Peter

* Az ágyamon ülve bámultam a behúzott, kanárisárga ágyfüggönyt. Rojtjai már megfakultak a generációk során; több emberöltőt élt már meg, mint a Roxfort összes diákja együttvéve. Na persze, hiszen mindig valaki más aludt benne, mindig valaki mást zárt el a kinti világ árgus szemei elől.
Eltűnődtem, vajon mennyi mindent éltek már meg ezek az ágyak. Természetesen nem a szó szoros értelmében, hiszen nem mozogtak, nem beszéltek úgy, mint a kastély festményei vagy esetleg a páncélok, a kísértetek, némely könyv a könyvtárban. Nem, ezek a jámboran meghúzódó tárgyak ugyan nem éltek sosem, de békés álmot adtak roxfortos diákok ezreinek .... nem úgy, mint Hóborc, aki az utóbbi időben módszeresen kiszúrt minden mugliivadékkal, köztük velem is.
Még elég élénken élt az emlékezetemben az a délután pár hete, mikor a kopogószellem megtámadott a Sötét Varázslatok Kivédése órára menet, és kíméletlenül megdobált az összes létező tintatartóval, ami csak a keze ügyébe akadt az út során. Úgy léptem be a terembe, mintha fokozott ismeretséget kötöttem volna egy szurkosvödörrel.

Persze a mostani tényállás fényében ez még igen enyhe atrocitásnak minősült a sárvérűek ellen. Hoppá! Magamban kimondtam a gyűlölt, lekezelő szót, pedig hangosan sosem ismételtem volna meg. Én mindig is butaságnak tartottam a vérvonal álltal létrejött megkülönböztetéseket, mert elveszik az igazi értékeket. Az olyanokat, mint a barátok, a szerelmek, a család ... Család. Nincs is ennél fontosabb. Hiszen a családunk az, aki támogat, ha megrázkódtatás ér, aki híven őrzi a titkainkat, s aki meghallgat, ha bánatosak vagyunk.
Bizony, a család, az emberi kötelékek pótolhatatlanok. S erre a legtöbben csak azután jönnek rá, hogy elvesztettek valakit. Én is így éreztem édesanyám halálakor.
Nem becsültem meg a kapcsolatunkat, amíg életben volt, hiába is tagadnám. Fennkölten bele mosolyogtam a világ arcába és nem érdekelt, hány embert bántok meg. Aztán Anya meghalt, elvitte egy repülőgép-katasztrófa és én számot kellett vessek az életemről. Ennek fényében, ilyen múlttal talán én csodálkoztam a legjobban, hogy a Hugrabugba kerültem hat éve.
A Hugrabugba, ahová a Teszlek Süveg szerint nyájas, békés, igazságos emberek járnak! Én voltam a kivétel, aki erősítette a szabályt, mert bár édesanyám elvesztése megváltoztatott - módszeresen -, attól még nem voltam kevésbé összezavarodva. Mit láthatott bennem a Süveg, hogy ide osztott?
Én azt hittem, a Mardekárba fogok kerülni, bár annak tagadhatatlanul kevésbé örültem volna. Itt lettek barátaim, azonban idén már ők is elfordultak tőlem, legalábbis nem szóltak hozzám, csak ha muszáj volt. *
~ Idióta szabályok! ~

* A mugliivadékokat ott fogták meg, ahol érték. Dumbledore Serege nélkül nem is tudom, mi lett volna velem Umbridge idején, ahogyan most sem. Csak azt nem tudtam, mennyi szenvedést kell még elviselnünk mire végre vége lesz ennek a rémálomnak?
A beszélgetés Andromedával meggyőzött arról, hogy nem szabad tétlenül ülni. Nem is ültem, hiszen ott volt a DS, de akkor is motoszkált még bennem valami, ami nem késztetett nyíltabb cselekvésre. A húgom, Miranda, aki bár ugyanúgy mugliivadéknak számított, mint én, hajlamos lett volna a varázs öröklésére. Épp, mint én, aki a Roxforti értesítőmig azt sem tudtam, hogy van a világnak egy másik oldala is!
Mirandáért nagyon aggódtam. Nem akartam, hogy közvetetten részese legyen ennek az ördögi játéknak, hiszen elsőévesként még annyit sem tehetett volna a saját védelmére, mint én. Az a kígyó Tara Swan biztosan kifilézné ...

