Kenzie mindig is imádta ezt a termet. A sárkányok közel álltak a szívéhez, már csak Leo miatt is, és ha a szülei nem elleneznék annyira a dolgot, egy nap talán ezeket a gyönyörű teremtményeket kutatatta volna. Persze az egy teljesen másik élet lenne, távol az aranyvérűek képmutató világától, ami gyerekkora óta taszította. Ő csak élni akart, még akkor is, ha időnként a környezetétől átragadt rá a világnézetük és a sárvérűek iránt érzett gyűlöletük.
Ez a hely azonban megnyugtatta, kitisztította az elméjét, és egyszerűen képessé vált élvezni az itt töltött éveket. Időnként felbukkant egy másik diák, ha pedig szerencséje volt, és az illető a Mardekár tanulójának bizonyult, még új embereket is megismerhetett. Akadt mondjuk olyan eset is korábban, mikor Griffendélessel beszélgetett igen hosszasan a gyűlölet legkisebb jele nélkül, de ezt akkor sem ismerné el, ha kínvallatásnak vetnék alá.
Bár ki tudja. Egyszer talán vége lesz ennek a háborúnak, vele együtt pedig a házak és különböző származásúak közti folytonos harcnak is, gondolta.
Miközben ezen elmélkedett, Kenzie leült a terem egyik sarkába, és elővett egy darab papírlapot, amire egy rövid üzenetet firkantott. Nem szólt senkinek, nem is írta alá, a tartalmát tekintve pedig szinte semmiről nem szólt. Csak egy dátum szerepelt rajta, valamint a Mardekár szó. A pálcájával a papírlapot elkezdte lebegtetni, apró mosollyal figyelve, ahogy egyre közeledik a plafonról lelógó sárkány szájához. Az utolsó centimétereknél egyre óvatosabban mozgatta a pálcáját, ügyelve arra, hogy pontosan az alsó fogsorán álljon meg.
Néhány perccel később a pálcát maga mellé tette a földre, és elővette azt a könyvet, amit még a téli szünet során szerzett be. Most azonban nem olvasni akart, mindössze alátétként használta a levélíráshoz. Időnként csinált ilyet; az első évtől kezdve olykor írt egy levelet a jövőbeli énjének, mintegy emlékeztetve arra, milyen volt régen, és akkoriban mit várt a Roxfort utáni életétől.
Az is megeshet, hogy valamikor pontosan eltalálta, mi történik majd, vagy talán csak szerez ezekkel magának néhány vidám percet a távoli jövőben. Ezt nem lehetett előre megjósolni, még teazaccból sem, de remélte, hogy egy nap akár még a gyerekeinek is megmutathatja őket az iskolába érkezés előtt. Már ha lesznek gyerekei, ha lesz családja, ha egyáltalán még életben lesz, ha...
Ha.
A lehetőségek száma végtelen, főleg, ha a folyamatos őrlődés a családi nézetek, a környezet nyomása, és a saját bizonytalansága közt így megy tovább, merthogy ilyen körülmények között a végén még bezárják a Szent Mungoba és többet ki se jön onnan. Mondjuk, az őrületnek is megvannak a maga szépségei és előnyei: aligha kell engedelmeskedni az elvárásoknak és társadalmi normáknak.
Amikor befejezte ennek az utolsó gondolatnak a leírását, néhány másodpercig a pennát forgatva olvasta vissza az addig leírtakat. Hirtelen eldobta a pennát, a papírt pedig összegyűrte egy apró gombóccá. - Pokolba az egésszel! - kiáltotta a könnyeivel küszködve, aztán elhajította a galacsint. Sose hitte volna, hogy egyszer sikerül majd megtörniük.

Legtöbbször szinte fojtogatta a bezártság érzése, még lélegezni is alig tudott, ha nem töltött kellő időt a szabad levegőn. Most azonban, maga sem tudta, miért, egyszerűen nem vonzotta a birtok. Nem érezte úgy, hogy ki kellene szabadulnia a Roxfort vastag kőfalai közül, hogy meg kellene szöknie a festmények lakóinak kíváncsi szemei elől, és talán ez volt az első alkalom, mikor igazán otthon érezte magát.
A figyelmét kusza gondolatok százai uralták, közben pedig legalább magának sikerült elismernie, hogy nem kellett volna korábban belekeverednie abba az értelmetlen vitába. Damerei egójával szemben aligha rendelkezett kellő arroganciával, bár talán más körülmények között még barátok is lehettek volna. Ennek azonban most már semmi jelentősége nem volt, és igen nagy valószínűséggel sikerült rajta keresztül Lettyt is maga ellen fordítania. Nos, így járt; nem mintha szüksége lett volna az ilyen barátokra.
Két dologgal tudta mindig is tökéletesen kizárni a külvilágot. A családja, a pletykák, a Roxfort… Mindegyik csak egy újabb probléma, amelyre egyszerűen nem létezett megoldást, neki pedig ki kellett találnia valamit, amivel megőrizheti a józan eszét. Közülük az egyikhez biztosan nem juthatott hozzá: az oxfordi szobájában tárolt katanákhoz. Itt, az iskolában nem nézték volna jó szemmel, így sose hozta őket magával, nem is engedték, de a gyakorlatok, amiket egy nyaralás során tanult, olyan önkontrollt és koncentrációt követeltek meg tőle, ami bármilyen gonddal szemben tökéletes fegyver.
A légzéstechnika és a tökéletes pontosságot igénylő mozdulatok kivitelezése most hihetetlenül jól jött volna. Talán egyszer a Roxfort valamelyik erre alkalmas szobájába is ellátogathatna, ha pedig más nem, a pálcája is megteszi fegyverként.
Aztán ott volt az egyetlen lehetséges opció az iskolai falain belül, amire jelen helyzetben a leginkább számított: a zongora. Ez az ötödik éve itt, azonban mindössze hatszor látogatott el keleti szárnyban található zeneterembe. Talán az oka a szüleiben keresendő, elvégre az első évtől kezdve megparancsolták neki, hogy rendszeresen gyakoroljon, ő meg, habár imádta ezt a hangszert, tinédzserekre jellemző ostoba lázadásból csak azért sem engedelmeskedett.
Az első alkalmak egyike a gyógynövénytannak köszönhető, ami szinte már a kezdetekben a mumusává vált. Eleinte nem volt senkivel olyan viszonyban, hogy beszélgetni tudjon a problémájáról, úgyhogy végül a zeneteremben kötött ki. Akkor még naivan azt hitte, az ideje nagy részét itt fogja tölteni. Aztán írt egy levelet a családjának, amiben balga módon felhozta a zongorát, mire az édesapja a válaszban ennek a jó szokásnak a megőrzésére buzdította.
Ekkor hagyta abba megint.
Ahogy közeledett a zeneterem ajtajához, meghallotta. Nagyon halkan, ezért már azt hitte, képzelődik, de mégis odabentről jött egy lassú, ám igen kellemes dallam. A lehető legnagyobb óvatossággal résnyire nyitotta az ajtót és belesett, azonban az hangszernél ülő személy finoman szólva is meglepte; a nevét nem tudta, de látta már, méghozzá a Griffendél színeiben. Beoldalazott, hátát az ajtónak vetette, és csendben figyelte a fiút, aki olyannyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette.
Általában semmi baja sincs a többi ház tanulóival, de igazi Mardekárosként olykor hajlamos volt alábecsülni őket. Miközben a dalt hallgatta, egyetlen gondolat futott végig az elméjén, aminek gondolkodás nélkül hangot is adott. - Nem is rossz egy Griffendélestől - szólalt meg tapsolás közben. - Komolyan mondom, ez tetszett.

