 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3
|
|
1
|
Időn kívüli játékok / SAMHAIN / Re: A Weasley Varázsvicc Vállalat sátra
|
Dátum: 2011. 11. 07. - 11:07:44
|
Fred „felülmúlhatatlan” Weasley • • • • Csillogó szemem lelkesen jártatom a Weasley fivéreken, ahogyan felváltva beszélnek, ráadásul úgy, hogy egyikük sem tér el a témától, és úgy tűnik, mindketten tudják, miről regél épp a másik. Mintha egymás fejébe látnának, és ez nagyon szuper! Próbálom ellesni taktikájukat, hogy később Dylannel mi is kipróbáljuk. Igaz, már számtalanszor kíséreltük meg a dolgot, ám valahogy mindig máshol lyukadtunk ki, mint a másik, és ez kissé idegesítő volt, úgy mondjuk kétórányi kísérletezést követően. Naná, hogy csak úgy csüngök minden egyes szavukon.
Annyira szuperek!
- Nem… - nem gondoltam. – mondanám, ám rögtön belém is fojtják a szót, úgy pörög a nyelvük, hogy csak na, még bólogatni is alig van időm. Hűűűű!
Kicsit összehúzom szemeim, ahogyan a kiválasztott utamról beszélnek. Igazából hiába szeretem őket annyira, és hiába hiszek el nekik – majdnem – mindent, amit mondanak, őszintén kétlem, hogy az én utam a sikeremhez éppen azzal kezdődne, hogy manójelmezben árulom iskolatársaimnak a Weasley termékeket. Ez az ő sikerükhöz vezetne, nem az enyémhez. Más kérdés.
Hű a annyát! Egy totálúj terméket adnak nekem méghozzá teljesen ingyen. Apám!
- Köszönöm! – hálálkodok nekik, hol egyikre, hol másikra pillantva, és elveszem a nyújtott dobozt, úgy markolom parányi ujjaim között, mintha az életem szállítanám egy… dobozba zárva. Mondjuk azért vicces hasonlat. Mindegy. Sosem akartam költő lenni.
- Még egyszer köszi, és sziasztok! – fordulok még félig hátra, intek is, ha idefigyelnek, majd a pultnál kibújva kilépek az utcára, tekintetem végigjáratom a bódé előtt nyüzsgő tengernyi embertömegen, s miután sikerül megállapítanom, hogy Dylannek se hamva se színe, futni kezdek, mint egy félőrült óriás, egyenesen a tetováló szalon felé. Köszönöm a játékot!  |
|
|
|
|
2
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A pálya
|
Dátum: 2011. 09. 10. - 18:55:49
|
Cartmen • • • • - Jólvan, de előbb még intézzük el magunkat… vagyis… – nézek furcsán rajtunk körül, szemeim ugyebár forognak nyomorult kis keretükben, miközben szám sarka is feljebb húzódik, ahogy mosolyom szép lassan elfoglalja bérelt helyét, a felsőbb éves lányok által úgy kedvelt szeplőim alatt. - … inkább intézzük vissza, magunkat. – javítom ki előbb szándékosan elbaltázott szóképem, miközben jobb lábammal egy apró kavicsot rúgok pár ücsörgő csaj felé. Még mindig jobb, mintha óvodás módon, bottal kergetném őket, meg a hajukat húzgálnám. Vagy nem?
Kezeim zsebembe süllyesztem, és félig oldalra hajolva, megvakarom hátsóm, csak jó látványosan, had legyen mit panorámázniuk a hátsóknak is, az sosem árt, hátha feldobom a napjukat, vagy valami… hiszen ezért élek, az egész életem igazándiból tök mókás, és komolytalan. Úgy gondolom, a komolyság a felnőttek dolga, és amíg nem növök fel, addig remélem nagy ívben el is kerül ez a fásultságtól bűzlő fogalom, mert köszönöm szépen, de szerintem én felnőttkoromban sem fogok kérni belőle. De komolyan… vagyis ne. Na! Nem igaz, hogy nem tudom kifejezni magam a „k” betűs fogalom nélkül. Ne mááááár! Nem. Nem. Nem!!
Menet közben tekintetem elidőzik pár részleten, de egyik sem marad meg, ahhoz túlságosan gondolataimba süllyedek, melyekből – hál istennek, a végén talán még komolynak tűntem volna – a végén Eric zökkent ki. Hát, azért egy gondolatbeli köszi jár neki. Nem sok, de mégis több, mint amit remélhetne.
Erőltetettnek tűnő mosolyom nem csak erőltetettnek tűnik, hanem az is. Kicsit bepunnyadtam, így valahogy fel kéne ráznom magam. Na meg a társaságot is, mert ez így nem mehet tovább. Nem bizony!
- Remek. – kerülnek elő az apró tenyerek a talárból, s csapom össze őket játékosan. – Akkor győzzön a gyorsabb! – s azzal a levegővétellel lélekvesztve szaladni kezdek a kastély felé, mintha misem történt volna, mintha nem az imént fújkáltuk volna tele a lelátók falait, s mintha nem lennék, csupa szín, mintha nem egy újabb zsiványságra készülnénk, ahogyan az tőlünk elvárható, s mintha nem félnék. Igen. Saját jövőm, veszélyesen közelgő szörnyét hagytam magam mögött. Csak egy a baj.
Itt van a sarkamban. Érzem. ~ Köszönöm a játékot! ~ |
|
|
|
|
3
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A pálya
|
Dátum: 2011. 08. 29. - 17:46:13
|
Cartmen • • • • - Anyáááááááááás, téényleg! – csapom keményen vállba Ericet, és arcomon a mosoly elképzelhetetlenül megnyúlik, hiszen ez megoldás minden problémánkra. Hogy hogy nem jutott eszembe! Pont nekem, aki legtöbb idejét muglik között töltötte, sőt, a legtöbb haverja mugli, vagy sárvérű!? Na mindegy, sosem én voltam az eszes a csapatban, így nem is rágom magam túl sokat emiatt, egyrészt mert nem éri meg, másrészt, mert letojom, jó magasról, s inkább követem egyik életfilozófiám, a sok közül, vagyis lesz ami lesz. Ne foglalkozzunk a jövővel, mert az majd foglalkozik magával. ’Asszem.
