jelszó || Dumbeldore átka mindenkit utolér
teljes név || Célia Isobel Carex
becenév || Sziszi (CC)
nem || nő
születési hely, idő || London, 1977. február 17
kor || 20
vér || sár
iskola || Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola
                    Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály
évfolyam || másodéves
szak || gyógyító
munkahely || -



        



 
Gyerekkor
Mondhatni burokban nőttem fel. A családom pontosan olyan, ahogy a nagy könyvben le van írva. Még csak a halállal sem kellett szembesülnöm gyerekként, hisz a nagyszüleim remek egészségnek örvendtek. A szüleimet nagyon szeretem, és rengetegetek köszönhetek neki, de valamiért az első perctől kívülálló voltam. Valamiért állandóan azt éreztem, hogy nem illek bele a családba, és ezen kortársaim sem könnyítettek. Távolságot tartottak tőlem, általában csak ültem a játszótéren egyedül és figyeltem a többieket. És ezen később az iskola sem segített.
Öt éves voltam mikor megszületett az öcsém, és az első komolyabb változást ő hozta az életembe. Neki hála fontosnak éreztem magam, úgy képzeltem én vagyok a második anyukája, és mindent meg kell tennem érte. Ez a mai napig nem változott, azt leszámítva, hogy Oliver sokkal életrevalóbb nálam, sokkal jobban beleillik a családi képbe, mint én.
Sosem voltam szép kislány. Hosszú szőkés hajam, sosem volt elég fényes, ráadásul mindig szanaszét állt, és kellően szőke sem volt ahhoz, hogy amiatt vegyenek észre. A ruháim sehogy sem álltak rajtam, pedig anya mindig mindent ennek érdekében, de akárhogy szabta varrta őket, úgy festettem, mint egy lelenc. Vékony voltam és alacsonyabb a társaimnál. És valamiért más, egy csodabogár…

Roxfortos évek
A Roxfort Expressen ültem egyedül, egy hatalmas kupéban, mikor nyílt az ajtó és barátságos szemű szőke fiúcska lépett be ér rám mosolygott.
- Szia, szabad ez a hely?
- Persze.
Ő pedig leült velem szembe.
- Cedric vagyok, Cedric Diggory.
- Célia Carex – mutatkoztam be én is bátortalanul.
- Örülök, hogy megismerhettelek Célia, te is most kezded az első éved a Roxfortban?
- Igen.
Tőmondatokban válaszoltam, ami tőlem teljesen normális volt, de Cedricet nem tántorítottam el, kedves volt hozzám és olyan szépen mosolygott. Ő nem tartott tőlem.
- Hello! – rikkantott be egy vörös lobboncú lány – Van itt még két szabad hely?
De meg sem várta a választ már le is ült, magával rángatva egy fekete hajú fiút.
- Én Agnes vagyok, ő pedig Thomas – folytatta – Most kezdjük meg a tanulmányainkat itt, hú már nagyon izgulok. Ti is elsősök vagytok?
És Agnes csak beszélt, és szinte levegőt sem vett. Thomas csak apró mosoly kíséretében intett nekünk, hogy üdvözöljön, meg sem kísérelte Agnesbe folytatni szót, biztosan már régóta ismerik egymást.
- Cedric – mutatkozott be ő is – Én is első éves vagyok.
- Célia, és én is.
- Juj ez nagyon remek! Na és ti melyik házba szeretnétek kerülni? Nekünk Thomasszal teljesen mindegy, csak egy helyen legyünk, ugyanis mi már születésünk óta ismerjük egymást. A szüleink még a Roxfortban ismerkedtek meg és azóta is jóban van a két család és Godric Hollowban élünk
- Én csak a Mardekárba nem szeretnél kerülni.
- Juj tényleg, oda én sem! Na és te Célia?
- Nem tudom – és lesütöttem a szemem.
Fogalmam sem volt pontosan miről is beszélnek.
- Nem tudod? Talán mugli születésű vagy?
- Mugli?
- Te tényleg az vagy! Hú ez nagyon érdekes, még sosem beszélgettem nem varázslóval.
- Agnes – szólalt meg végre Thomas is, annyira megnyugtató hangja volt. Agnesnek szinte a gyökeres ellentéte – Szóval akkor te csak most értesültél, hogy létezik egy mágikus világ?
Némán bólintottam.
- S akkor te tényleg nem tudod mit jelent az hogy mugli? – Agnes továbbra sem akart témát váltani, és kezdtem magam kicsit kellemetlenül érezni, szóval itt is kívülálló vagyok.
S leszegett tekintettel csóváltam a fejem.
- A mugli azt jelenti, hogy varázstalan emberek – magyarázott Thomas míg Agnes csak hüledezett, hogy ezt sem tudom, mikor megszólalt újra Cedric.
- Célia, mi az a televízió?
Nagy szemekkel néztem rá, de még a kérdést is alig fogtam fel, Agnes már meg is szólalt:
- Te nem tudod? Azt még mi is tudjuk.
És akkor elkezdtünk nevetni. Ettől kezdve az egész vonatút sokkal veszélyetlenebbül telt és életemben először tényleg azt éreztem, hogy nem vagyok kívül álló, hogy itt nem vagyok csodabogár. Aztán pedig mind a négyen bekerültünk a Hugrabugba és a legjobb barátokká váltunk.

