Miután elé toltam a pergament, pár pillanatig még figyeltem, ahogyan belekezdett a válaszadásba. Azt követően ismét az előttem heverő tanszerekre tekintettem, mert szerettem volna leellenőrizni, valóban lehoztam-e mindent a klubhelyiségből. Alig pár percecske telhetett csak el, amikor újfent megpillantottam a papírost, amelyen szépen sorakoztak a színek és betűk armadái. Feketeszín, kellemes és kedves írási stílus. Sydney betűi kecsesen ívelve karoltak egymásba, olyan kiegyensúlyozottnak tűnt. Azt követően pedig furcsa, kék rovás a hófehér papírkán. Apró, számára észrevétlen fintorral konstatáltam magamban, hogy még az írási stílusom is ódon és régimódi a többi diákhoz képest. Thomas állandóan arra hívta fel a figyelmem, túlzottan különbözöm, ezért vet ki magából a diáksereg, ezért nem szeretnek barátkozni velem. Ennek ellenére nem tudtam változni, talán nem is igazán akartam. Ezzel az életstílussal pontosan azt értem el, amit akartam, kevés ember vett körül, de azok élvezték a bizalmam. A lányka is kiérdemelte már, hát megadatott neki.

A sorok elolvasását követően előrehajoltam kissé, hogy kézbe vehessem a pennát. Többet is hoztam magammal, ha esetleg színt kell váltani bizonyos jegyzetelési stílusforma miatt. Most azonban a kékvégű tökéletesen megfelelt, hiszen azt használtam pillanatokkal előbb is. Szépen és lassan kezdtem felróni a furcsa betűket, hogy megválaszolhassam az ő sorait.

"A kanapé túlzottan kényelmes. Nem vetted még észre, hogy kényelmes helyen a tanulás közben olykor elnyom az álom. Főleg egy ennyire csendes helyiségben?

Szívesen ülök, állok, avagy sétálok melletted. Igazán kedvemre való a közelséged."

Valóban úgy éreztem, ahogyan leírtam. Sydney közelsége mindig is „részegítően” hatott rám. Olyankor egyszerűen elfeledtem mindent, ami régen történt. Legalábbis, valamelyest a homályba burkolóztak a régmúlt szörnyűséges eseményei. Azért családi tragédiákon nehezen teszi túl magát az ember, főleg akkor, ha a gyilkosok szabadlábon éldegélnek, és boldog mindennapjaikat tölthetik.

Egy sóhaj hagyta el az ajkaimat,  mire azonban kapcsoltam, már megtörtént az eset. Szerencsére, a szoba adottságainak hála totális csend honolt mindenütt, így ez sem igazán volt hallgató.

Ahogyan figyeltem a levélkét Sydney feje felett repkedve, óhatatlanul Őt is végigmértem, a mozdulatait, még akkor is, ha nekem bizony háttal üldögélt. Úgy festett első pillantásra, nem gondolta volna, hogy a levél neki címződött, mert csak feltekintett, aztán hagyta is annyiban, mintha nem törődne vele. Ellenben a kis papíros bizony lassan az asztal lapjára ereszkedett, és feltárta tartalmát újabb, meg újabb virágszirmokat eregetve magából. Megpróbáltam volna azt a bizonyos csokoládét is, amiről már említést tett annakidején, de sajnos, ha jól tájékozódtam egyes könyvekből, ételt nem lehetett varázsolni, legfeljebb valahonnan valahová. Mivel a tulajdonomban nem volt efféle Aero csokoládé, emlékeim szerint ez volt az édesség neve, így erről letettem. Már a kezdetektől fogva bájos és törékeny teremtésnek tartottam, ráadásképpen, akármikor találkoztam is vele, ezen érzésemet csak erősbítette.

Újfent az asztal felé fordultam, amelyre a mappámat helyeztem alig pillanatokkal ezelőtt, hogy újra a kezembe vehessem azt. Szépen visszaraktam bele a pennát és persze a tintát is... utóbbit kétszer is ellenőriztem, biztosan megfelelően van-e rázárva a teteje. Valahogyan nem hiányzott, hogy este, ha visszatérek a klubhelyiségbe, még azzal kelljen bajlódnom, hogy a felszereléseimet bűvölgetem, mert mindent megevett a folyékony mélykék szín. Mivel elégedett voltam a fedő szorításával, így belefektettem a többi tanszer közé, majd összecsuktam a mappámat és ismét a lányka irányába tekintettem. Pontosan akkor fordult felém, és kezdett el tátogni, akár a halak a Fekete tóban. Összevontam a szemöldökömet, és próbáltam megfejteni a jelenleg hozzám semmilyen formában el nem jutó hangokat, mégpedig szájról olvasással. Eléggé jó megfigyelő voltam, így sikerült kiszűrnöm, mit is szeretett volna mondani nekem, ennek ellenére még vártam pár pillanatot, mert a felismerést követően ismét sertepertélni kezdett valamit a táskájában. Írt, pár sort, majd ahogyan én tettem, hozzám reptette a pergament. Újfent engedélyt kaptam, így összetekertem a papírost és lassú léptekkel indultam meg az irányába. Valamiféle kanapén üldögélt, egy asztalt húzott közelebb magához. Felpillantottam, az ülőalkalmatosság felett egy ablak tátogott, mégpedig egy parkara nézve... párszor találkoztunk csak, és tudtam, nem ismerem még eléggé, de mégis, olyan érzések kerítettek hatalmukba, mintha már évek óta beszélgetnénk. Egyértelműen rá vallott a helyválasztás is... logikus, mégis, a logikában egy kis kényelmet és szépséget keresve.

Az asztal lábához érve letettem a mappámat, majd kibontottam azt újfent. A tintás üvegcsét is elővettem, meg persze a pennát, hogy a rövid írásra jómagam is válaszolhassak. Széttekerve a papírost az asztalon felróttam rá a saját soraimat.

"Köszönöm, hogy csatlakozhattam! Itt tökéletesen megfelel, a hely ötvözi a praktikumot a bájjal! Tökéletes választás."

Azzal megfordítottam, és elé csúsztattam, hogy ne kelljen a kanapéról leszállnia. Jómagam a kényelmetlen pozitúrában való tanulást preferáltam, pontosan azért, mert így biztos voltam benne, hogy nem fog elkapni az álom. Leheveredtem a szőnyegre, amely az asztalka alatt terebélyesen omlott szét , majd megkezdtem a gyógynövénytan felszerelés kipakolását. Mindent szépen sorban, hogy megkönnyítsem a jegyzeteim elkészítését. Mindig volt szisztémája annak, mit és hová tettem, ahogyan most is.

Az utóbbi időben legnagyobb sajnálatomra egyre nagyobb volt a hangzavar a klubhelyiségben. Köszönhetően az általam nevetségesnek és feleslegesnek vélt egyes  hagyományoknak, a hozzánk költöztetett mardekárosok megjelenésével bizony nőttön nőtt a feszültség. Olykor szinte látni is lehetett ezeket az idegeket tépázó szálakat, amelyek úgy borzolták az embereket, és őrölték fel belülről, akárha mindennap pengetni szeretnék azokat. Háztársaim nem tudtak oly alkalmazkodón viselkedni, mint jómagam. Persze, ez elmondható volt elszállásolt vendégeinkről is, akik szinte várták az alkalmat, mi az, amivel esetlegesen a mi idegeinkre mehetnek. Nem értettem részükről, meg kell jegyeznem, részünkről sem ezt a hozzáállást, bár, bizonyosan túlzottan elzárkózott voltam, ahogyan Tom szokta mondani. Mindenesetre ezen irányban nekem bizony akadtak kellemes meglepetések is az életemben. Egyik-másik vendég meglepően értelmesnek bizonyult, amikor egy kis magándiskurzusról volt szó, egymagában sikerült rajtaütnöm... mi több, meglehetősen élelmes hozzászólásokkal volt képes tarkítani a beszélgetést.

Mindenesetre, tudom, hogy kissé elkalandoztam a fő csapásiránytól, de ezzel a lendülettel bizony most vissza is térek ahhoz. Mivel pár háztársam keményebb szóváltásba keveredett a helyiségben, és szó szót követett, eléggé nehézkessé vált a tanulás... még a szobában is, ami jó pár lépéssel odébb volt. Ismertem a kellő bűbájokat, hogy némaságba burkoljam azt, de úgy döntöttem, felkerekedvén nekilódulok, hogy a csend szobájában kezdhessek neki, jobban mondva folytathassam gyógynövénytan tanulmányaimat.

Odaérvén, alig húztam be magam mögött az ajtót, jómagamnak háttal egy ismerős lánykát pillantottam meg. Nem mást, mint az Aero kedvelő szépséges hölgyeményt, a hollóhátasok igazi gyöngyszemét. Első gondolatom az volt, köszönök neki, azonban a helyiség a nevéből fakadóan is meggátolta ezen óhajomat. Ebből következően nem maradt más választásom, mint egy levélkével érdeklődni, vajon csatlakozhatom-e asztaltársaságához. A hozzám legközelebb eső padhoz lépvén annak lapjára helyeztem mappámat, majd felkutattam benne egy új, hófehér pergament. Most nem a pennát húztam elő, mindinkább a pálcámat. Ezzel szerettem volna felróni és megbűvölni a papírost. Pár apró suhintás, és a mű készen is állt, hogy leleplezzen Sydney előtt. Szépen lassan felemelkedett az iromány, összehajtogatta magát, majd meglovagolta a helyiségben nem lévő légáramlatokat. Úgy reppent, mintha csak a szél vitte volna a hátán.

Ahogyan a lányhoz ért, pár kört írt le a feje körött, apró virágszirmokat eregetve magából... lassan az asztalra simult, és miközben kihajtotta magát, kellemes virágos mezőillatot árasztva magából hullajtott ki újabb pár szirmot az asztalra is. Ezek a szirmok aztán a semmivé foszlottak, és láthatóvá vált rajta az írás. Az írás, amelyben kértem a hollóhátas lánykát, hadd csatlakozzam mellé. Meg persze ott állt az utolsó sorban az is, tekintsen hátra, ha érdekli, ki is lehet a levél írója. Amint hátrapillantott, kezemet megemelve intettem felé, várva, vajon megkapom-e a jelet, az invitációt az asztalhoz.

