*Ahh..hát nem elég, hogy kicsi, még rendesen le is néz. Na ezt már nem. A megalázás berobban a fejébe tudatosul benne, s ez már elég lendületet ad ahhoz, hogy összeszedje magát. Pálcát elő, öltözéket, külsőt rendbehoz, kellemetlen aromát szagtalanít - s máris készen van. Lábai végre engedelmeskednek neki, és habár még kissé remegnek, arra már alkalmasak, hogy a kislány után eredjen. Próbaképpen megköszörüli a torkát, és mivel nem érez különösebb fájdalmat, az előtte lépkedő után kiált.*

-Hé pöttömke!

*A hangján még mindig érződik egy kis lenézés, ám ha a lány megáll, akkor közelebb érve észreveszi rajta a zöld címert, s így már mindjárt másként fest a dolog. Ha a lány nem fordul meg, alaposan végigméri, ha megfordul, akkor is (()), s mivel egész csinos jószágnak tűnik, stílust vált.*

-Ne félj, nem vagyok részeg...már egyáltalán nem. És ne mondd, hogy te még soha nem voltál ilyen állapotban..

*Tincseit egy fújással elűzi a szemeibl, s most rezzenéstelen tekintetével próbálja megbocsátásra bírni a lányt. Nem, az engesztelő szavakat nem mondja ki, arra nem képes, még a másoknak talán oly egyszerűnek tűnő szituációkban sem, mint például most. Inkább csak nézi a lányt, annak szabályos, és még talán lágynak is nevezhető arcvonásait, és arra gondol, jobb lesz elfelejteni a kérdést, amellyel a lány kora felől akart érdeklődni. Kezét szép lassan felemeli, de nem a bemutatkozás céljából, az még ráér, ujjait a lány felkarjára fonja, majd halkan, mélyről jövő hangon így szól:*

-Nincs szükségem tanárokra, vagy prefikre.. És gondolom, neked sem.

*Az ötlet hirtelen jön, és még át sem gondolta igazán, de már fordul, s már érzi a mellkasára telepedő sötétséget, amelyet egy lány közelsége okoz minden férfinak, a lányt felkapja a karjaiba, viszi, viszi, és nemsokára már egy sötétebb, nyugodtabb helyen vannak, csak ők ketten...
Kissé talán zavartan néz rá újra a lányra, ám hamar visszatér az önbizalma, és egy sznob zakóigazgatós mozdulat után újra önmaga. A lányra pillant, rámosolyog.*

-És most hová??

//Remélem, Olynak van annyi vér a pucájában, hogy nem küld el a p*csába //

>Olivia<

*Már megint viszket a talpa… Másnaposságtól kótyagos feje azonban kétségbeesetten tiltakozik mindenféle lehajlás ellen, vérnyomása mintegy vészjelzésként kezdi el forgatni a világot, egyre nagyobb sebességgel, egészen addig, míg már le kell ülnie. Fejét a hideg kőfalnak támasztja, és arra gondol, mégiscsak a klubhelyiségben kellett volna átvészelnie ezt a napot.
Soha többet nem iszik…
Már bele sem mer gondolni, hanyadszorra fogadja meg. Minden egyes átdorbézolt éjszaka után egy pár percig maga a földre szállott angyal, aztán a hányinger, a szédülés és az az átkozott fejfájás ismét maga alá gyűri, kedélye pedig ezzel együtt ismét a mélybe zuhan.
Pont, mint most.
Rosszkedvűen túr bele a már amúgy is kissé csapzott hajába, közben másik keze ösztönösen a zsebe felé vándorol – cigit keres. Remegő kezekkel húz elő egy szálat, pálcája segítségével meggyújtva, majd pár percig mohón szipákol. A füst végre kissé magához téríti, ujjait fésűként használva rendbehozza fekete tincseit, az elöl lévőket éjkék szemébe húzkodja, és lassan, kinyújtja a lábát.
Bár ne tette volna.
Későn veszi észre a közeledő léptek gazdáját, s épphogy félrehúzza lábszárait, ám a hirtelen mozdulat felkavarja a gyomrát, s oldalra hajolva a folyosó kövére üríti annak tartalmát. Egy pár másodpercig csak liheg… Az undorító folyadékban észreveszi a cigicsikket, ettől kishíján újra kidobja a taccsot, ám végül mégis feltekint a fölötte állóra, aki bizonyára őt nézi. Idegesíti, hogy őt, a „mindig tökéletes úrfit” ilyen állapotban látják, ingerült hangon fel is kiált, nem fogja magát vissza túlságosan, hiszen az illetőn látszik, hogy még nem sok ideje tapossa a Roxfort utait.*

