Még mindig kavarog egy kicsit a gyomrom. Alapjában véve nem szoktam felizgatni magam túlzottan kényes beszélgetésektől, inkább hanyagolom őket, de ezt az egyet muszáj volt megejtenem. Hiszen Emily Dean nem említhető egy lapon a… hm, fogalmazzuk úgy, hogy a közzel. A feszültségoldó kezdőmondat úgy tűnt, működik, a kapott reakció a túlszárnyalta minden elképzelésemet. Úgy gondoltam, egy savanyú „hahával” értékeli majd csupán megszólalásomat, de a jelek szerint nem fogadott örök haragot. Ez jó. Nagyon jó. Maradt még némi reményem, hogy tüzet csiholjak abból a régóta alig-alig izzó kis parázsból. Talán még nem késtem el…
- Tudod, a gyémánt a lány legjobb barátja. Ezek a hatalmas klisék nem maguktól születtek. Ékszerből sosem elég – húzom mosolyra számat a mondat végén.
Amíg reakciójára várok, körbepásztázom a szobát, keresem a változásokat. Ezer éve nem jártam már a csinos kis helyiségben, pedig régebben előszeretettel bujkáltam itt a szüleim elől mindenféle mondacsinált indokkal, amelyek nagyrészt a tanulást vagy a sütést foglalták magukba. Pff… mintha tudnám hogyan kell bekapcsolni azt az ostoba sütőt? Komolyan, manapság a szülők jóformán könyörögnek, hogy a gyerekeik hazugságokkal hitegessék őket, annyira naivak és jóhiszeműek. Sütni… majd pont én? Mindegy is, a lényeg, hogy sok emlék fűzött Emily szobájához, az egész házhoz valójában, így kezdtem magam egyre furcsábban érezni. Valamilyen új érzés kavargott bennem, leginkább gyomorgörcs és émelygés kísérte, de a homlokomon gyöngyöző izzadtságcseppeket is kénytelen voltam zavarba ejtő gyakorisággal letörölgetni kézfejemmel. Azt hiszem, a muglik ezt neveznék bűntudatnak, lelkiismeret-furdalásnak… badarság. Nem hiszek az ilyesmikben, pillanatnyi rossz közérzetem egyértelműen a helyzet drámaiságának volt köszönhető.
Mikor Emily óvatos léptekkel közelített a kanapé felé, már előre láttam következő mozdulatait, szinte megelevenedtek a képzeletemben, mielőtt valóban megtörténtek volna. Kezével tett gesztusának eleget téve én magam is megindultam az ülőalkalmatosság irányába, bár mondanom sem kell, mennyire nehezemre estek az első lépések. Nem teljesen értettem ezt a hirtelen rám törő gátlásosságot, de továbbra sem aggódtam túl a nyugtalanító tüneteket, amelyeket eddigi ittlétem során produkáltam. Szótlanul ballagtam oda, és huppantam le a szülinapos lány mellé, aki ahhoz képest, hogy egy pazar parti várta odalent, cseppet sem tűnt izgatottnak.
Végre megszólalt. Remek, rögtön a közepébe, semmi kertelés. Megvallom, kissé megdöbbentett ez az egyenes beszéd, úgy képzeltem, még társalgunk egy keveset az időjárásról, az országról, netalántán az új téli kabátkollekcióról. Erre azonban nem számítottam, hezitálásomból ezt ő is kikövetkeztethette. Az a hatalmas hazugságháló, amelybe az évek alatt belegabalyodtam, most segítségemre volt, neki köszönhetően viszonylag gyorsan ki tudtam vágni magam szorult helyzetekből.
- Ayden írt egy levelet. Azaz többet is. Anyáéknak nem beszéltem róla, biztosan elintéznék, hogy ne érkezhessen több titkos küldemény – ontottam a szavakat keserűen, a padlót fürkészve – Én… az elmúlt hónapok egy kicsit zavarosan teltek számomra. Figyelmetlen és közönyös voltam… még a szokásosnál is jobban – itt elmosolyodom – Valójában nem mentegetőzni akarok, tudod, hogy nem szokásom, ezúttal sem ez a célom – emelem tekintetemet a mellettem ülőre - Semmi bajom veled, ha erre voltál kíváncsi.
Mivel szörnyen tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, mit vár, mit mondjak, így hagytam, hogy a szavak egymást kövessék, nem komplikáltam túl ez egyszer a dolgokat. Ha megkapta a válaszát, örülhet, ha nem, kérdezhet nyugodtan, én nem sietek sehova…

Az utóbbi időkben igencsak elszoktam az óriási, fényűző estélyektől, pazar ruháktól és kétszínű bájcsevejektől. Ez persze nagyrészt a családi problémáknak volt köszönhető, a szüleim folytonos aggódásának és Aydennek… jól itt hagyott a slamasztikában. Mielőtt végleg megszakította a kapcsolatot apáékkal, épp elég elvárásnak kellett megfelelnem addig is, de ezután legalább háromszor olyan kifogástalan magatartást voltam kénytelen produkálni odahaza színészi virtuozitással, hogy elhiggyék, nincs semmi baj a fejemmel és a gondolkodásmódommal.
Hogy is nevezik azt, ha egy hiba után minden lehetőt elkövetsz, hogy még egyszer meg ne történhessen ugyanaz? Lelkiismeret-furdalás! Bűntudat! Ehhez hasonló címkéket ragasztgathatnánk a la Morrini házaspárra, akik minduntalan magukat okolják fiuk „kisiklásáért”. Mintha a halálfalóvá válás a világvégét jelentené… nevetséges. Mindenkinek van egy meggyőződése az életről, egyeseké kicsit szélsőségesebb, mint másoké, de ki mondta azt, hogy csak a liberális gondolatok vihetik előre a világot? Nevetséges… egyszerűen nem tudom más szóval illetni ezt a szűklátókörű jelenséget.
Azóta ha szünetekben hazalátogatok, úgy tartanak, akár Rapunzelt a toronyszobában, elzárva mindennemű veszélyforrástól… mintha az iskolában nem „bandázhatnék” a sötét oldal szimpatizánsaival. Szülői naivitás. Valószínűleg a korral járhat. Rapunzel legalább leereszthette a haját, hogy a herceg felszökhessen megmenteni őt… nos, nekem ehelyett nagy tehetség jutott az akrobatikában, kiskoromban mindig jeleskedtem az önkéntes tornatanfolyamon. Oda azért lettem beíratva, hogy otthonosan mozogjak majd a későbbiekben minden társadalmi közegben, a végén azonban anyáék kivettek, mert három másik lánnyal megfélemlítésben tartottuk a többieket… legalábbis ez az ő verziójuk. Na mindegy, a lényeg, hogy mostanság igazán kapóra jött az ott szerzett hajlékonyság, az ablakom mellett ugyanis pont egy százéves tölgyfa állt, amely szinte szó szerint hívogatott „ugorj ide rám, szökj ki”… nem állhattam ellen a kísértésnek.
A mai nap azonban más volt, erre a vacsorára az ajtón keresztül kellett, hogy eljussak. A szobámban hosszú órákon át készülődtem, tökéletesen szerettem volna kinézni, úgy éreztem magam, mint egy ostoba kis elsőbálozó a nagy debütálás előtt, bár ha jobban átgondolom, valóban ez az estély jelentette egyfajta visszatérésemet a feljebbvaló társadalmi körökbe. Szőke hajkoronám szelíd hullámokban omlott vállamra, és csiklandozta csupasz hátam közepét. A ruhám elképesztően gyönyörű volt, apától kaptam erre az alkalomra, egy térd alattig érő, pezsgőszínű csoda, alsó szoknyarésszel és egy merész kivágással a hátrészén, amelyet egy keresztpánt tartott össze. A sminkelés befejeztével felálltam a kedvenc mahagóni fésülködőasztalkámtól, és csatlakoztam a már az előszobában várakozó szüleimhez.
Az autóutat nem mondanám kifejezetten hosszúnak, gondolataimba mélyedve különösen rövidnek tűnt. A jármű egyszer csak lassulni kezdett, fékezett, és megállt. Megérkeztünk. Egész testemben megremegtem. Csupán most kezdtem el felfogni, hová is jöttünk. Mit mondjak neki? Biztosan szóba sem akar állni velem… Nem volt sok időm ehhez hasonlókon töprengeni, ugyanis egyik ajtót követte a másik, míg végül a hallban nem lyukadtunk ki. Illedelmesen üdvözöltem a vendéglátókat, majd amint elterelődött rólam a figyelem, riadt tekintettel kezdtem vizsgálódni a hajdanán biztonságosnak és otthonosnak tűnő kúriában, egyszerre fenyegetőnek tűntek a falak, a bútorok… Ekkor azonban Daria zökkentett vissza a valóságba, értesített róla, hogy Miss Dean odafent vár rám. Elfehéredtem a hír hallatán, nyeltem egy nagyot, majd mélyeket lélegezve bátortalanul feltopogtam a szobája ajtajához. Addigra többé-kevésbé visszanyertem higgadtságom, egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset, és beléptem az „oroszlán barlangjába”.
- Dean, azt hiszem két tucat embert láttam beseregleni ajándékokkal, de ha te idefent szeretnél bujkálni, átvehetem őket a nevedben!  - mosolyodtam el próbálva oldani a hangulatot.