A hely tökéletesnek bizonyult. Soha nem voltam a szavak embere, és most itt nem is kellett ennek ellenkezőjét bizonyítanom. Ellenben írni szerettem, és tudtam is, ha nagyon megerőltettem magam.

Az első szavak, amelyek elhangoztak bársony piros ajkairól – pontosítva szófoszlányok – arról tanúskodtak, hogy meglepődött ugyan, de akkora hatást nem gyakorolt rá a látvány, mint azt sejteni véltem. Ennek ellenére nem csüggedtem el, egyszerűen nem volt okom rá. Jólesett, hogy látta, akartam, hogy lássa, mi több, az is kedvemre való volt, hogy újra repültem, és emiatt nem törtek fel bennem szorongó, vagy éppen fojtogató érzések. A baleset óta nem volt alkalmam újra használni animágusi alakom. Pontosabban fogalmazva, alkalmam lett volna rá - hiszen az ember saját szabadidejét úgy osztja be, ahogyan jól esik -, de az erő és a lélek felülkerekedett rajtam, és mélységekbe taszította önbizalmam. Legyőzött, és távoltartott ettől a csodától… gyenge voltam, sokáig éltem árnyékban a szörnyű képkockák és érzések végett.

Miután megköszönte, hogy megmutattam számára egyik féltve őrzött titkomat, haloványan bólintottam felé. Mosoly most sem hagyta el az ajkaim, nem ment… továbbra sem.
- Örömömre szolgál, hogy „kiruccantál” velem!
A kiruccan szót egy kicsit kihangsúlyoztam a mondatból, éreztetvén vele, nem feltétlenül pontosan annak titulálom a közös kis szigeti kalandunkat. Egyáltalán nem nevezném többnek sétánál, így mielőtt félreértené, újfent megszólaltam. Továbbra is nyugalmas és bársonyos hangon, máshogyan talán nem is ment volna.
- Bízom benne, hogy lesz még alkalmunk együtt sétálni a közeljövőben is.
Nem szerettem volna megsérteni, vagy túlzottan törekvőnek tűnni. Ezzel a két mondattal újabbakat csatoltam azokhoz, amelyek már mögöttünk sorakoztak. Ez a lány volt az, aki felé nyitni tudtam szavakkal. Thomason és rajta kívül gyakorlatilag nem akadt még egy ember az iskolában, akivel diskurálni tudtam volna. Fiatal-öreg barátom sokat hangoztatta már, hogy többet kellene emberek között lennem, de nem volt olyan egyszerű. Legnagyobb szerencsémre megértette, és nem erőltette, ha nem volt kedvem hozzá. Persze, ha tehettem, vele tartottam körtúráira, de szigorúan csak azokra, amelyek megfeleltek értéknormáimnak.

Lassan elemelkedtem a hűvös pad támlájától, majd felegyenesedtem, és pár lépést tettem oldalra. Hátamon szabadon csüngő kabátomba belebújtatva kezeim nyújtottam jobbomat a hollóhátas lány felé.
- Szabad lesz, hölgyem?
Nem óhajtottam túlzottan sokáig idekint tartózkodni. Eléggé csípős volt az idő, a tó pedig csak fokozta hidegérzetünket. Tény, hogy Sydney Hathaway arcán a pír oly csodásan festett, akárha festmény lenne, ennek ellenére úgy éreztem, ideje indulni. Szívemre venném, ha miattam megfázna, vagy bármilyen betegség környékezné meg őt.

Ahogyan a jó modor és az etikett is tartja, természetesen most sem késtem el a tanóráról, helyzetünkben a Legendás lények gondozásáról. A kezdést megelőző ötödik percben a terem ajtajában méregetve álldogáltam, vajon hová heveredhetnék le. Az első sorok soha nem estek bele a számításba, azokat szükségszerűen fenn kellett tartani azon tanulók számára, akik nem csak elméjükkel, de nyelvükkel is utat akartak maguknak törni a jegyek által meghatározott ranglétrán. Tisztelet persze a nagyon szűk kivételnek… ők olyan kevesen voltak, hogy egyetlen kezem elegendő lett volna a számlálásukra. Bármily sajnálatos tény, ezzel együtt kellett élnem a Roxfort falain belül szentúgy, ahogyan azokon kívül is. Az emberi gyarlóságot nem lehetett levetkőzni, már a születéstől kezdve jelen van mindenkiben… még azokban is, akik próbálták kiirtani magukból az írmagját is éveik során. Nyugodt szívvel merem jelenteni, jómagam sem vagyok tökéletes… egyszerűen nincs olyan népes a világon, aki az lenne. A szót magát nem helytálló emberekre alkalmazni. Tény, soha nem mondtam volna ezt senki szemébe, az alapvető tisztelet véleményem szerint mindenkinek jár… de amennyiben a szükség hozza, biztosan nem rejteném véka alá véleményem. Az utolsó sorok szintén a tőlem távol álló helyek, oda jobbára azok szoktak heveredni – kiindulva a többéves tapasztalatból -, akiket nem igazán érdekel sem az óra, sem annak mondandója. Elhessegetve a gondolatokat indultam meg a harmadik sor felé, szerencsémre még szabad volt az ablak felől eső pad, így azt választottam. A lényegi szempontok között szerepelt, hogy ne fal mellett kelljen ülnöm egész tanórán, az zavart volna. Levéve a taláromat a szék támlájára hajtottam, felszerelésemet pedig az asztallapra helyeztem. Úrias tartást felvéve telepedtem le a cseppet sem kényelmes, ellenben meglehetősen kemény ülőalkalmatosságba.

Pár diák beszivárgását követően aztán a tanár is megérkezett, aki meglepő módon a küszöbön megtorpanva meglehetősen érdekesnek mondható, jobb szó híján bamba képpel méregette a diáksereget. Kezében valamiféle csomagot hozott, amely első látásra felkeltette az érdeklődésem… de csak a pillanatra, tudtam jól, ha az óra menete hozza, megtudjuk majd, mi is lapul benne. Ennek fényében evidens volt a számomra, hogy nem az fogja lekötni a figyelmemet, mindinkább az új tanár szavai. Azokból azonnal kideríthető, miféle tanerő, mire kell számítani tőle az óráját tartva, esetlegesen a folyosókon összetalálkozva vele. A legapróbb rezzenések elegendők az emberek tökéletes megismerésére… csak ezeket meg is kell látni, ami már az érem nehezebbik oldala. Az úriember úgy a mozdulatai, ahogyan szójárása alapján olyannak bizonyult, aki képes lesz a tárgyat érdekesen előadni, nem halálra untatva a diáksereg nagy részét. Olykor kissé eltúlozza lazaságát, amely esetlegesen tekintélyének rovására mehet, de hellyel-közzel azt lehet mondani, megfelelő lesz.

Goldhawk és Bourgh bemutatkozását követően pillanatnyi csend állt be a teremben, mintha mindenki a másikra várt volna… ennek fényében magamhoz ragadtam a szót. Halk köhhentéssel hívtam fel a figyelmet, mely szerint nem a sorban következő jön tétovázása okán.
- Arion O’Niell, griffendél!
Nem óhajtottam olyan felesleges dolgokkal előhozakodni, mint az előttem szólók… a tanár száraz tényeket kért, hát azokkal kellett szolgálni. A sallang csak olyan körítés jelen helyzetben, amely előre biztosan nem, legfeljebb hátra mozdítja az óra folyását.
- Azért választottam a Legendás lények gondozása tanórát, mert ez tűnt a legérdekesebbnek, nem utolsó sorban pedig az egyik leghasznosabbnak a fakultatív tárgyak listájáról.
Ezen sorokkal zárva mondandómat tekintettem a mellettem lévő padban ülőre, átadván a stafétát. Amennyiben a tanerőnek nem tetszik a nyers való, majd másképpen teszi fel a kérdést. Egyelőre nem szeretett volna tudni sem többet, sem pedig kevesebbet.

Nagyon lassan akaródzott telni a nap, az idő képzeletbeli rozsdás kerekei aligha forogtak gyorsabban, ahogyan egy lomha csiga halad a száraz és forró aszfaltcsíkon. Megtörve, elfáradva, komótosan. Nem lehet ezen csodálkozni, a hétfők általánosságban véve nagyon álmosan teltek, főleg akkor, ha az ember kellemesen töltötte a hétvégéjét, bízva abban, nem jön el a vasárnap este. Sokak számára ugyan meglepő, de kellemesnek számít számomra a tanulás a könyvtárban, utána pedig egy kis lazítás az északi szárny gyakorlópályáján a Nimbus-szal. Olyankor minden annyira egyszerűnek tűnik, szabadnak érezhetem magam arra a pár órára… aztán visszazuhanok a börtönömbe, és folytatom a fájó, szürke hétköznapokat.

A tegnap esti korai fekvés meghozta a gyümölcsét, nem volt probléma a keléssel, így az első órára való beéréssel sem. Tény, szívesen pihentettem volna még a végtagjaimat, ahogyan az elmémet is, de szükségszerű volt megkezdeni a napot. Soha nem késtem még sehonnan, nem az iskola alatt óhajtottam elkezdeni ezen kicsinyes szokást… mi több, soha nem óhajtottam olyan mezsgyékre lépni, amelyek efféle tulajdonságokkal vannak kikövezve. Egy meglehetősen kiadós reggeli, valamint egy jó bögre kakaóval való nyitányt követően szinte kedvtelve érkeztem be az első órára, amely közel állt szívemhez. Átváltoztatástan. Azt a számmisztika követte, amelyre hétvégén meglehetősen sokat készültem, tekintettel, tisztában voltam vele, dolgozatot fogunk írni, amelyre osztályzatot kapunk. Egyes tanároknak szokása volt felmérő tesztet íratni, amelyet nem értékelt, mindösszesen kíváncsiságát elégítette ki, ki hogyan áll, mennyire van lemaradva. Watson tanárnő ellenben egyértelműen kijelentette, a leadott anyag elbírálásra fog kerülni. A szombati napom délelőttje ráment a tananyag átismétlésére, de úgy gondolom, megérte. A könyvtárban töltött nyugalmas percek elegendőnek bizonyultak, legalábbis a véleményem szerint, hogy jól írjam meg a dolgozatot.

