Andromeda

*Hát igen, az tény és való, hogy kezdi elhagyni a humorérzéke. Sok dolog történt az életében az elmúlt pár hónapban, ami… mondhatni indulatossá, komorrá, és egy ici-picit még depresszióssá is tették. Nem tehet hát róla, hogy nem tartja poénnak a norvégul megszólaló, más méregdrága gitárját piszkálgató szőke hölgyeményt.
Ugyan, dehogy fáj az igazság. Az már évek óta nincs hatással a lelkére. Viszont a kioktatást nem szereti. Felvont szemöldökkel hallgatja a lányt, közben pedig alig-alig tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el… Ez még így, kicsit becsípve is, elég érdekesnek hat Robert szemében.
Hiába… Nem Andromeda az első, aki dilisnek gondolja a vele szemben ülő, kissé kócos, borostás, mogorva alakot. De hát milyen is legyen, hiszen ízig-vérig művész alkat.*
- Láss csodát, ez meg itt Anglia…
*Morogja maga elé, és talán Andromeda meg sem hallja.
Kezd kényelmetlennek hatni a beszélgetés. Elvégre nem ezért jött ide, hogy egy iskolás lány szidalmait hallgassa… Gondolatban már tervezgetni kezdi, hogyan is fog megpattanni. A megoldás pedig végig ott van előtte. Illetve mellette… Ugyanis a színpad mellett kapott helyet az asztaluk, de ez most mindegy.
Meglötyögteti a sörösüveg alján lévő habot. Még egy ok a távozásra.*
- Ezek szerint igencsak nemes, s hős lelkű lehetsz.
*Fapofa, unott hanglejtés… ismét. Szinte hallani lehet, ahogy Andromeda idegszálai pattanásig feszülnek. Robert pedig nem akarja megvárni, míg pálcát rántanak rá, pláne nem egy muglik lakta övezetben.
Feláll hát az asztaltól, és immár tokkal együtt veszi kézbe a gitárt.*
- Igazán örvendtem a beszélgetésnek, de mint látod, a színpad ismét rám vár… - hüvelykujjával az időközben megüresedett emelvény felé bök - …meg amúgy sem akarlak tovább feltartani. További szép napot, meg minden!
*Azzal sarkon fordul, gitárjával együtt felkapaszkodik a pódiumra, majd egy C-dúr kezdőakkorddal nekikezd egy újabb számnak.*

Andromeda

*Csöndben ücsörgött. Figyelt. Bizony, meglepte őt a lány. Először is azon lepődött meg,hogy halandzsa nyelve helyett angolul szólt hozzá. Furcsa, vajon miért nem így indított? Vagy ez a szokásos „fiúlepattintós” szövege lehet? Kiadja magát külföldinek, csakhogy lekoptathasson valakit? Ügyes…
Igazság szerint nem is maga a nyelvezet, hanem a tartalom lepte meg. Nem számított bocsánatkérésre. Hirtelen nem is tudta mit kellene mondania. Végül is, igaza volt,Andromeda pedig jól tette, hogy bocsánatot kért…
Végül csak elnézően rámosolyog a lányra.*
- Végül is nem lett semmi baja… De mi a franc ez a nyelv? Ez a lekoptatós módszered, vagy mi? Így űzöd el a fiúkat?

*A hideg zuhany viszont csak ezután következett. Robert csak ült, és nézett, de láthatóan nem sok jelét adta annak, hogy érdekelné, amit Andromeda mondott. Ugyan szemei kitágultak a döbbenettől, hogy „hogy is lehet valaki ennyire...”… Na mindegy, hagyjuk.
Talán jó poénnak kellett volna tűnnie annak, hogy csak úgy kikapja kedvenc gitárját a tokjából? Vagy annak, hogy valami idegen nyelven szól hozzá? Meglehet, hogy teljesen más a felfogásuk a poénokról… Talán pont Andromedanak nincs humorérzéke?*

*Némán tűrte a kioktatást. Akárhogy is nézzük, még ha Andromeda tagadta is, az bizony kioktatás volt a javából. Egyáltalán, hogy jön ő ahhoz,hogy ilyeneket mondjon?
Jó, van benne valami, hogy Robert az átlagosnál komolyabb, de abban, hogy nincs humorérzéke, és hogy egy rugalmatlan fráter… nos, ez nem igaz. Azonban egy szót sem szólt. Oly sokszor kapott már efféle rágalmakat az arcába, hogy kezdte elhinni, talán tényleg igazuk lehet, még ha lelke mélyén tagadta is az egészet.
Már a nyelve hegyén volt a mondat, amivel visszavágott volna, de aztán elfojtotta egy gúnyos mosollyal. Inkább nem gyerekeskedik, ostoba vitákkal… Mire lenne az jó?*

- Aha, eszerint még is csak ismerhetlek… Biztos a kastélyban láttalak még anno. Tudod, jó az arcmemóriám…
*Beszéd közben nem nézett a lányra, kissé sértődött volt még az előbbiek miatt. Úgy gondolta, ha netán kicsit elbeszélgethetnek, talán átmegy majd rajta ez a fajta ellenszenv. Vagy nem… De valamelyik biztos.*
- Te pedig…
*Hagyta, had fejezze be Andromeda a mondatot. Hugrabugos biztos nem lehetett, azt tudtavolna biztosra. Sajnos az arcmemóriája felettébb jó volt, a jelvényekre viszont nem emlékezett.*