Fenyegetés? Ő aztán nem fenyegetett senkit, pláne nem egy ilyen nagyképű barmot. Sőt, minél többet hallotta beszélni, annál inkább erősödött benne a gondolat, hogy tulajdonképpen Damerei Raleigh nem más, mint egy hisztis kiskölyök, aki nem veszi jó néven, ha valami nem az akaratának és elképzelésének megfelelően történik.
Márpedig most biztosan nem így lesz, mert azt garantálom, hogy tőlem aztán semmit se várjon. Se most, se máskor. - gondolta a plafont nézve.
Csendben figyelte, ahogy a hetedéves fiú fel-alá járkál, és közben azt kezdte számolgatni, mégis mennyi idő van még hátra a nyári szünetig, amivel együtt ez a pancser is végképp eltűnik a Roxfortból. Habár talán nagyobb gond, hogy értelmes varázslók közé ki merik engedni, holott inkább a Szent Mungóban lenne a helye, lehetőleg jól elzárva a többiektől.
Amikor aztán felhozta Laetitiát, Kenzie már nem tudta magában tartani a nevetést. A győzelmére vonatkozó jövőidő így már teljesen értelmetlen, habár úgy tűnik, ezt ő valamiért nem vette észre. Ha a lány tud a dologról és még nem ölte meg, vagy szabadított rá valami undorító átkot, akkor nyert ügye van.
Először arra gondolt, mond erre valamit, de inkább csak a fejét rázta. Remek szórakozás lesz a következő hónapokra, kíváncsian várom, hogyan végződik majd. Egy ideig most kénytelen leszek kerülni Lettyt, de legalábbis korlátozni a felmerülő témák lehetőségét, ugyanis a következő néhány napban biztosan a képébe röhögnék, ha felhozná Damereit.
A fiú a macskája említésekor nem csak hűvös, védekező volt, hanem már-már túlzottan magabiztos. Ó, persze, biztosan szállítja neki hűsége jeléül a döglött állatokat, mint egy kutya. A klubhelységben meg úgy mászkál, mintha az egész ház az ő birodalma lenne. Sose értette, miért vannak annyian oda ezekért a szőrös kis dögökért. Leo legalább közel áll a Mardekárhoz tartozó kígyóhoz.
- Egy sárkány? - nézett rá felvont szemöldökkel, miközben az ujjai a könyv lapjaival játszottak. - Akkor jó; nem véletlen, hogy a komodói varánusz másik neve komodói sárkány. - Hirtelen összecsapta a könyvet és elégedett mosoly húzódott az ajkaira. Nem is érti, miért állt le vitatkozni vele. - Lehet, hogy az ilyen kicsi, cirka harminc, harmincöt centis példányok mérge az emberre nem veszélyes, de egy egyszerű kiscicát pillanatok alatt leterít.
Azt azért megnézte volna, Thea hogy vonszolja be Leot, de szívesebben látná a macska vérét a varánusz állán, miközben akár egy cafat hús is kilógna még a szájából. Rendben, talán ez egy kicsit erős, de biztosan érdekes lenne Damerei reakciója; a magabiztosságát legalábbis biztosan letörné egy darabig.
Igazából mindenkinek kellemesebb lett volna, ha már rögtön az elején valahogy eltűnteti az útból és egy könnyed nem válasz kíséretében kivonul a teremből. - Egy pillanatig se gondolkodtam az ajánlatodon, de remélem, találsz valakit, akinek megesik rajta a szíve. - közölte, majd köszönésképp felemelte a kezét és elmosolyodott. Részéről ezzel a beszélgetésnek vége volt.

Merlin szakállára, mit képzel ez az egoista dög magáról? Rosszabb, mint egy elszabadult gurkó. Bár legalább van remény a leszerelésére.
- Talán elnézed? De édes - mondta mézes-mázas hangon. A tekintete mindeközben sokkal inkább a menj a pokolba jelentés felé hajlott, de a hangjával és a mosolyával próbálta ellensúlyozni ezt. - Az időbeosztásomat pedig kizárólag én kezelem, neked ahhoz, hogy mire jut időm és mire nem semmi közöd.
Na persze akár még ideje is lehetett volna rá, de ezek után semmi esélyt nem látott a pozitív válaszra. Mondjuk, ha az elejétől kezdve őszintén közelít, szigorúan a szívességkérés tényére, nem pedig a cseles behálózásra fókuszálva, akár még igent is mondhatott volna. Így ugyanis, hogy végre kimutatta a foga fehérjét, kezdte megkedvelni.
Végre valaki, aki Kenzie normáihoz viszonyítva normálisan viselkedik. Azt viszont továbbra se értette, miért voltak a lányok úgy oda érte. Ilyen szempontból ugyanis abszolút semmi vonzót nem látott benne, ellenben a stílusát nagyrészt kedvelte, habár erről biztosan nem beszélt volna neki. Már így is hatalmas az egója.
- Ó, és tisztázzunk két dolgot. Egy: nem terjesztek pletykákat, azt meghagyom Hisztis Mirtilnek meg a mitugrász alsóbb éveseknek. Kettő: ha akár egyetlen egyszer azt mered mondani nekem, hogy Nyuszikám, Miss Okostojás, vagy bármi hasonló, annyi esélye lesz annak, hogy megúszod a gyengélkedős kényszerpihenőt, mint hogy a legközelebbi Kviddics Kupa legjobb fogója egy mugli lesz.
Furcsa, hogy alig néhány perccel korábban még tartott tőle. Hiába volt végzős, hiába ismert több átkot nála, amit aztán dühében rázúdíthatna, mégse tette meg. Kenzie nagyon is tisztában volt ennek okával, elvégre aranyvérűek ennyire gyerekes szintre egyszerűen nem süllyedhetnek le.
Ha mégis, akkor szinte már felértek egy mocskos vérárulóval. Márpedig Raleigh biztosan nem ilyen. Bántani egy lányt, egy szintén aranyvérű és szintén Mardekáros lányt szégyen lenne.
- Egyébként úgy tűnik, nem értetted teljesen, miért hoztam fel Lettyt. Oké, tényleg sajnálni fogom, ha elhiszi, de azt el kell ismernem, tényleg igyekszel. Viszont okos lány, te meg átlátszó vagy, úgyhogy érmes lenne más megoldást keresni, nem?
Megvárta, hátha kapcsol magától, ám végül rájött, hogy jobb, ha folytatja. Most nem gúnyból mondta mindezt, tényleg igyekezett valami jót cselekedni. Karma. Nem véletlenül gyűjtötte otthon a katanákat. Muglik ide vagy oda, a szamurájok elveit mindig is tisztelte, a karma pedig a másik mugli gondolat, amit szem előtt tartott a mindennapi élete során.
- Én nem fogok segíteni a húgodnak, de vele még elhitetheted, hogy valójában ezért közelítettél hozzá. Talán kevésbé lesz gyanakvó, és szerzel a jófejség miatt pár jó pontot nála.
Damerei láthatóan elgondolkodott azon, amit az imént hallott. Kenzie, aki nyílván jóban volt Lettyvel,  tudta, hogy a lány nagy valószínűséggel épp annyira kihasználná a fiút, mint amennyire őt is kihasználják. Ha pedig ennél több alakul ki köztük, hát meg is érdemlik egymást, legyenek boldogok.
- Ezt a tippet ingyen kaptad, csak hogy lásd, milyen jóindulatú vagyok. A helyedben pedig a macskámat kellő távolságban tartanám Leotól. A végén a kis drágám megeszi reggelire.