A terem felé vezető folyosóra kanyarodva megigazgattam a taláromat, valamint a nyakkendőmet. Zavart, ha a ruházatom és küllemem nincs rendben, legalább annyira, hogy az mások számára is elviselhető legyen. Nem szívlelem a pojácákat, de azért egy alapvető forma kötelező. Amint feltekintettem a ruházatomról, egy ismerős szőke hajzuhatag ütötte meg a barnákat. Két-három méternyi távolságra lehetett tőlem, láthatóan oda igyekezett, ahová én. Kissé szaporábbra fogtam a lépteimet, hogy a terem ajtajához érve utolérjem… elvégre a minimum, hogy én nyitom ki számára a kovácsoltvassal szegett bükk ajtót. Ellépve mellette, mielőtt a kilincsre tehette volna sápatagszín, mégis bársonyos bőrét, megmarkoltam azt, majd benyitottam a terembe.
- Szia!
A mosoly csak elmaradt, pedig annyira ott volt a szám szegletében… az izmok mégsem engedelmeskedtek, mozdulatlanok maradtak. A mogyoróbarna szempár jó mélyen belefúródott az övébe.
- Természetesen csak utánad!
Soha nem beszéltem annyit éltem ezt megelőző esztendőiben, mint amióta megismertem a hollóhátas lánykát. Miután belépett, jómagam is követtem a példáját, behúzva magam mögött az ajtót.
- Szép napot tanárnő!
Egy biccentés még ment a pulpitus felé, melyet követően a diáktársak felé fordultam, végigmustrálva a jelenlévőket.
- Sziasztok!
Azt hiszem mára pontosan elegendő szómennyiség hagyta el az ajkaim. Amennyiben nem történik csoda, estig bizonyosan csendben fogok maradni, és teszem a dolgom.

Sydney mellé lépve kérdőn tekintettem rá, vajon a mellette lévő üres szék szabad-e, avagy foglalt. A terem búskomor hangulata ellenére ő sugárzott, egyedüli napfényként ragyogott ebben a ketrecben. Bólintását követően táskámból kiraktam a tintát, valamint a pennát, majd azt a székem támlájára akasztottam. Kényelmesen elhelyezkedve a székben vártam meg az óra kezdetét, csak az ajtó zárását követően láttam hozzá dolgozatom áttekintéséhez.

Az első feladat elolvasását követően a mogyoróbarnáim a számokkal és betűkkel teli táblázatra vándoroltak. Egyértelműen kirajzolódott a kép a fejemben, ezt az anyagot is átnéztem, bár nem éppen ebben a formában volt a könyvben. A pontokon szépen és nyugalmasan haladtam előre, időm annyi volt, akár a tenger. Minden egyes megfejtést átnéztem még egyszer, a biztonság kedvéért. A második feladat már egyszerűbb volt, legalábbis a számomra, erre tökéletesen emlékeztem. Egyszerű dolgozatot írni, ha az ember veszi a fáradtságot, és átolvassa az anyagot. A teremben nagy volt a csend, csak a pennák pergameneken való sercegése hangzott, egészen addig, amíg egy élcesebb hang fel nem szólalt. Befejezve egy pillanatra a betűk rovását, feltekintettem. Windflower nehezményezte a tanár által terem elhagyására vonatkozó feladatát. Mivel nem óhajtottam sem helyeselni, sem pedig ellenvetést felhozni, így folytattam a dolgozatomat.

Dolgom végeztével újfent átfutottam az irományt, majd összetekerve a pergament lepecsételtem azt. Felkeltem a helyemről, lehetőség szerint a legkevesebb zajt próbálván csapni, majd összepakoltam a holmimat, és a hátamra csaptam a táskámat. A dolgozatot a tanári asztalra helyezve rántottam egyet jobbomon, hogy az alkari tartóból a pálca a tenyerembe szökjön.
- Baziteo!
Halk, szinte suttogó szó, melynek hatására a tálban lévő kulcs eredeti méretére növekedett.
- Wingardium leviosa!
Lassan megemelkedve indult meg az ajtó irányába, ahol a zárba csúszva oldalra fordulván kinyitotta a reteszt.
- További kellemes napot tanárnő!
Egyetlen rezdülés nélkül köszöntem el, nem volt bennem ellenszenv az utolsó feladat miatt… elvégre csak egy feladat, amit meg kellett oldani. Ami az életre nevelt. Tény, más hamarabb rájött, így csak másolni kellett, de biztos vagyok benne, hogy magamtól is eszembe jutott volna a megfejtés.

Egyensúlyozni nem volt nehéz a pad támlájának szegélyén, így, ebben a formában annyira egyértelműnek és egyszerűnek hatott. Csendesen figyeltem, mihez kezd a látottakkal a hollóhátas lányka, sólyomléptékben számolva is nagyokat pislantottam a hatalmas, éles, és távolra látó szemekkel. Amikor megemelte a kezét, apróbb lépésekkel araszoltam felé, ne kelljen túlzottan nyújtóznia, ha el akar érni… megfordult a fejemben, hogy amikor hozzámér, visszaváltozom. Megvallom őszintén, minden egyes érintése afféle kincs volt a számomra, amely a megnyugvás kapuja felé sodort engem, és a viharos lelkemet is. Nem tettem meg, hagytam, hogy a tollakat simítva megérezze, milyen is, amikor az ember egy vadmadarat érinthet… látszott a szeméből, hogy soha nem tett még ehhez hasonlót, nem szerettem volna megfosztani az élménytől, amelyet hőn áhított. Midőn visszahúzta a kezét, kissé oldalra fordultam, nehogy eltaláljam a fejét, majd oldalirányba kitártam a szárnyaimat, és kihúztam magam… valamivel több, mint egy méter a fesztávolsága, McGalagony mérte le, amikor elsős voltam, amikor először sikerült átváltoznom. Kicsit felkavartam vele a levegőt körülötte, majd elrugaszkodtam a támlától, és bukfencet vetve a levegőben formálódtam vissza önnön valómba, a talpamra érkezve a hűvös talajra, háttal Sydneynek.

Mélyet szippantottam a kellemesen üdítő levegőből, majd letekintettem, a nadrágom egyben van-e. Volt rá példa nem is egyszer, hogy elszakadozott, vagy elfeslett, most azonban mindent rendben találtam rajta. Az ing kissé megsínylette az átalakulást, meglehetősen gyűrötten festett, de akkor is megérte. Nem bénultam le, nem merevedtem le, miközben megtörtént a formálódás, ez pedig azt jelentette, pszichésen kezdem egyenesbe hozni magam a támadás óta. Kissé megborzongva a szellőtől fordultam a padon ücsörgő lányka felé, belefúrva a barnákat az ő lélektükreibe. Pár pillanatig csak álldogáltam, de aztán lassú léptekkel a padhoz sétáltam, majd felöltöttem a pulóveremet. Félretolva a kabátot mellé heveredtem, és a távolba révedve szólaltam meg.
- Immáron hat éve!
Jegyeztem meg csendesen a felismerésére, miszerint animágus vagyok. Nagyon keveseknek adatott meg ez az áldás, vagy éppen teher a vállon, de én kedvemet leltem benne. Most, hosszú idő után újfent jó érzés töltött el madáralakban. Előre dőlve lógattam le a kezeimet, és a cipőből kikotorásztam a fekete zoknikat, hogy azokat is felhúzhassam… kezdett átfagyni a lábam, és az ujjaim. Nyugalmas tempóban tevékenykedtem, már a fűzőt kötöttem a cipőmön, amikor újfent a hangomat hallattam.
- Nem sokan tudják a környezetemben élők közül.
Kiegyenesedve a padon a kabátomra tekintettem, átvetettem a hátam mögött, úgy dőltem neki a támlának… biztos voltam benne, hogy hollóhátas lévén lesznek kérdései a látottakról, arról, milyen érzés, mi játszódik le bennem, amikor átalakulok, amikor repülök.

Oldalra fordítva a fejem, kissé megdöntve jobbra vártam a reakciókat. Ismét kedvem szottyant volna mosolyogni, hiszen, amikor a madarat simogatta, engem simogatott… kíváncsi lennék rá, ezzel tisztában van-e. Nem szeretném zavarba hozni azzal, hogy szóba hozom előtte… de kellemesen hatott rám az érintése… még akkor is, ha bőr helyett tollat érintett.

A szavakból adódóan nem volt meglepő Sydney kirohanása, az emberek általában nem szeretik, ha nem ismerhetik a mély részleteit annak, ami velük történik, vagy amibe belevágnak. Nem vagyok jómagam sem kivétel ez alól, bennem is éppen úgy él ez a gyarló jellemvonás, mint másokban, legfeljebb kevésbé adok hangot neki. Bármit teszek is, előtte hosszas ideig rágom a részleteket, mert szeretek mindenre kiterjedő ismeretanyaggal rendelkezni… és itt felmerül a hatalmas kérdés, hogyan lehet az, hogy a Süveg annakidején nem a hollóhátat választotta számomra házamnak, hanem a griffendélt. Sokat merengtem rajta, de nem volt sem jogom, sem pedig szándékomban felülbírálni a döntését. Régóta foglalkozik már azzal, hogy a diákok fejébe látva megmondja, ki hol tud a legjobban kiteljesedni… biztosan megvolt az oka rá, hogy az oroszlánszívűek közé helyezett öt és fél esztendővel ezelőtt.

