Egy ideig tétovázok, hogy is mondhatnám el bárkinek a fájdalmamat? Ez nem leírható dolog, ez csupán egy érzés, amit bár ne éreznénk soha. Rettenetes dolog, amikor otthon nem vár senki rád és a szeretet, ami eddig körül vett az mind elillant. Megmagyarázhatatlan dolgok, miért van egyáltalán halál? Annyi kérdést feltehetnék még, hogy miért szakadnak szét a kapcsolatok az emberek közt egy tragédia után? Miért érzem magam jobban egyedül, mint társaságban.
Talán jobb lenne, ha végleg itt hagynám ezt az egészet. Ez nem az én világom és minden évben kezd egyre szörnyűbb lenni, ahogyan az évek telnek, mintha minden teljesen kicserélődne. Jól tudom mi folyik itt, de semmi kedvem és erőm sincs, hogy végig nézzem Dumbledore és Voldemort csatáját. Egyáltalán mire jó ez az egész? Hatalomra törés. És mi hasznuk a csatlósoknak? Kényszert éreznek, hogy embert öljenek és ez az egyetlen módja, hogy kiélvezzék az undorító mániájukat? Vagy számukra ez a Voldemort eszme egy vallás. Voldemortizmus... chh...
- Érezted már úgy, hogy bármit csinálsz az úgy nem jó és újra és újra elkezded a dolgokat, hogy tökéletes legyen? Magadba fojtod az érzéseidet és nem nyugszol, amíg nem lesz tökéletes az egész. Ezt érzem - mondtam, s megmagyarázás gyanánt tovább folytattam. - A szüleim meghaltak, én próbáltam tökéletessé tenni a dolgokat. Elfogadni, de nem megy, mert nélkülük már semmi sem lesz tökéletes. Tehát úgy döntöttem megtartom magamnak a dolgokat és így elkezdtem mindent megutálni magam körül.
Ő volt az első ember, akivel megosztottam mindezt. Sosem voltunk barátok és nem is igazán ismertem Őt és talán pont ezért volt olyan könnyű megosztani vele a dolgokat. Bárcsak a barátaim elé is ilyen könnyű lenne kiállni és elmondani a dolgokat. Egyáltalán visszafogadnának még a bizalmukba azok után, amit tettem?

music >> a promise by broken records

hamarosan...

Kivel?Hol?Állapot?Titulus?!

Aleydis Mirabella Litwin >> Békalencsés kispatak >> Folyamatban. >> Kibontakozás

Az egész életem csupa hazugság volt. Szerettem az egész légkört, ami körül vett, de amióta minden olyan szörnyűvé vált én magam is egy undorító alak lettem. Senki sem szeret a közelembe jönni, mert tudják milyen vagyok. Tulajdonképpen nem is érdekel, hiszen Ők más emberek. Csak az a baj, hogy már én is közéjük tartozom.
Ahogyan Bella elkezdi mondani, hogy mennyire nem könnyű nekem kicsi fájdalmat érzek a mellkasomban. Szúró, égető fájdalmat. Mindenki mondja, hogy tudja milyen érzés pedig mind hazudnak. Fogalmuk sincs róla milyen az amikor elvesztik azokat, akik egész életében vigyáztak rájuk.
Inkább nem mondok semmit, nem akarom elküldeni. Bunkóság lenne és nem akarok az lenni. Az még egy lapáttal rátenne a hírnevemre.
- Nem zavarsz - mondtam halkan.
Nem néztem rá, csak magam elé bámultam. Furcsa, hogy az ember mennyit változik egy veszteség alkalmával. És az is furcsa, hogy mindenki negatív irányba. Miért nem tudunk örülni annak, hogy a szeretteink kikerülnek ebből a förtelmes világból? Én úgy tartom van mennyország. Van mennyország azoknak, akik megérdemlik. Akik tettek is valamit azért, hogy élhessenek a Földön. A szüleim ilyenek voltak.
- Nem tudod milyen érzés - mondtam végül.