Andromeda

*Keményebb dallamok. Igen, Robert sem vetette meg sosem a kissé zörgősebb rock and rollt, de egy akusztikus gitáron bizony nem éppen úgy szólnak, mint egy elektromoson. Persze játszhatott volna Led Zeppelint is, vagy éppen a Metallicának is van egy ismert, lassabb tempójú száma… de mint mondottam, a vendégek, brit eredetük lévén, a brit előadókat szeretik inkább.
Talán, majd egy másik alkalommal keményebb dallamokat is hallhat Roberttől a szőkeség.*

*Visszaült a helyére, várt egy kicsit, majd megszólította a lányt. Furcsán hangozhatott amit mondott, de a válasz, amivel Andromeda rukkolt elő, még furcsábban hatott. Robert, még úgy is, hogy agya kissé tompább volt a szokásosnál, bizony kikerekítette a szemeit, és asztaltársaságára függesztette.
Az „Egészségedre”, elcsépelt poén kevés lett volna. Legalább is Robert így gondolta.
Ami a nyelvet illeti, nem sokat értett belőle. Konkrétan semmit, de azért csak szépítsük a helyzetet. Első gondolata az volt, hogy talán a lány csak félrenyelt. Aztán az jutott eszébe, hogy ez nem is egy nyelv, ez csak valami halandzsa.*
~ Biztos koboldul beszél. ~
*Gondolta magában.
 De azért mégsem mondhatja a lánynak azt, hogy „Beszélj már rendesen!”
Valamit viszont mondania kellett.*
- Hmm… Hát ez igazán szép volt.
*Színpadias, elismerő bólintás, majd kiitta az utolsó kortyot is az üvegből.*

*Sajnos Bimba nevére nemigen akarta fölkapni a fejét. Robert azért csak úgy gondolta, valahogy így is eldiskurál majd egy mogorva, norvég muglival…
Mindez nem is lenne baj. Megszokta már a bunkó viselkedést. Elvégre manapság az a menő, ha valami beképzelt módon leszarja a másik fejét és csak magával törődik. Andromeda eddig még nem adta jelét, hogy ő is ilyen lenne, csupán nagymértékű negativitás jellemzi.
Viszont perceken belül megmutatkozott bunkó énje is. Csak úgy lazán kihalászta Robert gitárját a helyéről, és elkezdett rajta játszani. Na, ha valami, akkor ez az, ami nagyon felhúzza Rob idegeit.*
- Oké, nagyon ügyes vagy, de inkább rakd vissza a helyére!
*Egyrészt féltette a drága gitárt, hiszen nem kevés spórolt pénzt ölt bele, másrész pedig a zenekar énekese is szúrós pillantást vetett Robert asztala felé.*
- Tudja a franc hogy kell mondani a te nyelveden, hogy tedd le…
*Elkezdte mutogatni az „add ide a gitárt, mielőtt összetöröd” jelzést, és csak reménykedett benne, hogy Andromeda nem úgy értelmezi, hogy „törd össze a gitárt!”.*

Andromeda

*Nyílt az ajtó, és egy fiatal lány lépett be azon. Még onnan, messziről, a színpadról is látni lehetett, hogy mennyire fiatal volt. Csoda, hogy beengedték őt ide. Azonban Robert nem éppen ezen csodálkozott. Sokkal inkább lepte meg őt az, hogy ismerte a lányt. Hogy honnan, hát azt nem volt nehéz kitalálni. Általában nem szokott fiatal lányokkal találkozgatni, vagy tényleg csak nagyon ritkán. A mugli világhoz pedig tényleg csak annyi köze, hogy olykor-olykor föllép ebben a kocsmában.
Egyértelmű tehát, hogy a Roxfort az, ahonnét ismerheti ezt a szőke hölgyeményt. El is határozta, hogy amint végez a kis koncertjével, elbeszélget a lánnyal. Már csak azért is, mert az az asztal addig az övé volt, és ezt a ruhákból és az félig üres üvegből is látni lehetett.*

*Mivel muglik között volt, nem játszhatott Walpurgis Leányait. Maradt tehát a szokásos kedvenceknél. Eddigi föllépésein a legnagyobb siker mindig a Sting számoknál volt. Lezárta tehát az előző számot, majd átfogott egy teljesen más akkordra.*



*Szerződése nem volt róla, hogy hány számot is kell játszania, viszont az megengedett volt, hogy szünetet tartson. Úgy vélte, két szám után nyugodtan tarthat egy rövidebb cigarettaszünetet. A bárpult felé tekintve az előbbi zenekar már úgy is  nagyon unta a tétlenkedést.
Robert felpattant tehát támla nélküli székéről, meghajlás gyanánt csupán biccentett a közönség felé, majd levonult a színpadról. *

