Átdolgozva:



          alapok

jelszó || "A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg."
teljes név || Timothy Owen McFadden
becenév || Tim
nem || férfi
születési hely, idő || 1980. 09.23.
kor || 17
faj || ember
vér || fél
évfolyam || 5

          a múlt


Azt mondják, az ember életében legalább egyszer, hogy most valami nagy dolog történt vele, mindegy, hogy jó vagy rossz, de gyökeresen megváltoztatja az életét és onnantól kezdve, bár próbálja ugyan azt az életet élni, próbál mindent ugyanúgy csinálni, már semmi sem lesz ugyanaz. Az én életemben számtalanszor történtek már ilyenek, talán többször is, mint kellett volna. Azonban mindennek van okozata, jöjjön hát az enyém…
Newhamben születtem, William és Lucy McFadden gyermekeként, akik a környék megbecsült tagjai voltak, hisz annyi mindent tettek azért a jó kis közösségért, amelyben éltünk. Az utcánknak kellemes kis kertvárosi hangulata volt, így amikor a srácokkal focizni mentem, a szüleim mindig félelmek nélkül engedtek el, hiszen tudták, hogy nem vagyok rossz helyen. Teljesen normális, átlagos gyermekkorom volt, olyan amilyenre mindenki vágyott, jó család, jó barátok, minden tökéletes volt ahhoz, hogy az életemet, bár akkor még nem fogtam fel, hiánytalannak lehessen mondani. Egészen addig a borzasztó napig…
Sosem felejtem el azt a napot, minden egyes mozzanata mélyen beleégett az agyamba. Aznap sejtelmesen kacsintott ki csupán a nap a felhők közül, s ahogyan egy ilyen szombat délelőtt szoktam a barátaimhoz mentem, akikkel, szinte rögtön a pályára mentünk, hogy aztán ott rúgjuk a bőrt. Lépteink nyomán, s ahol a labda becsapódott egy-egy indításkor, a felvert por szinte fullasztó felhőben csapott fel, érezni lehetett, hogy a levegőben van az eső, így amikor aztán lassú, de annál nagyobb cseppekben hullani kezdett az eső, futva indultunk haza. Amikor a házunkhoz értem, valami furcsára lettem figyelmes, az ajtónk nyitva volt, s rendőrök álltak a házunk előtt, a szomszédunk Mrs. Farrel, amikor odaértem, ő könnytől, s a fájdalomtól torzult tekintetét rám fordította, s abban a pillanatban földre rogyott, s átölelt, olyan szorosan, ahogyan addig és azóta senki más. Mélyen belenézett a szemembe, s csak annyit mondott, hogy „sajnálom”, nem értettem semmit, de éreztem, hogy valami nincs rendjén, s amint a nő karjai engedtek a fogáson, kibújva az ajtó felé vettem az irányt, talán még sosem futottam ilyen gyorsan, bár ne tettem volna, az ajtón belépve ugyanis két élettelen test látványa fogadott csupán. Bőrük márványszínű volt, a tekintetük üres… Ahogy néztem őket valami legbelül megnyílt bennem, nem sírtam csak megfordultam s kimentem az ajtón, az emberek kérdő, megdöbbent tekintete szegeződött rám, amint a padkához értem, ott letettem a labdámat, s jó messzire elrúgtam, majd leültem az út padkájára és bámultam magam elé… Soha többet nem mentem ki a pályára, nem fociztam többé…
Eztán engem és a holmijaimat átszállítottak az édesanyám testvérékhez, akik csak pár háznyival laktak arrébb. Nagyon jó fejek voltak velem pedig eleinte nem volt könnyű…
Kezdetben nem szóltam egy szót sem, csak ültem magam elé bámulva az új szobámban s próbáltam magamhoz térni a rémálomból, próbáltam kitörni a bánat béklyóiból, melyek a földhöz szegeztek, mikor én repülni akartam, szállni a madarakkal el akartam repülni örökre, olyan helyre ahol senki sem talál meg. Válaszokat kerestem, de nem kaptam a miértjeimre… Ekkor John, anyu testvérének férje elmagyarázta nekem, hogy mi is zajlik körülöttem, azt mondta nem akartak nekem szólni erről, de tudnom kell róla, hiszen nem élhetek ezek után kétségek között.
Elmondta, hogy ők és a szüleim is varázslók, boszorkányok, elmondta, hogy annak idején, amikor tudjuk kit elpusztították, ők is részt vettek a felszámolásban, hiszen aurorok voltak mind ők, mind a szüleim. Elmondta, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy bennem is egy igazi varázsló vére csörgedezik, s hogy egy napon hozzám hasonlóakkal találkozom, de ez nap csak akkor jön el, ha készen állok, ha nem érzem úgy, hogy nekem erre szükségem van, akkor nem kell ezt csinálnom élhetek normális életet emberként. Elmondta, hogy a szüleimet valószínűleg olyanok ölték meg akik vissza akarják szerezni a sötétség mára megkopott dicsőségét, s azzal, hogy aurorokkal végeznek csak a kezdetre utalnak, arra, hogy hamarosan a világ megváltozik.
