettem a kezeimet. Az igazság az volt, hogy a kandalló lángjai nem vetettek kellő meleget ahhoz,hogy félmeztelen álldogáljak az öltözőben. Fogalmam sincs mióta állhattunk ott, mióta beszélgethettünk. Óráknak éreztem az egészet. Olyan érzések kavarogtak bennem, amiről mindaddig azt hittem, hogy napok, hetek kellhetnek a kialakulásukhoz. Most jöttem csupán rá, hogy elég egy pillanat…
- Hát igen, azt hiszem tényleg jobb lenne most már elmennem zuhanyozni.
A torkom kiszáradt, a beszéd fáj, elmozdulni pedig nagyon nehéz. Hiszen olyan tökéletes így minden, miért is rontanám el holmi zuhanyzással?
- Biztos nem vársz meg? Öt perc és kész is vagyok. Felkísérlek a hálókörletig. Sötét van már ahhoz, hogy egyedül kószálj…
Nem gondoltam komolyan, hogy bármi veszélyes teremtmény leselkedne rá a birtokon, de azért jobb az óvatosság. A tanárok mind halálfalók, jobb nem összefutni velük a sötét folyosókon, ezt aláírom. Azonban az esetleges séta csupán azért vonzott annyira, mert egy hosszas beszélgetésre adott reményt, melyen talán ezt az egész estét megbeszélhetnénk, hogy milyen jelentőséggel is bírt számunkra. Bár attól tartok, arról képtelen lennék beszélni, ugyanis egyelőre én magam sem tudtam mit gondoljak…

   Nem ismertem Kimberley előéletét, fogalmam sem volt róla min ment keresztül. Roxforti tanulmányaim alatt számos olyan diákkal találkoztam, akinek nem éppen mindennapi a története. Ez egy varázsvilágban nem is olyan nagy szám. Itt elég egy félresikerült mozdulat és ott a baj. Balesetek mindig történnek, ez ellen nem tehetünk semmit.
Kimberleyre nézve azonban sejtettem, hogy nem éppen hozzám hasonló a problémája. Az ő nagyapja bizonyára nem a seprűjén halt meg. Talán valami más varázsbalesetet szenvedett valakije, vagy csupán azok az idők kezdték ki, amik manapság jártak. Nem tudni… Nagy összeget mertem volna tenni rá, hogy szó sincs ilyesmiről. A fájdalma mélyebb lehet, sokkal terhesebb mint az enyém. És még is, itt rinyálok nap mint nap, mint egy óvodás. Nem tudom túltenni magamat azon, hogy a jó öreg Icharos, az egyetlen ember, aki szívén viselte a sorsomat, nincs többé, vagy hogy az anyám, akit jóformán sosem érdekeltem annyira, elmenekült az országból, maga mögött hagyta a fiát, csak hogy azt a vacak varázspálcáját mentse. Önző voltam, tudom… Fel sem foghattam mekkora veszélyek leselkednének rá, ha hirtelen visszatérne önkéntes száműzetéséből.
Nem vártam el Kimberleytől, hogy szeressen. Ugyan, hiszen alig ismertem. Csupán azt akartam, hogy bízzon bennem, hogy adjon egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, hogy nem vagyok az a tuskó, amilyennek elképzelt. Talán ő lehet az, akinek szívesen felfedném a valódi arcomat, a gondoskodó, szerető énemet. De ahhoz több kell, tudom jól…
A gyűrű lassan kihűlt, elvesztette Kimberley tenyerének melegét, ahogy lassan rácsúszik az ujjamra. Eddig is fontos volt számomra az ékszer, de ezentúl még fontosabb lesz. Mától fogva Kimberley is részese a gyűrű mágiájának. Magába zárta, megjegyezte. Ott van rajta az ujjlenyomata, minden apró érintésének az emléke. És én is őt fogom látni benne, ezt a pillanatot, amikor csak fél ujjal is, de hozzáérhettem a lányhoz.
- Annyira sajnálom, hogy eddig tartott…
Elmosolyodtam. Próbáltam kis lelket önteni belé, hogy érezze, nem is haragszok, örülök neki. Ha előre tudtam volna, hogy ez lesz belőle, talán önként hagyom el az ékszert.
- Ne butáskodj már, az a fő, hogy meg van. Örülök, hogy te találtad meg… Azt hiszem, az adósod vagyok.
Zavartan beletúrtam a hajamba, felborzoltam kissé. Amolyan ösztön volt ez számomra, mint ahogy az is, hogy a borostámat vakargassam. Nem hintáztam jobb lábról balra, nem harapdáltam a számat, mint Kim, igyekeztem nem mutatni túl feltűnően, hogy legyőzött engem. Valami földöntúli dologgal megragadott és magába zárt. Képtelen lettem volna bántani őt.
- Nem! Én vagyok az adósod.