*Kezében gitárjával elindult vissza az asztalához. Először is visszatette a hangszert a tokba, majd leült arra a székre, ahol azelőtt is ült. Csak azután fordult Andromeda felé.
Pár másodpercig csak szemlélte a lányt, majd megszólalt.*
- Lehet, hogy béna csajozós-szövegnek fogod vélni, de szerintem mi már ismerjük egymást.
*Hangja, rá nem jellemző módon unott volt, és viszonylag lassan is beszélt a szokásoshoz képest. Ki tudja, talán csak a négy üveg sör tette, amit azelőtt fogyasztott…
Amúgy éles esze volt, de annyi alkohol bizony kellőképp tompává tette ahhoz, hogy meggyűljön a baja a varázsvilágra való rávezetéssel. Ha a szöszit mégsem a Roxfortból ismerné, akkor bizony baj lett volna, ha elkotyog pár dolgot a maga világáról. Elsőként is tuti bolondnak nézték volna…
Sajnos nem talált olyan eshetőséget, amivel ne nézték volna teljesen agyamentnek. Valamit márpedig mondania kellett.*
- Drága Bimba tanárnőm mindig mondta, hogy ha nem változtatok a stílusomon, akkor egy kocsmában végzem. És lám… félig-meddig igaza lett.
*Közben figyeli, hogy a Bimba szóra felkapja-e a fejét a hölgyike.*

Andromeda

*Odakint tombolt a vihar. Augusztus vége van, de úgy tűnik, ismét korábban köszöntött be az ősz. Vagy talán nem is volt nyár? Amióta megkapta a diplomáját, szinte alig volt olyan nap, amikor ne esett volna az eső. Persze, mondhatjuk, hogy Nagy-Britannia területén miért csodálkozunk ezen… De talán érdemes lenne elgondolkozni rajta, hogy miért nem süt ki a nap?
A muglik tehetetlenül állnak csak az ügy előtt. Az időjárásra fogják rossz kedvüket, szorongásukat, de magát az időjárást már nincs mire fogni. Egyesek Világvégét mondanak. Nem is sejtik, mennyire közel állnak az igazsághoz…*

*A Fekete Macska vendégei nem foglalkoztak az esővel. A jazz zene, az üvegpoharak csörömpölése, és az emberek beszéde úgy tompította el, hogy egyszerű csöpörgésnek tűnt csak mindaz. Azzal pedig egy igazi angol, már tényleg nem törődik. Az egyetlen bajuk csupán, hogy focit nem láttak már régóta. A pályákat elöntötte a víz, és nem pattog a labda rajtuk. A szabályok értelmében tehát, a meccseket halasztják. A kérdés pedig az: meddig? Mi van, ha sosem áll el az eső? Mi van, ha a köd nem tűnik el? Akkor sosem láthatunk már angol focit? Egy vendég nagyot csapott a bárpult asztalára. Neki is ugyanez járt a fejében…*

*A sarokban egy magányos alak üldögélt. Senki sem sejtette, de ő magyarázatot tudott volna adni mindenre. Persze, ahhoz, hogy mindazt megértsük, előbb hinnünk kell a csodákban…
A fiú, vagy inkább nevezzük őt férfinak, egy üveg sörrel ücsörgött. Mintha csak az asztaltársasága lenne, vele szemben a székre egy gitártokot helyezett el. Farkasszemet nézett fekete bőrtokkal, és közben nagyot húzott a söréből.
Olykor ugyan a színpad felé sandított, de olyankor elfintorodott és kapásból visszafordította tekintetét az „asztaltársasága” irányába.
Nyúzott arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni. A fáradságot persze kapásból, meg azt, hogy elege van már az egész mindenségből, de mást nem. Haja kócos volt, bár az embernek olyan érzése volt ránézve, hogy mindig olyasmi lehetett, arca borostás, a ruházata pedig a végletekig egyszerű. Egy öreg tornacipő, kopott farmernadrággal, hozzá pedig egy fekete ing. A sálja, és a dzsekije a gitár által elfoglalt székre akasztva foglalták el helyüket. *

*Robert elnyomott egy ásítást. Igen, az a magányos, lepukkant alak ott a szoba sarkában, nem más mint Robert Wayne. A Roxfort tavaly elballagó, egyik kitűnőre vizsgázó tanulója. Az a Robert Wayne, akinek nagy jövőt jósoltak a Griffendél Godrik Aurorakadémián. Most meg tessék: nyári elfoglaltság gyanánt egy kocsmában ücsörög és siránkozik a rossz idő miatt.
Na jó, az igazság az, hogy nem amiatt volt ott csupán, hogy emlékein töprengjen és sirassa azokat. Világ körüli útja után munkát vállalt a Fekete Macskában. Ráadásul olyat, amit előszeretettel csinálna… Már ha nem lenne olyan rossz kedve.
Az egyetem előtt, remek kis pénzt lehet gyűjteni vele. Most, hogy megszakította szüleivel a kapcsolatát, nincs túl sok pénze, és ami van, azt is olykor itt helyben elkölti.
Persze ahhoz nagyon letargikusnak kell lennie…*

