 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
1
|
Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / Re: Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...
|
Dátum: 2010. 11. 12. - 14:10:08
|
- Mit csinálsz? – kuncogtam, majd hagytam hogy közelebb kerüljön hozzám.
- A bálon kellene lennünk … - suttogom mindenféle meggyőződés nélkül. Forró lehelete égeti a bőrömet, a nyakamra forró csókot hint, én pedig teljességgel elbódulok. Pórusaim kitágulnak, pont úgy szívom magamba illatát és lényét, mintha egy virág lennék, mely a napfény után sóvárog. Teljesen felé fordulok, kezem a nyaka köré kulcsolódik, bár erre a pillanatra egyáltalán nem emlékszem, hogy is történt. Átfogom őt, magamhoz szorítom. Habos-babos ruhámban úgy feszül hozzá a testem, mintha egy örvénylő tengeren ő lenne az éltető fa, melybe kapaszkodhatom. Pilláim lecsukódnak, ajkaimat halk sóhaj hagyja el, majd átadom magam a mindent elsöprő szenvedélynek.
Megcsókol, én pedig viszonzom. Nyelvem az övét keresi, majd amennyire lehet, elmerülök a bódulat ilyetén formájában. Nem tudom meddig tart, nem tudom mikor ért véget ez az eget rengetően fantasztikus pillanat. Egy dolog van, amire emlékszem, az pedig egy szó, mely zene volt füleimnek.
- Én is szeretlek! – suttogom bele ajkába, majd újból szájára tapadok. Telhetetlenség tudom, de ez az a pillanat, mikor minden egyes másodpercet ki akarok élvezni. Hiszen, sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap……
Hiányzik nekem, mindezek ellenére…
Egyszerűen borzalmasan nehéz, hogy nem bújhatok hozzá, és nehéz megállni, hogy ne keressem őt minden egyes apró kis részletben. Még a csempe színéről is ő jut az eszembe. Hiszen van egy ilyen színű pólója. Szánalmas, ahogy viselkedem.
Kezem a fotel karfájáról az ölembe hull. Megmarkolom a pennát és papírt, melyet az ölembe melengetek már órák óta. Íme ismételten ráveszem magam arra, hogy írjak neki. Hiszen erre már csak válaszolni fog! Legalább is remélem.
A mosogatástól kifakult és ellágyult körmeim lágyan sercegnek, ahogy a papírhoz érnek írás közben, én pedig könnyáztatta arccal, aggódva vésem a sorokat a kopott pergamenre.
Egy – egy sós csepp a tintára hull, elmaszatolva azt. Szipogok párat, majd egy orrfújás után ismételten útjára bocsátok egy madarat. Hátha ő célhoz ér…- De hiszen kerestelek! Több levelet is írtam! Soha nem jött rá válasz! Elfelejtettél engem, pedig megígértük egymásnak, hogy soha semmi nem fog változni, még akkor sem, mikor én már nem leszek az iskola falai között…! Te is ígéretet tettél! Azt mondtad szeretni fogsz, azt mondtad eljössz majd hozzám! De nem jöttél… - mondom, majd arcomat a föld felé fordítom. Áttetsző szemeimből csillogó, fehéresen átlátszó könnycseppek potyognak, majd tűnnek is el a semmiben. Hiszen egy szellem könnyeit mi tenné láthatóvá? Még a megmaradt érzelmek sem! A halálon még az itt maradt dolgok sem segíthetnek.
- Soha nem tojtam a fejedre Oliver! Talán ha TE foglalkoztál volna velem, ha utánam jöttél volna, ahogy ígérted is, hogy keresni fogsz, most nem így találkoznánk! – dühödöm be, majd kapom fel a fejem és nézek rá teljes rosszallással!
- Mondd csak ki, amit gondolsz! Hiszen semmi jelét nem adtam annak, hogy ÉLEK-e még! Ha ezt tényleg így gondolod, akkor nem ismertél engem soha, Oliver! Te tényleg azt hiszed, hogy képes voltam csak úgy eltűnni? Több levelet is írtam, rengeteget! De ha nem kaptad meg őket, akkor TE miért nem kerestél meg engem, hogy nincs e valami bajom? Ennyire érdekeltelek, ugye? – vádaskodom, amennyire lehet. Persze nem veszem észre, hogy eközben ködlő alakom egyre közelebb kerül szerelmemhez, már-már belefolyok az arcába, úgy meredek rá. Nézem idegeskedését, eltorzult arcát. Látom a borostáját, látom, hogy fáradt és hogy egyszerűen rosszul van a látványomtól is. Mégis mit tehetnék? Nem változtathatok azon, ami megtörtént! Maximum annyit, hogy előkerítem azt, aki ezt velem tette! De hogyan, hiszen nem emlékszem semmire, csak egy zöld villanásra…
Bár gondolom Olivert halálom mikéntje úgysem érdekli! Dühöng, és ideges! Jelenleg pont úgy viselkedik, mint mikor gyermekek voltunk és Peter Howard elvette a homokozó lapátját. Egy héttel később jött rá a dologra. Akkor is engem hibáztatott, hogy nem szóltam. Neki kellett volna észrevennie, hogy valami hiányzik, nem pedig nekem bizonygatni, hogy elorozták a kedvenc játékát.