Kezem megállt a szakállam piszkálgatásában. Lassan elmosolyodtam, amolyan „óh, drágám” módra. Aranyos volt tőle, hogy ennyire szívén viseli a gyűrű sorsát, hogy bűntudata van miatta, pedig semmi rosszat nem tett. Visszaszolgáltatta az ékszert, lelkiismeretesen utánam jött, nem tartotta meg, bár ezt el sem tudtam volna képzelni. De akkor miért lenne az adósom? Nem értettem egészen. Talán a legutóbbi találkozásunk alkalmával beállt érdekes légkörre célzott?
- Miért mondod ezt?
Egyre zavaróbb volt a hideg, ráadásul kényelmetlenül is éreztem magam amiatt, hogy Kimberley ekkora tehernek vette a vacak gyűrűm sorsát. Persze, imádtam, hiszen a nagyapámra emlékeztetett, de tőle rengeteg holmim van még. Nem ért annyit, hogy álmatlan éjszakái legyenek a lánynak. Viszont pont kapóra jött. Mint egy korty Felix Felicis, előkészítette a „randit”.
- Nem, nem… Figyelj! Ragaszkodok hozzá, hogy valamivel kárpótoljalak. Rendes volt tőled, hogy utánam hoztad.
Már nagyon kikívánkozott a kérdés, de nem tudtam hogy tegyem fel. Egyáltalán fel merjem-e tenni. Mit szólna hozzá? Vajon elküldene a fenébe? Kinevetne?
Éreztem, ahogy túlteng bennem az adrenalin. Torkom is teljesen kiszáradt. Egy utolsó nagy levegő… Végül kiböktem.
- Mondd csak, lenne kedved velem jönni Roxmortsba?
Nekem aztán van bőr a képemen…
- Mármint… úgy értem, nem most… hanem, majd a legközelebbi hétvégén. Esetleg… őőőő… megihatnánk egy kávét, vagy valamit. Izé, szereted a kávét? Mindegy, ihatunk mást is. Vagy… őőő… izé… nem is muszáj inni. Sétálhatunk is vagy… tök mindegy, amit szeretnél. Biztos láttad már a falut, de gondoltam… na, szóval…. Öhm… ez nem a kárpótlás ám. Egy egész délután velem, minden, csak nem jutalom. Hehe… Na mindegy! Lényeg, hogy ha van kedved, akkor mehetnénk együtt.
Édes jó istenem….

   Azt hiszem a lelkünk mélyén mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy a másik nem teljesen olyan, mint amilyennek mutatja magát. Ha csak ránéztem Kimberleyre, egyszerűen úgy éreztem, hogy belelátok a fejébe. Meglehet, alig ismertem még ahhoz, hogy ilyesmire képes legyek, még is úgy éreztem, hogy megértem őt. Nem volt ő olyan mélabús, egykedvű, semmilyen, mint aminek mutatta magát. Nem, mint ahogyan én sem voltam az a rivaldafényben úszó bohóc. Ez már csak egy ilyen játék. Az ember azzá válik, akivé csak akar. Senki sem kéri rajta számon miért is lett olyan, amilyen. Ha valakinek nem tetszik, hát el lehet menni.
Ott álltam vele szemben. Nem hagytam ott, most nem. Mert nekem igenis tetszett az a jéghideg közöny, amivel rám tekintett. Tetszett, főleg azért, amit az mögött láttam. A szégyenlős, kislányos pillantás, ahogy elöntötte arcát a pír… mindez megmozdított bennem valamit. Mintha egy évszázadok óta szunnyadó bestia szegte volna fel a fejét.
És én pontosan tudtam mit jelent ez…
Pontosan úgy éreztem magamat, mint amikor először voltam lánnyal. Félszeg, esetleg kissrác voltam, aki azt sem tudta mit és hogyan. Rég elmúltak már azok az idők, és én azt hittem megváltoztam, felnőttem. Most azonban rá kellett jönnöm, hogy semmi sem változik. Ugyan az a kisfiú voltam.
Nem akartam, hogy azt lássa rajtam, mennyire megrémisztett. Ha elrontom a szövegemet, ha csak egy másodpercre is kiesek a szerepemből, még a végén kiderülne, hogy Sammy Goldhawk igen is egy érző lény, igen is tekintettel van a nők érzéseire, nem csupán eszközök, nem csupán az egója növelésére valók. Nem tudom miért, de jobb szerettem az idétlen bohóc szerepében tetszelegni. Szerettem az emberek közelségét, de sosem engedtem volna magamhoz őket olyannyira, mint ahogy most Kimet. Nagyon jól tudtam, hogy ettől a naptól fogva tisztán fog látni engem. Megrepedezett, elszürkült a maszkom, de előtte már le is hullott…
Ahogy ott álltam tőle pár méterre, éreztem az illatát, hallani véltem a szívdobogását is. De nem, hiszen ez a sajátom. Hogy is kerülte el eddig a figyelmemet? Hiszen olyan hangos, hogy elnyom minden más egyéb zajt.