Kenzie odasétált az ablakhoz, és kinézett rajta, egyenesen a kint csoportosuló diákokra. Kellően magasan voltak ahhoz, hogy Raleigh szükség esetén díjnyertes ívben zuhanhasson le a földre, ezzel is szórakoztatva az odakint csoportosuló fiatal diákokat. A „nyuszikám” résznél ugyanis csak néhány pillanatra volt attól, hogy az asztalon lévő könyvet egyenesen a fejének reptesse.
Az a ripacskodó meghajlás csupán hab volt a tortán, és mindez valahogy már nem tudta meglepni. Viszont a tény, hogy a segítségét akarta kérni a húga korrepetálására finoman szólva is sokkolta. Szinte sose beszéltek egymással, még csak nem is ismerték egymást rendesen, erre van képe előállni egy ilyen kéréssel?
Ami azonban a leginkább zavarta, nem is maga a kérés volt. - Azt mondod, nem ingyen kérted volna? Mégis kinek nézel engem, valami szegény félvérnek, akinek jól jön a pénz? - kérdezte vérig sértve, hatalmas erőfeszítések árán megőrizve a maradék önuralmát. - Különben is, még ha rászorulnék, akkor se kellene épp a te pénzed.
A lány keze szív alakú fekete nyakláncáért nyúlt, és azzal játszott, míg Damerei feltűnően végigmérte. Nem szólt semmit, egészen máson gondolkodott. Például azon, hány hülye liba dőlt be roxforti karrierje során a néhány perccel ezelőtt előadott mézes-mázas álarcnak, és hányan bánják azóta is, hogy kellően közel engedték magukhoz.
Rendben, azt ő is elismerte, hogy egyáltalán nem ronda, sőt, van egyfajta szokatlan vonzereje, de azt biztosan sose hagyná, hogy akár egyetlen ujjal is hozzáérjen. Elvégre aranyvérű családból származik, és ennél sokkal több tartása van. Igazából azokat a hozzá hasonló családdal rendelkező lányokat is csak sajnálni tudta, akik bedőltek az átlátszó trükkjeinek.
- Egyébként miért nem te segítesz neki? Talán nem megy a néhány évvel korábban tanult anyag? - kérdezte gonosz vigyorral az arcán.
Damerei figyelembe sem vette a kérdéseket, a tanári asztal előtt állva lapozgatta a könyvet, mintha bármit is értett volna belőle. Mostantól az átkozott tárgynak meg volt pecsételve a sorsa: amint visszatért a klubhelyiségbe, a kandallóba dobja.
Egyvalamiben azonban igaza volt. Feleslegesen rabolnák egymás idejét, ha nemet mond, márpedig minden jel arra utalt, ez lesz a beszélgetés vége. Kenzie vett egy mély lélegzetet és odasétált a hetedéves fiúhoz, majd egy hirtelen mozdulattal a gerincénél összecsapta a könyvet, gondoskodva róla, hogy a hüvelykujja még a lapok közt legyen.
- Ha a hugicádnak segítségre van szüksége - kezdte vészjósló hangon, farkasszemet nézve vele -, keressen meg személyesen, ne a bátyját küldözgesse. Különben is, van ennél sokkal jobb dolgom, szóval az időmbe se férne bele. Még akkor se, ha történetesen hajlanék a beleegyezésre. Nem vagyok egyszemélyes jótékonysági szervezet, keress mást, aki reménytelen esetekre pazarolja az idejét.
Válaszra sem várva az ajtó felé indult, majd onnan egy pillanatra visszafordult, mutatóujját felemelve. - Apropó, azt pletykálják, épp Laetitia behálózásán dolgozol. Kemény dió, nem igaz? De ha a végén bedől ennek a nevetséges színjátéknak, akkor csak sajnálni tudom. Félreértés ne essék, kedvelem és jóban vagyunk, de... Nem a te súlycsoportod.

Tik-tak.
Ennek a hallatán Kenzie legszívesebben tiszta erőből a fejéhez vágta volna a könyvét, de inkább nem kockáztatta meg a hetedéves elleni támadást, mert biztos nem hagyta volna annyiban a dolgot. Az egyetlen előnye a reakciójának, hogy végre odébbállt, a kijárat pedig felszabadult, azonban ez sokkal inkább tűnt csapdának, mint egyszerű előzékenységnek.
Damerei Raleigh nem az a fajta varázsló, aki csak úgy feladna bármit, amit egyszer a fejébe vett. Ráadásul arrogáns alak, túlzottan magabiztos, és kénye-kedve szerint manipulál mindenkit, hogy elérje a célját. A lányt ez a rövid jellemzés kísértetiesen emlékeztette valakire, így azt is pontosan tudta, hogy vagy felveszi a kesztyűt, vagy neki annyi, és a végén az lesz, amit a fiú akar.
Amint az udvariasságról kezdett papolni, Kenzie keze ökölbe szorult, amikor pedig a kettejük közti hasonlóság szóba került, legszívesebben nevetni kezdett volna. Ha ő azt tudná. Egy házban vannak, igen, de azzal nyílván nem számolt, hogy a személyiségük is hasonlít bizonyos szempontból. Aztán, szinte már elégedetten átvonult egy padig, zsebre tett kézzel, mintha a legkevésbé sem érdekelné, végül marad-e vagy sem.
Ha így akarod lejátszani a dolgot, ám legyen. Legalább előbb szabadulok, és nem adok okot neki valami gyerekes bosszúra - gondolta.
Hosszú másodpercekig némán meredtek egymásra. A fiú azt várta, hogy dönt, Kenzie meg azon rágódott, kinek lehetett köze ehhez az egészhez. Valakinek ugyanis el kellett mondania Damereinek, hol találja meg őt, márpedig akkor az illető biztosan néhány napos kikapcsolódást nyer a gyengélkedőben. Majd Madam Pomfrey ápolgatja, remélhetőleg valamilyen fájdalmas vagy gyomorforgató gyógymóddal.
Damerei legközelebbi kérdései hallatán már az alsó ajkába kellett harapnia, mert erre már nem sürgetés lett volna a válasz, hanem a hetedéves érzékeny testrészének bántalmazása, hogy egy életre megtanulja, jobb, ha nem beszél így vele. Sőt, egyetlen nővel se beszéljen ilyen hangnemben. Főleg akkor nem, ha kérni akar valamit, mert így aztán garantált, hogy rossz vége lesz a beszélgetésnek.
Mindezek ellenére magára erőltetett egy mosolyt, a könyvet pedig óvatosan a mögötte lévő tanári asztalra csúsztatta. Ahogy farkasszemet nézett a fiúval, az ujjait kezdte ropogtatni, mit sem törődve az időnként kifejezetten hangos roppanások egész sorozatával. - Nem tudom, milyen bűbáj hatása alatt állsz, vagy épp hol élsz, de a kedvedre lenne és lexikális tudás nem éppen egy mondatba való. A különlegesség meg aztán végképp rosszul hangzik - tette hozzá a szemeit forgatva.
Várta, hogy érkezik-e flegma válasz, de ez elmaradt, így sóhajtott és folytatta. - Apropó udvariasság. Van egy olyan érzésem, hogy ez az alig észrevehető sértődöttség nem a Mardekáros közös vonás miatt van, hanem sokkal inkább azért, mert te már végzős vagy, míg én csak ötödéves. Jó, meg talán kissé szexista is vagy, ki tudja.
Még élt. Nem is olyan nehéz természetesen viselkedni a közelében, csak gyakorlás kérdése, ezt mostanra belátta, mint ahogy egy pillanatra azt is, hogy ezzel szinte biztosan sikerült magára haragítania. De legalább letudom ezt a beszélgetést, és az átkozott gyógynövénytan könyvet is elrejthetem a ládám legmélyére.

