Hétvége. Ez az egyik legkedveltebb szavam, amikor suliba járok. Igaz, szeretem a hétköznapokat is, de akkor nem lehet azt csinálni, amit akarok. Ilyenkor pedig majdhogynem minden megengedett. Az iskolában a többségen a szomorúságot látom, főleg a Hugrabugba – na, vajon miért? -, és pont az a durva az egészbe, hogy én próbálom nem kimutatni a fájdalmaimat. Persze, nekem nincs olyan nagy gondom, mint egyes diáktársamnak, mégis valahogy vidámság formájába akarom terelni a gondolataimat, s velem együtt másokét is. Kérdem én, olyan nagy probléma ez? Én szerintem nem, de lehet, mások szerint igen. Elképzelhető, hogy egyesek elmebetegnek néznek, bár mikor nem? Szóval… na mindegy. A lényeg, hogy ma mindent kizárjak a fejemből és élvezzem a jelent. Ahogy kiléptem, csak akkor vettem észre, a nap gyönyörűen sütötte az iskolát, s annak eszméletlen nagy területét, bár ici-picit fújt szeles időjárás fogadott. Úgy éreztem, tökéletes alkalom lenne arra, hogy kivételesen ne éjszaka kellős közepén kezdjek el irkálni a naplómba, hanem most, mikor ennyire finom az idő. A lábaim egyenesen a domb felé irányítottak, ahol senkit sem láttam. Fura. Minden olyan szép itt, és komolyan egy árva lélek sem mászik ki a búskomorságból, amit az intézmény magában tart? Minden esetre, én tovább sétáltam, végül helyet foglaltam a domboldalon. A bokám kissé megfájdult, habár nem tudom, mitől, ezért kis köröket írtam velük a levegőbe, majd miután ezt befejeztem, törökülésbe üldögéltem tovább. Az ölembe tettem a naplómat, kinyitottam a lakatot a piciny kulccsal, ami a nyakláncomon lógott, a kezembe lévő tollat bekapcsoltam, s írni kezdtem.
Alig telt el pár perc, mikor felemeltem a fejemet, mert volt egy olyan érzésem: nem vagyok itt egyedül. Körbenéztem, de senkit sem láttam. Nincs üldözési mániám, mégis, muszáj volt megtudni, ki van itt rajtam kívül: valaki, aki ugyanúgy unatkozik, mint én, vagy egy olyan személy, aki az életemre próbál törni. Halkan, a pálcámat a kezembe tartva és a naplómat a mellkasomhoz szorítva ültem a félelemtől reszketve, amit megpróbáltam kontrollálni, hogy ne látszódjék. Félek!

Rendben, rájöttem a biccentésből, mi is bántja a legfőképp: az, hogy ő nem aranyvérű. És? Kit érdekel? Jó, sok mindenkit, de nem értem őket. Én mindig úgy utáltam ezeket a dolgokat: kiközösítés, az egymástól való undor, satöbbi. Mi ez? Ezek annyira… embertelenségek vagy mik. Vannak sárvérűek, félvérek, aranyvérűek, de mindegyikőjük humán. Most nem azt mondom, hogy legyen világbéke meg minden, hanem azt, hogy egy kicsit nézzenek már magukba az emberek. Jöjjenek arra rá, hogy nem a származás a lényeg, hanem az, hogy belül ő milyen is. Jómagam félvér vagyok, mégis, láss csodát, nem utálom Julest, se a többi sárvérűt. De felőlem legyen az illető aranyvérű, akkor sem lenne vele bajom. A belső alapján kell ítélkezni, kérem szépen! Miért nem tudnak mások is így gondolkodni? Hihetetlen.

Nagy levegőt vettem, amit szépen lassan kifújtam, s közben elszámoltam alig hallhatóan tízig, mialatt próbáltam lehiggasztani magamat. A másik ok valószínűleg az, ami mindenki gondja, beleértve a sajátomat is: a tanári kar. Hát igen. Ott is annyira nagy változás történt, mint amennyi az egész suliba. Kiborító a tény, hogy már nincs Dumbledore, nincs olyan, hogy biztonság, se olyan, hogy az idősebbekre – legyenek azok pedagógusok, diákok, akikre - számíthatsz. Már csak Te vagy és a barátaid. Az igaz barátaid. Ha olyanok vesznek körül, akik átvernek, azok a későbbiekben otthagynak, ha a halál kapujában vagy. Bizony. Mindenkinek most kell eldöntenie, kik azok, akiket barátoknak tekinthet, és kik az ellenségek.

Szegény Jules! Annyira határozottan nyomtam a kezébe az evőeszközöket, hogy még lereagálni se tudta az egészet. Valószínűleg nem úgy sikerült az aggódónak szánt nézésem, ahogy elterveztem: igaz, hálásan nézett vissza rám, de olyan volt, mintha frászt kapott volna vagy valami hasonló.

Mikor már láttam, csak turkál a kajába, kézen ragadtam, és majdhogynem rohanni kezdtem, annyira siettem. Az asztalunknál ülőknek biccentettem, hogy a klubhelységben találkozunk, miközben hallom, barátnőm sóhajtva hozzám szól. Nem válaszolok, hanem belépünk helyette a hugrabugosok szent helyére – igen, én így neveztem el. Leültem az egyik fotelba, és vártam, hogy mellém vagy szembe velem leüljön Jules.
- Tudom, hogy nem szeretsz panaszkodni, de érzem, hogy neked jobb lenne most elmondani, mi nyomja a szívedet, még akkor is, ha esetleg jól sejtem. Látom rajtad! Ha tévedek, akkor bocsi. Nos? – kedvesen vigyorogva vártam válaszát, meg azt, hátha mesélni kezd. - Ráadásul, ha nem lenne semmi bajod, akkor nem lennél ennyire szomorú, letört, meg hát nem néztél volna olyan üres szemekkel, mint amilyennek én láttam a szép íriszeidet.
A célomat elérem! Még ma őszintén fog mosolyogni ez a lány, az már biztos!