Pillantásom lefelé siklott, végig a reszketeg testén, egészen a kinyújtott tenyeréig, melyen ott pihent nagyapám gyűrűje. Pár másodpercig fel sem fogtam, hogy kerül a lányhoz egy eredeti Appleby Arrows gyűrű, melyet csupán a 47-es csapat tagjai kaptak. Már majdnem kiszaladt a számon, hogy „Jéé, a te nagyapád is játszott az Applebyben?”, mikor rájöttem, hogy a gyűrűm elvesztésének és a műtermi találkozásunknak az időpontja egy és ugyanaz.
A megkönnyebbülés kitörő nevetés formájában távozott.
- Hát megtaláltad? Mindenhol kerestem már.
Egyelőre csupán néztem az ezüst gyűrűt, melynek bordái között zafír kéklett. Tekintetem megakadt a klub címerén: egy magányos ezüstnyílon. Nagyapám mezszáma a nyolcas közvetlenül a pecsétként is szolgáló címer mellett foglalt helyet. Igazán pompás kobold munka volt, de engem értelemszerűen nem az értéke vonzott igazán, hanem az emlékek, egyszerű érzések…
- Azt hiszem, az adósod vagyok.
Rámosolyogtam Kimre. Eszembe sem jutott egy pillanatig sem, hogy netalán el akarta rakni a gyűrűt. Még is mit kezdett volna vele? Bizonyára rá túl nagy lenne, és hát elég idétlen ékszer egy olyannak, aki nem is szereti a kviddicset, főképp nem az Appleby Arrowst.
Rászántam magam a cselekvésre és a gyűrű után nyúltam. Nem hagyhattam, hogy begörcsöljön szegény lány keze. Próbáltam úgy elvenni tőle, hogy ne kelljen megérintenem, hiszen nem akartam további kellemetlen pillanatot okozni neki. Így is elég félreérthető helyzetben voltunk már. Azonban elkerülhetetlen volt mindez. Mielőtt felnyalábolhattam volna az ékszert, akarva-akaratlanul is megérintettem a tenyerét.
Felpillantottam, egyenesen a lány szemeibe. Milyen furcsák… Nem láttam még ilyen közel őket sosem. Elidőztem egy kicsit a zöld íriszeken, a barna csíkokon, mire rájöttem mennyire is tetszenek.
Zavart mosolyt erőltettem az arcomra, hiszen megint elfeledkeztem magamról…

   Mennyivel más lenne az egész élet, ha cselekedeteinket száz százalékban az agyunk vezérelné. Mennyivel rosszabb lenne az. Hiszen gondoljunk csak bele. Az életünk egy előre eltervezett, logikusan felépített, unalmas előadás lenne, amiről mindenki tudja miként is fog végződni. Kiszámítható, semleges életünk lenne akkor. Azonban még szerencse, hogy itt van az a természet feletti dolog, amit szeretetnek hívunk, és ami összekuszálj mindent. Szerencse hogy ott lebeg a fejünk fölött Cupido, a maga kis ostoba nyilával, és oly vaktában lövöldözik vele a világunkban. Még jó, hogy az érzelmeink, amit a szívünkre fogunk, pedig igazából semmi köze hozzá, hiszen az csak vért pumpál a testünkbe, úgy felforgatják az életünket, és izgalmassá, kiszámíthatatlanná, logikátlanná teszik. Így minden cselekedetünknek meg lesz a következménye, és mindig lesz előttünk egy cél, ami vezet bennünket. Én pont ezért örültem neki, hogy még mindig tudok szeretni ebben a szörnyű világban. Sosem gondolkodtam túl a dolgokat, talán meg sem értettem őket annyira, mint amennyire szükséges lett volna. Még is, azt hiszem mindig a lehető legjobban cselekedtem. És így, pár hetes távlatban sem bántam meg, hogy azon a napon benyitottam a Műterem ajtaján és csak azért sem hagytam békén Kimberleyt. Pont mint egy óvodás kisfiú, akinek az a játék kell, amivel nem játszhat, és cserébe jól meghúzogatja a kislány haját. Ilyenek voltunk mi is, valahol mélyen.
Eléggé kellemetlen pózban álltam Kimberleyvel szemben. Nem is értem hogy kerülhetek én mindig ilyen idióta helyzetbe. Miért is vetkőztem le előtte? Azt képzeltem, hogy ő is pont olyan ostoba liba, aki örülne neki, ha a félmeztelen testemet nézheti? Fel sem merült volna bennem, mennyire illetlen dolog is ez? De hát tényleg olyan természetes számomra, hogy egy öltözőben nem létezik olyan, hogy szégyenlősség. És hát miért is szégyellném a testemet előtte?
Most még is, ahogy rápillantottam az arcára és felfedeztem benne azt a kislányos szégyenlősséget és zavartságot, én magam éreztem rosszul magam. Valahol olyan érzés volt ez, mintha meg kívánnám rontani ezt a tiszta lányt. Vagy tudom is én… Nem akartam hogy egy ilyen baromság miatt hagyjon magamra, amikor annyira örültem a felbukkanásának.
