Jól gondoltam, hogy egyedül van. Visszafordítom felé a tekintetem, és abbahagyom a hely vizslatását egy kis ideig. – Itt van a fél hálókörletem – vonok én is vállat -, de egyedül jöttem le. Elfogadja az italt, majd miután meghúzta néhányszor visszanyújtja felém. Én is a számhoz emeletem, majd nagy levegőt veszek és beleiszom. Mindig is jobban kedveltem a bort, de a Draco-val való lerészegedések megtanítottak a whisky ivászatának művészetére is. Ráadásul sokkal gyorsabban is sikerült tőle berúgni, mint a lágy francia boroktól, amiket az anyám importáltatott, főleg a nyári melegben, Narcissa rózsás lugasában. - Mi van veled mostanság? Rég futottunk össze – kérdezi, mire közelebb állok hozzá. Felvillannak előttem a nyári nagy beszélgetésünk emlékfoszlányai, majd a lábujjaimra billenek, hogy felérjem a fülét és válaszolhassak. A ricsajtól nem hiszem, hogy hallott volna másképp. - Egész jól vagyok, bár betemet mostanában a papírmunka és az esszék is – kapaszkodom meg a vállában, hogy ne dőljek el oldalra, majd visszaereszkedem a talpamra és újra előhúzom a flaskám. Most is állt két nagy kupac az asztalomon a befejezendő házi dolgozataimból, meg az olvasatlan kimutatásokból. Ismét meghúztam az italt, majd újra Leverton felé nyújtottam. – Veled mi a helyzet? – kérdeztem, majd lopok egy kekszet a kikészített tálból. Nem kifejezetten voltam éhes, csak vágytam rá, hogy valami elnyomja egy kicsit a whisky kemény ízét a számban. – Sikerült végül leadnod azt a Bűbájtan esszét, amiről a múltkor beszéltünk? – kérdezem tőle jobb híján. Ha iszom, nehezebben mérem fel az emberek hangulatát, ezért már megtanultam, hogyan adjak több időt magamnak. Az ostoba kérdések jó eszközül szolgáltak. Nekidőlök a mellettem lévő asztalnak, és újra eszem egy kekszet, amíg Leverton válaszára, és a flaskámra várok.
Egy ideig csak magam elé nézek, és próbálom visszafogni az ingert, hogy a cipőm orrával piszkáljam a fehér kavicsokat, majd végül a szemem sarkából mégis felnézek Levertonra, aki elgondolkozva bámul. - Senkinek sem volt egyszerű – mondja végül, mire csak elhúzom a szám. Ezt még én sem tudom megcáfolni. - Nem igazán tudtam, mennyire bízhatok benned, remélem ezt azért megérted. Senki nem tudta, hogy kiben bízhat meg feltétel nélkül a háborúban – próbálok hatni az érzelmeire, és még összébb is fonom a karjaimat magam előtt. - Értem. De adtam valaha okot a bizalmatlanságra? - Nem kellett adnod, senkiben sem bíztam meg – mondom neki ismét elnézve róla. Igazából ez a mondat sem volt hazugság. Dracón kívül már régóta nem bíztam senkiben. – Talán újrakezdhetnénk – nézek fel rá várakozóan, mintha ez a ragyogó ötletem éppen most támadt volna. - Gondolod, hogy lenne értelme? – kérdezi kíváncsian, mire csak ártatlanul megvonom a vállam. - Itt lennénk, ha nem lenne? – kérdezek vissza, és kivételesen leleményesnek érzem magam, reménykedve benne, hogy végre megpuhítottam. - Tudod, nem szeretnék még egyszer beleesni ugyanabba a hibába. Miért kellene elhinnem, hogy most majd minden más lesz? – fordítja el a tekintetét rólam, mire csak meglököm a térdét az enyémmel. - Mert már nem élünk egy háborúban?! – kérdezem egy félmosollyal az arcomon. – Tényleg sajnálom – mondom neki, közelebb is csúszva hozzá. – Sok mindent átértékeltem a háború óta. – Leginkább a részvényeim marketing stratégiáját, bár a muglik iránti undorom is eltűnt, nem tudtam olyan dolgokat utálni, amik soha nem ártottak. Igazából nem érdekelt, hogy Granger a Roxfortban tanul-e avagy sem, nem érdekelt Granger maga sem már, sem az, hogy az egész napom Potter szapulásával töltsem. Hasznosabb dolgokkal akartam foglalkozni, hogy bizonyítsam, igenis méltó örököse vagyok a cégemnek és a szüleim haszontalansága nem bennem élt tovább, pláne nem az apámé. Gusztustalan egy csótány volt. – Sok minden pedig meg is változott. – Nem tudtam, hogy olvasta-e apám halálhírét a Prófétában, vagy sem, de egy próbát ez is megért. Megemlítettem neki tavaly néhányszor, hogy nem volt fényes a viszonyom otthon egyik szülőmmel sem. – Ha lehet, ebből a dologból – mutattam oda-vissza kettőnk között – megtartanám, amit lehet. Soha nem volt még olyan barátom, mint te – mondom neki. Ez is igaz volt, mert soha nem volt Leverton előtt még csak olyan ismerősöm se a Griffendélből, akit öt percnél tovább tudtam volna tolerálni. Lehet, hogy az esetlensége miatt nem tartottam tőle soha annyira, mégis vonzott benne, hogy olyan végtelenül egyszerűvé teszi a dolgokat az őszinteségével. Dracóról is mindig tudtam mire gondol, de ez hosszú évekbe telt. Levertonnál gondolkoznom se nagyon kellett rajta, és ez néhány ponton jól jött a tavalyi év folyamán, amikor csak beszélni akartam valakihez, akinek a hűségét nem kellett még véletlenül sem megkérdőjeleznem. Csak rossz ízzel a számban tudtam elismerni, mennyire vonzó tudott lenni ez a tulajdonság az ostoba kis griffendéles személyiségében. – Szóval, mit gondolsz?