Mérgesen felsóhajtottam, majd kibújtam az ágyfüggöny mögül, felkaptam a táskámat és kisiettem a hálóteremből. Nem tudtam, hova akarok menni, csak abban voltam biztos, hogy minél sebesebben el onnan!
Aztán úgy döntöttem, jobb híján úgy is át kéne még néznem a félkész csillagtérképemet Montalvo tanárnő órájára, így a planetáriumba indultam. *


- Lumos! * motyogtam a planetárium sötét csöndjébe. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok. Végre valami jó hír!
Sóhajtva leültem egy polc takarásában, majd a pálcám fényénél elő halásztam az ominózus térképemet és neki álltam kiegészíteni.
Már vagy fél órája dolgoztam csöndben, mikor tompán valaki Lumost suttogott az ajtónál. Megfagyott bennem a vér.
Talán Frics az? Ha igen elbúcsúzhatok az életemtől! Jobb ötletem nem lévén lassan, halkan és mindenekelőtt csöndben elkezdtem vissza rámolni a táskámba, hogy kislisszolhassak, mikor az idegen távozik. Hallottam a szék nyikordulását. Itt az idő, gondoltam görcsbe merevedett tagokkal.
Aztán ...
BUMM! Miközben a folyosó felé igyekeztem, feldöntöttem egy ülőalkalmatosságot, ami hangosan csörömpölve hullott a planetárium padlójára. Remek! *

         Alapok

jelszó || "A holnap nem ígéret, csupán egy esély."
teljes név || Amelia Joanne Winters
becenév || Mia, néha Amelie
nem || nő
születési hely, idő || 1980. november 13. Barnes, Anglia
kor || 16 éves vagyok, de ilyet nem illik kérdezni egy hölgytől!
vér || sár, bár én jobb szeretem mugli születésűként emlegetni magamat.
                
              
iskola || Jelenleg is roxfortos diák vagyok, azon kívül mugli általános iskolába jártam tizenegy éves koromig.
évfolyam || hatodik
szak || a későbbiekben az aurori hivatást szeretném választani ...


         A múlt

Helló;
a nevem - mint már olvashattad - Amelia Joanne Winters, de mindenki csak Miának, illetve Amelie-nek hív.
Nem készültem felolvasásra érdemes, pontokba szedett vázlattal, már ami életem eddigi alakulását illeti. Ezért - kérlek - engedd meg, hogy rögtönözzek ott, ahol az emlékek már elhalványultak cseppet. Jó, most biztosan azt kérdezed, tizenhat év alatt milyen emlék halványulhatott el?
Erre az egy kérdésre egyszerű a válaszom. Az, amelyiket én magam folytottam el, akarattal. Mert, ha hiszed, ha nem, ilyen is volt. Nem sok, viszont párszor megesett ...
Jaj, szólj már rám, hogy ne bonyolódjak fölösleges eszmefuttatásokba, hisz senki nem azért van itt!
Egy novemberi napon születtem 1980-ban, az " Angol kertvárosban ", vagy ha úgy tetszik, Barnesben; Charles Winters és Lilianne Hool első gyermekeként. Ez a szám később kettőre bővült, de erről majd később ejtek szót.

Szüleimnek semmiféle kapcsolata nem volt a varázsvilággal, egy felmenőm sem birtokolta ezt a furcsa képességet, amit én. Ám ezt egészen hét évvel ezelőttig mi sem tudtuk.
Gondolom, most beszélnem kéne átlagos gyerekkoromról, az óvodáról, ahol a fiúk a copfomat húzogatták és az általános iskolás éveimről, amikor mindenki ismerte a nevemet.
Bocsánat, ha csalódást okozok, ám én ezennel megszakítom a hagyományokat és valami mással fogok bele a mesémbe.
Még pedig egy idézettel, ami később egész életemre rányomta a bélyegét.

Bármit teszel is az életben, nincs jelentősége ... de nagyon fontos, hogy megtedd!

Most gondolom azt kérdezed magadtól, minek is írtam le ezt. Nos, a válaszért olvass tovább ...

Tökéletesen varázstalan gyermekkorom nem csak, hogy zökkenő mentes volt, hanem túllon túl rózsaszín a valósághoz képest. A kúria méretű házban, ahol laktunk - és amit édesapám építetett, mert volt miből - sosem volt helye a szomorúságnak. S bár édesanyám rühellte az otthoni környezetet, s ennél fogva Őt is kevésszer láttam, mégis azt képzeltem, boldog vagyok. Mert mindenem meg volt! Írd és mond, mindenem!
Voltak barátaim, akik kedvesnek, szépnek, jónak, tökéletesnek látszottak. Emberek százai vettek körül, s a dolog furcsa mivoltja mégis abban van, hogy ezek az emberek semmilyen nemű rokonságban nem álltak velem. Vér szerinti családom amúgy sem volt sosem nagy, sőt! Mindig is kifejezetten kevesen voltunk.
Édesapámon és édesanyámon kívül csak egy unokatestvéremről tudtam, akit néha láttam is, mikor Tenessee-ből feljött hozzánk, de a lány olyan csúnya és gyámoltalan volt, hogy nem vesztegettem rá az időmet. A nagyszüleim apám oldaláról meghaltak, anyám oldaláról pedig nem láttuk őket szívesen, mert anyám szerint régimódi, közönséges emberek voltak. Sosem érdekeltek túlzottan, és sosem láttam őket személyesen.