Mitch

A végén mégsem bánta meg, hogy elfogadta Mitch meghívását, mert annak ellenére, hogy ugyanúgy kétértelmű megjegyzésekkel és célozgatásokkal bombázta, mint bármelyik más fiú (akinek volt szeme), őt képes volt tolerálni. Tudta, hogy csak játssza a fejét, és az időszakonkénti nyálas maszlag mögött egy igazi Casanova rejtőzik. Ezt már bizonyította az évek során, de senki meg sem kérdőjelezte, azonban az ostoba kislányok újra és újra bedőltek a trükkjeinek… és Bri ezt csodálta benne a legjobban.
- Ha képes lennék rá se tenném! – mosolyodott el szemöldökét felvonva – Akkor minden szerelemmentesség kimúlna ebből a parfümszagú, rózsaszín szívecskéken repdeső iskolából… Lehet, hogy még a végén átiratkoznék a Durmstrangbe!
És Mitch még ekkor sem adta fel, megpróbálta belopni magát Bri szívébe, nem sejtette szegény, hogy azon az ajtón mindenki hiába kopogtat… a tulaj már rég kiszökött a hátsó kijáraton. Persze annyira nem inzultálta a helyzet, elvégre melyik lány ne szeretné, ha kedvességekkel és bókokkal halmozzák el, de azért kénytelen volt a fiú tudtára adni őszinte véleményét.
- Grosiean, még fél órányi „a szemeid akár a csillagok” szöveg, és lassan tényleg elkezdek elgondolkodni rajta, hogy akarsz-e tőlem valamit! – nevette el magát, persze csak úgy szolidan és visszafogottan, ahogy egy Morrinihez illik – Na jó, azért ne essünk túlzásokba, ennél okosabb vagyok.
- Áh értem, akkor valóban csak tévedésről lehet szó – ment bele a játékba, mikor Mitch mindenáron azt bizonygatta, rendszeres látogatója a kötelező iskolai rendezvényeknek.
A szabályokról való röpke szentbeszédén Briana jót mosolygott, természetesen egyetlen szavát sem hitte el, nem mintha Mitch ezt várta volna el tőle. Talán azért is érezték ilyen jól magukat egymással a közös beszélgetések alkalmával az iskolában is, mert képesek voltak mindenről iróniával nyilatkozni, és ezeken nagyokat derülni.
- Ez az előnye annak, ha a családod sokat utazik! – kommentálta a nyelvtudására vonatkozó bókot, amely látszólag meglehetősen letaglózta társát.
A soron következő bókokat és csábításra specializálódott szövegeket próbálta elengedni a füle mellett. Valójában nagyon kedvére valónak találta a helyzetet, hogy egy jóképű srác egész délután kedves szavakkal halmozza el, de Mitch-et nem állt szándékában bántani, vagy legrosszabb esetben ő maga nem szeretett volna beleesni a saját csapdájába, így inkább hűvös maradt, amennyire csak tudott, de azért apró félmosolyok jelentek meg arcán minden bók után.
- Nos, nem mondom, hogy várom, de nem biztos, hogy nincs rá szüksége a varázslóvilágnak… túl nagy volt a csend idáig, ezek a problémák mindig léteztek… - révedt el az ablak irányába, majd mikor feleszmélt, visszaemelte a tekintetét Mitch-re – Abban biztos vagyok, hogy te lennél az első, aki felajánlana nekem egy menedéket, amiben véletlenül csak egy hálóhelyiség vagy alvóalkalmatosság lenne! – képzelte maga elé a képet, majd egy visszatartott mosollyal és sejtelmes pillantással fejezte be mondanivalóját.
Partnere ekkor a zsebéhez nyúlt, ahonnan egy cigarettatartót húzott ki. Bri-nek ekkor felcsillant a szeme, igazából nem volt az a kimondottan dohányos fajta, viszont ha alkalma adódott rá, örömmel szívott el egy-két szálat.
- Csak ha engem is megkínálsz! – válaszolt merészen, nem érezte szükségét, hogy Mitch esetén kövesse a formalitások és az etikettet, mellette nem akarta a szokásos álarcot viselni, elég fárasztó volt a nap maradék 23 órájában így tennie.
- Árulj el nekem valamit! Mi az a mondat vagy szöveg, amit eddig ha bevetettél, egy lány sem tudott ellenállni és nemet mondani? Mi az aranyfegyver? – kíváncsiskodott, ugyanis ez egy olyan kérdés volt, amelyre évek óta szeretett volna választ kapni.