Egyedül sétáltam a Szellemszállás felé, nem sokkal sötétedés után mert meguntam a Klubhelyiségben hallgatni az alsóbb évesek évődését és rikácsolását. Ki ezért, ki azért. Nem mehetett le a faluba, lemehetett a faluba, de nem volt pénze erre, meg arra. Merlinre, csengett a fülem a vékony hangjuktól. Na, meg amúgy is, Davis olyan lelkesedéssel zúdult ki a hálóból a buli hallatán, hogy akaratán kívül is felcsigázott vele. Igazából azt sem tudtam kik vesznek majd részt rajta, de a hónom alatt lévő két üveg whiskyvel tulajdonképpen nem is izgatott annyira. Nem is beszélve a nagyapám régi laposüvegétől, amit a kardigánom zsebében rejtettem el és amiből már hiányzott néhány korty. Még Zabini töltötte meg nekem néhány napja, amikor a könyvtárba készültem, vigasztalás képpen. Igaz, ami igaz a végén sosem jutottam el odáig. Leragadtam a Klubhelyiségben nézni, ahogy Theo porba tiporja Daphne-t varázslósakkban. Viszont így legalább megmaradt mostanra. Ahogy közeledtem a Szellemszállás felé, úgy lett egyre hangosabb a ricsaj, mígnem már szinte a levegő is a zene ritmusára pulzált. Már a bejárat előtt is lézengtek jó néhányan. Ha jól láttam, Astoria éppen az egyik bedeszkázott ablak alatt hányt, néhány szarházi kis griffendéles meg a ház sarkában gyülekezett. Szemforgatva mentem el mellettük, ahogy egy boros üveget adogattak körbe. A zene már kint is hangos volt, azonban, ahogy beléptem az ajtón, úgy megcsapott, hogy egy pillanatra meg is álltam. Számítottam rá, hogy sokan lesznek, na, de hogy ennyien! Elvégre nem éppen volt engedélyezve a tanári kar által ez a kis légyott. Megnéztem volna az öreg McGalagony arcát, ami azt illeti. Sőt, talán ha nem ér fel az elvárásaimmal még meg is nézem. Hazudnom se kéne, hiszen tényleg Davis-től tudtam meg, semmi közöm nem volt hozzá. Ezek után egy vigyorral az arcomon sétáltam beljebb. A felhozatal, hát hogy is mondjam, fiatal. Azt hittem legalább Destaint rögtön látom majd a hülyeség két griffendéles felének szoros ölelésében. Még mindig fogalmam sem volt róla, hogy az indiánok melyikét húzza. Nem mintha lett volna különbség. Olyanok voltak, mintha az egyikre Geminiot mondott volna valaki. Balmoralt is kiszúrtam a tömegben, igaz ezt megkönnyítette a gebe alkata. Szinte majdnem olyan magas volt, mint Draco. Engem pedig gazella helyett inkább egy girhes szamárra emlékeztetett. Bár ami azt illeti az anyját sem kedveltem túlzottan. Legalább olyan pocsék szülő volt, mint az enyém. Romanovna felé biccentettem egyet, ahogy cigarettát tekert magának a fotelban. Nem volt vele bajom. A húgától kirázott néha a hideg ugyan, de az is inkább volt köszönhető a halálon túli tekintetének, mint bármi másnak. Az asztal felé sétálva majdnem elsiklottam Leverton felett, aki az egyik kevésbé mozgalmas helyen állt. Még mindig dilemma volt számomra, azonban most jólesett volna egy beszélgetés vele. A héten három jegyzőkönyvet is kaptam a lezajlott igazgatói ülésekről. Egy hónap elteltével nem mondanám, hogy sokkal közelebb kerültem volna az egész vállalatom átlátásához, de legalább már voltak elképzeléseim. Viszont nem könnyítette meg a dolgom az új tanári gárda által diktált erőltetett tempó. Egyszóval kezdtem úgy érezni, hogy összecsapnak felettem a hullámok. Dracóval könnyű volt erről beszélni, de azt hiszem az egómnak és a hangulatomnak is jót tett volna Leverton bugyuta kis vigasztalása, aminek már tavaly is hasznát vettem. A griffendéles kis lelke néha igazán kellemes társasággá tette. Csak folyton emlékeztetnem kellett rá magam, hogy mik is az erőviszonyok. Leraktam a whiskyket az asztalra, és elindultam a magányos sarok felé, ahol Hale állt. Az ital miatt nem aggódtam, Zabini whiskyje bőven elég lesz nekem mára. - Leverton – fogtam meg a karját, amikor mellé oldalaztam. – Csak nem egyedül? – kérdeztem tőle, miközben újra végigmustráltam a tömeget, csak hogy ne tűnjön úgy, mintha kifejezetten megörültem volna neki. Még akkor se, ha igazából így volt. Semmi kedvem nem lett volna Astoria haját fogni odakint, vagy Davis-t elviselni. Nem érdekelt már különösebben a félvér mivolta, egyszerűen csak kiállhatatlan volt. Forrófejű és ostoba. Mintha lett volna egy Weasleynk a Mardekárban, egyébként sem értettem soha, milyen rejtett képességei folytán került be hozzánk. – Whiskyt? – húztam ki a színezüst flaskát a kardigánomból, majd felpöccintettem a tetejét és Leverton felé nyújtottam.