[ Damerei ]

Egyetlen mondat elégnek bizonyult ahhoz, hogy Kenzie minden előítélete bizonyítást nyerjen. A hangnem, a kérdés, a testbeszéd - lényegében minden arra utalt, hogy korábban igaza volt, és a hideg futott végig a hátán a kérdés hallatán. Hogy mit csináljon egyedül a teremben? Egyáltalán miért jött oda? A lány ezt se értette teljesen, mert csak nem számíthatott rá, hogy talál majd ott valakit. De az is lehet, hogy találkája lesz valakivel, így a távozás mellett most újabb érv szólt.
Kenzie megköszörülte a torkát és igazi Mardekároshoz méltón összeszedte magát. Kezeivel a háta mögött fogta a könyvet és egy gúnyos mosolyt villantott felé. - Úgy vélem, a lehetőségek száma végtelen, ha nem gond, akkor én inkább nem állok elő egy példával sem - felelte vidáman.
Miközben azon vívódott, hogyan cselezze ki a nála nagyobb fiút, előre és hátra hintázott a sarkán. Ha sikerülne rávennie, hogy teljesen bejöjjön a terembe, akkor már kijuthatna az ajtón. A menekülés persze nem a legelegánsabb távozási módok egyike, de a szükség nagy úr, és még mindig leplezheti valahogy az eredeti szándékát.
Amilyen gyorsan átgondolta ezt az ötletet, olyan gyorsan el is vetette. Ennél jobbat is tud, nem kell pánikolni. Biztosan nem miatta jött, az ilyen megjegyzések pedig mostanra már nyílván reflexből dőlnek belőle. Különben is, minek így reagálni a jelenlétére? Nem is értette, mi ütött belé az imént.
- Egyébként hálás lennék, ha elállnál az ajtóból, mert szándékomban áll távozni, bármi legyen is a véleményed erről - kezdte, majd felmutatta a kezében lévő könyvet. - Gyógynövénytant kell tanulnom, és ha nem tudok koncentrálni holmi hetedéves bájgúnár miatt, akkor szinte garantált a bukásom.
Damerei néhány pillanatig szótlanul meredt rá, de nem mozdult az ajtóból. Miután ezen nem kívánatos szándékának még hangot is adott, Kenzie nagyot sóhajtott. Ha ez nem valamiféle ostoba vicc, akkor direkt jött pont ebbe a terembe, pont most, és valószínűleg ezért akadékoskodott, mikor a távozását hozta fel. Azt el kellett ismernie, igyekezett egy ártalmatlannak tűnő beszélgetést kezdeményezni, de a lány kezét felemelve menet közben inkább félbeszakította.
- Rendben, ki vele. Mit akarsz? - szegezte neki a kérdést.
Ezzel úgy tűnt, meglepte, ám ez a reakció olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan megjelent. Elkezdett mindenféléről hadoválni, amiért valószínűleg az felelt, hogy a kérdés pillanatnyilag kizökkentette addigi magabiztosságából.
- Ha lehet, szeretném még a mai nap folyamán megtudni – közölte unottan, majd ismét felmutatta a könyvet. - Tudod, gyógynövénytan – tette hozzá félrebillentett fejjel.
Nem kell félni, tényleg nem harap - bíztatta magát, míg a válaszra várt. - Elmondja, amit akar, szépen végighallgatom, aztán távozom. A mumussal is elbántam, ez a beszélgetés sem nem okozhat gondot.
Bár, ahogy felnézett a hetedévesre, rá kellett jönnie, hogy kifejezetten félelmetes tud lenni, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ő eltervezte. Kék szemeit unottan forgatta, és hirtelen előtört egy másik énje, egy olyan, amelyik már nem erőlteti a bájos csevegést egy lánnyal, hogy elérje a célját.
Nevetséges.
Abszolút nevetséges, de vérfagyasztóan rémisztő is egyben. Kenzie egyre jobban bánta, hogy nem próbált mégis megszökni, vagy legalábbis nem fogta be a száját kellő időben. Az egész kellemetlen helyzetet megúszhatta volna, ha számol ezzel a lehetőséggel.

[ Damerei ]

A Keleti szárny egyik üres tanterme maga volt a mennyország Kenzie számára. Csend és nyugalom az ajtón túli elmebajhoz képest, amit javában a többi diák ricsaja, valamint értelmetlen csevegése tett ki. A többségnek egész nap be sem állt a szája; ha épp nem valamelyik tanár miatti szitkozódás töltötte ki az idejüket, akkor maradt a kviddics, vagy éppen Harry Potter, az a túlértékelt bazári majom.
Habár a márciusi időjárás jóval kegyesebb volt az egész nap padok fölé görnyedő diákokhoz, mint a korábbiak, a szabad levegő valahogy mégse vonzott ki minden diákot, Kenzie pedig a délutánok elütésére sokkal jobb búvóhelynek találta az üres tantermek. Sehol senki, így egyszerűen felülhetett egy pad tetejére, vagy ha éppen úgy tartotta kedve, a tanári asztalra, és órákon át olvasgathatta a karácsony után magával hozott könyveket.
Ma azonban nem egy kellemes regényt bújt, hanem igyekezett átrágni magát egy gyógynövénytanhoz köthető könyvön, de egyre inkább kezdte azt hinni, rajta már csak a csoda segíthet. Sóhajtva pillantott fel a szemközti fal előtt álló öreg, kopott táblára, majd behunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, aztán lassan elszámolt tízig. Mielőtt legelső alkalommal felszállt a Roxfort Expresszre, az anyja erről a technikáról mesélt neki, mondván, neki mindig bevált.
Nos, úgy látszik, a hatás átugorhatott egy generációt, mert hogy nyugodtabb nem lett, az holtbiztos, sokkal inkább járt azon az agya, hogy az anyja nem egy ilyen értelmetlen tárgy kapcsán érte el azokat a bizonyos sikereket.
A dühe végül odáig fajult, hogy a könyvet egy kétségbeesett üvöltés keretében tiszta erőből levágta a földre. Mindeközben az egyik falon lógó festmény lakója, egy harmincas évei végét taposó varázsló jót nevetett a kis jeleneten. Kenzie mérgesen fordult felé, majd figyelmeztetésképpen felemelte jobb mutatóujját, azonban a férfi ettől csak az alsó ajkára harapott, és úgy vigyorgott tovább.
- Na ne, ezen ne nevessen, mert egyáltalán nem vicces! - vetette oda neki mérgesen.
- Ugyan, kedvesem - kezdte barátságosan, ám még mindig egy széles mosollyal az ajkán. - Nagyon jól tudom, hogy tegnap egy eldugott lépcsőn ülve olvasta ugyanezt a könyvet, de már ott látni lehetett magán, hogy ez nem fog menni. Ha elfogad egy tanácsot...
Kenzie ingerülten félbeszakította ezen a ponton. - Inkább nem, köszönöm.
- Néha jobb beismerni a vereséget - fejezte be mégis, majd elegánsan, pálcáját pörgetve kivonult a képből.
Lassú fejrázás kíséretében a lány leugrott a tanári asztalról, és lehajolt a könyvért. Mire ismét felegyenesedett, az ajtó halk nyikorgása csapta meg a fülét, előtte pedig ott állt Damerei Raleigh, a Mardekár végzős és ügyeletes bájgúnárja teljes életnagyságban. Eddigi Roxfortban töltött évei során hallott már pár mende-mondát róla, ám az igazat megvallva alig beszélt vele, és az is éppen elég is volt.
Az ellenérzései nagy része persze egyszerű előítéletekből fakadt, azonban ezeknek gyakran azért van valami valóságalapja, így nem érezte magát kellemetlenül miatta. A kék szemei és fürkésző tekintete miatt azonban annál inkább, és magára nem jellemző módon, bár ezt a világért sem ismerte volna be, zavarba jött. - Ö... - kezdte a tarkóját vakargatva a könyv gerincével. - Hello? Azaz, én már épp indultam, tiéd a terep - bökte ki, majd elindult az ajtó felé, remélve, hogy a fiú időben odébb fog állni.

