Amint szilárd talajt érzek a lábam alatt kinyitom a szemem, az első, amit látok csupán feketeség.
Sötét éjszaka,no de miért van itt éjjel? Persze, hamarosan eszembe jut, hogy az időeltolódás
miatt, fogalmam sincs hány órával van itt később vagy hamarabb, de bármennyi időt nyerek
esetleg vesztek máris jól érzem magam.
Lassan a szemem hozzászokik az este sötétjéhez és kirajzolódik előttem a táj.
Tenger, hallom, látom és érzem a tiszta illatát most más, mint Angliában ez valahogy... megnyugtatóbb.
Nem háborog csupán békésen hullámzik, a következő észrevételem, hogy rendkívül meleg van.
Craig pulcsiját mégis magamon hagyom, nem tudom miért, de most nem szívesen válnék meg tőle.
-Ez a hely... fantasztikusan szép, de hol vagyunk pontosan?
Érdeklődöm, kíváncsi vagyok mi a neve ennek a gyönyörű városnak, ha város ez egyáltalán.
Valahol távolról látok fényeket, tehát kell, hogy lakjanak itt emberek. Vajon meddig leszek itt?
Nem tudom, nem is akarom tudni. Maradok míg Craig nem küld el.
Ebben a pillanatban új gondolat tolakszik az elmémbe, otthon valószínűleg el sem tudják képzelni,
merre járok. Egy biztos álmukban sem gondolnák, hogy Ausztráliában vagyok, ez jó. Nem tudnak
megtalálni, ha egyáltalán keresnek. Egy idő után pedig muszáj lesz nekik.

A hűs tengeri szél lehűti a forró éjszakát és belekap a hajamba, sosem voltam még hasonló helyen.
Megkéne köszönnöm Craignek, hogy idehozott igazából annyi mindent kéne megköszönnöm és sokat már sikerült is.
Régebben mindig nehezen hagyta el a számat, a szó, de Craig kedvéért akárhányszor kitudom mondani.
Ez új, nem vagyok önmagam. Hogy tudta ez a pár nap, mióta ismerem megváltoztatni azt, amit tizenöt
hosszú éve nem sikerült?! Nem értem, de meg kell értenem, majd egyszer vagy talán hamarosan.

Összeszorítottam az ajkaimat és hidegen bámultam nagyapa árnyára. Éreztem magamban valami furcsát,
mikor megszólalt, de elaltattam magamban a gyanakvást.
Azért jött, hogy vissza hozza a szüleinket, kicsit oldalra billentettem a fejem és véletlenül kimondtam azt
amire, gondoltam.
-Ennyi? Úgy értem... semmi másért nem jöttél? Végül is mi vagy te, valami újdonsült jótétlélek?
Kérdeztem gyanakvóan, nagyapa sosem volt az az ember , aki más boldogságáért fárad. Miért jött volna ide,
ha nem azért, hogy ezzel magának is jót tegyen! Számító embernek ismertem meg, hát nem hiszem,
hogy halála után az lenne a célja, hogy megváltozzon.
Ahogy néztem a nagyapámat és az egyre ingerültebb Roxit, az az érzés, amit először éreztem magamban egyre
erősebb és erősebb lett. Jobban szemügyre vettem a kivetülését, a szeme nem volt barna.
Sem melegbarna sem semmilyen barna, fekete volt, mint a sötét éjszaka.
Roxanara néztem majd hozzákezdtem , hogy kiszedjem nagyapából mégis mi ez az egész.
-Ahogy látom a feladatodat elvégezted, áthoztad őket.
Nem teára jött az biztos, ahhoz már különben is késő van.
Igazából csakis arra akartam kilyukadni, miért nem beszélhetünk vagy érintkezhetünk bármilyen formában a
szüleinkkel. A három másik árny csak állt ott, mintha valami parancsra várnának. Talán nagyapáéra?
Dacosan néztem a fekete szemekbe, ha beszélhetek apámmal engem onnan már nem foglalkoztat az
egész. Elszabadulhat a pokol az sem zavar, ha hallottam a hangját.
Dühös voltam nagyapára, ha valóban csak ezért jött, akkor ugyanígy villámgyorsan távoznia is kéne.
Micsoda ő tulajdonképpen? Valamiféle groteszk hajós, aki átviszi a lelkeket a másvilágra?!
Még a gondolat is lehetetlenül nevetséges,nem értem, de szeretném érteni.
Miért érzem azt, hogy itt valami nagyon bűzlik? Általában nem hagyatkozom a megérzéseimre, de
meglehet, hogy épp most kéne elkezdenem. Rátérek a szemére, rátérnék, de valami bennem mélyen
nem engedi, hogy kimondjam a szavakat. Zavartan néztem körbe. Mi ez az egész? Kezd túl sok
bizarr dolog történni egy helyen, még pedig itt és bennem is egyaránt. Meredten bámultam Roxira,
féltem fogalmam sincs mitől,de egyszerűen rettegtem.