-Ne bámulj!! Inkább hozz valamit inni…

*Szándékosan nem kér segítséget. A csicskáztatás valahogy sokkal elfogadhatóbb számára, mert bizony még ilyen alantas állapotban sem tud szabadulni a származásától…*

>Tünci<

*Pimasz, könnyed félmosoly, felvont bal szemöldök. Úgy tűnik, ez a lány "adu ász"-pozíciója: arca csak ritkán vált más kifejezésre. Például most... Martian száján majdnem kicsúszik egy rosszalló ciccentés, mikor a lány arcán átfutó árnyékot észleli - hát az ő érintése mindenkiből negatív reakciót vált ki?! Miért mindig ő a rosszfiú, miért csak a rossz dolgokra, személyekre emlékezteti az embereket?
Enyhe sértődöttségét talán észleli Quiana, talán nem, az ő hangja mindenesetre könnyed marad, akárcsak a lány mosolya. Hollóhátas létére egész jól rejtegeti az érzéseit...
Rajta sem látszik semmi, irány a kihívás!*
-Minőségi szárazpezsgő, a kedvencem...
*Nem tehet róla, a hangjából kicsengő egoizmust nem tudja megfékezni, és ha már hozzá sem érhet a lányhoz, hát legalább az ő kedvencét igyák! Hosszú ujjai a pezsgősüvegre kulcsolódnak, tőle szokatlan módon varázslat nélkül tölti ki a pezsgőt. Szemei apró fordulatokkal követik a borostyánszínű buborékokat,  és a lánnyal töltött idő alatt először, nem tudja, mit mondjon. Aranyló folyadék... Erről a származása jut eszébe. Magának is kitölti a pezsgőt, majd feláll, és az ablakhoz sétál. Az a sok ember... És milyen kevesen tudják, micsoda kötelék az aranyvér! Csak a kiválaszottak... A Mardekár ház lakói...*

- Igen, sajnos tényleg ritkán alszom a saját ágyamban.. Tudod, a nők zaklatása kegyetlen és kitartó

*Nevet a szavakhoz, ám belül érzi, hogy a nők néha tényleg kegyetlenek. A gondolat ijesztő, és az újra beállt csöndet is jegessé fagyasztja, hát még, amikor Quiana szavai újra bebizonyítják számára, hogy a férfiak életét márpedig igenis a nők nehezítik meg.
Szerencséjére az édesség végre feloldja a lányt, ő pedig, kapva a jó alkalmon, találomra felkap egy különös csokibonbont, megszemléli, majd mintha direkt azt választotta volna, középső- és hüvelykujja közé csippenti, és Quianának nyújtja.*

-Venus mellbimbói... megkóstolod?

*Merengve szemléli a fehér cukorban kicsúcsosodó, barna gömböt, majd hirtelen a lányra sandít, a szemébe nézve. A kérdésbe jó adag nevetős pajzánságot vegyített, a feszültséget oldandó, és ha szerencséje van, most talán végre közelebb kerülhet a lányhoz. Márpedig általában szerencsés...*

<Tünci>

-Tetszik a nevem? Hát ennek igazán örülök. A Tied is gyönyörű...

*Édes. Elpirult...tehát Martian jó nyomon jár. A pimaszkodás ezúttal is bejött, szemmel láthatóan felkeltette a lány érdeklődését, és talán még a fantáziája is beindult egy icipicit... Úgy tűnik, belemegy a játékba.*

-Min jár az eszed?

*Muszáj volt megkérdeznie. Pár perce hiába keresi a lány tekintetét, az valahová a távolba néz, és Martian már kezdi kínosnak érezni a csöndet. A lány hátha felvet majd egy témát, amiről jól lehet beszélgetni, esetleg közelebbi dolgokat is megtud róla, és persze közben saját maga tökéletességét is megvillogtathatja előtte. Legalábbis a látszatot... Addig megteszi a macskás vonal is.*

-Nem olyan rossz az, hidd el nekem...persze, néha azért a saját ágyamba is visszakeveredek, ha túl zsúfolt a klubhelyiség, vagy ilyesmi...

*A simogatás képzete már az ő fantáziáját is felpiszkálja. Quiana akarva-akaratlanul is vonzó lett számára ettől a megjegyzésétől, hiszen ~formás alak, széles mosoly plusz incselkedő megjegyzések - könyörgöm, én is csak pasiból vagyok...~ Csak nézi a lányt, hátrahulló barna hajzuhatagát, élettel teli megjelenését, és egyre inkább elmerül a látványban. Jó érzés végre ey nőneművel ismerkedni, a sok-sok magány és bujdosás már berozsdásította egy kissé a férfiasságát ((nem, nem azt, amire gondolsz )), úgy is mondhatnánk, a "charm"-ját. Ez a Quiana azonban hihetetlen vitalitással bír, egész lényéből sugárzik a jókedv és a vonzalom, és úgy tűnik, számára sem közömbös Martian.*

-Simogatás...igen, azt tényleg nem utasítanám vissza, My Heaven...