Nem értettem továbbra sem, hogy miért pont őket, de már tudtam, hogy nem ok nélkül haltak meg, hogy nem csak egy értelmetlen mészárlás áldozatai, tudtam, hogy talpra kell állnom, s megtenni mindent, hogy olyan életet éljek, amilyet ők nekem szántak. Ugyanis, ha magamba zárkózva, mindenkit eltaszítva élek, akkor azzal az ő emléküket becstelenítem meg. Így azon a napon felkeltem az ágyamról, s ha még nem is teljesen őszinte, de mosoly húzódott arcomra.
John bácsi és Victoria néni rendesen gondomat viselték, s néha talán túlságosan is elkényeztettek. Megszerettem őket az idők folyamán, s ők is megkedveltek engem, majdnem annyira, mint a fiukat Stevent, aki nálam három évvel volt idősebb, de mindig volt közös témánk, mindig tudtunk miről beszélgetni, s szinte testvérként tekintettünk egymásra.
A barátaimmal később is összejártam, csak a foci maradt el az életemből, helyette, viszont nagyon sok mást csináltam. A gyermekkorom azonban sosem volt már olyan, mint régen, persze boldog voltam, de nem volt jó érzés, amikor láttam, hogy a barátaim megölelték a szüleiket és azt mondták: „szeretlek anya/apa”. Nem voltam irigy, csupán ilyenkor egy kissé elveszettnek éreztem magamat, de lassacskán megerősödtem megacélosodtam és bár bántottak a dolgok megtanultam velük együtt élni és olyan életet éltem, mint a többiek.
Egy nap hatalmas robajjal léptem be a házba és rögtön John bácsihoz rohantam majd amikor észrevettem az arcán a mi történt tekintet, szinte rögtön mesélni kezdtem anélkül, hogy kérdezett volna.
„ A srácokkal a parkban lógtunk és a padon ökörködtünk, amikor Phil megcsúszott és hátrafelé kezdett dőlni, amikor odakaptam a fejemet, és felé nyújtottam a kezemet, olyan volt mintha megfogtam volna a levegőben, megállt és a többiek mögé tudtak szaladni, hogy elkapják… „
John bácsi először nagyon megörült, aztán egy pillanatra elfehéredett a tekintete, s rögtön azt kérdezte, hogy a többiek mit hittek mi történt, mire én elmondtam, hogy mindenki annyira örült, hogy nem történt semmi baj, hogy nem tulajdonítottunk neki túl nagy jelentőséget. Akkor még nem tudtam, hogy hamarosan levelet kapok. Ám az eset után nem sokkal egy levél érkezett, mely szerint felvételt nyertem a Roxfortba. Tudom, hogy mit mondtak John bácsiék, de ettől függetlenül szinte rögtön az iskola mellett döntöttem, úgy éreztem ott végre válaszokat találok, s talán én is teljesebb életet élhetek.
A barátaimat ott hagyni nem volt jó érzés, s ismét töréspontot jelentett az életemben, újra fordult velem egyet a világ, újra felerősödött bennem az érzés, mely oly régen szunnyadt már legbelül. Azonban tudtam, hogy amellett amit elveszítek, ugyan annyit, ha nem többet nyerhetek is mindezzel. Tudtam, hogy bármennyire is fáj, az irány adott, csak rajtam múlik, hogy rálépek e az ösvényre, márpedig én kíváncsi voltam rá, hogy mit szánt nekem a sors.
Victoria néniék boldogabbak nem is lehettek volna, amikor elmondtam nekik a döntésemet, s szinte azonnal indultunk is megvásárolni a szükséges kellékeket. A bevásárlás számomra olyan volt, mint egy elvarázsolt kastélyba belépni. Az egész olyan volt, mint egy álom, szinte egész végig csak mosoly ült az arcomon.
Amikor Olivanderhez érkeztünk szinte rögtön észre is vette rajtam ezt, s ennek megfelelőlen kaptam meg a pálcámat is ami olyan bűvös dolog volt nekem, hogy hazafelé szinte végig azt bámultam arcomon múlhatatlan mosollyal. John bácsinak este úgy kellett viccesen rám parancsolnia, hogy tegyem le a pálcát mert a végén hozzám nő és nem lesz kellemes azzal elfogyasztani a vasárnapi ebédet…
A búcsúzkodás a 9 és ¾. vágánynál kicsit érzelgősebbre sikerült, mint vártam, de érthető, hiszen nagyon sok mindenen mentem át az új családommal, s annyi minden kötött össze minket, hogy szinte valóban én szüleimnek gondolhattam őket, s ők gyermeküknek engem. Elbúcsúzva tőlük, aztán rögtön felszálltam az expresszre.  Sokáig keresgéltem magamnak helyet, mire végre találtam egyet, ahogy elhúztam az ajtót s bedugtam a fejemet három másik srácot pillantottam meg, egy tejföl szőke srác kajánul vigyorgott felém, majd mikor látta az értetlen kifejezést az arcomon, egy velük utazó holló fekete srácra bökött fejével, aki a pálcájával hadonászott, végül egy csokira irányította azt amely ennek következtében nagyot pukkanva szétrobbant s beterítette a fiút. A tejföl szőke srác hatalmas nevetésben tört ki, míg a másik lelombozottan és leginkább csokisan meredt rám, amikor egy harmadik szólt hozzám ezen kis közjáték után.