A csendet egy széllökés zavarta meg. A széllökéssel egy szőkeség is érkezett. Hosszú szőke, rendbe szedett haját a fújás olyan erővel rombolta szét, hogy látszott a lányon, hogy leginkább a pokolba kívánná az egészet. Meg sem lepődöm. Ki örül annak, hogyha egy ócska egyszerű fuvallat egyszeribe tönkreteszi a fél, egy órás munkákat? Senki. Szerencsésnek érezhettem magam, hogy a szikla tövében ülök, ahol teljes biztonságot érezhettem a mindig rendbe szedett lokniaimnak.
Mirabella Litwin. Láttam már őt, hogy ne láttam volna? A bölcs és okos hollóhátasok táborát gyarapítja. Valójában semmi kedvem ahhoz, hogy végig hallgassam azt, hogy elkezdje az okoskodását. Gyakorlatilag semmihez sincs kedvem, vagyis legszívesebben magányosan ülnék és elgondolkoznék, mi lesz ezután? Mi lesz, ha hazamegyek a nagynénémhez?! Befejezem a Roxfortot és normális emberként tengetem, majd a mindennapjaimat?
Ahogy leül mellém automatikusan arrébb húzódom. Mióta az a végzetes, gyötrő, fájdalmas dolog történt a szüleimmel zárkózott lettem. Nem szeretem az emberek közelségét, félek tőlük. Nem bízom meg bennük, hiszen ki tudja, hogy melyik fog rám is pálcát emelni?!
Sosem vallottam be magamnak igazán, hogy gyerekes, amit csinálok. A szüleim nem ezt akarnák – jönne ez a duma -, de ők már nincsenek. Most már a magam ura vagyok, én parancsolok és nem más! Ha ilyen a természetem, akkor ilyen is marad. Nincs ki másképp neveljen... sajnos.
- Debora Brooks – mondtam kedvtelenül, s halkan.
Fejemet elfordítottam a lánytól, s mély lélegzetet véve magam elé bámultam. Nem mertem ránézni, minden porcikám reszketett, inkább csak a másik irányba bámultam, ahol a nyugodt békés patak nézett vissza rám. Akármi fog történni is, senki nem tud segíteni. A tó hallgat, s az abban élő lények túl kicsik, ahhoz hogy segítséget nyújtsanak baj esetén számomra.
~ Debora! Hogy lehetsz ennyire paranoiás? Ez csak egy diáktársad, fel a fejjel kezd el az ismerkedést! ~ szólt egy hang a fejemben. Nem a saját hangom volt, sokkal inkább az anyukáméra hasonlított. Megbolondultam!

Nem tudom mit keresek erre. Az üvegházak felé nem szeretnék menni, varázsolni sem szeretnék. Normális akarok lenni! Bár olyan egyszerű lenne ez az egész, ha nem csinálnák furcsaságokat, akkor ... talán ... minden más lenne. De meg kell békélnem a gondolattal ezt a különleges szindrómát sosem fogom kinőni. Mint ahogy az asztmámat sem. Talán emiatt vagyok annyit a kastélyon kívül, a friss levegőn nem jön rám olyan hamar a fuldoklás.
Ahogy tovább sétálgatok végül megpillantom a békalencséket. Mások irtóznak ezektől a nyálkás kis levelektől, amik között egyszer-kétszer megjelenik a békák által rakott peték. Többször is eljárok erre megnézni az ebihalakat, bár nem igazán csípem el, akkor már kifejlődött békákká válnak - mellesleg a békákat már utálom.
Az egyik sziklához támaszkodom és így nézem tovább a kis pocsolya féleséget, majd elfordulok és magam elé bámulok. Rengetegszer elgondolkoztam már azon kiírhatta azt az előttem lévő sziklára, hogy "SZERETLEK KISPATAK". Azért gondolkoztam el annyiszor, mert én magam is írhattam volna, hiszen a kispatak mellett megnyugszik az ember. Csönd van, csak a békák brekegése hallatszik, de az már alapzaj számomra.
Kisebb koromban mindig innen írtam levelet az édesanyámnak és apukámnak. Mennyivel könnyebb volt akkor, amikor nem kellett a nagynénémen élősködnöm, s nem kellett tűrnöm, hogy mindenki sajnálkozóan pillant rám. Folyamatosan mosolyoghattam, mert ez volt a különleges ismertetőjelem. De mindenki változik, sokan a jó irányba, s kevesebben a rosszba. Miért nekem kellene a rossz irányba változnom? Miért nem mosolyoghatok úgy, mint bárki? Persze most éppen csak a halálfalók arcára ült ki az elégedett, igazi mosoly. Mások csak az arcukra erőltetik, de legalább próbálkoznak. Én nem is próbálom már, felesleges. Most, hogy mindent elvesztettem, ami fontos volt. A nagynéném azt mondja éljek a jelenbe, de a jelen mivel jobb a múltnál? A jelen pocsék, a jövő förtelmes, a múlt... a múlt már csak egy emlék. Emlék nekem, emlék bárkinek...
Lassan lecsúszom a szikla tövébe, s az ott lapuló hosszú, vékony fűszálakat egyenként tépdesem ki, majd dobom a békalencsékre.