"I think I need time to process things - and I need you to be a distraction so I can't start today."
ͼ ͽ
Szükségem volt már Dracóra, és az útmutatására. Sosem irigyeltem azért, ahogyan szert tett erre a tudásra, de azt egyikünk sem tudta volna letagadni, hogy mennyire hasznos volt. Amikor ötödév végén Luciust bebörtönözték az egész Dracóra maradt. Nem csak a kötelesség része, de a mögötte lévő érzelmi is. Pontosan tudta milyen az, amikor hirtelen olyan felelősségek nyomják a vállad, amire nem álltál készen. Beljebb sétálok a szobában, és helyet foglalok a fésülködő asztal előtti bársonnyal párnázott karosszékben. A pálcám egy finom mozdulattal csúsztatom ki a talárom ujjából, majd intek vele az ablakok felé, azok egy pillantás alatt nyílnak ki, beengedve a szobába a rózsakert illatát, ami éppen itt volt alattunk. A halvány mosoly lassan eltűnik az arcomról, átadva a helyét egy komolyabb kifejezésnek. – Tudod, hogy nincs sok időm pihenni. A vonat napokon belül indul, addigra pedig el akarom intézni a temetést – sóhajtom és végigfuttatom a kezem az elegáns kézitükrön, ami az asztalon pihent. Harmonizálva a szoba tematikájával az ezüst fogó egy unikornis képében ölelte körbe a tükröt, kobold munka lehetett. – Az aurorok és a nekromágusok már nálunk lehetnek – nézek vissza Dracóra. – A könyvelővel ráérek beszélni holnap, úgy gondolom ma inkább Fawleyval és Mr. Dewenrow-val kéne felvennem a kapcsolatot – folytatom a gondolatmenetet. A vállalat pénzügyei részletekbe menően bőven ráérnek holnapig, azonban az igazgatói tanács mibenléte már kevésbe, ahogyan apám végrendeletének érvénybeléptetése, vagy megtámadása sem. Tényleg nem volt túl sok időm, ha még a vonat előtt meg akartam tartani a temetést. Még az aurorokat is meg kellett valahogy győznöm, hogy ne vizsgálódjanak és tartson a nyomozás hetekig. Bár gyanítom erre Fawleynak jobb módszerei vannak, mint amivel én elő tudnék hirtelen rukkolni. – Mit szólnál hozzá, ha megírnám a leveleket, aztán elmennénk repülni egyet. Megvan még a kvaffod? – kérdezem tőle. Habár idén nem terveztem jelentkezni a kviddicscsapatba, tudtam volna most mit kezdeni egy kiadós repüléssel. Kiszellőztetné a fejem és még a pávákban sem kellene kárt tennünk miatta. Ráadásul kevés szebb dolog volt, mint a Malfoy bírtok a nyáron.
