A két csapat egyre durvábban játszik, idegesek és kapkodnak, hiszen nincs sok hátra a meccsből, mégis kiegyenlített a küzdelem 20-20. Sok a pontatlanság. EVERFEN DEAN felé veszi az irányt, de nem távolodik el túlságosan a karikáktól, ugyanekkor DEAN oldalra húzza seprűjét, nagy ívben kerülve az őrzőt, és az őrző mögé beszáguldó PIERCE felé hajítja a kvaffot. A nézőközönség felmorajlik, a kvaff repül, és EVERFEN bele akar nyúlni, de nem érinti a kvaffot! NEM ÉRINTI és repül tovább és NEM! Nem lehet igaz! PIERCE elhibázza! Elkapja, majd kiejti kezéből a kvaffot!! Mindezt méterekkel az üresen hagyott karika előtt! Micsoda hiba! A hugrabugosok hálát adhatnak Merlinnek, a sárga szurkolók hangosan ujjonganak, míg a zöldekből több hőbörgés és szitokszó szakad fel. Nagy lehetőséget hagyott ki a Mardekár.
De a meccs nem áll meg, a zuhanó kvaffot ZABINI elkapja, így újra esély lehet... de nem, mert DENALIE gurkója telibetalálja őt, és LOWSLEY kihasználva ezt a pillanatot megkaparintja a kvaffot, és észveszejtő gyorsasággal a pálya másik felére cselezi magát. Passzolás nélkül az ellenfél karikáinál terem, elképesztő! Vajon lesz ki megállítsa?

-   Jól van?
Szemem Dwaynere villan, tekintetem felragyog. Bár már biztonságban vagyok, mégis kellemetlenül éreztem magam egyedül. Hiába a kellemes környezet, nagyon elveszetten érzem magam.
-    Én? Soha jobban!    – felelem szórakozottan.
Kevés máskor éreztem magam ennyire pocsékul, de egy órával ezelőtt még pocsékabbul éreztem magamat, úgyhogy ahhoz képest tényleg jobban vagyok. Sőt, meglehetősen kellemes így a pihe-puha kanapén üldögélni. Legszívesebben vissza se mennék a kastélyba. Igen, azt hiszem örökre itt maradok ezen a kanapén.
Az iskolára gondolok, és arra, hogy mit fognak szólni a többiek, ha nem térek vissza. A legtöbbeknek valószínűleg fel sem fog tűnni, de néhányan biztosan észreveszik a hiányomat, főleg, hogy jól tudják, hova mentem. Habár mostanában már nem lehet tudni, hogy aki a Szobából kimerészkedik akárhova, vajon visszatér-e. Elég nyomorult helyzet, mintha csak a második világháborúban kellene bujkálnunk a nácik elől. Kilépsz az utcára? Bármikor megölhetnek. Megbízni valakiben? Óvatlanság, egyenesen őrültség. A fiúra pillantok, és egy kis ideig fürkészem őt.
Emberek vagyunk, nem lehet kiölni belőlünk az érzelmeket, bárhogy is állítja egyik-másik pszichopata, mindig ott marad bennünk a soha el nem vesző remény, és mindig akad egy cseppnyi emberiségbe vetett hit. Mindig marad egy csepp valahol.

Másodpercről másodpercre görbül meg egyre ívesebben a világ. Nos igen, ez így elég furcsán hangzik, és bár nem hallucinálok, egyértelműen érzem, hogy valami nincsen rendben velem. Vagy a világgal. Vagy talán mindkettővel.
Elvörösödve tartom a vizes törölközőt. Rám mosolyog. Bárgyún visszamosolygok.
-    Köszönöm, Dwayne.    – mondom hálásan, még mindig lángoló arccal. Elveszi a textilt, és a vízbe mártja.
Visszafojtott lélegzettel figyelem az eseményeket. Zavartan körbenézek a szobában, de csak tekintetemmel, fejemet nem mozdítom, hogy a fiú ne lássa a mozdulatot. Lassan kiengedem a levegőt, és nyelek egy nagyot. A torkom száraz. Elképesztő meleg van itt bent. A kandallóra nézek, de annak tüzét már nem látom. A vékonyka köpeny sem melegíthetett fel ennyire.
-    Jó idő van itt bent.   – nyilvánvalóan nem ezt akartam mondani, hanem, hogy mindjárt meggyulladok, és már a szívem is hevesebben ver, mint a normális, de teljesen őszintén hangzó mondatom tervezetlenül hagyta el számat. Igazából tényleg jó idő van itt, jobb, mint a peronon. Hm, igazából lehet tényleg itt maradok örökre. Olyan jó itt. Például az a párna is nagyon szép a heverő végén. Ez is egy jó pont. És, mint kiderült van whisky is. Mit is mondott a whiskyről? Mindegy, most amúgy se szeretnék whiskyt. Inkább azt a párnát. Igen, azt a párnát akarom, olyan szép.
Ujjak érintését érzem mellkasomon, ami visszarántja tekintetem a csodálatos párnáról, és ijedtemben kissé összerezzenek. Dwayne óvatosan szétnyitja a köpenyt, épp csak annyira, hogy hozzáférhessen a sebhez, de ez pont elég ahhoz, hogy fedetlen legyenek melleim. Mélyet lélegzek, ahogy a nedves törölköző a bőrömhöz ér. A fiú arcát fürkészem, de nem néz vissza rám. De ez engem nem izgat, tovább fürkészem arcát. Csak nézem, és hallgatom őt, miközben lassan jár a keze. Akármilyen görbe is most a világ, megérzem a helyzet intimitását, akármilyen abszurd is ez. Teljesen mindegy miért, de én meztelen vagyok, ő pedig két kezével mossa a testemet. Lassan, mélyeket lélegzem, közben őt nézem. Egyszer sem néz fel a szemembe.
-    Az fantasztikus lenne.   –  mondom olyan halkan, mint ahogy ő beszélt az imént.
Fájdalomról szóló szavait meg sem hallom, hiszen testem egészében bizsereg inkább, minthogy fájna, még lokálisan sem érzek semmiféle kellemetlenséget. Talán egy kis húzódást érzek a bőrömön, de elenyésző. A langyos víz kellemes, és tisztító hatásának hála a komfortérzetem is növekszik. Néha egy-egy vízcsepp végiggurul testemen, és a kanapéra cseppen. Hosszas szemlélésemet beszüntetve, behunyom szemeimet, és próbálok nem arra gondolni, hogy Dwayne kezei, hol járnak. De amint elvesztem látásom, az összes inger felerősödik, így kénytelen vagyok még nagyobb lélegzetvétellel kontrollálni magamat. Bármit tesz, hagyom neki. Gyengéden aláfog lábamnak, kinyújtatja, és lábszáramat kezdi simítani. Szemeim kipattannak, és lenézek rá.
-   Nahát, hiszen már nem is fáj!   – mondom a természetesnél kicsit vidámabban. –    Egy medimágus veszett el Önben.    – mondom széles mosollyal, elismerősen. A bokámról már eltűnt a duzzanat, és ahogy lenézek mellkasomra, a seb is kisebbnek tűnt. Kezemet egyből megpróbálom megmozgatni, és a mozdulat teljesen fájdalommentesnek bizonyul. Arcomra idétlen mosoly ül ki, és valahonnan megcsap a végtelen jókedv. Már nincs is melegem, és hirtelen mintha minden szégyenérzet tovaszállna. Dwayne utolsó mozdulatait is végigkísérem szememmel, és amint a vízben hagyja a textilt, látva, hogy befejezte, egy váratlan mozdulattal felugrom a kanapéról, és a köpeny egy az egyben lecsúszik rólam, de ezt észre sem veszem. Nem is ellenőrzöm sebeim (hegeim?), mélyet szippantok a levegőből, körbenézek, nem is nézek a fiúra, csak határozott léptekkel bemegyek abba a helyiségbe, ahonnan hozta a vizes edényt. Szégyent nem érezve, furcsa vidámsággal nézek körbe a helyiségben, és amint megpillantom a kádat, megeresztem a vizet, és mint aki jól végezte a dolgát, leülök a kád szélén, gyermek módjára nézegetek a fürdőszobában.
-    Csakhogy Önt is dicsérjem, ne csak winterburni XV-XVI. századi remekbe szabott replikát, ami kint díszeleg, meg kell, hogy mondjam ez a kád is remekül néz ki. Kifogástalan!   – mondom mosolyogva.
Teljesen egyszerű – valószínű közönséges porcelán – kád, de jókedvre akartam deríteni Dwaynet és gondoltam ez a bók biztos tetszene neki. Ki ne örülne annak, ha megdicsérik a fürdőkádját?

Ahogy behunyt szemmel ízlelgetem azt a hullaszagot, ami a szobában terjeng, elnyom az álom, így szerencsére pár órára (?) a tudatlanság kellemes nyugalmában úszkálok, ahol nincs migrén, csak a tökéletes végleten feketeség. Furcsamód nem álmodtam semmit, pedig a telihold környékén szoktam cifra dolgokat álmodni, de most nem. Bár hozzá kell tennem nem is aludtam olyan édesdeden, sokszor felriadtam, ahogy lebicsaklik a fejem, vagy valami zajra riadtam fel. De most valahogy jobban érzem magam. Habár az a nyomorult migrén valami csoda folytán megszűnt, egy erős fejfájás azért maradt utána. Táskámból előkotorászom a jegyzetfüzetemet, tintásüvegem, és pennám. Nekiállok rajzolni, mert unatkozok. Szar várni a szörnyeteggéválást.
Két vázlatot felfirkantok a lapokra, de inkább félreteszem magam mellé a rajzokat. Semmiféle ihlet nem száll meg, ami művésznyelven azt jelenti, hogy semmi kedvem most ehhez. Vagyis van, de nyűgös vagyok, fáj a fejem, és valamiért éhen akarok dögleni. Még kaját is hoztam magammal a reggeliről, nem is keveset csempésztem ki, de már mind megettem. Szalvétában hoztam ki a sültkolbászt. Nagyon nőies, tudom, de annyira megkívántam, hogy még hozzácsaptam három sült szalonnát is. De már elfogytak. Nem kéne éhesnek lennem, már vagy egy fél hipogriffet lenyomtam a torkomon, de úgy érzem, hogy még megtudnék enni egy csordát. Nekiesek a táskámnak, könyékig turkálok benne, hátha valahol elkallódott egy pillanatnyi zsíros császárszalonna, de már csak a táskámból kiáramló füstölt illat emlékeztet arra, hogy valaha volt valami élelem ebben a nyamvadt táskában.
Nyögve hátravetem a fejemet a falnak, ami nagyot koppan, és még fáj is. Szép. Ha meglátok egy egeret, Merlin lássa, de megeszem nyersen.

