[ LLG ]

Mintha vasfalba ütközne, amint le próbál ülni. Ugyan mélységesen meglepte a Tanár Úr magából kikelő hangneme, de a világért sem mutatná, hogy meglepte. Alaposan elkésett, de nyomós oka volt rá.
Apró fintor telepedik arcára, ahogy meghallja a késére vonatkozó kérdést. Kénytelen lesz átnyújtani az írást, különben büntetést kap. Na persze, a madár miatt már szinte biztos. Már csak az a kérdés, hogy öt, vagy tíz. Csendesen áll, és próbál a lehető legjobban a környezetbe olvadni, amikor a hollóhátas fiú varázsütésre benyögi a madár nevét. Látványosan megkönnyebbül, de a kését akkor is meg kell magyaráznia, ha tetszik, ha nem.

Mázsás súlyként érzékeli a pergament, mely a zsebében lapul. Most tényleg adja át?... Segélykérően tekint körbe, valami igazán nyomós indokot keresve, hogy ne kelljen átadnia a levelet, amikor Mr. Dragonheart figyelme rá, és a hugrabugos lányra irányul… Efféle szigort még soha nem hallott Tőle, na nem mintha hiányolta volna.
Egy mély sóhaj, és előrébb lép. Ha muszáj, hát hamarabb túl akar esni rajta… Az illetlenség, és a további néma hallgatás nem erény.
- Elnézést a hallgatásért Tanár Úr. – kezdi nagyot nyelve. Még mindig kételkedik abban, hogy igazán odaadja annak a levelet, melyet még a hálókörletben kapott, mielőtt elindulhatott volna órára, eltérve a szokásos bagolyposta érkezéséről. Ólmos kézzel nyúl a talárja zsebe felé, megérezvén a papírost, lehunyja a szemét, és nagy lélegzetet véve emeli ki. A keze alig láthatóan remeg meg, miközben átnyújtja. Mozdulatai olyanok, mint aki belső harcokat vív magával…lényegében igaz…

Ha Mr. Dragonheart elveszi, megláthatja a családi pecsétet, kibontva pedig a kusza betűket, melyet az anyja vetett a papírra rohanás közben. Az apja valamiféle rohamot kapott, és a Mungóba kellett szállítani… nem tudják egyelőre, hogy mi baja, sem azt, hogy megéli-e vajon a holnapot…
Evelyn szeme szúrni kezdett a gondolatra is, de egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcán. Megkeményítette vonásait, hiszen egy mardekáros nem sírhat, emelt fejjel kell a dolgokkal szembe néznie. Engedelmesen, karba font kézzel áll, és várja a büntetést, vagy az utasítást, hogy helyre mehet. Nagyokat pislogva, de még nem könyörögve néz a tanárra, jelezvén ez csak rá, pontosabban most már az oktatóra is tartozik, nem szeretné, ha más is megtudná a miértet…

[ Seya ]

Esze ágában nincs tovább ácsorogni a banya előtt hallgatva annak válogatott, meglehetősen furcsa kis poénjait, ha már egyszer lehetősége van kimenekülni, a második lehetőséget választja. Gyors léptekkel indul meg a fiú után, beérve lelassít, és felveszi annak tempóját.
Apró fintorral válaszol a zöldszegélyes káromkodására, majd meglepetten pillantja meg annak lélektükreit, s hall egy nevet, ahogy szólíthatja majd. Ha lesz rá alkalma. Jelen esetben örül is, meg nem is. Semmi kedve itt ragadni holtának napjáig.
- Evelyn. – mondja rekedtes hangján. – De általában csak Ev. - toldja meg a suta mondatot. Nem mintha nem örülne, hogy egy nevet már legalább tud, egyszerűen csak ilyen szótlan. Kivétel, ha olyan helyzet adódik. Mint most.