[ Letty ]

    - Bál? - kérdezte Cassie tettetett lelkesedéssel, a szívéhez kapva a kezeit. - Milyen figyelmes. Igazán örülhetnél, hogy ennyit fáradozik a kicsi lányáért! - tette hozzá nevetve.
    A látszatkedvesség, mely az élet szinte minden pillanatában körbelengte az aranyvérű varázslócsaládok tagjait, ilyenkor - mondjuk úgy - kimutatta a foga fehérjét. Elképzelhetetlen mértékű önkontroll szükségeltetik az ilyen helyzetek kedves, szófogadó mosollyal történő nyugtázásához, s erről a félvérek és sárvérűek, vagy éppen a Weasleyékhez hasonló vérárulók mit sem tudtak.
    Letty kisétált a napfényre, de mikor visszafordult, megtorpant. Mozdulatlanul állt, talán hallott valamit, és Cassie becsukta a száját, mikor jelt kapott rá. Felvont szemöldökkel várta a folytatást. Ha valaki kihallgatta a beszélgetésüket...
    Akárki legyen is az, azt is meg fogja bánni, hogy megszületett, gondolta dühösen.
    Eltűnt.
    Bárki is hallgatózott, már nem volt ott. Cassie hevesen bólogatott, mikor barátja előadta „Hogyan tanítsuk móresre a söpredéket” című előadását, majd kilépett mellé a napfényre. A vakító napsütéstől hirtelen megszédült, de a szeme szerencsére hamar megszokta az új fényviszonyokat. Lágy szellő simogatta a szabadon lévő nyakát, s csak remélni merte, hogy nem fog esni a tanév hátralévő részében.
    Gyűlölte az esőt.
    Gyűlölte a sárvérűeket.
    S ezzel a két aprósággal vissza is kanyarodott a mi mindent gyűlöl az életben témakörhöz, melyet idefelé jövet boncolgatott.
    - Jobb lenne eltűnni innen, mielőtt más is idetolja a képét, hogy hallgatózzon.
    Letty bólintott, majd némán baktatva elindultak, maguk mögött hagyva sötét gondolataikat, remélve hogy a nyári szünet kezdetéig azok ott maradnak a csónakház sötét zugaiban bújkálva.

[ Letty ]

    Meglepetten nézett barátjára, majd pillanatokon belül gonosz kacaj hagyta el ajkait. A párbaj, a pusztítás, a felsőbbrendűség mámorító érzésének gondolata hirtelen visszarántotta a jelenbe. A jelenbe, mely a Roxfortot jelentette, azt az önálló kis mikrokozmoszt, melynek minden egyes tanév során tagja lehetett, ahol kicsinyített formában ugyan, de reprodukálni tudták a kinti világ hierarchiáját.
    A ház, amelynek tagja volt, és amit olyannyira szeretett, tele volt hozzá hasonló háttérrel rendelkező tanulókkal. Olyan aranyvérűekkel, akikben a Teszlek Süveg szerint valahol mélyen ott lapult a gonoszság, és akiknek valószínűleg ugyanazokkal a gondolatokkal és kétségekkel kellett megküzdeniük, mint nekik. Furcsa, már-már paradoxonként ható tény, hogy legtöbben utálták a sárvérűeket, azokat, akiket a Nagyúr is üldözött. Ez esetben miért volt kérdés, hogy csatlakozzanak-e?
    Gyűlölni, és alkalomadtán megalázni a sárvérűeket egészen más, mint nyomós indok nélkül megölni őket, gondolta Cassie. Távolról hallotta a vidám alsóbb évesek önfeledt nevetését, s tekintetét önkéntelenül is a hang irányába fordította.
    - Keressünk pár sárvérűt, és tegyünk úgy, mintha fel akarnánk robbantani őket - állt elő a számára tökéletes szabadidős tevékenység ötletével, ám ezt a kijelentést részéről egy gúnyos vigyor kísérte.
    Aurorok? Letty felvetése megdöbbentette, de nem akart hosszas vitába bonyolódni vele emiatt. Esze ágában nem újabb értékes perceket ilyen értelmetlen veszekedésre pazarolni, ezért inkább csak halk megjegyzéssel reagált.
    - Aurorok, kontra a családunk és a Nagyúr. Melyik a rosszabb?
    Cassie le akarta zárni ezt a vitát, nem akart erre gondolni.
    Igen, a szüleitől kapott levél miatt dühös volt, újra átgondolta, csatlakoznia kéne-e, vagy sem, de egyszerűen nem tudta megtalálni a helyes választ. Talán nem is volt, ezért nem sikerült. Aztán Letty folytatta, immáron hangot adva az apjától való félelmének, valamint annak, amitől Ő maga is tartott: az idő hiányának.
    A gondolatai ismét visszakalandoztak a jól ismert, és biztonságos mikrokozmoszhoz. Talán ha újra emberek közt lennének, az elterelné a gondolataikat.
    Talán, talán, talán.
    Egyre inkább az volt az érzése, hogy csak vesztegették az idejüket; azt a keveset is, ami még hátra volt azon a helyen.
    - Mással kéne foglalkoznunk - jegyezte meg egészen halkan. - Bármivel, aminek nincs köze a családi kötelezettségekhez, a Sötét Nagyúrhoz, a halálfalókhoz, meg minden egyébhez, amivel csak felidegesítjük magunkat. - Kérdő tekintettel fordul barátja felé. - Mit gondolsz?

[ Letty ]