A Roxforti évek nem voltak túlzottan események dúsak a számomra, de beleszerelmesedtem a mágusvilágba. Számomra, aki mindig is szerette a csodákat ez egy mesebirodalom volt, mint egy hatalmas álom. Az elején féltem, hogy bármikor felébredhetek belőle, és akkor szerte fog foszlani minden, ami széppé teszi az életem.
Az első évem egy pillanat alatt elrepült, hisz olyan volt minden mintha egy újszülött lennék. Még mindenre rácsodálkoztam és ismerkedtem mindazzal melyről még csak olvasni sem olvastam soha. Sokkal csodálatosabb volt itt minden, mint az a könyvekben le van írva. A muglik el sem tudják képzelni, milyen páratlan világ él mellettük.
A kvartettünk olyan volt számomra, mint a négy testőr. D'Artagnan akármennyire vált a csapatrészévé,ő mindig is kívülálló maradt, így éreztem magam sokszor én is. Hiába fogadtak el teljes mértékben, hiába töltöttük minden percünket együtt, valamiért néha azt éreztem, hogy a mugli származásom befolyással van rájuk, főleg Agnesnél. Thomasszal nagyon jókat tudtunk beszélgetni, de ezek az alkalmak nagyon ritkák voltak, ő inkább a csendesebb kasztba tartozott akárcsak én. Cedric volt az, akivel közel kerültünk egymáshoz, de a barátságot sosem lépte át a kapcsolatunk. Ő tipikusan az a fiú volt, akit egy magamfajta lány nem kaphatott volna úgy sem meg, így soha nem is néztem rá máshogy, mint arra, akit elsőként megismertem ebben a világban.
Az évek csak szálltak el mellettünk, és alig változott valami, egyre idősebbek lettünk, Agnes egyre nagyobb szájúbb lett, Cedric egyre népszerűbb, Thomas egyre okosabb, biztos vagyok benne, hogy az ő nevét egyszer még hallani fogom valahonnan, én pedig egy keveset azért nyíltam. Már nem éreztem, azt hogy sehova sem tartozom, de a többiek mellett ugyanolyan láthatatlan maradtam.
Aztán mikor negyedikesek lettünk, valami változott. Sokat beszélgettünk erről a többiekkel, de ők nem érezték. Valami nem stimmelt, valami nagyon nem stimmelt, csak nem tudtam megfogalmazni pontosan mi, de olyan volt… mintha az iskolába beköltözött volna a gonosz. Sokat hallottam már Harry Potterről, így nem volt meglepő a neve és története, tudtam, hogy ő pusztította el Tudjukkit, de mégis mikor először ránéztem, a hatalmába kerített valami, valami rossz. Agnes csak nevetett rajtam, mikor az aggályaimmal traktáltam, mert akkoriban még úgy véltem,hogy maga Potter, Tudjuk ki, hogy nem elpusztította, hanem magába szívta. Persze visszagondolva tudom, hogy butaság volt, de Harry megérkezésével tényleg minden évben történt valami.
Aztán elérkezett a RBF vizsgáimnak a tanéve, de ez az év egy sokkal nagyobb esemény miatt volt fontos a számomra. Oliver, az öcsém is kapott egy levelet a Roxfortból. Ő is varázsló. Mikor megtudtam, annyira boldog voltam, az öcsém is megismerheti mindazt a csodát, amit én és talán újra kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz, de nem sokkal később inkább azt kívántam, bárcsak soha nem kapott volna baglyot. Ugyanis egy Baziliszkusz siklott a kastély falai közt. Nagyon aggódtam Oliverért, és egyet értettem anyuékkal abban, hogy jobb volna, ha kivennék az iskolából, de mint tudtuk ez lehetetlen, hisz nem azért tanuljuk a mágiát, mert nincs jobb dolgunk, hanem mert kordában kell tudnunk tartani az erőnket. Aztán hála az égnek, nem történt egyikünkkel sem semmi baj. De ahogy tavaly is, ebben az évben is előjöttek ezek a furcsa érzések, csak néha olyan volt, mintha már irányítanának is. Előfordult, hogy egy-egy kósza gondolattal vezérelve inkább a hosszabb úton mentem a kijelölt úti célom felé.
Aztán Sirius Black lázban égett mindenki, a furcsa megérzések pedig érdekes módon nem jelentkeztek. Pedig már kezdem azt hinni, hogy kis vészcsengőm erősebben jelez nekem, mint másoknak. Egy röpke pillanatig elhittem, hogy valamiben különlegesebb vagyok másoknál, de mikor a kastély falai közt mászkált egy hidegvérű gyilkos, mégsem csengetett. Nem csinált semmit.
Legnagyobb meglepetésünkre végzős évünkben nálunk rendezték meg a Trimágus tusát, a Roxfort adott otthont ennek a páratlan rendezvénynek, és Cedric lett a bajnokunk. Annyira büszke voltam rá, de kis harang megint ott csilingelt, és azt kiabálta, hogy ne engedjen őt versenyezni, de elhessegettem ezeket a gondolatokat… Bárcsak ne tettem volna. Talán, ha figyelmeztettem volna, még ma is élne. De nem tettem. Hisz mi baja eshetett volna?  A népszerűsége még hatalmasabbat ugorik? Ami meg is történt, és amiatt csak nagyon ritkán tudtunk leülni beszélgetni, alkalmam sem nagyon volt rá, hogy elmesélhessem neki az aggályaimat. Hiányzott. Ráadásul Agnes és Thomas is egymásra találtak, ahogy azt sejteni lehetett, így eléggé egyedül maradtam. Aztán mikor a legkevésbé sem számítottam rá, belépett az életembe Alex. Ő Beauxbatonsös volt és neki köszönhetően megismertem a szerelmet. És neki köszönhettem, hogy sikerült átvergődnöm a gyászon.