A kékellő íriszek összeszűkülnek, ahogy Seyala a válla felett tekint el az ellenkező irányba. Homlokráncolás, egy sóhaj, majd felvonja a szemöldökét, és maga is irányba fordul. A sötétség, mintha lassúdad léptekkel közeledne feléjük. A fáklyák egymás után alszanak ki, mígnem az egész folyosón már alig látni valamit… Szívverése felgyorsul, levegőért kapkod. Kis híján felsikít, amikor egy kart érez a vállán. Ijedten realizálja, hogy Seya érintette meg. Mély sóhaj, annak szavaira, biccentés, majd három szó hagyja el az ajkait.
- Nagyon úgy fest…- mormolja alig hallhatóan. A sötétség tovább nő, a helyzet kezdi kikezdeni a mardekáros lány elméjét, nem, nem fog sikítani… Egy mardekárosnak nem szabad.

A kacagás hallatán látványosan rezzen össze. Azért mégiscsak egy lány, akárhonnan nézzük is. És a lányok, nos nem igazán arról híresek, hogy hidegvérűek legyenek, akár a fiúk… Persze vannak kivételek, de Evelyn nem tartozott közéjük. A fény tovább fogyott, és a rémisztő hangok megtették a hatásukat, úgy remegett, akár a nyárfalevél, amikor az őszi szellő belekap, és le akarja sodorni a fáról.
Sűrűn, és nagyokat pislog, de a szeme csak nem szokja az egyre sötétedő folyosót. Egy pillanatra hátratekint, amikor Seyala fényt varázsol a pálcájára. Most már látja is a fiút, de ez sem segít rajta…

Félelme csak fokozódik, amikor hűvös ujjakat érez ismét. Egy másodpercre lefagy, mintha a folyosó magába szippantotta volna törékeny testét. Nem mer megfordulni. Nem tudja mit fog látni, de fél… Legalább annyira, mint amikor megkapta a levelet, amely megváltoztatta az életét örökre. Már nem számított. Csak az, hogy hol van most, és miképp zubog az adrenalin a testében egy dologért kiáltva… Félszegen néz el a folyosó végére, amiből már újfent nem látszik semmi. Talán jobb lett volna a banyával maradni, elhallgatni a hülyeségeit, és épségben kijutni egyszer? Vagy ez csak egy próba lenne, amin átkelve kikeveredhetnek a végtelen folyosóról? Mi folyik itt? Soha nem hallott még ennyire hátborzongató helyről a Roxfortban, és most mégis úgy érzi magát, mintha egy lidércnyomásba csöppent volna… Úgy érzi? Nem, ez maga a lidércnyomás… Egyetlen gondolat dübörög benne, egyetlen, amely talán talpon tartja…
- Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én ki akarok jutni innen… Méghozzá minél hamarabb…- suttogja a csendben

[ Seya ]

Éledező dühvel pislog hol a fiúra, hogy a szoborra. Mi van, ma mindenki megőrült?!
- De, elsőéves koromban már tévedtem el, azóta nem sűrűn. – szólal meg vékonyka hangján cseppnyi mosollyal megtoldva, akárha kikacagná a háztársat. Hiába, Ő már csak ilyen, ezért szokták mások a hajukat tépni Tőle, pedig, ez még a finomabbik énje. Ha tudnák, mi lakozik a gunyoros lepel alatt, mindjárt másképp állnának a dolgokhoz. Persze, esze ágában sincs azt megmutatni, elég, ha egyszer-kétszer megvillantja, hogy nem olyan bűbájos, mint aminek kinéz, aztán mehet mindenki a maga dolgára, és lehet nyugton hagyni.
Ennek azonban még bőven nem volt itt az ideje. Továbbra is félrebiccentett fejjel nézett a zöldszegélyesre, apró fintorral a szája szegletében.
- Felkészülni?! – nevet fel hirtelen. – Mióta lehet felkészülni egy olyan helyzetre, aminek a bekövetkeztét nem is sejtheted? – a halk kuncogást kíváncsi nyílt tekintet öleli körül. Seyala hátrarázza a hófehér tincseket, aztán lassan felé néz, mintha arra célozna, hogy egy idióta, amiért megmondta, hogy tud sakkozni. A lány összeszorítja a száját, persze, az, hogy nem szeret, már eleve elfelejtette közölni, de mivel nincs sehol semmi, amin játszani tudnának, elég nagy sansza van rá, hogy ne kelljen órákat itt lebzselnie. Már igencsak ég a lába, hogy mihamarabb eltűnjön a nyomasztó folyosóról.