Csendesen álldogálva méregettem hol az égboltot, hol a fák már kopasz koronáit, vagy éppen az örökké zöldellő fenyők tűleveleit. Mélyeket szippantottam a levegőből, és azon merengtem, biztosan jól teszem-e, amit teszek. Nem egy olyan dologról van szó, amit feltétlenül titokban kell tartanom, de olyannak sem nevezhető, amit mindenkinek tudnia kell. Régóta éltem már elzárva az emberek elől, én akartam kerülni a diáktársakat, de Thomas szavai egyre erősebben csengtek napról napra… ugyanazt akarta elérni, amit édesanyám… nyissak mások felé, különben örökre el fog veszni a lelkem egy végtelen örvényben, ahonnan nem lesz kiút. Mindig, örökké, ha szünetben hazamentem, édesanyám igyekezett elérni, hogy mosolyogjak, hogy engedjek, és ne legyek elutasító… nehéz azok után, ami történt. Nem tudom, miért éppen Sydneynél jött elő az érzés, bízhatok benne. Talán a jelleme és az ártatlansága, valóban tisztázatlan számomra, ami meglepő… jó emberismerő hírében állok, Thomas rengetegszer mondta már. Akadt példa arra is, hogy újdonsült párját bemutatta nekem, és magunkra hagyott minket, hogy beszélgessünk, annak ellenére, nem vagyok a szavak embere. Aztán az elmélkedést követően rákérdezett, a lánnyal tervezhet-e hosszú távon, vagy nem. Meglepően bizonytalannak bizonyult ehhez hasonló esetekben, noha nagy nőcsábász hírében állt… a kalandokkal nem volt baja.

Elmélkedésemből aztán egy „tudom” kurjantás szakított vissza, Sydney jó hollóhátas módjára ötletelni kezdett a helyzetet illetően. Kérdését követően egy pillanatra odavetettem a pillantásom, mélyen az ő kékes-zöldjeibe révedve… úgy álldogált ott, mint egy kíváncsi kis tündér… annyira fel akart törni az a mosoly, de úgy éreztem, azzal megölnék magamból egy darabot. Elfordítottam a fejem, újfent a borongós égboltra tekintve… kezeim pedig életre kelve kezdték kifejteni a hatalmas fekete szövetkabátom gombjait. Ahogyan megállapította, már pedig sólymom van, lassú léptekkel megindultam az irányába, hogy levéve a felsőt a padra hajtogathassam. Ő is leheveredett, én pedig folytattam vetkőzést, a pulóver következett. Csak az ing és nadrág maradhat, így tanultam, a többi ruha teher lett volna számomra. Midőn kihámoztam magam a jelenleg kelletlen anyagokból, leheveredtem, és nekiláttam a cipőmet, zoknikat is levenni.
- Nemsokára láthatod!
Biztos voltam benne, hogy nem gondol rosszra… hogy nem valami csúf dolog miatt hoztam ki ide. Ismernie kellett, legalább ennyire.

Dolgom végeztével felkeltem az ülőalkalmatosságról, majd lábujjaimmal belemarkoltam a hűvös földbe.
- Bízz bennem!
Remélem amikor meglátja, amit annyira várt már, nem szalad világgá… reméltem ez a két szó elegendő lesz, hogy ne legyen túlzottan haragos rám, amikor ismét Arionként üldögélek majd mellette a padon, hogy felöltsem a pulóverem, a kabátom és a cipőimet, zoknimat.

Megiramodtam, teljes erőmből rohantam a tó irányába, és csak egy dolog járt a fejemben… ki akartam szakadni egy kicsit a világból… éreztem, ahogyan a karom hirtelen megzsibbadt… elrugaszkodtam és repültem, fel, minél magasabbra. Egy nagy kört leírva az égbolton kezdtem ereszkedni, figyelvén, mit is tesz éppen Sydney. A pad, amelyen nem olyan régen még vetkőztem volt a célpont… erőteljeseket tellegtetve a szárnyaimmal állapodtam meg a támláján, sólyomként kémlelve a hollóhátas lánykát…

A nevek boncolgatásakor Sydney Hathaway egy meglehetősen aranyos kis kirohanásszerű, és álmélkodó szavacskát használt, hogy tudatosítsa, kedvére való a közbenső, édesapámtól származó örökségem, a Marius. Jómagam is csodálatosnak találtam, de mivel az ő találmánya volt az Arion is, noha édesanyám mást szeretett volna, büszkén viseltem. Mindenhol és mindenki számára így mutatkoztam be, az aláírásban is ez volt a fő vonal. Bár ott, mivel személyemet igazoló irataimban szerepelt egy „M” betű is, hivatalos okmányokat annak feltüntetésével róttam alá. Az előttünk elterülő útra pillantottam a másodperc töredékére… éppen csak annyira, hogy megszemléljem az elkövetkezendő akadályokat. Szükségszerű volt, mivel kitüntetett figyelmemet most a lány élvezi, nem szerettem volna fűcsomókban, apróbb kiállásban, vagy bármi másban az orromra esni. A feltérképezést követően újfent felé fordítottam tekintetem, és hallgattam, miként is mutatkozik be… noha ezt egyszer már megtette, amikor elkapott a tilosban. Bár tény, nem ennyire részletesen. Hallottam róla, hogy ír származású, és tisztában voltam vele, ott szokás több névvel áldani a csemetéket. Ő sem szűkölködött bennük, Sydney, Rachel, Kirsten, és a családneve. A szülei minden bizonnyal kedves emberek, és körültekintőek is. A Sydney emlékeim szerint széles rétet jelent, ami egyértelműen társítható vele. Noha visszahúzódónak tűnik, ha az ember megtalálja a lakat kulcsát, kinyílik, és olyan lesz, akár egy hatalmas, virágokkal teli rét. A Rachel talán bárányt jelent, amely szintén tökéletesen igazodik a lányka jelleméhez. A könyvet, amelyben a nevek szerepeltek, többször is olvastam már, érdekesnek találom az ilyen irányú kutatásokat… valamint párhuzamokat. A szülőknek nem mindig sikerült a megfelelő nevet kiválasztaniuk csemetéjük számára, persze, olykor a háttér információ nem játszik szerepet, csupán a tetszik-nem tetszik alapra helyezik a hangsúlyt. A Kirstenre bármennyire is próbáltam asszociálni, nem ugrott be, sebaj… majd, ha lesz szabadidőm, megnézem a könyvtárban, mit is jelenthet.
- Gyönyörű és kellemes csengésű neved van!
Kezdtem bele a válaszadásba a jól megszokott nyugalmas és bársonyos hangon.
- Ráadásképpen tartalomban helytállóak az eleddig megismert jellemeddel.
Egy pillanatra előre tekintettem, majd újfent a prefektus lánykára.

A szigetre igen hamar kiértünk annak ellenére, hogy egyáltalán nem használtam öles lépteket, elvégre az ő tempójában haladtunk. Megtorpanva mértem végig a tavat és a felette ködgomolyként lebegő párát, amely lassan megkezdte a sziget emésztését is. Ahogyan melegedni kezdett az idő, az éjszaka meglehetősen lehűlt tó ontotta magából könnyes fátylát. A fák és bokrok ágait dér borította, amelyen félve csillantak csak meg a nap még szegényes sugarait. Csodálatos látvány, sajnos egyre kevesebb ilyet lehet megtapasztalni az elmúlt időben. Mélyet szippantva a friss, szinte harapható levegőből pillantottam oldalra, majd tekintetem azonnal a pad irányába küldtem, amelyet Sydney kiszemelt magának.
- Menjünk!
Jelentettem ki csendesen, majd ismét mellé igazodva kísértem el az általa kiválasztott ülőalkalmatossághoz. Miután leheveredett, újfent elfordítottam a tekintetem, hogy végigszemléljem az eget, a felhőket… majd lejjebb eresztve a barnákat a tájat, mások is vannak-e rajtunk kívül errefelé. Csend honolt a szélrózsa minden irányában, mozgolódás sem volt jellemző, hiszen korai órát választottam, választottunk.
- Úgy vélem, hamarosan láthatjuk…
Erőt kellett merítenem a sokkoló élmény után, de éreztem, hogy sikerülni fog. Régóta vágytam már a szabadság ízének megtapasztalására, és elérkezett az ideje.
- … csak kell pár másodperc, amíg felkészülök.
A szavakat követően rátekintettem, kíváncsi tekintettel méregettem, vajon milyen következtetéseket von le azokból. Biztosan megfordult a fejében, miért kell nekem felkészülnöm ahhoz, hogy a sólyom megjelenjen számunkra. Azt hiszem, megmutatom neki a titkot, a tanárok már ismerik, hiszen McGalagony is hosszú ideig oktatta számomra a tudományok ezen ágát.

Idejekorán és váratlanul léptem elé, így nem csodálkozhattam azon, hogy cipőjének hegyével a lábamra taposott. Letekintettem, de csak egy pillanatra, nem óhajtottam, hogy emiatt talán kellemetlenül érezze magát, elvégre a legcsekélyebb fájdalom sem járta át a baleset helyét. A sál átadását követően, ahogyan számoltam vele, Sydney megpróbált lebeszélni erről, de én kötöttem a mennydörgőt a karóhoz. A férfiaknak kötelessége, ha egy hölgy van a társaságukban, hogy lovagként viselkedjenek, ellenkező esetben nem többek egy szánalomra méltó senkiházinál. Ez persze neveltetés kérdése, szerencsémre nekem abból nem volt hiány, és rendesen kiokultam az etikett szabályaiból… meg persze, ezt tökéletesen természetesnek vettem. Nem szerettem, ha a társaságomban lévők rosszul érzik magukat… így általában távoztam, eléggé borongós hangulatú vagyok. Őt viszont most én invitáltam meg, hát szükségszerűnek és kötelességemnek vettem, hogy a kényelmét és kedvét szolgáljam.