- Ülj le nyugodtan, ne riasszon el Will ügyetlenkedése, jobb esetben nem fog felrobbantani minket. A nevem Ernie, Ernie Hudson. – Mondta, majd hosszú göndör haját a füle mögé tűrte s kinyújtotta felé a kezét, hogy aztán kezet rázhassunk.
Kis habozás után én is felé nyújtottam a kezemet, bár a meglepődöttség még ott ült az arcomon, de végre meg tudtam szólalni.
- Timothy, Timothy McFadden. –
- Üdv Timothy! Ha lehet akkor inkább csak Timnek hívnálak, szóval Tim haver, ők itt Jason – bökött a szőke srác felé.
- Üdv! Jason O’Brian. – vele is kezet ráztam, bár ő még mindig nevetett az iménti eseményen, s eztán Ernie folytatta.
- A csokiba öltözött tehetség pedig William. –
Ekkora felé fordítottam a fejemet, majd nyújtottam ekezemt, mire ő egy zsebkendőt vett előt, s azzal letörölgette a csokit a kezéről, majd így szólt.
- Úgy bíz, találkozhatsz a híres neves, megjegyzem méltán, William Samsonnal. Vedd megtiszteltetésnek. – mondta majd állát kicsit megemelve kezdte el arca után, melyről eddig törölgette a csokit, nyakáról és álláról is letörölni.
- Híres? Neves? Méltán? Will te ezeket ugye nem gondolod, komolyan? – kérdezte Jason nevetve.
- Miért ne gondolnám? Majd, ha híres varázsló leszek akkor, majd megbánod ezeket a szavakat.
- Legyen úgy… - Zárta le röviden Jason a társalgást, hiszen ezen kijelentés után ismét nevetésben tört ki.
- Ne is törődj velük Tim, mindig ezt csinálják, persze ettől még jó arcok, csak kicsit furák meg néha gázok. –
- Mi gázok? Vigyázz a szádra! – Hördültek föl a többiek mire én nevetve ültem le közéjük, s nem sokkal később, már velük együtt hangosan nevetve hallgattam történeteiket, s meséltem nekik az enyémeket.
Mondanom sem kell ezek a srácok a mai napig a legjobb barátaim a Roxfortban. Bármelyikükért tűzbe tenném a kezemet.
Azon az éjszakán azonban még azért sem tettem volna tűzbe, hogy bekerülök e az iskolába. Annyi mindent halottam már, hogy nem voltam benne biztos, melyik házba kerülök, ám a süveg annál inkább. Kicsit ijedt voltam amikor, Ernie,Jason és Will egy házba kerültek, s árgus szemekkel figyelték vajh’ én is hozzájuk kerülök e. A süveg pedig azt a pár percet amíg ott voltam egyáltalán nem könnyítette meg. Amikor a fejemre került rögtön dilemmával kezdte mondandóját.
„ No ez aztán a furcsa kölyök… Eltökélt és céltudatos, kitartó és igazságos, ámbár minden csínyben benne van, s a szíve is a helyén, van esze is bőven, de mindez mit sem ér, ha zavar van a fejében, s szíve sebzett, olyan házat választok hát neked, ahol a képességeidet is ki tudod használni, s ahol a társaid segítségedre lesznek abban, hogy felejteni tudj, így házad legyen a…”
Eztán mar csak a sok adrenalintól arra emlékszek, hogy az akkor még csak útitársak gyűrűjében örülök a közös háznak, aztán a vacsora és utána a körletben az élménybeszámoló az estéről.
Mára kiderült a süveg jól választott, jó helyre kerültem, itt ki tudom teljesíteni a színes egyéniségemet, hiszen olykor kissé élhetetlen egyén vagyok, ahogy az ismerőseim mondják. Minden stílusból hozok egy kicsit. Így nálam jól megfér a tornacipő a lábamon, a farmer, a hawaii ing és a zakó, a fa karkötőkkel. Nem egyszerű egyéniség lettem az iskolában töltött idő alatt, de talán nem is baj ez. S, hogy eddig hogy alakult a sorsom a suliban, szinte tökéletesen.
Az első év viszonylag gyorsan eltelt, persze barátokkal töltöttem akikkel végig ökörködtünk, szórakoztunk. A nyarat mindig valaki másnál töltöttük, s elmondhatom szuper volt.
Másodikban aztán már jóval többet tanultunk, de azért nem vittünk semmit sem túlzásba, így is jutott bőven idő mindenre. Nagyon sokat töltöttünk együtt a három vonatos barátommal és a többiekkel akik szinte felsorolhatatlanul sokan vannak. Igazi társasági lény lettem aminek igazán örülök, hiszen pár évvel korábban erre nem is számítottam. Persze néha eszembe jutnak a régmúlt eseményei, de úgy érzem, hogy a szüleim is ilyen életet szántak nekem.
A három jó barátom, szinte a testvéreim lettek és viszont, sok mindent megéltünk együtt. Együtt nevettünk amikor valaki bénázott egy csajnál és együtt örültünk ha sikere volt a másiknak. Együtt szomorkodtunk ha úgy hozta a sors, s együtt hoztuk össze a nagy mentő akciókat ha valaki bajban volt.
Szóval minden a rendben van ismét, s hogy a törések fájnak? Ez nem kérdés, de építenek az életünkön és a helyes irányba vezetnek. Engem legalábbis.