- Öhm… ami azt illeti, a Mirolos, de ha már így kérdezted, akkor felőlem jöhetsz a medvecsapdához is, bár az a terv még kicsit…
- Hiányos. – fejezi be helyettem Dylan a mondatot, roppant bölcsen megelőzve, hogy valami illetlenség csússzon ki aprócska ajkaim közül. Egy hálás pillantással el is intézem ezt az egészet, s lépteim gyorsabbra veszem, ahogyan egyre közelebb érünk a kastélyhoz.
- De ez még mindegy is. – vonom meg vékony vállaim, és kezeim talárom zsebébe akasztom. – Ha már kitaláltad a megoldást a festék-kérdésre, akkor mi most elmegyünk, és lopunk egy kis hígítót Frics szobájából. – közlöm vele tök nyugodtan, ahogy kikerülök egy csapat Mardekáros barmot, akik kikerekedett szemekkel bámulják furcsa hármasunkat, páran még nevetnek is, de engem ez mióta is érdekel?
- Van kedved velünk jönni? – teszem fel a kérdést, s kíváncsian rebegtetem felé szempilláim. Elkelhet a segítség, hisz ketten Frics ellen talán nem alkotnánk valami erős csapatot. Nem azt mondom, hogy alulmaradnánk, mert hát ez azért elég nevetséges gondolat, de hárman hatékonyabban dolgozunk, ha azt nézzük, hogy több szem többet lát, meg ilyenek. |
|
|
|
|
4
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A pálya
|
Dátum: 2011. 08. 17. - 18:18:43
|
Cartmen • • • • Eric kérdését hallván, csak magamra néztem, és a vigyor letűnt arcom minden szegletéből. Hujaj, ha így sétálunk be a kastélyba, akár neontáblás feliratokat is vihetnénk magunkkal, hogy: „Nézzétek, mi barmoltuk össze a lelátókat!” Barátomra tekintek, azzal a kérdő tekintetemmel, meg a „nagy bajban vagyunk” érzésemmel. Mindegy, végülis ha nem tud bűbájt mondani, akkor majd valahogy.. izé, hát kimagyarázzuk. Meg reménykedünk sorsunk jószívűségében, hogy ne fussunk össze senki olyannal, aztán meg áldhatjuk a jóistent, utána már tényleg mindegy lesz. Valahogy viszont le kéne vakarni… hiszen mi nem tudunk bőrt váltani, mint a kígyók. Milyen könnyű is lenne. Tudjátok, mikor fürdenék én minden nap!
- Sajnos nem. – motyogja maga elé Dylan, kissé elmerülve kiszekusza gondolatai homályos tengerének alján.
Na, mindegy. majdcsak lesz valami, hisz olyan még egyszer sem volt, hogy ne lenne. Jön még nyárra tavasz, meg a satöbbi, hasonló bölcsesség, melyet ilyenkor szoktak mondogatni, megjegyzem, szerintem tök feleslegesen. Aprót rántok vékony vállamon, és megindulok. Ezzel nem tekintem elintézettnek a problémát, csupán elkerülendőnek. Tényleg… mi lenne, ha úgy tennénk, mintha minden rendben lenne. Besasszézunk a kastélyba, és úgy csinálunk, mintha ugyanolyan szépek – nem pedig sokkal szebbek – lennénk, mint úgy általában. Igen. Ez a helyes megoldás.
- Hmm… - simítok végig nem létező szakállam odaképzelten létezett helyén, és úgy teszek, mint aki megfontolja az ügyet, s nagy lassan megszüli a döntést. Mintha valóban nehezemre esne bármi is, amit jelenleg csinálok.
- Megfontolandó, megfontolandó. – varázsolok apró mosolyt arcomra, és beleélve magam a dolgokba, folytatom. – Bevallom, az én álmaim között is szerepel… hiszen milyen szép trófea lenne. – nem is kicsi elismeréssel, hiszen ki merészelne Mr. Mirol ajtajára bármit is firkálni, vagy az említett tárggyal bármi vicceset is tenni? Mi lennénk a Griffendéles ellenállók büszkeségei. Igazi… izék… ööö… Pókemberek lennénk, a szerencsétlen emberek lakta városban. És megkeresném az én Mary Jane-em. Hűűű…
- Pénteken elintézhetnénk. – mondom unottan, mintha mindennapi eset lenne, ez nyilván azért fontos, hogy a fiú lássa, tapasztaltak vagyunk mi a bajkeverésben, igazi Vízli utódok.
- A péntek nem jó. – szól közbe Dylan, mire kérdőn nézek rá.
- Miért?
- Pénteken a medvecsapdával… - folytatja, de gyorsan befejezi, elvégre az a projekt titkos. Szigorúan titkos!
- Jójójó. – intem le, hevesen bólogatva. Tekintetem a felhőkre függesztem – hiszen időközben kiértünk a finom gyepre – és képzeletbeli naptárom lesem. – Akkor csak a szombat maradt. – sóhajtok lemondón, mintha bármiről is le kéne mondanom, na de fő a színpadiasság.