*Szavainak megfelelően végig is simít a lány karján, szemei előbb Quiana szemét, majd a saját ujjait nézik. A hideg gyűrűk végigszántanak a felső karon, az ujjak megtapogatják a könyököt, az alsó kart, majd a kezet, egészen az ujjak végéig, majd a macska hátán landolnak. Az ő szemöldöke is az égnek szökik, de csak egészen picikét, alig láthatóan, a becenév pedig talán még gyengédebb, mint az előbb, és egészen a lány arcához közel csendül fel. A pillanat azonban véget ér, Martian újra hátradől, majd valami ötleten gondolkodik.
Úgy dönt, ellsiklik a macska felett, hiszen mostmár igazán itt az ideje, hogy az emberekkel foglalkozzunk... Itt áll mellette egy gyönyörű lány, és ő a macskája nevén van kiakadva? Na ne. Ezen sürgősen változtatni kell. Ha a lány hagyja, a közeli padhoz vezeti, ahol az előbb még ő aludt, ahogy ezt a parfümje illata is bizonyítja, leülteti, majd a leggálánsabb pincér módjára ki is szolgálja. Két pohár, egész sor üveg, és némi desszert tűnik fel, valamint egy hófehér kendő Martian karján.*

-Mit parancsol, hölgyem? Rumot, gin-t, esetleg sört? A választék széles, válogasson kedvére!

*Nem mozdul. Mereven áll, egy helyben, és csak bámul. Martian majdnem rákiált: "Mit bámulsz?" De megállja. Külsejét teljesen leválaszotta háborgó bensőjéről, semmi sem valódi, de a látszat tökéletes. Aranyvér. Sose gondolta volna, hogy egyszer majd tényleg hasznát veszi a származásának, hiszen eddig nem kellett színlelnie; ha nem is szerették, úgy fogadták el, ahogy volt. Volt...
Ohohó...Emily semmit sem változott. De nem ám! Hangja ugyanúgy cseng, mint régen, ugyanolyan éles, és milyen őszinte, te jó ég... Martian szinte megijed. Egy pillanatra újra a klubhelyiségben áll, hátrakulcsolt kézzel, és szájra szorított fogakkal... Haha, az is egy emlékezetes pillanat volt. Életében először és valószínűleg utoljára volt lelkiismeret - furdallása. Sandy azonban elment, csak Martian tudja, hová, Emi pedig hiába szól hozzá ugyanúgy, mint régen, ezúttal sem fog többet megtudni.*

"Ne kicsilányozz le!"
-Miért, már felnőttél?

*Ezt a kérdést igazán megengedhette magának. Nézi a szemeket, amelyek bizonyára jó sok könnyet ontottak távozása után, és arra gondol: nem, nem nőtt fel. Hiszen nézznek oda, tekintete ugyanúgy a durcás kislányé, és az érintését is ugyanúgy fogadja, mint régen. Először mozdul meg: összerezzen. Csak nem zavarodott?...
Az erőszakos mozdulatra Martian összehúzza a szemöldökét, lélektükrei egy pillanatra igencsak ijesztővé sötétednek, talán a halvány agressziótól, amely átsuhan rajtuk, keze vasmarokként szorul Emily csuklójára - bőven átéri...*

-Azt hitted...? Ne légy nevetséges, Emily.

*A név kiejtésére különös gondot fordított, és megérte. Tisztára úgy cseng, mint régen. Merthogy Martian nagyon is emlékszik azokra az időkre, a helyre, ahol most is állnak, a vázlatfüzetre, Emi állandó 'kísérőjére', és persze a maszatokra...*

-Hogy ne emlékeznék...Sandy-n is voltak ilyenek.

*Két mondat. A külső szemlélő semmit sem vesz észre, ám Emily lelkét bizonyára tőrként járja át majd.
És pont úgy, ahogy most valami Martian lelkén. Az emlékezés jeges tőre?...
A nevetés hallatán összerándul, emlékek hosszú sora tolul fel benne, fekete és arany tincsek keverednek össze, majd válnak szét, és egy pillanatra ((kiesik 10 perc az életéből, csak vicceltem. )) újra a múlt feneketlen, sötét bugyraiba zuhan. Tekintete össze - vissza cikázik a folyosón, és most a falnak dől. Fekete bőrzakóját fázósan húzza össze magán, fúj egyet, kísérletképpen a fekete tincsek szeméből való száműzésére, majd megrázza magát. Hangja már nyugodt és hűvös, igazi férfira vall, akinek bensője megfékezése nem jelent problémát, maximum az ujjaié, amelyek ösztönösen az egyik vékony ezüstkarikát forgatják a kezén...*

-Martian...talán nem tetszik?