Bűbájtan dolgozat

Belépek a terembe, halk vagyok, mint mindig, látom épp időben érkeztem. A terem még nincs tele, tehát
lesznek késők, ők a legmulatságosabbak. Az ideges és tudatlan diákok után persze.
-Jó reggelt, tanár úr!
Köszöntöm a professzor illendően, nem félek. Miért is kéne félnem, hiszen az egész évet... sőt egész
eddigi itt tartózkodásomat sikeresen végigtanultam. Baj egyszerűen nem történhet, remekül fog sikerülni,
remekül kell sikerülnie.
Kinézek egy szimpatikus helyet valahol középen és leülök. Tehát 45 percem van, remek az bőven elég lesz
mindenre. Magam elé húzom a dolgozatot és először átfutom a kérdéseket, sétagalopp az hiszem.
Lássuk! Pennát veszek a kezembe és egy méregzöld szalaggal felkötöm a hajamat, hogy ne zavarjon a koncentrálásban.

V. Évfolyam – R.B.F. előkészítő dolgozat – November

Név: Brookelle des Pres
Ház:Mardekár
Hiszen mi más lehetne?!

1. Feladat /3 pont/
Asszociációs játék = Mely varázsigék jutnak eszébe az alábbi elnevezésekről/fogalmakról?

Huss és pöcc – Vingardium leviosa
Bazibumm-bűbáj – Baziteo
Szívóbűbáj – Tergeo
Ez eddig fájdalmasan egyszerű! Remélem legalább egyszer lesz lehetőségem a gondolkodásra!

2. Feladat /18 pont/
Mely bűbáj(oka)t alkalmazná a következő szituációkban?
(egy szituációban maximum 3 bűbájt használhat)

a,
Egy sötét, elhagyatott kunyhóban van, amely valószínűleg hemzseg a mágikus csapdáktól. Az ajtón mágikus zár van, csak kulccsal lehet kinyitni. A kulcs a kunyhó öntől legtávolabb eső pontján van. Ön jelen esetben semmit sem lát és egy rossz lépés is súlyos következményeket vonhat maga után.

Kezdésként Lumos esetleg Lumos Maxima azután egyszerű begyűjtőbűbáj az az Invito segítségével megkaparintanám a kulcsokat. Végezetül egy Finite Incantatemmel szüntetném meg a mágikus csapdákat.
Eddig jó és egyszerű a szituáció is határozottan tetszik!

b,
Egy gurkó elszabadult a lakásában. Levert egy antik vázát, ami darabokra törött és kiborította a maradék Doxicid-permetet –amely így már használhatatlan-. Rakjon rendet és állítsa meg a gurkót!
Először is én egyáltalán nem szeretnék kötözködni, de mégis mi az a helyzet, amiben egyáltalán gurkót tart bárki a lakásában?! Életveszélyes és lehetetlenül ostoba dolog, bár megoldható.
Először is Confringo, robbantó átok segítségével megsemmisítem a gurkót vagy, ha mégsem sikerülne eltalálnom Finite Incantatemet használok.  Javító varázslattal (Reparo)  rendbe hozom a vázát, majd Suvickussal feltistítom a kiömlött Doxicid-et.
c,
Ön egy férfi. Éppen egy randevúra igyekszik és késésben van. Nincs már ideje virágot venni, sietségében leitta teával a talárját és reggel észrevette, hogy egy jókora pattanás nőtt az orra hegyén. Mihez kezd?
Mihez kezdek? Ha én egy ekkora tökfilkó lennék valahogyan üzennék szegény lánynak, hogy a randevú időpontja nem épp alkalmas, de azt hiszem ez nem lenne helyes a mostani dolgozat szempontjából. Nos, mit tegyek én ezzel a szerencsétlenséggel?
Mindenképpen kitisztítanám a talárom Suvickussal aztán a pattanás kérdését Eltüntető bűbájjal, tehát Evaporessel szerényen áthidalnám. Majd Orchidessis segítségével gyönyörű virágot bűvölnék a lánynak.