- Te benne vagy a buliban Eric? – kérdem tőle, elvégre ő az ötletgazda. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A pálya
|
Dátum: 2011. 07. 29. - 12:24:17
|
Cartmen • • • • - Okézsoké. – csaptam össze tenyreim, majd egy lábon megpördülve, teljes fordulatott vettem. Ekkor figyeltem csak meg igazán, mit is alkottunk. A falfirkálmányok atom jók lettek, ennél jobbat Vulkanov sem csináltathatott volna, ha úgy dönt, kifesteti a placcot, ami viszont nem túl jó hír, hogy a fűre is jutott, jócskán, így helyenként pink, helyenként kék, vagy éppen más színű a mindeddig pompás zöldben díszelgő gyep. Na, mindegy, a nagyobbak tutira tudnak valami kemény bűbájt, amivel visszacsinálhatják ezt az egészet. Ahogyan Eric mondta, ez már nem a mi dolgunk.
Ja, és mellesleg azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy úgy nézek ki, mint aki festékben mártózott tiszta víz helyett, úgyhogy ezt még valahogy ki kéne javítani. Hiszen nem mászhatok be így a Roxfortba. Csupa színesen, holott eddig csak három színem volt, a sima testszínem, na meg a piros-arany, hőn szeretett oroszlános házunk színei, melyeket szinte éjjel, meg nappal magunkon kellett viselünk, mintegy megkülönböztetve magunkat az undok zöld-ezüstektől, vagy a másik kettőtől.
- Szép munka, emberek. – paskolom meg Eric, majd Dylan vállát, és vidáman vigyorgok. Ha ezt meglátják… huhúú… talán ha még ránk is tudnák bizonyítani! Év végéig büntetőmunkára járhatnánk, vagy tököm tudja, milyen szörnyűségekkel kínoznának. Talán aktákat kéne rendezgeti Frics végtelen fiókjában, ami diákokat zabál vacsira. Tudom.
A táskámhoz baktatok, és a körülötte szétszórt festékes tubusokat gyorsan belehajigálom, míg Dylan összehajtogatja a pergameneket, és saját tatyójába gyömöszöli őket. Egy nosztalgikus pillantással búcsúzok szegény papírdaraboktól,melyek ma éjjel a Griffendél klubhelyiségében végleg búcsút mondanak mostani formájuknak. A bizonyítékokat meg kel semmisíteni. Nem jöhetnek rá a merénylők kilétére. Ez így biztonságos, legalábbis nekünk. Akit majd gyanúsítanak, az meg így járt. És hogy mi lesz a festékkel? Bedugjuk Dylan ágya alá. Nála úgysem keresné senki, hiszen ő jó gyerek. Nem olyan, mint én, belőle sok mindent nem néznének ám ki. Ajh… milyen kár, hogy én viszem a rosszba.
A fenéket kár…
- Mehetünk. – nézek körbe a piszkos arcokon. Elővigyázatosan hátra fordulok, és megkeresem szememmel az égi gyilkost, csúnyán nézek, majd a srácok felé fordulva elmosolyodok. – Itt végeztünk. Mit gondolsz Dylan, holnap hol kéne hasonlóan művészkednünk?
- Szerintem…
- És te Eric? Mit gondolsz? – lépek közéjük, kezeimmel vállukra tehénkedve, csínytevő mosolyom elővéve. Nem hagytam Dylannek befejezni a mondatot, mert olyat mondott volna, amilyet nem szabadott volna. Hogy szerinte holnap nem kéne semmi rosszat csinálni. Túl jól ismerem, láttam az arcán, hogy kicsit kifáradt. Talán beteg. nem tudom, de úgy tűnik, nem igazán élvezi a rosszaságokat. Na, majd keresek pár macskát. Tudom, hogy szereti őket rugdosni. |
|
|
|
|
8
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A pálya
|
Dátum: 2011. 07. 20. - 14:19:21
|
Cartmen • • • • - Ááááááá… melyik állat ez? – kiáltozok dühösen, mégis félig meddig kacagva a szituáción. Szemeim most már ki merem nyitni, a festékroham elállt. Jé, hiszen ez Eric!
- Mikor másztál alám? – kérdezem tőle meglepetten, kicsit arcába bújtatva kérdő tekintetem. Hiszen biztos vagyok benne, hogy eddig nem volt itt. Majdcsak észreveszem már, ha valakire rázuhanok. – Harmincöt. Tudod, roxforti koszt.– dörzsölöm meg jókedvűen hasam, közben zavartalanul üldögélek rajta. Hallom Dylan jóízű kacagását, de nem igazán foglalkozok vele. Magammal viszont már jobban.
Miután végignézek ruhámon, sőt, egész lényemen, látom a színek furcsa, sőt, egészen durva kombinációját, össze meg vissza felfújva magamra. Na, ez totáltutibiztos, hogy nem én voltam. Haragosan nézek az alattam fekvőre, majd elnevetem magam, és Dylanbe kapaszkodva, aki már időközben ideért, felállok. Jobbomat nyújtom a ledózerolt háztársamnak, s még mindig vigyorogva, minden erőmet és lendületem beleadva (ahogy a muglik mondják, én egy igazi izompalacsinta vagyok) felrántom magunk mellé.
- Ne izguljatok, jól vagyok. – szusszantok, és villantok egy csibészes mosolyt a srácoknak. Igazándiból kicsit még fáj a hasam, de ha úgy vesszük, nem estem nagyot, Eric felfogott, azt meg, hogy ő megsebesült-e, vagy sem, nem tudom. Bizonyára majd kiált, ha valami probléma van. Annyira nehéz mégsem lehettem.
- Na és most. – dörzsölöm össze tenyereim. – Vesszen az az átkozott gurkó. – pálcát rántok, s barátomra sandítok. Kérem a megfelelő átkot. – Dylan. – szólalok meg, csak, hogy tudja, éppen rá várok. Néha nem árt egy kis emlékeztetés.
- Ja, igen. – kapja össze magát, és agyalni kezd. – Petrificus Totalus. – húúú, és erre nem is gondoltam. Tök király, majd a sószóró átokkal levadásszuk a nyomorultat. Megtanulja, hogy nálunk van az ész… meg a só.