Zajt hallok lentről, ami nem tűnik egérzajnak, vagy ha mégis, ez akkora egér, amitől már jól laknék. Kinézek az ablakon: még nincs olyan késő. Kíváncsi vagyok melyik másik pokolfattya keveredett ide idejekorán. Amint belép, megismerem.
Ismerem a kislányt látásból, Freya Bloodnak hívják, negyedéves griffendéles. Körülbelül ennyit tudok róla, ezt is csak azért mert elhíresült a mocskos szájáról és heves természetéről, és Dobrev irodájában is ott volt - vérfarkas, már csak névből ismernünk kell egymást.
Olyan laza a csaj, hogy szétesik mindjárt, ahogy nagyban nyomja a rágóját, és ledobja magát ugyanolyan életuntan, mint én. Kb. én is ugyanilyen undorodó pofát vághatok.
-   Szia.   – mondom kicsit hangsúlyosan a „csára”. Ezt aztán megnevelték. Blaine is káromkodik eleget, de tudja, hol van a helye. –    Kb. úgy érzem magam, mint ahogy kinézek.    – nézek rá jelentőségteljesen, karikás szemeimmel, fehér arcommal. Majd visszavetem fejemet a falnak, így arcom kicsit felfelé néz, de tekintetem előre néz, kissé lefele.
Blood pukkaszt párat a rágójával és már most érzem, hogy őt fogom felfalni.
-    Van kajád?    – kérdezem rápislantva. –    Ha nem lennél ennyire csontos, még téged is megennélek.     – mondom komoly hanggal, de természetesen humorizálni próbálok. Ja igen, én így barátkozom.
Ha ad valami élelmet, nem szedem le a fejét az idegesítő pukkasztgatás miatt.

-   Üdvözlet.  - szólalt  meg Dr. Dobrev.
Az íróasztala mögött állt.
-   Kérem, foglaljanak helyet!   - azzal a lendülettel ő is helyet foglalt a vörös fotelban, ami asztala mögött díszelgett.
Az apró kis iroda roppant kellemes és nyugalmat árasztó volt. A levegőben a fű illatát éreztem, ami furcsa, hiszen semmiféle növényt nem láttam a szobában. Undorral jöttem, hiszen nem fűlt a fogam még egy szájbarágós pszichológiai magánórához, de amint megláttam a többi diákot az iroda ajtaja előtt várakozni, még jobban el fogott a hányinger. Sejtettem, mi lesz a téma, de nagyon reméltem, hogy nem az, amire gondolok. Aztán mikor beléptem valami furcsa nyugalom árasztott el, hirtelen úgy éreztem sokkal könnyebb a lelkem. Kicsit sem lett jobb a kedvem, de mintha világosabbnak láttam volna a világot. Aztán persze, amikor a kiselőadás végén kiléptem a szobából, ismét visszatért a hangulatom, így rá kellett jönnöm a doktor fondorlatos bűbájára, ami elismerésemet érdemelte ki. Okos Dobrev, nagyon okos.
Mindannyian parancsszóra leültünk az ívben kihelyezett székekre, és eltérő kíváncsisággal vártuk a professzor mondanivalóját.
-    Valaki esetleg egy csésze teát?   - senki nem válaszolt. Mindenkinek volt jobb dolga, mint itt tespedni. Dobrev érdeklődő tekintettel nézett körbe. Vajon ilyen naiv, vagy ez csak álca? -    Nem? Hát jó, ti tudjátok!  - és belekortyolt a saját csészéjébe, ami innen inkább kávénak tűnt, mint teának, de voltaképp teljesen mindegy.
-    Nos, azért hívattalak ide titeket, hogy tájékoztassalak titeket az idei évtől behozott új szabályról, amely az iskolában tartózkodó/tanuló vérfarkasokat érinti.   - itt egy picit elhallgatott.
Gondoltam. Amikor megláttam kint a többieket, egyből tudtam, hogy erről fog szólni. Nagy ez az iskola, de a pletyka  - és pláne a mocskos igazság- gyorsan terjed. Habár rólam se tudják biztosan a diákok, hogy vérfarkas vagyok, Gary Fitzroynak hála, némelyek már beavatottak. A lényeg, hogy mi, az iskola elb*szott sorsú fiatal vérfarkasai pontosan tudják, kik a társaik. Na, nem mintha ezt annyira megbeszéltük volna, hiszen attól még, hogy havonta egy méretes szörnyeteggé változunk, még nem leszünk puszipajtások és nem beszéltjük meg szombat délutánonként, hogy legutóbb hány nyulat beleztünk ki. Nem, ez nem az a klub. Csupán az évek során szembesítettek minket egymással, hogy tudjunk egymásról. Hogy támaszt nyújtsunk egymásnak. Ja. Röhög a vakbelem. Legalább nem voltunk sokan, a létszámunk közelebb van a nullához, mint a tízhez, szóval nincs itt miről beszélni. Kényelmesen volt időnk elkerülni egymást. Eddig a napig.
-   A minisztérium ajánlásával, az iskola úgy döntött, hogy szabályozni kell valahogyan ezt a témakört.   - Témakört. szép kifejezés, doki. -    Eddig kimenőt kaptatok egy napig az iskola birtokáról, és szigorú szabályok között szerintem ez működött is, mindenki mindig visszaért és lejelentkezett a kijelölt időpontban. De sajnos új szabályt hoztak be.   - látszott rajta, hogy ő szerinte is ez egy szar ötlet, úgyhogy már előre fintort vágtam. -    Minden hónap telihold napján egy kijelölt helyszínen kell megjelennetek együtt, csoportosan, és ott tölteni az éjszakát. Ez a hely a Szellemszállás. Kellően kiesik a falu vonzáskörzetéből, gondosan lezárjuk az éjszaka idejére a házat védőbűbájokkal, esélyetek sem lesz kijutni. Reggel pedig vissza kell térnetek a kastélyba, és lejelentkezni McGalagony professzornál, ahogy eddig is.
Vettem egy mély levegőt, behunytam a szemem, és visszafogtam magamat. A rohadt életbe.
Dobrev nem totojázott sokáig, elmondta, hogyha nem így teszünk akár ki is csaphatnak minket, majd megköszönte, hogy eljöttünk, és kitessékelt minket birodalmából, hátrahagyva minket ezzel az elb*szott információtrágyával a nyakunkban. Jól kezdődött ez az év is.

Reggel már korán felkelek, de nem azért mert olyan szuper felkelni korán, hanem mert borzasztóan aludtam. Hát persze, mindig ez van. Morgósan kivágódom az ágyból, és mit sem törődve azzal, hogy hajnalban még a diáktársaim mélyen alszanak, betrappolok a fürdőszobába, és lezuhanyzok. Magamra húzom az egyenruhámat, megfésülködöm, fogat mosok, és nekiindulok a kastélynak. Lemegyek a Nagyterembe, hátha van reggeli, de sehol semmi. Fél órát üldögélek a padsor egyik végén újságot olvasva - mivel jobb nem jutott -, mire hirtelen megterítődik előttem, és pár tálnyi kaja is megjelenik. Idegesen mocorgok, és a tányéromra pakolok három sült kolbászt, négy sonkaszeletet, két pár virslit, és egy kis tükörtojást, de aztán hányingerem lesz, ahogy ránézek, és visszateszem inkább. Azért egy szelet kenyeret is veszek, nehogy később viszontlássam a sok zsíros dolgot.
Miután befaltam egy fél óriást, felveszem a vastagabbik taláromat, amit magammal hoztam, és kisietek a teremből, ekkor már mások is szállingóztak a reggelihez. Sokkal inkább mennék saját ruhában, de muszáj az egyenruha, hiszen hétköznap van, és kitűnnék a diákok soraiból a farmerommal és pulóveremmel. Gyorsan a rejtett alagúthoz sietek, és eltűnök benne, mielőtt bárki is meglátna.
Senki nem mondta, hogy együtt, kézenfogva kell elmennünk a szállásig.

Ahogy az alagutat járom, sok mindenen gondolkozok, amik az elmúlt pár hétben is foglalkoztatott. Az orbitális f*szságok sora, ami ebben az új szabályban díszeleg. Először is nyilván sokkal ésszerűbb pár vérfarkast egy épületbe zárni, ahol nyilván szétszedik egymást, súlyos sebeket ejtve, minthogy a szabadba szélnek eresszük őket. Az meg a másik, hogy nem szívesen vetkőzöm le mások előtt baszki. Tudom, hogy nagy az a ház, és nem feltétlen kell egy szobában levetkőznünk, de akkor is olyan bizarr. Vagyis nem tudom a többiek hogy csinálják, de én nem szoktam havonta új gardróbot venni.
Szándékosan ilyen korán indultam el, tudom, hogy még senki sem lesz ott, és épp ezért megyek. Nyugalom, csend, ahol nyugodtan élvezhetem ezt a k*rva migrént, ami három napja gyötör. Hoztam magammal könyveket, rajzlapot, pennát, meg egy párnát. Igen, egy párnát, hogy legyen mire ráülnem / minek nekidőlnöm, / vagy tököm tudja. Nem tudni, milyen állapotok uralkodnak ott. Mivel szigorúan tiltott oda a bejárás, és amúgy is, kit érdekel, ezért sosem voltam még bent. Voltaképp egyszer láttam kívülről, de nem nagyon izgatott fel a dolog.
Megérkezek egy ajtóhoz. Pontosabban egy csapóajtóhoz. Megpróbálom felnyomni, de meglepetésemre nem nagyon mozdul.
-    Na, most meg mi van, baszki...   - motyogom, ahogy izomból próbálom felnyomni, és nagy erőfeszítések árán, nagy erővel sikerül felnyomnom, és hirtelen kicsapódik, ahogy leesik róla, ami eddig lent tartotta. Por zúdul a arcomba, én meg három hatalmasat tüsszentek, mire magamhoz térek. A tüsszentéstől még a migrénem is erősödik. Bakker.
Felmászok a lyukon, és kiülök a padlóra, kihúzom lábaimat, felállok, majd leporolom magamat, de ahogy körbenézek, rájövök, hogy feleslegesen.