Így éldegéltem egyedül, és mégsem magányosan egészen nyolc éves koromig. Ekkor megtörtént valami, amit sosem feltételeztem volna a szüleimről! De tényleg! Soha!
Amilyen gőgös, úrias kislány voltam, azt hittem, ők két külön álló ember. A házasságukat érdekként fogtam fel, s hogy mindketten csak miattam maradtak meg benne. Hát, abban az évben nagyot borult az elméletem.
A hirtelen pálfordulást nem más okozta, mint a hír: édesanyám, az én mindig rohanós, kapkodós, telefonálós anyukám kisbabát vár!
Először fel sem fogtam, mi történt. Máig élesen él az emlékeimben a kép, ahogy mindössze hat évesen, hosszú, barna fürtjeimet fonogatva ücsörögtem a szobámban álló gigantikus tükör előtt és egyszer csak megpillantottam a szüleimet, ahogy a hátam mögött, kéz a kézben besomfordáltak a rózsaszín ajtón. Leültek velem szembe. Az arcuk csak úgy ragyogott a boldogságtól.
Anya mondta ki a döntő mondatot ....
Engem pedig elfogott a hányinger!
Olyan dolgokat vágtam a fejükhöz, amit ma már szégyellek és bánok, de akkor csak úgy áradtak belőlem a szavak. Egyszeriben kicsi lett a világ, szét akartam kiabálni belé gyermeteg sértettségemet, de nem volt elég hely hozzá, ezért könnyekben törtem ki. Úgy éreztem, azok megfelelően példázzák a szomorúságomat. Teljesen új érzés volt; addig még sosem voltam ennyire sértett és indulatos. Elmaradhatott akárhány esti mese, engem nem érintett meg egyik halasztás sem, mert már megszoktam. De ez ... ez túl ment minden határon!
Hónapokon át úgy éreztem, a második gyerek valamiféle pótlék, mert velem már nem érik be. mert én már nem vagyok elég jó, mert elhasznált hat éves lettem. Állíthattak bármit, engem nem érdekelt.
Ez így ment nagyjából a hetedik hónapig, amikor betöltöttem a kilencedik életévemet és elkezdtem ... hogy is mondjam? ... számot vetni az életemről.  Persze továbbra sem szakítottam a gazdag örököslány szerepével, de ezen felül nem sokat tehettem. Rajongóim, követőim voltak csak, barátaim egy sem. Talán azért, mert nem becsültem meg senkit, úgy, ahogy kellett volna ...

Mire a húgom, Miranda világra jött, már kibékültem a dologgal. És elhatároztam, megváltozok. Kilenc éves fejjel, de elcsitult, megbékélt kedélyekkel. A kicsi nevét pedig már én választhattam ki. Boldogabb voltam, mint addig bármikor!
Az általános iskola további éveiben elszakadtam a vagyontól, a sikerektől, csak a tanulásra koncentráltam. Persze azért teljesen nem vetkőztem le a régi Mia-t, továbbra is le akartam körözni mindenkit, de már távolról sem olyan mániákusan. Nem akartam tökéletes lenni. Csak önmagam.
Mirandával az évek során nagyon jó barátnők lettünk, én tanítottam írni és olvasni, még mikor az óvodában megkezdte az utolsó évét.
Azonban valami mindvégig hiányzott az életemből. Az emberi kapcsolatok, barátok, szerelmek.
Én sosem rajongtam senkiért, mindenki értem volt oda, s ettől nem lett könnyebb semmi, bár kezdetben azt hittem, ez hatalom. De nem az volt, inkább teher. Teher, amit nehéz feldolgozni, mert áldásnak látszik.