*Mindeközben a színpadon lévő zenekar elérkezett a záróakkordokhoz. Az énekes megköszönte a tapsot, majd leballagtak, hogy átadják helyüket egy másik férfinak, történetesen Robert Wayne-nek.
A sarokból nem csak maga a férfi tűnt el, hanem „ivócimborája” is, azaz a gitárja. Csupán az égő lámpa, a félig elfogyasztott sör, és a ruhadarabjai emlékeztetik az arra járókat, az asztal már foglalt. Legalább is két szék biztosan…
Hangol egyet utoljára, majd belefog az első dalba, ami eszébe jut. Otthonosan mozog a mugli zenék között, hiszen nyaranta nem volt más elfoglaltsága. Egy mugli lakásban nincs túl sok érdekesség, legalább is annyi biztos nincs, mint egy aranyvérűnél, sőt… annyi sem, mint egy félvérnél.
Egyelőre Robert adta a Fekete Macska zenéjét. És akkor, az ajtó kitárult, hogy még egy ázott vendéget fogadjon magába…*

*Lassítja lépteit. Befurakodott egy hamis gondolat a fejébe, és nem hagyja nyugodni. Honnan ismerheti a fickót? Agyában több száz név pörög végig, de mint a modern számítógépek esetében, minduntalan kiírja, hogy „A keresett szóra nincs találat”.
Ismeritek azt az érzést, amikor valami pont a szemed előtt van, de te mégsem vagy képes meglátni azt? Na, valami ilyesmit érez most Robert is.
Aztán valami olyasmi történik, ami ha nem is soká, de egy kis időre kitörli fejéből az ilyen gondolatokat. Az idegen fickó elkezd valamiről papolni. Összefolynak a szavak, nem figyel a férfire, pedig tudja, hogy fontosat is mondhat…  Még is, olyan érzése van, mintha az idegen csak magának szövegelne, ettől pedig Robert nem alaptalanul gondolhatná bolondnak a fickót.*
~ Idejön, csak úgy megszólít engem, aztán meg elkezdi mondogatni a hülyeségeit. Tutira nem százas, ez a fószer.~
*És akkor visszajön a dilemma, hogy vajon honnan is ismerheti a srácot? Megkérdezni csak nem kérdezheti már meg. Szíve szerint inkább hoppanálna, aztán pedig simán elfelejtené a dolgot.
Akaratán kívül megtorpan… Az esze azt mondja „tovább”, de a szíve maradna. Tudja, hogy nem hagyná nyugton ez a kis incidens, egy jó darabig. Nem akar álmatlan éjszakákat, pláne most, hogy a kirándulása még nem ért a végéhez.*
- Nézze uram, fogalmam sincs mit akar tőlem, de ha már ennyire beszélgetni van kedve, akkor mutatkozzon be!
*Nem akar bajt, elvégre hogy nézne már ki, ha az újságok lehoznák a hírt: „Botrány Godric’s Hollowban”? Eleve, kezd sötétedni…
Mégis megáll, szembefordul az idegennel, és büszkén tekint bele abba az ismerős tekintetbe. Nem is sejti, hogy mekkora hibát vétett a maradásával…*

Jules

*Minden egyes érintésnél egyre nagyobbakat ver a szíve. A vékony, kecses ujjak tapintása, a lány közelsége, Robert szinte teljesen megbabonázva, öntudatlanul haladt előre a keskeny folyosón. Mintha csak egy illatos felhőt követne, úgy szegeződik tekintete a varázspálca hegyén táncoló lángocskára.
Tompán visszapattan Jules hátáról, és meglepettségében még hátrál is egy jó nagy lépést. Belekezd a bocsánatkérésbe. Eléggé cikinek találja a dolgot, hogy úgy ütközött neki a lánynak, hogy közben végig a körvonalait figyelte, sőt csodálta.
Kiderül, hogy a hirtelen lassítás oka az útjukat elálló falikárpit. Miután Robert is előbukkant az ősöreg, oroszlános szőnyeg mögül, elkezdi magát pókhálótlanítani. A horgolt oroszlánfigura vad morgásba kezd, amitől végül Robert is összeszedi a bátorságát, és Jules szemeibe nézve felteszi kérdését, igaz, kissé akadozva.
Kicsit lelombozódik az ó hallatán. Már fel is készül a sajnálkozással leplezett, valójában kemény elutasításra. Azonban hiába vár rá, mert nem jön. Jules láthatóan sebesen gondolkozik valamin, ami még inkább pánikot kelt Robertben. Csak úgy kergetik egymást a fiú gondolatai…*
~ Most azon gondolkozik, hogyan mondja úgy, hogy kevésbé bánkódj meg. ~
~ Mindjárt elküld a fenébe, csak győzzed kivárni! ~
~ Hogy tehettél fel neki ilyen kérdést, te féleszű? ~
*Már kezd megijedni saját magától. Ezelőtt sosem volt példa rá, hogy magával vitatkozott volna. Persze ennek nyomós oka lehet az, hogy mindeddig csupán egyetlen egy olyan lánnyal találkozott, aki elvette az eszét. Lehetséges lenne, hogy hét év múlva, megtalálta volna a másodikat?
Hirtelenjében bukfencet vetett a gyomra. Tehát a történtek ellenére, a félreérhető mozdulatok és szavak mellett is, Jules igent mond!
Robert olyan széles mosolyt varázsolt az arcára, amekkorát csak képes volt. Még hogy megmentette az életét. Bármekkora túlzás is volt, azért csak kihúzta magát.*
- Azt hiszem, ezt ki is fogom használni.
*Ő is tesz egy hátráló lépést a folyosók irányába, és ettől egy kívülállónak úgy tűnhetett, mintha direkt a másiktól menekültek volna. És még az is lehet, hogy ez valóban úgy is van. Bármennyire is vonzó számára Jules, annyira nincs tapasztalata a lányok terén, hogy jobbnak látja inkább most visszavonulni, amikor még minimális veszteségek vannak csak az épelméjűségét alátámasztó tárgyakban. *
- Nos hát… akkor… gondolom majd úgy is összefutunk a klubhelységben.
*Sután intett egyet Julesnak, de azonnal meg is bánta tettét. Végül aztán egy mosollyal búcsúzott, hogy gyors eltűnjön a folyosó végén, és bevesse magát egy lovagi páncél mögé. Jó ideig fog gondolkozni a történteken…*