          jellem

Életvidám figura, aki bár néha szétszórt és kapkod, de egy szerethető ember, aki kiáll a barátaiért és társaiért. Sokat legyeskedik a lányok körül, bár néha pofára esik, azért soha sem felejtik el kreatív kis trükjeit, így azért ha ne is azonnal, de későbbiekben gyakran célba ér. Nem a legszorgalmasabb tanuló, de amikor muszáj neki áll lelkiismeretesen a tanulásnak. Igazi társasági figura, aki könnyen lesz egy csoport középpontja, gyakran ugratják egymást és másokat a barátaival, s van, hogy kicsit túlzásba is viszik, de azért vannak határok amiket nem lépnek át.


          apróságok

mindig ||

- Lányok
- Barátság
- Bulik
- Emlékek
- Szabadság

soha ||

- Bájitaltan
- Igazságtalanság
- Gonoszság
- semmit tevés

dementorok || Szomorúság, magány
mumus || Egy arc nélküli ember.
titkok ||

- Néha fáj még neki, hogy szülei meghaltak, de elfolytja
- Néha hiányzik neki a mugli világ
- Sosem volt még szerelmes.

rossz szokás ||

- Túlbuzgó néha
- Szétszórt
- Kapkodó

          a család

apa || , 40 év, félvér (ehunyt)
anya || Lucy McFadden, 40 év, félvér (elhunyt)
testvérek ||  
családi állapot || egyedülálló
állatok || Cube, vadászgörény


          külsőségek

magasság || 190 cm
tömeg || 85kg
rassz || európai
szemszín || Zöld
hajszín || Barna
különleges ismertetőjel || Körülötte szinte mindig pezseg az élet így a feltűnően nagy vidámság, a pörgés az ami felhívja rá a figyelmet.
egészségi állapot || Egészséges, mint a makk


          a tudás

varázslói ismeretek ||

Sikerrel vette az RBF-eket, Átváltoztatástanból meg is szerezte a RAVASZ-hoz szükséges szintet, ami számára a legfontosabb, hiszen ezen a területen szeretne kezdeni magával valamit, bár még nem tudja, hogy mit. Ebből fakadóan a kedvenc tantárgya is ez.
A bájitaltant nem szereti, sőt egyenesen utálja, főleg mióta egyszer "berobbantotta" magát.
Nagyszerű seprűlovas, bár nem tagja a kviddics csapatnak, de ennek ellenére minden évben elmegy a felvételire és megcsinálja a gyakorlatokat, másik kérdés, hogy hagyja a nála jobban érdeklődőket játszani.
 
mugli képzettségek || kosárlabdázás, futball, autóvezetés
pálca típusa || 12 hüvelyk, bükk, Főnixtoll maggal
különlegesség ||


          szerepjáték-példa

Sokáig keresgéltem magamnak helyet, mire végre találtam egyet, ahogy elhúztam az ajtót s bedugtam a fejemet három másik srácot pillantottam meg, egy tejföl szőke srác kajánul vigyorgott felém, majd mikor látta az értetlen kifejezést az arcomon, egy velük utazó holló fekete srácra bökött fejével, aki a pálcájával hadonászott, végül egy csokira irányította azt amely ennek következtében nagyot pukkanva szétrobbant s beterítette a fiút. A tejföl szőke srác hatalmas nevetésben tört ki, míg a másik lelombozottan és leginkább csokisan meredt rám, amikor egy harmadik szólt hozzám ezen kis közjáték után.
- Ülj le nyugodtan, ne riasszon el Will ügyetlenkedése, jobb esetben nem fog felrobbantani minket. A nevem Ernie, Ernie Hudson. – Mondta, majd hosszú göndör haját a füle mögé tűrte s kinyújtotta felé a kezét, hogy aztán kezet rázhassunk.
Kis habozás után én is felé nyújtottam a kezemet, bár a meglepődöttség még ott ült az arcomon, de végre meg tudtam szólalni.
- Timothy, Timothy McFadden. –
- Üdv Timothy! Ha lehet akkor inkább csak Timnek hívnálak, szóval Tim haver, ők itt Jason – bökött a szőke srác felé.
- Üdv! Jason O’Brian. – vele is kezet ráztam, bár ő még mindig nevetett az iménti eseményen, s eztán Ernie folytatta.
- A csokiba öltözött tehetség pedig William. –
Ekkora felé fordítottam a fejemet, majd nyújtottam ekezemt, mire ő egy zsebkendőt vett előt, s azzal letörölgette a csokit a kezéről, majd így szólt.
- Úgy bíz, találkozhatsz a híres neves, megjegyzem méltán, William Samsonnal. Vedd megtiszteltetésnek. – mondta majd állát kicsit megemelve kezdte el arca után, melyről eddig törölgette a csokit, nyakáról és álláról is letörölni.
- Híres? Neves? Méltán? Will te ezeket ugye nem gondolod, komolyan? – kérdezte Jason nevetve.
- Miért ne gondolnám? Majd, ha híres varázsló leszek akkor, majd megbánod ezeket a szavakat.
- Legyen úgy… - Zárta le röviden Jason a társalgást, hiszen ezen kijelentés után ismét nevetésben tört ki.
- Ne is törődj velük Tim, mindig ezt csinálják, persze ettől még jó arcok, csak kicsit furák meg néha gázok. –
- Mi gázok? Vigyázz a szádra! – Hördültek föl a többiek mire én nevetve ültem le közéjük, s nem sokkal később, már velük együtt hangosan nevetve hallgattam történeteiket, s meséltem nekik az enyémeket.

          egyéb

A lányt hallgatva magamban nagyban helyeselek, hiszen valahol igaza van és ezt én is beláttam, ha nem láttam volna be, most nem itt lennék, s múlatnám az időt vele, hanem ott keseregnék a többiekkel, persze fáj nekem is az, hogy most már minden más lesz, de ettől függetlenül talpra kell állnom, túl kell élnem, túl kell lépnem.

~ Ki a múltba réved, nem éli a jelent, s nem építi a jövőt. ~

Ezen gondolat megfogalmazódása után, arcomra kis mosoly húzódik ismét, ami talán eszelősnek tűnhet, de most valahogy ez a talán fura frázisnak tűnő gondolat, ami számomra azonban több mondanivalót tartalmaz, mint ezer szó, arra ösztönöz, hogy mosolyogjak és ha bár fájnak bizonyos dolgokat azért nem szabad engednem, hogy ezek lehúzzanak magukkal a mélybe, hiszen onnan szinte lehetetlen lenne talpra állni.