A banyával már aligha foglalkozik, arról lepereg minden, és undorító poénokká alakítja a legkomolyabb felszólását is. Legszívesebben apró darabokra átkozná, de mi van akkor, ha a szobor a nyitja a szabadulásnak? Vagy itt reked, vagy nem? Végülis ötven százalék esélye megvan rá. Újabb fintor, ezúttal sokkalta láthatóbb, mint eddig valaha.
- Nem, nincs nálam zsebsakk. Nem térhetnénk arra, hogy is jutunk ki innen?- kezdi, amikor már látja, hogy nem fog megúszni, egy újabb fület szaggató hahotát. A banya azonban meglepő módon elnyomja, csupán húsos ajkai remegnek. Eve csendesen elmormol egy imát, hogy maradjon is így, amikor a háztárs megszólítja.
Elátkozni, persze, aztán ragadjon itt beláthatatlan időkre?
- Átkozd el Te! – veti a fiú után, aki hátat fordítva indul el a folyosó vége felé, majd jelenik meg újra az öregasszony előtt. A lány már nem mosolyog, kezd neki is elege lenni a helyzetből.

Érdeklődve nézi, ahogy Seya végigkocogtatja a falakat, rugdosni kezdi a köveket, és hol tenyérrel, hol homlokkal nekifeszül annak áthatolhatatlan mivoltának. A sikertelensége kedvét szegi. Egy pillanatra elmélázik, hogy talán neki is meg kellene próbálnia, tesz egy tétova lépést, amikor megáll, és lemerevedik. Hogy is ne. Ő aztán nem fogja bepiszkolni a ruháját, sem a hófehér kezecskéit…
Fejét átbillenti a másik oldalra, amikor a másik fogoly pálcát húz, és varázsol. Halk kattanás szeli át a nevetést, és a lány lefagyva pillant arra a pontra, ahonnan még hallani véli a lépteket. Kijutott vagy mi?
Értetlenül néz a banyára, az azonnal választ is ad neki, persze nem kedvezőt. Fejcsóválva nézi a szobrot, talán tényleg apró darabokra kellene átkoznia? A pálca megpördül a kezében, de csak pótcselekvés, semmi más. 

- Hogy lehet innen kikerülni? – teszi fel a kérdést újra. Most már tényleg elege van. Nem akar szórakozni, sem beszélgetni, az ágyát akarja, meg valakit, aki kivezeti. Vet egy tétova pillantást a sötétbe burkolózó folyosóra, aztán gyors léptekkel indul a fiú után. Vagy kijutnak, vagy nem. De egyedül, tétlenül nem fog itt ácsingózni, amíg szép lassan hülyét nem kap a boszorkától, és annak cseppet sem stílszerű humorától…
Beérve, kis futással fékezik le mögötte pálcáját a háta mögé tartva, biztos, ami biztos alapon...

{ Seyala }

Pimasz félmosollyal nézett a fiúra, aztán a banyára, és vissza a fiúra. A pálcáját rejtegető karjai, még mindig hátul, ám ugrásra készen, ha átkozni kell vele. Hiába, az ember lánya soha nem lehet eléggé éber, és gyanútlan. Vagy csak elvetemült?
- Méghogy én, eltévedni? – ismétli Seyala után elnyújtott vékony hangján. Na persze, már így is többet beszélt, mint amennyit szokott, a hangszálak nincsenek eléggé bejáratódva ahhoz, hogy ennyit is kibírjanak, anélkül, hogy rövid úton berekedne.
- Nem is tudom, ki tekintgetett riadtan oldalra, amikor ideértem. – újabb kuncogás, egyre szemtelenebbül. Ám az az ajkaira is fagy, amikor a banya megvádolja.

