Kirángattam szegényt a szobából, s egy széles, elégedett mosoly ragadt arcomra. Büszekség töltötte el lelkemet, hogy egy ilyen szép lánnyal sétálok kéz a kézben. Feszesen kihúztam magam, összegomboltam zürkés zakóm középső gombját,  cipőfűzőmet pedig - bekötés helyett - hanyagul a zoknim mellé dugtam, hátha nem jön ki onnan és nem kell sokat törődnöm vele. Ez egyike volt rossz szokásiamnak, de nem volt mit tenni, feketeöves lusta vagyok. Ez van...
Odakinnt még jobb levegő volt, mint amire számítottam. Hihetetlenül jólesett, ahogy a lágy szél lengette ruhámat, s bejárta egész testemet.
Az eső miatt mindenki behúzódott valahova, s most újra éledezni kezdett az utca népe. Mindenütt diákok, elvétve egy-egy tanár és helyi lakos. Furcsa volt ismerős arcokat látni, de ez egyáltalán nem zavart. Gaby mellett semmi nem zavart.
Még mindig fogtuk egymás kezét, s szorosan tartottam, magamhoz közel.
Ekkor hirtelen megszólalt egy női hang, valahol a hátunk mögött.
Gabriellának mondott valamit, de folyamatosan engem bámult. Hirtelen arra gondoltam, hogy bele se néztem a tükörbe indulás előtt, lehet valami szokatlan van rajtam...
- Naomi... légyszíves! - hangzott mellőlem.
Nem igazán hallottam miről beszéltek, a zúgó szél elvitte a szavait. Rám mosolygott folyamatosan, miközben Gabyhoz beszélt. Akkor annyira jelentéktelennek tűnt, hogy rajta kívül más nők is élnek a Földön, hogy azt képtelen lennék kifejteni. Lényeg az, hogy egyáltalán nem fogtam fel, hogy az a lány esetleg a társaságomra vágyik.
Pedig arra vágyott, s Gaby próbálta volna lerázni, de a Naomi néven emlegetett ifjú hölgy nem tágított.
- Tulajdonképpen, most nem igazán vágynék a társaságotokra, bocsi! Szeretnénk kicsit... kettesben lenni, ha érted mire gondolok. - próbáltam a legközönségesebb maradni - Majd egyszer, ígérem.
Ezzel elintézettnek vettem az ügyet, átöleltem kedvesem, s elindultunk a társaságtól ellengező irányba. Még visszaköszöntem, majd eltűntünk a szemük elől.
- Csak nem a barőtnőid? - kérdeztem mosolyogva Gaby-t.
Igazából őszintén reméltem, hogy nem azok. Valahogy szerettem volna tudni, hogy távollétem alatt sem kereste ilyen buta libák társaságát...
- Menjünk az erdő felé. - ajánlottam - Meddig érsz rám?
Reméltem persze, hogy semmi dolga nincs és estig tudunk beszélgetni, de hirtelen eszembe jutott, hogy ő még iskolás. Hirtelen rossz érzés fogott el. Miből fog állni kettőnk kapcsolata? Hétvégenként találkozgatunk, együtt vagyunk néhány órát... és azután? Mit fogok kezdeni az életemmel?
Miközben ezek a kérdések forogtak a fejemben, magam fölé nézve öles fákat láttam. Elértük az erdőt...

"Ez a szerelem, nem múlik sohasem,
Tiszta, mint a jég.
Egyszerűen szép."