Nos, a hely úgy néz ki, mintha senki nem járt volna itt ötven éve. De aki utoljára itt járt nagy kupit hagyott. Egy konyhában voltam. vagyis, úgy néz ki, mint ami valaha az volt. Gondolom a szállás régi személyzeti konyhája. A szag elviselhetetlen, a látvány ocsmány, így lecsapom az ajtót, és felmegyek a kétes biztonságú, recsegő lépcsőkön a földszintig. Igazán kitakaríthatott volna  valaki, mielőtt iderendeltek volna minket. Porlepte bútorok, kilincsek, polcok, padló, szóval... szóval minden. Még jó, hogy nem vagyok allergiás. Néhol elszalad egy egér a lábamnál, de hagyom futni őket. Majd éjszaka...
Egy emeletet még merek menni, aztán gondos megfontolásból, a lépcsőt elnézve, inkább úgy döntök, megtelepszem ott, hiszen ahogy látom, az egész ház ugyanígy néz ki, és nincs kedvem minél magasabbról lezúdulni, ha felmondaná a szolgálatot a ház. Mondjuk így meg rám borul az egész... de hát nem finnyáskodom. Valahogy meg kell halni.
Áldom az eget, hogy hoztam párnát, ugyanis, semmi kényelmes dolgot nem találok, mármint, amibe bele/rá is ülnék/feküdnék.  Egy szobába vackolom be magam. Megnézem az ágyat, megnyomogatom a matracot, pár bogár fut szerteszét... Szép. Leteszem a párnámat a földre, a fal tövébe, és hátamat nekivetve, fejemet a mennyezet felé irányítom, szemeimet behunyom, és megpróbálom elűzni ezt a kib*szott migrént, és hozzászokni ehhez a gyomorforgató szaghoz.

Majdnem teljes sötétség honol. Rohadt szarul érzem magamat. Nem csak testileg, hanem lelkileg is. Bosszant a tehetetlenség és kiszolgáltatottság, legutoljára akkor voltam hasonló állapotban, amikor a két farkas támadt meg, s bár akkor még ennél is rosszabb állapotban voltam, mondhatni haldokoltam, most is így érzem magam. Nem tétlenségemről vagyok híres, és nem is a kiszolgáltatott, megvédenivaló kislány szerepéről. Általában tőlem kell megvédeni a kisgyerekeket, nehogy megálljanak a fejlődésben néhány szavamtól.
És a sötétség csak rátesz erre egy jó nagy lapáttal.
Amikor Dwayne megszólal az érzés egy cseppnyit enyhül, mintha észlelném, hogy itt van velem, de ez ökörség, hiszen eddig is a karjában tartott. Nem mondok semmit, csak hagyom, hogy azt tegye, amit tennie kell. Vagy akar. Mert végül is bármit megtehet…
Mozgolódni kezd, ami bizony nekem kissé fájdalmas, de nem panaszkodom, arcom izmait is rendben tartom. Előhúzza pálcáját és ebben a pillanatban tudatosodik bennem, hogy az én pálcám valahol az erdőben hempereg magányosan. Nincs nálam pálca. Ruhátlan, pálcátlan boszorkány vagyok. A francba, ennél pocsékabbul már nem érezhetem magamat. Agyamban lázasan kutatni kezdek valamiféle emlékkép után, hol is láttam utoljára a pálcámat, de csak addig jutok, hogy amikor levetkőztem az erdőben, a ruháim közé dugtam. Akárhogy erősködök, nem jut eszembe semmi más a pálcával kapcsolatban – néhány véres, és szőrös jelenet, de semmi több. Szép kör lesz megkeresni.
Végignézem Dwayne tevékenykedését, s levonom a következtetéseket. Okos. Én is valami hasonló kis rejtett zugot képzelek el magamnak a későbbiekben. Jut eszembe, ha van egy saját lakása, (már ha az övé), akkor talán mégsem iskoláskorú. Ami furcsa, mert annak látszik, és eddig megvoltam győződve arról, hogy bizonyára az iskolatársam. Mindegy, elteszem ezt a gondolatot későbbre, irreleváns.

Ahogy belépünk, egyből helytelen lesz a „kis rejtett zug” kifejezés, ugyanis szép tágasnak mondható. Legalábbis az a helyiség, amibe beléptünk. Gyors pillantásokat vetek, körbenézek, amennyire csak tudok, feltérképezem. Sok időm nem marad a pofás kis lakás bambulására, ugyanis Dwayne elindul, és a kanapéra helyez, a kandalló elé.
A szófa puhasága, és kellemes szövetének érintése olyan érzetet kelt, mintha felhőkön ülnék. Ez persze erős eufemizmus, de az állomás peronja után tényleg megváltás. Komolyan, nem vagyok hálátlan, fantasztikus.
-    Köszönöm.   – mondom, ahogy letesz. Ő maga a konyhához közel ágaskodó bárszekrényhez megy, szememmel követem alakját.
Miközben keresgél, kicsit mozgolódok a kanapén, megpróbálom ténylegesen kényelembe helyezni magam, de sehogy sem jó, ami nem meglepő, csak idegesítő. Megigazítom magamon a köpenyt, és próbálok arra is figyelni, hogy ne vérezzem össze teljesen.
-   Igazán szép lakás.   – mondom. –    Az öné? Csak, hogy tudjam, kit dicsérjek a kandallóért. Pofás darab.    – magyarázom teljes őszinteséggel és természetességgel. Imádom a kandallókat, nem kerülhette el a figyelmemet. Első blikkre a helyiség többi része is ugyanilyen elegáns, de azt még nem tudtam kellően felmérni.
Amikor a kezembe nyom egy üvegcsét, aminek meglehetősen rossz szaga van, félszeg mosollyal felnézek rá.
-    Whisky nincs?
Viccnek szántam, de igazándiból belegondolva, lehet nem esne rosszul. –   Köszönöm!   – emelem meg egy pillanatra az üvegcsét, mintha csak koccintanék, és sejtve az ízét, gyorsan lehörpintem a kissé sűrű folyadékot. Meglepetésemre nem annyira okádékízű, mint vártam. Csak egy kicsit okádékízű.
Amíg Dwayne távol van, a másik üvegcsével szemezek. Sose voltam nyápic, vagyis… ez így ebben a formában nem igaz, mondjuk úgy, hogy már egy jó ideje nagyobb a tűrőképességem, és a fájdalomküszöböm, de ó baszd meg, ez kurvára fáj!
Ahogy lassan dolgozni kezd bennem a sűrű lötty, egyre nő a fájdalom. Érzem a bokámat, érzem, hogy a főzet eléri, és teljesen birtokba veszi, és… hát mintha tűzzel simogatná. A bordáimat, mintha újra eltörték volna, a sebeim húznak, éles fájdalom nyilall beléjük majdnem másodpercenként.
-   Sssszz!    – felszisszenek, és idétlenül tartom a kezemet, mert meg akarom fogni fájó testrészeimet, de tudom, hogy butaság, ezért csak lóg a levegőben, mintha akarna valamit.
Mocorgok, mint egy óvódás, tekergetem nyakamat, amennyire tudom, de semmi sem segít a fájdalmon. A gyógyfőzetnek így kell hatnia? Komolyan? Ekkora szívást.
Összeszorítom állkapcsaimat, behunyom szemeimet. Várom, hogy enyhüljön a fájdalom, de nem érzek változást.
Szemem kipattan, az asztalon csillogó üvegre tapad a tekintetem. A picsába…
Előrehajolok, és mintha két cent vodkát gurítanék le a torkomon, úgy hörpintem le a másik bájitalt. Hátradőlök, fejemet lassan hátraengedem, arcom a mennyezet felé néz, szemem csukva, izmaim feszítve. Várom, hogy hasson.
Dwayne visszatér, az ajtó hangjára egyből kinyitom szemeimet, és azt veszem észre, hogy már jobban érzem magam. Vagyis furcsábban, de a fájdalom határozottan enyhült. Még mindig érezem az első ital hatását, a belső szorító érzést, de olyan távolinak tűnik a fájdalom. Mennyi ideig ülhetek itt? Öt perce? Tíz?
Dwaynere pillantok, aki már kényelmesebb ruhába öltözött, és egy lavórt szorongat, amit letesz a közelbe, és a fotelt mellém húzva, törölközőt már a vízbe meríti.
Figyelem az eseményeket, és hirtelen leesik a tantusz, hogy mit akar csinálni, de ahogy meglepetten szemeibe nézek, az ő arcán is hasonló megvilágosodást vélek felfedezni.
Hmm. Elvörösödik. De aranyos. Vajon miért? … ó, de hülye vagyok! Óha, mi van velem? Mintha be lennék egy kicsit lassulva.
-   Öhm, igen-igen!   – vágom rá kicsit zavarodott arccal. Majd szó nélkül a törölközőért nyúlok, de ez bizony fájdalmasnak bizonyul. Oké, csak hirtelen akartam, nem lesz itt gond… nem lesz gond. Lassan. Lassan nyúlok érte. De szép színe van ennek a törölközőnek. Hm. Hol is tartottam? Ja igen, belemártom a vízbe lassan. Kiemelem, hangosan csorog. Megpróbálom kifacsarni, de ahogy oldalast ráfordulva, a kezeim furcsa pózban próbálják ezt megtenni, a gyenge testem felmondja a szolgálatot, az ülés, és a testem tartása minden energiát felemészt, így nem bírom kifacsarni jól a textilt. Próbálok odahajolni a lavórhoz közelebb, hogy ne csöpögtessem végig a kanapét, de ez rossz ötlet. Au. Baszki. Tényleg szép színe van a törölközőnek, de ez így nem megy. Baszki.
-    Dwayne…   - szólok neki. Most én vörösödök el. Én? Elvörösödni? Mi van, már? –    Öhm…  - keresem a szavakat, nehezen jönnek a szavak a nyelvemre. –   Megtudná…   - megköszörülöm a torkomat, és próbálom összeszedni magam. –    Szóval megtudná mégis csinálni? Krhm, kérem.    – erősen összezárom szemeimet egy pillanatra, hátha attól helyrerázódok, de nem segít. Dwaynere nézek. Hm. Nem csak a törölköző néz ki jól. Vagyis. Ó. Nem vagyok eszemnél, most nem szégyenkeznem kéne? Olyan furcsa minden. De a kandalló tetszik.