Lencséimmel becélzom a repkedő kviddicskelléket. Vagyis inkább csak próbálom, mert hát megállás nélkül repül. Ezek nem fáradnak ki egy idő után? Igazán leszállhatna inni, vagy valami…
- Petrificum Totalius! – kiáltom, mire a pálca megremeg, és egy bűbájt lő ki magából, ami visszapattan a lelátó faláról, és egy foltban csúnyán kiégeti a füvet. – Hopszi. – húzom össze magam, majd a többiekre nézek. Asszem én inkább befejezem a bájolást, mind jobban járunk. |
|
|
|
|
9
|
Múlt / Északi szárny / Re: Üvegházak és a kert
|
Dátum: 2011. 07. 14. - 13:32:46
|
gyógynövénytan
_________________________ - Hééééé, Dylan! – integetek barátomnak a folyosón. Elment nagydolgozni, és azt hitte leléphet előlem? Pont gyógynövénytan előtt, mikor állítólag új tanárt kaptunk? Mi van ha egy pszichopata? Nem engedhet egyedül oda, pláne, hogy neki is ugyanúgy órája lesz, mint nekem, körülbelül… ööö… tíz perc múlva!? És még a hatodikon vagyunk!
- Jövök mááár! – kiált vissza, majd még egyszer eltűnik a fal mögött, s a táskájával vállán szaladni kezd felém. Én közben vidáman kotorászok talárom zsebében, egy használható penna után kutatva.
- Gyógynövénytanunk lesz, úgyhogy jó lenne, ha haladnál. – mondom neki, immár normál hangerőn, kicsit nyögdécselve, mert menet közben félig lehajolok, hogy a talár kibővített zsebének aljára is leérjek. Az egyik hatodéves srác csinálta nekem… persze fizettem neki. Aztán jöttem csak rá, hogy az a flúgos bűbájtan tanár simán, és ingyen megtette volna, ráadásul ő még sokkalta szuperebb is, mint Rob, aki csak E volt évvégén. Talán egy egész szoba is elfért volna a zsebemben!
- Új tanár? – kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva ügyködésem. Egy különös könyvbe bújva lépkedett mellettem.
- Azt mondják… - a hír tegnap reggel reppent fel a nagyteremben. Állítólag valami régebbi diák, aki nemrég visszatért a Roxfortba, és a lányok szerint elég dögös. Hááát… én nem tudom, de ez a része nem is igazán érdekel.
- Aha. – dünnyögte könyve mögül.
- Mit olvasol? – kérdeztem, s ha már lentebb voltam, próbáltam alulról meglesni a borítóját, de nem jártam sikerrel, viszont találtam egy maréknyi földet, biztosan még a múltkori gyógynövénytanról hozhattam. Csak tudnám, akkor még mire kellett…
- Könyvet. – hangzott a borzasztó elmés válasz.
- Hűha. Nem mondod. Ez téééényleg érdekes.
- Jól van. – összecsukta, majd elrakta a könyvet. – Most már figyelek. – nézett rám kíváncsian.
- Gyógynövénytan?– suttogtam halkan, kérdő tekintettel. Tudtam, hogy eddig egy szavamat se nagyon fogta fel. Utáltam, amikor ilyen… amikor nem figyel rám. Hát ilyen a jó barátság!? Nem hogy örülne, hogy hoztam neki autogramot a Weasley ikrektől. Tudom, már több mint egy hónapja volt, de ezzel legalább meg tudom zsarolni.
Dylan az órájára néztem, s én is kíváncsian ágaskodtam, közben pedig táskám szíját markoltam. Próbáltam meglesni a mutatókat, de nem találtam el a megfelelő szöget, így nem láttam. Rám nézett, szemei elkerekedtek, majd bólintott, s futni kezdtünk a folyosón.
Hangosan lihegtem, mikor a hármas számú üvegházhoz értünk, s kezeim az üvegre tapadtak. Pár másodpercig, sőt, talán egy percig is támaszkodtam ott, mire barátom beért. Mindig is gyorsabban futottam nála, de ez most lényegtelen volt. Mikor láttam, hogy minden rendben, benyitottam, és egyből megpillantottam azt a bizonyos új tanárt. Kár, hogy nem értünk be előtte, csinálhattunk volna neki pár kis csapdát, elvégre az új tanerőket illően üdvözölni kell, de majd máskor. Ha csúnyán viselkedik.
- Jó napot! – köszöntünk egyszerre, leakasztottuk kabátunkat, és elfoglaltunk két széket. Táskámból kivettem egy pergament, majd valamelyik zsebében kerestem egy pennát is. Tintát majd kérek Dylantől, neki mindig van.
Tekintetem egy darabig a férfin jártatom, majd összemosolygok barátommal. Állat! Tökre azokra a deszkás fiúkra emlékeztet, akik mindig próbálták nekünk megmondani, mit csináljunk. Kicsit még mocorgok a széken, miközben többen is érkeznek az órára. Ritka az ilyen összevont óra, de én egészen bírom. Legalább ismerkedhetünk egy kicsit… Átázott a cipőm. Ezért nem bírom én a telet. Meg azért, mert a hóban nem lehet deszkázni.
Mikor megszólal, odafigyelek a férfira. Nevét hallván biztos vagyok benne, hogy nem fogom könnyen megjegyezni, csak úgy, mint a bűbájtan tanáréval is meggyűlik a bajom. Néha beszúrok egy-egy bólintást, de egyébként nem szólalok meg.