Esküszöm, valakit menten megfojtok! Hogy a fenébe nem felejthették el a lányok a tavalyi fogadást? Oké, Jue megmondta, egy ilyen dolog nem fog egykönnyen kimenni a fejéből, de én mégis reménykedtem.

Az egész úgy kezdődött, hogy év vége volt, és tudom, gyerekes meg minden: egy olyan játékot játszottunk, amibe ha valamit nem mondasz meg, legyen az sértő vagy sem, akkor teljesítened kell jövőre, amire a kérdező utasít. Egy kört alkottunk a földön: mellettem Jules ült, megszokásból, meg hát ő az egyik legjobb barátnőm. Mindenki attól kérdezett, akitől akart. Tőlem természetesen a drága barátosném kérdezett, már a franc se tudja, mit, ámbár arra emlékszem, hogy valami extra kínosat. Én nem szoktam nem elmondani dolgokat, de most ezt nem közöltem. Szóval ezért vagyok most itt, ezen a szinten. Nem válaszoltam, ezért kötelező megtennem, amit Jue kívánt: fel kellett mennem a harmadik emeleti lánymosdóba, ahova már Isten tudja, mióta nem lépett be senki. Na, és hogy miért? Mert van egy szellemcsaj, aki elvileg ijesztgeti az oda belépő – általában – lányokat. Ja, ráadásul a feladathoz még az is hozzátartozik, hogy töltsek két órát ott a nélkül, hogy sikítva rohanjak le egy emeletet, ahol felváltva lesznek a „beépített emberek”, akik figyelik, meddig bírom a strapát. Még csak a folyosó elején járok, habár már most érzem, kezd eluralkodni rajtam a félelem. Nem, nem vagyok ijedős típus, de tényleg. Se nem félek a sötétben, se a pókoktól, kígyóktól, békáktól. De... Mi lesz akkor, ha rám esik valahonnan egy csótány?! Egy óriási, undorító csótány? Vagy ha a lábamra szalad egy? Könyörgöm, azt a vécét már a fene se tudja, mióta nem takarították. Tuti, tele van ilyen undorító bogarakkal. Atyám, én hogy fogom kibírni, ha egy rám mászik? Én menten ott halok meg, az fix!

Nem vagyok az a fajta lány, aki retteg, bár most úgy éreztem, mégis előjön ez az érzelem vagy mi. Lépteim egyre hangosabbak lettek, visszhangzottak, habár elképzelhető, a szívem kalimpált erősebben, s azt hallottam. Még ötven lépés. Negyven. Harminc. Húsz. Tíz. A lábaim megálltak a harmadik emeleti leánymosdó előtt. Könyörögve kérem az égieket, ne legyen bent olyan undormány bogárka! Az ajtót kinyitottam, majd beléptem: az első, amin megakadt a szemem, egy törött mosdótál volt, aztán a tőlem balra lévő kabinos vécék, melyek fából készültek. Színük zöld, öreg, s a festék már lekopó félben volt. Egész biztos, ha unatkozni kezdek – bár ezt megpróbálom elkerülni -, kapirgálni fogom róla a zöldes cuccot. A tekintetem a plafonra futott, ahol méretes pókhálók ékeskedtek, rajtuk megalkotóik, akik várják, mikor jön a következő áldozatuk, hogy végre jót lakomázhassanak. A fal koszos volt, pedig egykoron nem szürke, hanem fehér lehetett szerintem.

Ha én élve kijutok innen, anélkül, hogy sikongatva rohannék ki a megszabott idő eltelte előtt, akkor tuti, kinyírom Juet. Hogy lehetett pont ide mondani az idióta feladatát? Mondjuk, mit vártam? Ismer, mint a tenyerét, szóval tudja, mitől rezelek be nagyon. Ezen a szent helyen megesküszöm, már csak azért sem fogok kimenekülni, mert ő ezt akarja. Majd meglátja Jules, Nina Emilia Cheap nem az a félős kiscsibe, amilyennek ő képzel.

Nézelődni kezdtem, hol találok egy olyan helyet, ahol nincs csóti, viszont le tudok ülni. A törött mosdókagyló! Ej, de jó ötlet. Odasétáltam az egykor biztosan szép kézmosóhoz, megfordítottam, s lecsüccsentem rá. Nagy levegőt vettem, a fejemet oldalra fordítottam, hogy tovább vizsgálhassam a női mosdót, mikor az egyik vécéből röhögve előbukkant egy két copfba állított hajú, szemüveges lány. Ijedtemben felugrottam, mire még jobban nevetni kezdett, engem pedig elöntött a harag.
- Ugye te vagy Hisztis Myrtle?! – Majdhogynem üvöltöttem, ráadásul a hangom fenyegetően csengett a félős helyett. A csajszi megdermedt, mintha csak lefagyott volna. – Nem tudom, miért kellett a frászt hoznod rám! – Még mindig nem moccant, ezért folytattam. – Tudod, itt a kísértetek tök jól megvannak, mármint, amit én eddig észrevettem. Nem értem, Myrtle, te miért nem vagy képes olyan lenni, mint ők. Szerinted miért nem jön fel ide egy lány sem? Na? Semmi válasz? – Vártam egy kicsit, bár nem sokáig, mert holt ideg voltam. – Gondoltam…
A földet kezdtem lesni, gondolván, hátha lehiggadok, amíg ő újra megmoccan. Újból felnéztem, de addigra már eltűnt. Még sírást sem hallottam, pedig úgy tudom, ha leszólják, totál kiborul és bőg extra hangosan. Hjaj… Biztosan megbántottam. Na, marha ügyes vagyok. Remélhetőleg később visszajön, mert akkor bocsánatot tudok kérni tőle. Enyhén szólva túlreagáltam a dolgot. Visszahuppantam a „székemre”, rákönyökölte a térdemre, a fejemet pedig beleraktam a tenyerembe. Próbáltam a gondolataimat elterelni, vagy legalább nyugtatni, hiszen visszajött a csótányoktól való undorom. Nem lesz itt egy sem, nem lesz itt egy sem… Nyugi van, Nina! Semmi vész. Előre-hátra dőlöngéltem, hátha nyugtató hatása van, s úgy éreztem, valamelyest segít. Csak teljen már le ez a nyomorult két hosszú óra!