~Abszolút férfias, és remekül hangzik~*teszi hozzá magában, majd kissé előredől, két kezét Emily felkarjaira teszi, arcára pedig két, halkan cuppanó puszit nyom. Az egész helyzet annyira...diszkrét, és talán csak a mozdulat következtében kavart, enyhén ízes, jeges illatú légörvény zúdíthat újabb emlékáradatot Emire... De erre most nincs szükség. A kislány máris ideges, ide azonban nyugalom és aranyvér kell, így tehát Martian a higgadt, meggyőző beszéd mellett dönt. Hangja most egyáltalán nem ijesztő, nem is parancsoló, egyetlen célja a megnyugtatás...*

-Nem, nem őrültem meg. Nem is szándékozom a közeljövőben, bár ki tudja... Magyarázatot vársz? Ugyan, téged az nem is érdekel...

*Ujjai eközben zsebében kotorásznak, kezei között egy vékony, fehér henger jelenik meg, pálcája végén kis láng gyúlik, majd a kezében tartott valami füstölni kezd - rágyújtott...*

<Tünci>

*Szerelmes... A szó mintha megzavarná a lányt. Karcsú lábait kinyújtja, leugrik a párkányról, majd ránéz. A szemébe. Ő rezzenéstelenül állja a tekintetét, habár kétségkívül nem valami gyáva stréberbe botlott  ma...ki tudja, talán a házámba jár, csak nem ismeri? Arcán még látszik az előbbi révület, tekintete most valahová a távolba, mögé néz, úja a párkánynak támaszkodik. Talán még mindig az első szó járna a fejében?...
Szerelmes...Most a saját sorsa jut az eszébe. Talán a lányé is hasonló?.. Ugyan, nem fontos! A múltat lezárta, eltemette, nem is szabad rá gondolnia. Szerencse, hogy a lány újra megszólal. Marty az első pillanatban csak a lány érzéki száját látja, az ajkakat, ahogy mozognak..istenem, milyen régen nem látott nőt ilyen közelről.*

-Aha...Arkangyal. Mugli??

*Egy pillanatig nem tudja titkolni csalódását. Tehát akkor nem mardekáros... Mugli dolog...te jó ég. Szerencsétlen macska. Szemöldöke egy pillanatra az ég felé szökik, majd gyorsan újra rendezi arcvonásait. Mugli...hát jó, mindenkinek vannak rigolyái. Kezeit zsebre dugja, így a lány végre leveszi a tekintetét a karjairól, s újra a szemébe néz. Sárvérű hajlamok ide vagy oda, az egyenes tekintet akkor is nagyon vonzó...*
-Jól van...
*A két gyengéd szó újra a macskának szólt. Hát igen,a kis dög tipikus cicajellem, hűtlen és hízelgő, de ezzel Marty most csak jól jár Hallgatja a dorombolást, élvezi a magabiztosságot egészen addig amíg...*
-Hé!
*Elmosolyodik. Quiana bizonyára érzékelte, hogy az a bizonyos fenék mennyire izmos és formás..de az tagadhatatlan, hogy a mozdulat egy pillanatra újra meglepte. Hát jó, ha harc, akkor legyen harc...*
-Ribanc...nem, nem is néztelen annak, habár.. a jó kislányok ritkán csapkodják más férfiak fenekét. Tehát azt, amit akarok? Nevaeh...Heaven..My Heaven.
*Hangja egyre halkul, egy futó mozdulattal száműzi a szememből a fekete tincset, amelyet már megint elfelejtett felzselézni, egyre közelebb hajol, kezeit a lány vállára teszi, s a becenév lágy felcsendülése közben két puszit nyom a lány arcára.*
-Örvendek.