    A sors fintora - vagy talán a barátságuk eredménye -, hogy Letty ugyanarra a képtelenségre gondolt, mint Ő. A szökésre, melynek már a puszta gondolata is kicsit jobb kedvre derítette a lányt. Ez az eufórikus érzés azonban nem tartott sokáig; hamar felszállt a józan eszét elhomályosító köd, a helyét pedig átvette a komor valóság a maga nyomasztó sötétségével. Mily ostobaság arra gondolni, hogy el tudnának szökni...
    S mégis, a lehetetlen abban a szent percben, miközben a víz hipnotikus hullámzását figyelte, egyszerre lehetségesnek tűnt. Legszívesebben felpattant volna, majd Lettyt karon ragadva visszasietett volna a pincebeli klubhelységbe, hogy aztán elfojtott suttogás kíséretében kidolgozzák a a szökés minden apró részletét.
   - A dolog megtalálás része lenne a legkisebb gondunk. Jobban tartanék attól, ami utána jönne - jegyzi meg az orrnyergét masszírozva. Becsukta a szemét, és szinte látta maga előtt a jelenetet: a család, valamint az azzal járó kötelezettségek elárulása minden bizonnyal szörnyű büntetést vonna magával. - Kínzás, imperius átok, esetleg halál - vázolta gyorsan a lehetőségeket. - Egyszerűen nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
    A tény, hogy a nyári szünet alatt legalább Letty ott lesz a közelében, kicsit felvidította.
    - Tudod mit? - pattant fel hirtelen. - Alapjában véve nem rajongok azokért az áruló Weasleykért, de az ikrek boltjában tuti találnánk valamit, aminek a segítségével elhitethetnénk a vendégsereggel, hogy valami makacs kórságban szenvedünk.
    Persze ennyivel még nem úsznák meg, és erre Cassie is rájött közvetlenül azután, hogy befejezte kétségbeesett ötletének vázolását. Kicsit szégyenkezve nézett barátjára; elragadta a hév, s emiatt kezdett sületlenségeket beszélni.
    Amikor Letty szóba hozta az erősebb nem képviselőit, a gondolatai visszakalandoztak Ianhez. A lány mindig félreértette kettejük kapcsolatát, és Cassie egy idő után már nem is próbálta tovább győzködni. Ian a saját körükből származott, aranyvérű család sarja volt, ráadásul a Roxfortos éveit a Mardekárban töltötte. Régen mindig figyelt Cassiere, ám idővel ez a testvéries figyelem a lányból valami egészen új, addig ismeretlen érzelmet váltott ki.
    A hasonló korú lányokkal ellentétben Ő nem valami hírességért rajongott, hanem azért a (vele szinte mindig) kedves fiúért, aki mindig meg tudta nevettetni. Aztán az egyik tanév úgy kezdődött, hogy Ian már nem jelent meg a Roxfort Expressznél, de ettől függetlenül hetente küldött levelet a lánynak.
    Ian élte az életét, néha megemlítette az aktuális barátnőjét egy-egy levélben, és szinte soha nem adta jelét annak, hogy részéről a kettejük kapcsolata több lenne, mint puszta barátság. „Az összes jó foglalt, a maradék meg defektes,” mondta Letty, és ezzel tökéletesen rávilágított a lényegre. Persze Cassiet sem kellett félteni, nem lett belőle apáca csupán azért, mert a hőn áhított férfiú inkább más nők társaságát kereste.
    - Akárhogy is, igazad van. Jelen helyzetben jobb várni, aztán majd meglátjuk, mi lesz később - jegyzi egy meg, aztán egy halovány mosoly kúszik az ajkaira. - Tudod, ha menni kell, hát menni kell.
    Most, hogy így felhozta a menést, Cassie hirtelen csinálni akart valamit.
    Bármit.
    - Szégyen és gyalázat, hogy aranyvérű és büszke Mardekáros létünkre itt sajnáltatjuk magunkat, mint valami utolsó kis mugliivadék! - csattant fel, közben pedig idegesen fel-alá kezdett járkálni, akár csak egy ketrecbe zárt vadállat. - Ha a Nagyúr visszatér, a sárvérűeknek lesz félnivalója, nem nekünk. Mégis mitől tartunk? Különben is, inkább valami értelmes dologgal kéne elütnünk ezt a kis szabadidőt, nem pedig önsajnálattal.
    Szinte könyörgő tekintettel nézett Lettyre, remélve, hogy megérti, miért akar olyan kétségbeesetten visszamenekülni a normálisnak nevezett Roxforti életébe.
    Ki tudja, meddig tart még ez az egész.

[ Letty ]

    Ó, igen, Letty, gondolta Cassie egy halovány mosollyal, míg a másik lány mondandóját hallgatta. Talán Ő volt az egyetlen ember a Roxfortban, aki tényleg át tudta érezni, min megy keresztül.
    Az, hogy a családja ennyire viszont akarta látni, nem volt jó jel, ezt Ő is pontosan tudta, hisz vele is ez volt a helyzet. A személyes kontaktus révén nőni fog az esélye annak, hogy elérik a céljukat, s ezzel egy egész életre szóló döntés meghozatalára kényszerítik majd. El akarta kerülni a beavatást, nem akart egy lenni a halálfalók közül, és végképp nem akarta élete végéig viselni azt az átkozott jegyet az alkarján.
    Aztán ott voltak a bálok is, ahogy azt Letty említette. Nehéz döntés volt, hogy melyik a rosszabb: kényszerből halálfalónak állni, vagy egy egész nyarat idióta bálokon tölteni, s közben végig jól nevelt lány módjára viselkedni, csak hogy ne hozzon szégyent a Millegan családra. Ez az egész bálozósdi olyan álszent, képmutató dolog volt - pláne azután, hogy a Nagyúr visszatért, és a saját köreikbe tartozó aranyvérű családok többségénél akadt legalább egy halálfaló, ha nem több.
    Cassie mozdulatlanul ült a rönkön, némán figyelve, ahogy a másik lány kilazítja a nyakkendőjét. Az agya folyamatosan járt, azon gondolkodott, mi lenne, ha nem mennének haza a nyáron, helyette inkább elutaznának (pontosabban elszöknének) valahová? Nem kéne a családdal és a bálokkal törődniük.
    Letty közben újfent hangot adott a bálokkal kapcsolatos negatív érzelmeinek, s ez már határozottan olyan irányba terelte a beszélgetést, ahol a szökés ötletének felmerülése abszolút logikusnak tűnhet.
    Viszont amikor felmerült a logika, vele együtt felmerült más is: egy tanult viselkedés, miszerint az előkelő, aranyvérű családok sarjai mindig úgy viselkednek, ahogy kell. Nincsenek kivételek, nincsenek kifogások. A szabály, az szabály, Cassie, ehhez tartsd magad! - mondogatta mindig az anyja.
    Elfintorodott, mikor eszébe jutott ez a kis jelmondat. Sokrétű mondat volt, azt meg kellett hagyni: egyaránt vonatkozott a helyes viselkedésre, a halálfalókhoz való csatlakozásra, és természetesen a vérhűségre.
    - Szerinted lesz más választásom? - kérdezett vissza keserűen. Az addig a csuklóján pihenő hajgumival szoros lófarokba kötötte a haját, miközben válaszolt Letty megjegyzésére. - Egyébként meg nem tudom, miért lepődsz meg folyton. Ezeken a rohadt bálokon mindig sok a részeges idióta. A legtöbben szerintem az alkoholizmussal próbálják leplezni a gyávaságukat. Tudod, a piától csak bátrabb az ember.
    Amíg Letty számára a legfőbb problémát az unalom elviselése jelentette, addig Cassienek valami egészen mással is szembe kellett néznie. A karjait összefonta a tarkója mögött, és a csónakház falának támasztotta a hátát. Nem tudta, hol kezdjem bele, mit mondjon.
    - Ian négy levelet küldött az elmúlt két hétben. Ez a duplája a szokásosnak. - jegyezte meg halkan. - Ráadásul a hangvételük is aggaszt. Szerintem Ő már döntött.
    Ian már befejezte Roxfortbeli tanulmányait; szabadon járt-kelt a világban, és Cassie előtt sosem volt titok, hogy támogatja a Sötét Nagyúr elképzeléseit. Nem volt elképzelhetetlen, hogy már ott volt a jel az alkarján, örökre elcsúfítva az egyébként hibátlan bőrfelületet.