Jules

*Meglepetten tekintett Julesra. Tehát a lány amolyan éjjeli kalandor lehet. Ezt elég hasznos információnak tartja, sőt mi több, érdekesnek is. A mai világban inkább csak a kényes, szőke tini lányok élnek,vagy legalább is csak őket látni mindenfelé. Mintha a rendes, világi lányok eltűntek volna…
Jules könnyed mozdulattal, mondhatni „belibbent” a szűk folyosóra. Robert pár másodpercig habozott, aztán eltűnt a falikárpit mögött. A járatban azonnali sötétség támadt.*
- Hm… Majd elfelejtettem –vakon a füle mögé nyúlt, kezével kitapogatta a varázspálcáját, majd felemelte. Halk koppanás jelezte, hogy a pálca hegye elérte a plafont. – Lumos!
*A varázspálca végén apró lángocska jelent meg, mellyel Robert megvilágította a pókhálós falakat. Elgondolkozott rajta, vajon mit is szerethet Jules a szűk folyosókon. Mindenesetre elvigyorogta magát.
Kékes derengés villant, Jules is elmotyogott egy lumost. *
- Csak Hóborc ne jöjjön szembe velünk!
*Vigyorogta bele a sötétségbe és közben belegondolt, vajon mi is történne akkor, ha egyszer csak feltűnne a kopogószellem. Tudniillik Hóborc kedvenc elfoglaltsága volt a diákokon köszörülni nyelvét, ostoba versikéket farigcsálni, krétával dobálózni.*
- Ne haragudj!
*Szólt, miután már harmadszorra érintette meg Jules kezét. Szerencse, hogy sötét volt, és hogy Robert a lány mögött haladt, különben az arcát elöntő pír miatt szégyenkezhetett volna.*
- Nem hiszem, hogy nagy baj lenne. Sőt, inkább magad miatt kellene aggódnod, mert ahogy Madam Pomfreyt ismerem, benntart téged estig.
*A folyosó végtelen hosszúnak tűnt. Rövidebb út volt ugyan, de így is elég fárasztó volt végiggyalogolni rajta, amit a keskeny járat még tetéz is.
Hirtelen beleütközött az előtte haladóba. Nem győzött bocsánatot kérni Julestól, aki bizonyára azért állhatott meg, mert a titkos járat végét eltakaró másik falikárpit állta útját. Vakító fény áradt be a kis lyukba, és pillanatokon belül Robert már kint találta magát a Gyengélkedő felé vezető folyosón.*
- Nos… Azt hiszem, megérkeztünk.
*Mondta zavartan, közben pedig a faliszőnyeggel babrált. Tudta jól, hogy ha szeretne valamit Julestól a közeljövőben, akkor ahhoz a második lépést itt és most kell megtennie. Azért is nem mászott rá a sötét, kis folyosón…*
- Figyelj csak. Mit… mit szólnál hozzá, ha mondjuk… őőő, tehát, hogyha… Szóval lenne kedved velem jönni legközelebb Roxmortsba? Ez lesz az utolsó látogatás az évben, és…  Érdekelnének azok az érdekes történeteid, te Roxfort legnagyobb felfedezője!