Komolyan, életemben nem láttam még ilyen lassú népet. Az egyenes ülésből az lett, hogy illetlenül a könyökeimet az asztalra támasztottam, miközben a mellettem elhelyezkedő Julesre futott a pillantásom. Hatodik éve, hogy ismerem, de ennyire kiborulva még életemben nem láttam. Talán otthon történhetett vele valami? Összeveszett a kelleténél jobban a szüleivel? Vagy talán az öccsével? Esetleg valami más? Pasi-ügy? Halkan felsóhajtottam, hiszen sosem szerettem, ha valaki üres szemmel mered maga elé, aztán megböktem az oldalát. Nem mozdult, még mindig az asztallapot nézte, ezért közelebb csúsztam mellé, s magamhoz öleltem.
- Hé! Te lány. Mi a baj? Csak nem elrontottad a gyomrodat? – kérdeztem aggódó, mégis mondhatni mosolygós hangon. – Ha gondolod, és jól laktál, elindulhatunk a hálókörletbe, közbe még mesélhetsz is a nyárról, vagy arról, éppenséggel mi bánt. Tudod, nekem bármit elmondhatsz, csajszi! – Rákacsintottam, és úgy láttam, valamennyi életet sikerült belelehelnem.

Mellékesen… elképzelhető, hogy a sok haláleset, a változások miatt lehet ilyen a kedve. Istenem, hát mi más is lehetne?! Annyira idióta vagyok! Ő nem az a pillanatok-alatt-kiborulok leányzó, szóval tuti ez van a dologba. A fejemet teszem rá!

Miután elengedtem Juet, úgy gondoltam, még száz százalék, hogy egy falatot sem evett, ezért a kezébe adtam egy kést meg egy villát, ami a tányérja mellett hevert, várva, hogy végre használatba vegyék, s a kezeibe nyomtam.
- Tessék enni, különben bajok lesznek! Nincs kedvem bevinni már az első éjszaka az orvosiba, gyomorgörccsel meg mindenfélével – vigyorogtam rá barátságosan, hogy tudassam, nem görénykedésből mondtam, hanem mert tényleg aggódok érte.

Eldöntöttem: Ma este az a becses feladat vár rám, hogy minden baját, gondját, érzését meghallgassam a barátnőmnek, mert akármilyen rossz is a helyzet az iskolában, nekem muszáj feldobnom a hangulatát; ha törik, ha szakad.

Amint beléptem a nagyterembe, felsóhajtottam: Végre itt vagyok! Ezt voltaképp nem csak az iskola miatt mondom, hogy újra látom, hanem mert a fárasztó utazás véget ért. Szörnyű, mennyire bolond voltam, hogy egy falatot sem ettem a vonaton. Normális vagyok? Azt hiszem, nem, de ezt lassan már megszokhattam volna. Alig vártam, hogy végre odaérjek az asztalunkhoz, leüljek, és ehessek. Nagy levegőt vettem, amit szép lassan ki is fújtam, a hajamat kicsit megráztam – szokás szerint -, s próbáltam normális tempóba odatrappolni a helyemre, nem pedig futni, mint valami ökör. Amint helyet foglaltam, a körmeimmel elég hallhatóan dobolni kezdtem. Nem, nem szoktam ilyen illetlen lenni, hogy a beszédeket halkan, de mégis megzavarjam. Könyörgöm! Olyan érzésem volt, mintha késsel kaparnák belülről a gyomromat. Azt hittem, menten megeszek egy tányért, csak hogy enyhítsem az étvágyamat. Már a gerincemet és a kezemet is kiropogtattam, de nem bírtam leállni; a lábam járt, mintha csak táncolni akarnék. Ingerült voltam, nagyon. Elterelő hadműveletként a leállítottam az izgő-mozgó végtagomat, keresztbe raktam, lehetőleg úgy, hogy ne rúgjam fel az asztalt, miközben végignéztem a terembe: mivel hatodéves vagyok, ezért voltak tőlem idősebbek, fiatalabbak. Mikor a tekintetem az új elsősökre siklott, mosolyra húzódott a szám – az egész nagyteremben lévő mérhetetlen rossz hangulattól eltérve: Visszaemlékeztem, mikor én voltam oly pici, mint ők. Új arcok, új barátok, új ellenségek. Minden vadonatúj. Most pedig, tessék, itt vagyok, vén hatodikos nagy lóként. Hogy repül az idő! Na, azt hiszem, kezdek átváltani nyanyába. Marha jó. A kicsik megint magukra vonták a figyelmemet: a lányokon látszott a leginkább, hogy majdhogynem reszketnek a félelemtől. Érthető. Közel ültek egymáshoz, s megpróbálták ugyanúgy elterelni a gondolataikat, mint ahogyan én is az éhségtől. A fiúk többsége nem mutatta ki az érzéseiket, bár mivel elég jó emberismerő vagyok, látom rajtuk, paráznak annyira, mint a kislányok. A mellettem ülő évfolyamtársnőm megbökte az oldalamat, jelezve, hogy ideje lenne már odafigyelnem, mielőtt kipenderítenek. Azt hiszem, hallgatnom kéne rá...