Most épp utálom! Mégis…
Szeretném megölelni, szeretném megcsókolni, szeretnék hozzábújni, befészkelném magam a karjai közé és szeretném őt úgy, ahogyan régen is tettem minden egyes nap. Nem akarom ezt a rideg, kőkemény valóságot! Nem akarok halott lenni! Nem akarok keserűséget! Őt akarom, a boldog életet vele, és mindent, amit a halálom napjáig nem kaphattam meg!
Annyira hiányzott…
Még mindig szeretem! |
|
|
|
|
2
|
Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / Re: Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...
|
Dátum: 2010. 10. 13. - 16:26:39
|
… Hihetetlen gyorsasággal rángattam magamra a gyönyörű krémszínű estélyi ruhát. Hajam göndörödve omlik a hátamra, szemeim pedig hihetetlenül zölden csillognak. Sminkem finom és lágy, kiemeli kecses nőiességemet. Most van az éves karácsonyi gála. Nem is várhattam volna ezt a percet jobban. Pláne így, hogy tudom ő fog elkísérni, ő fog eljönni velem. Szeretem, igaz még soha nem vallottam be, mennyire. Tudom, zavaró a közöttünk lévő korkülönbség azonban egyáltalán nem érdekel mások véleménye. Na jó, mégis…
Tény azonban, hogy nem fogok semmi botrányosat csinálni mások előtt, szükségem van a nyugalomra. És hogy is vallhatnám be nagy nyilvánosság előtt azt, ami egyértelmű már évek óta?
Álarcomat az arcomra illesztem majd megpördülök a hatalmas tükör előtt. Egyszerűen hihetetlen a látvány. Soha nem éreztem még magam ennyire különlegesnek. Mondjuk biztos a pillanat teszi, a tudat, hogy vár rám. Hófehér arcomra mosoly kúszik, majd elkapva apró kis táskámat elindulok a terem felé.
A lépcsőfordulóban állok. Hófehér kesztyűbe bújtatott kezem a hatalmas oszlopnak dől. Félig elbújva pillantok le a lábaim előtt kavargó embertömegre. Ott áll ő és a tömeget pásztázza. Eltéveszthetetlen széles vállai és állandóan kócos fürtjei miatt. Szám sarkába mosoly kúszik, hiszen olyan elegáns és olyan görcsösen szorongatja azt az apró dobozt, mely a kezemre helyezhető virágot rejti. Mély levegőt veszek, majd kisétálok rejtekemből. Lágy léptekkel sétálok lefelé, eközben végig őt nézem. Annyira gyönyörű a maga valójában. Pillantásunk találkozik, majd látom az őszinte döbbenetet kiütközni az arcára. Nem csodálom, hiszen még sosem látott ilyen ruhában és ennyire kicsípve. Ajkai enyhén elnyílnak az ámulattól, egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Szívem vadul dobog, hiszen ezt akartam, egy maradandó emléket, és megmutatni, hogy én is tudok fenséges lenni, akár egy hercegnő.
- Szia Oliver! Bocsáss meg a késésért… - mondom mikor odaérek. Szeme vadul csillog, mintha egyáltalán nem tudna betelni a látvánnyal. Arcomra rózsás pír ül ki, majd szemeimmel a földet kezdem kémlelni. Zavarban vagyok, nagyon zavarban. Ami igazából furcsa. Hiszen mindig is a barátom volt, túl vagyunk sok mindenen, kínos pillanatokon, furcsaságokon, ez azonban teljesen más. Hiszen most azt akartam, hogy ne figyeljen másra, csak rám! Azt akartam, hogy engem lásson a leggyönyörűbb nőnek a földön! De soha nem gondoltam volna, hogy majd így fogok reagálni. Zavarba hoz csodálatával… hiszen én csak Wendy vagyok, az Ő Wendyje…
- Egyszerűen… gyönyörű vagy… hűűű – mondja, majd elmosolyodik zavarom láttán. Számára is furcsa ez a pillanat valószínű, talán azért nem találjuk a teljes összhangot egy másodperc erejéig. Azonban végre megtöri a csendet. Az apó kis dobozka teteje felnyílik, és egy hófehér rózsa kerül a szemeim elé.
- Köszönöm! – motyogom még mindig zavartan.
- Nos, remélem ez megteszi… - mondja, majd mint egy jegygyűrűt, úgy húzza csuklómra a csodálatos virágot. Végre elönt a teljes boldogság, és immár kellemesen mosolyogva karolok belé, és hagyom hogy a táncparkettre vezessen…** Lágyan lebegve közeledem a sátor bejáratához. Egyáltalán nem keltek zajt, csak átsétálok mindenen, mintha nem is léteznék. Szellem szemeim testemet figyelik, ahogy az mind jobban átsiklik tárgyakon. Szomorúság ül ki arcomra, hiszen ez is csak azt bizonyítja, soha nem leszek már képes arra, hogy Oliverhez bújjak, hogy megöleljem, hogy megcsókoljam… pedig annyira szeretném!
Végre megérkezem.
Először csak arcom, majd teljes valóm is a sátor belsejébe kerül. Lágyan szólongatom nevén, pont úgy, mint régen, mikor még mellettem ébredt és én pont ilyen odaadással tudattam vele, hogy új nap köszöntött ránk, ideje felébredni. Milyen régen is volt az, és milyen szép is volt…
Lassan közelebb úszom a fotelhez, melyben ernyedten fekszik. Aggódom érte, hiszen látom, hogy mennyire kimerült, hogy mennyire fáradt. Szavai szintén erről győznek meg, tehát megpróbálok óvatosan, finoman viselkedni.