Aztán jegyzetelni kell. Mindenki pennát ragad, s amit a professzor mond, azt írjuk. Vagyis én nem igazán, csak néhány szót firkantok fel barátomtól csórt tintával. Elég lassan írok, s ilyenkor csak szavakat szoktam felírni, később pedig majd elkérem Dylan jegyzeteit, melyek egytől egyig hiánytalanok. Nem azért nem írok, mert nem érdekel, mert a gyógynövénytan végül is nem rossz. Tök király az a sok harapós, meg hadonászó növény. Meglepő, de ez érdekel. Verheti a mellét, mert ilyet sem sokat gondolok.
A táblára nézek, hogy megnézzem a Febri-bigyót, ami egy szívlevelű növény igazándiból. A z érett levelek színe sötétebb. Amikor végez a mondandójával, és hátra vezet minket, csendesen követem. Megállunk a nö9vények mellett, és érdeklődve figyelem, ahogyan leválaszt egy levelet. Csak meg ne sértsük, csak meg ne sértsük…
- Naaaa. – csapom össze tenyereim, mikor a tanár már hallótávolságon kívülre esett. Nem beszélek hangosan, nem akarom, hogy már az első órán büntetés legyen, pláne, hogy egészen szimpatikus a prof. – Dolgozzunk. – nézek végig a díszes, dísztelen társaságon, és angyali mosollyal arcomon lépek közelebb az asztal szélén lévő növényhez. Egy darabig csak nézegetem, majd két ujjal megvizsgálok egy levelet. Puha. Ööö…
- Ugye a puhák maradnak?- hajolok Dylan felé, aki mint mindig, természetesen most is velem dolgozik, ez nem kérdés. Igaz, arról nem volt szó, hogy csoportokban dolgozzunk, de nekünk ezt nem kell mondani. Egyedül nem csinálok semmit!
- Igen. Amelyik érdes, vagy kissé keményebb, azt kell leszedni, de vigyázz, mert könnyen megsértheted a növényt. – ad választ barátom, mire egy hatalmasat bólintok, és egy ránézésre érett levélhez nyúlok, ami valóban másabb tapintású, mint az előző. Megfogom és finoman lehúzom, az pedig leválik, s úgy tűnik, kész is vagyunk. Mármint ez csak egy, de na.
A következő percekben Dylannel elkülönülve a többiektől, dolgozunk, és az óra végére összesen hét Febri-izét tisztítunk meg az érett levelektől, melyeket egy kis tányérba gyűjtöttünk össze, ami így most úgy néz ki, mintha Valentin napi üdvözlőlapokat tettünk volna bele.
Dylan virágaira nézek, és látom, hogy azok szebbek, mint az enyémek. Hát igen, nem lehet mindenki zseni. Volt, hogy megpróbáltam egy-egy éretlenebb levelet leszakítani, de nem igazán engedte, így nem is nagyon próbálkoztam vele, mert féltem, hogy mi lesz, ha megsérül a növény. |
|
|
|
|
10
|
Időn kívüli játékok / SAMHAIN / Re: A Weasley Varázsvicc Vállalat sátra
|
Dátum: 2011. 07. 06. - 14:04:01
|
Fred „felülmúlhatatlan” Weasley • • • • - Nyugodtan. – nyugtázom tegezési szándékukat. Hát hogy a fenébe ne nyugtáznám. Szent Trollok! Hiszen ők Fred meg George Weasley! Úgy hívnak, ahogy csak akarnak! Aztán kezük vállaimhoz érnek. Hűűűű… szemeim hirtelen csillogni kezdenek, persze csak képletesen, de akkor is. HOZZÁM ÉRTEK!! Soha többet nem fürdök. És ezt a ruhát sem fogja kimosni senki. Ezt garantálom. Ez most már egy ereklye.
Történetüket figyelmesen hallgatom. Minden szavukat jól magamba szívok, hogy aztán hitelesen elmesélhessem Dylannek az egészet, mert hát nem kérdés, mindenről tudnia kell. Tényleg… hol késik már az a gyerek? Talán az egész testét betetkózzák? Hűű, de király lenne! Vajon Fredéket érdekelné a tetkóm?
Egy székre tolnak, és kicsit filmbe illő jelenet, ahogyan előttem mászkálnak, de tetszik. Igazándiból most mindent tudok értékelni, hiszen itt vannak ők! A példaképeim! Egész életemben erre a találkozóra vártam, és most itt vagyok velük! Tök jó, csak kár, hogy be akarnak rakni a pult mögé, hogy segítsek. Na majd én beszélek a fejükkel.
- Értettem. – válaszolom mosolyogva. – És köszönöm a segítséget. – pár pillanatig elnézem George vörös tincseit, majd Fred felé fordulok. – De ezeket én is tudtam. Mindent tudok rólatok. A példaképeim vagytok! – közlöm velük ragyogó mosollyal, majd nyughatatlanul mocorogni kezdek a széken.
- Én viszont inkább arra voltam kíváncsi, hogy léptetek a profik szintjére. Mert azt értem, hogy csináltatok egy csomó vicces dolgot, de azokat Hóborc is szokott, mégsem túl király, amit csinál. Biztos megvolt a trükkötök. Tuti volt valami… titkos hozzávalótok. – fogalmazok kicsit esetlenül. Mindegy, hiszen biztos értik mit akarok, így nem kezdek magyarázkodni. Ők meg örülhetnek, hogy ilyen lelkesen vallatom őket. Biztos sokan kíváncsiak rájuk, na de én vagyok az első számú rajongójuk. Ezt tuti díjazzák, és remélhetőleg nem manójelmezzel.