A szoba csendje már-már rosszulléthez vezetett.
Gaby látványa üdítőn hatott rám, ám kissé fura érzelmek kerítettek hatalmukba. Akarom én ezt? Önzőnek éreztem magam. Gondolataim azok az egyedül töltött hónapok körül forogtak, melyek alatt külföldön voltam. Senkivel sem kellett törődjek, csak magammal. És ez... jó volt így, ám egykori szerelmem hiánya majdnem felemésztett. Most pedig, hogy itt ülök mellette, fogjuk egymás kezét, hallgatjuk egymás történeteit, ez mind csak eszembe juttatja a kérdést: mi lesz ezután?
Itt fogok csücsülni minden áldott hétvégén arra várva, hogy megpillantsam az ajtóban? Nem tudtam igazán eldönteni, mit is akarok valójában.
 - Eric, meddig maradsz itt? - kérdezte félénket, mikor épp abbahagytam mondandómat.
A választ magam sem tudtam. Féletem őszinte lenni vele, féltem, hogy el fog menni és végleg kilép az életemből.
Az a baj, hogy a magányban töltött idők alatt sajnos felnőttem. Olyan dolgokon agyalok, amik eszembe se jutottak volna régebben. Az foglalkoztat, hogy mit hoz a jövő! Ilyet pedig... szinte még sosem tettem.
Még mielőtt válaszolhattam volna, érkezett az újabb kérdése:
 - És...kérlek…mondd el, ha annyi idő alatt…míg nem voltál itt…találtál valaki….mást!
Ez megdöbbentett. Szóltam volna, de csak gurgulázó levegő jött ki a számból. Nagyot nyeltem.
 - Én azt hittem, hogy TE találtál már mást azóta. Ugyanis nekem... nem sok időm volt ismerkedni, és ha volt is szabadidőm, többnyire azon járt az agyam, mi lehet veled. - reméltem, hogy válaszom kiengesztelő lesz számára, ám nem hagyott nyugodni a kiváncsiság, és ha már szóba hozta, énis feltettem a magam kis kérdését - Szóval, te hogy állsz ilyen téren?
Választ várva átfutott az agyamon, hogy vajon mit tennék, ha azt mondaná, hogy beleszeretett egy latin macsóba. Talán, szenvednék egy kicsit és visszahúznék valami távoli vidékre...
Persze reméltem, hogy nem ezt fogja mondani.
Odakint szép lassan eleredt az eső. A lágy szél az ablakomhoz repített jópár vízcseppet, s ezek számolása közben véletlenül elbambultam, és levertem egy poharat az éjjeli lámpáról.
 - Francba...
Egy egyszerű bűbájjal összeforrasztottam az üveget.
Hogy ebből mi lesz, nem sejthettem...

"Ez a szerelem, nem múlik sohasem,
Tiszta, mint a jég.
Egyszerűen szép."

A szenvedélyes csók után leejtettem néhány galleont az asztalra a sörökért, megragadtam Gaby kezét és szinte szó nélkül sétáltunk át a Szobor Szálló ajtajáig. Az épület tiszteletteljesen uralkodott az utca csendje fölött.
Szinte meg se szólaltam. Még mindig erősen szégyelltem magam, ám próbáltam lazán venni a dolgot.
A lépcsőn egyesével vettem a fokokat, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire hagytam rendet a szobámban.
A szűk folyosón megkerestem a 24-es számú ajtót, majd a kulcsot gondosan beillesztve a zárba, félve benyitottam.
Kellemes meglepetést okoztam magamnak: az ágy megvetve, a szekrény ajtaja pedig, hála Merlinnek zárva volt.
Habár néhány zokni és egy póló az ágyneműn éktelenkedett, ezeket gyors és elegáns mozdulattal az ágyneműtartóba helyeztem, majd így szóltam Gabyhoz:
 - Ülj le, kérlek - mutattam végig az üres fekvőhelyen. - Annyi mindenről szeretnék beszélni...
Leültem mellé, megfogtam a kezét. Enyhe puszit nyomtam orcájára. Egyre jobban éreztem ennek a helyzetnek a lehetetlenségét. Mintha csak álmondtam volna... Ott ólt mellettem. Annyiszor álmodtam erről a pillanatról. Annyiszor képzeltem el, amint csak így ülünk, beszélgetünk és ... most megtörtént mindez.
Meg akartam csípni magam, hogy tudjam: nem álmodok-e?
 - Először is, sajnálom, hogy nem búcsúztam el annak idején, de még jobban sajnálom, hogy elmentem - megköszörültem a torkom. - Muszáj volt. Családi gondok adódtak.. apám belekerült egy mocskos ügybe, de ezzel nem szeretnélek fárasztani. Veszélyben voltam, én pedig elkotródtam, amilyen gyorsan csak tudtam.
Magamat is megleptem, milyen könnyen ismertem be az igazságot.
 - Jártam több helyen: Párizs, Koppenhága, Stocholm... eleninte úgy gondoltam folytatom a tanulást, ám hamar ráeszméltem, ez nem fog menni. Így dolgozni álltam. A varázslók szerencséje mindig is mellém szegődött, s testőrként dolgoztam: muglikat védtem varázstámadásoktól. Elég jól fizető szakma volt, lehet itthon is folytatom... MIndenesetre tudnod kell, hogy te végig nagyon hiányoztál. Azt hiszem... - belenéztem szemeibe, azokba a gyönyörű, tág pillájú szemekbe. - Mindegy. És, veled mi történt?
Alig hagytam megszólalni szegényt. Úgy éreztem, túl sokat és túl gyorsan mondok egyszerre. Reméltem tudja követni, amit mondok és őszintén, kiváncsian vártam, hogy mi lesz az ő története.
Ekkora már szívem zakatolt, mint egy gőzös. Megkínáltam némi itallal, és úgy éreztem, mintha ismét minden rendben volna...