Tehetetlen zavartságomban a pálcám után nyúltam, de ezáltal csak még jobban felfedtem mellkasomat. A varázsvesszővel aztán a kandallóra céloztam, majd erősen koncentráltam a varázsigére és láss csodát, a tűz hirtelen feltámadt, nagyobb meleget sugározva magából. Narancs színnel ropogtak az égő hasábok, és oly kellemesen csiklandozták mezítelen hátamat. Már kevésbé fáztam, és reméltem Kim is kényelmesebben érezte magát ettől.
- Öhm, miért nem? Ígérem, sietek ahogy tudok. Nyugi, nem fogok előtted meztelenkedni… még jobban… izé, nem kell félned na. Tényleg, egy perc, csak lemosom magamról ezt a koszt, aztán visszakísérlek az épületbe. Na, áll az alku?
Mennyire bántam, hogy nem tanultam meg a legilimenciát. Pedig még a pálcám is ott volt a kezemben, csupán bele kellett volna pillantanom Kim szemeibe és már be is úszott volna a gondolataimba az a kép, ami éppen a fejében járt. Vajon mire gondolhat? Neki is eszébe jutott volna, mennyire kétértelmű szituációban is vagyunk? Eszébe jutott egyáltalán, hogy pont úgy kezdődött minden, mint valami olcsó pornófilmben? Vajon úgy is fog végződni? Szinte biztos vagyok hogy nem, és… bár furcsán hangzik, de nem is szerettem volna. Többre tartottam annál Kimberleyt, mintsem megadja magát egy hozzám hasonló tuskónak. Talán pont ezért élveztem annyira a társaságát, még akkor is, ha jóformán egy hatalmas tömb jéghez hasonlított.
- Mutatni akarok valamit, gyere közelebb!
A szavak csak úgy pattogtak a falak között. Ha addig nem lettem volna totál összezavarodva, talán ezek után… Azonban én már így sem tudtam követni a gondolataimat, meg az éppen fellángoló érzelmeket. Csak mereven bámultam rá, majd bizonytalanul megkérdeztem.
- Me… menjek közelebb?
Kisfiús döbbenet látszódott az arcomon, talán Kim is észrevette mennyire elbizonytalanított. Nem akartam félreérteni a helyzetet, de ezt nem lehetett nem félreérteni. Félszegen, rettegve tőle, hogy mekkorát kell csalódnom a lányban, megindultam felé. Igyekeztem magabiztos lenni, talán az majd elrémíti a gondolattól is. Nem, nem így képzeltem el. Állj! Egyáltalán nem is képzeltem még ezt el. De ha mégis, akkor pláne nem így. Kim nem lehet olyan lány… Vagy mégis?
Úgy fél méteres távolságban megálltam vele szemben. Körülbelül az államig érhetett, ez eddig fel sem tűnt, hiszen sosem álltam mellé. Beszélgetéseink során vagy sétáltunk, és nem figyeltem, vagy ültünk és nem tudtam megállapítani. Most azonban, hogy ilyen közel volt tőlem, önkénytelenül is elöntötték agyamat a hülyébbnél hülyébb gondolatok, és mindezt csak tetézte a parfümének illata is, ami betódult a koponyámba és teljesen megbolondított.
- Öhm… Kim?

   A magam részéről én igenis hittem a sors akaratában. Talán pont azért, mert minden hibám után volt mire fognom. Hittem, hogy valahol már előre el volt tervezve az életünk. Egy rejtélyes íróasztal fiókjában ott pihent egy vaskos forgatókönyv, a borítóján pedig ez állt: Samuel Goldhawk. Sejtettem, hogy nem véletlenül keveredtem én a Műterembe éppen akkor, mint ahogy Kimberley sem véletlenül volt ott. Hittem, hogy neki szerepe lesz az életemben. Azt nem tudhattam, hogy mekkora, talán csak egy icipici, melyre évek múltán már lehet nem is emlékszek majd, de hogy nem véletlenül toppant ő be a képbe, abban biztos voltam. Máskülönben miért jött volna utánam, nem igaz? Azért ennyire nem hagyok mély nyomokat másokban…
Elmosolyodtam. Szóval még is tetszett neki a képem. Vagy legalább is jól hazudik, ki tudja. Mindenesetre a legutóbbi találkozásunk óta gyökeres változásokon ment keresztül, ami a modorát illeti. Már nem volt úgy bezárkózva előttem, mint holmi kagyló. Úgy éreztem, bár lehet félreértelmeztem a jeleket, hogy valamelyest megbarátkozott a gondolattal, hogy bizony nekünk nem is feltétlen kell rosszban lennünk egymással. Sőt, akár barátok is lehetnénk, ha adna egy kis esélyt rá…
Nevetni kezdtem. Még hogy a rajongóim. Ha Kimberley tudná kik is az én „rajongóim”. Mind tizenkét éves kis fruska, akiknek odáig terjed az ízlésviláguk, hogy belezúgnak az első olyan bálványba, akinek a nevét kicsit többször hallani a folyosón, és aki van olyan hülye, hogy nyilvánosan produkálja magát a többiek előtt. Ez lennék én. Manapság igen keményen bíráltam magamat, aminek talán az volt az oka, hogy engem is megérintett a háború. Az otthoni, valamint a távoli ismeretlenből kapott levelek, a folyamatos kínzások, az ideg, ami bennem volt, hogy egyre jobban függővé váltam. Mindez elgondolkodtatott, és arra az álláspontra jutottam, hogy amit én képviselek az minden, de hogy nem értékes, arra a fejemet tenném. Még is mit gondoltam, hogy majd röpködéssel megváltom a világot? Ha dobok két gólt a hétvégi fordulón, akkor minden jobb lesz? Ugyan már…
Átvágtunk a pályán, széles sávban taposva ezzel le a fagyott fűszálakat. Bevezényeltem a lányt az öltözőbe, ahol nagy örömömre sikerült egy kisebb mosolyt csalnom az amúgy feltűnően feszült arcára. Valószínűleg még soha életében nem tette be a lábát ebbe a terembe, bár lehetségesnek tartottam, hogy még a saját háza öltözőjében sem járt soha.