Izgatottam dörzsölöm össze tenyerem, majd ujjaim egymásba gabalyodnak, ahogyan tekintetem egyik ikerről a másikra jártatom. Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok! Kár, hogy lassan sötétedik, Dylan még sehol, vagy csak nem vettem észre, és nekünk pedig meg lett hagyva, hogy sötétedés előtt érjünk vissza a kastélyba. De… egy kis késés még nem a világ. Elvégre a lehető legjobb emberekkel töltöm az időt. |
|
|
|
|
11
|
Időn kívüli játékok / SAMHAIN / Re: A Weasley Varázsvicc Vállalat sátra
|
Dátum: 2011. 04. 24. - 18:53:44
|
Fred „felülmúlhatatlan” Weasley • • • • Vigyorom, s szám szélei fülem végének alját súrolják. (De csak azért, mert a közepéig nem érnének el.) Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült teljesítenem a kapott küldetést, s így talán megkedvelnek majd a fiúk, illetve, hogy sikerült nekik bizonyítanom, bezony engem is tréfából és bajkeverésből faragtak. Az anyatermészet egy sorsra szánt minket, jobb, ha tudják. És ha majd nagy leszek, legalább olyan jó leszek, mint ők ketten. Tudom, tudom, hatalmas célok, de hát nem pont ezért dolgozok, most is?
A dicséretet nem viszik túlzásba, de jól esik hallani, ezt a keveset is. Mintha szokták volna mondani, hogy „Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot le se szarja." Vagy nem így van? Ezt majd valahol meg kell néznem, nehogy alulműveltnek tűnjek Fredék szemében.
- Arthur Bellefleur vagyok. – válaszolok, amilyen gyorsan csak tudok, viszont a kérésükre hirtelenjében nem tudok mit mondani. A pultnál? Minek, hisz az a csaj tök jól el van egyedül is. Meg hát ők ezért vannak itt, nem? Jó, persze, megértem, hogy ilyen nagy személyiségek nem állnak be pultosnak, meg, ha olyan lebilincselő személyiségek kötik le őket, mint magam, akkor pláne nem, de ez akkor sem fair. Én, mint pultos? Hát normálisak ezek? Vagyis… nem, de épp ez a jó bennük.
Fintorogva tekintek a gagyi jelmezre, s kifejezem kételkedésem.
- Nincs más, amit csinálhatnánk? Ez a pultozás tök uncsi lehet, semmi jó nincs benne. Meg a jelmez is tök gagyi. Ne értsetek félre, szívesen segítenék, habár szerintem tök bénán csinálnám, de én sokkal szívesebben tolnék ki másokkal. Jobb lenne, ha elkövetnénk néhány csínyt, nem? – igazándiból nem adok konkrét választ, de asszem’ le lehet vágni, hogy mennyire van kedvem pulthoz állni és kiszolgálni a többieket. Hát semennyire. Hisz azért jöttem ide hozzájuk, hogy szórakozzunk, meg, hogy megtanítsanak pár trükkre.
- Tényleg… - egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt, s kezeim egymást nyomkodják. - és tudnátok pár tippet, vagy jó tanácsot mondani, amiket alkalmazhatok a Roxfortban? – mert most már megoszthatnák velem, amit tudnak. Bizonyítottam, ezentúl nem kérdőjelezhetik meg tehetségem. |
|
|
|
|
12
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Kis udvar a mohás szökőkúttal
|
Dátum: 2011. 04. 07. - 10:17:03
|
Szemébe nézek, próbálok gondolatokat olvasni, de csak annyit szűrök le, hogy azon agyal, miért vagyok ilyen eszementül jóképű, és fess. Hogy hogyan is érhette olyan megtiszteltetés, hogy velem társaloghat eme gyönyörű délután, ezen a romántikus helyen.
Fennhéjázó hangon szólal meg, pont úgy, mint akinek egész életében a seggét nyalták, és más dolga sem volt, csak a csodálatos arany vérét ápolgatnia. Felvonom szemöldököm, és újult mosollyal nézek arcára. Kezét nyújtja, én pedig megfogom, s azzal a lendülettel fel is húzom magam álló helyzetbe, így most pont egy szintben vagyunk.
- Kössz. Tudod – kezdek bele hasonlóképpen, sőt, hasonlóképpen is folytatom – elég szánalmas, hogy elvárod, hogy a Roxfort összes embere ismerje a te aranyvérű személyed. Bocs, hogy nem tudom betéve az egész családfád, minimum kétszáz évre visszamenőleg. – hangom abszolút nem haragos, vagy sértődött. Csak cinikus, és elég bunkó. De nem én kezdtem. Sajnálom, hogy nem bírom azokat, akik származásuk miatt hordják fenn orrukat. Az olyanokat, akik semmit nem tettek azért, amik most és mégis úgy tekintenek a fél-, vagy sárvérűekre, mint a porban fetrengő kutyákra.
Aztán a szüleire tér. Meg akar fenyegetni, vagy mi? Természetesen fingom sincs, kikről van szó. Talán Bellatrix nevét már hallottam valahol, de az apja? Jahm és Malfoy neve is ismerősen cseng. Hogy ne ismerném?
- Én meg Alec és Julia fia vagyok, és nincs unokabátyám, örvendtem a szerencsének. – válaszolom mosolyogva. Apám nevének említésekor fintorgok egyet, de zavartalanul folytatom.Tudom, hogy ő nem így gondolta, de én meg igen. – És képzeld, ismerem azt a görényt. Volt hozzá szerencsém. – mosolyom nem épp arról árulkodik, hogy a szerencsét, valóban annak is gondoltam. Malfoy nem egy esetben kapott már el, különböző aprócska kihágások miatt, s ítélt büntetőmunkára. Az a kis köcsög. Vagyis nagy.
Szemeim összehúzom a napsugarak bántó simogatása miatt, s így nézek rá.
- Oh, hát köszönöm, hogy így gondolod, valóban szeretek kiszúrni másokkal. De ez nem feltétlenül jelent rosszat, nem igaz? Hiszen ha úgy vesszük, a drágalátos unokabátyád is ilyenekben utazik, csak azt asszem terrorizálásnak nevezik. – gúnyos mosolyom láttán valószínűleg felképelném magam. Még jó, hogy én én vagyok, nem pedig más. Így még élvezem is a helyzetet.