Villámló szemekkel fordul felé, és háborodik fel. Őt, ilyen orvul, meggyanúsítani, pláne ekkora hülyeséggel… na neee…
A banya se rest, jön a kontra, mintegy újra rábólintva a szavak jelentésére. A lány éledező dühvel gondol a kezében szorongatott pálcára, legszívesebben apró darabokra átkozta volna a szobrot, amiért az meg találta szégyeníteni, ám legnagyobb sajnálatára ilyen varázshoz még nem rendelkezett megfelelő erővel.
- Nekem csak egyetlen vágyam lenne.. – kezdene bele a mondandójába, amikor a boszorka újra megszólal beléfojtva, mit is akarna kihozni ebből az egészből.
Felvont szemöldökkel néz, értetlenül, egyelőre nem sejtve, mi célja ezzel a szobornak. Az talán félreértelmezte, mert akorra robajjal szakad ki belőle a nevetés, hogy zeng az egész folyosó belé.

Evelyn égre emelt tekintettel fortyog magában, egyelőre nem szólal meg, nem még nincs itt az ideje, hogy felháborodásának hangot adjon, és kipattanjon a feszültség, mely az elmúlt napokban rátelepedett. Illedelmesen, csupán jegesen villogó szemeket mereszt a csúfságra, amíg az saját otromba poénjától szemeit kényszerül törölgetni.
A kacsintástól újra elnyílna a szája, hogy most aztán tényleg kitörjön, ehelyett csak morózusan odaveti szavait, melyre persze nem is várt volna más választ.

- Játszani? Játszaniiii? – hápog döbbenten. Ez már túl sok neki egy napra. Mit egy napra, egy fél életre legalább. – Ez megőrült. – fordul elképedve Seyala felé, aki maga is megmerevedve áll, mint aki nem tudja eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen.
Sakkozni éppenséggel tud, de sehol egy sakktábla, fejben követnék a bábuk mozgását?
Nem érti, nem érti, nem, és nem. Idegesen torpant egyet, majd még egyet, végül egy lépést közelebb megy a páros felé.
Száját összeszorítva, szemöldökét ráncolva mered rájuk, azon gondolkozván, kivel kezdje a dühkitörést. A fiúval aki.. hát nagyon nem sokat tett, amióta itt vannak, azonkívül, hogy acsarog, és próbál többnek látszani, mint ami, vagy az undok szörnyűséggel, mely lassan de biztosan kezdi az őrületbe kergetni.
Elhúzza a száját, ha ki akar szabadulni, jobb lesz, ha nyugton marad, egy válaszba, csak nem szakad bele.
- És ha igen, akkor mi van?...

{ Seyala }

Vigyorogva pillantott a fiúra, majd a szoborra, végül vissza a fiúra. Az megriad szavaitól, Ő pedig elégedetten mosolyog tovább. Még akkor is, amikor az össze-vissza kapkod, kutatva valami után. Seyala idegesen, sőt, mondhatni vadul pillant rá, mint aki mindjárt egészben lenyeli.
Mosolya szenvtelen gunyorrá húzódik, amikor a sértődötten megszólal. Milyen kis aranyos. Nem is sejti, hogy túlzott hevessége, nemhogy hergeli, inkább mulattatja a lányt. Evelyn rosszabb, mint a banya, amely szemöldökét ráncolva figyeli a párost. Karba fonja vékony kis kezeit, és fejét félrebiccentve, végigméri a szemben állót. Borzas haj, villámló szemek, még jó, hogy nem pár évvel idősebb nála. Hanyatt, homlok menekülne előle, de így?...

- Jársz egyet? – nevet fel hosszan, gurgulázó hangon. A lefitymálást, a gyermeki gúnyt lepergeti magáról, akár egy oda nem illő aprócska szöszt. Na persze, ez nála megszokott. Nem az első ember, aki a haját tépi Tőle. A legrosszabb az egészben, hogy még élvezi is. Sőt, kedvenc foglalatosságai közé tartozik, hogy széles vigyorával hozza ki az embert a sodrából. Pesze, nem ez az elsődleges cél, de valahogy, mindig így jönnek össze a dolgok.
Unottan ásít egyet, majd közelebb lép. Nem túl sokat beszél azt biztos. Legalábbis a hangjából ez következik. Az ábrázatából meg az, hogy nem mostanában aludt. Szemtelenül elvigyorodott a gondolatra, hogy egy magafajta diáknak csak akkor húzódnak ekkora táskák a szemei alatt, ha a: rossz gyerkőc, és éjszaka is fenn van, illetve b: ha tanulódik a szentje. Nem az első eset lenne, hogy egy mardis magolásra vetemedne, de ez csupán feltételezés, minden esetre soha nem lehet tudni.