Most már füleltem: az új igazgató beszélt, McGalagony. Annyira furának és… félelmetesnek tűnt, hogy már nem Dumbledore áll ott kint, s bíztat minket. Na de kérem! Most még bíztatás sincs sehol, nem hogy a volt igazgató! Nos, mindenkit köszöntött, bár a hangjából visszatükröződő félelem. Azt hiszem, érthető, miért ilyen. Nem szívesen lennék a helyében, azon a rangon, ráadásul nem ilyenkor, mikor a harc kellős közepén – vagy még csak az elején? – tartunk. Egy kis idő elteltével bemutatja az új tanárokat. Na, mi mást gondolhattam volna… Persze, hogy újak lesznek: és mind mennyire fiatal! Alig lehetnek kettő-öt évvel idősebbek nálam, bár van, aki messze van az én korosztályomtól.
Számmisztika. Fakultációs tantárgy egy. Mivel a pedagógus férfi, ezért mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam: szuper! Végre valami jó mára. Ezt úgy értem, hogy általában a számmisztikát a nők nem tudják tanítani, ámbár kinek nem inge, ne vegye magára. Remélhetőleg megint semmi gondom nem lesz ebbe a tantárgyba, mint eddig, s Mr. Ceirettre nézve úgy éreztem, menni fog a tanulás – már ha arra lesz idő… Bűbájtan, a repülés mesterségének elsajátítása, rúnaismeret, sötét varázslatok kivédése. Mind-mind olyan tanóra, amiket szeretek. Kevés olyan van, amit nem kedvelek, bár ez most mindegy. A csőrömet még mindig az böki: miért pont ilyen fiatalok lesznek az új pedagógusaink? Talán beépített emberek? Netán csak segíteni próbálnak az iskolának? Ezek a kérdések egy időre biztosan megválaszolatlanok maradnak. Mindenesetre, én megpróbálom elrejteni az ijedtségemet, s helyére erős koncentrálást szerezni a tanulásra. Ha már harc lesz, akkor készüljek fel rá, még akkor is, ha jelen pillanatban semelyik oldalon nem állok. McGalagony ismét beszélni kezdett, mire úgy éreztem, mindenki hirtelen mintha megfagyott volna. Az új tantárgyakról kezdett beszélni, de ez már nem érdekelt annyira. A gyomromba éles fájdalom nyílalt, egymás után többször is, úgyhogy próbáltam arra koncentrálni, hogy legalább a félelmem ne most jöjjön ki, különben tényleg a betegágyon kötök ki.

A számomra évtizedeknek tűnő évnyitó beszédet abbahagyták, így végre valahára nekifoghattam a kajálásnak. Jesszus! Megint le vagyok nyűgözve, hogy mennyi étel van az asztalon. Fogtam a villámat, a késemet, és szépen szedegetni kezdtem mindenfélét. Amikor sikerült lenyelnem legalább húsz falatot, szépen megtöröltem a számat, oldalra fordultam, és ismerősök ezrei tűntek fel. Látszott egy csomó mindenkin, hogy félnek. Merlin, segíts! Nem értem őket. Jó, azokat oké, akiknek valamely családtagjával történt valami, és hát velük még később tuti fogok dumálni – mert bizony én sokat szoktam hallgatni az embereket, hátha attól jobban lesznek. De a többiek…! Minek ekkora felhajtást csinálni? Most komolyan. Miért nem tudnak úgy gondolkozni, mint ahogy én? Ha aggodalmaskodnak, akkor hamarabb megölik őket. A félelmet mindenki megérzi; legyen az illető állat, ember vagy akármi. Én is félek, nem is kicsit, pedig a látszat nem ezt mutatja, no meg az előbbi gondolatmenetemnek most mondok ellent. Ki tudja, melyik pillanatban nyírnak ki, de mégis... Valahogy nem mutatom ki, se nem éreztetem, mert az olyan feltűnő. Ámbár a legjobban attól félek, elveszítem a szüleimet, a barátaimat. Lehetetlen lenne elviselni azt, hogy látom, valamelyikük előttem hal meg. Akkor sem lehet engem leállítani, ha megütik valamelyik barátnőmet - ami ritka, de már fordult elő ilyen. Kérdem én: mi lenne, ha előttem gyilkolnák meg? Egészen biztos, elveszíteném a józan eszemet, s csak az a "feladat" lenne előttem, hogy fosszam meg az illetőt az életétől. Kegyetlen dolog, de érzem. Ők a mindeneim. Nélkülük nem tudnék létezni. A gyomrom összeszorult, habár most nem az éhségtől, hanem amiatt, hogy sajnos az egészet akaratlanul elképzeltem. A sav mart belülről, s úgy éreztem, rosszabbul leszek, mint most, ezért elhessengettem ezeket a gondolataimat. Inkább azzal törődtem, akinek éppen nem volt semmi a villáján, beszédre fogjam - addig is enyhül a rosszullét. Hallani akarom mások nyarát: legyen az jó vagy rossz, én szívesen vagyok hallgató. Jómagam nem szeretek túl sokat beszélni, de ha egyszer olyan téma jön fel, ami érdekel, vagy van hozzáfűznivalóm, akkor be sem fogom. Persze, azért akkor is odafigyelek a másikra, hagyom, hogy beszéljen, bár utána lököm a sódert ezerrel. Kis idő után éreztem, jobb lenne, ha folytatnám az étkezést, különben az orvosiba kerülök pikk-pakk. Újra nekikezdtem a falatozásnak, ittam pár kortyot hozzá, aztán mikor befejeztem, magamba nagyot nyújtózkodtam. Teli vagyok! – mondtam magamba, mert a többiek még nem fejezték be. Ki tudja, lehet valakinek ez a beszólásom nem tetszene, hiszen elképzelhető, azt kapnám vissza, hogy ez olyan gyerekes, mint amikor a dolgozatoknál a kicsik azt kurjantják fel óra közepén: „Kész vagyok!” Úgy döntöttem, inkább kihúzom magamat, s újból körbelesek, aztán ha valaki a közelemből felállna, elindulnék vele a klubhelyiségbe. Jaj, atyám! Siessenek már!

         Alapok

jelszó || "Szótlanul tették meg az utat Roxmorts határáig."
teljes név || Nina Emilia Cheap
becenév || Nina, Em
nem || nő
születési hely, idő || London ,1980. november 24.
kor || 17
vér || fél
iskola || Roxfort
évfolyam || 6. - 7. évfolyam
szak || –

         A múlt


 
Gyerekkor

Hogy milyen is volt a gyerekkorom? Azt hiszem, semmi okom nem lenne arra, hogy most nekiálljak rizsázni, mennyire rossz volt: A szüleim imádták egymást, semmi vitájuk nem volt, amit így félig felnőtt fejjel már furcsállok, de kiskoromban sosem vettem észre. Amit Apa akart, az megvalósult, s ugyanígy történt Anya esetében is. Szóval, úgy éreztem, mi egy igazi, boldog család vagyunk.