Minthogy sikerült meggyőznöm szavaimmal arról, nekem nem esik majd bajom, nem fogok megbetegedni, elfogadta a helyzetet. Újfent felmerengett bennem az érzés, hogy talán egy mosollyal biztosíthatnám, valóban nem kell értem aggódnia… mégsem akaródzott érkezni az a bizonyos ajakgörbület. Többször feltettem magamban a kérdést, talán örökre megcsonkultam-e ezen a téren, de mindannyiszor elvetettem a tézist. Pislantva egy mélyet tereltem el a gondolataimat elmém legsötétebb bugyraiba, majd fekete szövetkabátom nyakát felágasítva húztam kissé összébb azt. Kilépve mellé folytattuk utunkat a kis sziget irányába, ahová a madár érkezését datáltam… a saját érkezésemet. Csendesen hallgattam az irányomba nyugtatónak szánt szavakat, mely szerint nem fog sem fel, sem pedig megfázni. Úgy festett a mai napon oda-vissza alapon próbáltuk csitítani az egymás iránti aggódást. Érdekes érzés volt, az édesanyámon és Thomason kívül nem sok ember aggódott értem… arról nem is beszélve, akik esetlegesen a legszörnyűbb halálomat kívánták.

Alig pár lépést tettünk csak meg, érdekes és hatalmas témaváltás következett, Sydney felőlem érdeklődött. Konkretizálva a nevem, az esetleges beceneveim érdekelték. Az Aerot már hallotta, azt, ami valami furcsa mugli csokira emlékeztette őt, más meg nem igazán volt, legfeljebb csak a gúnynevek, amiket Peter terjesztett el, vagy éppen azok, akik a közelemben tartózkodtak, és furcsának billogoztak.
- Az Arion és Aeron kívül a közbenső nevem van még édesapám után.
Oldalra tekintettem a másodperc egy töredékére, majd újra a párás tájra vetettem a barnákat.
- Marius.
Hiányzott, nagyon, mérhetetlen fájdalmat éreztem, hogy elveszítettem őt, hatalmas űrt. Tudtam és tudom, hogy az irigység szörnyű és gyalázatos emberi bűn, de ezt éreztem, mind ahányszor láttam az érkező baglyokat a levelekkel… és a boldog arcokat, a szülők írtak. Én is kaptam levelet édesanyámtól, ami mindig melegséggel töltött el… de hiányzott apu aláírása is, az a sor már örökké üres marad. Egy apróbb sóhajjal téptem vissza fájdalommal itatott szellemem Sydney mellé, úgy szólaltam meg továbbra is a tőlem megszokott hangnemben.
- Hallottam már a többektől a Fapofa nevet is…
Ez pedig még a szebbik verzió volt, a többi talán nem is tűrné a varázsfestéket.
- … a többiről nem emelnék szót, a diákság meglehetősen trágár kora ellenére.
Ez valóban így volt, bizonyos vagyok benne, ha jómagam is a prefekusok sorát erősbíteném, akár a mellettem sétáló, akkor kihágásnak kezelném a beszédbéli torzulásokat is, mert számomra rettenetesen fülsértők.

Kiérve a Nagyteremből, a beszédet követően Sydney reagált a hallottakra, mondhatni evidens formában. Biztos voltam benne, hogy most, ezek után meglehetősen különlegesnek, vagy ahogyan ők szokták mondani, furának tart a szokásaim miatt. Persze, ha tudná, hogy az a sólyom tőlem függően bukkanhat fel, talán már nem is lenne annyira ködös és homályos az előbbi monológom. Út közben, noha nem szokásom, majd beszélgetek vele, és meglátjuk, hogy mire kiérünk, megpróbálkozom-e a hónapok óta mellőzött animágiával. Alig pár másodperccel később, talán egy lélegzetvételnyi lehetett csak az időintervallum, a hollóhátas lányka ismét magához ragadta a szót, amellyel segített, akarva-akaratlan. Kérdést tett fel, így a beszélgetés fonalát sikeresen fenntartotta, amely mindenképpen öröm volt számomra. Nem vagyok a kezdeményezés mestere, szükség esetén persze könnyű adott témákról beszélgetni… de jelen helyzetben nem igazán volt olyan, amit a semmiből előmeríthettem volna.
- A kiruccanás fogalma szubjektív…
Mi más is lehetne? Úgy kezdtem bele a mondatba, mintha hollóhátas lennék, és megpróbálnám elmagyarázni, körbeírni a dolgot. Már biztosan tisztában volt a jelentéstartalommal, de amibe az ember egyszer belekezd, azt vigye is végig.
- … mindenkinek mást és mást jelent.
Ahogyan kiléptünk a szabadba, és behúztam magunk mögött az ajtót, véletlenül észrevettem Sydney összerezzenését. Fázott, a kabátot is összehúzta magán, főleg a nyaki tájékon. Ismét felvéve az általa kényelmesnek talált sebességet haladtam mellette, közben azonban kigomboltam a kabátom felső három sorát. Letekerve a nyakamról a puha, szinte simogató anyagú sálamat, léptem ki, hogy elé kerülve megállítsam.
- Nem óhajtok tolakodó lenni…
Bársonyos hangnem, majd egy lépést közeledtem felé, és mutattam a fekete-szürke-fehér kockás sálamat, nehogy rosszra gondoljon… arra, hogy esetleg visszaélnék a helyzettel, vagy bármi olyasmit tennék, amivel kockáztatom az eddig kialakult kölcsönös bizalmat. Átdobtam a feje felett a mintás anyagot, majd lazán megkötöttem. Amennyiben mélyebbet szippantott, érezhette azt az illathalmazt, amely a kockáson megmaradt rólam.
- … láttam, hogy fázol, főleg a nyakad.
Azzal összegomboltam a kabátomat, majd újfent mellé lépve vártam az út folytatását. Biztos voltam benne, hogy megigazítja majd, és hozzáteszi, hogy velem mi lesz így, de ez nem fontos. A lényeg, nehogy Ő lebetegedjen, a többiért magam felelek.

A kis sziget jó pár perces séta lesz innen, hiszen a tóhoz kell kimennünk, ahol valószínűleg valamivel hidegebb is lesz, mint itt, a falakkal ölelt parkokban. Természetesen, még nem ért véget a beszélgetés, hiszen az utolsó mondatára eleddig nem sikerült reagálnom.
- Az pedig csak természetes, hogy nem ülsz a fűbe!
A szigeten egészen biztosan nyirkosabb lehet a pázsit, az avar, hiszen az mélyen benyúlik a tó szíve felé, és az onnan lecsapódó víz és pára a növényeken telepszik meg. A végén még felfázna, és azt bizony a szívemre venném, mert én voltam az, aki kicsalogatta a kellemes melegből, és a jól megszokott ütemtervéből.
- Korholnám magam, ha az én hibám okán fel-, vagy akár megfáznál!
Ez valóban így is van, soha nem szerettem, ha az én hibámból adódóan másnak kára született, ezt mindig igyekeztem elkerülni, persze, sajnálatos módon akadtak helyzetek, amikor nem sikerült. Emberek vagyunk, hibázhatunk… de ezt minél kevesebbszer szabad megtenni és megengedni magunknak, különben… nem szabad hibázni. Megint, a nagy feketeségből előkúszott a testvérem arca…

A kiruccanás szó nem igazán fedett le egyetlen kört sem, amelyet ismert, ez pedig felettébb meglepő volt a számomra. Életemben először próbálkoztam meg a Thomas által szlengnek nevezett társalgási formulával, és a vége az lett, hogy nem ért meg a partnerem. Mindenesetre nem estem zavarba, soha nem voltam az a fajta, akinek, ha ki kell mondania bármit is, elvörösödik tőle. Ami tény, az tény, én pedig ekként is kezeltem.

A tekintete hosszas másodpercekre az enyémbe furakodott, nem tudom, hogy ettől, vagy valami egészen más, megfoghatatlan erőtől, de különleges érzések kavarodtak fel bennem. Olyanok, amelyeket már régen éreztem, és régen tapasztalhattam meg utoljára… egy kis melegség, egy csipetnyi békesség. Kedvem tartotta volna mosolyogni, mint megannyiszor az elmúlt években, de mindhiába, az ajkaim bizony nem görbültek meg, annak ellenére sem, hogy az agyam elküldte az utasítást, az idegpályák mozgásba lendültek… a vége pedig az üresség és semmi maradt. Nem tekintettem félre egy pillanatra sem, mert – noha nem szeretnék sem magam, sem pedig más előtt önnön szándékait előbbre tartó embernek tűnni -, hőn szomjaztam ezt az érzést. Aztán elkapta a csillogó zafír-smaragd szín ékköveit, és az asztalon heverő csészéjére vetette azokat. A hatás megszűnt, és ez egyértelműsítette, bizony nem mástól éreztem magam kicsit jobban, és nem más miatt szakadtam el a múlttól, mint miatta. Nem célom elmondani neki, még nem, mert az eleddig ismert jelleme alapján talán tolakodásnak venné, így hallgattam.

Mielőtt megszólalhattam volna, hogy válaszoljak a kérdésére, és ne tűnjek illedelmetlennek a szemében, újabb kérdés hangzott el, megtoldva egy kemény, azonban igaz kijelentéssel is. Noha még csak kétszer sodort minket össze a sors úgy, hogy el is beszélgessünk, tisztán látta a képet… mi több, már először is feltűnt neki a mosolytalanságom. Jó megfigyelő, bár talán nem lehet meglepőnek mondani, hollóhátas, és mint ilyen, kiemelkedő kell, hogy legyen tanulmányok szempontjából… ebből kifolyólag talán ezen képessége is szemernyit jobb az átlagosnál. Figyelmemet Ő maga kötötte le, elvégre, ha már bátorkodtam csatlakozni hozzá, azt hiszem, az elvárható minimum az, hogy középpontként kezelem. Jobbom továbbra is felé nyújtva vártam, fogadja-e, egyrészt segítségemet, hogy felkeljen, másrészt magát a meghívást. A bársonyos kézfej és tenyér azonban nem érkezett, helyette felkelt a padról, és hozzákezdett a készülődéshez. Azokban a körökben, amelyekben a családommal mozogtam, ez egyet jelentett a pofonszerű visszautasítással. Az éveim során idomultam már a diáktársak bizonyos szokásaihoz, és ezen cselekedetét betudtam annak, hogy visszahúzódó… továbbá, nem feltétlenül lenne szerencsés messzemenően kezdeményezni nála. Mégis, ha már egyszer dalra tudta fakasztani a beszélőkémet, bíztam benne, hogy nem kíván teljesen elszigetelődni társaságom elől. Leeresztve a bizonyos jobbot léptem vissza a pad mellé, amelyen üldögélve a reggelimet elfogyasztottam, majd a kabátomért nyúlva magamra öltöttem azt. Hosszú volt, fekete, térdig érő drága szövet. Ahogyan fontam össze a gombokat, és lyukakat, hallottam meg ismét a szavait… természetesen hátratekintettem. Meglepő volt, amelyet nem mutattam ki egy pillanatra sem, abban a hitben éltem, hogy a kéz el nem fogadása jelzés volt a számomra.
- Elfogadom az ajánlatod!
Válaszoltam a jól megszokott nyugalmas, és bársonyos hangszínnel. A közelmúltbéli eseményekre világítva nem ajánlottam fel a karomat, noha nekem természetes formalitás, számára talán másnak tűnne… feltételezhetően nem is fogadná szívesen.