- Oliver! – suttogom ismételten, hátha végre nem csak egy bárgyú kifogás hagyja el ajkait, hanem a figyelme is felém irányul. Hiszen nem tudja kivel beszél. Akár a karját is legyinthetné - azzal is tudatva, hogy hagyjam már békén. Viszont ha végre rám nézne, egyből kimenne az álom a szeméből és rám koncentrálhatna… pont olyan szeretettel és lelkesedéssel mint hónapokkal ezelőtt.
- Oliver! Nézz rám kérlek! – esdeklem azért, hogy végre rám koncentráljon. Hiszen nem az vagyok, akinek gondol! Pedig gondolnia kellene rám! Keresnie kellett volna már réges-régen, tudnia kellene, hogy valami történt. Miért nem jutok az eszébe, miért bujkál és miért nem adott jelet magáról már jó ideje? Hogy tudott csak úgy elfelejteni?
Szemei végre kinyílnak, majd rám emeli tekintetét. Már mondana valamit arról, hogy hagyják békén, azonban a szavak mégsem törnek elő belőle. A némaság fogságába esik én pedig egy halovány mosollyal nézek rá még mindig azzal a szerelemmel, melyet iránta érzek.
- De igen, Oliver! – suttogom felé. Kezem ökölbe szorul, majd hajam lágy táncba kezd a félhomályban. Hófehér alakom fényesen ragyog, persze eszembe sem jut, hogy esetleg egy angyalhoz hasonlíthatnak. Hiszen nem vagyok angyal, nem vagyok az ördög harcosa, én csak egy kitaszított lélek vagyok, akit nem fogadott be sem a menny, sem a pokol. Egy lélek, aki már időtlen idők óta kóborol azért, hogy végre megtalálja azt, aki miatt nem tud békében nyugodni. Téged kerestelek kedvesem, és végre megtaláltalak…
- Igen, meghaltam szerelmem… - mondom, majd közelebb úszom hozzá. Ruhám lágyan körülöleli alakomat, azonban ez mégsem az, amire vágyok. Hiszen nem tartozhatom az élők közé! Többé már nem az a lány vagyok, aki voltam! Elvették tőlem az életet, mindent ami fontos volt a számomra! Neki pedig segítenie kell nekem! Ennyivel tartozik a szerelmünkért, értem, önmagáért…
Keze felém nyúlik, ujjai majdnem elérik kezemet. Szinte érzem bőrének simogatását testemen, ahogy könnyedén és mégis határozottan hozzám ér. Sajnos azonban ez az egész már csak egy emlékkép, egy beteljesületlen álom!
- Eltűntél, és hiába vártalak… - mondom majd fejem lehajtom. Ha tudnék sírni, most biztos elmorzsolnék egy könnycseppet.
Annyira hiányzott… |
|
|
|
|
3
|
Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / Re: Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...
|
Dátum: 2010. 10. 12. - 20:50:30
|
… Már jó ideje erre a percre várok. Hiszen nem mindig van alkalom arra, hogy Oliver-rel kettesben legyünk. Ez is csak egy olyan ritka és különleges dolog, mint maga a kapcsolatunk. Hiszen kinek van még ekkora szerencséje rajtam kívül? Ki az, aki még ugyanezt elmondhatja magáról, hogy megtalálta a szerelmet? Na jó, Potter, de hát az már jó ideje izzott a levegőben, és azért az ő helyzetük is teljesen más. Nem gyermekkoruk óta ismerik egymást, csak pár éve. Mindenesetre a kis Ginny igazán büszke lehet magára, kifogott egy igazi hírességet, és a szerelmét is elnyerte. Tény, nem érzem magam egyáltalán lemaradva, hiszen az én Oliverem, pont ugyanakkora hős, mint Harry - nekem, az én szememben mindenképpen!
- Gyere már Oliver, siess! – kezem keze után nyúl, ujjaim selymesen simítanak végig puha, meleg tenyerén, majd szorítják meg azt finoman. Hátrafordulok, rámosolygok, mint egy óriási csínyre készülő kislány. Papucsba bujtatott lábam halkan csattog a kopott köveken fel, egészen az ég felé. Igen, most van az, hogy éteri magasságokba emelem, legalább is egy bizonyos formában mindenképpen.
- Most komolyan, mit akarsz te nézegetni? – kérdezi furán, a már jól megszokott Oliveres fintorral.
- A tájat, hát mi mást! – felelem mosolyogva.
- Nem tudom, engem nem igazán érde.. – már kezdené a tiltakozást, hiszen férfiból van, mást nem nagyon tud. Ő is pont úgy irtózik az újdonságtól, mint sokan még rajta kívül. Pedig bíznia kellene bennem, tudnia kellene, hogy semmi olyanra nem fogom rávenni, amit nem akar. Ezt pedig úgyis akarja, csak még nem tud róla.
- Meg is érkeztünk! – szúrom közbe az apró mondatot, majd pajkosan rákacsintok. Szabad kezemmel nagyot lökök a hatalmas kétszárnyú ajtón, mely egy sikoly szerű hanggal kinyílik, ezzel is elénk tárva a fantasztikus panorámát, melyet csak innen látni ennyire lenyűgöző valójában. Elengedem kezét, majd kilépek a késő délutáni napsütésbe. Bőröm bronzos árnyalatban csillog, nyakamon látszik bőröm hófehér eredeti árnyalata. Arcom pirospozsgásra barnult, zöld szemeim szinte világítanak, és mindezt az összhatást még jobban kiemeli a virágos bikini felsőm és hófehér rövid nadrágom. Mosolyogva nézem Olivert és a szívem teljesen elszorul. Még sosem láttam ennyire szépnek. Kócos, torzonborz hajába játékosan belekap a szél, barna bőre szinte megbabonáz. Szemeivel engem fürkész egészen addig, míg íriszeink össze nem kapcsolódnak.