- Tulajdonképpen igazad van. Valóban nem szabad engednünk, hogy a bánat béklyói szinte megfojtva szőjék körül teljes valónkat. Soha nem szabad hagyni, hogy a bánat legyőzzön, hiszen csak az vesztes, aki hagyja magát. Aki küzd, az csak győzhet.
Most viszont szerintem hagyjuk ezeket a fennkölt gondolatokat. – a mosoly kicsit szélesebbre húzódik arcomon. –  Nem akarok tolakodó lenni, de az imént azon gondolkoztam, hogy egy ilyen bájos hölgyeményt, hogy nem vehettem észre eddig az iskola folyosóin? Kikkel mozogsz együtt? Melyik évfolyam? Bocs, ha túl sok a kérdés, csak fura, hogy épp most találkozunk, bár lehet, hogy ezt is csupán a sors akarta így. –

Fejezem be ekként, majd fejemet oldalra billentve kérdőn tekintek a lányra, ám hamarosan ismét mosolyra húzódik szám, s úgy várom a lány válaszát. Talán nem épp a megfelelő pillanat a flörtölésre, de ki lát minket? Végül is ő akart eltérni a komorabb témától nem? Szóval akkor játszunk ismét, kelljenek hát ismét táncba a szavak és a tekintetek.

A lány mondandója közben tekintetét fürkészem, olvasni próbálok benne, ám a míves vonások, melyek e tökéletes arcot adják, elvonják figyelmem, s egy pillanatra még a beszélgetésből is eltávozok gondolataimban.
Aztán hirtelen visszatérek a beszélgetésbe, s tovább hallgatom Alysont. Amikor tekintetünk találkozik, szinte elveszek benne, hiába a női nem számomra a végzet. S egy ilyen tökéletes szépség igazán magával tud ragadni.
Tekintetem lassan végigfuttatom a szőke fürtökön, s szinte felhívó kajánsággal mosolygok rá. A mosoly aztán az utolsó gondolattal szinte azonnal tova száll.
„Tán nem gyászolsz ezen a forró, kellemes, nyári estén? Hiba volna, vannak jobb időtöltések is...a gyásznál...” E szavak egy pillanatra hideg pengeként fúródnak testembe, hiszen számomra fájdalmat okoznak a közelmúlt eseményei. Ám mégis emelt fővel válaszolok.

- Gyászolok, mert a fiatalság múló gondolatként repült tova a sötétség szárnyain. Nem csak az igazgatónkat vesztettük el, elvesztettük az ifjúság gondtalan bolondságát. Idejekorán fel kell nőnünk, ugyanis aki most gyenge, az elvész a förtelembe.
Nagy szavak ezek tudom, de ha egy kicsit mögé gondolunk, talán találunk benne nem is kevés igazságot. Hisz ki akar nap, mint nap azzal szembesülni, hogy barátok tűnnek el az iskolából, akikkel nem is olyan régen még önfeledten múlattuk az időt, akikkel megannyi közös emlék köt össze, akiket majdnem testvérként kezeltünk…
Gyászolok, mert már semmi sem lesz olyan, mint régen. Talán nem így érzed? Te talán nem veszítettél ezzel a helyzettel? –

Mondandóm végeztével leszegem fejemet, s csak sandán pillantok fel a lányra. A korábbi mosoly már csak az elmúlt percek emléke, s talán e mondandómmal hatni tudtam közönyös lényére.
Ismét felemelem tekintetemet, de nem fúrom az övébe, inkább csak oda-oda pillantok, hátha találkoznak a pillantásaink.
Szemem a korábbi komisz fényét elveszítette, üresség honol csupán benne, üresség és bánat. A csend mely körülöttünk honol szinte csontig hatol, szinte hallani, ahogyan lélegzünk, egy idő után szinte egyszerre, de én nem szólok, nincs most mit mondanom.

Miközben a lány beszél, lassan ellököm magam az asztaltól, s lassú kimért léptekkel haladok felé. Amikor mellé érek anélkül, hogy ránéznék, tovább haladok, s csak nagy sokára fordulok felé a sarkamon.
Arcomra lágy mosoly húzódik, ám tekintetem mégis merengő, még mindig keresi az értelmét annak, hogy vajon miért lehet itt ez a lány. Talán a helyzet miatt, talán a közelmúlt eseményeiből kifolyólag, de szentimentálisabbnál, szentimentálisabb gondolatok fogalmazósnak meg a fejemben, verziókat, lehetőségeket veszek számba, ám a valót mégsem vélem ezek között felfedezni.
Amikor a lány befejezi a mondandóját mélyen, színpadiasan meghajolok, majd ekként kezdek mondandómba:

- A zene nem az értelemre, az érzelemre hat. Egy zeneszám olyan akár az élet, olyan akár egy színdarab. Akár ez a helyzet. A zenedoboz játéka, két magányosan tengődő ember történetét játszotta el dallamokban.
A mély hangok, a fiút, aki az események után elmélkedni, a hogyan továbbot keresni jött. Míg a magas hangok a lányt, aki a cigaretta sejtelmes füstjébe burkolózva takargatja ittlétének valódi okát. –

Közelebb lépek a lányhoz, majd mikor szinte már karnyújtásnyira vagyok tőle, lassan kinyújtom a kezemet, s egy lágy mozdulattal megfogom az ujjait, magamhoz húzom, majd közel hajolva hozzájuk, csókot hintek kézfejére.