Aztán hirtelen elemi erővel kifordult a sarkaiból a világ. Édesanyám épp egy tárgyalásra utazott, Olaszországba, mikor lecsapott Damoklész-kardja. A repülő lezuhant, anya pedig oda lett ...
Volt ugyan temetése, de a testét sosem találtuk meg. Mérhetetlen fájdalmamat pedig zenével igyekeztem levezetni. A mama halála után megtanultam zongorázni, mert hajdan neki ez volt a kedvenc hangszere.
Azon a bizonyos halotti toron ejtettem könnyeket utoljára. Azóta egy ezüstös csepp sem pergett le az arcomon. Nem vagyok képes sírni olyan apró-cseprő ügyek miatt, amit mások lényegesnek éreznek. Mert az én életem más, mint bárkié ... nagyon más ...
A tragédia után megromlott a kapcsolatom az édesapámmal is, aki minden idejét a munkájával töltötte. Egyedül a húgom, Miranda maradt meg számomra.
Az iskolában mindenki elfordult tőlem, azt mondták kivetkőztem magamból és furcsa lettem.
Én nem igazán értettem a dolgot, de hagytam magam sodródni, a bánkódást inkább tanulással cseréltem fel és abban az egy évben több könyvet elolvastam, mint addigi életemben összevetve!

Azonban záros határidőn belül ismét felborult minden!

1990. augusztusának első napján ugyanis levelem jött. Egy teljesen ismeretlen cím volt feltüntetve, vörös, dombor nyomásos pecséttel. Valahonnan messziről, Londonból.
 Remegő kezekkel nyitottam ki a borítékot, mint ahogy mindent tettem addig, ami valami új, ismeretlen hatással "kecsegtetett". Ez az iromány azonban megváltoztatta az életem!
A Roxfortból jött. Azelőtt azt sem tudtam, hogy van ilyen intézmény, de azon a napon minden új értelmet nyert. Az egész levél csak is egy valamit jelenthetett. Mégpedig azt, hogy a boszorkányok és varázslók, akikről már annyit olvastam, léteznek! És én is egy vagyok közülük.
Apám és a húgom sem akarták elhinni a dolgot, leginkább azért, mert teljesen irreális volt az egész történet és a helyzet.
Én, aki sosem érintkeztem a mágiával, boszorkány volnék? Ez teljességgel abszurd!
Kezdetben igyekeztünk ügyet sem vetni az értesítésre, kidobtuk, de hamarosan újak jöttek, s ennek már hinnünk kellett. A normális dolgokról alkotott fogalmam megváltozott. Kitágult.
És egyszeriben azon kaptam magam, hogy már nem félek egy esetleges újabb támadástól. Mert a varázserő biztos tudata adott valamit. Egy belső erőt, ami ... felszabadított. Végre megtanultam boldog lenni! Ami nem is olyan könnyű, higgyétek el!