Anyám azt mondta, én voltam az életében a legnagyobb ajándék, amit bárkitől kaphatott. Elképzelhető, azért, mert Apába leírhatatlanul szerelmes volt, aki félvér, míg Anyu mugli. Hihetetlenül sokat foglalkozott velem tizenéves koraimig: megtanított számolni, olvasni, írni, zongorázni, rajzolgatott, festett, játszott velem különféle játékokat, napi háromszor fésülte a hajam, az összes létező virágot megmutatta, hogy minek mi a neve, bár természetesen én nem tudtam megtanulni, mert olyan sok van, hogy életem végéig magolhatnám, akkor sem jegyezném meg.

Körübeül hat éves lehettem, mikor az Erica által megtanított altatódalokat énekelni kezdtem egymagam. Egy virágos mező kellős közepén ültem, szimatoltam a kicsiny növényeket, s dalolásztam. Imádtam ezeket a dalocskákat, hiszen kisbaba korom óta ezeket énekelgette Anya esténként, lefekvéskor. Sosem szerettem, ha más hallja ezeket: még apuék sem.
Anyu sétálgatott a virágocskák között, s a fülét ütötte a dalos pacsirtáskodásom. Odaült mellém, én pedig frászt kaptam, hiszen megszoktam: ilyenkor édesanyám a házban szokott munkálkodni. Mosolygott, és azt mondta, gyönyörű hangom van. Elmondta, hogy szerinte jó lenne, ha tovább fejlesztenénk, s akkor más is megtudhatná, mennyire szépen énekelek. Természetesen, én rázni kezdtem a fejem. Megsimogatta az arcomat, még mindig vigyorogva. Ettől a naptól kezdve ezt is tanulni kezdtem.

Innentől a naplómból olvasgatva fogok egy-egy dolgot kiemelni, de nem idézem. Csakis azért mesélem így, mert az ember sokat felejt, így pedig minden benne lesz, ami lényeges a múltamból.

1990. november 24.

Kedves Naplóm! Ma volt a tizedik születésnapom. Kaptam egy csomó játékot, ruhát, de a legjobb, az Te vagy. Ha tudnád, milyen jó, hogy vagy nekem! Minden nap írni fogok, mert valakinek muszáj mesélnem! Anya nem ér rá, Apa sem, ezért Neked fogok, ha nem gond! Lehet, ez most viccesnek tűnik, de én úgy érzem, minden élő- és élettelen dolognak van lelke. Ezért sem bántok egyetlen fát, meg ilyenek. Na, mindegy! Szóval, kaptam egy nagyon szép lila pólót, amin egy cica van, hozzá egy fekete szoknyát, rajta egy csomó, fehér virággal. Ezeket Apa vette, és nagyon tetszenek, főleg, mert tőle vannak. Anyától saját maga által készített játékot kaptam, amivel játszani fogunk, amint lesz egy kis ideje. Ja, meg Téged adott nekem, azzal a mondattal, hogy neki is volt naplója, és tudja, imádok írni. Eszméletlenül boldog voltam! Ez volt életem leges legjobb napja!

1990. december 19.

Kedves Naplóm! Félek. Anya azt mondta, mivel már az énektudásom tökéletes, a hangom meseszép, ezért az egyik karácsonyi műsoron fel szeretné, hogy lépjek. Én persze ellenkeztem, Anyu pedig dühös lett rám. Úgy beszéltük meg, holnap még beszélünk a dologról. Én nem akarok! Utálok mások előtt énekelni! Nem, nem, nem és nem fogok szerepelni! Most olyan nagydolog vagy kérés? Ráadásul tíz éves múltam. Igaz, még kicsi vagyok, de saját döntéseim lehetnek, nem? Most itt sírok, mert megismételtem, nem érdekel az egész fellépés cucc, ezért anyáék bezártak a szobámba. Miért ilyenek velem? Nem szeretném és kész! Olyan gonoszak!

1990. december 24.

Kedves Naplóm! Apu úgy döntött, hagyjuk az egészet, főleg, mert Szent Este van. Majd máskor kidühönghetik magukat, de most ne. Nagyon örültem, amikor Anyu megbocsátott és megölelt, megpuszilt. Négy napja a szobámban voltam: oda adták az ételt, mert annyira dühös voltam, ahogy megláttam, ők is azok, hogy inkább ki sem jöttem onnan. De már megbántam. Olyan jó velük lenni! Hiányoztak. Mondjuk, ettől még mindig nem fogok énekelni. Ja, amúgy meg kaptam egy csomó ajándékot: babát, ruhákat, plüss mackót. A két játékot el is neveztem: Jessica lett a babám, Monica pedig a macim. A nagy asztalhoz leültettem őket, úgy, ahogy mi szoktunk reggelinél, ebédnél és vacsoránál, aztán Anya segítségével kihoztam a teás készletet. Mindhárman jól éreztük magunkat. Tök jó volt!

1991. február 28.

Kedves Naplóm! Ennyit arról, hogy sokáig fogok a babámmal teázóst játszani. Az annyira kislányos, én pedig nemsokára már tizenegy éves leszek! Most nem nagyon mesélek semmit, mert megyek aludni. Nagyon késő van.

1992. január 14.

Kedves Naplóm! Anya bejelentette, teherbe esett. Boldogok voltak Apával, én pedig még náluk is jobban örültem. Lesz egy kistesóm! De jó! Játszani fogok vele, megtanítom zongorázni, meg mindenre, amit csak tudok! Ha fiú lesz, verekedni fog – igaz, én is alig tudok, bár amennyire tudok, arra muszáj lesz rászoktatnom. Szóval az alap dolgok megvannak, így, előre gondolkodva. Ha lány lesz, ugyan azt fogom, amit Anyu nekem, meg a haját is fésülgetem majd, és még sorolhatnám jó sokáig. Akár fiúcska, akár lányka lesz, mindenféleképpen ő lesz számomra a legfontosabb: vigyázni fogok rá, etetem babaétellel, ha megbetegszik, ápolni fogom. Én leszek a világ legjobb nővérkéje!