- Képzeld el egy edzés után. Hogy milyen bűz van olyankor, jó ég – nevettem.
Nem voltam az a szégyenlős fajta, és nem is alsógatyáig vetkőztem. Persze vannak, akik olyannyira prűdök, hogy zavarba jönnek egy csupasz férfi mellkastól is. Pedig kb. olyan mintha a strandon lennénk… Csupán még mindig hosszúnadrágban és csizmában feszítettem alul.
Éppen megszabadítottam volna magamat az említett lábbelitől, amikor Kimberley félbeszakított. Láthatóan nem nagyon akarózott neki rám pillantani. Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra. Valamiért tetszett ez a fajta szégyenlősség a lány részéről. Igen aranyosnak találtam…
- Figyelj csak, azt hiszen van a zuhanyzásnál fontosabb dolog is most – szólt végül, mire azonnal abba hagytam a csizmám csatjainak kioldását.
Tekintetünk találkozott, mintha egy ismeretlen erő összepattintotta volna. Kimberley olyan pontosan célzott, hogy semmi mást nem vett figyelembe a kék szemeimen kívül, teljesen belefúrta magát a égszín íriszekbe. 
- Öhm… Nem értem mire célzol.
Hirtelen furcsa gondolatok tömkelege árasztott el. Agyam afféle képeket szült, amiben Kimberley átvágva a termen leteper engem. Hiszen mi lehetne fontosabb annál? Vagy is… értitek… Ha az ember félmeztelenül pózol és egy lány ilyesmit mond neki… Nehéz nem belelátni a dolgokat. Abban mindenesetre biztos voltam, hogy nem azt akarja közölni velem, hogy egy vérfarkas áll a hátam mögött.
Hirtelen piszkosul kényelmetlenül éreztem magam egy szál trikó nélkül. Nem csak a hideg miatt, ami a kandallóban pislákoló tűz melegétől függetlenül is érezhető volt, hanem a lány miatt. Nem is sejtettem mennyire zavarba tudom hozni őt egy számomra ilyen természetes dologgal, mint hogy edzés után lekapom a felsőmet. Azonban a saras kviddicstaláromat már rég áthajítottam az öltöző másik felében tanyázó szennyes kosárba. Jobb ötlet híján keresztbe tettem a kezeimet és ujjaimat a bicepszeimre kulcsolva igyekeztem eltakarni magamból annyit, amennyit csak lehetett.
- Biztos nem várhat addig, míg letusolok? Kezd kicsit hideg lenni így.
Rávigyorogtam. Igyekeztem oldani a feszültséget. Éppenséggel benyöghettem volna egy poént a mellbimbóimról meg arról, hogy üvegek lehetne karcolni velük, de valahogy nem éreztem megfelelőnek a pillanatot efféle marhasághoz. Kimberley láthatóan valami nagyon fontosat akart mondani.
- Tőlem közben is mondhatod, ha… izé… ha nem zavar, hogy… szóval érted. De nem akarlak még hülyébb helyzetbe hozni. Ezért is bocsi – egy pillanatra elengedtem a karomat és végigmutattam mezítelen mellkasomon. – Hozzászoktam már, hogy idebenn mindenki látta már a tetoválásaimat. Nem csak ezt, – itt a felkaromra böktem, majd gyors el is tüntettem a tenyeremmel, hogy ismét a felkarra tapasszam az ujjaimat – hanem a lentit is…
Hatásszünet…
- Na jó, csak hülyéskedek. Természetesen nincs a fenekem semmiféle tetoválás – nevettem. – Bár mennyire menő lenne már egy griffendéles oroszlán rajta, nem?