3. Feladat /6 pont/
Definíció felismerés
Ez is könnyű, lehetne nehezebb is, de nincs vele különösebb problémám, még legalább húsz
percem van hátra az időből, pedig legalább tízet veszíthettem míg a szituációkon mosolyogtam.

A Piroinito egy elemidéző bűbáj, mellyel lángokat kelthetünk a semmiből.

A Silencio egy hangszabályozó bűbáj, melynek segítségével a célzott élőlénynek elnyelhetjük a hanghullámait, így az megnémul.

A Aguamenti egy elemidéző bűbáj, amivel képesek vagyunk korsókba, üstökbe vízet tölteni illetve a tűz oltására is kiváló.

Még tíz perc hátravan a határidő lejártáig, de én már kész is vagyok, még egyszer átellenőrzöm, hogy
a válaszaim valóban helyesek e aztán tekintve, hogy úgy gondolom azok csöndben várakozom.
Hamarosan nyílik az ajtó én pedig egy a  Qcross professzor úrnak intézett köszönésem után épp
olyan halkan tűnök el, mint ahogyan megérkeztem. Merem állítani, hogy jó eredményt várhatok ettől
a dolgozattól.

Ausztrália, Ausztrália nagyon messze van, elképzelhetetlenül messze, sosem voltam még a kontinensen kívül.
Lehet, hogy pontosan erre a hatalmas távolságra van szükségem a felejtéshez és a pillanatnyi boldogsághoz.
Bólintok és magamban azon gondolkodom egyáltalán gondolkodik e rajta otthon az én mélyen tisztelt családom,
hogy vajon hova tűntem. Elképzelem, ahogy otthon nyugodtan megy tovább az élet csupán nélkülem,
olyan sokszor képzeltem már el ezt csak nem épp ezzel az eltűnéssel. A fejemben mindig meghaltam valahogy
és ők egy fikarcnyit sem törődtek velem, nem fájt nekik a hiányom, anyám viselte a tökéletesen
szomorú arcot, Shayla közömbös volt. Ilyenek most is?
Nem érdekli őket? Nem kérdezik meg maguktól, hova tűntem? Mégis kicsoda ez a Craig, aki elvitt?
Nem kérdezik, soha nem is fogják, mert titokban tudják, hogy egyszer úgyis hazamegyek, mert nincs kihez
mennem. Rajtuk kívül nincsen senkim, senkim aki befogadna azt hiszem nem is kérnék ilyet senkitől.
-Nem akarom, hogy elmenj! Azt akarom, hogy maradj velem és vigyél oda, ahová csak akarsz.
Nekem mindegy, csak ne hagyj magamra, kérlek!
Az utolsó mondatnál feléje fordulok, talán nem örül annak, hogy a nyakán mondtam, ha kifejezetten
zavarná a jelenlétem úgy gondolom megmondaná. Nem olyan ember, aki sokat kertel, nem olyannak ismertem
meg. Ahogy szinte már kérve nézek rá a hajamat az arcomba fújja a szél, vihar lesz, nagy vihar.
Ausztráliában meleg van, forróság azt olvastam róla. Most majd látni is fogom, finoman elmosolyodom.
Jó érzés, hogy annyira talán mégsem vagyok egyedül, annyira.