##music## REIK-INVIERNO ~ bár nem az egész reag alatt hallgattam...
##megjegyzés## bocsesz, hogy nem lett valami jó iromány de azért remélem tudsz rá írni

Igen, próbálok az lenni
Köszönöm Iza *-* Jó hugrás leszek ^^

          alapok

jelszó || "A barlangvadászaton önkívületlenül csiripelnek a rakétagyújtók. "
teljes név || Debora  Brooks
becenév || Debby, Deb, Brooklyn
nem || nő
születési hely, idő || Oxford, 1980. május 5.
kor || 17
faj || ember
vér || sár
évfolyam || 6


          a múlt

Hirtelen egy baba sírt fel valahol Oxford egyik kórházában. Ez a baba én magam voltam. Egy egyszerű, hétköznapi családba születtem, hiszen anyukám bolti eladó, apukám pedig állatorvos. Egyedüli gyermekként éltem így a szüleim odafigyeltek rám - talán néha túlságosan is. Az illemről mindent tudok, amit csak kell, de azt nem mondanám, hogy be is tartom a felnőttek iránti tiszteletet.
Sosem hittem a természetfeletti dolgokban, úgy hittem mindig mindennek meg van a magyarázata. Minden rendbe volt az életemben; iskolába jártam, amellett pedig balettozni tanultam. Ez volt az álmom, hogy egyszer majd én is a nagy közönség előtt fogok balettozni, s mindenki értem fog tapsolni. Sajnos az asztmás betegségem kissé közbelépett, hiszen az ugrálások miatt igen könnyen befulladtam, s ilyenkor mindig meg-meg kellett állnom egy fél órácskára pihenni. De nem adtam fel, küzdöttem tovább.
Az első varázslásom is egy fulladás alkalmával keletkezett. Rettentő dühös voltam, hogy már megint előjött a fulladásos tünetem. A próba teremben az összes tükör darabokra tört. Először nem is tudtam mire véljem, s senki nem tudott ép magyarázatot adni a különös jelenségre. Engem egyre jobban kezdett aggasztani a dolog.
Hamarosan választ kaptam. Egy vagyok azon mugli származású barátaimnak, aki felvételt nyert egy varázsló iskolába. A szüleim boldogok voltak és bevallom én is. Örültem, hogy ilyen erő lakozik bennem, s hogy így már nem leszek annyira anyáék terhén.
Izgatottan vártam az első napot. Persze előtte minden könyvet átbújtam, de nem értettem belőle semmit. Teljesen olyan volt, mintha kínaiul írták volna. Nem csalódtam; minden varázslatos volt. Az emberek, a képek és  különleges lények - egyszóval az egész.
Senkit nem ismertem, új környezet volt az egész. Próbáltam bekapcsolódni minden beszélgetésbe, s így gyakorlatilag mindenkivel jóban voltam. Számomra nem létezett olyan, hogy legjobb barát. Pedig néha szükségem lett volna egyre, aki jobban ismeri a varázslatos dolgokat.
Az évek során annyi mindent tanultam, imádtam a Roxfortba járni. Téli szünetekkor nem mindig mentem haza, s nyári szünetben is a naptáram előtt ülve húzogattam le a heteket, hónapokat. Annyira vártam már, hogy újra beüljek McGalagony átváltoztatástan óráira, s Piton bájitaltanaira.
Olyan sok féle embert ismertem meg, rájöttem mi a különbség a jó barátok és a rossz barátok között.
Féltem az RBF-től, de végül is sikeresen átmentem. Úgy döntöttem minden erőmmel azon dolgozom, hogy auror legyek, így muszáj jól teljesítenem a RAVASZ-on.