*A lány következő szavaira felnevetek, hosszan, mélyen zengő hangon. Már megint a kis dög..*
Igen.. Hozzám szökik. A múltkor még velem is aludt.
*Szavait egy kacsintással fűszerezi meg, majd a lány mellé ül a párkányra.*
-Felébresztett..Látod, ez is a te hibád!
*Hangja nem bántó, csak incselkedik Quiana-val, újra végigsimít a macskán, akinek már így is sokat köszönhet.*
-Kan, igaz? Sorstárs... Nem, nem várok senkire. Mint már említettem, aludtam, csak ti felébresztettetek. Habár talán nem is haragszom annyira..
*Újra elmosolyodik, megvakarja a feje búbját, egyik bokáját átveti a másikon, majd várja, mit lép a lány.*

>Emily...<

- Kicsilány…

A hang, amelyen beszél, erőteljes, mélyről jön, egészen lentről, végigzengeti a tüdejét, a hangszálait, a levegő Emily felé eső részét, majd végül célba ér. Enyhe, kötelességszerű lenézés sugárzik belőle, az aranyvér, a tiszta származás teljes tudatában szólította meg a lányt. Ajkán kis félmosoly játszadozik, ahogy közelebb lép. Felsőteste most már egészen közel van a lány arcához… Lejjebb hajol… A lehelete már érződik a lány fehér bőrén. Most már feltűnik neki a szürkés folt Emily arcán, rögtön kap is az alkalmon, s a régi, eltűnt emlékek mozdulatával letörli.

- Maszatos az arcod… Grafit, igaz? Igen, Marty. Habár jobban örülnék a Martiannak, és két puszinak.

Felegyenesedik, eres, hosszú ujjakba végződő kezeit a tarkójához rakja, minden porcikája megfeszül, nyúlik, csontjai elcsigázottan ropognak – nyújtózkodik. Jobb kézfejét pengevékonyra szorított szája elé rakva elnyom egy apró ásítást, félig lehunyt, halványkékes vonalakkal átszőtt szemhéja alól a lányt fürkészi. Emily reakciójára vár.

Rég nem látta már a lányt. Nem változott sokat. A szeme ugyanolyan vonzó, ugyanolyan kék, a bőre is még mindig fehér, és bársonyos… Marty azonban sokat változott. A bensőjében a látványra megmozdul valami, és most háborog, belülről feszít, ám a fiú már könnyedén legyőzi az érzést. Egyelőre nem szabad elutasítóan viselkednie. Mozdulatai, tekintete, hangszíne – ezek mind-mind egy nagyobb összhang tagjai, amelyeket ő irányít, csakis ő, és senki más, külseje csak azt árulja el, amit ő megenged neki… Hát igen, Emily-t bizonyára meg fogja lepni, milyen erős lett…

>Emily<

*Tavasz van. Az udvar köves talajának résein már kikandikálnak kisebb-nagyobb növénykék, felütötte fejét a százszorszép, sőt, néhány lányka már a hajába is tűzte. Marty ezt persze nem látja, szeme vakon tekint az élet apró örömeire, lélektükrei az ablakot fürkészik, pupillái egészen kicsire szűkülve erőlködnek, hogy megtalálják a szempárt, amely Martian újabb paranoiás rohamának okozója. Az ablakok vakítanak a magasan járó nap sugaraitól, ám… most megcsillan valami más. Varázslat? Egy tárgy?…
Az ég meghallgatja fohászát, a felhő engedelmesen kitakarja egy pár pillanatra a meleget adó égitestet, és Marty végre meglátja… A másodperc töredéke is elég ahhoz, hogy felismerje az ablakban tanyázó lányt… Elárulja a fekete frufru alól kikandikáló, lehetetlen kék színű szempár, hősünk tehát nekilódul… Sok-sok szeszélyes, nyikorgó lépcsőfok után eléri a folyosót, ahová igyekszik, tudja, hogy már csak egy szakasz, már csak 20 lépés, már csak 10… Szép lassan egyre csak közeledik, már látja a lányt… Megáll mögötte, a rajzra néz, amelynek lélektükrei éppen oly nonszensz tekintetet kölcsönöznek az ábrázolt arcnak, mint… igen, pont, mintha Emily arca lenne.*

- Höh.

*Az apró, nevetésszerű horkantást egy mozdulat követi, átnyúl a válla fölött, maga elé emeli a rajzot, majd felveszi a „megfejthetetlen vagyok” – típusú álarcot, és újra megszólal.*

- Nocsak, nocsak…

>Quiana<

*Mozgás.
Igen… Hosszú órák óta először Marty mozgást észlel a Déli szárnyban. Ami azt illeti, nem is igazán hiányolta, hiszen éppen aludt… Álmát azonban megzavarta valami, ami a hasára ugrott. Ösztönösen összerándul – támadásra emlékezteti… A „valami” előbb a kézfejét, majd az arcát birizgálja. Az archoz tartozó orr megrándul, felhúzódik, a homlokon enyhe ráncok képződnek, majd az orr gazdája egy hatalmas tüsszentés kíséretében megremeg. A szemhéja felnyílik, pislog egyet – kettőt, mélyet szippant a friss levegőből, majd felül. A szellő végigfut rajta, minden egyes kis szőrszálat glédába állítja, és újabb tüsszentésre ingerli a fiút. Várjunk csak… Szellő. Ebben a toronyban nem nagyon szokott szellő fújdogálni, hacsak… Ó, hát persze. Nyitva van az ablak. A párkányon pedig ül valaki. Magában beszélne?…
Marty csak most figyel fel a fura, magas hangra, amelyet az ölében lévő valami ad ki. Összehúzza a szemöldökét, furcsálkodva lepillant, majd konstatálja, hogy…*

-Áhá, egy macska.