- Timothy McFadden. –

Mondtam, majd arcomra ismét mosoly húzódik, elsősorban a bizalom növelése miatt, másodsorban, mert nem hittem volna, hogy valaha hasznosíthatom azt az illemtani tudást, amit Roger átadott nekem. Ám most valahogy úgy éreztem ez a megfelelő viselkedés. Ez adja meg a helyzet igazi hangulatát. Talán már a lány is érzi, hogy egy kissé mesterkélt ez az egész, olyan mint egy színdarab, mintha csak egy játékot játszanánk egymással, amit ennek ellenére mind a ketten élvezünk.

Kihalt minden folyosó, kihalt minden terem, mindenki magába roskadva keresi a válaszokat. Válaszokat a megválaszolhatatlanra. Nem nevet egyetlen diák sem, nem kísért egyetlen szellem sem, a bánat és a komorság az iskola lelkére ült.
A lim-lomos hely ajtaja nyikorogva jajdul fel csupán, s egy kecses kis hölgy lép be ajtaján. Zord rejtekén tán gondolkozni támadt kedve. Egyedül még sincs, talán nem is sejti, de egyetlen kósza árny mégis kísért a roxfort folyosóin.
Az egyik ódon asztal tetején üldögélve bámulok csupán magam elé. Takarásban vagyok a lány elől, s ebből kifolyólag, úgy gondolom, hogy talán valamivel tudnám emelni a helyzet hangulatát. Már, ha ilyen helyzetben lehet javítani egyáltalán a hangulaton.
Egy kis zenedobozt veszek le óvatosan az egyik polcról, majd tekerni kezdem, s aztán halkan varázsigét mondok:

http://www.youtube.com/watch?v=http://www.youtube.com/watch?v=$1#

- Vingardium leviosa! –

Eztán a lágy dallamokat játszó kis zenedobozt a lány felé irányítom, majd mielőtt vége lenne a dallamnak mellé lehelyezem.
A dal lassan lejár, a tisztán csengő hang lassan elhallgat. Ismét csend honol a teremben.
Várok, hiszen nem tudhatom, vajon a lány miként reagál a történtekre.
Elsőre talán borzongatóan hat egy ilyen esemény, de nem tűnik olyannak ez a lány aki az ilyesmitől megijedne.

~ Miért keresné e ódon, elhagyott helyet, ha félne valamitől? Talán csak a magány űzte ide? Talán csak a gondolatait akarja itt rendezni. Talán a fájdalom mi ide hozta őt.
Túl sok a találgatás, ám a valót csak ő tudhatja igazán. ~

Ezen gondolatok suhannak át hirtelen az elmémen, s ekkor még magamon is kicsit meglepődök, hisz mostanság nem kísértenek ilyen fennkölt gondolatok.
A nagy kék íriszek tágra nyílnak s úgy figyelik a lányt. Minden egyes mozdulat, minden egyes lélegzetvétel mesélni tud. Mesélni érzésekről, gondolatokról.

~ Oly törékeny teremtésnek tűnik, mégis oly kecses… Hol járt eddig ez a lány? Miért nem láttam őt?
Halálos szépség. Testem némely porcikája azt súgja: „gyerünk lépj közel ismerd meg”, mások viszont visszahúznak: „megőrültél ez a lány veszélyes”. ~

Végül az eszemre hallgatok, ami azt súgja, hogy várjam meg a lány reakcióit, s csak aztán lépjek elő az árnyak rejtekéből.
Kezeimet lassan letámasztom magam mellé, s szinte csodálva nézek a lány felé. Megérintett a lénye, rég láttam egy a megjelenésében ennyie elragadő lányt.

Köszönöm a felvételt! Cserélve a kért adatok.

          alapok

jelszó || "A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg."
teljes név || Timothy Owen McFadden
becenév || Tim
nem || férfi
születési hely, idő || 1980. 09.23.
kor || 17
faj || ember
vér || fél
évfolyam || 5

          a múlt


Fattyú… Furcsa amikor egy gyereknek ezzel a szóval megbélyegezve kell leélnie az életét. Rideg, elszemélytelenítő szó, én mégis boldog voltam egész életemben, mert csodálatos emberek vettek körül, s tették olyanná az életemet amilyet sok normális családban felnövekvő gyerek szeretne.
Mint az nyilván már sokak számára kiderült, atyám megtagadott engem, s anyámat magára hagyta velem. Persze a hallgatásért sokat fizetett anyámnak, aki persze enélkül sem verte volna nagy dobra, hogy puszta gyermeki szerelemből összeszűrte a levet egy aranyvérű tuskóval. Egy szó, mint száz egy félvérű vagyok, vagy nevezzen mindenki aminek csak akar.
Soha sem kellett azt éreznem, hogy bármilyen szeretet is hiányzik az életemből. Anyám testvére Roger apám helyett, apám volt… Megtanított mindenre: pecázni, biciklizni, sőt életem nagy sportját a kosárlabdát is általa ismertem meg. Imádtam játszani, folyton a téren lógtam a haverokkal. A kis kertváros egyik szegletét hívtuk térnek vagy placcnak. Ott szoktunk összejönni és kosarazni korábban. Nagyon jó barátokra tettem szert, akikkel mindig kiálltunk egymás mellett, mindent megosztottunk, amit csak egy tizenkét éves megoszthat a másikkal, mint például: Michael Jordan kosaras kártyákat.
Sosem felejtem el azokat az éveket, amikor a nyári melegben, a frissen fellocsot betonról párolgott a víz, az illata szinte beleitta magát az emlékezetembe.
Aztán egy nap fura dolog történt. Az egyik barátommal egy kis rést akartunk átugrani a hídon, mert beszakadt néhány palló rajta. A barátomnak szinte játszi könnyedséggel sikerült ezt a műveletet abszolválni, ám valamiért nekem nem sikerült túl jóra az ugrás, és zuhanni kezdtem… Éreztem, hogy baj lesz, így behunytam a szememet, mert azt hittem akkor nem fog fájni, akkor nem érzem majd az esést, a kavicsos patakmederbe. Nem is éreztem… Megálltam felette, s csak ott lebegtem, ettől aztán annyira megijedtem, hogy elvesztettem a koncentrációt és huppantam egyet a mederbe, s mire a haverom utánam nézett, már csak azt látta amint csodálkozva bámulok magam elé. Az ijedtséget ugyan letudtuk, de rengeteg kérdésem támadt, amire válaszokat akartam, minél hamarabb, így rögvest hazasiettem.