Roxi már mindent előkészített, már csak rajtunk múlik mi lesz a dolog vége. Feszülten figyelek, iszom az
összes szavát nehogy miattam bukjon el az egész. Ha apa csak írással tud majd kommunikálni velem, velünk
én már annak is örülök, bár leginkább látni akarom és hallani a hangját. Szerettem azt a kedvességet, amivel
a szemében rám nézett, mintha csak azt mondta volna "Ne aggódj, én mindig itt vagyok neked!"
Mégsem volt itt mát jó ideje, mióta itt hagyta a mi világunkat.
Miután a szeretett unokanővérem befejezte az ismertetést én is beálltam vele szembe és megfogtam a kezét.
Kedvesen rámosolyogtam, magamban egy kicsit áldottam a sorsot , hogy legalább egy ilyen rokonom van.
Magamban kellett mondanom a szöveget, mondtam a neveket , az apámét szinte némán sikítottam,
önzőnek tűnhet a következő kijelentésem, de én főként érte csináltam, hogy beszélhessek vele, ha egy
percig akkor addig.
Ahogy mondtam a szöveget egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem. Nem tudtam miért halt meg,
sosem mondták talán így megtudhatok majd valamit a nagy titokról, annyi volt biztos, hogy megölték.
Ki volt az? Legfőképpen miért?
Mikor Roxana elengedi a kezem én is úgy teszek, ahogy ő hátrálok egy kicsit.
Mikor meglátom az alakot egy csöpp mosoly bujkál a szájam szélén , ám abban a pillanatban, mikor meghallom
a hangot tudom, hogy nem az apám tért vissza, de még csak nem is Roxi szülei.
A nagyapám jelent meg előttünk mögötte a szüleink, nem néztek ránk.  Pontosan olyan volt mintha...
nem is nézhetnének. Átjárt a fájdalom, legszívesebben odarohantam volna és ráüvöltöttem volna,
de éreztem, hogy ez nem a megfelelő viselkedés tehát rezzenéstelen arccal néztem a nagyapámra.
Láttam az unokanővéremen, hogy egy kicsit meglepte a dolog így helyette és kezdtem beszélni.
-Nagyapa, nagyon is örülünk neked bár fogalmam sincs hogyan kerültél ide.
Beszéltem hidegen és érzelemmentesen, egyáltalán nem akartam megsérteni sőt inkább arra
ösztönözni, hogy elmondja mi folyik itt. Szerettem a nagyapámat, ő utálta anyámat, de velem mindig
kedves volt amennyire az tőle telt. Szemeimet a barna szemeibe fúrtam, pontosan olyan volt, mintha
apám szemébe néztem volna, de mégsem. Ezek a szemek nekem nem üzentek semmit.
-Leköteleznél, ha elmondanád mi történik.
Hűvösen mosolyogtam rá, nem volt igazi mosoly csak amolyan maszk, ezt a maszkot nem fogom ma levenni.
Úgy tűnt mintha ránéznék, de végig apámat bámultam, de ő továbbra is lehajtott fejjel állt
akárcsak a másik két alak. Valahogy kellemetlennek, szomorúnak éreztem az egész helyzetet.
Miért nem lép elő valaki hármuk közül? Miért van itt a nagyapánk? Annyi a kérdés és remélem
nagyapa hajlandó lesz megválaszolni őket és nem megvárni, hogy én is rettentő dühös legyek.
A belsőmben valami furcsa tűz égett, legszívesebben rákiáltottam volna "Tűnj el!", nem tehettem.

Magamnak köszönjem? Nem tettem semmit, csupán az engem ért hatások miatt végre sikerült eldöntenem
mit akarok kezdeni az életemmel. A hatás maga Craig volt, aki nyílt és őszinte.
A zsebkendőt nézem, ahogy vitorlázik a szélben és arra gondolok, hogy minden olyan furcsa.
A nyugalom, hogy nem otthon vagyok és az, hogy egy nap alatt ennyi minden történhet az emberrel.
Figyelem Craig szavait, bűvészkedés. Nem ő nem bűvészkedett, mióta ismerem azt gondolom remek varázsló,
igazán sokat tud, többet mint mások. Belegondolva ez érdekes dolog, nem tudom mennyi idős lehet, de
én úgy hiszem nem sokkal több húsznál. Akkor viszont korához képest túl jól varázsol vagy bűvészkedik,
ahogy ő mondaná. Kérdésére ránézek és igazán elmosolyodom, többet mosolyogtam mióta vele mászkálok,
mint egész eddigi életemben. Persze hiszen boldog vagyok, ha nincs, aki a földbe döngöl.
Bólintok, elrepülni lehet, hogy butaság, de most úgy érzem bárhova eltudnék repülni Craig-el, azt
hiszem kezdek megbízni benne. Talán nem kéne ilyen korán, de valami azt sugallja, hogy nem lehet
bajom belőle, ilyet pedig elég ritkán érzek. Soha.
Hova repülünk? Kérdezem kíváncsian.