*Tehát nem a könyveivel a hasán aludt. Na de akkor hol vannak a könyvei? Egy udvarias „Ezer bocsánat!” kíséretében arrébb rakja a doromboló fehérséget, végigsimít rajta, majd térdei ropogásától kísérve feláll.*

- Invito könyvek!

*A pálca intésére a könyvek engedelmesen a kezébe repülnek, ő pedig egy laza mozdulattal maga mellé dobja a padra őket, ami kissé talán mesterkéltnek tűnhet, hiszen zavarja az ablakpárkányon üldögélő illető jelenléte… Nem szereti, ha ébredés után látják, mert olyankor olyan gyámoltalan, olyan… emberi.
Most hunyorogva az ablak felé fordul, kézfejével próbálja leárnyékolni a szemébe tűző Napot, és az előbb hallott hangokra reagálva megszólítja a lányt.*

- Szerelmes?

*A szeme időközben kezdi megszokni a fényt. A lány mellé lépked, és az ablakbeugró falának támaszkodik. Karjait összefonja a mellén, nem feszíti le, nincs neki arra szüksége, izmai így is jól láthatóak… Kusza álmaiból felmerül egy név, amit mintha egy, a lányéhoz hasonló női hang kiáltott volna, majd a kifulladt megrovás, ami talán szintén a macskának szólt… egy próbát mindenesetre megér. A nők bírják az ilyesmit… A cinikus gondolat mosolyt csal az arcára, amit a külső szemlélő összetéveszthet a macskának szóló elismeréssel, ám még mielőtt a mosoly cinikus mibenléte kiderülne, Marty úgy ítéli, hogy a lánynak volt elég ideje végigmérni, odasétál a padon heverő cicához, ölbe veszi, majd visszasétál az ablakhoz.*

- Rafael?

*Újra végigsimít a macska puha, selymes, és meleg bundáján, majd a fültövét kezdi vakargatni. Ha a macska erre dorombolni kezd, akkor szép lassan a gazdája ölébe teszi, mélykék íriszei közben feltűnés nélkül a lány szemet gyönyörködtető idomait fürkészik, ujjai súrolják annak belső combját, ám nem tolakszik, kezeit újra karba fonja.
Erőt vesz magán, és az álmosságon, a Napba fordítja fejét, egy pár pillanatig csak lila foltokat lát, vakon kinyújtja a kezét, és immár éberen, mély hangon bemutatkozik.*

- Martian Hungary – Bols. Szólíts Martiannak.

Avi:
http://kepfeltoltes.hu/080512/ewanmcgregor_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Köszi!

Javítva

          alapok

teljes név || Martian Hungary - Bols
becenév || Marty
nem || férfi
születési hely, idő || Groznij, 1979. január 10.
kor || 18
faj || ember
vér || aranyvérű
évfolyam || hetedik