Antonio

Beköszöntött az ősz, az időjárás kezdett változni, a hőmérséklet jelentősen lecsökkent, a fenyőkön kívül pedig sárgás színekben játszott az összes fa. Ennek az évszaknak is megvolt a maga varázsa, a susogó bíbor avar, a csípős friss levegő, a nyirkos alkonyi táj… Nem véletlenül nevezte őt a bátyja második nevén, a Dawn sokkal jobban illett mágikus személyiségéhez. Egyszerre vonzotta és taszította a tekinteteket. Persze vibráló égszínkék íriszei eleve elmélázó pillantásokat eredményezett, a legtöbb alsó évfolyamos fiú naphosszat rajta legeltette szemét, ám őt az egész felhajtás hidegen hagyta. Ha épp férfit akart, szerzett magának egyet, nem pedig a játszótéren keresgélt. Jelentkező mindig akadt. Hogy mindig ilyen volt-e? Fogós kérdés, de a családja neveltetésének köszönhetően már egészen gyermekkorától arra biztatták, érezze magát feljebbvalónak, aki igenis kitűnik a tömegből.
Aznap épp némi friss levegőre vágyott, már beleunt a megszokott légkörbe ott a szobában, jobb dolga pedig nem akadt. A kelet-déli összekötő hídon csupán áthaladni kívánt, de a végén a káprázatos kilátás teljesen magával ragadta, s a korlátnak támaszkodva figyelte a kecses madarak násztáncát. Eszébe jutott az olasz táj, az a tökéletes időjárás, környezet, atmoszféra. Az egész megfertőzi az embert, ah egyszer járt már ott valaki, az onnantól soha többé nem lesz képes mást szépnek látni, örökké az Itáliában eltöltött időszak fog a szeme előtt lebegni. Briana-val is így történt, a nyarait élvezte az egész évben a legjobban, mikor a tengerparton ücsörgött naphosszat koktélokat szürcsölgetve. Éjszakánként nekivágott a velencei éjszakának, minden alkalommal más guido-t szemelt ki magának, s csábította haza a villába. Persze másnap kiadta az útját az összesnek, úgy vélte ő sosem fog készen állni egy komoly kapcsolatra… vagy bármilyenre. Néha kissé tépelődött emiatt, ám az esetek többségében büszkeséggel töltötte el a tudat, nem adja be a derekát, hogy aztán egy pasi jól pofára ejtse. Neki ennél több esze volt, így a saját fegyverét használta az ellenfél ellen.
Ahogy ott álldogált, s ezen elmélkedett, egy apró neszt hallott a másik irányból, melyre riadtan kapta fel a fejét. Egy körülbelül vele egyidős srác lehetett, idáig még nem nagyon látta a Roxfort területén. Csak félszemmel vizslatta, nem akarta, hogy a fiú felfigyeljen a kémkedésére. Valahogy az egész megjelenése olyan ismerős volt, de hiába törte a fejét, képtelen volt rájönni, honnan. Nem az ő stílusa volt a kezdeményezés, általában még ahhoz is lusta volt, hogy kinyissa a száját, nem kedvelte túlzottan az üres fecsegést. Gondolkodott rajta, hogy odamenjen-e a sráchoz, de kissé furcsának jósolta meg a szituációt, elvégre mennyire kínos volna, ha elé állna azzal, hogy „Hé, szia, honnan vagy ilyen ismerős?”. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, de a tőle elvárt tartást produkálva csak álldogált tovább a tájra meredve, s csupán reménykedett benne, hogy a másik fél jóvoltából még lehullhat a lepel a nagy kérdőjelről a fejében…

Végre megadta az engedélyt, melyre Mitch úgy kivolt éhezve. Persze tartott tőle, hogy ha a kisujját nyújtja, a srác az egész karját akarja majd… Mi több, biztos volt ebben, ám mit is érne az élet némi kihívás, kaland és meggondolatlan döntések nélkül? Nem vélekedett erről másképp Bri sem, ki voltaképp nem értette, miért is visszakozott olyannyira. No meg a srác sármos volt, jóképű, humoros, és igazán értett a nők nyelvén. Talán pont ezért is szerette volna Dawn minél jobban elkerülni a barátság határvonalának átlépését, hisz tudta, ezzel a fiúval megütheti a bokáját. Egy közös étkezés nem egyenlő egy hotelszobával… hm valószínűleg azért rögtön a „legrosszabb” eshetőségekre asszociált, mert ezekből bizonyult profinak, talán még életében nem volt egy olyan régimódi randin, ahol a fiú rózsát hoz a lánynak, és kinyitja előtte az ajtót. Néha ábrándozott hasonlókról, de többnyire csak rosszabb pillanataiban, egyébként pedig flegma közönyt mutatott az ilyesfajta programok iránt.
Amint beléptek az étterembe, Mitch körbenézett. A leányzó ezen halványan elmosolyodott, de próbálta titkolni, hisz az jutott eszébe, biztosan keresi a teremben a zavarba ejtő exeket, kik elől jobb bujdosni, mielőtt fejbe találnának kólintani egy női retiküllel.
Amint odaért az asztalhoz, s helyet foglalt volna, az ő kis ’gentleman’-je kihúzta a székét, hogy tegyen egy gesztust. Persze egy aranyvérű varázslócsaládból származó lány számára ez nem hatott szokatlanul, így meg sem lepődött igazán. Hisz ha Mitch egy neveletlen tuskó lett volna, valószínűleg annak ellenére, hogy évfolyamtársak, még csak rá sem köszönne a folyosón.
-   Óh, szóval ’hogyishívják’, ühümm… - forgatta szemeit, majd elmosolyodott – Te aztán javíthatatlan vagy, Grosiean! – fűzte hozzá játszott lesújtottsággal hangjában.
Az italokat illetően furcsa visszajelzést kapott… nem?! Egy la Morrini szótárában ez még csak szinonima alakban sem szerepelt! Pár másodpercnyi gondolkodás után már tudta, mi a teendő, de várt vele, míg a pincér odaér asztalukhoz.
-   Jaj persze, szóval még véletlenül sem veled szoktunk csenni Foley prof titkos whiskytartalékából, mikor iskolai rendezvények okán el van foglalva mindenki, így kedvünkre garázdálkodhatunk bárhol! – idézte fel nyújtott hangsúllyal – Óh bocsi, összekevertelek Draco Malfoy-jal! Tudod olyan hasonló kis szőke hajacskátok van… - gúnyolódott szokásos stílusában, melyet nem mindenki tolerált, de Mitch-csel nem volt még gondjuk ilyen téren.
Ekkor befutott a pincér, s Miss Morrini szeme azon nyomban felcsillant. Egy kecses karmozdulattal az étlap után nyúlt.
-   Merci – köszönte meg, majd böngészni kezdte a fogásokat.
Pár pillanat elteltével Mitch rákérdezett választására. Némi fáziskéséssel szóra nyitotta ajkait, összeszedte minden francia tudását, melyet az évek alatt szerzett a családi nyaralások alkalmával, s kezdte is a „műsort”.
-   Ouais! Je voudrais un canard orange avec une laitue Provence et un Château simple avec un Marsau millésimé 2003! Merci! – rendelte perfekt kiejtéssel.
-   Oui, madame! – felelte a pincér, majd Mitch felé fordult, hogy lejegyezze gasztronómiai igényeit.
Igen, mikor nyáron már meguntam az olasz éttermeket róni, felfedeztem egy lenyűgöző és felettébb színvonalas francia helyet, hol az efféle kifejezéseket rögvest megtanultam. Habár legalább hét nyelven vagyok képes elkántálni kedvenc fogásaimat, ez az ára annak ugyanis annak, hogy szemrebbenés nélkül kiszolgáljanak a legjobb borokkal.
-   Mitch, mielőtt elsütnéd ezt a zseniális idevágó viccet, nem, nem fogok francia nyelvleckéket adni neked! – szögezte le álláspontját, melyet bájos pillantással s egy sejtelmes mosollyal koronázott.