Beszélgetésünk előrehaladtával egyre jobban kezdek hozzászokni a fiú jólneveltségéhez. Na, nem mintha én nem lennék az, de Dwayne lovagokat megszégyenítő udvariassággal rendelkezik, amin nem kellene ennyit rugóznom, csak nem vagyok hozzászokva, és meglehetően furcsán érzem magam ettől. De ez már csak egy ilyen nap. Furcsa. És szar persze.
A kézrázás helyett kézcsókot kapok, amit csak egy halvány mosollyal viszonzok. Ha olyan lennék, el is vörösödnék, de szerencsére csak magamban érzem a kislányos megszeppenésemet, és testem egy pillanatig nem mutatja.
Arca ezután kiolvashatatlan arckifejezést ölt, és bár fürkészem őt, nem tudok rájönni, mire gondolhat. Konkrétan bármire, és nem is vethetném a szemére. Kíváncsian várom a válaszát, de úgy tesz, mintha nem is hallotta volna. Úgy látszik, nem szívesen mesélne arról, hogy mi szél hozta erre. Nem kérdezek rá újra, ő sem kérdezősködött, pedig több oka lehetett volna rá.

Körbepillantok. Néptelen az állomás. De semmi sem garantálja, hogy így is marad, tisztában vagyok ezzel, csupán nem szívesen vallom be. Roxmortsba képtelenség bejutni ilyenkor, a riasztó beindul hoppanálás hatására is, ha pedig a vasút kis épületébe húzódnánk meg, annyit érnénk vele, hogy nem fáznék annyira, de ugyanannyira ki lennénk téve veszélynek. Sejtem, mire akar kilyukadni, és legszívesebben elhúznám számat, de nem teszem. Nagyokat pislogok háromszorosára dagadt bokámra, friss és régi sebeimre, és ahogy visszanézek Dwaynere, a nyakam is megfájdul.
-    Nincs ellenemre.   – bólintok beleegyezésképpen bizalmat sugárzó szemekkel.


Egy halovány mosoly volt a válasz. Nyakához nyúlt,  s kikapcsolta ezüsttel szegett fekete köpenyének csatját, amit azonnal le is kanyarított a válláról, és a vállamra terítette. Olyan jó érzés volt, mintha dunyhát terítetek volna rám.
-    Így kevésbé leszünk feltűnőek, ha esetleg valaki meglátna...    - mondja, majd letérdel mellém.
Nem étettem egyet. Nyilvánvalóan kevésbé leszünk feltűnőek, de még így is bőven árulkodóak vagyunk, minden kíváncsi szem számára.
-   Ha megengedi...   - s egyből átkarolja a hátamat, másik kezével pedig a lábaimat emeli fel a földről.
Egy pillanatra megremegek. Régóta nem kerültem senkihez ilyen közel testileg. Dwayne csak úgy felemelt, és kiment a halál torkából. Kellemetlenül nyálas lovagi sztori ez - de kivételesen örülök neki, hogy most engem mentenek meg. Megfordul a fejemben, hogy átkarolom a vállát, de kezem használhatatlannak bizonyul.
Behunyja szemeit, és koncentrál. Nem félek. Nem érzek félelmet, csupán lelkem mélyén egy rossz érzés motoszkál, szorong, és rossz előérzettel tölt el. És akkor szó szerint elnyel az ismeretlen.

Testem minden porcikájára ólomnehéz súly nehezedik, ezer tű karistolását vélem érezni bőrömön. Testem önmagába akar fordulni, szétszakadni és egyszerre halott csillagként feketelyukká tömörödni.
Végtelen, fájdalmas, émelyítő és sötét.
Meleg és simogató nyugalom - csak egy pillanat.
Kemény döccenéssel megérkezünk. Én pedig egy pillanatra megfeszítem testemet, s megpróbálok egyensúlyban maradni. Sikerül. Még mindig a karjaiban vagyok.

Kinyitom szemeimet, de mielőtt megnézhetném, hol is vagyunk, tekintetem egyből a mellkasomra ugrik, ahol érzem, hogy melleim között lecsordul valami. A hoppanálástól felszakadt sebem vérezni kezd, és ahogy lejjebb pillantok, látom, hogy combomon éktelenkedő vágás is megadta magát. Ahogy agyam felfogja a látványt, egyből lángoló fájdalom nyilall a sebek helyébe, sőt bokám is felébred, és egyszerre kezd sajogni mindenem.
-    Ó, te jó ég…    - mondom motyogva, miközben testemről legördülő apró vérpatakokat nézem, ahogy ruhájára, illetve földre folynak.
Nem tudom, hol vagyok, és mi vár rám - és vérzek. K*rvára remélem, hogy ez volt a helyes döntés.

Felteszem a lábamat a szemközti ülésre. Lejjebb csúszok derekammal, és összefont kézzel, fejemet a falnak döntve bámulok ki az ablakon. Kizárom a külvilágot, és csak a gondolataimba mélyedek. Érdekes volt ez a nyár. Miután Voldemort meghalt sokan leitták magukat a sárga földig. Nagy örömükben, vagy háborús fájdalmaikban. Én nem ittam. Nem igazán vonzott sose az alkohol. Ittam már, rúgtam is be, de sose azért, hogy valamit elnyomjak, vagy kiengedjek. Talán bennem van a hiba, de én akkor szoktam inni, ha megkívánom, alkalmam nyílik rá és ízlik is a kiválasztott nedű. Voldemort halála után Potterék lettek a hősök, pláne, miután megjátszotta a halálát. Beleborzongok, ahogy visszaemlékszem arra a pillanatra. Én is ott álltam a tömegben, és harcoltam az életemért, mások életéért. A reményvesztettség nem létezett addig... De ez is elmúlt. A háború is. Jön majd másik.
Diszkréten meglökik a zoknis lábfejemet, nekem pedig felvillannak szemeim. A lány úgy tesz, mintha nem is lökött volna meg, de tekintetünk összeakad, amiből hamar megérti, hogy ha mgé egyszer meglök kibelezem a kupéban.
- Jaj, bocsi! - és visszafordul a többiekhez járatni a haszontalan száját. - Az idei év, az RBF-é. De azért nem akarom kizárni a...
Ismét elmerülök a tájban, és még jobban elfordítom a fejemet, füleimet becsukom, kizárom a külvilágot.

A kastély gyönyörű. Természetesen eddig is az volt, de most valahogy még szebbnek látom. Nyoma sincs az ostromnak, a kidőlt falaknak, beszakadt mennyezeteknek. Egy-két régi pótolhatatlan szobor és festmény hiánya emlékeztet csak arra a vérrontásra, ami itt történt.
Nem túl virágzó szívvel lépdelek be a Nagyterembe. Tudom, mi vár rám. Tavaly meg volt a lehetőség, hogy levizsgázzak, én pedig megbuktam rajta. Persze, hiszen egész tavalyi évben a Szükség Szobájában, illetve Londonban tartózkodtam. Esélytelen volt a sikeresség. Természetesen a szüleim szerint lusta, semmirekellő lánygyerek vagyok, egy buta tinédzser, aki iskolakerülő volt, és szégyent hozott a család hírnevére. Az persze nem fordult meg a beképzelt fejükben, hogy amíg ők otthon aggodalmaskodtak a meleg kandalló előtt szeretett lányuk után, addig ő ember életeket mentett meg, és az igazságért harcolt. Nincs mit szépíteni emberéleteket mentettem meg az ostromban. És az én életemet is tucatnyian mentették meg minden egyes órában. Körbenézek az asztaloknál, sokak arcáról eltűnt az a meggyötörtség, ami nyár elejéig uralkodott rajtuk. Sok régi arcot nem találok a tömegben, de nem is töltök sok időt azzal, hogy keresgéljem őket. Nem is akarom tudni, hányan.
Szóval az idei év az évismétlésé, ami ugye soha nem fordult elő még a Roxfortban, de különleges tekintettel a tavalyi helyzetre, bizonyos diákoknak megengedték a tanévismétlést, így nekem is: nem voltam rossz tanuló régen. És bizony pár dilettánst elbocsátottak az iskolából, ami miatt balhé is kerekedett bizonyos körökben. De ez az élet rendje. Természetes szelekció.

Végigfigyelem az elsősöket, és az arcukat, ahogy a Süveg kikiáltja az ítéletüket. Mert ez ítélet, a következő hét évre. Egy billog a fejük felett, amivel együtt kell élniük és a legjobbakat kihozni belőle. Amikor én végignézek a háztársaimon nem látom társaimat. Azt mondják a Süveg nem téved. Szerintem akadnak kivételek.
A nagy csöndre figyelmes leszek, de nem látok teljesen jól,így kicsit oldalra hajolok, hogy megnézhessem kiket kell nézni annyira. Végigkövetve az eseményeket, gondolkozóba esem. De ahogy látom, nem csak én. Szinte hallom az agyakban csikorgó fogaskerekek zaját. Aztán vacsorát hirdetnek, és mindenki elnyomja magában rossz érzéseit egy sült oldalassal.