Máig emlékszem, milyen érzés volt első ízben lépni a Roxfort Express "fedélzetére". A gyermeteg csodálat, ami bennem ezt az akkor még felfedezetlen, új világot övezte nem veszett el, csupán átalakult, de erről majd később beszélek ...
Azonban az első évem nem sikerült olyan nyugodtra, békésre, mint terveztem. Az iskola szívén ugyanis felszakadt egy ötven éve behegedett seb, feltárult a Titkok Kamrája. Mugli születésű társaim sorra dermedtek szoborrá, a gondnok, Frics macskájáról nem is beszélve! Így nehezebbnek bizonyult oda figyelni a tanulásra, de - csodák csodájára - a társaimat összefogásra ösztönözték a történtek. Ez idő tájt ismerkedtem meg Harry Potter legendájával is, akinek az előtt még a nevét sem hallottam. Viszont ennek ellenére magával ragadott a történet! Egy csecsemő, aki majdnem a halálba küldte minden idők legnagyobb sötét varázslóját? Mi ez, ha nem csoda?
Mindenesetre én is a kis túlélőbe vetettem minden bizalmamat, mert kizártnak tartottam, hogy Ő legyen Mardekár utódja. Kicsit aggódtam is, mert származásomból ítélve én is potenciális célpontnak számítottam, de az édesapámhoz írt leveleimben elhallgattam a merényleteket. Nem akartam haza menni, ahogy azt sem, hogy aggódjon. A dolgok akkor váltak szövevényesebbé, mikor a Szörnyeteg elrabolta az egyik diákot és magával vitte a Kamrába. Még ma is eszembe jut néha az a borzalom a prefektusok arcán, mikor ránk parancsoltak, hogy csomagoljunk, mert a következő vonattal indulunk haza! Szedelőcködés közben mindenki izgatottan susogott, elméleteket gyártottak, de végül minden alternatíva falnak ütközött. Kivéve egyet, még pedig, hogy Lockhart professzor lement a Titkok Kamrájába.
A dolgok azonban végül mégis jóra fordultak, pedig már mind feladtuk a reményt. Másnap este már a Nagyteremben ültünk, a kővé dermesztettek társaságában, mindenki a hősies megmenekülés történetére volt kíváncsi. Nekem viszont elment az étvágyam, mikor ki hírdették a vizsgák elhalasztását ...
Másodikosként kicsit szokványosabban teltek a napjaim. Időm nagy részét az első évben össze rázódott csapattal töltöttem; nem igazán foglalkoztam Sirius Black szökésével, egészen addig míg ki nem metszette a Kövér Dámát a portréjából. Nos, akkor rajtam is eluralkodott a félelem, de őszintén szólva titokban sajnáltam Blacket, mert úgy éreztem, ilyen nyomorúságos életet, mint az övé, senki nem érdemelt volna! Az év vége felé már valami egészen más kötötte le a figyelmemet : egy titokzatos idegen elterjesztette a pletykát, hogy Lupin professzor vérfarkas. Én először még azt gyanítottam, az egész hír átverés, ám mikor a tanár úr távozott, megdőlt az elméletem. Sajnálatos módon ...
Ebben az évben fedeztem fel azt is, milyen jóképű varázsló a Griffendél őrzője, Oliver Wood. Ezt a felismerést később hosszú évekig tartó hiábavaló, plátói epekedés követte, ami máig tart, ám csak titokban.
Azon a nyáron is tartottam a kapcsolatot a többiekkel, leginkább Ariana Pendragone-nal, aki azóta is a legjobb barátom.
Harmadikos nebulóként leginkább a Trimágus Tusa körüli felhajtás kötötte le az időmet. Mikor az a bizonyos csalás napvilágra került, én magam is inkább Cedric Diggory felé húztam, ám az első próba után rájöttem arra, amire mindenki más is. Harry Potter nem lehetett olyan troll, hogy bedobja a nevét a Tűz Serlegébe. A karácsonyi bálra Lee Jordannel mentem, de - így vissza tekintve - végig hiányzott valaki a teremből, akit nagyon szerettem volna látni. Ennek ellenére jól éreztem magam, viszonylag.
Csak a harmadik próba idején, a lelátón találkoztam Oliver Wooddal, mondhatni, utoljára. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de valahogy sosem találtam meg a hangom.
Épp egy ismételt neki futásom dőlt dugába, mikor oda lent felbukkant két porlepte alak.  
Máig élénken él bennem a kép, ahogy Amos Digory a fia holtteste fölé hajolt. Harry Potter szavai nem különben ...
Szinte menekültem az iskolából, mert kétségem sem volt afelől, hogy Harry igazat szólt. Ariana már nem tűnt ennyire biztosnak ebben.
Egész nyáron leveleztünk, hosszú vitákat folytattunk az esetleges következményeiről, a Sötét Nagyúrról. Végül abban maradtunk, hogy év elejére többet fogunk tudni, így szeptember elsejéig csak a Reggeli Prófétából értesültem a hírekről. Őszintén szólva megrázott az, amit Caramel tett. A folyamatos tagadás, a téveszmék mögé bújás elgyengítette a Mágiaügyi Minisztériumot, így mire a szemeszter elkezdődött már biztos voltam abban, amit addig csak sejtettem.
Az új év nem indult valami fényesen. Az első pillanattól kezdve úgy undorodtam Dolores Umbridge-tól, mintha Hagrid egyik jól kitenyésztett szörnyetege lett volna, rózsaszínbe vonva. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy a többiek osztották a véleményem. Viszont senki nem tett semmit, minden társam megült a padban és hallgatott. Ez borzasztóan felbőszített; a haza írt leveleim nem szóltak másról, csak arról, mennyire gyűlölöm a Roxfort Főinspektorát és a Minisztériumot!
A mentőöv végül ismét a " Kis túlélő"-től és barátaitól érkezett, a DS képében. Önként és dalolva csatlakoztam a maroknyi társasághoz, Ariana nem különben. Sokkal többet tanultam fél év leforgása alatt Harry Pottertől, mint Umbridge-tól tudtam volna egész életemben!
Aztán persze ennek is vége szakadt, mint a jó dolgoknak általában, mikor Umbridge leleplezett minket. Így végül nem tehettem mást, minthogy az év végéig nyugton maradtam, nehogy a vezetőségnek kedve támadjon kipenderíteni az iskolából. Bár tanulmányi eredményem négy év alatt egy jegyet sem romlott, akkor ismét csak a tanulásra koncentráltam, s így nyugodt lelkiismerettel tértem haza a szünetre év végén.
Csak a Szombati Boszorkányból értesültem a Jóslatok Termében lezajlott eseményekről. Még az olvasásától is félelem kerített a hatalmába. Mert így már valóban nem volt kétséges, amit Dumbledore professzor bizonygatott: Voldemort visszatért!
A következő év a várthoz képest elég eseménytelenül telt számomra. Csak egy valami rázott meg, de az mélységesen : Dumbledore proffeszor halála. A tragédia óta az édesanyámtól kapott nyakláncomon függ egy apró, fekete medál, amit az emlékezés jeléül viselek.
Mostanság pedig a muglik nem létező jogait "élvezem" A Roxfort falai közt. Még sosem voltam ennyire elveszett és magányos, mint az utóbbi időben; ráadásul a napjaimat mérgezett tintaként itatja át a félelem, amit a családomért érzek. Nem szoktam haza írni, mivel a baglyokat figyelik. A szökés gondolatával már jó ideje nem foglalkozom, mert rájöttem, azzal csak veszélyt hoznék a szeretteimre. Addig jó, amíg se édesapám, se Miranda nem tudnak semmit az iskolában uralkodó káoszról. Minden információt elhallgattam előlük, annyit kértem csak, hogy ha úgy látják, nincsenek biztonságban, meneküljenek. Mindegy hova, csak el innen!
Fogalmam sincs, mi lesz, vagy mi történik holnap. És ez egyáltalán nem tetszik ...
Viszont én most megyek, mert takarodó van, Te pedig vigyázz, nehogy elkapjon valaki a folyosón!