Ez valóban érdekes beszélgetés volt, hisz Briana egy sráctól vagy frászt kap, hogy mennyire balfék, vagy tíz perc múlva egymás szájában kötnek ki, de itt más volt a helyzet. Nem szerette volna, ha abbahagynák az eszmecserét, abszolút egy hullámhosszon mozogtak, főképp ez imponált neki. Nem kellett a szokásos badarságokat végigkérdezni, az értelmetlen udvariasságból feltett halálunalmas dolgokat megvitatni, mint az idő milyensége… Nem, ez a csevej teljes mértékben zökkenőmentesen haladt, sőt…
-   Hm, nos ezt jól gondolod, drága! Otthon gyakran meg is kapom, hogy a Disney-hercegnős külső mögött a pasik először nem is sejtik, ki lapul… - mondta sejtelmesen, majd egy csintalan mosoly ült ki arcára.
Bri szerencsére leszűrte azt, hogy nincs oka aggódni a társaság pozitív visszajelzését illetően, Nick ugyanis vigyorogva ülte végig kis pózműsorát. Nem volt átlagos, az egyszer biztos, ám sajátos humorát nem mindenki díjazta. Ez esetben őrült mázlija lett, hogy egy hozzá hasonló mentalitású srác mellé keveredett, aki nem mellesleg megüti a tíz pontot a helyességi skálán is.
És folytatódhatott a párkapcsolati tanácsadás, vagyis inkább diskurzus. Felettébb jól szórakoztak egymás történetein, módszerein, és ez voltaképp felvillanyozta az unatkozásra számító leányzót, hisz cseppet sem efféle kalandra számított első iskolanapjára menet. Persze már a kis csínye is jól sült el, ám az út egyre jobbá és jobbá vált…
-   Hmm… a játékszabályok, na igen. Az a benyomásom, ha mi ketten nekiállnánk megírni azokat, abból lexikon lenne! – jegyezte meg szemforgatva, majd elnevette magát – Bár valószínűleg ugyanaz állna mindkettőnkében! – vonta fel szemöldökét egy félmosoly kíséretében, melyet általában az ’ellenállhatatlan’ nézésének neveztek.
A kis olasz gyorstalpalójára is igazán pozitív visszajelzés érkezett, melytől felbátorodva úgy vélte, ideje kicsit azok szerint a híres játékszabályok szerint mozgatni a szálakat. Persze ő nem tervezgetett előre semmit, csupán kész volt elengedni magát teljesen, hogy végképp a saját stílusában tehesse meg kétértelmű megjegyzéseit. Tudta, Nicolas nem fog kétségek közt rágódni ezek hallatán, ő az az ember, aki a kevesekhez tartozva remekül kezelheti őket.
-   Óh, hát tudod, a nyelvoktatásomra még nem volt panasz! – ejtette el, mely már a flörtölés kategóriába csúszott bele.
A srác vízért indult meg, majd meglepő módon a flakon tartalma el is tűnt pillanatok leforgása alatt. Bri fel is húzta szemöldökét a furcsállás jeleként, majd szóra nyitotta száját, mert természetesen mindenhez kommentárt kellett fűznie. Ez affajta családi átok volt, egyikük sem bírta befogni a száját, mikor talán arra lett volna szükség…
-   Hű, azt látom, te valóságosan szomjazhattál! – fűzte hozzá az esethez.
-   Hogy hányad éves? – ismételte meg magának a kérdést hangosan, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant eddigi helyéről, s a nőiesség határain belül bevetődött a Nick melletti ülésrészre néhány centire a fiútól, aztán könyökét a háttámlának támasztva fordult be a srác felé – Elárulom, haa… előtte megmondod, mennyinek nézek ki! De őszintén! – játszadozott mosolygás közepette, mely nem igazán volt jellemző rá, csak ha tényleg jól érezte magát.
-   Nos, ötödéves! – vallotta be, amint megkapta a tippet Nicktől, miszerint a fiú hány évesnek nézte így adatok híján – Te pedig minden bizonnyal végzős! Vigyázz, ilyenkor özönlenek majd rád szerintem a legjobban a kis csitrik, mert a helyes pofi mellé azt is számításba veszik, milyen menő egy utolsó évessel kavarni! – adott egy tanácsot.
Ekkor szeme sarkából észrevette az ajtó mögött árgus szemekkel figyelő fiút, aki bizony az egyik exe volt, s a néhány napos kapcsolat ellenére sem tudta magát túltenni a szakításon. Biana pedig nem igazán válogatott eszközökben, így rögtön reagálva egy hirtelen megmozdulással közelhajolt Nickhez, gyorsan rányomta jobb kezét a srác ajkaira, majd úgy tett, mintha épp egy heves csók közepén tartanának. Természetesen megcsinálhatta volna, hogy valóban igazi szájösszeérintést generál, ám jobb’ szerette, ha nem neki kell csókért „kuncsorognia”. Néhány másodperc múltán visszahúzódott helyére, majd kitekintve nyugtázta, a terv bejött, az idegesítő ex elinalt. Igéző íriszeit Nickre meresztette, aki nyilván azt sem tudja, mi történhetett ebben a rövid időintervallumban a meglepettségtől.

Mitch

Szinte mindennapos esettel került szembe Briana-Dawn la Morrini, bár mivel Mitch Grosieanról volt szó, a helyzet kissé kivételt képezett. Az ok egyszerű, ugyanazt a játékot játszották. A lány gondolkodásmódjában akadt egy szabály, melyet próbált betartani. Hiába tetszik meg neki egy srác, és töltené vele az éjszakát, nem teheti, ha nem biztos benne, hogy Ő lesz az, aki reggel köddé válik, nem pedig fordítva. Nem akart csalódni, talán pont ezért is viselkedett ilyen szívtelenül szívügyek terén, nem engedett be senkit a magánszférájába, az érzéseit megtartotta magának. Mitchet pedig már ismerte egy ideje, jó ismerősből pedig kevés volt neki, így szerette volna nem magára haragítani… Ám a fiú elméje furcsán működött, jobban átgondolva teljesen megszokottan: A visszautasítástól csak még nagyobb kedvet kapott a csábításra.
-   Szép szavak… tudod mit, nem akarom kétségbe vonni, hogy komolyan gondolod-e őket, de… hidd el, azok látnak bennem egy csinos pofit, akik még nem váltottak velem soha egy szót sem. Ismerhetnél annyira, hogy ne akarj belépni az oroszlán barlangjába! – szögezte le komoly arckifejezéssel, de néhány másodpercnyi gondolkodás után rájött, hogy talán csak ront a helyzeten ezekkel a szavakkal és úgy tűnhet, szinte felkínálja magát, akkor is ha nem így szánta – Óh abban viszont fogadnék, hogy még egyetlen fruskát sem mutattál be otthon… szerintem utazás közben már megtörtént a szakítás, hogy lecsaphass a szomszéd kupéban ücsörgő magányos vörösre… - fűzte hozzá egyik szemöldökét felvonva, félmosollyal arcán.
Ezután egy eléggé érdekes monológot szegezett neki a srác, melytől talán megingott egy pillanat erejéig önbecsülése, de rögtön vissza is ugrott a helyére. Ha másféle szórakozás? Hm, pont hogy legtöbben – főként lányok vagy kikosarazott fiúk – a suli pasifalójának tartják, és minden magányos srác álma, hogy nála vigasztalódjon így vagy úgy.
-   Kellemes délután? Hm, ha csak ennyit szeretnél, az még belefér a keretbe – ekkor tett egy lépést a bejárat felé, de megtorpant és visszafordult – Tudod mit? Kedvellek, ami nálam ritka, mert szinte minden bájgúnárt ki nem állhatok az iskolában és pont ez az oka, hogy csak a fantáziád mehet majd tovább egy vacsoránál.
Tudta jól, hogy sokkal kellemesebben is eltölthetné ezt a napot, ahogyan általában teszi a fiúkkal, de tartania kellett magát a saját szabályaihoz, valamint tényleg nem akart elmarni maga mellől egy srácot, akit kivételesen nem utál, mint a többi szánalmas osztálytársát.
-   Jól van, mutatkozok veled, ha ennyire szeretnéd, tedd csak féltékennyé a bent ücsörgő magányos szingli lányokat! – élcelődött mosolyogva, majd elindult az előtte kitárt ajtó irányába.
Az étterem csodálatos volt, mindenhol elegáns csillárok, frakkban szorgoskodó személyzet, fenséges illatok. Bri kezdte tényleg nem bánni, hogy így alakult ez a mai napja, és valljuk be, elég kedvező fordulatot vett. Bár nem gyakran esett meg vele, hogy ilyesfajta helyre hívták, szinte sosem ’randizott’, így nem sűrűn tapasztalta az érzést. Persze ez nem egy randevú volt, de a körülmények arra megfelelőnek tűntek.
Gondolkodás helyett inkább helyet odasétált Mitch-csel egy kétszemélyes asztalhoz, helyet foglalt, majd egy hirtelennel ötlettől vezérelve szóra nyitotta ajkait.
-   Hm… ilyen elegáns helyen vajon kiszolgálnak kiskorúakat alkohollal? Nemsokára suli és én már előre is tönkreteszem magam emiatt…