Már három napja nem kellett elviselnem az anyám és a testvérem pillantásait. Nem kellett hallanom, ahogy Shayla
a földbe döngöl és nem kellett látnom, ahogy anyám szemet huny felette. Jól van ez így.
Szeretek itt lenni, itt béke van, nyugalom és lényegében azt csinálok, amit csak szeretnék. Néha szeretném, ha soha sem kéne elmennem innen, nem kéne újra átélnem azt, amit otthon.
Kinéztem az ablakon, sűrű fekete az éjszaka fúj a szél, kavarog a por. Mindenki csak porszem, ha lehet én talán csak szemcse vagyok, apró szemcse, akit nem is vesznek észre.
Egyetlen fényforrás a hold, tökéletes. Pont megfelelő a szellemidézéshez. Szellemek. Sosem idéztem szellemet, nem azért mert nem akartam vagy nem voltam kíváncsi. Egyszerűen megtiltották, az otthonomban pedig nem szegem meg a szabályokat.  Nem rontom a túlélési esélyeimet, nem vagyok bolond.
Egy utolsó pillantást vetek a kinti világra és felveszem a fekete kardigánomat, összefogom a hajamat, hogy ne
hulljon folyamatosan a szemembe. Kilépek a szobámból és végigsietek a folyosón.
Fogy az idő, időből sosincs elég túl hamar kifutunk belőle.
Mikor nincs idő mi történik? Nincs többé semmi, halál. Milyen a halál? Az a halál, amit sokszor próbáltam már elérni,de valami mindig meggátolt. A karomra siklik a pillantásom, szinte érzem a sebeket a vastag gézrétegen keresztül. Öngyilkosság és gyilkosság. Gyakori a családomban, túlságosan is gyakori.
Roxana és én. Mindketten öngyilkosok akartunk lenni, én többször próbáltam míg ő belenyugodott abba, hogy van még dolga ebben a világban, ezen a létsíkon. A vér szava, nem de? Mi ketten annyira hasonlítunk, a tulajdonságaink, a gondolkodásmódunk. Mintha igazi testvérek lennénk nem úgy, mint Shayla.
 Még mindig megakarok halni, de már nem olyan erős a késztetés.
Itt könnyebb, messze Cambridgetől, messze mindenkitől, aki bánthat.
A szellemekre gondolok. Vajon hogyan fognak megjelenni, üzenni?
Mit fog nekem mondani az... apám? Mindig érzem a jelenlétét, olyan mintha valahonnan vigyázna rám.
Mégis olyan fantasztikusan távolinak tűnik. Messze van, nem láthatom és nem nézhetek a meleg , aranyosan csillogó szemeibe. Őt fogjuk megidézni és Roxana szüleit.
Azt hiszem Roxana nekem a legfontosabb, törődünk egymással és ott vagyunk bármi történik, hogy segítsünk. Fogalmam sincs hol lennék nélküle! Odaérek , kopogtatok.
Igenlő választ várva és kapva lépek be a szobába, rámosolygok a nővérkémre.
-Nos, mit terveztél? Kérdem izgatottan, várom. Hajt a kíváncsiság.

A zokogásom kicsit alábbhagy és már képes vagyok jobban megnézni a tájat.
Nem tudom hol lehetünk, de valószínűnek tartom, hogy még minden Nagy Britanniában
legalábbis remélem. Nem akarok Craigre nézni, mert tudom, hogy a kisírt szemeim nem nyújtanak
valami szép látványt. Új érzés tör rám.
Nem vagyok már senki, ostoba szőke porcelánbaba, akit mindenki kedvére mozgathat.
Mosolygok és akkor is mosolygok, mikor Craig egy zsebkendőt varázsol elő és megtörli az arcomat.
Hirtelen annyi mindent tudnék neki mondani, de az értelmük azt hiszem végül is ugyanaz lenne
és én semmiképp sem akarom ismételni önmagam.

Eddig mindig arra gondoltam, hogy mennyire jó lenne belebújni valaki másnak a bőrébe, de most
mégis úgy érzem jó a sajátom bármennyire is fáj a szívem.
Mindezt neki köszönhetem, az én ausztrál megmentőmnek, ránézek magamban sokáig keresem azt
az egy szót, amit nem mondok ki túl sokszor.
-Köszönöm.
Halkan beszélek és furcsán magabiztosan. Köszönöm, hogy kirángattál a nyomoromból és kihoztál
az igazi világba. Megdörzsölöm a szemeimet. Mi ez? Új felfogás.