Megvártam, míg útnak indul, csak azt követően csatlakoztam mellé, és vettem fel a lépteinek ritmusát. Jó pár lépést, valamint a Nagyterem elhagyását követően kezdtem bele a mondókámba, persze még mindig kissé elforgatva a szavakat. Nem azért, mert szokásom a hazugság és az ármánykodás, ám titkaimat nem óhajtottam rábízni olyasvalakire, akiről úgy gondolom, nem érdemes rá.
- Régebben rengeteget foglalkoztam a sólymokkal. Tudomásom van egy példányról, amely a Roxfort falai között él.
Meglehetősen ködösre sikerült felvezetés, nem is volt más szándékom vele, csak, hogy körvonalazódjon benne szépen, lassan, mi fog történni.
- Ez idő tájt szokott felbukkanni az égbolton! Gondoltam kimegyek a kis szigetre, elheveredem a füvön, és várom az érkezését.
Nem hazudtam, valóban ez volt a terv, merthogy nem voltam biztos benne, hogy a megrázkódtatást követően azonnal sikerülni fog újra átformálódni. Hat esztendeje már, hogy tanulom az animágiát, mégis, amit az utolsó kis kalandomon szereztem, nyomot hagyott bennem.

A Nagyteremben való meglehetősen finom reggeli elköltését követően ideje volt elindulni Bájitaltan órára, hiszen sok minden elmondható volt rólam, csak az nem, hogy késni szoktam. Persze a mellettem baktató, még mindig szendvicsét majszoló Thomasról ez közel sem volt állítható, ő csak akkor ért be időben, ha hathatósabb regulázásnak vetettem alá. Ez általában abban merült ki, hogy a matracánál fogva borítottam ki az ágyából. A folyosókon kanyarogva ő hangosan köszöngetett, természetesen a lányok felé, a fiúk intést kaptak, ha ismerte őket… én, mivel mellette haladtam, és nem akartam modortalannak tűnni, szintén üdvözöltem, akit ő is. A bejárattal szembeni lépcsősoron lekullogva jobbra fordultunk, hogy rákanyarodjunk az alaksorba vezető folyosókra. Ő rajongott az általam csak pincének vélt nedves és nyirkos helyiségekért, és tantermekért. Jómagam nem preferáltam a tanórák efféle helyre tételét… de nem volt beleszólásom a tanrend kialakításába, mint ahogyan abba sem, melyik tanórát hol és mikor tartják. Ahogyan haladtunk, kissé összébb húztam a taláromat, november végén jártunk, kellemetlenül hűvös volt idelent, arról nem is beszélve, ha az ember nem figyelte a tócsákat a termőköveken, akkor belefuthatott egy kellemes kis nyakat érő zuhanyba is.

Az ajtóhoz érve aztán oldalra tekintettem, Thomas akkor falta be az utolsó falatot, majd egy vigyorral vállon vert, és szinte kitépve az ajtót lépett a terembe, hangos köszöntést hallatva. Még nem látott senki, a folyosón álldogáltam… megráztam a fejem, majd egy sóhajt követően jómagam is beléptem, és behúztam magam mögött az ajtót. A tanári pulpitusra tekintve biccentettem, mivel azonban az etikett megkívánta, hát meg is szólaltam.
- Kellemes reggelt!
Ezt követően végigmértem a terem másik oldalát is, amelyet már jó pár évfolyamtársam bizony birtokba vett.
- Sziasztok!
Köszöntöttem őket is illedelemmel, nyugalmas és bársonyos hangon, majd a terem közepétől mérve a pulpitus felé eső első sort választottam magamnak. Bagoly a középső oszlopot szemlélte ki, jómagam inkább az ablak melletti részt részesítettem előnyben. Azon az oldalon van természetes fény… legalábbis azokon a kis ablakokon, amelyek a terem mennyezete alatt húzódnak… elvégre az alaksorban vagyunk. Továbbá az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a kellékes szekrénysor a másik oldalon kapott helyet, így nekem nem kell majd a repkedő eszközök, vagy éppen tolongó diáktársak miatt aggódnom. Mögöttem egy mardekáros tevékenykedett, Blaine, mellette pedig egy igazán szemrevaló hugrabugos. Barátom túloldalán pedig Perry készült, hogy nekiláthasson a bájital elkészítésének. A leghátsó sort a hozzám hasonlóan szótlan hollóhátas sapkás vette birtokba. Aztán persze ott voltak még a háztársaim, Bucksworth, Goldhawk, Stratford, egy nagyobb hugrabugos különítmény, valamint a hollósoktól Mika és Sol. A neveiket tudtam, de mást nem igazán, elég keveset beszélgettem a körülöttem élőkkel. Mivel nem nagyon volt meg az érzékem ehhez a tárgyhoz, frusztráltnak kellett volna lennem… de egyszerűen nem tudtam magam apróságok miatt felhúzni. Tudatában voltam a hiányosságaimnak, de biztos voltam abban, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni a főzet elkészítésének céljából. Végigmérve az asztal tartalmát, amely jelenleg egy szeletelő deszkából, valamint egy kondérból állt, levettem a féloldalas pántú fekete bőrtáskámat, és a székemre helyeztem… úgysem fogok ülni. A talárom is zavaró tényezőnek bizonyult, így levéve, és összehajtogatva a táska alá helyeztem. Szépen elkezdtem kirakodni a kellő felszereléseket az asztalra, a rézmérleget, a bőrkesztyűt, a fiola állványt, és magukat a fiolákat is, no meg persze az ezüst készlet, a szeletelőkés, a hámozó, a törő. Miután minden a helyére keveredett, szépen sorrendben, az asztal felső részére, az üst ellentétes oldalán, még egy pillantást vetettem Thomasra is. Nála a szokásos rendetlenség uralkodott, az asztalra hányta minden holmiját, „majd úgyis kiválogatom” alapon, a rend helyett inkább a lányok méregetésével foglalkozott.

Aztán hirtelen felcsendült a pulpitus felől az élces hang, melyet követően egy pergamen jelent meg az asztalomon a semmiből. Felemeltem, és miközben a professzor szónokolt, végigmértem, mi is fog kelleni… nem okozott különösebb problémát egyszerre több dologra figyelni, ez valahogyan kiskorom óta jellemző volt rám. A pergamen aztán az asztalom jobb felső sarkában kötött ki. Előhúzva a pálcámat non-verbális igékkel az asztalomhoz reptettem a szükséges hozzávalókat, nem volt kedvem a rengeteg diáktársamon áthámozni magam. Persze, arra ügyeltem, hogy minél magasabb útvonalat válasszanak a kellékanyagok, nehogy zavarjanak valakit. Miután landoltak az asztalomon, újfent elolvastam a receptet, majd annak megfelelően sorrendbe állítottam mindent.