          a múlt

Szoros konty, fekete haj, vékony, kecses vonalú arc - a nő. Szürkülő haj, szikár arcvonások, vonzó kék szemek – a férfi. Habos, fehér csipke, elegáns, a legjobb anyagból szőtt öltöny – a menyasszony és a vőlegény. Arcukon mosoly, szemük azonban hidegen csillog… Ők Mr. és Mrs. Hungary – Bols.
Diedre Bols jómódú család sarja. A családfő kötelezte házasságra, habár nem járt vele rosszul. Pénz, fényűzés, kényeztetés, előkelő estélyek sármos jegyese oldalán – egy aranyvérű nőnek a lehető legjobb parti…
Stephan „Steve” Hungary mostanra dúsgazdag családfő, hatalmas vagyona még a Gringotts őreiből is elismerést váltott ki. Diedre iránt soha sem érzett lobogó szenvedélyt, de a pénze helyette is beszélt… 1979-ben családjával együtt Londonba költözött, állásajánlata miatt.
Kölcsönös színlelés – mint a legtöbb aranyvérű érdekházaspár Hungary-Bolséknak is ez a sors jutott. Igaz, azt sem állíthattuk, hogy boldogtalanok… Egy év házasság után kisbabájuk született, Marty. A gyorsan felcseperedő kisfiút pólyás kora óta az „aranyvér kötelez” elv szerint nevelik, anyja soha sem alakított ki vele szoros kapcsolatot, nem szoptatta, nem játszott vele, ezeket a feladatokat a dadára bízta, aki később titokzatos körülmények között eltűnt… Apjának remek állása van a Mágiaügyi Minisztérium Felügyelőbizottságában, Marty-nak is kinéz itt egy jövőbeli munkahely. Idővel majd meg is házasítják, mire Marty 16 éves lett, már meg is volt a jelölt, Sandy… Gyönyörű, hófehér bőrű lány, kellőképpen távoli rokona, a vérfertőzést kizárandó, megfelelő a modora, a vagyoni helyzete, a testsúlya, a derékbősége… Csak egy bökkenő van: Marty bele is szeretett. Öreg hiba… De elsiklunk felette. Igaz, hogy a kislány nem viszonozza az érzelmeket, igaz, hogy Marty szenved, de mit számít ez, hiszen olyan szépek együtt… Martian pedig remek színész, a külvilág semmit sem érzékel a valódi érzéseiből…
Ez tehát a családi háttér. Nem csoda, hogy Marty már a tanítás utolsó napján azt várja, hogy visszatérhessen a Roxfortba. Igen, a varázslóképzőben lehet bandázni, a haverokkal hülyülni, a tanárokkal balhézni, akik úgyse mernek szólni a szüleinek., és különben is, ha nagyon elfajulnak a dolgok a vén McGalival, csak elmosolyodik, és az öreglány a lábai előtt hever…
Sandy-nek is hazudott… Még hogy beleszeretni abba a szőke p***-ba! A szülei mindenesetre boldogan mesélték tovább a mintaszerű drámát, elégedettek voltak a fiukkal is, ő pedig nyugodtan szerethetett valaki mást… Amikor Sandy-nek nyoma veszett, Marty a keresésére indult, hosszú hónapokig senki sem látta, talán nem is hiányolták, egy valakit kivéve talán… A kételybe kis híján beleőrült, csak a csodának köszönhette, hogy túlélte a rengeteg veszélyt, a sok vágást, szúrást, és az ezekkel járó vérveszteséget. A kutatás Sandy után hosszú út volt, és eredménytelen, ám Marty-t sok mindenre megtanította. Tökélyre fejlesztette a színészi képességét, megtanult zsarolni, kihasználni sármos külsejét, és sötét szemeinek vonzerejét, amelyet apjától örökölt. Gonosz lett, és kegyetlen, megtanulta élvezni mások szenvedését, és mégis… ha valakit a karjaiba vett, az elfelejtette mindazt a fájdalmat, amit Marty okozott neki, mert Marty ölelése erős volt, biztonságot, és gyönyört nyújtó…
Visszatérésekor felhagyott a bandázással, befelé forduló lett, remekül tanul, habár ritkán látni könyvet a kezében.



          jellem

Kemény sorscsapások formálták olyanná, amilyenné. A lelkén örökre látszódni fognak a monoklik, amelyeket ezek az ütések okoztak. Amolyan lelki defekt nála, hogy kis híján képtelen a szeretetre, kötelességének tartja a folyamatos színlelést, vérévé vált a gonoszság és az elbűvölő férfiasság közötti manőverezés, habár tisztában van vele, hogy nagyon vékony pengeélen táncol. A külső szemlélő nem igazán ismerheti ki magát rajta, és ő éppen erre törekszik, mert így nehezen támadható. Gyenge pontjait mélyen eltemette magában, a külvilágnak csak az erős, sármos macsót mutatja. Nagy étvágya van, de le is mozogja.


          apróságok

mindig || kviddics, tükör, cigi, fekete, gitár
soha || nyáladzás (értsd: csöpögős dolgok), szőke, konkurencia, sárvér, keringő
dementorok || Újra egy büdös kocsmában van, sok-sok rossz ember között, és nagyon-nagyon kicsinek érzi magát.
mumus || Egy óriás.
titkok || 

• Rengeteg nőre bocsátott felejtésátkot…
• Titokban a Szükség Szobájába jár gyúrni
• Titokban gyűlöli Sandy-t, a hivatalos jegyesjelöltjét

rossz szokás || fejtető vakarászása, cigicsikk  másokon való elnyomása (legtöbbször részegen).