A „főfogás” szót illetően a lánynak különböző dolgok is felvillantak elméjében, de természetesen nem kívánt alábbadni nőiességéből, valamint bájából, így tartotta magát az elegánsan visszafogott hölgy szerepéhez, melyet önkényesen alakított ki.
-   Erre csak annyit tudok mondani, hogy ’Good girls don’t kiss and tell’… - válaszolt egy közismert angol mondással, melyet leginkább az amerikaiak használtak nagy örömmel, de a témához pont illett.
Mielőtt a srác vidáman feltett kérdésére reagált volna, jobb kezével beletúrt aranyfürtjeibe, melyek melegítették hátát ebben a kissé fülledt időben.
-   Nos, az imént azt mondtad, az ő hibájuk, hogy hosszú távú kapcsolatot várnak, mert te az elején elmondod nekik, hogy erre nincs esély. Tehát ezt csak azokban az esetekben említed neki, mikor biztos vagy, hogy még így is részt vesznek majd a kis kalandban? Hm, nem rossz! – állapította meg szemöldökét játékosan felvonva, majd egy félmosolyt varázsolt arcára – Már csak egy kérdés, hogyhogy ezt elmondod nekem? Szőke haj, kék szem, a végén még elvesztesz egy potenciális célpontot! – közölte, s amint befejezte mondandóját, csücsörítve modellpózba helyezte magát pár pillanatra, mintha csak egy címlapfotóra állt volna be, majd mikor visszahuppant eredeti testtartásába nevetésben tört ki az iménti szórakozásból keletkezett rájátszása miatt.
Eddig úgy hitte, nincsenek sokan a Roxfortba, kik úgy vélekednének, mint ő. Persze legjobb barátja kivételével, na jó és talán még Mitch is beletartozott ebbe a kategóriába, hisz azok közül, akiket ismert, ő sem ártatlanságáról volt ismert. Mégis, azért meglepte ez a felfedezés, bár már hallott korábban Nicolas „akcióiról”, de nem így képzelte a srácot. Annak ellenére, hogy szoknyapecér volt, el lehetett vele beszélgetni, akkor meg mit számít a „másik élete”. Jelenleg egy olyan társat keresett, akivel képes végigutazni a vonat utat, s úgy tűnt szerencsésen rátalált.
-   Igen, a szívemből beszélsz! Miért lennék örökkön örökké ugyanazzal, hogyha egyszer egy idő után mással jobb lenne… hűség? Badarság. Az erkölcsi értékeket a begyepesedett emberek találták ki arra a célra, hogy magukat jó színben tüntessék fel. De hát most komolyan, ha rám néz egy srác vagy rád egy csaj, akkor inkább továbbáll, mert nem játszunk túl becsületesen? Nem hinném… a karizma ilyen esetekben a hülye erkölcs felé magasodik! – mondta elégedett mosollyal díjazva megnyilvánulását.
Igen, mindig is tudott bánni a szavakkal, még a legrondább dolgokból is képes volt elfogadtatót varázsolni, minden a tálaláson és az előadásmódon múlt csupán.
-   A te sorodba? Óh bocsi, de túl sokan állnak az enyémben és időbe telne mire átvergődném magam a tömegen, hogy a tiédhez érjek! – válaszolt frappánsan, de természetesen nem szánta bántásnak, hiszen volt szeme, látta, hogy jól néz ki a vele szemben ülő srác, de olyannal nem szeretett kezdeni, akiről tudta, nem különb módszereket alkalmaz, mint ő maga.
-   Júj, hú de cuki választ adtál! – fakadt ki megjátszott átéléssel, majd visszadőlt az ülés háttámlájához, s elnevette magát.
Az utazás ezen része alatt meglepően sokat mosolygott, persze hozzá közel álló emberek társaságában sosem túl morcos, de idegenekkel nehezen enged fel. Szereti tartani a három lépés távolságot, de jelen esetben nem tart erre a hűvösségre igényt.
-   Perfetto? Ne son proprio contento! – mondta olasz akcentussal, mely születési helyéről ragadt rá – Ez annyit tesz, ’ennek igazán örülök’ – fűzte hozzá egy mosoly kíséretében, bólintva egyet.

A fiú száját egy eléggé többértelmű mondat hagyta el, melyből sok dologra lehetett következtetni. Flörtre, érdeklődésre, barátságosságra, de talán a legelső bizonyult ez esetben a legbiztosabbnak. Persze még sosem beszélt Nicolas-szal, így nem tudhatta, miféle mocskos avagy angyali gondolatok cikáznak fejében, csupán józan ítélőképességének hihetett. Mivel nem jutott dűlőre, úgy vélte, neki is jobb lesz rejtélyesre venni a figurát…
-   Óh, szerintem sejted… - incselkedett, felvonta egyik szemöldökét, hófehér fogaival pedig alsó ajkába harapott pár másodperc erejéig, szemei pedig szinte lángra kaptak.
A srác meglepően őszintén beszélt vele a nőügyeit illetően, már-már túl őszintén… Megszokta, hogyha ilyen mondatot szegez egy fiúnak, hogy a lányok neki sírják el szerencsétlen tapasztalataikat az illetővel kapcsolatban, akkor a beszélgetés rögtön tagadásba torkollik. Nick azonban más volt, abszolút nem zavartatta magát, hogy pont egy nővel társalog effélékről és ilyen formában. Az igazat mondta, amely maga nem volt túl szép, mert magasról tett minden siránkozó kis csitrire, de emberére akadt, mert Briana arca az imént hallottak hatására meg sem rezzent. Amint a srác befejezte mondandóját, a lány szája egy félmosolyra húzódott.
-   Nos, a pletykák már csak ilyenek. Még az sem számít, hogy legyen alapjuk, máris az egész suli tárgyal egy teljesen nonszensz dologról, ha arról van szó… Ám ahogy látom, most igaznak bizonyultak a madárkák csicsergései. Részemről nem tudok meghatódni olyan ostobaságokon, hogy egy lány… még kimondani is borzasztó… szerelmes lesz! Ez a szó körülbelül annyit takar, hogy elmegy a józan esze és a hozzád hasonló srácok jól átejtik – magyarázta teljes átéléssel, majd keresztbe tette lábait – De most komolyan, hogy kezdesz el egy kapcsolatot? Hé, csak pár éjszakára kellesz, aztán fel is út, le is út! Körülbelül így? – nevetett fel Bri, ez nem volt szokása, de a szituáció elképzelésétől kitört belőle.
Lila szaténruhájának spagettipántja egyszer csak lecsúszott válláról, mintha csak Nicolas szuggerálta volna le onnan. A lánynak mosolyt csalt arcára ez a gondolat, majd megigazította felöltőjét, hogy ismét tökéletes legyen. A szemkontaktust ezután visszaállította, égszínkék íriszeit a fiúéba mélyesztette, mintha csak belelátna gondolataiba…
-   Igen, pont azokra a kis csitrikre. Nos, valahogy sejtettem, hogy nem a te műfajod, annyira hiányzik azokból a… a tartás! – állapította meg nagy szakértelemmel – Hm… honnan tudod, hogy én nem vagyok egy Barbie baba és nem csak egy szerepet játszom? – szegezte neki a kérdést, mert kíváncsi volt milyen következtetéseket vont le róla a fiú ennyi társalgás után.
Briana kezdett örülni, hogy idehozta a Sors, hisz a jelek szerint egy meglehetősen érdekes útnak nézett elébe, nem pedig a megszokott unalmas lézengésnek a vonaton.
-   Hm… hát mit ne mondjak, voltak akik azért caplattak utánam, hogy a bőröndömet vihessék, de inkább leráztam őket… tipikus megkeseredett lúzerek voltak. Nem szeretem a kishalakat kifogni, amíg a cápák is ott úszkálnak… - fogalmazta meg véleményét egy metaforában.
-   Óh, na és azt nem bánod, hogy én itt ülök? Vagy esetleg valamiféle jobb társaságra vágysz? – kérdezte tettetve az ártatlant, miközben egyedül egy lehetséges választ jósolt.