Főiskolai évek
Alex elvitt magával Franciaországba.  És soha olyan boldog nem voltam, mint akkor vele. Annyira csodálatos volt, mintha egy filmben lettem volna, rohangáltunk a tengerparton, játszottunk mosogatás közben, megmutatta mennyire jó dolog festeni, hogy ott az ember fantázia szárnyalhat akár egy madár és nincs senki, aki visszafoghatná, tanított franciául és bevezetett a művészetek és gasztronómia világába. Tanított és megváltoztatott engem. Egy olyan énemet hozta ki, aminek a létezését mindig csak képzeltem, de nem gondoltam, hogy valóban ott is van. De ott volt, és mindezt Alexnek köszönhettem.
Egy fél éve szakítottunk, egyrészről mert már kihűlt a kapcsolatunk, másrészről mert Alex nem akart továbbra is Angliában maradni, én pedig nem akartam elmenekülni innen, még akkor sem, ha tudtam, hogy veszélyben vagyok, de az öcsém miatt maradtam. Mert hiába már tizenöt éves, nekem mindig is a kisöcsém marad, akire vigyáznom kell.
A Roxfort után egy ideig Alexszel Franciaországban voltunk, én pedig halasztottam egy évet, miután végre letettem a RAVASZ-t így a Mandragórába mehettem tanulni, hogy egyszer majd gyógyító lehessek. Szörnyű átélni, ha valakit idő előtt elveszítünk, és ez ellen tenni akarok. Cedric halála után nekem is kellett egy hosszabb időszak, mire igazán összeszedtem magam, ezért is várattam a vizsgám. Akkor nem tudtam koncentrálni rá.
Fél évet töltöttem Franciaországban aztán haza húzott a honvágy, akkor még Alex is velem tartott, és ami a legérdekesebb a számomra, hogy aznap este mikor újra London utcáin gyalogolhattam találtam rá Zeuszra, az én hatalmas dán dogomra. Ott kóborolt az utcán magányosan, és szinte azonnal kialakult köztünk egy szétválaszthatatlan kapocs, mely a mai napig él.
Kellett nekem az évhalasztás. A Roxfort elvégezése után nem tudtam volna azonnal tisztességesen teljesíteni a Mandragórában. Kellett nekem az a plusz egy év, hogy felnőjek a feladathoz. Sosem gondoltam volna, hogy már elsőben is ott leszünk a gyógyítók mellett, de ott voltunk. Naivan álltam hozzá a szakmához, és tudom, hogy ha fiatalabban kerültem volna ide, akkor nagyon hamar feladtam volna. Itt ismerkedtem meg Rubyval. Azaz itt lettünk jóban, mert ismertük egymást, hisz alattam járt eggyel, és ő is Hugrabugos volt, akárcsak én, de valahogy az együtt töltött hat év alatt, sosem beszélgettünk igazán, de sors összehozott minket, méghozzá egy közös kollégiumi szoba kíséretében. Az nem volt elég, hogy ugyanarra a szakra jártunk, azt akarta, hogy ennél is szorosabb szálat alakítsunk ki, és nem is tévedett, nagyon jóban lettünk. A közös szobának igaz, nem sok értelme volt, mert kezdetben én tartózkodtam ott keveset, Alex miatt, később pedig ő, Daniel miatt.