[ Letty ]

    Cassiopeia gyűlölte a napfényt, mert az bántotta a szemét.
    Gyűlölte a kedves, bájos és aranyos bárányfelhőket, amiket az iskola többi diákja képes volt órákig bámulni azon morfondírozva, mihez vagy kihez hasonlítanak leginkább. Ó, nézd, az ott tisztára olyan, mint Flitwick professzor! - hallotta egy fiatalabb diák vékony, cincogó hangját valahonnan a közelből. Nem nézett oda, éppen elég volt neki, hogy ennyit meghallott a beszélgetésből.
    - Hogy fordulnál fel - motyogta dühösen.
    Mellesleg abban a szent pillanatban gyűlölte még a baglyokat is. Ha délután érkeztek, mindig olyan levelet hoztak, amit jobb szeretett volna nem megkapni.
    Igen; Cassie dühös volt.
    Legszívesebben önmagából kikelve tombolt volna, de persze ezt nem tehette. Hogy egy aranyvérű a saját szüleit küldje a pokol legmélyebb, és legsötétebb bugyraiba a nyilvánosság előtt? Nem. Erre még csak nem is gondolhatott, így kénytelen volt magában fortyogni a levélben olvasottak miatt.
    A Nagyúr visszatért, a szülei pedig ismét célozgatni kezdtek a leveleikben. Amennyiben Cassie feltűnően kerülte ezt a témát a válaszlevélben, küldtek egy baglyot, s az a levél már egészen konkrétan felhívta a figyelmét a családi kötelezettségekre.
    Kötelezettségek...
    Ezen csak nevetni tudott, mert számára ez minden volt, csak nem kötelezettség. Elvárás? Talán. De semmiképpen sem más. Ha úgy dönt, csatlakozik, ha nem, hát nem. A szüleinek nincs joga eldönteni, milyen jövője legyen, kinek az oldalára álljon.
    Hirtelen megtorpant, és körbenézett. Fogalma se volt, merre menjen, hiszen csak a dühe miatt jött ki a friss levegőre. Célja nem volt, és egyik barátját se látta a közelben, így az egyik legkézenfekvőbb megoldást választotta: a mólót. 
    A csónakház felé sétálva azon gondolkodott, bárcsak el tudná intézni, hogy a jövőben ne kapja meg a leveleit. Mondjuk az Oxford és a Roxfort közti távon igazán tarthatna valaki bagolyvadászatot, ezzel is megakadályozva, hogy a család címerével ellátott borítékok megérkezzenek. Persze ennek az esélye a nullával volt egyenlő, ezt Ő maga is tudta.
    Álmodozni még nem bűn, gondolta keserűen.
    Időközben elérte a csónakházat. Néma csend honolt, nyoma sem volt más diáknak. Ez egyáltalán nem zavarta Cassiet, valójában örült, hogy egy kicsit egyedül lehet. A többi diák egyszerűen nem láthatta meg ilyen állapotban. Arrogáns volt? Igen. Gyakran emelte fel a hangját? Megeshet. Azonban soha, semmilyen körülmények között nem engedte, hogy lássák a kétségbeesése miatti dühét.
    A csónakház árnyékosabb részébe lépve megállt, és lassan oldalra fordította a fejét. Laetitia ott ült egy régi rönkön, lélegzetvisszafojtva várva ki lép be. Cassie egy halovány, grimaszra emlékeztető mosollyal üdvözölte Mardekáros társát.
    - Miért van az a sanda gyanúm, hogy neked is elég rossz napod van - tette fel a költői kérdést, mialatt leült egy közeli rönkre.
    Nem nézett Lettyre, inkább a vizet bámulta, s közben azon gondolkozott, mihez kezd majd a nyári szünetben.
    Otthon.
    A családjával.

 

          alapok

jelszó || "A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg."
teljes név || Kenzie Elenor Crowley
becenév || Kenzie
nem || nő
születési hely, idő || Oxford, 1982. 07. 16.
kor || 16
faj || ember
vér || aranyvérű
évfolyam || 5


          a múlt

A születésem napját nem jellemzi semmilyen különleges időjárási jelenség. Nem volt vihar, eső, de még csak verőfényes napsütés se - teljesen átlagos nap volt szinte minden szempontból. Miután Tudjukki eltűnt, maga után hagyta hűséges halálfalóit, sokan közülük pedig úgy kezdtek viselkedni, mint a fejetlen csirkék. A nagybátyám is közéjük tartozott.

De a nagybátyám ostoba volt. A bosszúval - bármily csábító volt is ezen terve - nem ért el semmit, mindössze élete végéig szóló lakhatási engedélyt kapott az Azkaban egyik eldugott kis cellájához. Szerencsére a szüleimnek több esze volt: a Nagyúrnak visszatértekor támogatókra lesz szüksége, olyan emberekre, akikben megbízhat. A börtönben lévők és a folyton menekülők természetesen nem ebbe a csoportba tartoztak - még szerencse, máskülönben nem számíthatna érdemleges segítségre a visszatérés során. A szüleim tehát igyekeztek normális életet élni, és mellőzték a feketemágia túlzott használatát. Hatalmas mázlijuk volt, mert nem adták fel őket a későbbiekben.

Sok varázsló és boszorkány, aki aranyvérű halálfalók gyermekeként látta meg a napvilágot, egész életében másra sem készül, minthogy Tudjukkit szolgálhassa, ha netán visszatérne. Engem nem így neveltek. Az évek során magamtól is rájöttem, hogy amit tett - még akkor is, ha annyi emberrel végzett - lenyűgöző volt. Úgy értem, egymaga kényszerítette térdre a világ legerősebb boszorkányait és varázslóit. (Jó, tisztában vagyok vele, hogy sokan segítettek neki, de az Ő nevük Tudjukkiével ellentétben nem maradt fenn  kivétel egy-két fanatikus követő, de ebbe most ne menjünk bele.) Amennyiben ezt meg tudja ismételni, s vissza tudja szerezni korábbi pozícióját, talán követem a szüleim példáját. Addig is azonban inkább arra koncentrálok, hogy kitaláljam, mihez akarok kezdeni az életben. Persze a tény, hogy a szüleim halálfalók voltak, nem feltétlenül lesz segítségemre, ám én magam nem vagyok egy közülük. Nem is biztos, hogy lennék. Ameddig lehet, igyekszem pártatlan maradni, de ez nagyon nehéz jelen körülmények között.

Mindezektől a családi „problémáktól” függetlenül, a Roxfort számomra olyan, mint egy neves wellness szálló. A tanulmányaimra, a házak közti versenyre, az iskolatársaimra, illetve az egyéb történésekre koncentrálás eltereli a figyelmem, szinte kitisztítja az elmém. Újra képes vagyok racionálisan gondolkodni, s ennek mindig az a vége, hogy nem akarok hazamenni. Itt minden annyira egyszerűnek tűnik - még akkor is, ha valójában nem az. A szabadidőm egy kis részét szívesen töltöm egyedül, de amikor csak lehet, összefutok a barátaimmal is. Nélkülük kibírhatatlan lenne ez a hely. Majdnem, mint egy börtön.

A Harry Potterhez hasonló önjelölt hősök  akinek korábbi tetteit az emberek egyszerűen túlértékelik  egyre többször kerülnek elő a Roxfortban, pláne Dumbledore halála óta. Az öreg már amúgy is egy kicsit zakkant volt, de közvetlenül a halála előtt a helyzet csak rosszabb lett. Nem mondom, hogy nem sajnálom, mert tényleg tudott, de ettől függetlenül csak annyi lett a halála „eredménye”, hogy Harry Potter megint középpontba került, és állítólag még fura összeesküvés-elméleteket is gyárt. Vagy egyszerűen csak megőrült  ilyen pletykákat is hallottam.