 Nem tudom megállítani a könnyeimet, vízesésként zúdulnak le az arcomon.
Szégyenlem, hogy ilyen gyenge vagyok és azt is szégyenlem amit Craig belőlem és a családomból látott.
Ezt soha senkinek sem kellett volna látni, ez az én saját fájdalommal és démonokkal teli univerzumom.
Bámulni próbálok, bambulni mereven előre, de ha valaki jobban megnézne tudná, hogy semmit
sem látok a könnyeimtől. Leülök, összehúzom magam és az arcomat eltakarom a hajammal.
Behunyom a szemem és próbálom kizárni a külvilágot.

Craig leül mellém, annyira hálás vagyok neki, fogalma sincs milyen sokat tett értem, talán jobb is
így nem akarom, hogy többet tudjon, eleget látott. Bőven.
Szavai hatására még jobban sírni kezdek, van visszaút és, ha most olyan kis ostoba szőke liba
 vagyok, amilyen szoktam visszamegyek és tűröm. Leélek megint olyan sok évet aztán majd lesz
valami. Nem! Az erőm utolsó szikráját összegyűjtve ellenállok a csábításnak, a szenvedésnek.
Nem szeretem, de egyfajta kényszert érzek, hogy folytassam az eddigi nyomorúságos életemet.
Craig rám teríti a pulcsiját, megóv mindentől. Már nem sírok csupán könnyezem, mert megnyugtat
a jelenléte. Most nincs itt az anyám, nincs itt Shayla és senki más csak mi.
Nyugalom, békesség. Finoman elmosolyodom és beszívom a levegőt.
-Nem megyek vissza! Nem tudom meddig maradhatok velem, meddig vagy hajlandó
megtűrni, de addig míg engeded maradok. Sajnálom, hogy rád akaszkodtam.
Lehajtom a fejem és bámulom a vizet, nem tudok mit mondani. Tényleg sajnálom,
sosem akartam a terhére lenni most mégis muszáj, végül is mihez kezdenék én egyedül?
Halálosan egyedül.

Becsukom a szemem, nem akarom látni az arcukat, mikor eltűnök. Nem tudom mikor jövök vissza,
nem tudom hol leszek minden olyan bizonytalan mégis kellemesebb érzés, hogy pár perc múlva már
nem a pincébe száműzve fogok ücsörögni a halálon és a sötétségen gondolkodva, ami rám vár.
Érzem, hogy a szél erősen fúj és mintha víz szagát is érezném, a hideg szél a csontomig hatol.
Kinyitom a szemem és képtelen vagyok betelni a látvánnyal, gyönyörű.
Az uralkodó szín a kék, a kedvencem a fekete után.
Ha meghalok a tengerbe szeretnék belefulladni, lehet, hogy ez egy óceán.
Belegondolva fogalmam sincs hol lehetek és milyen messze az otthonomtól. Otthon.
Ennek a szónak a hatására minden erő kiszalad belőlem, már nincs bennem apám erős személyisége,
érzem, hogy már csak önmagam vagyok. Gyengének,elesettnek, elhagyatottnak érzem magam.
Semminek, tehernek Craig hátán.  Hálás lehetek neki, talán sokkal többet tett velem, mint amennyit
én valaha is tudtam volna. Mégsem érzem magam jól.

Hirtelen térdre rogyok és zokogni kezdek, szívfájdítóan. A könnyeim hidegek a forró arcomon
csorognak végig. Itt az idő, hogy kitaláljam mit akarok kezdeni magammal.
Valóban azt akarom tenni, amit most csinálok? Szánalmas kis emberként összekuporodni
a földön vagy épp az ellenkezőjét. Azt, amit ott a házban. Félve Craig-re nézek.