-    Ön bűzlik.
Qwett elszégyellte magát, ahogy belépett a kis terembe, és egyből az izzadságszaga és parfümje keveréke töltötte be a levegőt.
-    Ön sem épp rózsaillatú.    - vágott vissza. -    Épp olyan szaga van, mint aki egy hónapja egy cellában mosakszik mosdótálban.
Carithy gúnyosan felvonja a szemöldökét és horkant egyet.
Nem festett túl jól. Karikás szemei fáradtságot tükröztek, lesoványodott arcán a bőr falfehér volt, mint aki évek óta nem látott napfényt, de mégis kihúzott háttal ült az ágyán, és figyelte az ügyvédet. Ömlött róla a víz, arca kipirosodott, nyakkendője meglazítva, gallérja csúnyán összegyűrődve, zakója sehol, csak a megviselt ing.
-   Nem ez az ing volt magán tegnap is?
-    Nem ez a ruha volt magán tegnap is?   - vágott vissza Qwett, tudva, hogy akárhányszor játszhatják el ezt, mindig ő fog nyerni. Gonosz revans, de a lány kezdte.
Carithy horkantás helyett most gyengén elmosolyodott.
-   Kint tombol a nyár, és még siettem is a metróra.   - lihegi. -    Nem is kell mondanom, hogy a metrón egy ember helyére jutott tizenöt.   - forgatta szemét, és lepakolt a kis asztalkára, majd felül cuccai mellé.
-    Nem kellett volna sietnie, én megvártam volna.    - teszi szét kezét a lány jellegzetes a szobára mutatva. Most Qwett mosolyodott el.
A tegnapi nap nagyon hosszú volt. Végtelenségnek tűntek az itt bent eltöltött órák, mindkettőjük számára. Qwett úgy érezte tegnap elkezdődött valami jó. Nem csupán az a tény, hogy a Denalie-lány megnyílt neki, és elindulhatott valamilyen úton, hanem az egész beszélgetés mély hatást tett rá. Késő éjjel tért haza lakásába, de még órákig kattogott az agya a hallottakon. Pár órát tudott csak aludni, és már jött is vissza. Tegnap Carithy kirohanása után még sokat beszélgettek, és lassan, de eljutottak addig a pontig, hogy Carithy hajlandó együttműködni. De csak eddig. A lány megígérte Qwettnek, hogy ma elmesél neki mindent - az ő szemszögéből.
Qwett beletúrt vizes hajába, tenyerét beletörölte nadrágja szélébe, és mélyet sóhajtott. Komolyan nézett Carithyre.
-   Tudom, mit akar.   - süti le a szemét Carithy.
-   Muszáj lesz.
-   Tudom, hogy tegnap azt mondtam, hogy majd ma, de még nem vagyok képes rá. Még túl...
-    Nem, Carithy, nem így megy. Azaz ideje már lejárt.    - vágott közbe a férfi. A lány felkapja rá tekintetét, majd ismét elfordítja fejét. - Holnap után lesz a tárgyalása, ha most nem mondja el, akkor akár ki is sétálhatok innen, mert felesleges itt lennem.
-  Most zsarol?!    - csattant fel.
-   Igen!
Carithy villámló tekintettel nézett a két barna szembe, de azok állták vad pillantásait. Az idióta farkasszemezésnek hamar végeszakadt, Carithy fújt egyet, megrántotta fejét, és dühös gondterheltséggel sóhajtott egyet. Fészkelődött egy kicsit, ide-oda nézett zavarában, úgy nézett ki, mint aki nem találja helyét. Qwett hagyta, hogy végigjárja kis táncát, és várta, hogy megkapja azt, amiért jött.
-   Hol kezdjem?   - fakadt ki hirtelen.
-   Talán az elején.
-   Nagyon vicces.



Június
Már egy hete vége az iskolának. Alig vártam. Újrajárni ugyanazt az évet? Soha a büdös életben nem volt ilyen még a Roxfort történelmében, de ugye a háború sok mindenre mentség... Tavaly egyszerűen képtelen voltam letenni a vizsgákat, mivel gyakorlatilag a Szükség Szobájában töltöttem évem nagy részét, illetve az iskolán kívül, úgyhogy ezen senki nem lepődött meg. Persze a szüleim húzták a szájukat, hogy megint szégyent hozok rájuk. Persze az már nem jött a szájukra, hogy én legalább harcoltam Voldemort serege ellen, hogy lassacskán képzettebb mágus vagyok, mint ők ketten együttvéve... Nem, azt leszarják, hogy amíg ők otthon ültek a seggükön és állítólagosan aggódtak értem, én a kastélyban néztem szembe a halálfalókkal és láttam társaim halálát. Azt telibeszarják, viszont az évismétlés gyalázatosság és én vagyok az utolsó ember a földön, akit tisztelni kell. Köpnöm kell.
Pontosan az ilyen érzések miatt örülök, hogy vége ennek az évnek, lezárhatom a korszakot, továbbléphetek, már semminek nem kell emlékeztetnie a háborúra. Jövőre végzek az iskolában és még tovább léphetek.
-   Gyerünk már!   - ráverek egy hatalmasat a telefonfülkés telefonra. -    Basszus!   - és fájt is.
De legalább végre bevette a pénzem. Beütöttem a számot, és már emeltem is a fülemhez a kagylót. A kagyló meleg volt, és szinte éreztem az előttem lévő bőrét a fülemen. Fúj. Vedd már fel. Körbenéztem az utcán, de csak várakozásomban, mert el nem tudtam képzelni, hogy Daniel miért nem veszi fel a telefont. Azt mondta, ma otthon lesz, de előtte csörgessek oda, mert este vacsorázik egy lány... Ja, vacsorázik. Ja, egy lánnyal... Vagy a huszadik lánnyal. Komolyan mondom egyre nagyobb kujon. Közelít a harminc felé és máris kapuzárási pánikja van. Már éjfél van, nem hiszem el, hogy még nem ért haza, minden étterem bezár tíz órakor. ha pedig máshogy alakult volna a program, értesített volna. Ez vall Danre. Nem az, hogy baszik felvenni a telefont, mert épp töcsköl egy csajt.
Idegesen rávágom a kagylót a telefonra, de úgy, hogy majdnem beleremeg a fülke. Odamegyek, de leszedem a fejét a helyéről. Megígérte, hogy ma találkozhatunk, de a randija folytatása úgy látszik fontosabb, mint én. Egy idegen csaj muffja fontosabb, mint a legjobb barátja. Jól kicseszek vele most, majd meglátja. Ha már otthon van, biztos rájuk nyitom az ajtót, ha pedig később fog beesni a fotelban fogok ülni a sötétben, mint a könyvekben, és ráhozom a frászt, amikor megszólalok. Gonosz mosoly kúszik fel az arcomra, majd kilépek a fülkéből, és elindulok Daniel lakásának irányába. Egyáltalán nincs messze, de mondom én jóbarát vagyok, és csak azért is telefonálok, mint ahogy megbeszéltük...
Egyedül szelem a sötét utcákat. Nem félek, már rég nem félek az utcákon.
Egy rövidnadrágban és egy tornacipőben taposom az aszfaltot. Cipzáras pulcsim kapucnija takarja fejem nagy részét, de a vörös göndör fürtök kilógnak. Tiszta, de fülledt a levegő, egész nap harminc fok körüli volt a hőmérséklet, és az este beálltával sem lett sokkal hidegebb. Ez a város sosem alszik, főleg úgy, hogy péntek este van, és közel vagyunk a szórakozónegyedhez. Nem is értem Daniel, hogy nem félti a lakását egy olyan környéken, ahol ki tudja, ki fordul meg az ittas éjszakában. Igaz, nekem is sokszor jól jött már a lakása. Mármint úgy értem, hogy a belvárosban van, nem kell mesze menni, mindig menedéket nyújtott nekem, ha szükségem volt rá. Pont ezért is kaptam kulcsot a lakáshoz. Pont ezért tudom most jól megleckéztetni a kis szoknyapecért.
Négy utcasarkot elhagytam, és elég hamar ideértem, mi tagadás, sosem voltam az andalgós típus. A vegyesboltnál  jártam már, amikor hirtelen egy alak lép ki Danielék lépcsőházából az utcára. Még a vér is megfagyott bennem.
Bárki kijöhetett volna, nem azért lassítottak le lábaim. Hanem mert Augustus Rockwood-ot láttam. A veszélyt hamar felismerve lassításom nem követte megállás, hanem teljesen átlagosan tovább sétáltam leszegett állal, hogy arcomat minél jobban takarja a kapucni. Agyam észveszejtően kattogni kezdett, a gondolatok cikáztak a fejemben. Rockwood kilépett, körbenézett és elindult, velem ellenkező irányba, bizonyára nem is látott meg. Gyorsan befordultam a lépcsőházba, és nekivetettem a hátamat a hideg, halványzöld falnak.
Nagyot sóhajtottam. Szívem vadul vert. Máskor nem voltam ilyen nyápic, de Rockwood volt, akit most legutoljára szeretnék látni. Vagyis nem most, hanem egész életemben. Egy évvel ezelőtt ott volt az ostromnál, és harcoltam vele. Honnan tudta meg, hogy ma este itt talál? Biztos, hogy értem jött... Ki másért jött volna? Hiszen a házban csak egy öreg muglipár él még, és egy fiatallány egyedül, és... te jó ég, Dan.
Szemeim kikerekedtek, egy pillanatra elállt a lélegzetem, és megfagyott a vér az ereimben. A következőben ellöktem magam a faltól és kettesével vettem a lépcsőfokokat. Agyamban vészvillogók sokasága gyulladt ki, vészjósló sikolyok zengték be fejemet, lelkem reszketett. Lihegve száguldottam fel a második emeletre.
Az ajtó csukva volt. Egy pillanatra megtorpantam, és lassan lenyomtam a kilincset.
-    Kérlek legyél zárva, kérlek legyél zárva...   - suttogtam behunyt szemmel, és benyomtam az ajtót, ami könnyedén kinyílódott.
Szemeim kipattantak, és berontottam a lakásba.
-    Daniel!   - rohantam végig az előszobán. -   Daniel, Dani...    - de szavaim elakadtak. Megtaláltam a feldúlt nappali közepén. Holtan a szőnyegen.