Nem tartott sokáig, hogy megtaláljam a pálcám két könyvstóc közé beszorulva egyenesen a lévő alján, de ahhoz pont elég volt, hogy a kis szarházi farkát behúzva kezdje el begyűjteni a könyveimet saját kezűleg. Eszem ágában sem volt akár a kisujjamat is megmozdítani, hogy segítsek neki. Szánalmas volt. Utáltam az olyan embereket, akik nem tudtak kiállni a saját döntéseik mellett. Viszont ezekből az emberekből lehetett a legtöbb hasznot húzni. Addig, amíg jól játszotta az ember a lapjait zokszó nélkül ugrottak miden szavára. - Ne haragudj, én nem szoktam ilyen lenni. Csak olyan fura vagy, mint aki szomorú és frusztrált egyszerre és ezt hoztad ki belőlem. Bocsánat – remegi ki magából, mire csak összeszűkülnek a szemeim és hidegen bámulom a szenvedését lefelé a lépcsőn. Nem szokásom a hozzá hasonlóakkal szóba állni. Remegő kis senki volt, semmi másra nem jó, hacsak nem arra, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. - A könyveid – nyújtotta felém őket, mire kivettem azokat a hasztalan könyveket a kezeiből és erősen gondolkoztam azon, hogy megátkozzam-e a kis haszontalant. A gyerekes viselkedéséért megérdemelne valami kellemetlen kis rontást. – Tényleg sajnálom. Jóvá tehetem valahogy? Meghívlak valamire, vagy segítek a vásárlásban mit szólsz? Bármit csak ne legyünk haragban – nyávogta, mire csak megforgattam a szemem. Arra volt a legkevésbé szükségem, hogy ez a nevenincs kölök egész nap a nyakamban loholjon. - A jövőbeli boldogulásod érdekében elárulok valamit – hajolok közelebb a gyerekhez. – Gondold végig, hogy kivel kezdesz, mielőtt kiengednéd az ostoba éned, és ne a mocskot kapard magad után – súgom meg neki. – Ha pedig lehetőséged van rá, javaslom, ne kerülj a szemem elé – mondtam neki, majd sarkon fordultam és a pénztár felé vettem az irányt. Őszintén reméltem, hogy végre elkezdte feldolgozni az angol nyelvet és nem érez még mindig kényszert arra, hogy kiengeszteljen. Minél hamarabb túl akartam végre jutni ezen az elvesztegetett napon.
Bevallom, amikor először olvastam anyáink levélváltását nem hittem, hogy bármi jó is kisülhet a németországi látogatásodból. Tudtam, hogy mi voltál, és azt is tudtam, hogy mi erről a jelenlegi álláspontja a Minisztériumnak, ahogyan a következményeit is magamra nézve. Nem akartam én tőled semmit, Roman. Viszont onnantól fogva hogy megérkeztél, mindig is valahogy Dracóra emlékeztettél, és ezért mégis közelebb engedtelek magamhoz. Amit nem bántam meg még. Talán csak a hiánya miatt láttam bele a helyzetét a tiédbe, sőt szinte biztos, mégsem tudtam elvonatkoztatni a párhuzamtól, és idő közben valahogy megkedveltelek. A nem létező testvéri érzéseimet hoztad elő belőlem. Pont emiatt pedig leginkább sajnállak, Roman, és dühös vagyok veled, és helyett is. Hiszen gyerek vagy még, mégis olyan dolgokon kellett keresztül menned, amiket nem foghattál föl, akár milyen intelligens is vagy. Talán most még nem látod a különbséget, vagy azt, hogy ez milyen hatással lesz rád a későbbiekben, de ott lesz. Mindegy, hogy te mondtad-e ki az utolsó igét, vagy sem. Ezen felül is, család tag vagy, mint olyan pedig élvezed a végtelen hűségem. Mindegy mi is lesz veled, vagy belőled, rám számíthatsz. Egy vagy azon kevés emberek közül, akiknek mindig lesz egy biztos helye nálam.
Nem tekintelek a barátomnak, nem is lehetnél az, hiszen annyira különbözünk, vagy lehet, hogy éppenséggel hasonlítunk. Sosem vettem a fáradságot, hogy ezt kiderítsem, Dean. A nyolc év alatt leginkább semleges voltál a számomra, egy szürke kis folt. Amikor aztán összejöttél Dracóval, a kelleténél többet is hallottam rólad, de sokáig nem szúrtad különösebben a szemem. Sőt, azt hiszem illene hálásnak is lennem neked, hiszen te voltál az eset, ami végleg megpecsételte a Dracóval való kapcsolatom. Miattad jöttünk csak rá igazán, hogy nem vagyunk párkapcsolati szempontból kompatibilisek. Aztán szakítottatok és el is tűntél egy ideig a horizontról. Nem is foglalkoztam veled. Talán akkor kerültünk mégis közelebb egymáshoz, amikor Draco összejött Hendersonnal. Tudom, hogy ez téged is pont annyira megbotránkoztatott, mint engem. Csendes társak lettünk, akkor, ebben szinte biztos vagyok. Emlékszem, hogy villant össze a tekintetünk, amikor megláttuk őket esetleg a folyosón, vagy egy óra előtt. Te sem szóltál meg én sem, elvégre annyira sosem voltunk jóban, de mindketten tudtuk. Félretéve a szentimentalizmust, leginkább alkalmi szövetségesek vagyunk. Ha úgy diktálja az érdek, összetartunk.
“You know what charm is: a way of getting the answer yes without having asked any clear question.”