Igen, ahogy sejtette. Mitch az első adandó alkalommal lecsapott egy vele való délutánra, mármint egyelőre ajánlotta magát. Ismerte már, mint a rossz pénzt, minden lány önként ugrott karjaiba, ő viszont mindig szeretett eltérni a megszokottól. Persze ugyanúgy viselkedett a srácokkal, mint társa a nőnemű egyénekkel, de az iménti szakítós jelenettel rádöbbent, vele senki sem teheti azt, amit ő maga is csinál! Egyszerű feladata volt tehát, egy abszolút baráti ebédet folytatni Grosiean-nel, vagy lelépni. Mivel nem volt kimondottan a megfutamodás szakértője, így a kihívás mellett döntött, s ezzel az is együtt járt, hogy megpróbálja értékesebbként feltüntetni Mitch szemében a női nemet…
-   Óh, nem kéne így aggódnod miattam! Adok egy lehetőséget, hogy módosítsd az iménti ajánlatod, ugyanis tőlem biztosan nem kapod meg, amit akarsz! Nem egy bábu vagyok szőke parókával, én játszhatom a játékaimat a srácokkal, te is minden egyes csajjal, de az én fegyverem nem fog elsülni visszafelé! – magyarázta eltökélt arckifejezéssel, s szeme sem rebbent, mikor a fiú közelebb lépett hozzá.
Nem arról volt szó, hogy nem tartotta őt vonzónak, vagy nem lett volna kedve vele úgy tenni, mint minden más pasival, de tudta, ha belemenne, még megüthetné a bokáját. Így erős és céltudatos maradt, s megpróbálta a kártyákat kedve szerint kijátszani…
-   Bizony, így tett. Ez téged ennyire meglep? Nos, mindegy… Talán még hasznot is teremthetnétek egymásnak, az imént elviharzott kis barna biztosan szívesen keresne most egy erős, védelmező kart, melyet átölelhet egy ilyen nehéz nap után… - játszadozott Bri a szavakkal, majd egy újabb ördögi félmosolyra húzta száját, szemei pedig kékségük ellenére aranyló fényben csillogtak.
Miután a lány megvádolta őt, hogy hazudott, Mitch az eget vizslatta, mintha keresne valamit. Hamarosan visszatekintett rá, s megosztotta véleményét, miszerint az ég további stabil helyzetéből kifolyólag minden szava igaz volt. Briana erre elnevetette magát, persze csak visszafogottan, ezzel kívánta nyugtázni az egyre nagyobb lódításokat.
És újabbak következtek… a szegény kissrácról, aki nem képes levenni róla a szemét egy óra hosszáig. Kissé már zavarba ejtőnek találta a bókokat, de meg kellett hagyni, jól estek neki a kedves szavak, még ha tudta is, nem várhat biztosat tőlük.
-   Áh, szóval együtt tanulni! – húzta fel egyik szemöldökét a lány – Valahogy úgy érzem kissé más elképzelésünk van a ’tanulás’ szóról… - mondta, miközben szemét forgatta, de a végén ismét egy mosoly került arcára, s ezúttal hófehér fogsora is kivillant.
Újabb bókok. Óh, a szíve egyszerre telik meg örömmel és bánattal. Már egyáltalán nem tudja megállapítani, Mitch mikor mond igazat, s mikor hazudik, de úgy érezte, ezúttal talán még ő sem biztos a dolgában…
-   A tökéletes? Hm… mondták már néhányan. És tudod mi bennük a közös…? Mindegyik csak hűlt helyemet találta az ágyban, miután a napfelkelte hatására kinyitotta álmos szemeit… Látod, pedig egyikük sem akarta így végezni… - mesélte nagy átéléssel Briana kioktatólag, s azért próbálta eltaszítani magától főként, hogy a fiú ne akarjon magának egy rossz reggelt.
-   Tudod mit, ha még mindig be kívánsz menni, hogy együtt mutatkozz velem, akkor ebédelek veled odabent! – ajánlotta „nagylelkűen” a lány, majd szőke fürtjeit maga után repítve tett egy nagy sasszé lépést az étterem ajtaja felé.

Álldogált egy darabig, csak bámult felfelé, a messzi égboltra. A lassan haladó bárányfelhők pásztázása közben egy érdekes csattanásra kapta fel a fejét. A távolban két alak rajzolódott ki, s egyikük feldúltan indult meg az egyik irányba. Gyorsan kapkodta lábait a magassarkúban, Briana csupán egy apró mosollyal nyugtázta az iménti jelenetet. Már-már azt hihette Brad tért vissza, de nem, úgy sejtette ez a „gonosz ikertestvére” lehet. Persze ilyenről szó sem volt, de ismert az évfolyamon még egy elvetemült srácot, akiből kinézne egy ilyen drámai szakítós jelenetet. Igen, ahogy egy szőke hajú fiú sétált pont felé, már biztos volt abban, hogy mi történhetett. Mitch hamarosan már előtte állt, valószínűleg végigmérte, de Briana próbálta adni a közönyöst, tudván mi lesz a srác első kérdése.
És igen, nem tévedett. Ismételten. Továbbra sem nézett rá, csak a távolba révedt, mintha keresne valakit a tömegben. Pár másodpercnyi időhúzás után azonban végre hajlandó volt háztársára fordítani figyelmét.
-   Óh, már végeztem is eggyel, de jó napom van, így a következő „áldozatot” keresgélem! – füllentett, de természetesen olyan hangsúllyal, hogy Mitch is vegye az adást.
Érdekes fordulatot vett ez a katasztrófába torkollott nap, Bri viszont végre talált némi társaságot, így nem volt kénytelen hazavánszorogni, hogy tovább kényeztesse magát villájukban. Csodás élete volt, de valahogy ahogyan nőtt fel, úgy látta át, hogy a fényűzést jobb megosztani valakivel.
-   Nos, valójában Braddel lógtunk, de ismered… rátapad az első szőke hajzuhatagra! Mostanában már egyre kórosabban cserkészi be a nőit, kezdek aggódni érte. Mintha valami rekordot akarna felállítani… - mesélte cseppnyit felháborodottan a lány.
Bókok. Számára csupán üres szavak. Hány fiú szájából hallotta már ezeket? Józan gondolkodású volt, mindig tudta mire megy ki a játék, de mivel tudott vigyázni magára, így nem félt kockáztatni.
-   Kérlek, Mitch, még pár hazugság és ránk szakad az ég! – viccelődött, majd egy félmosoly rajzolódott ki arcán – De ha ennyire szeretnéd, ebben az évben mögéd ülök és így nem fogom lekötni mindkét szemed figyelmét! – mondta ördögien csillogó szemekkel, majd felhúzta egyik szemöldökét.
A nyaráról érdeklődött. Ritkaság, általában nem beszélget senkivel. Persze meghallgatja a szokásos iskolában keringő pletykákat az évfolyamtársnőitől és ha a tanár késik, megeshet, hogy szóba elegyedik egyik-másik mellette ülővel, de legtöbbször csak egyetlen barátjával múlatja az időt. Akad pár fiú ismerőse, akit már majdhogynem havernak lehet nevezni, de bizalmatlansága miatt, nem így tesz. Mitch is ilyen, nem is nagyon tud kiigazodni rajta. Ő minden lánnyal igen megnyerő, ezért is nem tudja eldönteni hányadán állnak egymással. Nem mintha Ő maga egy szent volna, vagy valami hasonló, de ha kezdett valakivel, jobb volt, ha az illető naiv, kiszámítható és könnyen eldobható egy „használat” után.
-   Csak a szokásos. Fiúk, koktélok, medencepartik, fiúk… - mosolyodott el – És ahogy látom, te sem tétlenkedtél. A kis barna lány igen csúnyán fog rád nézni a suliban, ha tudná hány elődje volt már… Jobb, ha vigyázol, a végén megalapítják a „Mitch Grosiean összetörte a szívemet” klubot! – gúnyolódott, persze nem a rosszindulat vezérelte, de jó volt kicsit húzni őt.
Bri úgy tippelte, hogy a srác épp ebédelni készült a barátnőjével, vagy valami hasonló, s ezért tartott az elegáns épület felé. Talán majd őt kéri meg, hogy tartson vele? Ki tudja, ezen a fiún még most sem képes eligazodni, annak ellenére, hogy néhány dologban felettébb kiszámítható. Úgyhogy, csak várt, s közben egy lágy szellő ismét belekapott kiengedett hajába.