A banya-szobor halk kuncogást hallat, Evelyn szemei pedig dühösen villannak meg.
- Bimbózik?! Bimbóóóziiik?! – visítja elnyújtott hangon. – Maga beteg. Agybeteg, vagy tudom is én. De nem normális, az biztos. – A másik mondatra egyenlőre nem hajlandó válaszolni. Majd pont neki fogja megvallani, hogy büntetőmunkára küldték óra után, és annak a részleteit hivatott volt megbeszélni. Persze… ahogy azt a boszorka elképzelte…
A mosoly lehervad az arcáról, szemében megül a gyanakvás, és a düh sajátos keveréke. Karbafont kezei a háta mögé csúsznak, egy pillanat, és pálca villan köztük. Ezt persze se a szobor, se a fiú nem látja. Hiába, Ő már csak ilyen alattomos.

A boszorka megszívja az orrát, a lány undorodva fordul el. Íriszeit visszafüggeszti a fiúra, az mégiscsak jobb, mint ez a gusztustalanság. Ajkai torz fintorba húzódnak, valamit mégiscsak mondania kellene.
- Nem mindegy az Magának? – kérdez vissza a szoborra kicsit több éllel, mint szeretett volna, magában bőszen imádkozva, hogy ne ez legyen a nyitja annak, hogyan is keverednek ki innen. Mert Ő aztán egykönnyen bevallani nem fogja… Pláne nem a fiú előtt. Nem most, és különben is, minek kérdeznek Tőle ilyeneket?

{ Seya }

A lány morózus hangulatban vágott neki a hálóba vezető útnak. Elkésett, rendben, nem szép dolog, na de ennyire kitolni vele, az már felháborító. Büntetőmunka. Már megint. Mi ez valami dömping a tavaszra, hogy ott babráljanak ki a diákkal, ahol, és ahogy lehet?
Már előre látta Frics negédes mosolyát, ahogy átnyújtja neki a törölgetőrongyot, és a tisztítószert, hogy minden csillogó, villogó vacak úgy ragyogjon, ahogy Ő se tudná megtisztítani. Mindezt persze varázslat nélkül. Hogy a fene esne bele..
A szemébe lógott egy tincs, melyet kis híján le is nyelhetett volna... Még ez is... Dühösen szorította össze száját, valamiféle makrancos hölgyhöz hasonlatosan, és gyors mozdulattal siította a füle mögé. Legszívesebben levágatná, de ez megmarad álomnak. Az anyja előbb ölné meg, mintsem egyetlen centivel is kisebb legyen a hátközépig érő hajkorona. Pedig utálja. ha összefogja, lóarca lesz tőle, ha kiengedi, akkormeg kegyetlenül szenved vele. Beleér mindenbe, ha fúj a szél, úgy fest, akár egy madárfészek, és persze hullik is, csak hogy megadja az esélyt, hogy maga után szedegethesse össze.

Apró fintorral haladt tovább, amikor kósza pillantása találkozott valami cseppet sem odaillővel. Visszatolatott, és jól megnézte magának a fáklyatartót. Ezzel már találkoztt valahol, az biztos.
Vállat vont, és mintha mi sem történt volna továbbindult, folytatva az előbbi füstölgést.
Már úgyis csak három év van, aztán irány vissza a családi fészek, ahol senki nem nyaggatja a hülyeségeivel. Nem kell majd házidolgozatot írnia, és hasonló.
Egy pillanatra megtorpant, és visszanézett. Nem, biztos csak valamit félrelátott, nincs ott semmi.
Pedig szeret a Roxfortba járni. Sőt, nincs a világon még egy olyan hely, mint ez, ahova szívesen jönne... csak hát... az utóbbi időben kissé megváltoztak a dolgok. Vagy Ő változott meg? nem, hiszen eddig is ilyen morcos volt, ha bántották, visszaszólt, ha fenyegették, párbajozott, ha kellett, tanult.
Mégis, minden olyan más, mint eddig...