         Jellem

Milyen vagyok? Nos, ez egy érdekes kérdés. A történtek nem változtattak meg, csak épp tapintatosabbá és befogadóbbá tett, mint addig voltam. Megtanultam, hogy sosem szabad ítélkezni mások felett és, hogy mindenki egyenlő.
Az évek során kedves, humoros, ám kissé arrogáns lány lett belőlem, aki azonban ezek mellett azt hiszem, szerethető is. Emellett viszont szívesen segítek bárkinek, bármiben, leginkább azért, mert annak, akinek a legjobban kellett volna,nem tudtam ...
Szeretek olvasni, szeretem a zenét, ahogy minden művészeti ágazatot is! Szeretem a festményeket, a történelmet, az irodalmat ... Sokszor olvasok verseket, és magam is írogatok néha napján. Azonban számomra mindig is a Varázsló világ fogja jelenteni a legidőigényesebb elfoglaltságot! Olyan csodálatos és még annyi mindent kell tanulnom róla ...
Másik fontos tulajdonságom, hogy remek a memóriám, aminek hasznát is veszem bármilyen nemű tanulásról is legyen szó. Viszont, vannak napok, mikor aga alá temet a múltam egy sötét része, s ilyenkor általában magamba zárkózom, s jaj annak, aki a közelembe merészkedik! Jó titokgazda vagyok, de tényleg, nekem bármit el lehet mondani! És - ha csinálok valamit - azt mindig szenvedélyesen csinálom, enyhe maximalizmussal. Van még kérdés?


         Apróságok

mindig ||
~ könyvek
~ irodalom
~ történelem
~ tökös dereje
~ kalandok
                    
soha ||
~ képmutatás
~ álszentség
~ sötétség
~ félelem
~ Tudodki ... vagy nem tudod? o.O

dementorok || Édesanyám temetése.
mumus || Legnagyobb félelmem egy repülőgép-szerencsétlenség, függetlenül attól, mikor és hol történik.
Edevis tükre ||
~ Sikeres boszorkánnyá válni, saját család ... nos, azt hiszem, ennyi!
titkok || Muszáj? Na jó ...
~ Egyszer rágót ragasztottam a húgom, Miranda hajába.
~ Mikor kislány voltam az egyetlen zöldség amit megettem a borsó volt.
~ Titkon oda s vissza vagyok Oliver Woodért, bánom is, hogy már végzett ...

rossz szokás || Rossz szokásom, hogy stressz helyzetben vagy ha zavarban vagyok rágom a szám sarkát és az sem ritka, hogy piszkálom a hajamat. Ráadásul szinte mindig elvörösödöm.


         A család

apa || Charles Winters - mugli üzletember - 48 éves
anya || Lilianne Hool - mugli ügyvédnő - 45 éves - elhunyt
testvérek ||  Miranda Winters - mugli / eddig úgy néz ki, az / - 9 éves
családi állapot || Plátói szerelem? Khm ... van, van bizony ... Oliver Wood ... * elvörösödik *
állatok || Van egy gyöngybaglyom, Anonymus.

Családtörténet ||
Muglik voltunk mióta a világ a világ. Na igen, legalábbis az ember lánya és fia ezt hinné, de én máig egészen biztos vagyok benne, hogy a felmenőim közt kellett lennie minimum egy olyan személynek, aki kapcsolatban állt a varázsvilággal. Most, hogy így említem ... az édesanyám szüleit sosem ismertem meg, mert anya azt mondta, undok, kelekótya emberek, akik csak elrontanának. Talán egyikük volt az a bizonyos " láncszem " ?
 