Egy hosszú éve tudom, hogy egyszer el fog jönni ez a nap…
Anyuéknál vagyok. Elbúcsúzom tőlük, ahogy az Öcsém is tette…
Két bőrönd és néhány doboz vár rám lent a bejártadban. Elköltözöm. Itt hagyom az otthonom és vissza sem jöhetek, mert veszélyes lehet anyáékra nézve. Oliver nem tudja, ő már elment, elbúcsúzott, de én még itt vagyok és én hoztam meg ezt a döntést. Az a legjobb, ha anyuék semmit sem tudnak mindarról, ami történik, és nem akarnak velünk folyamatosan kapcsolatot tartani. Így legalább nem aggódnak értünk és biztonságban is vannak.

Drága Anya, és Apa!

Nyilván az üres, bevetett ágy és hiányom feltűnése miatt, észrevettétek, elszöktem. Ne aggódjatok, vittem magammal több ruhát, és utólagos engedelmetekkel egy kis eledelt is bátorkodtam elvenni a hűtőszekrényből. A hatalmas sátrunkat is eltettem, hisz valahol aludnom is kell, és pénzt pedig nem akartam elvenni.
Mint tudjátok Voldemort hatalomra tört, és mind azokat, akik nem felelnek meg az elvárásának, meggyilkolják, vagy az Azkabanba zárják, és én ebbe a csoportba tartozom. Titeket nem fenyeget veszély, számukra csak muglik vagytok, nem foglalkoznak veletek, nem vállalhattam azt a kockázatot, hogy bajba sodorjalak titeket, származásommal, így elszöktem. Egy darabig nem fogtok látni, sőt levelek se fognak érkezni tőlem, el fogok tűnni a világ szeme elől, így a Ti szemetek elől is. Sajnálom, hogy így alakult, de vissza fogok jönni, és épen egészségesen.
Szeretlek titeket:

