Josey


Valamiért mindenki azt képzeli, hoyg egy tanárnak soha semmilyen problémája nincsen. Tudják mit? Van. Sokszor olyannak kell lenned, mint egy szülő, igazságosnak, mint egy bíró, érzelmesnek, és megértőnek, mikor a hátad közepére sem kívánod más tetves, és rohadtul unalmas bajait.
Kit érdekel, hogy meghalt az anyád?
Az enyém is meghalt.
Kit érdekel, hoyg vert az apád?
Az enyém is vert.
Kit érdekel, hogy terhes lettél?
Én megöltem a gyerekemet.
Csillogó tükörként merednek a szemek, a darabokra tört olcsó szarságon, s a tenyér folyamatosan magába temeti az arcot, újra és újra. Egyedül a sehonann jött szisszenés töri meg a csendet, és a fejében cikázó gondolatokat, melyek cseppetsem alkotnak a fa gyökerekhez méltó rendezettséget. Mellkasa megemelkedik, súlyos lélegzet hagyja el az ajkak, melyekből kihajítják az árván méltatlankogó cigaretta szálat. Szívverése felgyorsul, teste hangjai elcsöndesülnek. Némán süvít végig füle melett a fáradt őszi szellő, mikor az alak feláll, és elindul a szobor felé.
Elindul, és reméli, hoyg csak egy kibaszott mókus, vagy valami dió nagyságú aggyal rendelkező állatka szórakozik vele. Nincs kedve mentegetőzni, nem is fog, de ahhoz meg végképp semmi kedve, hogy a jövőhéten ő legyen a pletykatéma a diákok, majd később a tanárok között. Fejét felszegi, s állát előre tolva, zsebretett kézzel indul a faragott kőbábúhoz. Ujjai finoman maguk köré fonják pálcáját, már-már lassan össze is roppanthatná, a hozzá tartozó erővel, mikor csúszás esés, és egy merő szerencsétlenkedés közepette a lábai elé zuhan egy diáklány. Arca fehér, szemei  nagyok, és csillogóak, karjai vékonyak, mégis a tekintete élettel teli - leszámítva a produkció hagyatékat.  Mellkasa ismételten megemelkedik, ujjai eleresztik a pálca markolatát, tenyerével homlokához kap, és lahunnyt szemmekl küzdi ki magából a megkönnyebbülés jeleit.
- Azt a kurva életbe... - kezében rögtön felvillan egy újabb cigarettaszál, s mikor zsebében kezd matatni, szemei kiszúrják a lába elé vetődött, M betűs öngyújtót. Arca rezdülés nélkül lefagy,, tekintete szugerája az apró értéktárgyat. Lehajol, és felveszi, csendben végig nézi, majd újra a lányra pillant. A kettő, valahogyan nem illik össze.
- Mondd, melyik Mirol ivadéka vagy?