         Külsőségek

magasság || 170 cm
tömeg ||  55kg
szemszín || égkék
hajszín || világosszőke
különleges ismertetőjel || Van egy nyakláncom, amit még édesanyámtól kaptam. Azóta, hogy először ért a nyakamhoz, mindig rajtam van, sosem válok meg tőle.
kinézet ||
Na, lássuk csak ...
170 cm magas vagyok és ehhez mérten 55 kg. A súlyommal sosem voltak problémáim, mivel egész életemben szerepeltem, pörögtem fékezhetetlenül és fáradhatatlanul. Az előbbihez pedig igen csak jó állóképesség szükségeltetik. Ezen kívül - bár milyen furcsán is hangzik - furcsa szokásom, hogy ha akarnék, sem tudnék meghízni, mert amint valami zsírosabbat eszem a kelleténél rögtön rám tör a mozoghatnék. Ami sokat számít, mivel nagyon édes szájú vagyok.
Koránérő típus voltam, már öt-hat évvel ezelőtt kialakult végső, nőies alakom, ami szintén csak a színjátszás iránti elkötelezettségem miatt néz ki úgy még ma is, ahogy. Öltözködésem is ennek megfelelően stílusos, de visszafogott. Én nem követek semmilyen divatot, de nem is diktálom, inkább valami teljesen egyedi, feminim jelenségnek mondanám magam. Sosem utánoztam senkit a ruházkodás terén, sem pedig egyebekben.
A hajam világosszőke, hosszú és egyenes, bár nem teljesen. Azonban ünnepségekre, előadásokra teljesen átalakítom. Szeretem copfba fogni, befonni, de kiengedve is gyakran hordom. Ha az alkalom úgy kívánja, hát fodrászhoz megyek, én nem bajlódtam soha életemben azzal, hogy - ne adj' isten - mondjuk feltupírozzam. Egy részt azért, mert nincs rá időm, másrészt meg azért, mert a hajam olyan erős, hogy házikészítésű frizura alig marad meg benne, mert szinte azonnal vissza ugrik eredeti állapotába.
Szemeim kékek, mandulavágásúak. A húgom mindig azt mondta, hogy ha egyszer valaki a szemembe néz, az menthetetlenül elsüllyed benne, és nem fogja tudni elkapni a tekintetét.
Bőröm fehér, öltözködésemben pedig hasonló árnyalatokat részesítek előnyben. Csak halvány, világos, pasztell színeket hordok, sötétek kizárva! Ennek egy oka van: minden sötét szín arra a bizonyos 1987. júnis 11-ére emlékeztet, mikor a pincében szerte foszlott a boldogságom.
Nadrágot, szoknyát egyaránt hordok, nem teszek különbséget. Viszont eddig mindig sikerült megőriznem azt a bizonyos határt az elegancia és a közönségesség között. Ha szoknyát választok, azt sosem lehet összetéveszteni derékszíjjal. Ez pedig igaz a toppokra is. A világos színekkel ellensúlyozom azt, ami otthon vár ... azt hiszem ...
A hétköznapokon, pedig talárt viselek, mint mindenki más!
egészségi állapot || Allergiás vagyok a porra és a macskaszőrre, de a vírusok, egyéb náthák nagyrészt messzire elkerülnek. Merlinnek hála!


         A tudás

varázslói ismeretek || Varázslástan alapfokon I-VI. - ig és persze a további ismeretek, amiket az iskolában elsajátíthattam. Kedvenc tantárgyaim az átváltoztatástan, a bűbájtan és a SVK, viszont nem igazán szívlelem a bájitaltant és a jóslástant.
felvett tantárgyak ||
                      Lássuk csak ...
Más több éve lelkesen részt veszek a rúnaismeret-, a mugliismeret- és a számmisztika órákon.
mugli képzettségek || Anya halála után megtanultam zongorázni, mert az a hangszer volt a kedvence ...
pálca típusa ||  10,5 hüvelyk, rugalmas, egyszarvúszőr a magja, eperfa
különlegesség || -


         Szerepjáték-példa

* Mindig is azt hittem, mindenki jónak születik, csak később, útja során válik gonosszá...

A másság képe ott lebeg fejünk fölött, akár egy éles pengéjű kard, amely bármelyik
pillanatban lesúlythat ránk, letarolva mindent, ami számunkra fontos. A dolgunk az,
hogy megtanuljunk elhajolni a sorsdöntő nyiszálás elől, még a végkifejletet meg-
előzően.
Vannak emberek, akiknek szerencséjük van. Ők azok, akik ügyesen ellendülnek
a féke vesztett penge támadása elől, akár hányszor is súlytson le életük során.
És sajnos vannak olyanok is, akik - lássuk be - nem tudnak, vagy nem akarnak
mást tenni. Olyanok, akik mosolyogva tűrik a suhintással járó első fájdalmakat.
Ahogy az utolsókat is...