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! – kacagok fel hangosan, tettetett jókedvvel, majd fordulok a kilátás felé. Hiszen elmegyek, és nem akarom, hogy a majdnem megszületett könnycseppeket lássa lassan lecsordogálni arcomon. Nagyokat pislogok, mélyet lélegzem, egy pillanatra lehunyom pilláimat. Nem sokáig, csak pár másodpercig, míg összeszedem magam annyira, hogy hangom remegés nélkül csendüljön fel.
- Ugye tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzám? – teszem fel a kérdést, mely annyira sokat jelent nekem. Hiszen a kérdésben benne van minden. Benne van az iránta érzett szerelmem, az összetartozásunk, - a kapocs, mely összeköt minket már évek óta - és a folytatás lehetősége is. Valójában választ várok, azonban az késik. Helyette Őt kapom. Keze lágyan siklik a derekamra, miközben mögém lép. Szívverésem felgyorsul, légzésem szaporább lesz, majd ujjaimat a kezére teszem. Mélyet sóhajtok, majd a távolba révedek. Percekig állunk így. Nem akarok kiszakadni ebből az idilli környezetből.
- Hiányozni fogsz! – suttogom, majd fordulok felé úgy hogy nem szakítom meg a közöttünk lévő kapcsot.
- Nagyon! – mondom halkan, majd útjára engedem az első könnycseppet. Ujjaim a tarkójára kúsznak majd lábujjhegyre állva megcsókolom pont úgy, mintha csak egy fuldokló lennék, aki ezzel levegőt juttat a tüdejébe…
Hiányozni fog, hiszen annyira hozzám nőtt már! Szinte elképzelhetetlen az életem nélküle.~~ * * ~~ Már órák óta bolyongok. Egyszerűen nem találom, és annyira össze vagyok zavarodva. Valami furcsa dolog történt velem. Egy fekete csuklyás alak, egy csodálatos hófehér fény, majd ismét a világ, mely az enyém. Csak valahogy mégsem teljesen. Más lettem, megváltoztam. Lényem egy része elveszett, csak egy kivetülés vagyok, pont mint Félig Fej Nélküli Nick. Most már értem miről is beszélt olyan sokszor. Pillantásom a kezemre siklik, majd újból elfog a bánat. Kísértet lettem, egy szellem, aki kóborol és nem találja a helyét. És nem csak a helyemet nem találom, hanem Olivert sem. Érzem az energiáját, érzem azt a megmagyarázhatatlan „erőt” mely irányából felém sugárzik, mégsem lelem. És igazából azt sem tudom, hogy ha megtalálom mit fogok neki mondani. Persze elmondom neki, hogy szeretem, de vajon szeretni fog még így is engem?
- Oliver! – szólongatom egy hatalmas erdőben kóborolva. Néha egy-egy nesz megüti a fülem, kétségbeesésem határtalan.
Egyre beljebb haladok, meg kell találnom, beszélnem kell vele, el kell mondanom, hogy csak miatta tértem vissza, mert nélküle még a halál sem vonzó! Hogy szükségem van az érintésére, a pillantására és arra, hogy bosszút álljon miattam és a szerelmünk miatt! Hiszen elszakítottak tőle, elvették tőlem a boldog életet, a reményt arra, hogy családom legyen és hosszú életem vele!
- Itt vagyok! – hallom az édes hangot, majd kissé felgyorsulok. Sebesen végiglebegek a kopár földön, és kúszok át egy bokron, egészen addig, míg meg nem látom azokat a csodálatos íriszeket!
Szívemet öröm és boldogság önti el, hiszen végre – annyi keresgélés után – megtaláltam. Itt van, él, és egészséges!
Megijesztem! Mondjuk nem csoda, hiszen nem lát belőlem semmi mást, csak két áttetsző szempárt, valamint a körülöttem gomolygó apró szellemfelhőt. Tette azonban mégis meglep. Hátat fordít, majd hatalmas fejrázogatással egy sátorba menekül, mely tőle nem olyan messze helyezkedik el. Először csak pislogok – vagyis pislognék, ha tudnék – aztán utána lebegek. Nem sietem el, hiszen össze kell szednem magam. Ismerem már minden mozdulatát, így azt is tudom, vagy legalább is sejtem, hogy milyen gondolatok száguldoznak lelkében. El tudom képzelni, hogy őrültnek tartja magát és nem érti, hogy ki az aki követi, aki már-már az őrületbe kergeti.
Lassan megérkezem a sátor elé, majd átmegyek rajta. Kedvesem egy fotelban üldögél, fejét a tenyerébe temeti.