Egészen jól érzem magam Oliviával, eltekintve attól, hogy semmibe vesz, és tök hülyének néz. Mindegy, valakinek, ilyennek is lennie kell. És attól még kedvelem.
Elnézek a válla fölött, s a feje fölött hálót szövő kis pókot nézegetem. Milyen szépen dolgozik, milyen bámulatos, hogy mire képes. Ha én is ilyen hálót tudnék szőni, szerintetek bajlódnék azzal, hogy tányérból egyek? |
|
|
|
|
13
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A pálya
|
Dátum: 2011. 03. 06. - 13:54:30
|
Cartmen • • • •
A röhögéstől, már majdhogynem a földön fetrengtem. Állati, hogy én milyen zseni vagyok, meg hogy milyen jó dolgokat tudok kitalálni! Én vagyok a legjobb, ez nem vitás.
Eric megfordul, és kérdését – őszinte meglepetésemre- nem hozzám, hanem Dylanhez szegezi. Én csak nézek, elkerekedett szemekkel, szegény Dylannek meg ideje sincs arra, hogy bárminemű reakciót mutasson, ugyanis Eric azonmód megindult felé, és fújta, ahogy csak tudta. Nem igazán érdekelte, hogy bőrre megy-e a festék, vagy sem. Dylan szép kék lesz. Hehe. Ismét röhögni kezdtem, még a vörös festékes tubust is kiejtettem kezemből, már majdnem könnyeztem, mikor Eric gúnyosan mosolyogva megindult felém. Fejem forgatni kezdtem, valami használható fegyvert keresve, ám csak arra maradt időm, hogy felkapjam a rikító pinket, megforduljak és sprinteljek. Nem is néztem előre, fejem hátracsavarva, üldözőmnek szenteltem minden figyelmem, na meg annak, hogy ne érjen utol.
- Úgysem érsz utol! – ezt valahogy szükségesnek találtam közölni vele. Hátha még jobban feli…
Hatalmas lökést éreztem mellkasomon, majd az erő, mellyel valaki vagy valami nekem jött, hátra taszított. Vagy egy métert repültem, miután földet értem. Hát valahogy nem ilyen körülmények között akartam repülni. És nem ilyen fájdalmasan.
Keményen estem a hátamra, kezeim mellkasomra szorítottam, s halkan nyöszörögtem. Heves káromkodásáradatom egy egész ovis csoportot a pokolra juttatott volna, rólam nem is beszélve. De mentségemre legyen, kibszottul fáj!
- Basszus, hogy miért nem intéztük el azt a sz@rt? – dühöngök magamban, majd kezeimmel feltolva magam, vergődök ülő pozícióba. A levegőt gyorsan veszem. Szemeim vadul cikáznak magam előtt. Félek. Nem akarok még egy gurkó támadást elszenvedni. Azt hiszem leginkább a tüdőm bánta. Meg minden belső szervem, ami a hasam felé van. Lépteket hallok a hátam mögül. Na, most vagy Eric fog lecsapni, vagy aggódva szaladnak ide, s nyalják körbe a seggem, meg miegymás. Hiszen sebesült vagyok. Hadirokkant.
Istenem, hogy lehetek ilyen szerencsétlen? |
|
|
|
|
14
|
Időn kívüli játékok / SAMHAIN / Re: A Weasley Varázsvicc Vállalat sátra
|
Dátum: 2011. 02. 20. - 16:22:06
|
Fred „felülmúlhatatlan” Weasley • • • •
Lábaim megremegnek testesnek nem titulálható aprócska testem alatt, s szemeim lecsukom, csak pár másodpercre, mint aki nem tudja, most alszik és az egészet álmodja vagy ez az igazság és teljesen ébren van és minden álma, egy kézcsapásra teljesülni látszik. Jézusom, hogy én mennyire szerencsés vagyok!
- George! – kiáltok fel, mikor meglátom a füllel kevesebb ikert, és kezemmel lelkesen intek neki, arcomon a mosoly lassan eléri füleim, s szétfeszíti arcom. A végén a Mungóban kerülök. Mindegy. Megéri.
Nem győzöm kapkodni tekintetem kettejük között. Ahogy beszélnek totál kiegészítik egymást. Mintha csak egy ember monológja lenne, csak két féleképpen, vagy hogy is van ez. Nem tudom, de nagyon jó. Ezt meg kell tanulnunk Dylannel!
- Miért? Tegezhetem magukat? – szemeim csillognak, s kezeim összeszorítom. Milyen jófejek!
Legszívesebben ugrálni, s sikítozni lenne kedvem, mikor beljebb tessékelnek, s egy szuperjó varázslattal szabad utat is engednek. Nem habozok, a lehető legnagyobb örömmel ugrálok be, vagyis át a pulton, mely most légneművé vált. És hozzám ért!
- Meg kell tanulnom ezt a varázslatot. – suttogom elképedve, miközben a magam mögött helyre álló pultot lesem, majd miután teljesen visszanyerte eredeti, vagyis eddigi formáját, az ikrekre nézek, kik folytatják a beszédet.
Szájhőssel? Dehogyis!
- Nemvagyok... – kezdeném védelembe venni magam, de szavamba vágva kiadják a küldetést. Nagy levegőt veszek, lassan megfordulok és szememmel megvizsgálom az említett, $hodălatos $védasztalt.
Most mit csináljak?