Tisztán kivehető volt a márványpadlón fekvő árnyék mozdulataiból, ahogyan annak gazdája beletúr a feje tetején lévő kócmaradványokba, és egy pillanatig megszorongatja őket, mintha csak leakarná a fejéről tépni a bőrt. A mai nap sosem lehet jó, sőt, még csak jobb sem. A mai napon történt, az a bizonyos baleset az életében, amiről sohasem beszél senkinek, még a fáradt, vagy akár részeg pillanataiban sem. Sem a kutyájának, sem a megtépett kúrváknak, még saját magának sem a tükör előtt állva. Idegesen kezd el turkálni a sötétzöld- és szürke árnyalató kabátjának zsebében, keresi azt a rohadt gyújtót. Azt a fajtát, amit a sarki boltokban kapsz fillérekért, meztelen nőkkel, macskákkal, vagy hülye mesefigurákkal kidekorálva. Rég volt már - és de szép is volt - mikor ezüstszín gyújtóból éledt fel a sárga láng, s mikor édes szivarokat gyújtott meg ajkai között. Igen, azok az idők már régen elmúltak, azok az idők tették őt idegenné saját magától, azok az idegenek hazudtak neki éveken át, azok az évek azok, amikre egyáltalán nem akar emlékezni, még egyetlen öngyújtó erejéig sem. Nem akar, de emlékszik. És ez rohadtul...
Puff.
A kis szar műanyag hatalmas sebességgel vágódik neki a kőnek, törik szét apró darabokra, és  szórja szét a részeit az udvar részeiben. A tenyerek megemelkednek, betemetik a délceg arcot, a düh látványos táncot lej az arcizmokkal. Ajkai maguk közé csippentenek egy szálat, miközben az öve körül kotorászik. Hála az égnek, hogy ma nincs egyetlen órája sem, mert ha még az a rohadt pálcát is odafent hagyta az irodájában, akkor nem kétséges, hogy talán még levegőt is elfelejt venni. És még is megteszi.
Orrain szippant egy hatalmasat a hűvös szellőből, mintha csak benntakarná tartani a levegőt, hogy kiszámolja milyen sokáig tudja bent tartani. Szájából kiveszi a csikket, megfogja ujjai között, és körül néz a parkban.
Hihetetlen. Az emberek mindig csak a magányra vágynak, mindaddig amíg rá nem jönnek: mások nélkül, még egy szál cigarettát sem képesek meggyújtani...

A felkelő Nap fényénél, talán csak az édes mosoly adhat nagyobb meleget az emberek szívének. De a kérdés mindig csak egy marad: Te, vajon vissza tudsz e mosolyogni Rá?
Számtalanszor próbáltam már.
De sosem volt elég őszinte.
Némán bámulom a szavakkal játszadozó leányzót, mikor tekintetem a földre siklik. Fiatalság, bolondság, nem de? Elnyomva a cigaretta csikket a földön tartásom kiegyenesedik, megköszörülöm torkomat, majd ujjaimat összekulcsolva és megtámasztva térdemen várom válaszát. Fél szemöldökömet felvonva figyelem apró mozdulatait, az arcvonásokat, a hazugság apró jeleit fürkészve, amiknek minden alátámasztás végett semmi nyoma. Egyértelmű, hogy a lány nem hazudik. Hogy is tudna, ha ily őszinte mosoly csúszik fel kerekded orcáján, mint az előbbi. Mellesleg a diákok egészségügyi problémái egyébként sem az én reszortom közé tartozik. Ez senkire sem tartozik. Mindenki maga dönti el, hogy mivel mocskolja be a saját testét. Külsőleg, vagy akár belsőleg.
Kérdezni viszont szabad, és kell, mert ugye kérdések nélkül válaszok sincsenek, itt pedig mindenki azt akar. Válaszokat.
Hangom mély és finom nevetése lágyan töri meg a csendet, miközben kezemet felemelve dörzsölöm meg szakálltól érdesedett államat, de a komolyság már is magától foglal helyet újra arcomon.
- Ezen, még nem gondolkoztam.
Tekintetem a lány arcára ugrik. Ahogyan leül mellém, közelebbről is szemügyre veszem a fiatal, csodaszép vonásokat, azokat a vonásokat, amikért anno még mi is úgy odavoltunk. A csillogó szempárért, az édes mosolyért, a kivirul orcáért. Szemeim – őt követően – végig futnak a virágokon, amik számomra, csak jelentéktelen gaznak tűnnek. Rég volt már az is, mikor virágot adtam valakinek. És nem is szándékozom mostanában udvarlásba kezdeni.
Sem most, sem soha.
Kezeimet újra összekulcsolom, és lábaimra teszem, mikor felteszi a kérdését. Röpke, csak egy röpke pillanatra magam elé meredek komor tekintettel bámulva a földet, majd a lány zöldjeit, melyeket nem szándékozom elengedni a sajátjaimtól.
- Ez had legyen az én titkom.
Csend.
- Mi a neved?