ͼ ͽ
Szög egyenes háttal ültem a padon, amíg arra vártam, hogy Hale végre összeszedje azt a kifacsart maradék Griffendéles bátorságát. Sosem volt neki olyan kirívóan sok, mint a Szent bagázsnak, de azért a némasága már kezdett zavarni. Összekulcsoltam az ujjaimat a keresztbe tett térdemen és a tőlem telhető legközömbösebb tekintettel igyekeztem leplezni az unalmam és az irritációm. - Öhm… - nyögte végül, mire felszaladt az egyik szemöldököm megtörve a tökéletes nyugalmam látszatát. Ez azért még tőle is elmésnek mondható. – Rólunk lenne szó. A barátságunkról… - néz fel rám végül azokkal a kivert kiskutya szemeivel, bár a szóhasználatán azért lenne, mit finomítani. Nem tartottam őt a barátomnak. Bár azért egy egyszerű senkinél több volt. Voltak Levertonnak pillanatai, amikor egészen kedvelhetőnek mondtam volna. – Már ha nevezhetjük ezt annak – egészíti ki magát, és a zavara nem is lehetne nyilvánvalóbb. Aprót mozdul a szám sarka, de azért egy teljes mosoly nem lesz belőle, akármennyire is szórakoztat a szenvedése. - Kihasználtál... – böki ki végül, mire egy pillanatnyi néma elismerést azért megejtek irányába. Legalábbis gondolatban. Nem hittem volna, hogy össze tudja rakni, azt meg még kevésbé, hogy elő is áll majd ezzel. Kimért mozdulatokkal kifűztem az ujjaimat egymás béklyóiból és kisimítottam velük a nadrágom ráncait, miközben a lehetőségeimet vettem számba. Unottságot színlelve néztem végig Levertonon. Ismertem minden reakcióját, és azt hogyan is működik. Megtarthatom őt lelki szemetesnek, elküldhetem a pokolba, de ha a saját büszkeségemet félretéve akarok szerezni egy hőslelki kisbarátot, akár még azt is megtehetem. Mind azon múlt, hogyan is forgatom a szavakat, és irányítom az eseményt. Csak választanom kellett. Végül úgy döntöttem a legkifizetődőbb, ha közel tartom őt magamhoz, de azért nem beavatva. - Valóban – ismerem el tömören az állítást, miszerint kihasználtam, majd óvatosan félrenézek. Pontosan tudom, hogyan állítsam vissza a saját oldalamra. – De nem tudhatod milyen nehéz volt ez az egész – mondtam neki és hagytam, hogy a vállaim kissé előre essenek a peckes tartásukból. Tudtam mennyit számít a megjelenés, és azt is, hogyan manipuláljam a sajátommal más emberekét. – Nem igazán tudtam, mennyire bízhatok benned, remélem ezt azért megérted. Senki nem tudta, hogy kiben bízhat meg feltétel nélkül a háborúban – teszem még hozzá, csak hogy éreztessem vele, mennyire elveszett voltam, és rájátsszak a fránya kis griffendéles bűntudatára. – Talán újrakezdhetnénk – javasolom neki, és vissza is nézek rá. Éreztetni akartam vele, hogy most már készen vagyok egy szívszorítóan szivárványos barátságra. A fehér kosztümöm pedig egészen új perspektívába kerül, mintha csak magam öltöztem volna a fehér zászlónak. Kényelmesen belehelyezkedve ebbe a pozícióba várom Leverton reakcióját az előadásomra, hogy eldönthessem mi legyen a következő lépésem.
"Nosztalgiás hangulatom nem akar enyhülni. Különös hangulatok ezek. Olyan ez, mint egy finálé."
ͼ ͽ
Sokszor jártam már a Kúriában. Túl sokszor ahhoz, hogy ne tűnjenek fel az apró, vagy néhol jelentősebb változások. Nem sok kedvem volt a jelenlegi hangulatomat még inkább beszennyezni azzal, hogy végiggondolom, vajon milyen lehetett Dracónak, amikor a Nagyúr is ezeken a folyosókon járt. Még a gondolat is elborzasztó. - Amikor utoljára láttam, még mindig elég össze-vissza haja volt. De Weasleynek bejött, hallottad? – szólal meg Draco, és egy fél pillanat kell, hogy leessen Grangerről beszél. - Ó, dehogynem! A varázsvilág álompárja – fintorogtam az egyik Próféta címlapot felelevenítve. – Az a kettő meg is érdemli egymást. Csak azt remélem, sosem kell többet látnom, ahogy szánalmasan veszekszenek – teszem hozzá őszintén. Ha lehet saját véleményem, idióta párosításnak gondoltam azt a kettőt. Egy kapcsolatban nem vágytam arra, hogy folyton küzdjek valakivel. Dracóval ebből a szempontból jó páros voltunk, még ha sok másikból nem is. – Emlékszel, amikor néhány éve be voltál zsongva, amiért páholyba szóló jegyed volt a Kviddics kupára? – jut eszembe az emlék, ahogy ugyan azokat a folyosókat sétálom le újra. Az összekulcsolt karjaink is stimmeltek. Szebb és boldogabb emlékek voltak ezek, mint bármi, amit nemrégiben elraktároztam a fejemben. Apám szánalmas sírása és imádkozásai ugyan úgy egy életre beleégették magukat a tudatomba. - Az egy nagyon kellemes nyár volt. Nem mondtam senkinek, de a meccs után profi kviddicsező akartam lenni. - Igazán megnéztem volna apád arcát, amikor ezt közlöd vele – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, mert megálltunk a szobaajtó előtt és Draco kilökte azt. A szoba nagy volt, és ezen kívül egy kicsit talán sötét a zöld falaival, viszont amint jobban megnéztem azt, alig bírtam megállni, hogy szégyentelen kisgyerek módjára a markomba ne nevessek. Kifűztem a karom Dracójéből és beljebb léptem a szobában. - Sajnos a mostani páváink még fiókák, nem lenne jó dobálni őket – hallottam még a válaszát, de csak megvontam a vállam. Az is csak egy kósza buta kis ötlet volt, hogy valamiféle ismerős érzést is magamba verjek az emlékek nyomán. Nem éreztem már magam eléggé önfeledtnek ahhoz, hogy madarakat dobáljak kaviccsal. A szoba kis túlzással magával ragadó volt. A franciaablakok és a tökéletesen kivitelezett bútorok, igazán elegánssá tették a helyiséget. Az unikornisok pedig fantasztikusan élethűek voltak. Élvezettel járattam végig a tekintetem a helyen. Jó lesz végre elszakadni az otthoni komor szobákból. Bár talán az is más lesz, ha végre nem kell apámmal megosztanom. A mérhetetlen felelősség mellett kezdtem kapizsgálni a lehetőségeimet is. - Mivel kezdjem? – néztem vissza rá. Nem tudtam hol is kéne kezdenem az egészet. Egy egész vállalat igazgatása vár rám. Talán egy vezetői üléssel kéne kezdenem. Felmérni ki és miért dolgozik nekem. Vagy lehet, hogy egy levéllel kéne kezdenem Mr. Devenrow-nak. Tudtam, hogy apám távollétében ő igazgatta a vállalatot.