- Oliver! – suttogom ismét. – Végre megtaláltalak! Már annyira kerestelek mindenfelé! Hogy tudtál így eltűnni? – kérdezem, majd közelebb megyek hozzá. Fehér fény ölel körül lágyan, hajam lágyan lengedez átlátszó testem körül. Még mindig ugyanaz vagyok, ugyanaz a lány, csak egy teljesen más kiadásban…
|
|
|
|
|
4
|
Karakterek / Futottak még / Wendy Poppy Pervinkle
|
Dátum: 2010. 07. 28. - 13:47:48
|
WENDY POPPY PERVINKLE
ALAPOK jelszó || 'Gerzson, te ittál? Lehelj rám!'teljes név || Wendy Poppy Pervinklebecenév || Wendy, Poppy, Perkynem || nő.születési hely, idő || London, 1978. március 20.kor || 19vér || sárvérű iskola || Roxfortévfolyam || már nem tanulszak || semmilyenmunkahely || egyesek ügyeletes, lebegő lelkiismerete vagyok A MÚLT A nevem Wendy, Wendy Pervinkle és 19 éves voltam mikor meggyilkoltak…
Az emberek valamilyen különleges okból kifolyólag nagyon félnek a haláltól. Szinte megmagyarázhatatlan az a rettegés, mellyel várják, vagy éppen nem várják közeledtét.
Én vártam… Nagyon vártam….
És őszinte leszek, semmit sem akartam jobban, mint túlesni már ezen az egészen, hiszen a jeges félelemtől és a rettegés bűzétől nincs semmi a számomra mi elviselhetetlenebb. Persze ki gondolkodik azon reggelente, hogy vajon ez lesz-e az utolsó nap az életébe?! Hát naná hogy senki. Nem úgy indulsz el otthonról, hogy számolgatod a lépéseidet, hogy vajon szerencsétlen számú lépéssel érsz-e el a munkahelyedig, vagy sem… sőt, azt sem nézed, hogy álomtól összetapadt szemekkel vajon melyik lábadat teszed le először a földre…
Senki sem akar meghalni, vagyis normális ember biztos nem várja fiatalon a halálát. Én sem vártam. Hiszen annyi mindent akartam még elérni az életben, annyi minden várt még rám! Család, gyerek és Oliver… azonban mégis, a szépreményű álmoknak egy pillanat alatt vége lett… De inkább ne szaladjunk ennyire előre. Vannak dolgok, melyeket még minden más előtt megosztanék veletek.
Egy ragyogóan napsütéses napon születtem, mondhatni már ez a nap is pont olyan idilli volt, mint úgy általában az összes. Nem, nem akarok nagy szavakat használni, de soha nem voltam nehéz eset, mindig is én voltam, aki vidámságot hozott mások életébe. Ami tény, az tény, egyszerűen nem volt olyan pillanat, amikor borúsnak láttam volna a körülöttem lévő történéseket. A szüleim igazán kedves emberek voltak, akik minden egyes napért hálát adtak a jóistennek. Hát ilyen helyre érkeztem én. Egy vallásos, kedves, rosszindulattól mentes családba, ahol soha nem számított más azon kívül, hogy mennyire vagy becsületes és mennyire vagy ember. A szüleim muglik voltak, akik a megélhetésért és azért, hogy becsülettel felneveljenek igen keményen megdolgoztak. Nem volt egy hihetetlenül fontos állásuk, azonban én mégis rajongtam értük. Apu asztalos volt, anyukám pedig egy ruházati bolt eladója. Klassz kis emlékeket gyűjtöttem gyermekként. Tárgyakat, illatokat, melyek fontosak voltak a számomra. Például a megmunkálásra váró fa kellemes és az új ruhák tiszta illatát. Imádtam mindig a szüleim körül sertepertélni. Ezért is határoztam el, hogy ha majd felnövök, értékesítéssel fogok foglalkozni. Közelebb hozom majd az emberekhez ezeket a szép és fontos dolgokat, hogy ők is átélhessék az élet tiszta pillanatait és azt a fajta szeretetet, melyet az ember nem érez mindig, minden tárgy iránt – csak az iránt, ami különleges. Én pedig a különleges dolgokkal akartam foglalkozni.
Persze mint minden gyereknek, az én jövőképem is változott. Lassan eltávolodtam az ábrándos vágyálmoktól és a realitás felé fordultam, melyet az örök plátói, kamasz szerelem tett még csodálatosabbá. 8 éves voltam, mikor megismertem őt. A szomszédunkba költözött és hiába volt közöttünk pár év korkülönbség én pont úgy foglalkoztam vele, mintha a testvérem lenne. Mivel anyukámnak már nem lehetett másik gyermeke, ösztönösen örökbe fogadtam a szomszéd srácot. Hát ő volt Oliver. Sokat játszottunk együtt és én tényleg nem foglalkoztam azokkal a furcsaságokkal, melyek körülvették. Nekem természetesek voltak, és tényleg nem éreztem féltékenységet. Azt hiszem, ha Isten adott volna egy kistestvért, nagyszerű nővére lehettem volna. Azonban ez nem így történt, nekem pedig be kellett érnem mások gyermekével. Hamar barátok lettünk. Talán ő volt az egyetlen olyan gyerek, akit tényleg imádtam. Persze voltak mások is rajta kívül, de valahogy az ő barátsága mindennél fontosabb volt. Hogy nevezhetjük – e ezt kezdődő szerelemnek? Nos, azt hiszem, így visszagondolva, hogy ez már akkor is az volt, csak még nem tudatosult bennünk ez a dolog. Pláne nem 8 évesen.