Két alak libbent az Astoria közepére. Megtorpantak a tér egy pontján, s beszélgetésbe kezdtek. A megszokott duó, Briana és Brad, Brad és Briana. A dolgok azonban kezdtek változni, sajnos a rossz irányba. Mióta az eszüket tudják legjobb barátok voltak, s nagyjából egyre is járt az agyuk. Szívügyek terén legalábbis biztosan. Sosem bonyolódtak komoly kapcsolatokba, pontosan nem is értették miért, de a szívük ezt diktálta. Brad azonban az utóbbi időben egyre szorosabbra fogta a gyeplőt, s szinte minden nap más hölgyek társaságában múlatta ideje nagy részét. A megmaradt aprócska periódusban néhanapján hajlandó volt időt szakítani hajdani legjobb barátjára, a mai is egy ilyen alkalom volt. Persze még most sem tudtak volna végleg meglenni egymás nélkül, de a srác igazán lassíthatott volna egy csöppet, mert kezdtek eldurvulni a dolgok. Annyira még Bri sem volt nemtörődöm, hogy ennyi síró arcot lásson maga körül, kiknek mind az ő idióta haverja törte össze a szívét. Úgy érezte, talán megindult benne valami, valamiféle lelkiismeret, de szerencsére ezt sikerült elnyomnia a magában.
Ez a nap olyan volt, mint régen. Együtt lógtak valahol, s minden remekül is ment, míg fel nem bukkant egy platinaszőke loknikkal megáldott Barbie baba. Brad szeme természetesen azonnal megakadt rajta, s megkérdezte nem baj-e, ha távozik az idegen lánnyal. Briana nem tudott mit mondani, nem akarta visszatartani, de nem szívesen mondott igent. Ezt a napot máshogy tervezte… szórakoztatóan. Ehelyett jó hamar pofára ejtették, ott állt egy tölcsér fagylalttal kezében, melyre már ránézni sem volt kedve, így inkább elvánszorgott a kukáig, hogy megszabaduljon tőle.
Körbepillantott, de egyetlen ismerős alakot sem vélt felfedezni. Ez egy kicsit – ha lehetett – még jobban letörte, bár az igazság az, hogy nem igazán akadtak barátai. Inkább alkalmi beszélgetőpartnerei, avagy segítői, de bizalmas dolgaiba egyedül egy embert avatott be. Nem bízott túlzottan az emberekben, volt már része csalódásokban, nem kívánt magának még egyet.
A tér körül állt néhány épület, a lány odasétált a legközelebbihez, s nekidőlt a falának. Narancsszínű márványból készült remekmű volt, így nem féltette az Olaszországból hozatott méregdrága spagetti pántos topjában nekitámaszkodni. Jó idő volt, csak néhány szellő járta át a helyet, egy-egy belekapott Bri aranyszőke hajkoronájába, s magával próbálta csábítani. A lány sóhajtott egyet, majd összefonta kezeit, s azon gondolkozott, mihez is kéne kezdenie magával.

~Ááh, szóval Nicolas… így már minden világos, tudtam, hogy ismerős, de azt hittem csak holmi nagytermi étkezésről… Nos, nem!~
-   Kösz! – vetette oda közömbösen, gyakorlottnak számított fiúk terén, tudta, hogy képes kicsit lejjebb faragni az önbizalmukat – Ez nálam csak előétel… - fogalmazta meg röviden, mert úgy érezte ennyit még illik odaböknie.
Arcára az ablak irányából egyre több fény esett vízszintes szögből, így beszéd közben markáns arccsontja minden egyes mozzanata jól látszott. Égszínkék szeme valamiféle örömhöz hasonlatos érzéstől csillogott. Ez annak volt köszönhető, hogy végre abszolút megbizonyosodott róla, kivel hozta össze a sors.
-   Tudod… - kezdte nyugodt hangnemben, arcát kissé megemelte, ettől még elegánsabbnak tűnt tartása, szája széle pedig egy apró, elégedett mosolyra húzódott – Már rájöttem, hogy mégis ismerlek… Persze nem személyesen, deee, hogy is fogalmazzak… érdekes történeteket hallottam rólad lányoktól – mondta, majd a meglepetés erejével csapott le a folytatásra – Szerencsétlenek. Mindegyik rögtön a Nagy Őt várja egy szembejövő jóképű sráctól. Azt hiszem, meg is érdemlik, amit kapnak… - fejtette ki személyes véleményét, majd monológja végén egy halovány mosolyránc rajzolódott ki hamvas arcbőrén.
Bri már biztos volt benne, hogy teljesen összezavarta társát. Kezdte a beviharzó guggolós zakkant csaj szereppel, folytatta a szívtelen bosszúállóval, most pedig őt gondolhatja Doktor Szöszi gonosz ikertestvérének. Nem számít – gondolta. Hisz ő már réges-régen túllépett azon, hogy mások róla kialakított képével foglalkozzon. Többnek képzelte magát, magasabb rendűnek, talán leginkább érettnek. Persze tudta, hogy fiúügyei nem tanúskodnak felnőttes magatartásról, de sosem volt képes megmaradni senki mellett. A szerelem számára egy hiú ábránd volt, amelyet csupán a gyenge emberek éreznek. Félt, hogy egyszer bekövetkezhet ennek felbukkanása, de addig is próbálta kiélvezni az élet minden nektárcseppjét.
-   Hm, mellesleg, miért is utazol egyedül? Azt ne mondd, hogy egy kis csitri sem tett volna meg mindent azért, hogy az út hátralévő részében téged bámulhasson?! – érdeklődött, de a mondat végén már nem bírta tovább, s egy kis kacaj elhagyta gyöngyházfényű ajkait.
Sosem találta megfelelőnek ezen kupékat, túlságosan is szinten aluliaknak bizonyultak. Nyilván minden figyelmet a prefektusi utazásra kívántak szánni, így már nem maradt idő egy kissé nagyobb komfortérzetet teremteni a ’köznép’ számára kialakított helyiségekben. Megpróbált kicsit kényelmesebben elhelyezkedni a besüppedő ülésen, de közben arca akaratlanul is elfanyarodott.