Azonban azóta sok minden megváltozott. Először Voldemort tért vissza, de nem hittem, hogy különösebb veszélyt jelenthet számomra. Főleg, hogy eleinte mindenki kételkedett a tényben, hogy a Nagyúr újra él. Pedig él. Olyan hús-vér ember(?!), mint bármelyik diák itt a Roxfortban. Nem magamat féltettem, hanem a szüleimet.
Tavaly rejtélyes módon meghaltak a szüleim, azt hiszem a tragédiának köze lehet az én teljesen "új" világomhoz. Amit nem kívántam magamnak, s már bánom, hogy azon a napon megkaptam a levelet. Valójában a szüleimet egy halálfaló ölte meg, mert muglik és mert én, egy kis sárvérű esélyt kaptam, hogy belépjek az ő társadalmukba. Most a nagynénémnél élek. Azt terveztem, hogy nem megyek vissza a Roxfortba, de végül az ő hatásukra visszamentem. Azt mondták semmi szörnyű nincs, ha a Roxfortba járok, talán a barátaim elfeledtetik velem a szörnyű emlékeket. Barátok? Gyakorlatilag az összeset elvesztettem, mert ilyen makacs vagyok, aki teljesen utálja ezt az életet. A jövőre nézve normális életet akarok élni úgy, ahogyan a szüleim éltek. Tudom, hogy mások bármit megadnának egy ilyen életért, de én … nem vagyok képes így élni. Tulajdonképpen próbálom arra fogni a dolgokat, hogy ez az egész varázsló társadalom kész bolondok háza, de nem ez az igazi ok. Ez az élet arra emlékeztet, hogy a szüleim büszkék voltak rám. Eldobtam az álmomat, ezért az életért. Miért? Elvesztettem őket, akiket mindennél jobban szeretek. Most már mi értelme az egésznek, ha senki nem büszke rám? Azt hiszem semmi.
Valami még is arra ösztönöz, hogy az utolsó évet már csak kibírom. Bár úgy érzem ez az utolsó év nem lesz kalandmentes számomra sem – Voldemort átvette az uralmat a sárvérűeknek esélyük sincs...


          jellem

Mindig életvidám, mosolygós lány volt, aki minden egyes ember arcára mosolyt varázsolt.
Mióta a szülei meghaltak egyre jobban kezdi gyűlölni a varázsvilágot. Már nincs úgy elragadtatva az egésztől, mint a kezdetekkor volt. Gyakorlatilag a varázslótársadalmat hibáztatja, amiért szüleit elvesztette.
Ha valakit közel enged a szívéhez azt sosem akarja elengedni. Bármi történjék kiáll barátaiért, bármit képes értük megtenni. Persze, ami a barátait illeti elvesztette őket, mert olyan "furcsa" volt az utóbbi időkben. Mindenkivel goromba volt, ami igazán nem vallt rá. Újra próbál a régi lenni, keresi a régi barátait, valamint újakat is szeretne szerezni.
Nem éppen fejezi ki érzelmeit, amellett, hogy mindig meghallgatja barátait. Úgy érzi másoknak csak teher lenne még az ő gondja. Ezért van az, hogy néha négy fal közé bezárva sírdogál egymagában.
Általában szókimondó elmondja a véleményét, nem érdekli milyen következményekkel jár az egész. Nem szereti, ha beszólnak neki a hajszíne miatt, arra nagyon allergiás.
Nem az a pasizós fajta. Jobb szeret "szabad" lenni. Sajnos emiatt igen megutálták őt a fiúk, mert úgy hiszi mindegyik, hogy csak játszadozik velük Debby. Pedig csak próbálja őket szeretni...