Amikor újra meglátta az árnyékát, olyan hirtelen állt meg, hogy maga is meglepődött. Fürkészően pillantott körbe, már előre sejtvén, valami nagyon nincs rendben. Sőt. Kis híján felsikít, amikor körbenéz. Nem először tévedett el, de ez most más volt, mint a többi. Körbe-körbe ment. Fullasztó gondolata támadt, realizálva, hogy hol is van épp.
na már csak ez hiányzott. Elhúzta a száját, és továbbindult, magában bőszen szidva a világmindenséget.

Kell, hogy legyen valahol itt egy banya, akivel, ha az embernek van türelme, meg miegymása, kiszabadulhat. Határozott léptekkel indult meg, szemét folyamatosan jártatva, nehogy elszalassza a szobrot, amikor feltűnt neki, hogy valaki már áll ott.
Zöldszegélyes...halk sóhaj, cseppnyi megkönnyebbülés, egy griffis, vagy hugrás előtt igazán ciki lenne, ha kiderüle, hogy Ő is eltévedt, így némiképp könnyebb a helyzet.
Megállt a fal mellett, szinte egyazon pillanatban, amikor a banya-szobor megszólalt. A fiú riadtan fordult meg, Evelyn pedig arcátlan módon halkan kuncogni kezdett.
- Látom neked is sűrű napod volt. - szólította meg a fiút, ajkain az iménti mosolyával, karjait összefűzve a háta mögöt, s lassan lépdelve felé. Pár lépésnyire megállt, és íriszeit a másikéba fúrva várta a reakciót..

LLG...


Hogy az a szárnyaszegett hippogriffes....
A lány dühösen igyekszik a tanterem felé, hosszú fekete talárja, melyen csak úgy világít a zöld címer, méltatlan módon lobog utána. Nem, nem szokott Ő így rohanni, de ez most más tészta.
Táskájában, mely szintúgy úszik a levegőben ott pihen a levél, mely nyomós érv a késés miatt. Na nem mintha fel akarná használni, de azért legalább van mire hivatkozni, ha a Tanár Úr úgy dönt, megbünteti a későt.
A gondolatra megszaporázza lépteit, nem lehet hűtlen a házhoz, mely otthont ad neki, hogy így elkéssen, és megalázkodjon mások előtt. Megalázkodni... Hirtelen áll, meg mintha áramot vezettek volna belé, aztán lassú, nyugodt léptekkel folytatja útját a terem felé. szíve gyorsan kalapál a törékeny testben, már nincs messze, mire odaér lehiggad, és a légzése is nyugodt lesz. Ha a Tanár látja Rajta, hogy futott talán még képes azt feltételezni, hogy vaj van a füle mögött, ám, ha kimért és nyugodt marad, az talán egyenlő lehet azzal, hogy nyomós indoka volt, és ha a végszükség úgy hozza, hát majd átnyújtja a levelet. Merengéséből egy ismerős kép zökkenti ki, amint az jó alaposan megbámulja.
Megérkezett tehát...
A terem előtt megáll, és elgondolkodik... Nem szereti ezt az órát, igaz a tanár ellen semmi kivetnivalója, na de akkoris. Mély sóhaj, és vékonyka ujjaval lenyomta a hatalmas kilincset.

- Elnézést a késésért Tanár Úr. - mondja nyugodt, színtelen hangon. Nem néz sem jobbra, sem balra, emelt fejjel indul meg a sorok között, majd középtájon megállapodik, és leül. Hidegkék íriszeit végigfuttatja a társaságon, Josey felé apró biccentés, és egy félmosoly, elvégre háztársak, a többieken csak egy pillanatra időzik el, arcáról azonban még a legszemfülesebb diák sem tud, semmiféle érzelmet leolvasni.
Miután elővett minden az órához szükséges kelléket (könyv, pergamen, tinta, és a míves pennája, melyet   karácsonyra kapott ), fejét egy kissé félrebiccentve, pár fokkal elfordítva jobbra, emeli lélektükreit a Tanárra, várva, hogy mit szól a késéhez, ugyankakkor egyszerre próbálja elkapni a fonalat, ahol amaz a  többiekkel járhatott, mielőtt betoppant...