Amikor előadtam a kis történetet az édesanyámnak, ő nem szólt, csupán vészjóslóan sóhajtott egyet, majd tárcsázni kezdett a telefonon, s áthívta Roger bácsit. Ekkor aztán mindent elmeséltek, azt is, hogy hamarosan irány a Roxfort, azt is, hogy itt kell hagyjam a világomat.
A tökéletesen felépített kis világom csakhamar szertefoszlani látszott, hiszen messze kell mennem, idegenek közé, akik majd nem értenek meg. Kezdetben nem tudtam elfogadni, hogy létezik egy másik varázslóvilág is. Teljesen begubóztam ez idő tájt, s a régi mosolygós Tim egy időre eltűnt. Édesanyámat nagyon bántotta, hogy nem hiszek ebben az egészben, hogy egyszerűen csak egy rossz viccnek tartom az egészet. Sajnálatos módon semmilyen komolyságot nem tudtam tulajdonítani ennek a dolognak, hiszen én mindig is a racionalitás talaján álltam, éppen most hinnék el valami ennyire képtelennek tűnő dolgot.
Aztán amikor levelem érkezett a Roxfortból, akkor már valahogy kezdett meginogni a hitem a rációkban, amikről én hittem. Kérdések fogalmazódtak meg bennem: Másik világ? Varázslat?
Lehetetlennek tartottam mindezt, mindaddig míg egy nap kicsit korábban hazaérve az iskolából meg nem láttam amint Roger egy pálcával a tárgyakat mozgatja és rakja a helyére. Nem vett először észre, s csak mikor már vagy öt perce álltam ott tátott szájjal, esett le neki, hogy mi is a helyzet.
Leültünk beszélgetni, s ekkor mondta el, hogy anyám azért nem varázsolt előttem, mert azt akarta, hogy szabad akaratomból döntsek arról, hogy elmegyek e az iskolába vagy a varázslétet választom.
Később nagyon sokat beszélgettem ezekről a dolgokról Rogerrel, s aztán úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a képességeimnek.
Ezt aztán az iskolai bevásárlás alkalmával jól meg is bántam, hiszen itt volt az első találkozás atyámmal és a féltestvéremmel Peterrel, akik szinte még csak rám sem néztek, úgy haladtak el mellettem. Csak Roger elbeszéléseiből tudtam meg, hogy ők a "rokonaim".



Amikor a roxfort expressen utaztam, néhány kedves emberrel is találkoztam, no persze mind felsőbb évesek voltak és ráadásul a többségük lány, akik csak azért jöttek, oda mert, hogy milyen kis aranyos gyerek vagyok. Persze akkoriban még nem értékeltem ezeket a dolgokat annyira. Ma már tudom, hogy a lányok ennek az egésznek, már mint a roxforti éveimnek a mozgató rugói lesznek.
A teszlek süveg beosztásán eléggé féltem attól, hogy atyám vére van olyan erős, hogy a süveg simán az ő volt házába osszon és ezzel elkönyvelhessek magamnak hét hosszú és becsmérlésektől egyáltalán nem mentes évet magamnak.
Hála a teremtőnek nem így lett. Olyan házba kerültem amelynek tagjai gyorsan maguk közé fogadtak. Nagyon jó volt a hangulat és ami a legfontosabb ezt a köteléket is magaménak érezhettem.
Csodálatos volt. Eltekintve attól az apró ténytől, hogy a féltestvérem Peter folyton a nyakamon lógott és piszkált, hogy fattyú vagyok és mit keresek itt, takarodjak a sárvérű anyámhoz. Sokat kaptam tőle, sokszor próbáltak a haverjaival bántani,a háztársaim azonban kiálltak értem és megvédtek. Ekkor éreztem először, hogy jó helyen vagyok. Eztán ők békén hagytak, majd elhagyták hetedév után a sulit.
Aztán a harmadik évben amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a csajokkal jöttek a bajok csőstül… Jegyezzétek meg a nőkkel légy akár milyen megnyerő (nem saját vélemény) és szerény velük, csak a baj van, soha semmi sem tetszik nekik.
Szóval a lényeg, hogy volt amikor én is hibáztam volt, amikor egymás ellen kevertek, a lényeg, hogy néha agyrém…
A haverokkal, hiszen közben azok is lettek, folyton együtt lógtunk, kosaraztunk, hajtottuk a csajokat, és szívtuk azt a csodálatos illatot, amit a párolgó esővíz hozott, a placcról…
Én mondom nincs is szebb annál, mint nyomni a sportot, hajtani a csajokat és a spanokkal lógni.
A tanulással sem volt gond, sőt voltak tárgyak melyek kifejezetten jól mentek. Az átváltoztatástan példának okáért, egész jól ment. Viszont bájitaltanon egyszer berobbantottam a dolgokat rendesen… Na azt a tárgyat a ravasznál messze elkerültem…
Minden évben elmegyek a házam kviddics csapatának a válogatójára, ám a feladatok teljesítése után, inkább hagyom a dolgokat a maguk medrében tovább folyni, s azt mondom: " a csapatba kerüljenek be azok akiket jobban megmozgat a dolog mint engem". Persze ha elhívnak beugrani szívesen segítek, de nekem ez csak kikapcsolódás, semmi több.
Lényeg a lényeg, hogy bár sokat kellett volna szenvednem ezt egyáltalán nem éreztem, sőt az élet a Roxfort előtt és a Roxfortban is csodálatos, főleg mióta Peter elment.