Juliska Jules

*A pironkodásra egy mindaddiginál szélesebb mosollyal válaszolt. Arcizmai szinte akarata ellenére mozogtak. Felsegítette hát Julest minden egyes lépcsőfokon, közben pedig folytatta beszámolóját aurori elképzeléseiről, immár lejjebb véve a hangerejét.
Veszélyes… Szöget üt a fejében ez az egy szó: veszélyes. Vajon mit nevezünk veszélyesnek? Bizonyára Jules és Robert is más-más szemszögből vizsgálgatják ezt a szót. A fiú kíváncsi is rá, vajon a fiatal boszi milyen szintek alapján osztja be a világ dolgait, és hogy vajon mettől is terjed a veszélyes zóna?*
- Az aurorok dolga mindig is veszélyes volt – felelte közömbösen. – Ugyanakkor biztos érdekes is lesz.
*Továbbkíséri a lányt a Gyengélkedő felé. Kellemes elégedettség tölti el. Jules meglepődött lovagiasságán, ez pedig csak is pozitívum lehet a boszinál.
A lépcsőkben azért annyira Robert sem biztos. Hét év alatt még mindig nem tudta megjegyezni azt a bizonyos eltűnő lépcsőfokot, amit a rutinosabbak már emlékezetből átugrottak. *
- Majd egyszer megmutatok pár képet.
*Hagyta rá a lányra. Sosem tartotta magát akkora művésznek, hogy másoknak mutogassa alkotásait. Véleménye szerint nem is olyanok azok a képek, hogy mások nézegessék. Ráadásul minden festményét, vagy rajzát magának készíti. Valami belső érzés, vagy csak egy hirtelen elkapott ihlet. Legtöbb esetben csak Robert érti őket, vagy olyan, aki nagyon jól ismeri a fiút. Ilyen emberből pedig kevés van…*
- Ismerek egy rejtett utat, kicsit rövidít a Gyengélkedő felé.
*Szólalt meg hirtelen. Ujjával a folyosó végi falikárpitra mutatott, melyen egy hatalmas oroszlán díszelgett. *
- De csak ha nem félsz a szűk folyosóktól.
*Kacér vigyor, egy laza mozdulat, amellyel feltárja a keskeny útvonalat a falon, és egy intés, hogy hölgyeké az elsőbbség.*
- Nem is emlékszem már rá, ki is mutatta ezt az utat. De egyébként hasznos, ha nem akarod az embereket kerülgetni. Csak hát… Pech, ha szembe jönnek veled, mert ha egy kicsit is nagyobb darab az illető, akkor valakinek vissza kell fordulni.
*Mondta, miközben igyekezett kihasználni, hogy Jules nem tud hátrafordulni. Szemeivel teljesen végigpásztázta a lányt, tetőtől talpig. Egyetlen porcikát sem hagyott ki…*

Robertnek is feltűnt, hogy a kezdeti rosszullét, már a múlté, ráadásul már nincs is szükség mankót játszani, mindazonáltal képtelen ellépni Jules mellől. Legalább azt a távot had élvezze ki, amíg beérnek a kastélyba.
Jules kellemes illata szinte megbolondította, és körülbelül annyira beleszédült a pillanatba, mint a lány a pók mérgébe. Rámosolygott, majd felsegítette őt az emelkedő egy csúszós részén.*
- Ismerős érzés.
*Jó dolog különvonulni az emberektől néha-néha. Ezért is jó a festészet, ahol csak egy vászon van és a festő. Na meg persze a csodálatos természet, Robert esetében egy fúriafűz. Apropó, miért is fúriafűz? A válasz egyszerű: a folyosókat járva egyszer sem találkozott még fúriafűzt mintázó festménnyel, holott a kastélyból kitekintve, ott lengeti hatalmas ágait, vészjóslóan susogó hanggal kísérve.*
- Hát, remélem valóban sikerül feldobnom.
*A bökdösésre egy vigyorral felelt.
Zavarni kezdte az őt körüllengő mentolos cigaretta szaga. Jules bizonyára nem szívleli a dohányfüstöt. Hirtelenjében még el is szégyellte magát a függősége miatt.*
- Hogy… én?
*Váratlanul érte a nekiszegezett, mert éppen a füstszagból próbálta kiszűrni parfümje egyéb is gyenge illatát.*
- Öhm, nem… nem. Ez csak egy, hobbi.
*Mondta, ügyesen elhallgatva a valóságot, ami a pénz volt. Mindent a pénz irányít, még a varázsló világban is. Robert ugyanis egy biztos állásra, egy jól fizető munkahelyről álmodott. Olyanról, aminek keresetéből el lehet tartani egy családot is. A festészet nem ilyen…*
- Aurornak készülök.
*Mondja végül a meglepő információt. Valóban, Robert Wayne a Minisztérium szolgálatában kíván dolgozni, mégpedig a sötét varázslók ellen.*
- Egész jó vagyok SVK-ból,  Bájitaltanból meg Átváltoztatástanból, úgyhogy gondoltam, miért is ne lehetne megpróbálni?
*Az ösztönös bizonyítási vágyról nem is beszélt.*
- Felkísérlek a Gyengélkedőig azért.
*Közben megérkeztek a kastély nagykapujához, amit Robert készségesen kitárt Jules előtt. A kastély folyosói kihaltak voltak, hajnal hétkor nem is várna mást az ember.*