Igen. Roppant mód irritálsz. Háztársak vagyunk, mind tudjuk, milyen is a mi házunk, mik az erősségeink és mik a hátrányaink. Na, neked sikerült ötvöznöd a kettőt, és egy idegesítő sárga nyálkavalkád lett belőle. Mindenhol ott vagy, mindenhol virulsz, fontoskodsz, és mosolyogsz. Még szerencse, hogy nincs egy közös óránk sem, különben agyrémet kapnék tőled. Aranyos vagy, meg cuki, meg minden, de ha meghallom a hangodat a klubhelyiségben, vagy bárhol az iskolában kiszaladnék a világból.

Szívesen megnézném magunkat kívülről. Sosem volt még testen kívüli élményem, de most szívesen megtapasztaltam volna. És, ha már kiszabadultam a testem börtönéből körül is néznék, hogy ki van még a közelben és mennyire bizonyul veszélyesnek. Na de, nagyon is tudatomnál vagyok, esély sincs a testen kívüli turistasétára, így amilyen gyorsan jön a vágyakozó gondolat, olyan iparkodva is tűnik el.
Az ifjú arca egy pillanatra megrándul, nagyon kicsit, de feltűnik számomra. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, nem tetszik neki a viselkedésem. Elgondolkozom, hogy milyen botor is vagyok, hogy így beszélek azzal az emberrel, aki az életemet menti meg, de ami még ennél is szörnyűbb, hogy kicsit sem érzek bűntudatot. Sose szerettem a protokoll, etikett szabályokat. Mindig úgy gondoltam az illemre, hogy az egy nagyon furcsa, itt-ott meglehetősen görbe és hullámzó határ, amit nem igazán lehet mindig betartani. Ezen kicsit elmorfondírozom.

A fiú a fintor ellenére meglehetősen kedves és továbbra is hányingert keltően udvarias. Ahogy vizsgálja a karomat, én az arcát nézem, és valahogy megnyugtatnak, de egyben zavarba ejtenek szavai. Meglehetősen kétkedő ember vagyok, de hangjai őszintén csengenek, és most valamiért ezt el is hiszem neki. Viszont borzasztóan zavar, hogy még mindig magáz annak ellenére, hogy én tegezve kezdtem vele beszélgetni. Valójában nem lehet annyira idős, vonásai felnőttesek, de nem hinném, hogy több húsznál. Sőt, azt is elhinném, ha azt mondaná, hogy a Roxfort diákja. De akkor mégis mit keres itt ilyenkor, ilyen öltözékben? Mondjuk ő is megkérdezhetné tőlem...
Amikor kezét vállamra teszi automatikusan megrándulok egy pillanatra. Furcsa a testi kontaktus, nagyon ritkán kerülök olyan helyzetbe, amikor valaki hozzám ér - azon kívül, amikor valaki nekem rohan, és majdnem átesik rajtam.
-    Van más választásom?   - teszem fel az őszinte kérdést, de ezúttal végre mosolyt is küldök a szavak mellé. A mosolyt megerősítő gesztusnak szánom, hogy lássa, igenis bízom benne, és köszönöm a segítséget, na még ha ezt nem is mondom ki hangosan.

Az udvarias bemutatkozás mellé még egy apróbb meghajlást is kapok, ami felettébb megmosolyogtat belülről. Micsoda arisztokrata... - gondolom, majd egyből visszaszívom, amikor a meztelenségemre utal. Már nyitnám a számat, hogy visszavágjak, anélkül, hogy fogalmam sincs, mit mondjak, de nem hagy szóhoz jutni, így inkább megtartom magamnak a csípős megjegyzést, amit kitaláltam volna.
-  Rendben van, csapjon bele.    - mondom pajkosan, de arcomon nem ez tükröződik.
Ajkaimat összeszorítom, és próbálok nem fintort vágni, amikor megfogja a csuklómat. Nem működik.
-   Ó, a...  - és a szitkozódást egy nyögéssel fullasztom magába.
A fájdalomra egyből reagál a testem, reflexszerűen ki akarom rántani a kezemet, de természetesen nem teszem. Viszont izgek-mozgok, mintha csak egy óvódás lennék, aki nem bírja ki, amikor egy szálkát húznak ki az ujjbegyéből.
Miközben Dwayne a sérüléseimmel foglalkozik, és elmerülök a dermesztővarázs mennyeien hűsítő érzésében, a név után kutatok elmém bugyraiban.
Nem csoda, hogy arcát megpillantva megdobbant a szívem, tényleg ismerem valahonnan ezt a fiút. Amint kimondta a nevét szívem megismételte az erőteljesebb dobbanást. Nem állítom, hogy beszélgettünk már, de biztos vagyok benne, hogy hallottam már a nevét, de legalább egyszer láttam. Vagy mindkettő. Nem tudom. De ahogy bemutatkozott tudtam, hogy nem hazudik, ez tényleg az ő neve, ez a név, ehhez az archoz tartozik. Talán tényleg roxfortos diák és ezért ismerősöm annyira.
Éppen a mellkasomon lévő sebet gyógyítja, amikor az fut át az agyamon (ahelyett, hogy a fájdalommal foglalkoznék), hogy lehetnének nagyobbak a melleim. Röhejes tudom, de az a tény, hogy most szemtől szembe méregeti egy férfi erre a kívánságra sarkall. Sosem foglalkoztam annyit a testem firtatásával, mint a többi korombéli, így engem is meglepnek ezek a gondolatok. Aztán végülis arra jutok, hogy tök mindegy, és még vállat is vonnék, de az nem lenne túl jó ötlet.
Szavaira visszatérek a valóságba, kicsit magam mögött hagyom a megmentőm nevén, a magázódás dilemmáján, és melleimen elmélkedést.
-   Tudja, ahhoz képest, hogy "nem vajákos", egész szép munkát végzett. Lehet nem is lesz majd olyan csúnya.   - mondom, miközben lepillantok a mellkasomra, amennyire tudok.
Pár pillanatig csak némán bámulok rá, majd halványan elmosolyodom.
-   Akár hiszi, akár nem, ez most egy köszönetnyilvánítás volt.   - zavartan elnézek.
Kicsit körbepillantok, hogy nem érkezett-e valaki a társaságunkba, de senkit nem látok a közelben. Ismét felnézek Dwaynere, és akaratlanul elmosolyodok még egyszer, fejemet pedig hátradöntöm a falnak, majd sóhajtok egy mélyet.
-   Tényleg köszönöm. Nem tudom, mi lett volna, ha nem jön. - a mosoly egy picit lehervad, de ott marad. - Erősen kétlem, hogy járóképes vagyok ezzel a lábbal, szóval, amíg egy picit pihenek muszáj lesz szórakoztatnia.   - ragyog fel ismét az arcom pajkosan, majd kikerekednek egy pillanatra szemeim, mintha eszembe jutott volna valami.
-   Bocsásson meg, Dwayne, de ha megengedi én is bemutatkoznék. Én nem tudok meghajolni, de egy remek kézfogással tudok szolgálni. - majd kinyújtom felé jobbik kezem. -   Carithy Elisabeth Denalie vagyok.   - majd elszorul a torkom. Nem szeretek bemutatkozni.
-   Mondja csak: az illemen túlmutatna az a kérdésem, hogy mi szél hozta erre, eme korai órán?

Átkom fénycsóvája elhagyja pálcám hegyét.
Felgyorsulnak az események, én pedig bárhogy is próbálok ellenállni, lefagyok a helyzetben és némán bambulva figyelem az eseményeket. Úgy érzem, mintha percekig védtelenül álldogálnék, kiszolgáltatva bárminek, ami megsebezhet vagy megölhet. Ez a gyakorlatban valójában csupán pár másodperc.
Őrült rikoltást hallok egy boszorkánytól a közelből. Nem nézek oda, csupán beleborzongok a ricsajba. Ez a boszorkány biztosan nem diák, a hangjából, dühéből és pusztító kacagásából nem nehéz kitalálni. Agyamon átfut a gondolat, hogy hány ilyen agymosott pszichopata nyüzsöghet körülöttünk. A gondolatba beleremegek. Jó párszor kerültem már kilátástalan, reménytelen életveszélyes helyzetbe, és az ember azt hinné, hogy előbb-utóbb hozzászokik, de ehhez nem lehet. Az üres reménytelenség hatalmába kerít ilyenkor, és nagyon nehéz kizárni. Épp az imént döntöttem el magamban, hogy kizárok mindent, amit lehet, mert különben meghalok. Erre eltelik pár pillanat és úgy omlok össze, mint egy kártyavár a szélviharban.

A halálfaló maga elé rántja Jasont, és a fénycsóva hatalmas csattanással célba ér: háztársam arcán a bőr felhasad. Az elszánt tekintetű sötét varázsló anélkül, hogy megfordulna, valamit kiabál. Tudom, hogy nem hozzám szól, de közben engem néz. Tudom, hogy itt a pillanat, amikor elmenekülhetnék, támadásba lendülhetnék, de csak állok, mintha a halálos ítéletemet várnám. De nem tehetek róla, abban a pillanatban az eszméletlen Jasonre pillantok, és csak egy dologra tudok gondolni: nem tudom mindkettőnket megmenteni.
Valahol az erkölcsöm felrikolt, de túl messze, hogy figyeljek rá. Túl sok mindenen mentem keresztül, hogy most meghaljak. Most kellene jönnie a szép időszaknak, most jön az a rész, hogy kezdenek majd jóra fordulni a dolgok az életemben. Nem hagyhatom, hogy annyi szenvedés után most egy mocskos, elkorcsult pokolfajzat képen röhögve mészároljon le otthonomban.
És amíg ez megforgalmazódik bennem, elszalasztom a pillanatot, és máris jön a következő, amiben összezárulnak lábaim, én pedig magatehetetlenül elvágódom. Esés közben kettészelem a növények leveleit, amik halk sistergéssel arrébb suhognak testem elől.