Oliver

Az öcsém levele… Velem ellentétben ő mindig is elég bátor volt ahhoz, hogy a saját útját járja és elment. Tudtam, hogy menni fog, megbeszéltük, de akkor is aggódom érte és láttam anyun mennyire kiborult mikor elolvasta. Nem akarom, hogy szenvedjenek miattunk, de még sem akarom megfosztani őket a közös emlékektől, hisz azok fontosak.
Zsebre rakom a levelet. Az utolsó életjelet, amit Oliverről tudok.
- Kicsim, biztos, hogy nem maradsz vacsorára? Nem kell annyira sietned – szólal meg a hátam mögött anyu.
Annyira szeretném azt mondani, de maradok, de akkor képtelen lennék elmenni. Én nem vagyok olyan erős, mint Oli, vagy lehet, hogy ő sem volt eléggé az, nem tudom szemtől szembe elbúcsúzni, mert ő is tudta, hogy ez mennyire nehéz.
- Nem, köszönöm. Sok dolgom van még.
- Ugye tudod, hogy bármikor haza jöhetsz, mert ez a ház az otthonod marad – és átölel, nekem pedig kicsordulnak a könnyeim. Nem jöhetek haza…
- Persze, hogy tudom. Anyu, annyira szeretlek.
- Én is szeretlek, bogaram.
És miközben ott vagyunk egymás karjaiban elvégeztem rajta a bűbájt. Megváltoztatom az emlékeit. Mindent elfelejtettek vele, ami varázslóvilággal kapcsolatos, arról hogy a lánya és fia is mágikus erőkkel bír, hogy létezik egy hely, ahol minden más, mindent, ami veszélybe sodorhatja őket. Egyedül annyit fognak tudni, hogy Franciaországban egy bentlakásos iskolába járunk mindketten, és csak nagyon ritkán küldhetünk és fogadhatunk leveleket. Idén pedig jóval hamarabb kellett visszamennünk, nem tudtuk itthon tölteni az egész szünidőt.
S apu emlékeivel is ugyanezt teszem. Így a jobb. Nem tudnak semmi a varázslóvilágról, akkor nem érheti őket baj és nem is kell aggódniuk értünk, hisz ki tudja, hogy mi lesz, ha bármi rosszabbra fordul, akkor… Nem. Nincs akkor. Oliver megmondta nekem, hogy minden rendben lesz és hiszek neki. Kettőnk közül mindig is ő volt a bátrabb és a felelőtlenebb is… ezért is féltem, annyira. Vajon mi lehet vele? Anyuék válláról levettem a terhet, de ki veszi le az enyémről?

Háború
Fogalmam sincs mi lesz velem.
Mugli származású vagyok. Üldöznek minket.
Megkezdem a második évemet a Mandragórában, még ha veszélyes is. Egy hónapja vettem magamnak egy lakást, rajtam és Oliveren kívül senki nem tudja, hogy létezik. Londonban van. Mugli környéken. Ha baj lenne, ott elbújhatok és ha kell minimálisan használom csak a mágiát, de nem szeretném elhagyni a varázslóvilágot, idetartozom, nekem itt a helyem.
Fogalmam sincs mi lesz velem.

Félek.