Mosolyogva pillantottam ki a klubhelyiség ablakából a hosszú, vastagon tekergődző éjszakára,
ami tántoríthatatlanul vonta maga alá a hegyek, völgyek, tavak körvonalait. Szerettem
az éjszakát, már születésem óta. Tudniillik, ha nem lenne sötét sosem látnánk a
csillagokat!
A tűz halk, mámoros sóhajokkal pattogott a kandallóban. Lustán, akárha egy lángszínű,
lusta macska, aki már leélte élte világát, s már nem hozza lázba az egerészés sem.
Ekkor valami szemet szúrt. Pedig azt hittem, ebben a sápkóros éjszakában már nem figyelek fel
többet semmire. És mégis...
Egy apró, alig látható fénypont szelte át az eget, mint mákszemnyi gyémánt. Rögtön
tudtam, mi az és hogy mi a szokás ilyenkor. Kívánni kell!
Persze, a magam módján, én mindig megkérdőjeleztem a kívánságokat. Ha boszorkány vagy
nincs szükséged epekedésre, vágyakozásra, csak egy jól működő pálcára és tadám!
De azért mindig jó volt hinni a csodákban, ha már kiöregedtem is belőlük...

Már épp kezdtem volna magamban elrebegni szívem legtitkosabb vágyát, mikor egyszer csak
a klubhelyiség ajtaja érezhetően kivágódott, és hamarosan feltűnt benne vagy fél tucat
sikoltozó lány. Úgy csináltak, mintha valami filmsztárt láttak volna, s még csak fel
sem tűnt nekik, mennyire bele bonyolódtam csöndes magányomba a tűzzel.
Mérgesen húztam össze a függönyöket. Itt aztán valóban képtelenség csendet tartani
két percnél tovább!
Ám a csillagot nem szerettem volna elszalasztani, ezért amint felszabadult az átjáró, kievickéltem
a folyosóra és szinte táncolva haladtam végig az ürességtől kongó, hosszú helységben,
egyenesen fel a lépcsőkön. Az erkélyt szerettem volna mihamarabb elérni...
Már épp elhanyatlott az üldözött égitest a fák árnyékába, mikor én magam kikerültem a szabad
ég alá. Mérgesen sóhajtottam, miközben - csupán kárpótlásul - magamba szívtam a hideg,
szombat éjszaka tiszta levegőjét.
Ám hirtelen orromba egy olyan szag is szökött, aminek már kevésbé örültem. Valaki rágyújtott
az erkélyen?! Igen, csak ez lehet...
Kíváncsian pillantottam a szag irányába, bár a sötétségben csak kevéssé tudtam megfigyelni az
illetőt. De bárki is volt az, határozottan megsértette a házirendet.
Mikor szemeim végre hozzászoktak a sötéthez egy magas, szikár alakot véltem felfedezni az erkély túlsó sarkában. Ujjai között nem cigaretta égett – miért is égett volna az? – sokkal inkább tűnt meggyújtott csomagolópapírnak. Amint a tűz az ismeretlen kezéhez ért, a pálcájával egyensúlyozta tovább a parázsló vacakot.
Elakadt a lélegzetem.*
- Szabad megtudnom, hogy mit csinálsz? * ripakodtam az idegenre teljes vállszélességgel, készen arra, hogy megvillogtassam varázstudásom, ha ellenkezni merészel.
A szabálysértő sötéten mosolygott; az  arcát még mindig nem láttam.*
- Mégis minek látszik, kislány? * kérdezte mézes-mázosan. A hang olyan természetellenesen csengett, hogy akaratlanul is a pálcám után kaptam. Így már nagyobb biztonságban éreztem magam. Már amennyire … *
- Felszólítalak, hogy azonnal oltsd el azt a valamit! Egyébként pedig örülhetsz, ha nem jelentelek fel McGalagony professzornál! * dühömben szinte alig bírtam fékezni magam. Ez a kis senki még vissza is kérdez! Szemtelen! Kiálhatatlan! Rosszabb, mint egy százkarú morgács … *
- És, ha nem … ?
* Az ismeretlen hangja még sápadt visszhangot vetett az éjszaka hűvös levegőjében, majd eloszlott, tulajdonosával együtt egy fekete füstfelhőben.
Ledermedve álltam a látványt emésztgetve. Csak egy csoport képes így köddé válni! De az nem lehet … halálfalók nem juthatnak be a kastélyba!
Vagy … mégis? *


         Egyéb

Ez egy Zorro - ügy, ugye értitek? o.O