A pergamenen álló hozzávalók szerint pontosan a kondér ¾ részét kellett megtölteni vízzel, így egy mérőkanna is az asztalhoz lebegett, azt bizony nem hoztam magammal, nem fért el a táskában… de a szertár amúgy is büszkélkedhetett készlettel, hát miért hordoznám a sajátomat. Az űrtartalom ismeretében egyszerű volt kimérni a kellő mennyiséget, bár szükségszerű volt az Aquamenti varázsige használata is. Ezt követően, hogy a víz felmelegedhessen egy Piroinitio segítségével a főzet alá gyújtottam… volt elegendő időm, hogy megszabadítsam a négy futóbabot a héjától, és beletegyem a sámánbogáncsot is a készülő doxycidbe. Előbbi trükkös növénynek számított, ugyanis, amint tere nyílt rá, azonnal lábakat eresztett, és már utol sem lehetett érni az első földágyásig. Mivel semmiféle föld nem állt rendelkezésre, így magam elé húztam a befőttesüveget, amelyben tárolva voltak, majd lecsavartam a tetejét… jobbommal ezt követően megcéloztam a fedőt, majd lekapva azt már érkezett is a non-verbális Immobilus ige, nehogy a virgoncok nekilendüljenek, és versenyt rendezzenek a tanteremben. Halk puffanás hangzott, ahogyan a varázslat célt talált… a futóbabok csendesen kuporogtak az üvegben. Kiválasztva egyet a falapra helyeztem, közben az üveg fedelét visszazártam. A kis fenevad megszabadítva a héjától már nem jelentett problémát, így megismételtem még háromszor a műveletet, hogy meglegyen a recept szerinti kellő mennyiség. Oldalra tekintettem, mivel a víz már kellőképpen gőzölgött, megfogtam az ezüstkést, majd kicsit megvágva a babok húsát a kondérba dobtam azokat. Szépen elmerültek, de nem volt idő foglalkozni velük, felhúztam a bőrkesztyűmet, majd a következő üvegért nyúltam, amelyben a sámánbógáncsok voltak találhatóak. A bestiák érintésre azonnal képesek voltak az ember bőréhez tapadni, mégpedig kis csápokat növesztve, csakhogy fájdalmas legyen. Így azonban, a kellő védelem meglétével kivettem a szükséges három szemet, majd a futóbabok húsa után ezeket is a főzetbe tettem. Lehúzva a bőrkesztyűket oldalról, nem az üst fölé hajolva szemléltem meg a változásokat, a recept szerint borszín kell, hogy legyen. Pár pillanat kellett ugyan, de haloványsárgás árnyalatokat öltött a készülő lé. Bólintva konstatáltam, hogy jól haladok, eddig minden rendben. Újra a pergamen fölé hajoltam, amely tanúsága szerint be kellett gyűjtenem egy merőkanálnyi békanedvet, továbbá egy ricinus magját szeletelve, rá pár percecskére pedig érkezhetnek majd a sukolygyékények. Az olvasást követően az asztalomon heverő legnagyobb dobozra tekintettem, amely most békésnek hatott… biztos voltam benne, ha leveszem a fedelét, a varangy legjobb esetben is legalább egyet ugrana majd. Már éppen nyúltam érte, amikor hangos puffanásra lettem figyelmes a mellettem lévő padból… Thomas. Oldalra sandítva láttam, hogy kedves szobatársam, és legjobb barátom egy ütéssel bírta jobb belátásra a varangyot. Ő is rám tekintett, valahogyan érezte, hogy ezt biztosan nem fogom legalább fintor nélkül hagyni… az arcán természetesen a bárgyúnak joggal nevezhető vigyor ült, mire megráztam a fejem, és visszatértem a főzetemhez. Legegyszerűbb módja a varangy nedvét begyűjteni, ha az állatot egyhelyben tartva a hátát érintjük, erre indul meg a kiválasztási folyamat. Levéve a doboz fedelét fogtam meg balommal a bestiát, amely természetesen azonnal rúg-kapálni kezdett, de szerencsére nem tudott kiugrani a kezemből. A vágódeszkára helyeztem, majd balommal tartva a jobbomba egy fiolát vettem, és nem erőteljes, de határozott mozdulatokkal a hátán fel és lehúztam. A nedv kiválasztódása lassan, de biztosan elkezdődött, így közel öt fiola megtöltését követően úgy határoztam, nem kínozom tovább szegény varangyot… visszahelyeztem a dobozába, és újra letakartam a fedelével. Egy kötést kapott minden irányból, hogy biztosan ott is maradjon. Még nem tettem a főzetbe a merőkanálnyi adagot, merthogy a ricinus magját rögtön azt követően bele kellett dobni… annak viszont kinyerése nem félperces folyamat. Bármilyen formában érjen is az ember a maghoz, akár a ricinushoz, azonnal kómába esik, rosszabb esetben ez halálhoz is vezethet… teheti kesztyűben, bélelt ruhában, a méreg egyszerűen azonnal átivódik, és felszívódik. Ennek fényében letakarítottam a vágólapot, mintegy előkészületként, majd a Vingardium leviosa segítségül hívásával egy ricinust reptettem rá. Újfent használtam az igét, most azonban az ezüstkésen alkalmazva… próbáltam határozott pálcamozdulatokkal bevágni a növény négy oldalát, amely úgy festett sikerült is. Ezt követően ugyancsak a reptetett késsel szétfeszítettem, hogy kipottyanhasson a mag. A felesleggé váló hús és héj végül az asztalom alatti tárolóban landolt, a mag pedig négyfelé vágatott. Mivel ez is megvolt, a merőkanálnyi adag varangynedvet a főzetbe öntöttem, ezt követően pedig ugyancsak a pálca segítségével először hétszer jobbra, majd hétszer balra kevertem a kanállal. A folyékony lé lassan masszásodni kezdett, itt volt hát az idő belereptetni a magot, és figyelni, mi történik. Mivel minden úgy festett, rendben van, kibontottam a sukolygyékényt tartalmazó üvegcsét, és három szálat kiválasztva szintén az üstben rotyogó lébe dobtam. Félretéve a már nem kellő hozzávalókkal teli üvegcsét tekintettem a pergamenre, majd az izzadófüvet tartalmazó dobozkára. A fiolás állványt magam elé húzva kinéztem magamnak azt, amely ujjmértékre olyan öt lehetett. Tökéletesen megfelelő lesz a főzetbe ennyi… az igazat megvallva nem igazán tudtam, miért négy-hét ujjnyi van megadva, nem pedig pontos adat, de véve a közepét az ötöt megfelelő számnak találtam. Az izzadófűhöz való hozzáérés előtt ismét kesztyűt húztam, nem volt kedvem elkapni a növény nyavalyáját, és literekben izzadni ki szervezetemből a vizet… ártalmas az egészségre. Kimarkolva egy nagyobb adagot egy tálkába helyeztem azt, majd a kondér mellett elszigetelve kis tüzet lobbantottam, amely fölé odatartottam a matériát. Nem kellett sokat várni, míg a kékellő fűszálak mélykék-fekete levet eresztettek. Ezt óvatosan a fiolába öntöttem, a maradékot pedig természetesen a tárolóba dobtam, tüzét pedig eloltottam. Kivéve a kelléket tartalmazó üvegcsét az állványból a főzethez öntöttem, amely azonnal reagálva színváltásba kezdett. Nem éppen szurokszín lett, mindinkább valamelyest világosabb árnyalat, de csak egy hangyányit. Megrázva a fejem futtattam magamban végig a hozzávalókat és azok darabját, súlyát, mértékét… mindent jól adtam hozzá. Valószínűsítettem a könyv ódivatú fogalmazásából, hogy nem feltétlenül kell ragaszkodni a leírtakhoz, elvégre a szurokszín is több árnyalatot takarhat. Levéve a kesztyűmet az asztalra helyeztem azokat, majd magamhoz vettem az utolsó dobozkát, és hozzávalót, a sápugrót. Az átkozottak, ha az ember nem gondoskodott a kellő összezavarásukról, bizony hatalmas ugrással voltak képesek menekülni. Ennek fényében, mintha csak egy gyógyszeres fiolát tartottam volna, amelynek használatiján a felrázni felirat szerepel, ráztam meg a dobozt erőteljesen, jó egy percen keresztül téve ezt. Amikor levettem a fedelet, a sápugrók kába módon ténferegtek benne. Elkapva kettőt letéptem a vöröslő gyökerüket, majd a mérlegre helyezve néztem az unciákat. Még egy kellett a sikerhez, így megragadva annak is eltávolítottam a gyökerét, majd a doboz fedelét ismét visszaraktam és lekötöztem… biztosan mérgesek lesznek, ha magukhoz térnek. Az öt uncia meglétét követően a főzetbe dobtam. Mivel a recept tanulsága szerint készen álltam, két nagyobb méretű fiolába kimértem a léből. Az egyik természetesen a tanár asztalán fog majd landolni felcímkézve, amint rendet tettem magam után az asztalomon, a másik pedig az utasításnak megfelelően nálam marad egy permetezőfej és egy kalitka társaságában. Sikerült nem utolsónak végeznem, így mindent rendben hagyva egy köszönést követően távoztam a helyiségből. Thomas intett, hogy ne várjam meg, neki még hátravan egy jó adag… meg valószínűsítettem, hogy valamelyik lány lesz a célja a még ott lévők közül. A doxyk befogását estére datáltam, így volt időm, hogy a magamhoz vett kellékek hálókörletben való lepakolását követően kimehessek a szabadba, hódolni kedvenc foglalatosságomnak.

---

Elérkezett az este, Thomas egész vacsora alatt azzal zaklatott, hogy fogjunk együtt azokból a kis fekete és szőrős lényekből, mert egyszerűbb. Mivel jó barátom volt, sőt, az egyetlen igaz barátom, természetesen nem mondtam neki nemet… de felkészültem rá, hogy nem feltétlenül fogjuk megúszni ép bőrrel, legalábbis ő biztosan nem, a habitusából ítélve. Sikerült leegyeztetnünk a helyszínt is, amely nem esett másra, mint az egyik parkban lévő, konyhából kivezetett párátlanítók közelére. A mágikus szerkezet csak úgy ontotta magából a meleget, arról nem is beszélve, hogy a helyszín az emberek által gyakran látogatott volt. Alkalmas tehát arra, hogy akár egy nagyobb kolónia is elszállásolja magát ott.

Felöltve a meleg öltözéket magunkhoz vettük hát a kalitkákat, a permetezőfejeket, és saját főzeteinket, majd útnak eredtünk. Thomasnak be sem állt szája, olyan terveket gyártott, hogy némelyiknél bizony égnek állt a hajam a nyugalmas természetem ellenére is. Nem értette meg, hogy elegendő lesz a nála lévő csalétek kihelyezése, majd amikor a kis bestiák megjelennek, akkor egy Immobilus igét követően a permet segítségével ki-ki lefúj egyet, és a ketrecbe teszi… neki fontos volt, hogy előtte hadakozzon velük, és megharaptassa magát. Ahogyan közeledtünk, láttam az arcán, hogy már beleegyezett az általam felvázoltakba, csak azért, hátha kihoz a sodromból folytatta. Eleddig soha nem sikerült neki ez a művelet, pedig már hosszas esztendők óta próbálkozott. Olykor érezni lehetett, hogy frusztrálja a dolog, de mindannyiszor ott kötöttünk ki, hogyan lehetek ennyire nyugodt, miért nincs meg bennem az adrenalin, ami másokban csak úgy dübörög. Természetesen bennem is megvolt, csak nem az efféle dolgok repítették azt az egekbe.