1992. október 10.

Kedves Naplóm! Eltelt a kilenc hónap, Anya kórházba kötött ki: a baba meg akart születni. Apa azt mondta, órákig szenvedett, mire sikerült életet adni a picinek, de gond volt: Anyu ekkor már harminchat éves volt, és ilyenkor egy kisbaba nagy bajba is kerülhet. Az én öcsém, Sebastian úgy jött világra, hogy a saját ürülékét lenyelte. Életveszélyes állapotba került, édesanyám pedig sírt, könyörgött Istennek, hogy mentsék meg az ő egyetlen kisfiát. Nem tudom pontosan, hogyan is történhetett ez a baleset Anyuba, de elvileg így történt. Anyukámat pár órával később meglátogathattam, bár ekkor még mindig zokogott. A kisöcsém meghalt. Túlságosan nem értettem, mi az a halál, csak annyit, hogy a szüleim szerint egy szörnyű dolog.

1992. november 19.

Kedves Naplóm! Azóta, mióta Anyát kiengedték, a dolgok megváltoztak: Mintha mindketten az egyetlen gyöngyszemüknek tekintettek volna. Egyszerűen nem értettem semmit. Ezek után – bármennyire utáltam közönség előtt fellépni -, megtettem apámék kedvéért, kizárólag azért, hogy hátha ettől boldogabbak lesznek, ha már nincs kistesóm.

1993. május 3.

Kedves Naplóm! Meg jött a levél! Nemsokára mehetek tanulni Roxfortba! Annyira boldog vagyok, hogy alig bírok lenyugodni. Anya és Apa eszméletlenül büszke volt rám, és mondták, remélik, az iskolában is jól fogok teljesíteni. Legyen így! Bár az a gond, sokszor elkalandozik a figyelmem. Bízom benne, most nem lesz ilyen. Inkább legyen az, hogy mással beszélgetek órákon – habár nem nagyon merem, mert hát ki tudja, milyen tanárok vannak, akiknek x fajta büntetésük lehet – vagy valami hasonló. Istenkém, kezdődjön már el az év! Hogy bírom ki majd ilyen izgatottsággal a nyarat? Szerintem sehogy. Áh, mi lesz velem?!
 

Roxfortos évek

1993. szeptember 1.

Kedves Naplóm! Végre itt vagyok! Úgy láttam, sokan vannak, akik olyan boldogok, mint én. Az egész, hogy idejárhatok, annyira jó! Majdhogynem remegek az izgatottságtól, meg ilyenek. Tetszik az egész suli, a szabályok ( vicceltem! ), a diákok: szóval minden. Egyenlőre barátkozok, de még félek egy kicsit, vagy micsoda. Na, majd a szobatársak! Velük tuti lesz egy jó kapcsolatom. Remélhetőleg… Azt hiszem, nem csak félek, de önbizalomhiányban is szenvedek. Muszáj ez ellen tennem, különben gyáva nyuszinak fognak tartani – bár jó néhányszor tényleg az vagyok. Jó, a csótányoktól oké, hogy frászt kapok. Pfuj! Undorítóak!

1994. június 8.

Kedves Naplóm! Jesszus, ez az év is úgy telt el, hogy egy csomót tanultam. Na jó, azért nem olyan sokat, de a várt eredmény egész jó lett: vegyes felvágott, de semmi extra rossz, szerencsére. Egészen büszke vagyok magamra! Jaj, meg képzeld! Jövőre megyek a kórusba. Atyám! Remélem, a lányok, akik ott vannak, nem fognak morogni a hangom miatt, ami – elvileg – olyan szép. Valaki mentsen meg a következő évtől!

1995. március 29.

Aj, hagyjuk már ezt a marhaságot, hogy Kedves Naplóm! Mi ez? Valami ovis duma? Én nem vagyok már kicsi, szóval nem kellenek az ilyen kezdő marhaságok. Na, de attól még mesélek. Azért nem írtam egy csomó ideig, mert összeismerkedtem Noraval és a kis csapatával. Két évvel idősebbek nálam, de engem nem zavar. Nora a legjobb barátnőm, és a többiek követik minden parancsunkat. Állati! Két hete széttörtük a lánymosdóba az egyik csapot, vécét. Sajna, kikötöttünk az igazgatói irodába. Mindent kárpótolni kellett, de anyáék segítettek, úgyhogy a dolog elintézve. Ja, meg lett így egy kis hírem a suliba az egész bandávalal együtt. Eszméletlen király!

1995. október 4.

Kedves Naplóm! Kérlek, felejts el mindent, amit eddig írtam! Mármint, a tavalyi bejegyzéseket. Szörnyű! Először is: alig találtalak meg. Nem tudtam, hova rejtettelek, amikor volt ez a… zakkant korszakom. De most végre megvagy és megint írok beléd minden nap. Képzeld! Év végére észhez tértem: Noraék tiszta lököttek! Én nem vagyok olyan, mint ők, vagyis nem ilyennek neveltek. Egy visszahúzódó kislány voltam világ életemben. Nem tudom mi miatt történt ez az egész. Ja, amúgy úgy jöttem minderre rá, hogy volt egy srác, akit Jeremynek hívtak. Úgy éreztem, totál belezúgtam a fiúba, és mindenféle bolondságot elkövettem, csak azért, hogy felfigyeljen rám. Micsoda hülyeség volt! Aztán év végén, mikor Nora és Jeremy összejöttek, azt hittem, ott helyben öngyilkos leszek. Annyira kiborultam, hogy az leírhatatlan. Vártam, mikor jön valamelyik barátnőm, de kiderült, ők nem azok. A ház, melyben laktam, addigra az ellenségemmé vált. Senki sem törődött velem. Még jó, hogy ez az utolsó pár napban történt. Miután visszajöttem a suliba, a többi csaj látta, megváltoztam, bár a régi már teljesen soha nem leszek. Elnézést kértem tőlük a múlt évi dolgok miatt, ők pedig megbocsátottak. Hát igen. Ők barátok! Az egyik lánnyal nagyon összebarátkoztam; Lizának hívják, elvileg eddig az évfolyamtársam volt, csak sosem vettem észre. Szerény, csendes és visszahúzódó leányzónak tűnt, de én megláttam benne a legjobb barátnőt. Most éppenséggel alszik, mert hát éjszaka van. Nekem muszáj volt ezt közölni, így, takaró alatt, kis világítással Veled, Naplócskám.