          jellem

Kiáll a társaiért, fontos számára a kötelék, mára a család számára nem csak az otthon édes otthon, hanem az a Roxfortos közösség amiben él.
Imád élni, benne van nagyon sok csínyben, sok őrültségben. Egy igazi örökmozgó akit nem csupán az ifjonti hév, hanem igaz tenni akarás hajt. Meg akarja újítani a világot, szebbé jobbá kívánja tenni.
Mint afféle fiatalember ő is követ el hibákat, a lányokkal sokszor nem éppen érzi, hogy hol az egyensúly. Folyton körülöttük legyeskedik, vagy viszont, ám dönteni nehéz, hiszen oly sok a szép lány, ebből persze állandó konfliktusok vannak.
Nem kerüli a konfliktusos helyzeteket, ha a gyengébbeket, az elesetteket bántják, odateszi magát és kiáll mellettük, hiszen annak idején mellette is kiálltak a társai. Sok kalamajkába keveredett már emiatt, ám a legtöbb tanárnál megússza egy könnyebb büntető munkával.

          apróságok

mindig ||

- Kosárlabda
- Lányok
- Mozgás
- Bátorság
- Jó zene
- Bulik

soha ||

- Drogok
- Bájitaltan
- Vér szerinti apja,
- féltestvére
- Igazságtalanság

dementorok || Szomorúság, magány
mumus || Egy arc nélküli ember.
titkok ||

- Fáj neki, hogy az apja letagadta.
- Néha hiányzik neki a mugli világ
- Sosem volt még szerelmes.

rossz szokás ||

- Túlbuzgó néha
- Néha nyomulós
- Nem tud dönteni, ha két lány kegyeiért is verseng és legtöbbször két szék között a pad alá esik.

          a család

apa || Christopher Willson, 45 év, arany (kitagadta)
anya || Lucy McFadden, 44 év, sár
testvérek ||  Peter Willson, 20 év, arany
családi állapot || egyedülálló
állatok || Cube, vadászgörény


          külsőségek

magasság || 190 cm
tömeg || 85kg
rassz || európai
szemszín || Zöld
hajszín || Barna
különleges ismertetőjel || Körülötte szinte mindig pezseg az élet így a feltűnően nagy vidámság, a pörgés az ami felhívja rá a figyelmet.
egészségi állapot || Egészséges, mint a makk


          a tudás

varázslói ismeretek ||

Sikerrel vette az RBF-eket, Átváltoztatástanból meg is szerezte a RAVASZ-hoz szükséges szintet, ami számára a legfontosabb, hiszen ezen a területen szeretne kezdeni magával valamit, bár még nem tudja, hogy mit. Ebből fakadóan a kedvenc tantárgya is ez.
A bájitaltant nem szereti, sőt egyenesen utálja, főleg mióta egyszer "berobbantotta" magát.
Nagyszerű seprűlovas, bár nem tagja a kviddics csapatnak, de ennek ellenére minden évben elmegy a felvételire és megcsinálja a gyakorlatokat, másik kérdés, hogy hagyja a nála jobban érdeklődőket játszani.
 
mugli képzettségek || kosárlabdázás, biciklizés, autóvezetés
pálca típusa || 12 hüvelyk, bükk, Főnixtoll maggal
különlegesség ||


          szerepjáték-példa

Ékesen csengő hang üti meg a fülemet, minek következtében lassan magamhoz térek. A hang egyre közelebb van hozzám, sőt, most már egészen közel ér. Ekkor egy kéz markolja meg lágyan a vállamat, s kezdi el lassan, nem durván rázni a testemet, majd a hangok tisztává válnak:
- Tim! Tim! Kisfiam ébredj. Hamarosan indulunk. -
Erre aztán kinyitom a szememet, s megpillantom édesanyámat, aki akkor is, mint mindig mosolyogva nézett rám.
- Na mi van te álomszuszék? Hát el is felejtetted, hogy ma lesz az első napod a varázsvilág csodáiban? Ma indulsz a Roxfortba! - anyám vágyakozóan sóhajtott, s tekintetét a plafonra irányította, majd ismét rám nézett. - Jaj Tim, olyan büszke vagyok, hogy te is abba az iskolába fogsz járni. Csodálatos. -
Arcára széles mosoly húzódott, ám én még kissé viszolyogtam a gondolattól, hogy egy számomra teljesen ismeretlen helyre kell mennem, ám láttam mennyire örül így nem ronthattam el a kedvét.
- Én is boldog vagyok anyu! Szeretném, ha nagyon büszke lehetnél rám. -
Mondtam, majd felültem az ágyban s magam elé bámultam. Nem tudtam mi is lesz ezután. Kicsit tanácstalannak éreztem magam, amit talán anyu észre is vett rajtam, hiszen mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- Nem lesz semmi baj hidd el! Semmi, de semmi baj. -
Ettől aztán megnyugodtam, s végül kiszálltam az ágyamból, s elindultam, hogy felöltözzek a nagy útra. Anyu közben kiment a szobából, s amint az ajtó kattanása ezt jelezte, én tűnődően az ágyam szélére ültem, s gondolkoztam...


          egyéb