Hol vannak már azok a dolgok, amikben eddig hittünk? Hol vannak a földön túli erők? Hol vagyunk mi?
Ujjaim körbefonják a pultra letett poharat, melyben az imént már másodjára rendelt lángnyelv whiskey hullámzik, mikor a pár székkel mellettem „támaszkodó” fickó, egy hatalmasat rácsap az öklével. Nem értem mit mond, pedig itt kajabál mellettem, kb. két méterre. Mégis szavai összemosódnak az elviselhetetlen bűz, és alkohol szag mámorával, melyet jócskán támogatott az utóbbi órában. Tudom.
Itt voltam.
Míg ő szinte holtra itta magát, én csak égő szemekkel bámultam a poharamban kavargó mézédes italt, vagy olykor az órára pillantva figyeltem mennyi ideje ülök már itt. No meg azt, hogy kedves barátunk egységnyi idő alatt, hány rövidet dob be magába.
Az előbb említett felállt, majd dalolászni kezdett – ordítozni kezdett – amire pupilláim kitágultak, és ujjaim akaratlanul is rátámaszkodtak orrnyergemre. Aprón sóhajtottam magamban, mikor belekortyoltam az italomba. Azt hittem a mézédes méreg elég lesz hozzá, hogy elviseljem a körülöttem megszületett eseményeket, de tévedtem. Nagyon is. Ennyit a tanítási idő után eltöltött, idilli, kora estéről. Bár, lehet, hogy túl nagy kérés lett volna, hogy végre szótlanul eliszogassak magamban, ha már nem találok jobb társaságot.
Tekintetem, még csak egy pillantást sem vet, rá. Nem. Semmi szükségem arra, hogy belém kössön, kötözködjön, vagy egyéb. Ez nem gyávaság, csak értelem. Ami ezen a helyen sokaknak nincs meg. A csapos lassan, de biztosan tessékeli ki az ismeretlen iszákost az utcára, aki elfogadva helyzetét, meg sem próbál ellent mondani. Nem is tud. Ahhoz, már réges-rég elitta az agyát. Újra belekortyolva italomba, szemem a falon kattogó órát kezdi fürkészni. A furán kifaragott mutatót, a cirkonyás betűket. Az ember minden másodpercben öregebb lesz egyel, de mire észre venné, már újra és újra öregebb lesz. Talán az emberek ezért is nem foglalkoznak az idővel. Szemeim ráugranak a csuklómra, melyen csupán a szíj nyomai látszanak.
Csak tudnám, hol hagytam el az órámat…