1996. május 20.
 
Kedves Naplóm! Szegény Liza! Végre megtalálta álmai pasiját, de kiderült: neki más valaki tetszik. Micsoda szívás! Csóri lány totál kiborult, alig evett, meg minden. Nem bírtam nézni, ahogy viselkedik, úgyhogy minden szünetbe elvittem a Titkos Helyre – bocsi, Neked sem írom le, hol van az a bizonyos rejtekhely -, ahol kisírhatta magát, elmondhatta minden gondját nekem: ahogy abban a pillanatban érzett. Hát, én nem nagyon szeretnék szerelmes lenni! Az egyik másodpercben meg tudta volna ölni a csávót, a másikban csókolni, ölelni, a harmadikban meg azt a csajszibarackot szerette volna kinyiffantani. Na, ilyen labilis hangulatváltozást minden lányon havonta egyszer egy hétig tapasztalhatnak az emberek, meg úgy látszik, ha szerelmi csalódás áll fent. Bizony, én ezért félek a szerelemtől. Könyörgöm, nekem ne legyen ilyen! Szörnyű lehet.

Háború

Voltaképp én erről nem tudok semmit... Nem gondolkoztam el ezen, nem érintett ez az egész, csak hallottam felőle, hogy visszatért Tudjuk Ki. Most lehet, undorító leszek, de sem a Rossz oldalon nem állok, sem pedig a Jón. Felőlem öljenek meg! Választani csak a legvégsőbb esetbe tenném: Kizárólag akkor, ha a családom élete forog kockán. Igazán nagy marhaság ez az egész szemlélet, nem igaz? Én ilyen vagyok ezen a téren. Mikor még nem volt semmilyen háború, akkor sem akartam sehová tartozni. Semleges. Azt hiszem, ez az, amit rám lehetne mondani.


         Jellem

Az évek során rendkívül sokat változtam: voltam csendes, visszahúzódó, aki inkább a tanulásra koncentrált. Pár évvel később lázongó, bajkeverő csajszi voltam Noráék csapatában, de azt a korszakomat is kiéltem. Jelenleg se nem vagyok az a halk kisasszony, se nem verekedek minden ötödik másodpercben. Most inkább úgy érzem, inkább lennék fiú, mint lány. De azért, megvannak a feminin vonásaim is, például nagyon szeretek álmodozni, s romantikus teremtés vagyok. Amit még el lehet rólam mondani, hogy vicces, mosolygós, jópofa csajszi volnék. Sokszor gyerekesen viselkedek, de ellentétben ezzel, ha kell, felnőttes is tudok lenni. Ehhez mindössze annyit szükséges tennem, hogy a poénos énemet egy kis időre félreteszem. Azt hiszem, ennyit tudok mesélni a jellememről.

         Apróságok

mindig ||
- Napló
- Beszélgetés
- Zene
- Együttérzés
- Virágok

soha ||

- Műkörmös libák
- Csótányok (a bogarakra gondolok, nem az emberekre)
- Hazugság
- Kihasználás
- Lustálkodás

dementorok || A kistestvérem elvesztése. Ez életem – így, idősebb fejjel - legrosszabb emléke.
mumus || Óriás csótány! Pfuj!
Edevis tükre || Vissza szeretnék menni a múltba, és megakadályozni, hogy az öcsém ne haljon meg.  
titkok || Ha találok egy eldugott, csendes helyet, énekelni kezdek az érzéseimről.
rossz szokás ||
- Ha unatkozom, ha nem, a gerincemet, a lábujjaimat és a kezemet is ropogtatom.
- Bárhol és bármikor képes vagyok elaludni.


         A család

apa || Daniel Cheap, 44, félvér
anya || Erica Caroline Gray, 40, mugli
testvérek ||  Sebastian Cheap, †, félvér
családi állapot || egyedülálló
állatok || -

Családtörténet ||
Anya és Apa mindig imádták egymást, vita nem volt köztük soha. Talán azért, mert Erica „átadta” Danielnek a családfő szerepét: ezt úgy értettem, hogy a háttérben nem ő irányította a kis családunkat. Az öcsém, Sebastian, születése után nem sokkal meghalt. Az apám felőli nagyszüleimről nem tudok semmit, pedig elvileg még éltek, csak hát nem voltak ránk kíváncsiak. Az anyám oldaláról csupán mamám, Henrietta él, de őt úgy szeretem, mintha a második anyukám lenne, attól eltekintve, hogy kizárólag nyáron láthatom, néhány napra.
 