Egy évvel később Oliver furcsaságai egyre erősebbek lettek. Nem féltem tőle, csak egyszerűen nem tudtam kezelni. Nem értettem, hogy a semmiből hogy képes egy csodálatos homokvárat építeni, mikor én - ha órákat kínlódtam, akkor sem tudtam egy normálisat összehozni. A helyzet odáig fajult, hogy egy nap idegesen, hisztizve ültem a hintánkon. Épp azért voltam morcos, mert nem találtam fairnek hogy Oliver már megint valami szépet és újat alkotott, én pedig nem. Talán ennek a morcosságnak köszönhető, hogy a mellettem lévő virág hirtelen elhervadt.
Kétségbe estem… nem is kicsit… hiszen egy élő teremtés lett a semmi martaléka!
Szipogva, könnyekkel az arcomon vettem a kezembe a hófehér rózsát, melyet megfosztottam az élettől. Ekkor történt meg a csoda. A virág életre kelt, majd gyönyörű szirmai azonnal élettel telve fordultak a nap felé.
Persze arcomra először a döbbenet ült ki, majd ezt fel is váltotta pillanatok alatt a büszkeség. Hiszen én is tudok valami olyat, amit eddig még sosem csináltam. Már én is olyan voltam mint Oliver…különleges.
Az évek hamar elrepültek, kapcsolatunk törhetetlen maradt és én évekkel később már csak azt vettem észre, hogy egy összegyűrt levelet szorongatva, sírva állok a vonat lépcsőjén, és ahogy a füst szálldos a levegőben, nekem olyan nemes egyszerűséggel hullnak a könnyeim, mert elmegyek messzire, és itt hagyom azokat az embereket, akiket mindennél jobban szeretek. Nehéz időszaka volt ez az életemnek. Nehezen szoktam meg az újdonságot. Már hozzáidomultam egy bizonyos környezethez, egy élethez és most nehéz volt mindent újból felépíteni, ráadásul több száz diák között. Persze nem adtam fel, én nem az vagyok, aki feladja… egyszerűen csak napi szinten ragadtam pennát és írtam Olivernek, és a szüleimnek, hogy megnyugtassanak, hogy tanácsot adjanak, hogy mégis mit hogy csináljak, és hogy elmeséljem, mennyire borzalmasan nehéz az életem így nélkülük.
Hálistennek barátkozós és kedves természetem lehetővé tette, hogy hamar beilleszkedjek. Hipp-hopp lettek barátaim, ismerősök, olyanok, akik szépen-lassan fontossá váltak… és szinte észre sem vettem – olyan gyorsan jött el a nap, mikor Oliver is megérkezett. Hozzám… Haza…
A kapcsolatunk folytatódott természetesen, annyi különbséggel, hogy már érettebben néztünk a világra, és valami furcsa, új dolog kezdett vibrálni a levegőben. Már nem csak a szünidők voltak a számunkra, hanem miénk volt a világ! Akkor találkoztunk, amikor csak akartunk és végre nyugodtan együtt tölthettünk minden percet. Nem voltak szülők, akiknek segíteni kellett volna, nem voltak mások. Csak mi voltunk egymásnak, és a szerelemnek egyszerűen nem tudtam ellenállni. Az eszem természetesen azt súgta az elején, hogy ez egy nevetséges helyzet, hogy nincs semmilyen alapja, hogy felesleges bonyodalom, a szívem azonban mást mondott. Éreztem, tudtam én már évekkel ezelőtt is, hogy többet jelent nekem, mint egy barát. De ki gondolta még akkoriban, hogy ez tényleg, igazi szerelem?! Mindenesetre szerelem ide, szerelem oda, próbáltam magam, magunkat annyira visszafogni, amennyire csak lehetett. Talán azért is kellett várnom olyan sokat az első csókig, addig a pillanatig, ameddig ténylegesen egymásba nem habarodtunk - rózsaszín felhőbe burkolózva. Ő volt az első és egyetlen férfi az életemben, minden tekintetben. Soha nem kellett más, soha nem vágytam másra. Mindezek ellenére a kapcsolatunk titokban zajlott. Talán a félelem miatt, a rosszindulat miatt és azért, hogy egyikünk se sérüljön. Igaz nekünk nem jelentett sokat az a pár év, mi nem ebben mértük az érzéseinket, viszont másokat megbotránkoztattunk volna vele. Talán ezért is terveztük azt, hogy majd a „ballagásom” után végre letelepedek a sulihoz közel és megvárom Olivert. Ebbe a számításba azonban hiba csúszott… hatalmas hiba.
Késő nyári, fülledt éjszaka volt. Mivel az apró kis lakást, melyben a napjaimat töltöttem valamiből fizetnem kellett, dolgozni jártam. Munkahelyem nem volt más, mint egy apró kis kocsma, ahol megvolt egy törzsvendégekből álló apró kör és ahol megkereshettem azt a pár galleont, amiből ki tudtam fizetni a lakást, valamint a kaját a saját magam és Oliver részére. Szerettem ez a munkahelyet. Az emberek bizalommal fordultak felém, nem voltak tolakodók én pedig halálra nem dolgoztam magam. Az idő mindig gyorsan telt és én sok új történettel gazdagodva tértem nyugovóra. Azonban aznap este… aznap este rossz előérzetem volt. Persze elhessegettem ezt az egész megérzéses dolgot. Hiszen intuíció? Pff… olyan van? Nem, nincs. Az ember nem érez meg dolgokat, hacsak nem jós. Legalább is gondoltam ezt én, naivan.
Az égre viharfelhők kúsztak, már annyira párás volt a levegő, hogy az orromon egy apró izzadtságcsepp kúszott végig, egészen ajkaim széléig. Megszaporáztam hát a lépteimet, hiszen nem volt kedvem elázni, csak egy hideg zuhanyra vágytam, majd az apró ágyamra, ahol kipihenhetem a mai nap fáradtságait.