          a család

apa || Stephan Hungary, 42, aranyvér
anya || Dierdre Bols, 40, aranyvér
testvérek ||  nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || Golden retriever, Gustav, kan, 2 éves


          külsőségek

magasság || 193 cm
tömeg || 75 kg
rassz || európai
szemszín || mélykék
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || sebhelyek testszerte
kinézet || Kigyúrt, magas, erőt és magabiztosságot sugárzó. Mélykék szemei vibráló tekintet kölcsönöznek neki. Iskolán kívül legtöbbször sötét cuccokat hord, a talár alatt legtöbbször farmert, különleges mintájú pólókat, és ingeket visel, hűvös időben pedig zakót is felvesz alá. Fekete haja legtöbbször a szemébe lóg, néha felzselézi.
egészségi állapot || Nikotinfüggő


          a tudás

varázslói ismeretek ||RBF-en elért eredményei:
Asztronómia: E
Átváltoztatástan: K
Bájitaltan: V
Bűbájtan: K
Gyógynövénytan: E
Jóslástan: H
Legendás lények gondozása: E
Mágiatöri: T
SVK: K
mugli képzettségek || Gitár
pálca típusa || 13 &frac12; hüvelyk, tölgyfa, sárkányszívizomhúr
különlegesség || Patrónus: farkas, Animágus: farka, jobb füle ketté van vágva.


          egy darabka belőled


1990,  London

A jeges szél átfúj a nő csontjain, ahogy kilép vadonatúj selyemtalárjában a Shelymes&Shandából. Odakint a férje várja, egy levéllel a kezében. Átadja a nőnek, aki megfordítja azt. A levél hátán piros pecsét díszeleg, nagy „R” betűt formázva. A nő és a férfi elindulnak hazafelé, karöltve, elegánsan, útközben odabiccentenek egy-egy ismerősnek…



A lobogó tűz fénye még büszkébbé varázsolja a már amúgy is büszke apát, aki épp most nyújtja át komolykodó arcot vágó fiának a fent említett postaszökevényt.
-   Nézd drágám, megjött a roxforti leveled. – mondja az édesanya, majd Martian mögé lép, és átkarolja.
-   Szeptemberben majd felszállsz a nagy, piros vonatra, és…
-   Tudom, anya. Ralph mesélte, hogy…
-   Ralph? Miféle Ralph?
-   Nyugi anya, aranyvérű. Szóval ő mesélte, hogy a Mardekár a legjobb ház, remélem én is odakerülök majd…



Mélyet sóhajt. Hát újra itthon… De vajon valóban itthon van? Nem számít. Biztonságban van, és a moha csábítóan puha – csak ez számít most. Leheveredik, és a csillagokat bámulja… A kora tavaszi levegő kellemesen simogatja meggyötört bőrét.
Egy pillanatra elsötétül a világ.
De semmi baj, a következő pillanatban újra megjelennek a fénylő pontok a feje fölött.
Ismét sötét… Most talán egy kicsit több ideig. A csillagok lassan vibráló fényfoltokká válnak.
Ismét pislog… Felnyitná a szemét, ám a sötétség erősebb. Erős, és megnyugtató…
Az álom kíséri, melyben Martian belesüpped, beleragad. Puha, édes, és meleg…
Aztán hideg.
A szeme nem akar felnyílni. Talán megfagyott? Nem mozdul. A kabátja résein behatol a hideg. Támad, jégcsapfogai egyenesen a szívét veszik célba, és ő megremeg. Az álmot keresi, de már hiába, mert a vihar közeleg… A szél egyre erősebben fúj, és Marty tudja, hogy ez csak az előfutár, és neki ki kell tartania, mégis…
A fogai kocogását hallgatva erőlködik. Menni kell… Felnéz. A kastély túl nagy, túl messze van, és ő most oly gyenge, egyre gyengébb… Az ablakban árnyak jelennek meg, mintha csak a múltjából bújtak volna elő. Legszívesebben beléjük markolna, szétszaggatná őket, ordítva vezetné le rajtuk a feszültségét, de nem lehet… Hiszen az egész élete egy színdarab, egy kegyetlenül reális dráma.
Megrázza magát. Jól átfagyott… A lábai hamarosan felmondják a szolgálatot, ha nem jut gyorsan meleg helyre. Össze kell szednie magát. Odafent sokan vannak, leginkább nőneműek, mindűkön ott van a sebhely, nem csoda, ha nem fognak örülni neki… Az egyik keze felemelkedik, és eltűnik a feje búbján, a másik keze a zsebében kotorászik, majd előhúz egy doboz cigit. Haját a szemébe húzkodja, mert tudja, hogy úgy nagyon szexis (()), majd rágyújt egy szálra. Elindul a kastély felé, a kapu előtt eldobja a csikket, kipróbálja a jól bejáratott mosolyát, aztán zsebre vágott kézzel belép…


          egyéb

A Mardekárba könyörgöm ^^