Az emberek hősre várnak. Olyanra, aki majd megmenti őket. Tudják minek hívják ezt? Reménynek. Mindenki abban bízik, nem a hősökben. Ha valaki mégis az akar lenni, hát rajta.
Álljon be a sorba.
Tekintetem visszaugrik a konok arcú Merlinre aki – bár nem olyan szép, mint a nap sugara – mégis könnyebben szemre vehető a hatalmas sárga golyóval ellentétbe. A friss szellő egy pillanatra megmozdul, arrébb fújja a cigaretta füstöt, és megtáncoltatja a leveleket. Némelyikük már sárga, és a földön pihen, de vannak köztük olyanok, akik még büszkeséggel kapaszkodnak. Miért? A vége úgyis ugyan az lesz. Ők is tudják. Akkor, mégis miért?
Hüvelyk és mutató ujjam között fogva a cigaretta csikket, szívom meg újra, majd fejemet finoman és értetlenül megrázva lenézek a földre, ahol a következőkben a hamut pöccintem le. A szürke por lassan azzá válik, amiből lett, mikor valaki megszólítja.
Professzor…
Lassan úgy érzem magam, mint aki túl van a negyvenen. Míg tekintetem a földön pihen, addig szemeimmel felnézve végigfürkészem az ifjú diáklány arcát. Ajkain széles mosoly húzódik, hajával a kacér szél játszik, és a szemei úgy csillognak, mintha csak gyémánt rejtettek el volna benne.
- Magának is – bólintok finoman állammal. Végignézve, ahogyan a lány kiveszi a zsebéből kezeit, íriszeim elbambulnak egy pillanatra. Mégis miféle tiszteletet érdemlek én?
Semmilyet.
Tekinteté a semmibe a lány újból megszólaló kedves és lágy hangja szakítja meg, mikor szemei újra felugranak a kerekded orcára. A kedves mosolyra.
Másik kezemet ökölbe zárva teszem a szám elé, és köszörülöm meg torkomat, elvégre is, most én vagyok az aki igazán zavarban érezhetné magát. Az új tanár, aki korán kel, és reggelente egy szál cigivel kezd. Remélhetőleg nem ez lesz, ami megmarad a fejében rólam. Remélhetőleg, semmi más nem marad meg rólam a fejében, minthogy én vagyok az új számmisztika tanár.
Testem kiegyenesedik, majd oldalra csúszva mutatom a helyet magam mellett. Mégsem küldhetem el. Megtehetném, de nem, Mert lány, mert diák, mert udvariasság, és mert olyan kedvesen mosolyog. Bár az én ajkaim csupán egy satnya félmosoly tudnak kivakarni magukból - kisebb-nagyobb sikerrel – mégis helyet adok magam mellett. Talán, ha végighallgatom egy fiatal diáklány csicsergését, nagyobb erővel kezem el a mai napot. Legalábbis nagyobbal, mint ez a szál cigaretta.
- Csak nem dohányzik, már ilyen fiatalon? – teszem fel felé fordulva a kérdés feltéve, ha már helyet foglalt mellettem. Ezek a szende szűzi mosolyok. Csupán pár évvel lehet fiatalabb azoknál, akikkel anno feledni próbáltam.

Emily és én nézzük A Szigetet

- Te, az a kocsi koppintás! Tiszta Batmobil! xD

 


Hűvös a reggel. Rég éreztem már ilyet. A Roxforti levegő friss illatát, amiről azt mondják, az ember sosem feledi. Én már kezdtem elfeledni. Azt reméltem, olyan lesz visszatérni, amilyen álmomban volt. Hogy melegség önti majd el a szívemet, és úgy mosolygok majd mindenen akár egy tinédzserlány. Tévedtem.
Ezen a helyen már nincs semmi, ami mosolyt csalhatna az arcomra. Vagy talán van, csak még nem vettem észre.
Halkan súgnak össze a fák, amiket tükör kék szemeimmel fürkészek. Mintha csak rólam beszélnének. Mintha csak rám mutogatnának. Okkal.
Zsebemből előbújik egy szál cigaretta, melyet markomba fogva gyújtok meg pálcámmal, s mikor a parázs felvillan a fehér dohány végén, a pálca visszakerül zsebembe. Lépteim megindulnak a szoborral szemközti padhoz, és helyet foglalva igazítok egyet a fejembe húzott fekete sapkán, mikor tekintetem felugrik a szobor arcára.
Ez a hely teljesen más, mint az előtt volt.
Már nem olyan kék az ég, már nem olyan zöld a fű, és már a madarak sem úgy énekelnek a fák ágain, mint akkor. De miről is beszélek, mikor volt már az?
Lassan több mint 10 éve.
10 hosszú éve.
Ha nem cseszem, talán most a saját fiam jelentkezne az órámon. Vagy talán a saját lányom sutyorogna a többiekkel együtt. Talán. Fogalmam sincs mit tettem volna most, ha apa lennék. Engedjem vissza a gyerekemet ide? Bár kitudja...lehet, hogy akkor én is azok közé tartoznék, akiktől most félteni kell őket. Azok közé kellene tartoznom, de ők már rég elfelejtették már azt a nevet, aki akkor...
Nem érdekes.
Ajkaim maguk közé szorítják a cigarettát, csókként ölelik körül, megszívják.
Benntart, letüdőz, benntart.
Kifúj.
A kora őszi szellő felkapja a füstöt, és táncot járva velük, viszi őket a magasba. Végig követem a mozdulatot, egészen fel a fellegekig. Hunyorgok.
Azok a fránya első napsugarak…