Ekkor találtam magam szembe vele…
Sötét volt, és az arcát egyáltalán nem láttam. Csuklya takarta minden porcikáját, csak a hold sápadt fényében előcsillanó hófehér bőre sugallta azt nekem, hogy férfival van dolgom, egy igen magas, világos bőrű férfival. Tartása, vállának szélessége olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy muszáj volt megállnom. Egy pillanatig néztem őt, büszke tartását még így is, ahogyan kezével a falnak támaszkodik. Először azt hittem, hogy rosszul van, azonban mikor ujjai görcsös szorítással kapaszkodtak bele a fal kiálló tégláiba már láttam, hogy tévedtem. A félelem egy pillanat alatt végigszáguldott a gerincemen, szívem vadul vert és éreztem, nem kellett volna megállnom. Egyszerűen el kellett volna mennem mellette, azonban már késő bánat. Megpróbálkoztam mindennel, összeszedtem minden erőmet és határozott léptekkel indultam el a háta mögött, hátha megúszom valahogy.
Nem volt szerencsém…
Keze a vállamba markolt, majd egyik kezével a vállamat fogva, másikkal a hajamba kapaszkodva húzott be egy sötét sikátorba. Igazából arra sem volt időm, hogy sikítsak, nemhogy a pálcámat is előrántsam. Túl erős volt, túl gyors, én pedig túlságosan rémült. A félelem bűze testemből szinte párolgott, hányni tudtam volna tőle, és attól hogy ennyire tehetetlen vagyok. Mielőtt bármilyen ötlet is az eszembe jutott volna, már éreztem is két átkot. Az egyik egy némító varázslat volt, a másik pedig a Crucio. Némán vonaglottam a kíntól és sikítani akartam, de nem tudtam. Torkomból nem jött ki semmilyen hang, majd pedig pont úgy dőltem neki a falnak, mint egy baba, melyet az alkotó most támasztott neki a kirakat falának. Szemem elhomályosult a feltolult könnycseppektől, lábam remegett, el akartam tűnni mindenáron. Felegyenesedtem, és teljes erőmből ellöktem az idegent. Persze én nem értem sokat ez ügyben. Csekély 50 kilóm kevésnek bizonyult vele szemben. Nem tudtam felborítani, csak megingattam hatalmas termetét. Azonban ez idő elegendő volt ahhoz, hogy megpróbálkozzak a meneküléssel. Kétségbeesve rohantam hát ki a sikátorból, ki emberek közé, akárhová, csak ne legyek egyedül. Nem jutottam messzire…
Átka hamar utolért, ekkor adták fel a lábaim a harcot. Összeestem, testem összecsuklott. Hallottam lépteit, éreztem ujjait, ahogy finom bőrömbe nyomódnak, éreztem ajkaimon a vér ízét és azt is éreztem, hogy erre vágyott, erre várt. Mintha a vér lenne számára a fenséges manna, olyan hévvel hajolt az ajkaimra és tépte le a ruhát rólam.
Reszkettem, ütöttem, és rántottam volna le a csuklyát a fejéről, mikor egy óvatlan pillanatban elengedte a kezem..
Azt hiszem ez volt az utolsó pillanatom az életben. Ellökött magától, majd a sárban fetrengve nem láttam mást, csak egy zöld fénycsóvát mely kellemes melegséggel töltötte be a lelkemet.
Meghaltam…
Már nem élek, azonban lelkem itt ragadt.
Olivert keresem és meg akarom találni az idegent, aki ezt tette velem. Otthonom immár a Roxfort, vagy épp az a hely, ahol Oliver is tanyázik. Tudnia kell mi történt velem… tudnia kell, hogy mi történt! El kell mondanom, hogy nyomós oka van annak, hogy már hónapok óta nem jelentkeztem. Hiszen megöltek!!!
Segítenie kell, meg kell keresnie a szüleimet, el kell őket bújtatnia, és ami még ennél is fontosabb, meg kell mondanom neki, hogy mennyire szeretem…
JELLEM Kedves, aranyos, vidám. Akár ezzel a három szóval is kifejezhetném lényem milyenségét. Általában mosolygok, valahogy jobban érzem magam, ha ajkaim vigyorra szaladhatnak. Nem vagyok bonyolult ember, nem nehéz meg és kiismerni. Szeretem az embereket, állandóan álmodozom és imádom, ha mellettem állnak. Talán mondhatnánk azt is hogy kapcsolat függő vagyok, azonban ez nem igaz, így ebben a formában. Fontosnak tartom a barátaimat, azokat az embereket, akik körülvesznek. Mindig megválogatom kiket engedek magamhoz közel, azonban, ha ezt megtettem, akkor elvárom, hogy támogassanak, hogy támaszkodhassak rájuk. Szükségem van a megerősítésre. Kicsit bizonytalan vagyok, ami a komolyabb döntéseket illeti. Szeretem, hogy ha egy nagyobb horderejű dolognál segítséget kapok és van olyan, akivel megbeszélhetem a dolgokat. Nehezen hozok döntéseket. Mindezek mellett azt hiszem kicsit naiv teremtés vagyok. Hihetetlenül imádnivaló módon bízok az emberekben és segítek mindenkinek. Soha nem hittem például abban, hogy Voldemort gonosz. Én csak úgy gondolom, hogy valami hihetetlen trauma érhette, melyet nem tudott kiheverni. A gond nála annyi volt, hogy nem volt mellette senki, aki támogassa. Ha lettek volna barátai, olyanok, akik szeretik, biztos nem így viselkedne. Lehet, csak meg kellene hallgatnunk és megértenénk a viselkedését és mindent, amit tesz.