Éppen csak nekiálltam magamhoz hívni a könyveket, amikor hangosan kezdett recsegni a lépcső. Vagy az a behemót Hagrid döntött úgy, hogy bővíti az ősemberekre jellemző szókincsét, vagy a kis hülyegyerek kezdett el felugrálni a fokokon. Megforgattam a szemem és csak remélni mertem, hogy ha az egész nem is, de legalább egy lépcsőfok beszakad alatta. Elmosolyodtam és áthelyeztem a könyvek súlypontját, mert kezdtek nehezek lenni. Csak emlegetnem kellett azt a behemótot, és erre rögtön kaptam tőle ajándékba egy fél láb vastag kötetet. Bár legalább ez most nem harapott. Azzal is csak az volt a szerencsém, hogy az első óráig hozzá sem akartam nyúlni, és ezért volt alkalmam látni, ahogy Vincentet végig kergette az a haszontalan könyv az egész klubhelyiségen. Felettébb szórakozató látványt nyújtott, valószínűleg életében nem futott még azelőtt olyan gyorsan. Magamhoz hívtam a Mágiatörténet tankönyvemet is, amikor felbukkant a fiú. Szánalmas látványt nyújtott az erőltetett fél lábon való ugrándozásával. - Olyan kedves voltál velem, segíthetek valamiben? – térdelt le mellettem, mint valami idióta. Nem tudom egészen pontosan mi zajlott le a fejében, de nyilván valóan nem volt épelméjű. - Drágám, már azzal sokat segítenél, ha a további itt tartózkodásom ideje alatt Pofix-szelnéd magad – válaszoltam rá sem nézve. Már csak a Jóslástan könyvem hiányzott. Olvastam a Prófétában, hogy új tanárunk lesz, ami kicsit sem érdekelt mondjuk, de azért Trelawney után nagy váltás lesz. A lovat sosem kedveltem, amúgy sem. Már fordultam volna, hogy magamhoz hívjam azt is, amikor felrúgta magát, mint valami béka és kiverte a kezemből a könyveket meg a varázspálcám. Mondhatni egy pillanatra elfelejtettem, hogy kinek is neveltek. - Na, most azért majd hajolgathatsz egy kicsit, mit gondolsz? – Megragadtam a kisfiú állát szinte abban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot és felfelé húztam, tudva, hogy a fél lábán kényelmetlen lesz megtartania magát. Lehet, hogy fiú volt, de a mellemig sem ért. - Nem szeretnéd tudni, hogy mit gondolok – sziszegtem. Gyűlöltem az ilyen önbíráskodó senkiházikat, minél hamarabb megtanulják, hol a helyük, annál jobb. – Ha a helyedben lennék, most megfordulnék az ajtó irányába, és addig nem tenném be a lábam ide, amíg én itt vagyok – morogtam az arcába. Nem pazaroltam rá több szót, vagy figyelmeztetést. Nem tisztem előre szólni, de azt, aki az utamba áll, fél marokkal roppantom össze. Legyen az tíz, vagy kilencvenhét éves. Gyanítom a kis szarházi arra nem gondolt, hogy a Roxfortban újra látjuk majd egymást, és fél pillanatomba sem telik majd kideríteni kicsoda ő, és melyik osztályon dolgoznak a szülei. Nem sokan mertek volna keresztbe tenni nekem, de ha ő mégis olyan ostoba volt, hogy átlépje a határt, akkor csendben és váratlanul fogja érni a megtorlás a vihogós képét. A Parkinson név talán nem csillogott olyan fényesen, mint a Malfoy, vagy a Black, de ha arról volt szó, nem jelentett problémát olyan embert találni, aki valamilyen módon elintézte, amit akartunk. Alaktomosabbak és talpraesettebbek voltunk, nem sütkéreztünk a rivaldafényben éppen ezért nem is volt olyan látványos a befolyásunk, de ott volt. És ha valaki keresztezte az utunkat, az nem köszönte meg eddig még soha, amit kapott. Rántva egyet az állán elengedtem a fejét, és elindultam lefelé a lépcsőn a pálcámért. Kevésbé zavarta a fülem a fokok recsegése így, hogy hajtott a hanyagul elkendőzött indulat.