A kérdéseimre nem kapok választ, nem is vártam rájuk csak már elég régóta kikívánkoztak
belőlem. Ez a hirtelen jött valami nagyon megerősített itt belül, képes voltam anyám és
Shayla szemébe nézni anélkül, hogy sírnom kellett volna.
Anyám a földre szegezte a tekintetét így most képes voltam benne fölismerni önmagamat, mikor
nem tudtam a szemébe nézni. Shayla arcán megdöbbenés látszott, sosem foglalkoztam a
sértéseivel. Most más voltam, teljesen más. Kihúztam magam és magabiztosnak tűntem.
Először életemben éreztem magam fantasztikusan erősnek.

Craig megszólal, felé fordulok és figyelmesen hallgatom a mondandóját, halványan
rámosolyogtam azt hiszem ő jóval többet tett értem, mint én őérte.
Elgondolkodom, tudom, ha itt maradok nem sok időbe telik, hogy teljesen
megbolonduljak. A döntésmeghozatal nem vesz el sok időt az életünkből.
Visszanézek a családomra és felsőbbségesen elmosolyodom, olyan vagyok, mint apa és ezt
kezdem megszeretni, hiszen mindig ő volt a példakép a tökéletes. Odalépek Craig
mellé és halkan , hogy anya és Shay ne hallhassa megszólalok.
-Nem, én köszönöm.
Anyám riadtan néz föl, fogalma sincs mi fog most történni. Nem is kell tudnia.
Nem tudom mikor jövök vissza, de remélem hamarosan képes leszek újra belépni
ebbe a házba és akkor nem kell majd a pincémben meghúznom magam.
Érzem, hogy ez a furcsa erő kezd elszállni, hamarosan újra más leszek, Önmagam.

Craig szavai furcsa visszhangot vernek, dicsérő szavak. Anyám sosem mondott rólam semmi jót, egy
percig sem feltételezte, hogy bármire képes vagyok. Olyan, mintha nem is ismerne, talán nem is
ismer igazán, hiszen nagyon keveset foglalkozik velem.
Anyám nem ostoba nő, mégis csak néz és nem lát. Becsukta a fülét és a szívét, engem lát rossznak
és Shayla lett a szent.
Mikor Craig Shayhoz intézi szavait a lány arca megkeményedik, lenézően mustrálja a fiút.
-Mivel nagyon is udvarias vagyok hát tessék, Shayla des Pres vagyok.
Mondja gúnyosan mosolyogva, ettől a mosolytól most is ugyanúgy émelygés fog el, mint pár évvel
ezelőtt. A szomorúság és a düh óceánná duzzad bennem, most megtudnám mondani mennyire elegem
van, talán ki tudnám fejezni szavakkal, hogy fáj, mégsem teszem.
Ha ezt tenném megmutatnám Shaylának milyen gyenge vagyok.

Kirobbant belőlem az a bizonyos kérdés, visszaszívnám, de már nem lehet. Anyám kerüli a tekintetem, Shayla
nem szól. Ez a csönd szinte fojtogat, Craig próbál javítani a helyzeten, de nem igazán sikeres az akciója.
A gyűlöletet és megvetést szagolni lehet a hideg pincében.
-Ugyan, ki tudna szeretni téged?!
Röhög fel Shayla, ez a nevetés az álmaimra emlékeztet, a rémálmaimra, amikről nem beszéltem senkinek és
amiket elrejtettem a lelkem legmélyén.
Erre a mondatra valami előtört belőlem, felszegtem a fejem, eddig leginkább lefelé bámultam, szégyelltem magam.
Most büszkén és dacosan néztem szembe velük hiába volt bennem a mérhetetlen fájdalom.
Apa. Ez az ő személyisége, igen, most úgy kell viselkednem, ahogyan egy valódi des Pres viselkedne.
-Anya, válaszolj!
Kérem hűvösen, Shayla még mindig kuncog közelebb lépek hozzájuk, valahogy még számomra is ijesztő a viselkedésem.
-Mit kéne tennem, hogy megfeleljek?
Kérdezem erős, számonkérő hangon anyától, most ő bámulja a padlót, fordult a kocka.
-Shayla, hozzád egyetlen kérdésem maradt csak. Miért én? Miért engem kellett hátba szúrnod?
A nővérem ijedt, zavarodott tekintete találkozik az enyémmel, a csönd most őt fojtja meg.