Csupán halovány körvonalakat láthattam a beálló szürkületben. Feszülten figyeltem az idegent, de nem mozdultam. Egyelőre nem. Nagyon jól tudtam ugyanis, hogy az a valaki nem egészen biztos, hogy nem ártó szándékkal érkezett. Emlékeimben még igen élénken élt a roxmortsi kirándulás emléke, amikor elszenvedtem egy kisebb kínzást egy szadista halálfalótól, csak mert a mugli származású anyám külföldre menekült.
Most is hasonló támadástól féltem. Lassan előbányásztam a pálcámat a talárom alól, majd jobb kezemben, állandó készenlétben tartva, megindultam az ismeretlen felé. A kezdeti félelmem egyre jobban kezdett szertefoszlani, ahogy közelebb értem. Belelovalltam magamat a helyzetbe, ezúttal nem akartam hagyni magamat. Vissza fogok vágni, akkor is, ha ezért keményen megbűnhődök.
Azonban mindenfajta óvatosságom, minden hiábavaló volt. Az idegen ugyanis minden egyes megtett méterrel felismerhetőbbé vált számomra. Nem más, mint Kimberley álldogált egymagában a fagyos kviddicspályán. De miért?
- Kim… - nyögtem nagy meglepetésemben és rávigyorogtam a lányra.
Legutóbbi találkozásunk alkalmával igen barátságtalanul bántunk egymással. Én adtam neki a levakarhatatlan tuskót, ő meg az érinthetetlen jégkirálynő szerepében tetszelgett. Nem is sejtettem mennyire belegázoltam a lelki világában, amikor magára hagytam a műterem hófehér falai között. Ráadásul még valami bunkóságot is benyögtem neki az ajtóban, hogy teljes egész legyen a rólam alkotott „idióta barom” kép. Most itt az ideje, hogy valamennyire változtathassak a dolgokon.
Na de még mindig talány, hogy mit keres itt a pályán, ami elviekben az én vadászterületem, és ahol még soha életemben nem láttam a hollóhátas lányt. Ezért is okozott kellemes csalódást felbukkanása.
- Fejezd be, amit elkezdtél, követlek – szólt végül.
Igazság szerint zuhanyozni készültem, de ha őt nem zavarja ez, akkor én nem fogok szégyenlősködni. Az öltöző amúgy is ketté van választva egy nagy szekrénysorral. Így a szégyenlősebb lányok és fiúk is együtt öltözhetnek, de a zuhanyzók már az öltöző két végében vannak, külön-külön.
Vállat vontam a kijelentésre, majd pálcátlan kezemmel széles mozdulatot tettem, ami egyértelműen azt jelentette, hogy „kövess!” Most, ellenben a legutóbbi találkozásunkkal, én voltam a házigazda. Az én világomba csöppent bele ez a pici lány, és én bizony vidáman vállaltam a kalauz szerepét.
- És minek köszönhetem a látogatásodat? Jöttél leverni rajtam, hogy milyen béna képet festettem rólad?
Valóban, a műtermi akció után, amikor Frics elől iszkoltam be a számomra mindaddig idegen terembe, unalmamban és energiatúltengésemben megfestettem Kimberley morcos képmását. Nem lett valami mestermű, és a magam részéről fogalmam sem volt mit kezdett vele durcás őfelsége, de nem is érdekelt túlzottan. Csupán az foglalkoztatott, hogy miért jött el ilyen messze a kastélytól, pláne naplementekor, amikor amúgy sem szabadna kijárni a suliból, hiszen bármi történhet a birtokon. Manapság már sehol sincs biztonságban az ember, és ha leereszkedik a sötétség, akkor meg pláne nem. Kimnek sem lenne tanácsos egyedül bóklásznia ilyenkor.
- Üdvözöllek a Griffendél csapatának öltözőjében – mondtam, mikor végre beértünk a fedett helyiségbe.
Szerencsére az öltözőben meleg volt, elvégre pár órája még edzés folyt lenn, utána pedig kellemesebb visszatérni a jó meleg öltözőbe. Szóval most, hogy ismét elkezdődött a szezon, bizony ismét megjelentek a házimanók a pályán, akik tüzet raktak a kandallóban, akik mosták a koszos kviddicstalárokat… stb. Egyelőre a bordó-arany díszítésű szobában nem volt egy manó sem, csupán Kim és én. Kissé kellemetlenül is éreztem magam emiatt, hiszen utoljára Raquel volt az, akivel négy szem közt maradtam volna…
Lassan lehámoztam a kezemről a kesztyűmet, majd a fal mellé hajítottam, közvetlenül a szekrényem elé, amin egy nagy tízes szám állt, valamint a monogramom: S.I.G. Ezután leültem a padra és oldani kezdtem a térdvédőm kapcsát.
- Ha mindenáron meg akarsz várni, akkor bizony azt is ki kell bírnod, amíg letusolok. Ilyen sarasan ugyanis nem fogok felsétálni a kastélyig. De nem tanácsolom, hogy egyedül menj föl. Amúgy is hülyeség volt idáig lejönnöd, amikor még ilyen korán sötétedik.