          apróságok

mindig || barátok, kviddicset nézni, őszinteség, szeretet,
soha || fizikai bántalmazás, vér szerinti megkülönböztetés, mások előtt könnyet ejteni, cigaretta
dementorok || amikor közölték vele, hogy szülei meghaltak, főleg a könnyekre és a sírásra emlékszik vissza. Főként a nagy fájdalomra.
mumus || Egymagában ül.
titkok ||
- Nem szereti kimutatni érzelmeit,
- Asztmás, senkinek sem mondta még el.
rossz szokás ||
- Néha akarva-akaratlanul is kiölti másnak a nyelvét.
- Ki meri ejteni Voldemort nevét.


          a család

apa || Daniel Brooks, 37, mugli /halott
anya || Emily Brooks, 37, mugli /halott
testvérek ||  egyke
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs


          külsőségek

magasság || 167 cm
tömeg || eléggé vékony, nem méri magát
rassz || európai
szemszín || kékeszöld
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || nincs
kinézet || Általában sápadt arcú, s ezért könnyen észrevehető, ha elpirul. Szemeit kiemeli dús szempillája, s kékeszöld íriszei. Hullámos szőke haja van, amelyet egyaránt hord kiengedve, vagy éppen lófarokban is.
Öltözködése eléggé divatos. Hiszen imádja a kiegészítőket, s általában ezekkel nagy feltűnést kelt.
Mozgása könnyed, szinte libben.
egészségi állapot || asztmás


          a tudás

varázslói ismeretek || Mindent próbált úgy ahogy megtanulni, bár nem mondható, hogy mindig sikerül is neki. Nem erőssége a Jóslástan és a Számmisztika, de imádja az Átváltoztatástant valamint az LLG-t is.
mugli képzettségek || Az iskola mellett járt balettozni egy ideig, de miután megkapta a Roxfortos levelét abbahagyta.
pálca típusa || 9 és háromnegyed hüvelyk, fűz, egyszarvúszőr.
különlegesség || patrónusa: unikornis

          szerepjáték-példa

A vonat csikorgó kerekeit hallva kicsit elszomorodtam. Évvége van, ami azt jelenti 3 hónapig otthon kell ülnöm. Semmi varázslat, semmi Roxmorts. De megígérem magamnak, hogy elmegyek az Abszol útra, hogy ne legyen varázslat mentes az egész szünet.
A vonat ablakán keresztül fürkésztem, hogy hol lehetnek a szüleim. Nem láttam őket sehol. Homlok ráncolva felálltam, s nagy bőröndömet levettem a táskatartóról.
- Szeptemberben - mondtam a kupéban ülő társaimnak, majd biccentettem, s leszálltam a vonatról.
Senki, így sem látom őket. Furcsa máskor mindig egy órával hamarabb az állomáson vannak.
Úgy döntöttem leülök az egyik padra, hátha időközben megérkeznek.
Döbbenet ült az arcomra, amikor láttam a nagynénémet, s férjét, ahogyan felém tartanak. Ez a nő mindig gyönyörű volt, arcán mindig fülig érő mosoly ült. Mindenkit megtudott nevettetni, s sosem láttam boldogtalannak, rosszkedvűnek. Most mégis szomorúság van az arcán, félve felém int, s én mosolyogva visszaintek neki.
- Sziasztok - köszöntem nekik, de a nagynéném továbbra is szomorú volt.
Átölelt, s éreztem ahogyan lehellete eléri a fülemet, ettől kissé kirázott a hideg. Valamit mondani akart, de a könnyekkel küszködve nem tudta elmondani. Egy könnycsepp pontosan a vállamra esett, s olyan volt, mintha egy 2 kilós súly húzta volna le a vállamat. Mert kimondta. Akkor mondta el. A szüleim nincsenek az élők sorában, mert sehogy sem tudnának védekezni, hisz egyszerű emberek...
- Nem tudják mi történt - mondta, s még mindig sírt. - Annyira sajnálom Deb!

          egyéb

Szeretném, ha titokban maradna ki az User. Idővel úgyis mindenki rájön