         Külsőségek

magasság || 163 cm
tömeg || 52 kg
szemszín || zöld
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || -
kinézet || Emlékszem, mikor Noraékkal voltam, a fiúk még csak rám sem mertek nézni: elvileg szörnyen néztem ki. Hát, ahogy most visszanézem a képeket, azt kell hogy mondjam, inkább más voltam; fiatalabb. Akkoriban még az iskolán kívül, mikor nem kellett egyenruhába járni, egyáltalán nem törődtem az öltözködésemmel, se semmivel. Csak voltam és kész. A pólóm be volt tűrve a nadrágomba, a felsőm totál eltért a normális kinézetűektől, a hajam… Na, arról meg ne is beszéljünk. Azóta változtam, nem is keveset. Rájöttem, egy csomó ember a külső alapján ítél először, nem pedig a belsőből. (Persze, hát hogy is tenné, ha nem ismeri a másikat? Akkor látta legelső alkalommal!) Szóval, a hajamat csupán órákon viselem lófarokba, hogy ne zavarjon, a pólómat még elképzelni sem tudnám a farmeromba – vagy éppen szoknyába -, és sorolhatnám a többi változást jövő hétig. Magyarán, adok a külsőmre. Mellékesen, otthon sem unatkozok, ha van arra időm: edzek, a saját és anyám által kitalált edzésmódszerrel. Nem fogom hagyni, hogy pufi legyek, az egyszer biztos! Nincsen tökéletes alakom, se nem vagyok anorexiás; inkább valahol középen helyezkedek el. Ha érdekel valami még, nézz rám – de úgy, hogy ne vegyem észre -, és megtudod!
egészségi állapot || Ha a folytonos jókedv és nevetés betegségnek számít, akkor hamarosan meg fogok halni. Mellékesen, semmi bajom.


         A tudás

varázslói ismeretek || Nem tudom, miért, de én mindig is imádtam a bájitaltant és a gógynövénytant. Talán azért, mert számomra érdekesek. Főleg az utóbbi, valószínűleg a sokféle virág miatt, amiket régebben édesanyám megtanított. Mellékesen, még a számmisztikát is nagyon szeretem, de amúgy bármit megtanulok, mert könnyen tudok magolni – ha van éppen hozzá kedvem.
felvett tantárgyak || Alkímia, számmisztika
mugli képzettségek || Zongorázás, rajzolás, festés.
pálca típusa || 11,5 hüvelyk, fűzfa pálca, egyszarvúszőr maggal.
különlegesség || -


         Szerepjáték-példa



Az ajtó újból nyílt, én pedig szembe találtam magamat az épületben rajtam kívül található két ellentétes nemű egyeddel, kiket már évek óta ismerek, bár annyira rég nem, mint ők ketten egymást. El akartam sétálni mellettük, amikor a lilás hajú valamit kiejtett a száján, amitől muszáj volt megállnom és felé néznem. Nem, egy pillanatra sem akartam odamenni és leszólni, hogy „Most marhára nem kéne ezt mondanod, de azért kössz!” egy kacsintással megtoldva, se nem szimplán meghálálni egy nevetéssel, inkább a tekinteteink találkoztak, majd belefúrta az övéét az enyémbe. A zöld íriszei fogságban tartottak, de valaki megmentett: a főnököm. Elém lépett és hirtelenjében ismét elöntött a méreg, habár csak néhány másodpercig. A hajamban lévő hajcsat maradványt kiszedte, miközben éreztem, az arcom egyre vörösebbé válik. Meg akartam szólalni, de csak egy nyögésféle jött ki, úgyhogy inkább csendben maradtam, úgy néztem a tevékenykedését, bár végül muszáj volt megszólalnom.
- Köszönöm! – fordítottam el a fejemet a lift és a lépcső felé vezető kis ajtó felé, hátha így gyorsabban eltűnik a pirosság a képemről. Hát persze, hogy nem fejezte még be: a felsőmbe beragadt néhány hajszál, amit kiszedett, szóval az egyszerűen-nézz-másik-irányba taktika sem segített: még jobban hasonlítottam Piroska ruhácskájának színéhez. Kérem, és ekkor jött még a ráadás!: a fülemhez hajolt és belesúgott két szavacskát, ami teljesen kiborított… Ez… most… hogy jött? Komolyan arra célzott? Nem, az nem lehet.
A gondolatmenetemből azonnal kiléptem, amint Ő a másik személy felé fordult. Ez most jól jön… Fogtam magam, és besiettem az irodába, ahonnan felkaptam a forgalmit és a személyit, belenyomtam a bal zsebembe őket, azután siettem a lépcsőkhöz. Mielőtt elhagytam volna a folyosót, feléjük fordultam.
- További szép estét! – mosolyogtam rájuk, aztán rohanni kezdtem. Szokásom, hogy liftezés helyett lépcsőzök, hiszen ez is egyfajta edzés számomra. Igen, kissé durva, hogy kilenc emeletet lesétáltam – jelen esetben futottam -, de nekem tökéletes. A bukósisak a jobb karom alatt volt, mint ahogy a focistáknak a labda szokott lenni, mikor nagymenőznek. A jobb zsebecskéből előkaptam a mobilomat, a kabátoméból pedig a fülhallgatót, amit csatlakoztattam a kis készülékbe. A piciny hangszórókat bedugtam a fülembe, a zenét maximumra állítottam, és elindítottam a Favourit nevű lejátszási listámat, amit természetesen én állítottam össze. Körübeül a hetediken járhattam, amikor az egyszer már eltörött bokám megadta magát, s elindult egy másik irányba. Elvesztettem az egyensúlyomat, minek következtében dőlni kezdtem előre. Szerencsémre csak három lépcsőnyit zuhantam, de nem akárhogy: jobbra borultam, így azt a kezemet vertem be többször, s a judonak köszönhetően a fejemnek nem lett semmi baja. Amint megálltam, a gravitációt kezdtem szidni, hiszen ha az nem lenne, itt repkednék, egyetlen karcolással sem. Na jó, de, attól még a bokám ugyanúgy felmondta volna a szolgálatot. Lényegtelen. Most a lábam után kapva ültem fel: először úgy volt, elkezdem masszírozni, ahol fáj, végül másképp döntöttem. Hátrakúsztam a falig, nekidőltem, a plafont bámultam, miközben a szemeimből ismét könnyek buggyantak ki. Ez a fizikai és lelki fájdalomtól volt. Még mindig nem értettem, miért mondta azt, hogy „Én is.” Most komolyan szórakozik velem? Ennyire nem vagyok idióta… Vagy igen…? Beveszem? Be… mert idióta vagyok… Egy barom… Most is miatta bőgök. Megéri? Meg. Meg tudnék neki bocsátani? Meg. Miért? Mert szeretem.


         Egyéb

-