Írtam hozzá, a "változás" dologról meg annyi, hogy lényegében az, hogy megtudta, hogy a családi háttér - szóval a Halálfalói munka - az ami kötelezi, és, hogy ez milyen következményekkel jár. De szólj, ha valami még nemstimmel ♥

         Alapok

jelszó || "Szótlanul tették meg az utat Roxmorts határáig."
teljes név || Kirk Nicholas Cieritt
becenév || Kirk
nem || férfi
születési hely, idő || 1966. június 24.
kor || 32
vér || félvér
iskola || Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola
évfolyam ||
szak ||
munkahely || jelenleg nincs, kérvény alul található


         A múlt



Korai volt még az idő. A nap sugarai épphogy be-bevilágítottak a kitárt ablakokon. Behozták magukkal a friss levegőt, amit a harmatos fűszálak teremtettek magukból. Semmi más nem világított a szobába, csupán a lassan felkelő nap fénye. Pirkadat volt, és egy alak igazgatta nyakkendőjét a tükör előtt.
Én…
Szemeimet lehunytam egy pillanatra, mikor megéreztem a hátamon végigfutó, hűvös hideget, mely apránként beárasztotta az egész szobát. Kezeim felcsúsztak a nyakkendő csomójához, és egyre szorosabbra húzták. Legszívesebben megfojtanám magam.
Elmondom miért…