Ahogy lemondtam Jasonről, sikerül kizárni az emberi tényezők agyamból, és ismét kész vagyok harcolni.
Szerencsére pálcámat elég erősen szorítom ahhoz, hogy ne essen ki kezemből zuhanás közben. Fejem viszont nagyot koppan a földön, ezért az átok, amit kiküldök nem biztos, hogy pontos lesz, de talán ehhez a varázslathoz, nem is szükséges.
-    Spretrello corruptela!
Ahogy a szőke varázsló elveszti a koncentrációképességét, átka feloldódik, én pedig szabad leszek.
Felpattanok és futni kezdek. Gyorsan szlalomozok a növények között, amíg el nem érem az egyik falat, amin egy nagy lyuk tátong. Kiugrok rajta, és egy folyosón találom magam.

"Bosszú: szilaj indulat, mely képzelt vagy valódi sérelmeknek megtorlását célozza. [...]"
A bosszú az emberi mivoltunk sutbadobását jelenti. Állati mivoltunk ösztöne, amely a természet egyik elemi alkotója az állatvilágban. A bosszú hatalmat vesz rajtunk, és nem mérjük fel a kárt, amit nekünk okoztak, és amit okozhatunk, nem számolgatunk, latolgatunk, hogy helyes döntés-e. Elborult agyunk csakis arra törekszik, hogy megsemmisítsük a másikat. Lelkileg, testileg, az mindegy. A szenvedés és a megtorlás a lényeg. A vérengző mámorba eső önzésünk ilyenkor a leghatalmasabb, s tiszta tudatunk csupán tetteink után ocsúdik magához. Csak akkor már késő.
A legalapvetőbb indíték bármiféle bűncselekmény elkövetésekor. Qwett hibázott, elsőre tudhatta volna, de zöldfülűként hagyta elsurranni mellette az egyértelműt. Carithy mozdulatlanul feküdt, akár holtnak is lehetett volna hinni.
Az igazság olyan relatív dolog, az emberek évezredek során felépítettek maguknak egy társadalmat, egy értékrendszert, és normákat, elvárásokat szabtak meg. Szabályokat és törvényeket, mi helyes, s mi nem. Valamennyi intelligenciával rendelkező ember viszont tudja, hogy ezek a törvények, szabályok és normák a valóságban nem úgy működnek, ahogyan mi azt leírjuk vagy tudjuk. A valóságban a határok elmosódnak jó és rossz, helyes és helytelen között. S nem csak egy homályos vékonyka vonalról beszélünk, hanem több kilométernyi szürke, egybefüggő, tömör ködfüggönyről. Ahány ember, annyi ködfelhő. De mégis ezek a normák szerint élünk, amiket édesanyáink tanítottak nekünk, akiket az ő édesanyjuk tanított és így tovább. Régen a lopásért kézcsonkítás járt, most börtönbüntetés, majd pár évnyi raboskodás után ismét szabadság. Mikor és miért változott meg a határ? Miért gondoljuk azt, hogy az új határ jobb, mint amit pár száz évvel ezelőtt húztak? Ki vagy mi mondja meg, hogy bármelyik is pontos és helyes? Mi, földi lények biztosan nem tudhatjuk. És, hogyha van valamiféle nagyobb hatalom felettünk, megkockáztatom, hogy talán ő sem tudja. Mi magunk határozzuk meg, hogy mi a helyes és mi a rossz, ilyen határozatokra épített társadalomban élünk. Pedig mindenki tudja, hogy ezek hamisak, hiába próbálunk aszerint élni, tudjuk magunkban, hogy természetellenes. Mert az ember érző lény, és nem egy utasítás szerint élő élettelen robot. Az ember állat. De mi különböztet minket meg az állatoktól? Az, hogy mi létrehoztunk egy hamis várat, amin elhitetjük magukkal, hogy biztos lábakon állunk? Az állatok talán csak a szavak nélküli kommunikációjuk miatt nem voltak képesek ugyanezt megcsinálni? Ha mindenki levetné a társadalmi szabályok hamis köntösét, csupasz, vad, de igazi állatokká válnánk? Lehetséges, hogy valójában azok vagyunk, és az lenne a természetes, ha a táplálékláncban a megfelelő helyet foglalnánk el, és nem tudnánk könnyűszerrel leteríteni egy dámszarvast egy acélgolyóval. Lehetséges, hogy az a világ, amit mi világunknak hiszünk, valójában nem is a valódi? Téves és természetellenes úton járunk? Ha egy medveanya gyermekét leszúrod, hogy kitehesd a kandalló elé, ő könnyű szerrel megöl, még, amikor a közelébe mersz menni a csemetéjének. Ha a te gyermekedet szúrná le valaki, hogy a kiterített bőrén olvasgasson egy ponyvaregényt a kandalló előtt, te nem állnál bosszút?
Létezik igazság, csak a legnagyobb probléma az általunk elképzelt normarendszerben, ami hatalmas lyukat üt rajta, és emiatt nem reális és életképes a betartása; hogy több igazság létezik.
Qwett megveti a gyilkosságot. De akkor miért érzi most mégis azt, hogy megbicsaklott? Ha a lánynak ad igazat, beleborzong abba, hogy képes lenne elfogadni egy emberi élet szándékos kioltását - nem ez a helyes. Ha a bűnösségét támogatja, úgy érzi ő maga is részt vett Daniel Stillerew meggyilkolásában, és beleborzong - nem ez a helyes. Úgy érzi kettéhasad a lelke, és az elméje, érzi, ahogy inog alatta a gyengén tákolt normarendszer, amiben él, amiért dolgozik, amiért él. A határozott, tudatos, mordernkori felnőtt férfi, nem tudja hirtelen, ki is ő valójában.
-   A bosszú édes volt.    - mondta hirtelen Carithy és visszarántotta kételyei sűrű erdeiből az ügyvédet. Qwett szeme a lányra villant, de nem mozdult, nem is szólalt meg. -   Újra megtenném. Újra és újra. Sőt! Feltámasztanám, hogy aztán még egyszer megölhessem, hogy még többször okozhassam neki azt a kínt, amit én érzek, már Daniel halála óta minden nap.   - a lányból nem egy gyilkos szavai törtek ki, hanem egy gyermeké. Hüppögött, és sírt, akár egy kisgyermek. Egy gyermek, akitől ok nélkül elvettek valamit, ami számára a legfontosabb volt, a szeretetet. -   Azt akarom, hogy azt a fekete űrt, azt a végtelen reménytelenséget és kétségbeesést érezze, amit én érzek. Ha az igazságért a börtönben kell megrohadnom, hát állok elébe! - hirtelen felállt, Qwett meglepetten riad hátra, de csupán a meglepetéstől. Carithyből sugárzik a düh és fájdalom. Érzi, hogy azt a fekete lyuk helyét a szívében hirtelen kristálytiszta, vad óceáni hullámok tombolása, a lángoló tűznyalábok gunyoros tánca, a végtelen természet füves mezőin dühöngő szél vette át. Ilyen lehet az igazság érzete. Igen, meg volt bizonyosodva róla, hogy ez azaz érzés, amit csak azok tapasztalhatnak meg, akik az igazságért kellett elárulniuk önmagukat, levetkőzzék személyiségük minden nagyrabecsült értékét, és hátba szúrja saját magát, hogy aztán lelke hörögve kivérezzen, és a helyén csak a bűntudat marad, és a félelem, amiért elvesztette önmagát az igazságért. Az ő igazságáért. Egy igazságért a sok közül.

Thomas Qwett elbizonytalanodott. Pályája során rengeteg bűnössel és ártatlannal találta szembe magát; szenvedővel, diadalittassal, megbánóval, őrülttel és meggyötörttel. Egyesekkel együtt érzett, másokkal nem, amikor az ügyvédi hivatásra tette fel életét, tudta: nem szabad teljes mértékben átérezni az emberek szenvedéseit, cselekményei okait megérteni. Egy ügyvédnek szívtelennek kell lennie, ereiben hideg vérnek szabad csak folynia. Gyermekkorában mindig is kívülálló volt egy kicsit, de csak a szokásos. Eminens, nagynevű szülők egyke gyermeke, akinek vagy orvosnak, vagy ügyvédnek kell lennie. A vértől irtózik, így maradt az igazságügy mocskos talaja. Kőkeményen tanult azért, hogy itt legyen, éveken át mellőzött mindenféle komolyabb emberi kapcsolatot, de ennyi év után is... még csak a ranglétra alján van. Igen, jó ügyvédnek tartja magát, jól keres, nincs oka panaszra, de valahol mélyen magában ő több elismerésre vágyik. Szülei elvárták ezt a biztos anyagi hátteret és életmódot, megkapták, innentől kezdve elégedetten levették kezüket róla, azzal, hogy jól végezték dolgukat. Carithy jól látta, azért jött ide, hogy karrierje végre átüsse azt a gátat, ahol toporgott már jó pár éve. De most, hogy itt a lehetőség, azon gondolkozott el, hogy hol van az ő Daniel Stillerewja. Ha most viszi a pert, átütő sikert ér el, egy neves család gyermekének gyilkossági ügyében... kivel fogja megosztani? Hol van az ő Daniel Stillerewja, akit annyira szeret, akivel mindent megoszt, akire felnéz?
Carithy Daniel Stillerewja viszont halott. Neki még ott a lehetősége megtalálnia a saját példaképét és szerettét, de Carithynek már nincs, az övé meghalt, és hiába fiatalsága, ha a börtönben fogja eltölteni a következő negyven évét.
És hirtelen beugrott neki.
Szeme megcsillant, fürkésző pillantását egyből a fekvő lányra vetette. Ajkai résnyire nyílottak, fejében a kirakós darabkái összeállni látszottak. Vett egy kis oxigént magához, és halkan szólt a gyilkoshoz.
- Daniel Stillerew újságíró volt.
A lány nem mozdult, az ügyvéd pedig folytatás nélkül bámulta őt. Várta, hogy megmozduljon a feje, a haja lehulljon arcáról, hogy le tudjon olvasni róla bármit. De ő nem mozdult.
- Daniell Stillerew újságíró volt, 29 éves, ereje teljében lévő fiatalember, akinek nevét először 1996 nyarának végén hallhatta a publikum, amikor oknyomozói riportjának köszönhetően megtalálta a híres Denalie-házaspár egyszülött gyermekét élet és halál közt lebegve.
Carithy erősen behunyta a szemét. Tudta, hogy Qwett olvasta azt a cikket, amiből most idézett.
- Azon a nyáron megmentette a fiatal lány életét. - a kirakós összeállt. - Danielt kis idővel a bűntetted előtt halt meg. Megölték őt. - ez már nem idézet volt.
Akárhogy szorította szemeit, nem sikerült visszatartania sós könnyeit. Kicsordultak, és kegyetlenül gurultak le orcáján, mint ő élete lejtőjén.
- Tudom, kit öltél meg. - suttogja Qwett.
- Persze, hogy tudja a bírósági jelentésből! - rivallt rá Carithy.
A lány tudta, hogy Qwett nem a jelentésre gondolt, nem az áldozata nevére, hanem kilétére. Carithy tudta, hogy Qwett rájött, miért hadovált az igazságról, a gyilkosság jogáról és a becsületről. Qwettnek leesett a tantusz, hogy élete megmentőjének, szerettének, legjobb barátjának gyilkosát mészárolta le.