Ja egyébként, hiszem, hogy megválthatom a világot, hogy az embereket megváltoztathatom.  Tudom, hogy a viselkedésemmel mosolyra fakaszthatok akárkit, annyira árad belőlem ugyanis a jóhiszeműség és a boldogság. Nagyon jól tudok titkot tartani, ha rám bízod életed apró ügyeit, én biztos nem árulom el senkinek, és még segítséget is kapsz tőlem. Empatikus vagyok, nagyon beleélem magam mások helyzetébe.
És most jöjjenek a negatívumok. Imádok lustálkodni, reggel lenyomni az órát, mikor nincs kedvem felkelni. Tudok hisztizni, ha éppen olyan napjaimat élem, valamint van bennem egy kevés elnyomott féltékenység is. Nem igazán kultiválom a menő lányokat, akik csak teszik-veszik magukat és mindenáron meg akarják kaparintani Olivert. -.-
Ja igen… tipikus nő is vagyok. Próbálom úgy intézni a dolgokat, hogy azok számomra jók legyenek, persze ezt nem használom csak a párkapcsolataim terén. Például Olivert a kedvességemmel vettem le a lábáról és azokkal a dolgokkal, amiket tudtam, hogy szeret egy nőben. Őszinte vagyok, ha kérdezik, akkor megmondom mit gondolok. Ez persze sokszor problémát jelent, és egyeseknek kétszínűségnek tűnhet, azonban egyáltalán nem tartom magam annak. Hiszen én csak egy mondást követek.. Ne szólj szám… EGYEBEK mindig ||
- Oliver
- virágok
- mosoly
- kedvesség
- emberek
- életsoha ||
- halál
- magány
- Oliver nélküli élet
- kellemetlen emlékek
- fájdalomdementorok || a halála napjára, a sikítására, a hatalmas félelemre mumus || pókokEdevis tükre || látja magát ahogy egy kis házban éldegél, gyerekekkel, kutyákkal körülvéve Oliver mellett, boldogantitkok ||
- halálosan szereti még mindig Olivert
- ha lehetett volna, már régen mindenki tudtára hozta volna mennyire szereti a fiút
- imádja a mugli életet és dolgokatrossz szokás ||
- esetenkénti hadarás
- mániákusan takarít, vasal ha ideges
- állandóan megerősítésre van szüksége. Nem azért, mert nincs önálló véleménye, csak jobban érzi magát ha más is megerősíti abban, hogy igaza van és helyesek az elképzelései. CSALÁD apa || James Pervinkle; 47; muglianya || Teresa Dwight; 40; muglitestvérek || -családi állapot || egyedülálló, szerelme Oliverállatok || nincs KÜLSŐ magasság || 170 cm .
tömeg || 49 kg .
szemszín || zöld
hajszín || vörös
különleges ismertetőjel || vörös hajzuhataga, valamint az apró kis szeplők az arcán és szellem mivolta
kinézet || 170 cm magas, vékony testalkatú lány vagyok. Úgy is mondhatnánk, hogy hasonlítok a modellekre, hiszen hozzám hasonlóan, ők még ennyire vékonykák. Soha nem voltam egy anorexiás típus, tehát egyáltalán nem vetem meg a kellemes ételeket. Akármit megehetek és vékony, karcsú alakom ellenére mégsem látszom betegesen soványnak. Hála ennek a külsőnek, meg a hosszú lábaimnak akármit magamra vehetek, én pedig egyáltalán nem zárkózom el a divat elől. Nem vagyok egy kiöltözős típus, azonban szeretem a színes holmikat, a szoknyákat, a lapos cipőket. Örömmel viselek zöld holmikat, pláne ha smaragdos árnyalatról van szó, hiszen az még inkább kiemeli szemem csillogó fényét. Kiegészítőket egyáltalán nem hordok, viszont vannak olyan ékszereim, melyeket egyáltalán soha nem veszek le. Ilyen pl. az arany nyakláncom a Szűz Mária medállal, valamint az arany gyűrű a bal kezem középső ujján. Ezeket még a szüleimtől kaptam, tehát evidens, hogy ezért ilyen fontosak a számomra. Amiről még megismerhetsz, az a szalag a hajamban. Nem szeretem a hajgumit, egészségtelennek tartom, úgyhogy, ha rendezni akarom göndörödő tincseimet, akkor azt egy szalaggal teszem.
egészségi állapot || egy halotthoz képest egészen tűrhető TUDÁS varázslói ismeretek || Kijárta a Roxfortot, mindent elsajátított, amit el kellett. Gondolkodott a továbbtanuláson, azonban a gépezetbe hiba csúszott és korán távozott az élők sorából mugli képzettségek || zongora tudáspálca típusa || 12 hüvelyk vörösfenyő pálca sárkányszívizom húr maggal. A markolata rózsafából készült, melynek végén ezüst, gyönggyel díszített kígyó szem található. klikk
különlegesség || - SZJ-PÉLDA Multi kari vagyok, ha nem baj, kihagynám.. 
EGYÉB Darren G. White tulajdona |
|
|
|
|