Szent Iván éjjelén születtem. Pont akkor – hmm – úgy mondanám, mikor a föld teljes sötétségben van. Mikor még bízol a mában, de már reménykedsz egy holnapban. A szüleim – Nicolas Randon és Adrienne L’Moun – aznap éjjel maszkabálban voltak. Bár nem emlékszünk rá, mégis elsőre megismerjük azt, aki a világra hozott minket. Én sosem láttam elsőre anyám arcát, és utána sem.
Soha többé.
Nem volt ereje, hogy levegye a maszkot az arcáról. Az utolsó lehelete abba fáradt, hogy a karjai közé szorítson. Pedig gyönyörű nő volt. Nem láttam soha, de tudom. Csak bele kellett néznem apám tébolyult szemébe. Ezután az este után, gyakorlatilag emberi roncs lett. Eltűntetett minden egyes képet, ami Róla készült. Minden ruhát, minden tárgyat, minden fésűt, az összes hajszállal együtt. Bedobálta őket egy ládába, és a padláson rejtegette.
Emlékszem, mikor először megütött.
Mikor benyitottam, és feltártam az egyik ládát. 4 voltam, de olyan gyűlölettel, még sosem nézett rám senki. Soha senkitől nem fájt úgy a verés, mint tőle. Még a mai napig érzem az öklét. A tenyerét. Az arcomon, a hátamon, a karomon. A sokat várt gyermeke, egyszerre rémálommá vált. Ezek után lakatra zárta az ajtót. Sosem nevezett fiaként. Talán még a nevemet is úgy adta, hogy felcsapta a szótárt. Vagy anyám akarata volt. Fogalmam sincs. Sosem beszélt Róla. Viszont rengeteget bámult ki az ablakon. Azon az emeleti ablakon, amelyik a szobájukból nyílt. És amelyiken 6 éves koromban kivetette magát.
Rokonok?
Apám mind elzavarta.
Talán ők voltak, akik legjobban örültek a halálának. Elhamvasztották, és bevágták egy urnába. Végül is, ennyi telik az emberektől.
Ezek után intézetbe kerültem. Bezártak. Ahogyan anyámat a sírfalak közé, ahogyan apámat egy urnába, úgy engem a Szent Brútuszba. Falak, rácsok, drótkerítés közé. Emlékszel arra a srácra, akire mindig mutogattak? Akivel soha, senki sem beszélt? Aki ott gubbasztott a sarokban? Igen, az voltam én. Te pedig az, aki engem dobált, engem rugdosott, és rám mutogatott. Milyen kicsi a világ!
Vagy csak én voltam túl kicsi a nagy világban…
Ám hamarosan nagyobbnak érezhettem magam. Nagyobbnak kellett volna éreznem magam. Erősebbnek, többnek. Legalább azért, mert volt egy rokonom. Előbukkant a semmiből, és elvitt magával. Eleinte szó sem esett a piros pecsétes levélről. Csupán később. A nyár utolsó hónapjában. Az előtt volt más is, ami igazán felkeltette a figyelmemet. Bár lehet, hogy másoknak megszokott volt, hogy vannak egyes emberek, akik kés helyett pálcát hordanak magukkal önvédelmi fegyverként, baglyokkal leveleznek email helyett, és Londonnak egy olyan részén laknak, amit én még sohasem láttam. De térjünk vissza az idegenkedő fickóra, aki elhozott a Brútuszból.
Fransisco L’Moun, anyám testvére volt. Elmondta, hogy azért nem tartotta anyámmal a kapcsolatot, mert anyám kvibli volt, és ez az ő családjukban, hatalmas szégyent jelent. Ráadásul ahelyett, hogy anyám, elfogadva tűrte volna ezt a sorsot a családja mellett megbújva, inkább hozzáment egy muglihoz, aki később elmebeteg lett, és megásta magának a saját sírját. Figyeltem azt az embert. Minden egyes mozdulatát, minden egyes mimikáját. A lángoló szemeit, a kimért beszédét.
Ő lett a második apám.
Leginkább egy 18. századi nemeshez hasonlított az én szememben. Olyanra, aki mindig a kalózok ellen harcol a mugli mesekönyvekben.
Mugli.
Észre sem veszi az ember, mikor új szavakat használ, nem de?
Mondhatnám azt, hogy ez a szó, a maga néhány betűjével gyökerestül felforgatta az életemet, és én is olyanná váltam, mint a 18. századi nemesek a meséimben. Valószínű, hogy van valami összekötő a két világ között, hiszen itt is a vér különbözteti meg az egyik embert a másiktól. Rám adták anyám nevét, és így kerültem be a Roxfort falai közé is.Lassan kezdtem egy herceghez hasonlítani, és senki sem tudta, hogy a vérem nem is olyan tiszta, mint amilyennek az szánva volt.