A sátorban járatom tekintetem. Kalapok, kellékek, csokoládék, bogyók. Bogyók, megvan! Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a pattogós cukorkákhoz sétálok, melyek – a felirat szerint – extra csípősek. Bele markolok, s zsebre tömöm mind, mely kis kezembe fért. Aztán a Rókázó rágcsából meg a kanári kuglófból is veszek mintát. A sátor kijáratához sietek, és egy szempillantás alatt kilépek rajta. Odakint pár boszorkány vihog az asztalnak hátat fordítva, és az alvégen pedig öreg, kalapos varázslók tárgyalnak a gazdasági hírekről. Felöltöm az ártatlan kisfiú arckifejezésem, és az olívabogyók közé rejtek pár pattogós cukrot. Ugyanez a sors vár a gyömölcsös kosárra is, ahol a szőlőszemek között bujkálnak a csípős kis édességek. Aztán egy nagy kuglóf mellé eldugom a kanáris verzióját is. Már csak a Rókázó rágcsával kéne valamit kezdeni, de ekkor az egyik púpos boszorka megfordul, majd kemény tekintetével, mint egy gonosz könyvtárosnő néz rám.
- Hát te meg mit keresel itt?
Ijedt arcot vágok, majd lesütöm szemem.
- Nem találom a mamám. Pedig azt mondta, hogy itt lesz. – hangom elkeseredettnek hangzik.
- Jólvan, de akkor maradj távol tőlem. Még a szagod se tetszik. – fröcsköli felém, majd visszafordul az ördögi körbe, s hallom monológjának kezdetét a gyűlöletes gyermeki fajról. Nyugodjon meg, én se szeretem az olyan banyákat, akiknek nagyobb a púpjuk, mint a fejük.
Elmegyek mellettük, majd futni kezdek. Nem merek ezek után kockáztatni, mázli, hogy megúsztam. Egyenesen berobogok a sátorba, ahol lihegve megállok, vigyázzállásba vágom magam, kezem homlokomhoz emelem, s a parancsnokokra nézve jelentem:
- Küldetés végrehajtva! |
|
|
|
|
15
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A pálya
|
Dátum: 2011. 01. 30. - 14:10:52
|
Cartmen • • • • Csibészes mosoly ült ki arcomra, majd bólintottam egyet, jelezve, hogy hát ez a dörgés, Eric, meg hasonlók. Úgy látom őt sem kell kétszer kérni, ha valami csínytevésről van szó. Nos, akkor üdv köreinkben, Cartmen, csak mégegyszer meg ne lássam, hogy kupán csapol azzal a vacak papírral, mert pirosra festem a feneked, mint egy páviánnak, és azt garantálom, nem jön le egy könnyen!
Haragos pillantásom pár másodperc múlva eltűnik, majd ismét mosoly veszi át helyét.
A gumikesztyű nagy csattanással cuppantotta be kezem, majd miután nyugtáztam, hogy nem-e szorít-e, felpattantam, egyik kezemben a festékkel, másikban pedig a sablonnal, a falhoz caplattam, kiterítettem rá a papírt, két kézzel, a tubust a földre dobva, majd megnéztem, hogy lenne a legelőnyösebb felfesteni a mintát. Félig hátradőltem, hogy lássam Dylant, mivel Eric kettőnk közé állt be, s azt láttam, hogy barátom mérnöki pontossággal festeget. Mérnökien egyenesen, meg minden. Úgyhogy eldöntöttem, én nem fogok.
Elfordítottam a sablont, majd lehajoltam a festékért, addig jobb kezemmel tartottam a pergament, melynek vége folyton feltekeredett. A tubus végét, mármint a kupakosat bevettem a számba, összeszorítottam fogaim és leszereltem a ragaszkodó műanyagot, majd miután ezzel is megvoltam, az oroszlán fejétől kezdve haladtam lefelé, a lábáig. A festék sercegő hangja először kicsit bántotta a fülem, s a szaga csiklandozta orrom, de könnyen megszoktam. Főleg, hogy nem először volt dolgom ezekkel a jelenségekkel.
Mikor végeztem az arannyal, a sablont elengedtem, s hagytam, had essen a fűbe. Megfordultam és a táskámhoz szaladtam, melyből előcsempésztem egy kisebb papírt, az oroszlán kiszínezett vázlatával, jól megnéztem magamnak, majd visszadugtam, s áttúrva a tornyosuló tubusokon, megkerestem a vörös festéket.
Felálltam, majd a fiúk felé vettem az irányt, ám eszembe jutott előbbi ígéretem, így bal kezemmel lerántottam a tubus kupakját, majd hátulról Eric mögé settenkedtem és a hátától kezdve a fenekéig fújni kezdtem, festéket mit sem sajnálva. Most megkapod teeeeeeeeeeee!
Hangos kacagásom az iskola összes sárkányát idevonzotta volna. Mert hogy egész biztosan vannak sárkányok a Roxfortban. Mégpedig tudom is, hogy hol. A könyvtár zárolt szekciójában. Az a sok könyv csak álca. Valami kibabráló bűbáj, azt hiszem ez a neve, amivel a felnőttek, köpeny nélkül is álcázni tudják magukat, hogy a másik, ne vegye észre. Madame Cvikker pedig a gonosz sárkánynéni, már bestiák több generációját nevelte fel a sötét polcok között. Azért ilyen fagyos, mégis tüzes. Azért randizik Friccsel, mert már megunta a mágiát, mely a sárkányokból árad. Tudom.
Kacagásomhoz csatlakozik Dylan is, aki egy kis időre most befejezi a művészkedést, ám ő nem tulajdonít akkora jelentőséget a dolognak, így vissza is fordul később a falhoz. Mikor már úgy látom, eleget kapott, leengedem kezem, nagyot sóhajtok, s nevetek még egy kicsit, főleg Ericen, ahogy kinéz.
- Bocs, haver, de ezt nem hagyhattam ki. – nyögöm, két szusz között, majd megrázom a flakont, hogy teszteljem, maradt-e elég festék az oroszlán megalkotásához, vagy sem.
|
|
|
|
|