Az igazi, Roxfort utáni életemet tekintve annyi a kérdőjel, hogy szinte meg se tudom számolni őket. A legfontosabb kérdés, hogy mivel múlassam az időmet? Csatlakozzam a halálfalókhoz, vagy inkább a másik oldal pártjára álljak? Jelenleg fogalmam sincs, mit tehetnék, de egyetlen dologban száz százalékig biztos vagyok: nem akarok idő előtt elhalálozni. Ha Tudjukki ismét ugyanolyan hatalmas lesz, mint volt, s még a varázslóvilág zömének hőse, Harry Potter is elbukik, akkor logikus döntés lenne a pártjára állni. Ellenben ha mindennek az ellenkezője következik be, akkor nem lenne szerencsés a halálfalók jelével a karomon lófrálni a világban. Amúgy is: mi lenne a szüleimmel? Ha elkapnák őket, aztán bezárnák az Azkabanba, akkor talán potenciális veszélyforrásnak minősítenének, szóval esélytelen, hogy állást kapjak például a Minisztériumban.

Mint mondtam, a Roxfortos élet eltereli a gondolataimat, s ameddig lehet, megpróbálom figyelmen kívül hagyni a külvilágban zajló eseményeket. Nagy kár, hogy ez egyre nehezebbé vált az utóbbi időben. Lassan eljön az ideje annak, hogy meghozzam a végső döntést...


          jellem

Kenzie - mint majdnem minden aranyvérű - lenézi azokat, akik nem olyanok, mint Ő. Arrogáns, időnként nagyképű, ráadásul gyakran túlzottan is magabiztos. Emellett előszeretettel javít ki másokat, még a barátait is. Ebből következik, hogy gyűlöli az ostobákat, és csak hatalmas erőfeszítések árán tudja türtőztetni magát a közelükben. Apropó barátok: nem szokatlan, hogy manipulálni próbálja őket. A sárvérűeket ki nem állhatja, s ennek még a Roxforton belül is szívesen ad hangot. Az ellenségeit tényleg gyűlöli, nem hisz az „engedd az ellenségeidet még közelebb” elvben, inkább ott rúg beléjük, ahol tud.

Persze a felszín alatt egészen más a helyzet. Legbelül folyamatosan vívódik, nem tudja eldönteni, mihez is kezdjen, kinek az oldalára álljon majd. Az egyik része hű maradna a „családi hagyományhoz”, míg a másikat a túlélési ösztön hajtja. A folyamatos belső harc miatt néha úgy érzi, kezd megőrülni.


          apróságok

mindig ||
- Magvak
- Koffein
- Zene
- Könyvek
- Hó minden mennyiségben
- Katanák (Egész kis gyűjteménye van az oxfordi házukban)
soha ||
- Könyvmolyok
- Mindenízű drazsé
- Elbukni (bármiről legyen is szó)
- Tök
- Nyilvánosan kiállni egy sárvérű mellett
dementorok || Nincs különösebben rossz emléke velük kapcsolatban. Amit érzett a közelükben, az a semmi volt. Szó szerint.
mumus || Halál - a kaszás fajta.
titkok || A kijelentései ellenére Ő nem feltétlenül tiszteletből állna Tudjukki mellé, hanem félelemből. // Szereti a Roxfortot, és hiányozni fog majd neki az ott eltöltött idő. // A legutóbbi nyáron úgy egy hónapig járt egy halálfalóval.
rossz szokás || Amíg a többiek idegességükben a körmüket, addig Ő az ujjbegyeit rágja. // Sokszor ok nélkül lekezelő másokkal.


          a család

apa || Darius Oliver Crowley, 46, aranyvérű
anya || Colette Gladys Sember, 43, aranyvérű
testvérek ||  Nincsenek.
családi állapot || Egyedülálló.
állatok || Leo, egy háziasított mini Komodói varánusz (A Crowley család egyik barátja kezdte tenyészteni ezeket a lekicsinyített bestiákat, melyek közül a legnagyobb így 35 centi hosszú, és nem veszélyes az emberre a mérge). (Otthon egy Kneazle is akad.)
          
          külsőségek

magasság || 172 cm
tömeg || 52 kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || Egy gyűrű, amely a pletykák szerint el van átkozva. Gyakorlatilag Kenzie ezzel akarja elriasztani az embereket az ellopásától.
kinézet || Kedves, barátságos lánynak tűnik, aki mindig tudja, éppen milyen viselkedést várnak el tőle.
egészségi állapot || Semmi különös; talán enyhén paranoid, de ez még az egészséges határon belül van.


          a tudás

varázslói ismeretek || Minden az eddigi tananyagból. Nem bukott meg semmiből, de azért kitűnő se volt soha. A sötét varázslatok kivédése az egyik kedvenc tárgya, viszont a gyógynövényekkel finoman szólva is hadilábon áll.
mugli képzettségek || Zongorázik.
pálca típusa || 11 és ¼ hüvelyk, mahagóni, sárkányszívizomhúr.
különlegesség || Nincs.

          szerepjáték-példa

    Furcsa, hogy pont Ő, és pont akkor hozta ezt fel.
    Kenzie ajkain egy halovány mosoly jelent meg, ahogy felvette a pólóját, majd megfordult, és egyenesen Ian acélkék szemeibe nézett. Ez a kis vita már többször lezajlott köztük, aztán időről-időre újra felbukkant, csak hogy ne legyen annyira egyszerű az élete. Ian sose értette, miért mondja azt, amit mond. Szerinte Kenzie szülei csupán azért álltak a Nagyúr oldalára, mert féltek tőle. Kenzie mindeközben próbálta elmagyarázni, hogy sokan összekeverik a félelmet a tisztelettel.
    A vita mindig ezen a ponton indult, s a lány kénytelen volt minden egyes alkalommal elmagyarázni, hogy érti ezt a kis elméletét.
    - Ahogy azt te is mondtad, a szeretet és gyűlölet közti határvonal igen vékony. A félelem és tisztelet közti vonal elsőre ugyanilyennek tűnhet, ám ha nem felülről, hanem valamelyik oldalról nézed, rögtön látszik, hogy a kettő merőben eltér egymástól - mondta lágy, bársonyos hangján.
    Ian sóhajtott, és idegességében az orrnyergét kezdte masszírozni.
    - Ha szerinted ennyire egyszerű ez az egész, akkor mondd meg, te melyik oldalon állsz? - kérdezte, ám Kenzie nem felelt.
    Beleharapott az alsó ajkába, amit csak akkor tett, ha titkolt valamit.
    - Nos?
    - Nem állok senki oldalán - közölte meglepő őszinteséggel. - Viszont biztosíthatlak, hogy amennyiben követem a példádat, azt tiszteletből teszem majd.
    Ian halálfaló volt. Eltökélt, és elmondása szerint már többekkel végzett a Nagyúr parancsát követve. Csupán idő kérdése volt, Kenzie mikor kap hasonló híreket a szüleiről, s a végső döntésének ideje ezáltal egyre csak közeledett. Hazudott Iannek: ha egyszer halálfalónak áll, azt valószínűleg félelemből teszi majd. Annyira nem ostoba, hogy mugli hívőkre jellemző vak buzgalommal kövessen valakit, akinek a visszatérése még közel se biztos.
    Inkább a túlélésre játszik majd. Ez az első, és talán legfontosabb szabály az életében: mentsd a bőröd, még akkor is, ha a hozzád közel állók látják kárát.


          egyéb

Tanulgatja az animágia alapjait (könyvekből és animágusok elmondásából), hogy egyszer majd elsajátíthassa ezt a képességet.