Megváltoztatták a stílusomat, a járásomat, a beszédemet, a mimikáimat! Minden egyes kis lépést ezen túl más emberek szerveztek az életemben, miközben én egy varázsló iskola diákjaként tanultam. Hihetetlen volt.
Néha még a mai napig nem hiszem el.
Sokszor éreztem azt esténként az ágyamban, hogy az egész egy álom. Hogy kell lennie valami kis kapunak ebben a csodálatos életben. Volt is.
Míg vidáman éltem életemet az iskolán belül, míg egyre szaporábban forogtam a lányok után, míg egyre kimértebben tettem különbséget, otthon, valami teljesen megváltozott. 16. életévem nyarán kezdődtek. Egyre többször járt egy különös idegen a házunkba. Egyre többször beszélgettek velem. Velem, rólam és a lányokról. És akkor jött Ő. Életem megrontója, az alma a Tudásfájáról, az szapora dobogás, a tíz centi a föld felett. Első látásra beleestem egy angyalba, aki engem, egyszerű halandót, sosem szeretett. Tudom, éreztem. Pedig én akartam őt. Mellette voltam. Mosolyogtam rá, elhalmoztam mindennel. Álompár voltunk, a két család szeme fénye, de mégis mindenki suttogott a hátunk mögött. Vége lett az év végi hajrának, elsodort minket az eljegyzés, és az esküvő. Angyal volt, hófehérben. Angyali ördögként mosolygott a fátyol alatt, de a szemei… Sosem csillogtak úgy, ahogyan én szerettem volna.
Aztán jött a kiskapu. Amikor egyetlen pillanat alatt elfogynak alólad a puha felhők. Ahogyan felnőttem ebben a családban, semmi sem tűnt fel. Játszottam a naiv herceg szerepét, amit rám írtak. És csak 18 évesen értettem meg, mit jelent igazán a vérem. Mikor közölték velem, hogy minek szánnak, hogy halálfalóként kell leélnem életem további részét, és ezt az elején senki sem közölte. Hirtelen felnyíltak szemeim. Hogy hová kerültem. Abban a pillanatban, mindennél jobban vágytam volna a Brútusz falai közé. Ez volt az a pont, mikor az életem visszaforgatta magát a kezdetekhez, és azok alá. Hihetetlenül dühös voltam. Mindenre, és mindenkire. Elfelejtettem szeretni, elfelejtettem érezni, elfelejtettem, hogy ki vagyok, és már csak az lebegett előttem, hogy ki lettem. Erőszakossá váltam, egy vadállattá, akit sosem láttak azelőtt.
S egy éjjel megkoronázta sorsomat az erőszak.
Az én angyalom gyermeket várt. Még egy tündéri gyermeket, akit hiába akartam, sosem tudtam úgy szeretni ahogy akartam. Nem engedtem magamnak. Saját magam rabja lettem. Aznap este drága Viktóriám vöröslő ajkai megnyíltak. Életében először beszélt velem olyan hangon.. És utoljára.
Csak meglöktem a lépcsőn.
Csak megszorítottam a karját…
Csak utána akartam nyúlni…
Meghalt. Én öltem meg..
NEM!! Baleset volt!!
Nem..nem.nem.nem.nem.
Emlékszem a pillanatra, mikor saját tenyereimbe bámultam. Mikor a tenyerek lassan megemelkedtek, és elborították arcomat.
Eltűntem. Semmit sem hagytam magam után. A saját gyávaságom kísért végig az utamon. Csecsemőként bőgtem végig minden egyes éjszakát. Eldobtam magamtól a nevemet, a pénzemet. Azt ami valójában nem is volt az enyém. Nem akartam más lenni, csak az a félvérű srác a Brútuszból., de az elkövetkező háború hamar elszívta a lábam alól a talajt. Semmit sem tarthattam meg abból, ami a vagyonomat illeti. Munkát kellett keressek, és erre legalkalmasabbnak a Roxfortot találtam. Talán visszahozzák a diákéveket. Vagy talán a vesztembe rohanok. Nem vagyok hős. Itt mindenki arra vágyik. Harcolni akarnak. Én nem harcolok, se jó, se rossz oldalon, csupán magammal,de keresnek.
Keresik…
Senki sem tudja mi lett Nicolas L’Mounnal, csak én.
Mindennap látom, mikor belenézek a tükörbe…
Legszívesebben megfojtanám magam, de nem merem.
 