*imáááááád* 

Ööö az avi :

http://s288.photobucket.com/albums/ll182/Sandraye/?action=view&current=model_84_by_Hellle.jpg

          alapok

teljes név || Evelyn Richardson
becenév || Eve, Evelyn
nem || nő
születési hely, idő || London; 1982. május. 28.
kor || 14
faj || ember
vér || aranyvérű, mi más?
évfolyam || 4


          a múlt

1982. Május 28. A Richardson család második és eleddig utolsó gyermeke meglátja a világot, 3, 2 kilogrammal, és 53 centivel. Ami még fontos, az láthatatlan a szemnek…
- Anyu? – a kislány durcásan rángatja annak szoknyáját, hogy figyeljen rá. – Anyu!- szólal meg újra, mivel amaz a fülét sem mozdítja… Tortát akar. Most. De az anyja elfoglalt, mással beszélget. Türelmetlen. Odaszalad a pulthoz, megnézi a dobostorta szeletet, majd vissza. Megáll a férfi előtt, és méregeti. Igazán elmehetne már, hogy végre megkapja, amit akar. Nem szeret várakozni, kivétel ha másokat kell megviccelni”. Olyankor akár órákat is képes rászánni egy –egy csínyre, csakhogy pár kárörvendő perce legyen. Talán ezért nincsenek barátai. De végül is, most nem ez a fontos. A szüleinek vannak, de Ők már felnőttek. Mindig ugyanazok az arcok, akik a házukban is megfordulnak, és az Ő jövőjéről is beszélgetnek. Hagyományok. Nem tudja mi az. Persze, hogy nem, hiszen kicsi még ahhoz, hogy a „nagyok” dolgait megértse, például azt, hogy miért van némelyiküknek csuklyája, és miért állnak apáék mindenkihez máshogy. Van, akivel szívélyesek, és van, akik velük szívélyesek.

Összehúzott íriszekkel pillant újra a férfire. Ez is olyan, mint a többiek. Méltóságos asszonynak szólítja a mamáját. Cöh, csak hagyná már abba… Nem, bírja, tovább…
Hangos csattanás, és a pohár szétrobban. Az úr értetlenül pislant fel, majd állapodik meg a dacos gyermekarcon.
- No lám- mormolja mézes-mázas hangon. - Az alma nem esett messze a fájától. Egy napon te is olyan dicső leszel majd, mint az Édesapád. – mosolyodik el, és nyúl, hogy megsimogassa a gyermeket. Az azonban nem hagyja, hátralép, de csillogó lélektükreivel nem tágít. Azokban a düh, és az izzó gyűlölet sajátos egyvelege lelhető fel. A nő szemlátomást büszke rá. Halkan szólal meg, ridegen és szenvtelenül.
- Ahogy elnézem, Mr…  Ne haragudjon, nem emlékszem a nevére. – apró kacaj, és jeges hangon folytatja: - Azt hiszem a lányom már türelmetlen. Ha megbocsát, most folytatnánk a programunk, ott ahol maga az imént megzavarta. – biccent, majd a kezét nyújtja, jelezve, hogy annak már tényleg semmi keresnivalója az asztaluknál. A férfi oly gyorsan áll fel, hogy majd leveri a terítéket. Kapkodva csókol kezet az asszonynak, és tűnik el a forgatagban…