Kilépve a parkba megálltam egy bokor mellett, és féltérdre ereszkedve a kalitkát a talajra helyeztem. Ezt követően a fiolára rávarázsoltam a permetezőfejet, hogy felkészüljek az állat befogására, majd a rohanásra, merthogy az ige nem tart örökké. Thomas is így tett, majd dolga végeztével előkapta a csalit, és a párátlanítóhoz szaladva elhelyezte azt annak a tetején. A visszaérkezését követően hosszú percekig csak kuksoltunk, kezdett átfagyni a fülem, és az arcom is pirospozsgássá vált már, akárcsak a mellettem térdeplőé. Hiába zendített rá a havazás, a szerkezet annyira okádta a hőt, hogy a környékén meg sem maradt a hó, azonnal elolvadt. Thomas aztán kezdett gyanakodni, rossz helyet választottunk, de csendre intettem, mert biztos voltam a dolgomban. Igazam lett, először egy, majd további nyolc bestia jelent meg, és óvatosan körözgetni kezdtek a csali felett. Bagoly nem várakozott túlzottan sokat, egy „halál rátok” csatakiáltással permetezőt ragadott és futásnak eredt a lények felé. Már nem tudtam elkapni, így nem volt választásom, előbújva a rejtekből határozott hangon elharsogtam az Immobilust, amelynek hatására mindegyik doxy megdermedt. Fogva a ketrecet odasiettem, majd lefújtam a legközelebbit, és betessékeltem a helyére… de rossz előérzetem volt. Nem hiába, a lények előfutárokat küldtek, és amikor már a permetezéssel voltunk elfoglalva, megjelent a teljes kis csapat, akik itt raktak fészket. Körülbelül harmincan lehettek, de nem volt időm a számolgatásra.
- Thomas, ha kedves az életed, és jó akarsz maradni a lányoknál, fuss!
Kiáltottam el magam, majd az ajtó felé, amerről érkeztünk olyan tempót kezdtem diktálni, amit szinte képtelenség. Egy újabb varázsige felesleges lett volna, a doxyk szétreppentek, hogy több oldalról is támadhassanak. Mivel nem láttam magam mellett Thomast, pedig velem egy időben indult meg, megtorpantam, és megfordultam… abban a pillanatban száguldott el mellettem… de volt még annyi lélekjelenléte, hogy megragadta a kabátomat a mellkasomon. Egyszerre estünk be a folyosóra, jó nagy lendülettel. Szerencsére nem túl messze az ajtótól, így volt időm berúgni azt… hallottuk, amint pár fenevad nekikoppanva hangos üvöltéssel a földre zuhan. Pár pillanatig még heverésztünk a termőköveken, hogy kifújjuk magunkat, de aztán talpra állva indultunk meg a körletünk felé. Szerencsére maradt elegendő a doxycidből, hogy amennyiben éjszaka nem tudunk majd aludni, akkor kaphassanak még a kis vadorzók.

Másnap óra előtt, ahogyan az utasítást szólt vittem be a ketrecemet, fémjelezve a nevemmel és osztályommal. A tárolóba került vissza, ahonnan kivettem, és ahová Foley professzor kérte…

A bögrényi kakaó elfogyasztását követően, mielőtt a törlőkendőt a számhoz emeltem volna a bajuszom eltávolítása miatt, észrevettem, ahogyan Sydney feltekintett, és megmosolyogta a helyzetet. Kedvem lett volna nekem is hozzá, de egyszerűen valami belső erő megakadályozta a dolgot, és csak bámultam előre, remélvén, nem gondolja, hogy mérges vagyok rá, amiért ezt tette. Egy cseppet sem voltam az, sőt, kellemesnek éreztem a helyzetet magát… valahogyan mégsem sikerült az a kicsi emberi megnyilvánulás, amellyel akár gátakat lehet átszakítani. Jó idő eltelt már azóta, mégsem vagyok képes rá, bár Thomas szerint már az is haladás, hogy nem csak fekete ruhadarabokkal aggatom tele magam, hanem végre színeket is felveszek. Igaza lehet, emberibbnek festettem így, de a gyászév attól még gyászév, és mint olyan, nálam kötelező és alap. Mivel letelt, hajlandóságot mutattam egyéb színek felvételére is.

A „törölközést” követően sorra érkeztek a kérdésemre a válaszok. Megtudtam, hogy a hollóhátas lányka is a szabadba tart, bár valószínűleg nem azzal a céllal, amellyel jómagam. Számára a tanulás az első, nem pedig a szabadság, vagy éppen a hóbortok kielégítése. Pedig olykor nagyon jól tud esni, ha az ember egy kicsit kikapcsol, és elfelejti az iskolával járó terheket és gondokat. Nem egyszerű, legalábbis a számára biztosan nem… de a pihenést követően valahogyan jobban fog az agy, és a tanulás is könnyebben szokott menni. Legalábbis a számomra. Rendszeresen kijártam pihenni, és próbáltam kikapcsolódni, mások társaságát keresni, bár utóbbi rendre kudarcot vallott, tekintettel komorabb hangulatvételemre. Miután Sydney befejezte a gondolatait, noha az utolsó sorokat jobbára habogva ecsetelte, bólintottam a fejemmel, mely szerint megértettem. A tányér, valamint a bögre, amely immáron üresen álldogált az asztalon, lassan a semmi martalékává foszlott, valószínűsíthetően a konyhába transzportálva mosogatás céljából. Évek óta jártam már ide, de a Nagyterem alatt húzódó helyiséget még egyszer sem láttam. Elhessegetve a gondolataimat felegyenesedtem a padról, majd tekintettem először a kabátomra, azt követően pedig az üldögélőre vetettem.
- Volna kedved ahhoz a bizonyos kiruccanáshoz?
Mivel még soha nem ruccant ki, legalábbis állítása szerint, valamint ahogyan azt sejtettem, gondoltam megmutatom neki a Roxfort, eddig számára talán rejtett értékeit is. Biztos voltam benne, hogy ezzel gyökeresen felrúgom a napi ütemtervét, de egy kis kikapcsolódás mindenkire ráfér, még azokra is, akik áttanulják az egész napot. Sőt, főleg azokra, nehogy a végén belefásuljanak a monotonitásba, és elszürküljenek a megannyi diák között. Sydneyre ez pedig hatványozottan igaz volt, még nem veszett oda teljesen, itt volt az ideje, hogy kinyíljon végre, és lássa azt, ami a tanórákon túl van. Egy lépésnyit téve felé nyújtottam jobbomat a számára, várva, elfogadja-e az invitálást, vagy inkább visszautasítja. Bizakodóan tekintettem rá, próbálván mogyoróbarna szemeimmel sugallni, nem kolonc, és nem azért kértem tőle, mert kötelező, ha már megemlítettem… sokkal inkább azért, mert valóban szeretném, és bízom abban, hogy neki is van kedve hozzá, vagy éppen a társaságomhoz.

A kabátom levétele közben, egészen pontosan a hajtogatás miliőiben elmerülve szólalt meg Sydney, ahogyan azt sejtettem, kíváncsiságtól vezérleve feltette a kérdést, készülök-e valahová. Miután leheveredtem a padra, és kényelmesen megvetettem magam, mélybarna szemeimmel az ő lélektükreit keresve szólaltam meg.
- Jól látod, a szabadba indultam!
Egy pillanatra felmerült bennem a válasz továbbfonása is, kérdéssé teljesítve, mely szerint volna-e kedve velem tartani. Aztán letettem róla, mert egyrészt, bizonyosan sok a dolga, másrészt, akkor nem abban a formában repültem volna, ahogyan azt reggel elterveztem. Nem mintha problémám lenne a hollóhátas lánykával, sőt, nem lenne ellenemre a jelenléte, de valahogyan ezekben a dolgokban sosem leltem meg önmagam. A kínálást követően a reggeli elfogyasztása közben többször is feltekintettem a fürkészve a bájos arcát, elvégre, ha egyszer elfogadta a társaságom, illett tisztes figyelemmel kitüntetnem. Étkezés közben nem volt szokásom beszélni, beszélgetni, egyszerűen így tanítottak. De falatok között, amennyiben úgy adódott, természetesen válaszoltam a kérdésekre, vagy esetleges gondolataira. Az utolsó szelet kalácsnál vetettem fel a festői képet, hiszen Sydney a mára felvett ruházata alapján egyszerűen nem illett bele a Nagyterem színválasztásban bizony komor bútorai közé… de még a többi diáktárs közé sem, akik jobbára sötét és hűvös színekkel gazdálkodtak. Ő pedig egyértelműen üde színfoltként ragyogott, akár téli reggelen a korai napsugarak. Éreztem, hogy szavaim ódivatúságából probléma lehet, ezért egészítettem ki gyorsan a gondolatmenetet. A lány első körben megrökönyödött, vajon miért festegetek róla képeket, de aztán megértette, amit ki szerettem volna fejezni számára. Thomas sokszor mondta már, hogy lazítsak egy kicsit, és engedjem el magam… nem csak fizikálisan, de szójárás terén is. Talán igaza lehetett, ideje lenne megtanulnom tőle a szlenget, és a mai fiatalok beszédstílusát.

Végére érve reggelimnek a másodperc tört részére elrévedtem az asztal lapját mustrálva, majd lassú, szinte vontatottnak ható mozdulatokkal nyúltam a bögrényi kakaómért. Orromhoz emelve szippantottam be az illatát, lassú tempóban kezdtem kortyolgatni azt. Nem volt kellemetlenül hűvös a helyiségben, mégis, a forró ital, ahogyan szétáramlott, érezni lehetett, szinte fűtött belülről. Az elfogyasztását követően visszahelyeztem a bögrét az asztalra, majd egy szalvétát magamhoz véve törölgettem meg a számat, amelyen minden valószínűséggel ott éktelenkedett az a bizonyos bajusz, amely minden egyes ilyen alkalomkor kimaszkírozta az arcomat. Édesanyám mindig megmosolyogta, édesapám pedig megszólta, miszerint figyelhetnék jobban is… inkább az anyai emlékeknek adóztam ezzel, mert valahányszor kirajzolódott a műbajusz, eszembe jutott ő… no meg persze Ashton is, aki soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, ha piszkálhatott. Letörölgetve azt tekintettem ismét fel, hogy szóra nyithassam a szám.
- Tanulnál, vagy esetleg volna kedved egy kis „kiruccanáshoz”?
Tettem fel a költői kérdést számára, Sydney tipikusan olyan lánynak tűnt, aki nem igazán kedveli a repülést… persze soha nem szabad elhamarkodottan ítélkezni.