/Folytatás a Gyengélkedőn?/

- Rendben van.
*Bólintott rá a névre. Egy futó mosolyt eresztett udvariasságból. Elég érdekes, becézett formáció a Mitchi. Biztos a srác szülei hívják úgy odahaza, vagy a nagyszülők, akikre ez még inkább jellemző. Robert egyik régi, általános iskolai barátját, aki a nagyszüleivel élt, hívták mindig Rencsynek. Mindig is jó volt ugratni őt…*
- Igen, az vagyok.
*Felelte. Sosem büszkélkedett igazán hetedéves rangjával, holott nagyon is jól esett neki, belépni a klubhelyiségbe, és átgázolni egy csapat alsóéves között, akik érdeklődve figyelik minden lépését, hátha valami fantasztikus dolgot fog művelni. Persze manapság tényleg nagyon ritka az ilyesmi. A pimaszság, és a tiszteletlenség nem csak a tanárok felé éleződött ki, hanem már közöttük, diákok között is.
Mindazon felül, hogy olykor-olykor tisztelet övezte a hetedéveseket, Robert nem nagyon szeretett az lenni. Minden tanórán emlékeztették őket a közelgő, nagyon fontos vizsgáikra, és a nagybetűs élet vészes közeledésére. Mindez keserűséggel töltötte el őt. Mugli születésű létére, a Roxfort volt a varázslatosság egyetlen színtere. Kötődött hozzá, szerette. A sok szép emlék, a tudat, hogy hét éve koptatta a padot, hogy már egész kicsiként is elbűvölték a szeszélyes lépcsők, meg a mozgó fali festmények. Egyszóval, Robert nem nagyon akart elmenni a Varázslóképzőből. Mivel ez lehetetlen volt, ezért ideje nagy részét nosztalgiázással, és az iskola körbejárásával töltötte.
Eközben elszívta cigijét is, és mint aki jól végezte dolgát, lazán elhajítja a leégett csikket. Átrepülve a mosdóhelységet egyenesen a WC-csészében landol. Mitch szóvá is teszi a remeknek mondható dobást.*
- Kösz.
*Felelte egykedvűen a hugrabugos. Figyelmét valami más kötötte le, mégpedig a kártya. Elég abszurd helyzet alakul ki. Maga a férfi-WC elég érdekes találkozóhely, de az, hogy hirtelenjében egy füstös, kis kaszinóvá alakul, pláne furcsává teszi.
Robert helyet foglal az általa odavarázsolt puffon. A bútordarab kicsit szakadozott volt itt-ott, ezenfelül ki is fakult már, ráadásul az, amelyiken Rob foglalt helyet, még billegett is. Mindez annak volt köszönhető, hogy ő még nem képes olyan nagyszerű karosszékeket elővarázsolni a semmiből, mint például Dumbledore. De azért figyelemre méltóak már a puffok is. A kisasztalnak már nincsenek különösebb hibái. Kicsit megkopott az is, de egy belevésett néven kívül semmi baja.
Kevergetni kezdte a paklit. Eszébe sem jutott, hogy csaljon. Olyan szinten nem tudta érdekelni a játék, és el tudta viselni, ha veszít. Azonban elhatározta, hogy ő is rajta tartja a szemét a másikon. Mitchnek sokkal inkább lehetett jellemzője a szabálytalan játék, lévén a ravaszok házába osztották be. Angyalarca pedig sokakat megtévesztett, Robertet annyira nem.
Előhúzott két szál cigarettát és a csokibékára dobta. Furcsán festett. Mondhatni két generáció „édessége”. Hirtelenjében festhetnékje támadt, ráadásul ezzel a címmel, de aztán eszébe jutott hol is van és gyors visszarántotta magát a jelenbe.*
- Ez igazán kedves tőled.
*Válaszolt „orvosának”.
A rongyos, kis kártyapakli végül elkészül. Bár nagy valószínűséggel nem is kellett volna megkeverni, elvégre Robert annyit kevergeti szabadidejében, hogy majdnem elszakadtak már.
Végezetül leteszi az asztal szélére, és pálcája egy intésével kettőt Mitchnek, kettőt pedig magának oszt.*
 