Danielre gondolok, és arra, hogy helyes döntés lett-e volna, ha elhívni a szokásos "havi parádéra". A jelen helyzetemből kiindulva nagyon is remek ötletnek bizonyul, de botorság azt hinnem, hogy bármikor is megengedtem volna, hogy végignézze azt, amitől oly' sok ideje próbálom megóvni. Mindig azt mondja, hogy hadd legyen ott velem, úgy kordában tudna tartani, megfékezne... Miközben ő is tudja, hogy ez badarság. Kis szerencsével talán sikerülne neki egy átokkal leteríteni engem. De ha az a kis szerencse éppen nem szegődik melléje, akkor ugyanúgy cafatokká szaggatom, mint azt a szerencsétlen túrázót tavaly nyáron. Akárhogy is próbálom győzködni magam, hogy megakadályozhattam volna ezt a végkimenetelt, ez nem igaz. Habár kíméletlenül elutasítom a Sorsot, mint felettünk ítélkező hatalmat, ha hinnék a létezésében, biztos neki tulajdonítanám ezt a véletlensorozatot.

Habár fájdalmaim még mindig gyötörnek, folytonos zsibbadást érzek koncentrált fájdalom helyett. Igaz, hogy talán a lehűlt testem miatt érzem magam jobban, de akár illúzió a fájdalomcsökkenés, akár nem, nem szállok szembe vele.

Amint kiejtem cserepes ajkaim között a kérdést, meg is bánom a feltevését. Hangosan kimondva elég bugyutának hangzik, a fejemben valahogy jobban vette ki magát a dolog. Igaz, nincs okom rágódni a helyzet kellemetlenségén, tekintve, hogy ennél megalázóbb és kiszolgáltatottabb még sose voltam. Talán csak azon az éjszakán...
A férfi egy hirtelen mozdulattal reagál, egyből pálcát ránt, én pedig egy tizedmásodpercig felkészülten várom az utolsó átkot, ami valószínűleg kómába taszítana. De a tizedpillanat elillan, és zavartságot, riadalmat vélek felfedezni a fiatal arcon. Szemeim összeszűkülnek egy pillanatra, és egyből végignézek rajta, immáron szemből.
Szívem nagyot dobban arca láttán, habár még én sem tudom pontosan miért. Ismerős nekem, s ez a reménysugár pumpált a kelleténél több vért az artériáimba. Csakhogy nem vagyok biztos emlékeimben, így hamar felülkerekedek érzelmeimen, és továbbra is megpróbálok hűvös fejjel gondolkozni.
Jól fésült, elegáns, sétapálcás fiatalember - van egy olyan érzésem, hogy nem a Szárnyas Vadkan legújabb szállóvendégéhez van szerencsém... A jóvágású arcocska, és a kihúzott hát viszont nem elég a bizalmamnak (nem mintha megengedhetném most, hogy bizalmam legyen).
Ajaki szóra nyílnak, és választ kapok üdvözlésemre. Sok hibát vétettem már életemben, de ez talán nem tartozik azok közé.
Azonnal mellém siet és lovagiasan egy kupa vizet bűvöl nekem. Habár a szomjúság most a legkisebb gondom, és nem is azért kezdtem ezzel a kérdéssel, mert megszomjaztam egy jó pohár bármire, mégis úgy tapad rá tekintetem a pohárra, mintha attól minden törött csontom beforrna. Nyúlni akarok érte, de jobbik kezemen fekszem, a másikról meg jobb, ha nem is veszek tudomást, még örülhetek, hogy a testemhez van nőve.
Az idegen felsegít, amit erős szisszenéssel kísérek. A jó modor nem ezt kívánja, de a jó modor nem ismeri a barnamedve által okozott sebesüléseket.
Ahogy a kupa bőrömhöz ér, és a hűvös víz végigsimul ajkaimon melegség jár át. Nem tehetek róla, tudom, hogy még így sem bízhatok meg benne, de nem tudom visszafogni örömömet, hogy talán egy kis esély is van arra, hogy a mai napot túléljem.

Kortyolok párat. A víz élettel tölti meg testem, még ha ez kicsit sem látszik kívülről. Talán zavarba kellene jönnöm attól, hogy letegeztem, ő pedig úri hölgyként kezelve magázva inti hozzám szavait, de nem teszem. Elég fiatalnak néz ki ahhoz, hogy akár korombéli legyen, és bár jól nevelt vagyok, ennyit megbocsájtok magamnak.
Kérdése után szeme egyből végigfut testemen. Ideje volt, csoda, hogy elsőre nem mustrált végig, ez dicséretes. Ajkaim önkéntelenül fanyar, feszített mosolyra húzódnak.
- Tudom, nem a legszebb látvány... De látnád a másikat. - mondom talán komorabban, mint amilyennek hangoznia kéne.
Ha arra gondolok, hogy a szófordulatot milyen értelemben használjuk, és arra, hogy a medve teteme tényleg az erdőben rohad, megmosolyogtat belül - de csak mélyen belül, a beteges humorom bugyraiban.
A meztelenség is kellőképpen zavart, de most valahogy jobban szégyellem a sebeimet, illetve korábbi mély, hosszan futó hegeimet. A fehér bőrön különösen csúnya a saját, friss vérem élénk pirossága, és alvadt vérem borvörössége. Egy szép női test nem így néz ki - most nem a szépségről van szó, ennek most nincs is itt a helye, de azért nő vagyok, és sosem gondolkoztam még azon, hogy az első férfi előtt, aki meztelenül lát, így elszégyellem magam. Szerencsére az élet nagy, szép tinipillanatai sosem voltak az erősségeim, ezt is túlélem valahogy. Azért megfordul a fejemben, hogy mit is gondolhat. Mármint nem a testemről, hanem úgy az egészről. Tekintetemmel a szemeit fürkészem, még akkor sem hagyom abba, amikor tekintetünk összeakad. Vajon ő sem bízik bennem? Vajon csak érdekből segít, hátsószándékkal? Tényleg segíteni akar-e, vagy csak pillanatnyi elmezavar vagyok számára? Ki vagy, és miért nem bízom benned? Talán a háború kiölte belőlem az utolsó csepp bizalmat is. Pedig én hiszek az emberi jóságban. Vagyis régen hittem... de azt hiszem, hogy valahol még mindig bennem van a régi Carithy. Talán ez a Carithy a jobb ember, de ha az maradtam volna, aki voltam, már meghaltam volna.
- Köszönöm a vizet, igazán kedves.
A gúnyt csakis én érezhetem hangomban, remekül palástolom. Tényleg gáláns a segítsége, de a helyzet komikuma miatt gúnyolódok, az illemtudó szavakon, mikor bevallatlanul kellemetlen a helyzet. Pontosítanék: számomra az, az ő nevében nem nyilatkozhatok. Apropó, ki azaz "ő"? Gorombaság lenne letámadni, miután önkéntesen segít nekem, hogy ki is ő, meg mi a neve, meg miért segít meg blablabla, de ami a még fontosabb hülyeség is, mert a hazugság még nem törvénybe ütköző... Igaz, ha az is lenne, se lenne akadály senki számára.
Érzem, hogy mondanom kell valamit, hogy a vízért igenis jár a válasz. Térdeimet lassan felhúzom, pont annyira lassan, hogy a húzódó izmaim ne feszítsék szét a bokámat. Bár ócska próbálkozás, hogy eltakarjam magam, a közérzetem egy hangyányival jobb lesz. Lenézek jobb karomra, ami élettelenül csüng mellettem, majd vissza rá. Megint a karra, majd az íriszekbe. Arcom megfontoltnak látszik.
- Kicsit összekaptam egy medvével. - mondom halkan, nem mintha okom lenne rá.
Tekintetemet nem kapom el, anélkül is egyértelmű, hogy nem kezdek bele hosszú históriámba, bár az idegen nem tudja, de nem akarja hallani.
- És mondd csak, kedves idegen, milyen névre küldjek majd egy üveg jóféle olasz bort, köszönőajándék gyanánt, ha már több szövet lesz rajtam? -
A savas stílus sajnos kelletlenül rám ragadt az elmúlt évben, már ösztönösen vagyok kimért és titokzatos. Általában előnyömre válik, de most talán azt is értékeli a fiatalember, hogy nem gúnyolódom. Habár nem ismer engem, és valószínűleg épelméjű, így erre nincs sok esély. Pontosan ezért rejtek mondataimba egy olyasfajta hanglejtést, ami humorra utal. Az már csak rajta múlik, hogy meghallja-e.
Mindenesetre törött karomat odaadnám most azért, hogy megtudjam a nevét: ki ez? Barát vagy ellenség?