         Jellem

Az utóbbi 3 év teljesen felette őt. A magány szép lassacskán körberágcsálta, nincs senkije, akibe támaszkodhatna, vagy kapaszkodhatott volna. Az alkohol és a bájitalok apránként elvitték az életét, a felesége halála után örömlányokkal kezdte keresni magának a boldogságoz, mondhatnánk úgy is, hogy van egy olyan elmélete, rémálomra rémálom a gyógyír. Lelkileg egy emberi roncs, ám ugyanakkor, sokban szemétládának bizonyul. Elhagyták az érzései, beleszorult az önsajnálatba, képtelen bárki problémáját is meghallgatni anélkül, hogy a sajátját ne helyezze előtérbe. Nem bízik az emberekben, nem érdekli az emberek érzései, ő csak van és teszi a dolgát. Tudja, hogy ez így nagyon nem helyes, de mégis gyáva tenni ellene bármit is. Nem jópofizós, kerüli a hangos társaságokat, bár elbeszélgetni ellehet vele egy bizonyos pontig. Néha sírna bánatában, néha pedig senkit sem kívánna még a háta közepére sem. Gőgös, sokszor fárasztó lehet, ahogyan hozzááll a dolgokhoz.

         Apróságok

mindig ||
                      
# friss könyvek illata
# magány
# düh
# maszkok
# szerelem


soha ||

# bezártság
# menekülés
# düh
# származás
# szerelem

dementorok ||  hűvös, fagyos érzés kapja el, mintha csak egy hűtőszekrénybe zárták volna be, ledermeg, ajka belilul, fogai vacogni kezdenek.
mumus || Legtöbbet visszatérő rémálma, hogy maskarába öltözött maszkos emberek üldözik. A mumus minden bizonnyal egy milyen alakot venne fel.
Edevis tükre ||  a régi önmagát látja benne
titkok ||

# bár nehéz elfogadnia, mégis az ő hibájából halt meg a felesége, és gyermekük
# Iskolás éveit végig abban a "hazugságban" élte, hogy aranyvérű családból származik, sokan még ma is így tudják
# Utóbbi időben Pszichológushoz járt


rossz szokás ||

# sokszor dörzsöli az állát gondolkodás közben
# semmibe bambulás
# hirtelen harag


         A család

apa || Nicolas Randon , halott , mugli
anya || Adrienne L' Moun ,  halott , arany (kvibli)
testvérek ||  nincs
családi állapot || Victoria, halott
állatok || fekete bagoly

Családtörténet ||
Anyám aranyvérnek születet, ám a sors nem adta meg neki, hogy ezt ki is használja. Kvibli lett, és végső elkeseredettségében hozzáment egy muglihoz. Később anyám rokonsága vett magához, és beadták a mesét, hogy valóságos tiszta vérű fiúcska született a családban. Feleségem halála után eltűntem, és nevet változtatattam, hogy most "normális" félvérként éli életét.
 


         Külsőségek

magasság || 185 cm
tömeg || 65 kg
szemszín || kék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || régebben úgy festett, mint egy herceg a meséből. Sima arcbőr, göndör szőke fürtök. Ám eltűnése után ennek véget vetett, levágta a haját, és szakállat növesztett így most már egészen átlagos figura lett belőle. Korához viszonyítva idősebbnek néz ki.
kinézet || Nem túl magas, nem túl izmos, nem túl tökéletes. Arcának szép formái csupán csak akkor látszanának, ha nem takarná el az enyhe borosta, és a körszakáll, amit az utóbbi időben növesztett. Haja rövid, ám mégis kunkorodik kissé a vége. Szemei csillogóak, ajkai teltek. Járásán meglátszik a család munkája, ám mégis próbál visszazökkenni, és kicsit enyhébben játszani a vonásokkal.
egészségi állapot ||  semmi probléma


         A tudás

varázslói ismeretek || Diák éveit a roxfortban töltötte, igen kíválló eredménnyel. Legfőkképpen a gyógynövénytanhoz ért, terveibe volt véve az egyetem is, ám a sors nem így szánta neki. Ismer néhány sötét varázslatot, ám nem alkalmazza őket. Patrónusa egy kutya.
felvett tantárgyak ||
mugli képzettségek || gitár , zongora
pálca típusa || 13 hüvelyk, tiszafa, egyszarvú szőr maggal
különlegesség ||


         Szerepjáték-példa

Hát amennyi az előtöriben van, de ha az nem elég akkor felfedem valómat


         Egyéb

Hát megpályáznék egy tanári állást a roxfortban, ha lehetséges