Ékes példa, mennyire türelmetlen, és szemtelen, ha valamit nem kap meg első szóra, vagy valaki nem tetszik neki. Családi helyzetük jobb már nem is lehetne, apja a rejtélyügyi osztályon, dolgozik, anyjának nem kell, hiszen mindig van valami mellékes jövedelem, az örökségről pedig már ne is beszéljünk… Visszatérve az előzőekhez, a türelmetlenség jobb, mint a nem tetszés. Hogy miért? Nos, aki elég bátor hozzá, az megtapasztalja. Nem kellemes érzés, az biztos. Főleg, ha hátulról, és alattomosan jön az ártás, vagy a kellemetlen élmény, netalán egy állatka, vagy bármi más.
De ez nagyon ritka eset. Már csak azért is, mert nagyon ki kell hozni a sodrából, hogy képes legyen rád szánni egy kis időt. Általában meg lehet úszni pár keresetlen szóval, esetleg apróbb rontásokkal. Ez is persze az aktuális kedvétől függ.
Érdemes szem előtt tartani, akárki is keveredjen a közelébe, hogy mindent elér amit akar, és nem érdekli hány emberen kell átgázolni hozzá, a legalantasabb módszereket is képes használni, hogy az legyen amit Ő akar. Tanárokkal szemben egy angyal formáját veszi fel, panasz soha nem érkezik rá, hogy ezt, vagy azt tette volna, legtöbbször azért, mert nem is tudnak róla, vagy ha kitudódik, hogy benne volt, felszegett fejjel áll elébe a büntetőmunkának.
Az ódon falak közt vagy a klubhelyiségben, vagy olvasva valahol teljes nyugalomban található meg. Nem kedveli a társaságot. Miért is kedvelné? Nem az Ő stílusa az, kivétel ha talál arra érdemest, akivel szóba elegyedik, mindenféle hátsó szándék nélkül…


          jellem

Ránézésre semmi különös nem jut róla az eszébe senkinek, egészen addig, amíg bele nem néz a szemeibe, persze ha hagyja, és nem szól be az első adandó alkalommal, amikor bámuláson kap. Nem cécózik, ami a szívén az a száján, rosszabb esetben a pálcáján. Ja hogy esetleg nincs nálad? Az nem fogja zavarni. Gátlástalanul átgázol rajtad, ha tetszik, ha nem, leginkább alattomosan, és kiszámíthatatlanul. Élvezi, ha azt látja, hogy megtörsz, és hiába negyedéves, kitűnő manipulátor, már ami az érzelmeket illeti. Olyan könnyen elhiteti veled, amit akar, hogy vakon követed nem hallgatva senkire, és semmire… ez esetben, nos… baj van…

          apróságok

mindig || l
- mások rendszabályozása
- erőfitogtatás
- alattomosság, hátulról jönni
- aranyvér
- család, mely mindennél fontosabb
 soha ||
- akik nem méltóak vérükhöz
- megnyílni mások előtt, hogy kihasználják gyengeségeink
- okoskodást
- nyalizást
- sírást, legalábbis előtte
dementorok || elmegy az életkedve, semmi extra
mumus || múmia, nem félős bár retteg a haláltól
titkok ||
- általánosban kirúgatta az egyik tanárt, mert érzése szerint nem volt szimpatikus neki
- apró kis szurkálódások azok felé, akik nem méltóak, a vérükhöz, vagy Hozzá
rossz szokás ||
- hajbirizgálás
- körömrágás


          a család

apa || Daniel Richardson, 45, aranyvérű
anya || Margaret Lewis 42, aranyvérű
testvérek ||  egyke
családi állapot || egyedülálló
állatok || bagoly - Ében


          külsőségek

magasság || 170cm
tömeg || 61kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || egy anyajegy a bal boka belső részén
kinézet || egyenes tartás, felszegett fej, sötét, de nem ócska ruhák, és minden, ami egy aranyvérűre jellemző. Lassan jár, de ha kell, tud sietni, sőőt, olyan gyors lenni, hogy csak a feléd reppenő rontást látod. Hmm.. kellemetlen, főleg ha szúrós szemekkel tekint körbe…
egészségi állapot || abszolúte egészséges


          a tudás

varázslói ismeretek || három év anyaga plusz a negyedik félév, kedvenc tantárgy svk, és bájitaltan, mindent megtanul, de nem stréber
patrónus || még nem tud
animágus alak || -
pálca típusa ||  13 hüvelyk, kőris, egyszarvúszőr maggal


          egy darabka belőled

Julia Woodrow usere *_*

          egyéb

Olyan szép szín az a zöld… *____*