Anyámnak mostanra sikerült csak felfognia szavainak valós jelentését furcsa, kérdő pillantást vet
rám, mintha kétségbe vonná, hogy bárkin is segíteni tudjak. Igaza van, még magamon is képtelen
vagyok segíteni. Kezdem jobban gyűlölni önmagam, mint másokat.
-Megmentetted az életét? Mégis hogyan?
Kérdi tágra nyílt szemekkel, kiengedem majd újra ökölbe szorítom a kezem, azt hiszem mindjárt
megőrülök vagy elájulok.
Craig eközben  Shaylahoz kezd beszélni, határozottan érzem, hogy a szavai feloldják bennem a
feszültséget és egy kicsit talán el is mosolyodom.
Mikor a bemutatkozást említi, édesanyám azonnal elmondja a nevét, ő könnyen manipulálható szavakkal.
Shayla azonban fölhúzza az orrát és gyűlölettel nézi a megmentőmet.
Mindent utál, ami hozzám tartozik vagy csak közöm volt hozzá, könnyen véleményt alkotott, így
Craigről.
-A nevem Darina des Pres.
Mondja anyám hűvösen, ezt még kibírom én Shaylat nem értem. A gyűlölködő pillantások,
a pillantások amikben azt látom "Bárcsak meghalna.", sosem bántottam. Fáj, tompa fájdalmat
érzek a mellkasomban, elakarok rohanni Craigel egy másik városba,országba vagy akárhová.
Folyamatosan ezt érzem, hogy meghalok, ha itt maradok, de egy részem visszahúz.
-Nem vagyok köteles megmondani a nevem.
Végigmér minket és fintorog, egyre rosszabbul érzem magam, hirtelen két szó tör fel belőlem.
-Miért gyűlöltök?
A hangom halk és elkeseredett, könnyek szöknek a szemembe. Istenem, miért?

Hirtelen nem tudok mit mondani. elfogynak a szavak. Annyi éven át bújtam meg itt és vártam, hogy
valaki lejöjjön és megkérdezze mi történt velem, erre vágytam, mikor itt rettegtem egyedül és most
eljött a pillanat. Mégsem éreztem boldogságot vagy elégedettséget, inkább dühvel átitatott keserűséget.
Nem volt új ez az érzés, csak fájt. Ennek nem most kellett volna megtörténnie, mikor Craig itt van.
Talán készen álltam volna újra kezdeni, de most nem. Ez az egész helyzet más, mint, amit elképzeltem.
Nem az én személyemre irányul, ha Craig nem üt zajt sosem jönnek le és nem is jönnek rá.
Nem Craig okozta a bajt, hanem én évekkel ezelőtt.
Egy jó anya elmosolyodna és itt hagyna, talán még segítene is ápolni Craiget. Sajnos Darina des Pres
nem jó anya és én ezt pontosan tudom.

Mikor a fiú végigsimít a kézfejemen valami furcsa melegség tölt el, olyan, amit talán még sosem éreztem, de
ahogyan jött el is tűnik gyorsan a többi érzés mocsarában a vaksötétben.
Craig kezet csókol az anyámnak, furcsán nézek és ugyanez a tekintet jellemzi most anyámat is.
Ha jól vettem ki most ő sem tud mit mondani, meglephette ez nem várt udvarias gesztus.
Zavartan rám pillant, én nem bírok rá nézni.
Hirtelen újabb lépések hangját vélem hallani, az első gondolatom az hogy ne! Ez csak Shayla lehet, nem akarom.
Azt akarom, hogy ott maradjon, ahol van. Félek, nagyon félek.
Az alakja kirajzolódik, magas  sovány lány szép vonásokkal, barna hajjal. Apára hasonlít. Gyűlölöm, hogy nem én
hasonlítok rá. Amint meglát elmosolyodik, gonosz mosoly ez, felkavarodik tőle a gyomrom.
A szemeim tágra nyílnak és megrázom a fejem, nem akarom, hogy bármit mondjon.
Craigre vagy rám, ami arra ösztönözheti anyát, hogy kidobja innen a fiút.
-Megmondtam, hogy hozott ide valakit.
Hangja betöltötte a helységet, reszkettem a dühtől.
-Most aztán véged, r*banc!
Suttogta, én hallottam, tudtam, hogy anyám is csak ő nem vesz tudomást róla egyszerűen nem akarja hallani.
Nem akarja látni a nyilvánvalót, ökölbe szorítom a kezem. Tehetetlennek érzem magam.