Míg beszéltem, végre lehámoztam magamról a térdvédőt majd kioldottam a sporttalárom fűzőjét és megszabadultam tőle, akárcsak az alatta lévő pulóvertől és pólótól, amiket a terem másik végében lévő szennyes kosárba dobtam, csont nélkül. Nem voltam túl szégyenlős fajta, de azért nem akartam félmeztelennél jobban levetkőzni szegény Kim előtt, még a végén szívinfarktust kapna. Amúgy meg, ami azt illeti... nem akartam, hogy Kim azt higgye a végén, hogy féltem őt és azért nem engedem fel. Megszólalt belőlem a lovag, ennyi az egész.

Vöröses színbe öltözött a roxforti táj, ahogy lassan lenyugodni készült a hatalmas, lángoló gömb. Szépen a hegyek mögé kúszik, hogy aztán ne maradjon utána semmi más, csak a sötétség és a januári hideg. Most azonban minden olyan szép… Ahogy az olvadó hó tetején szikrákat vet a fény, minden árnyalata a tájnak. Nyugodt, csöndes, mintha nem akarna tudomást venni a világban zajló borzalmakról.
A Roxfortnak mind a négy évszakból van egy-egy különleges látképe, amely örökre elraktározódott az emlékeimben. Az őszi, melyekben hulló falevelek, a barna, narancs és citromsárga vegyes kombinációi a domináns színek, melyben a Tiltott Rengeteg mindennél szebb… A téli, ahol elsőnek a Hagrid által becipelt fenyőfák jelennek meg a lelki szemeim előtt, valamint a vadőr cukormázas süteményre emlékeztető háza, a parkban hógolyózó diákok… Aztán ott van még a tavaszi is, a csicsergő madarakkal és a zöld színekkel, a fényárban úszó Roxforttal…. És végül a nyári, melyből nem sokat láthatunk, hiszen alig pár hét az, amíg ott vagyunk. Ez talán a legkevésbé jellegzetes, a forrósággal, az óriás polippal, a tóval, jéghideg sütőtöklével…
A mostani látkép azonban vegyítette az elemeket. Narancs fényárban úszott minden, de ugyanakkor jég és hó fedte a tájat. Ott viszont, ahol én jártam, még a zöld fű is látszott. A kviddicspálya gyepéről ugyanis letúrták a havat, hiszen ismét használatba került, azonban a lelátó szürkésen fénylett, itt-ott jégcsapok borították, melytől úgy festett, mintha réges-rég elhagyatottan állna. Nem is csoda, hiszen csak egy magányos ember repkedett magasan a póznák körül, én…
A pózna kongva megrázkódtott ahogy utolsó lövésem megpattanva rajta végül átperdült a karikán. Ötszáz semmi - számoltam magamban. A megbűvölt kvaff eztán visszarepült hozzám én pedig elégedetten, ujjamon pörgetve a labdát, lassan leereszkedtem a talajra. A talpam alatt ropogott a fagyos fű, ahogy végigvágtam a kihalt pályán. Az edzésnek már réges-rég vége volt, én azonban kötelességemnek éreztem, hogy gyakoroljam a bűntetőket, ezért hát maradt még egy kicsit. Aztán ötven büntetővel később, mikor már tényleg kezdett besötétedni, elérkezettnek láttam az időt a távozásra.

Teljesen átfagytam a magányos edzésemnek hála, lévén semmi mozgás nem volt a gyakorlatban, csupán karlendítés és dobás. Vékony, elnyűtt kviddicstalárom amúgy sem nyújtott túl sok védelmet a hideg ellen. Alatta vastag pulóvert viseltem, de úgy éreztem, hogy teljesen fölöslegesen, a hideg minden gond nélkül átjutott a szálakon keresztül.
Gondolataim valahol messze jártak egy rég elfeledett klubhelyiségi esténél, onnan aztán eljutottam a holnapra beadandó Átváltozatástan házimig, melyen aztán jó ideig rágódhattam miközben fedett helyre vonultam. Végighaladtam a játékos kijáró alatt, melyhez annyi szép emlék fűzött. Amikor innen kilép az ember és meghallja a tömeget. Az egy emberként zúg fel, ha kell élteti őt, ha kell kifütyüli, de annyi szent, hogy amint felzúg, beleborsózik az összes játékos háta. Mert ilyen ez a játék…
Lassan elértem a seprűtárat, szépen betámasztottam oda a Jólsep-R márkajelzésű járgányomat, hogy a másnapi edzésen is könnyen megtalálhassam, illetve szépen elpakoltam még a vörösesbarnás bőrgolyót, a kvaffot is. Egy Roxfort címerével díszített ládába pakoltam a lestrapált játékszert, végigsimítottam kétszer a Griffendél aranyoroszlánját ábrázoló pajzsnegyeden, majd kattant a zár és hátat fordítottam a szertárnak. Pontosabban a félig leszakadt tízes mezszámomat mutattam az ajtónak, míg a házam öltözője felé vettem az irányt.