Briana-Dawn továbbra is csupán guggolt a 4-es számú kupé ajtajának belső oldalán, s várt. Nem épp arra, amit először kapott. A helyiségben korábban is helyet foglalt már egy srác, na és nem igazán nézte jó szemmel, ahogy az udvariatlan hölgyemény berontott hozzá – megzavarva ezzel csöndes magányát – majd pedig se szó se beszéd furcsa testhelyzetbe váltott át. Mikor csöppet ráförmedt az illető, odapislantott. Égszínkék íriszeivel ártatlanságot tükrözve ragadta meg a fiú tekintetét, majd miután alaposan végigmérte, azon gondolkodott, visszaköszönjön-e…
Nos ilyen modort még csak válaszra sem kéne méltatnom, de valóban igaz, hogy először én követtem el az ő figyelmen kívül hagyását. Talán most az egyszer lehetnék a szokásosnál kevésbé önfejűbb… esetleg egy ’hello’-t még megérdemel… báár ő a férfi, neki kéne gavallér módjára viselkedni, hacsak nem valami mugli kis Griffendéles, amit felettébb kétlek. Ilyen hangnemmel több, mint valószínű, Mardekáros. Látnom kellett volna már? Ha mélyen kutatok az emlékeimben, mintha felrémlene a képe az étkezésekről… A nevét viszont sosem hallottam… Nos, pont ez az! Úgy kellett volna indítania, hogy bemutatkozik! Jó, meggondoltam magam, mégsem tartozom neki különösebb magyarázattal… majd esetleg, ha vége a kis magánakciómnak… addig is, koncentrálnom kéne arra, mielőtt Muffy erre felé veszi az irányt!
Így ahogy az idegen srác felé fordult, vissza is irányította tekintetét a folyosó felé. A hirtelen fordulattól enyhén hullámos mézszőke tincsei a vállára omlottak. Fejét leszegve belenyúlt kézitáskájába, honnan egy abesszin kiscica buksija kandikált ki. Szegény házi kedvenc elég fáradtnak tűnt, nyilván nem lehetett túl kényelmes neki bepréselve egy olyan aprócska helyre egy meglehetősen jelentős időtartamra. Persze ki volt párnázva, s viszonylag tág belső térrel rendelkezett a szállítóeszköz, de mégsem volt az igazi. Briana kiemelte macskáját, majd egyik kezében megtartotta, miközben a másikkal résnyire nyitotta a kupé ajtaját. Nem nézett hátra, de el tudta képzelni, mekkora őrültnek tarthatja jelenleg a tőle nem messze üldögélő fiú. Valójában csöppet sem zavarta, ő tisztában volt vele, mit tervez, s csak ez számított. Pár másodperc elteltével csicsergő hangokra lett figyelmes a lány, tudta, eljött az ő ideje…
Az egérmintás cipőjű lány felé eresztette a cicáját a következő parancsszóval:
-   Gyerünk, Blackberry! – suttogta, majd útjára bocsátotta.
Természetesen azonnal Muffy topánja felé vette az irányt a kiskedvenc, s szanaszét cincálta. A vörös leányzó sikoltozva rohant el a „fenevad” elől, ráadásul még bónusz élvezetként tüsszögni is elkezdett, s ezzel arra engedett következtetni, allergiás a macskákra. Briana ritka hangot hallatott, nevetésben tört ki, mely tőle nem volt túl megszokott. Leginkább Brad társaságában tudott jókedvűként mutatkozni, a roxforti környezetben valami folyton irritálta.
Feladata végeztével Blackberry visszaszaladt gazdájához, ki alapos simogatással jutalmazta kis segítőjét. Elégedett mosoly ült ki az arcára, majd felállt, megigazgatta ruháját, s a fiúra nézett, aki valószínűleg kezdte megérteni az iménti incidenst, de ki tudja… Bri reménykedett enne, ugyanis semmi kedve sem volt magyarázkodni, pláne nem egy idegennek. A jól sikerült akció azonban meghozta a jókedvét, így jobbnak vélte, ha tesz egy kedvesebb gesztust, s odaköszönt a srácnak, miközben lehuppant vele szemben lévő helytől kicsit jobbra, ugyanis a fiú lábai az ülésen pihentek.
-   Briana-Dawn – közölte egy félmosoly kíséretében.

Egy újabb tanév közelgett, s a nyár legszebb emlékei őszi falevelekként peregtek le Briana szeme előtt. A szülei természetesen nem tudtak kimenni vele az állomásra, mindig akadt valami sürgős elintéznivalójuk, de a sofőr elvitte őt, majd egészen a peronig kísérte. Nyilván szülei parancsára tette, Jasmine és Enrique nyilván így akartak megbizonyosodni róla, hogy lányuk valóban felszáll a járműre, nem pedig ellóg onnét bátyjával, s az beleviszi őt a rosszba, melybe Ayden maga már belekeveredett. Persze Brinek esze ágában sem lett volna otthagyni az iskolát, képzett varázslóvá akart válni, mielőtt még bármit is kezdett volna az életével.
Mikor már épp készült búcsút venni a perontól, felrémlettek neki a naphosszat tartó koktélozások egyetlen és legjobb barátjával, Braddel. Emellett jó párszor voltak kénytelenek megfelelő „büntetéseket” kieszelni a srác exbarátnőinek, amelyet ők ketten sosem tudtak megunni. Briana nem volt túl egyszerű ember, szükségét érezte az ereiben csordogáló ’rossz’ szabadon eresztésének, ebben lelte leggyakrabban szórakozását.
Lassú léptekkel haladt az expressz folyosóján, térd felett végződő, lila, nyári szaténruhája vége ide-oda lengedezett. Hamarosan igen érdekes illatok csapták meg az orrát. A lány szükségszerűnek érezte a szellőztetést, de végül felmentette magát a fáradság alól, s továbbhaladt remélvén, hogy a vonat többi részében elviselhetőbb az atmoszféra. Ahogy így tipegett előre, egy ismerős hang ütötte meg a fülét. Válla fölött hátrapillantott, majd meglátta, hogy épp most kíván felszállni az expresszre a Roxfort egyik legidegesítőbb leányzója. Ő nem más volt, mint a Hollóhátas kis Muffy Hilbert, akit leginkább a híres mugli könyv főszereplőjéhez, Harisnyás Pippihez lehetett volna hasonlítani. Briana ki nem állhatta ezt az idegesítő kis perszónát, így gondolta jobb, ha már az év legelején bajba kerül, egy kis kockáztatás sosem árt… Alig két perce akadt arra, hogy valami zseniális malőrt vigyen végbe, de amint végigmérte a lány külsejét, máris kigyulladt a képzeletbeli villanykörte a feje fölött. Muffy egy szörnyen ízléstelen egérmintás balerinacipőben feszített, s meg is volt a tökéletes terv. Beviharzott a hozzá legközelebb lévő kupéba, magára csapta az ajtót, mit sem törődve annak utasával. Egy másodpercre természetesen odapillantott a vele szemben üldögélő srácra, de azzal a lendülettel vissza is fordult a másik irányba, s leguggolt az ajtó előtt. Ezután a táskájához nyúlt, honnan furcsa hangok szűrődtek ki, s minden adandó alakalommal kitekintett fel-felrugózva a folyosóra…