Egyedül érkeztem a pályaudvarra, ahogy tavaly és azelőtt is. Nem volt furcsa, vagy új érzés az egyedüllét számomra, mindössze annyi változott, hogy most már mindenki más is tudomást szerzett róla. A három nappal ezelőtti Próféta hozta le apám halálhírét, a tegnapelőtti pedig, hogy én ültem a Parkinson International igazgatói székébe. Meg tudtam mondani, hogy sokan az igazgatói tanácsból megkérdőjelezték a személyem rátermettségét, de ezen hamar változtatok majd. Csírájában akarom elfojtani a kétségeiket, mielőtt még elhiszik, hogy a csekély részesedéseikkel már hangot adhatnak a véleményüknek a jelenlétemben, vagy akár csak annak hiányában. Az iskolai évvel kilenchónapnyi időt nyertem arra, hogy mindent megtanuljak, amit csak lehet. Kilenchónapnyi szabadságot nyertem még magamnak azzal, hogy ismét betettem a lábam a King’s Crossra. Luxusnak éreztem. Az elmúlt öt napban beszámolókat olvastam, és naphosszat az irodámban ültem Dracóval és Devenrow-val, akik igyekeztek felkészíteni a találkozókra és az első hetekre. Az emberek kiismerése ugyan olyan tanóra volt, mint az etikett, vagy az Ősi mágus kultúrák. Mégis jelentős részét képezi majd az elkövetkezendő időszaknak. Nem voltam ostoba ember, mint az apám, tudni akartam ki, miért és mennyiért dolgozik nekem. Befolyást akartam szerezni, nem csak címet. Tisztelet nélkül a hatalom semmi. Négyszer olyan idős embereket kell a helyükre parancsolnom, mint én, hamar kell beletanulnom, és nem hibázhatok. Emlékeztetnem kell rá őket, hogy tudják, kinek a pénzéből élnek, és hogy éppen olyan könnyen el is söpörhetem őket, amilyen egyszerűen tisztet és befolyást adhatok nekik. Megszokásból toltam neki a kulim a falnak és egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy még csekély számban voltak csak jelen a vonatra várakozók. Három napja fájt a fejem és alig aludtam, egy cseppet sem hiányzott az alsóbb évesek hangos vinyákolása, meg az ostoba szüleik könnyes búcsúi. Jelentéktelen porszemek voltak egy olyan gépezetben, amibe a legtöbbjük még csak bele sem gondolt, és aminek kiterjedtségét még én is csak éppen, hogy kapizsgálni kezdem. Fellebegtettem a vonatra a poggyászom anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a peronra. Korán volt még ahhoz, hogy Draco ideérjen, vagy akár Roman, rajtuk kívül pedig kevés ember társaságát tudtam volna összeszorított fogakkal, de elviselni, ebben az állapotomban. Zallával a macskámmal a hónom alatt pedig elindultam keresni egy szabad fülkét, valahol a vonat hátuljában. A Romantől kapott macskát először Grangernek akartam hívni, de aztán meggyőztem magam róla, hogy nem akarok kitolni szegénnyel. Meglepően aranyos volt ahhoz. Végül mégis csak megállapodtam a vonat közepénél, semmi kedvem nem volt tovább menni, amikor már a harmadik üres kupé mellett jöttem el. Kinyitottam az ötös kupé ajtaját és a csomagom után én is beléptem. Volt még két bagoly, amire válaszolni akartam, ezért miután leültem elővettem a pávatollakkal díszített mappákat a táskámból, és egy pennát is. Igyekeztem kipuhatolni a kapcsolatokat az igazgatói tanácson belül, és sajnálatos módon nem bizonyult olyan nehéz feladatnak, mint ahogyan azt gondoltam volna. Idiótább emberekkel voltam körülvéve, mint hittem volna. Az első levelem Mr. Devenrow-nak címeztem, és értesítettem róla, hogy figyeljen oda Mr. Owerderre, mert túlzottan nagyra tartotta magát, és a hanyagon burkolt fenyegetése szinte üvöltött rám, ahogy a részvétnyilvánító levelét olvastam. A második pedig a köszönő levelem lett volna Mr. Owerdernek, azonban ezt nem akartam elsietni. Mielőtt azonban ténylegesen nekiállhattam volna a levélnek, kinyílt a fülke ajtaja, és nem okvetlen nagy örömömre Grosiean lépett be rajta. - Újra útban a pokol felé – kezdte a szokásos stílusában. Sosem volt nyílt konfliktusunk egymással, de Grosiean társaságában gyakran éreztem úgy, hogy megfolyt az arroganciája, vagy valamelyik megfektetett nőjének a szelleme. – Nem gondoltad volna egy évvel ezelőtt, hogy idén újra ezen a vonaton kell zötykölődnünk, igaz-e? – Csak bólintottam egyet, miközben összehajtottam a már megírt levelet. Nem akartam Grosiean képébe tolni az üzleti ügyeimet. – Énsem – csűri le a ficsúri mosolyt az arcáról, és őszintén mondom, rohadtul nem is hiányzik nekem onnan. Grosiean egy hatalmas pojáca volt, de ha akarta néha kifejezetten könnyű volt vele kijönni. Belegondolva szívesebben láttam, mint mondjuk Daphne-t. – Szabad, igaz? – kérdezi, mire csak sóhajtok. - Ha nem lenne szabad is leülnél, nem, de bár? – mondom neki és elsülyesztem a mappát, majd becsukom a táskám és lerakom a lábam mellé. – Megdöntötted a saját nyári rekordod? – kérdezem tőle félig-meddig unottan. Nem különösebben érdekeltek soha Grosiean nőügyei, de tudtam, hogy szeret róla beszélni, és nem ártott őt magamhoz közel tartani. A családja befolyásos volt, a befolyásos emberek támogatására pedig szükségem volt most.