Csupán egy forró zuhanyra, és a pihe-puha ágyamra vágytam, igyekeztem kitörölni fejemből a leadatlan házi dolgozatom képét.
Lehámoztam kezemről a csuklóvédős kesztyűmet, majd kicsit babráltam az öltöző zárjával. Lenyomtam a kilincset, majd belöktem az ajtót. Odabent átható sportkenőcs és seprűnyél szag volt, a falakat pedig poszterek tarkították. Kicsit szöszmötöltem, végül előkotortam talárom belsejéből a pálcámat és egy intéssel fényesség szökött az öltözőbe. Már léptem volna át a küszöböt, amikor szemem sarkában mozgásra lettem figyelmes. Valaki volt még a pályán rajtam kívül…

Mint sok mást is, ezt is eleresztettem a fülem mellett. Igenis készen voltam rá, hogy lelépjek, ha azt mondja: menjek. Csupán eddig nem gondolta komolyan Kimberley sem. Azzal győzködtem magamat, hogy bármit is állít a kis stréber hollóhátas, ő akkor is marhára élvezi a társaságomat. És tényleg tök jól is esett ez az egómnak. Hiába, hozzászoktam már, hogy az emberek szeretnek velem lógni. Akkor Kim miért ne szeretne? Ez tök logikus…
Ugyan, dehogy akartam őt fellázítani magam ellen. Hiszen csak poénkodtam vele, játszottam (igazából semmit sem játszottam, szimplán ilyen idióta vagyok/voltam/leszek) a hülyét neki, próbáltam szórakoztatni. Arról már nem tehetek, hogy Kimberley savanyú citromot nyelt. Vaaagy, amire eddig még nem is gondoltam… Lehet pont menstruál! Vajon bunkóság lenne rákérdezni?
Szó nélkül tűrtem az osztásokat. Igen, sejtettem, hogy kapásból az intelligencia hányadosommal fog előrukkolni. Már kezdtem unni ezt a témát. Ha valakivel összetűzésbe keveredtem, tuti ez volt az első, amibe kapaszkodhatott. Tudniillik nem tartoztam a „hú de kitűnően jó” tanulók közé. Mondjuk szent meggyőződésem volt mindig is, hogy nem az IQ szintemmel van gond, hanem ahogy apu mondaná, a „fenekemmel”. Nem tudtam ugyanis leülni az asztalhoz és egyszerűen csak beseggelni az anyagot. Nemes egyszerűséggel tojtam az egészbe. A helyzet pedig az, hogy ez igen kellemes téma volt az ellenségeimnek. Lehet Kim is be akar állni a sorba…

Na tessék, az ember beavat valakit az egyik titkába és mit kap cserébe. Oké, sejtettem, hogy nem fognak gratulálni nekem érte, amiért belerondítok más békés perceibe, és mert tönkre teszem magamat, de azért na. Bár nem is tudom mit várok Kimberley-től. Számára mindig is egy hülye kis, pitiáner alak leszek. Kezdek hozzászokni a gondolathoz, sőt… a távozás is felmerült bennem, lévén Frics már jó messze járhat. Azonban stílusosan szerettem volna megadni a módját.
- Na…
Letettem az ecsetet és összecsaptam a tenyeremet. Jó háromnegyed órás munka gyümölcsét szemlélgettem. Abszolút elégedett voltam magammal, ismervén a művészi adottságaimat.
- Még egy utolsó ecsetvonás… így ni! Parancsolj!
Kimberley felé fordítottam a festményt. Azon egy fekete hajú, zöldes-barnás szemű egyén állt. Nemét csupán lágyabb vonású álláról, teltebb ajkairól és a hosszú hajáról lehetett beazonosítani. Képregényszerű vonásai azt az érzést keltették, mintha durcás lenne. Ezt csupán tetézte, hogy hol karba fonta a kezeit, hol pedig csípőre rakta őket. Mindezt a mágikus ecsetnek köszönhette a kép, én ugyanis soha a büdös életben nem tudtam volna életre kelteni a kétdimenziós „mesterművet”. Bizonyára egy középiskolás diák jót nevetett volna a munkámon, de én nagyon büszke voltam rá, és az sem érdekelt, hogy Kimnek tetszik-e vagy sem.
- Na jól van, békén hagylak, mert a végén még megátkozol, ha tovább folytatom a hülyeségeimet.
Egy röpke másodpercig még a fenekemen maradtam és a combjaimon doboltam, de aztán, mint akit puskából lőttek ki, felpattantam a háromlábú székről.
- Bocs, ha az idődet raboltam. Én akkor is jól szórakoztam.
Rávigyorogtam, aztán az ajtóhoz araszoltam és kíváncsian kilestem a kulcslyukon. Ott nem hogy Frics, de egy árva lélek sem volt.
- De legközelebb írd ki egy táblára, ha éppen meg van… Nem akarom az életemet kockára tenni pár poén kedvéért.
Lö utolsó tőrszúrás.
- Na, légy jó kislány! Adios!
Azzal becsaptam magam mögött az ajtót.