Afton

*Véleménye szerint nem lehet túl nehéz mugli munkát végezni. Elég egy kis varázslat és a dolgok hirtelenjében felgyorsulnak, könnyebbé válnak. Például a papírmunka. A mugli főnöknek pedig nem is kellene tudnia a turpisságról. Konkrétan örülhet neki, hogy a munkaerő jobb és jobb lesz. Aztán ha gyanússá válik…
Megrázta a fejét. A folytatás már nem Roberthez méltó. Ő sosem bántana egy ártatlan muglit varázslattal. Volt már rá példa, hogy összetűzésbe keveredett párral, de odáig sosem fajultak a dolgok, hogy varázslatra lett volna szükség.
Mindenesetre a mugli világról is meg van a saját véleménye, elvégre 11 évig abban élt, ismeri már többé-kevésbé. Hiába mondják a szentimentális muglivédők, hogy nem szabad bántani őket, hogy alá kell vetni magunkat az akaratuknak, valójában ők is ugyanolyan körmönfontak, mint a varázslók. Ha tehetnék, vissza is élnének hatalmukkal…
Nem arról van szó, hogy Rob hasonló nézeteket vallana, mint a halálfalók. Nem… A fiú mindenképp védelmezné a varázstalanokat, csupán nem szereti, ha átbillennek a hippogriff túlsó oldalára.
Hosszú mélázásából Afton hangja zökkenti ki.
Bizonyára a griffendéles nem tartozik a szerencsésebb emberek közé. Nem ismeri túlzottan, de a beszélgetésükből azt vette ki, hogy a legtöbb dolog összetörhet beszélgetőpartnere kezében.*
- És még is mit tanítanál?
*Kérdezte. Nagyon jól tudta, hogy az elemi iskolák nem adnak elég tudást ahhoz, hogy mugli tantárgyakat lehessen tanítani. Persze Afton boszorkány létére könnyedén hozzájuthatna a megfelelő tudáshoz, Robert még is úgy vélte, hogy a lány rendes úton sajátítaná el mondjuk a matematikát.*
- És akkor előtte elvégeznél egy mugli iskolát is?
*Hét év varázssuli után, furcsa lehet rendes iskolába járni. Mozgó, forgó, szesélyes lépcsők után, egyszerű lépcsőkön sétálgatni… Robertnek azonban leginkább a festmények és a fényképek izgő-mozgó világa hiányozna.
Valóban nagyon meleg volt már. Rob ránézett az órájára. Bő háromnegyed órát töltött Afton társaságában, s közben szépen ropogósra is sült. Azonban a további beszélgetést el kellett utasítania…*
- Sajnálom, de mennem kell. Elrepült az idő, és már… már várnak.
*Ujjait kihúzta a szökőkút hűs vizéből. A forró, nyári napon szinte másodpercek alatt megszáradtak, és a fiú érezni vélte, ahogyan a vízcseppek elpárolognak bőréről.*
- Majd összefutunk biztosan. Jövőre pedig már tisztán fogom látni, hogy milyen is a nagybetűs élet. Ha bármikor beszélgetni vágysz, csak szólj.
*Azzal intett a lánynak, hátat fordított és elindult a kapu felé. Útközben azonban eszébe jutott valami, így hát megfordult.*
- Ja, és ajánlom, hogy sokat énekelj! Ilyen szép, tiszta hangnak kár lenne veszendőbe mennie.
*Rámosolygott Aftonra, aztán eltűnt a kapu mögött.*

*Lopva Julesra pillant. Eszébe jut, hogy eleddig még sosem szentelt nagyobb figyelmet a lánynak. Párszor összefutott vele a kastélyban, néha látta őt a klubhelyiségben, vagy a nagyteremben, de ennyi.  Most azonban, hogy beszélt is vele (ha nem is olyan sokat), már véleményt is alkotott.
Tetszik neki a lány. Az őszinteség, és a természetesség csak úgy árad belőle. Nem tudhatja biztosra, de eddig úgy vette le, hogy nem az a tipikus plázacica-típus.
Reflex-szerűen elkapja Jules kezét és rámosolyog a boszira.*
- Jó erős mérge lehetett annak a póknak.
*Morfondírozik tovább a rejtélyes nyolclábún. Figyelmesen hallgatja ugyan Jules mondatait, azonban egy részre kimondottan nagy figyelmet szentel: „mugli születésű vagyok”.
Megszemléli ismét a boszi tenyerét. Az vörös és duzzadt továbbra is, de már cseppet sem annyira, mint volt. Robert álláspontja akkor sem változott.*
- Szebb a heg, de azért nézessük meg. Ki tudja mit fecskendezett beléd az az ízeltlábú.
*Elhaladnak egy nagyobb szikla mellett, és közben emelkedni kezd az útjuk. A Fúriafűz már messze mögöttük van. A Nap is kezdi már áttörni a felhők alkotta falat, és a kezdeti narancssárgás árnyalat már inkább arannyá változik. Hamarosan a hajnalból reggel lesz…
Újból Julesra sandít, csak hogy ellenőrizze, még mindig mellette halad-e. Nagyon úgy tűnik, hogy a szédülés alábbhagyott, de Robertnek nincs kedve ezt közölni a lánnyal, nehogy a végén kettéváljanak útjaik. Most minden, olyan jó…*
- Azt az öreg fúriafűzt festettem. Tudod, valamikor régen, talán két éve, már nem is emlékszem… Szóval, készítettem egy rajzot róla. Aztán valamelyik nap belenyúltam a ládámba és kezembe akadt. Úgy döntöttem, hogy a hajnal lenne a legmegfelelőbb az árnyalatok kialakításához…
*Belegondolt, vajon hány elfeledett rajza heverhet még ládája legalján? Vagy ha nem is rajz, akkor kotta, vagy egyszerű papír fecnik, varázslatokról, vagy valami bájital receptjéről. Nagyjából ilyesmik lehetnek iskolai ládája fenekén.*
- Az addig oké, hogy én miért voltam kint ilyen korán, de te neked mi okod lehetett rá? Úgy tudom, hogy szombatonként aludni szokás.
*Bizonyára nagyot is fog nézni Madam Pomfrey, amikor majd bekopognak hozzá. Az is lehet, hogy ők ébresztik majd fel a javasasszonyt, és ettől a gondolattól Robertnek kicsit bűntudata támadt. Úgy hajnali hat óra lehetett, ami nem éppen egy beszélgetős időpont egy iskolában.
Az alvás gondolatától is ásítania kell. Szabad kezével megvakargatja álmos szemeit, csak hogy kicsit kirázza belőlük a fáradságot. Na persze, Jules akciója után az ember elvárná, hogy éber legyen… Ha másért nem is, hát a lány miatt.*