Leverton látszólag nem változott sokat. Nem sietett előrukkolni a farbával, és remegett, mint valami kiskacsa, ahogy rávetült az árnyékom. Még mindig elég lett volna a fél kezem, hogy összeroppantsam. Ez a tudat pedig, ahogy mindig, most is perverz örömmel és magabiztossággal töltött el. - Szia! – köszönt végül. Olyan volt, mint valami kislány, akit lopáson kaptak, aztán most meg színt kell vallania az apjának. - Rég találkoztunk. Érdekelt, mi van veled mostanság. - Hagyjuk a felesleges köröket, meg a bájcsevegést, Leverton – mondtam neki, majd beletömtem a fecnit a talárom zsebébe és leültem mellé. Ha Dracóval ültem volna itt, talán még a cipőm is levettem volna, hogy végre megszabaduljak a magassarkaktól egy egész nap után. Nem könyörgött a lábam egy sétáért a parkban, de néha a látszat az, ami igazán számít. Gyanítom Hale is elfelejtette volna kivel is beszél igazából, ha felhúzom törökülésbe a térdeimet és befonogatjuk egymás haját. Levertonnal szemben nem akartam engedni a tekintélyemből, amíg nem tudtam pontosan miért is indítványozta ezt a kis légyottot. – Miért vagyunk itt? – Valójában beszélni szerettem volna veled egy-két dologról – nyögte ki végre, mire idejét láttam annak, hogy ránézzek. - Nocsak – feleltem neki, nem könnyítve a dolgán. – Mi lenne az a néhány dolog, Leverton? – kérdeztem tőle, és közben végig a szemébe néztem. Szerettem őt sakkban tartani, amihez legtöbbször elég volt, ha kitüntettem az osztatlanul rá irányuló figyelmemmel. Nem mondom, hogy felcsigázott, de némi kíváncsiságot azért éreztem. Tudni akartam mit sikerült kitalálnia, vagy mire jött rá azokból a dolgokból, amin keresztülrángattam. Megkérdőjelezhető viszont az indítatása. Bátor, vagy botor dolog volt részéről, hogy megkeresett engem, ha tudja, hogy kihasználtam? Tudni akartam mit akar elérni. A szokásos idióta módjára csak a saját lelki üdvét keresi, vagy nyomósabb indokai vannak. Nem tagadom, hogy volt néhány őszinte és kellemes emlékem vele kapcsolatban, de az indítékaim között egykezemen meg tudom számolni hányszor kerestem fel Levertont ártatlan okok miatt. Talán kétszer fordult elő, hogy annyira hiányoltam az emberi kontaktust, hogy önszántamból kerestem meg. Bár, ha jobban belegondolok ez is önös érdek. Keresztbe fontam a lábaimat a bokámnál, így legalább az egyikről lekerült a súlyom, és hátrasöpörtem a hajat, amit az arcomba fújt a szél. Leverton pólójának a színe szinte vakított így, hogy egész nap apám üzlettársainak…az én üzlettársaimnak a folytonos szürke folyamában úszkáltam, ahonnan a saját vakítóan fehér elegánsra szabott talárom is kitűnt. Draco tanácsolta, hogy tűnjek ki, és a megjelenésemmel is követeljek figyelmet és tiszteletet. Semmiképpen sem akartuk, hogy annak lássanak, ami valóban vagyok: egy tapasztalatlan tizennyolc évesnek, aki sosem olvasott még beszámolókat. Leverton annyira üdítően jelentéktelennek tűnt, hogy már csak a puszta jelenlétét is élveztem. Egyszerű volt, tudtam mire gondol, és nem akart megfosztani minden vagyonomtól és tőkémtől.
Üzenetek megtekintése