        

Visszahúzódó és szótlan kislány volt, hatalmas önértékelési problémákkal.
Ezek a tulajdonságai az évek elteltével kicsit javultak. Könnyebben barátkozik, többet beszél, és már elhiszi magáról, hogy nem egy rút kiskacsa, de úgy véli, a hattyúhoz még messze van, nem is fog odáig soha eljutni.
Barátságos, de nehezen nyit, sok idő kell ahhoz, hogy igazán megismerhesse az ember, de őszinte és nyíltszívű.
Sokat mosolyog, de néha csak a szája, a szeme nem. Inkább elfojtja magában a bánatot és a külvilágnak azt mutatja, hogy minden rendben van, még akkor is mikor nincs.
Szeret álmodozni, és szeret beletemetkezni a festésbe vagy egyéb kreatív munkákba.
Imádja a természetet és szőrös állatokat.
Általában nagyon figyelmetlen, nem embertársaival szemben, hanem saját magával szemben. Néha csak bámészkodik és neki megy valaminek, vagy elfelejti megfogni a kalapját a nagy szélben.
A legtöbbször csak csendes megfigyelőként van ott egy társaságban, ezért sokszor azt sem tudják róla, hogy létezik.
Nem szeret veszekedni, kerüli a konfliktusokat, általában inkább behódol.
 


        

mindig || Zeusz, Oliver, festés, csodák, mágusvilág, virágok
soha || háború, vérgyűlölők, keserű tej, csúszómászók, bunkó férfiak, nővérkés viccek
dementorok ||  Cedric holtestét látja, ahogy Potter zokogva ráborul
mumus || nem lehet többé boszorkány
Edevis tükre ||  boldog élet, három gyerek, férj, fehérkerítéses házikó, béke
titkok ||
•   első csókját Thomastól kapta
•   harmadikban készült a kviddics válogatóra, de nem mert elmenni
•   Alex, rávette, hogy lopjon egy bugyit
•   azóta hord kalapokat, mióta egyszer saját kezűleg próbálta korrigálni a frufruját, aztán megszerette őket
rossz szokás ||
•   nagyon könnyen zavarba lehet hozni
•   ha sokan figyelnek, rá motyog az orra alatt
•   sokszor festék pöttyös a ruhája
•   ha füllent mozgatja az orrát



        

apa || Mike Carex, 42 éves, mugli
anya || Neela Morgento, 39 éves, mugli
testvérek ||  Oliver Carex, 15
családi állapot || egyedülálló
állatok || Zeusz, dán dog

Családtörténet ||
Megfejthetetlen számomra, hogyan lehetséges, hogy mugli szülőknek két varázsló gyereke is születhet, de megtörtént. A szüleim nagyon fiatalon ismerkedtek meg, és néhány hetes együtt járás után becsusszantam. Apám nagyon megijed és végül csak egy évig bírta a kötöttségeket és eltűnt, majd rádöbbent, hogy anyám és én is hiányzunk neki, és újra vissza akarta hódítani anyát, ami sikerült is neki, csak akkor közbe jött az öcsém és anyu ijedt meg.
Sosem értettem teljesen az egész történetet, de nem is voltam rá nagyon kíváncsi, nem emlékszem belőle sokra, sőt semmire, mióta bármiféle emlékem is van, azóta apa mellettünk van és boldog a családunk.
 


        

magasság || 165 cm
tömeg || 61 kg
szemszín ||kék
hajszín ||aranybarna
különleges ismertetőjel || kalap
kinézet || rút kiskacsából lett hattyú. Hosszú hullámos fürtjeit rendszerint leengedve hordja. Alacsony és vékony, inkább a sportos alak jellemző rá, de nem egy izmos leányzó. A romantikus stílusjegyű ruhadarabokat részesíti előnyben.
egészségi állapot || -



        

varázslói ismeretek || mindig lelkesen tanult és készült az órákra, de a jegyei változékonyak voltak. Gyógynövénytanból jeleskedett mindig a legjobban, de nagyon szerette az átváltozatástant is asztronómiát is.  
A RAVASZ vizsgáját egy évvel később tette le.
Egy éve a Mandragórában tanul.
szak ||  Cecily Throckmorton Medimágiai Kar -> általános medimágus szak
mugli képzettségek || autót vezet, barkácsol és fest, ért a gasztronómiához, és ismeri a növényeket (leginkább a virágokat)
pálca típusa || 11 hüvelyk, kőris, egyszarvúszőr mag
különlegesség ||
•    patrónus: veréb
•   töri a franciát
•   erősek a megérzései




Szjp példa a múltban