"Ez a szerelem, nem múlik sohasem,
Tiszta, mint a jég.
Egyszerűen szép."

Borzalmasan éreztem magam.
Ott álltunk, egymás karjaiban ismét. Nem ettől éreztem magam rosszul. Dehogy! Szerettem ezt a lányt akkor is mikor elmentem, és miután visszajöttem. Szégyelltem magam, hogy így megbántottam (ha egyáltalán megbántottam...), és féltem attól, hogy következő mondata az lesz, hogy távollétemben megismert valami latin szívtiprót és vele akarja leélni az életét. Megőrültem a gondolattól is...
Szinte az idő múlása sem volt érezhető, ha a közelemben volt. És most, itt volt a karjaimban. Mennyei érzés.
Hirtelen elengedett. Kibújt az ölelésből, és mintha hirtelen megváltozott volna minden. Mintha édes álmaim fellegét robbantották volna szét, úgy eszméltem rá arra, mennyire is hiányzott nekem.
Kis ideig csak néztük egymást, aztán íves ajkai mozogni kezdtek.
Megkérdezte, merre is voltam.
Jól esett volna elmesélni valakinek, hogy milyen tapasztalatokat szereztem, hogy mennyi mindent tanultam egyes emberektől, mind Párizsban, mind Dániában. Az új nyelvek, varázslatok és fortélyok ismerete, melyeket itthon talán sose tapasztalok és tudok meg. Örültem volna, ha azt mondhatom neki, hogy borzalmasan megbántam, hogy elmentem.
Ha megbántam is, az is csak miatta volt. Ha ő nincs, talán vissza se jövök...
Annyi mindent szerettem volna mesélni neki! Elmondani, mennyire fájt, hogy el kell hagyjam, mennyire ostobán éreztem magam, miután elmentem. Azonban még várnom kellett.
 - ...lehet még mindenek előtt egy kérdésem? - pillái édesen mozogtak, miközben félénken feltette a kérdést.
Hangja selyme érezhetően megremegett, de már régóta vágytam volna hallani édes szavait. Ezek tartalma azonban megviselt. Gyomrom összerándult. Most kell bevallania, hogy már rég mást szeret? Nem élném túl.
 - Ne! - ujjaimat ajkára illesztettem gyöngéden, ám érintése megviselt - Van egy szobám nem messze. Nem lenne kedved... feljönni és megbeszélni a dolgokat?
Egyből a közepébe!
 - Tudod... Nagyon hiányoztál! - nem bírtam tovább.
Közelebb húzódtam hozzá, és édes (gondolom vajsörös) csókot leheltem szájára. MInden fájdalmamat, minden szeretetemet beleadtam, ami felgyülemlett bennem az elmúlt idők során. Egyszerűen, fenomenális pillanat...
Azt akartam, hogy sose legyen vége.
Végtére is...
szeretem őt.

alapok

jelszó || A barlangvadászaton önkívületlenül csiripelnek a rakétagyújtók. (ezt ki találta ki? oO xD)
teljes név || Eric Nichral
becenév || Eric, Ric
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1978. augusztus 19.
kor || 19
faj || ember
vér || arany

a múlt


Egy londoni románc volt szüleim házassága. Egy ködös nap, felhőtlen délutánja. Anyám és apám, két tiszta vérű ember. Az ő szerelmük szülötte voltam Én, Eric Nichral. Világrajöttöm tudatában, leendő családom fője hamar megteremtette a szükséges feltételeket gondtalan életünkhöz. Ha az embernek olyan szülei vannak, mint neki, akkor az akadály átugrása sosem lesz több, mint egy egyszerű bűbáj.
Szóval aranyvérű nagyszüleim mind két oldalról támogatták anyámékat. Vettek egy szép kis házat Skóciában, úgy látszott, hogy életük egyszerű lesz. Ekkor érkeztem meg Én. Anyám hajdani meséi ringattak el, apám beszéde csengett fülemben évek múltán is. Első tíz-tizenkét évem úgy szállt el, mint a kósza szél...
Emlékszem, míly örömöm volt egyetlen olyan pillanatban, mikor apám gyermek-seprűt vett nekem! Ó, míly szépséget tükrözhetett égszín íriszem, mikor először szálltam fel rá! Alig emelkedett föl a talajtól egy méterre, nekem az pillanat mérföldek ezreit jelentette. Mintha szabad teret kaptam volt a világűr végeláthatatlan síkságain, völgyein és pusztáin! Egy kis kör a kertünkben hatalmas, felhőtlen boldogságra adott okot!
Kevés ilyen emlékem van. E kevés fiók egyikét most kihúzom lelkem íróasztalánál üldögélve, s kiragadom legszebb jelenetét. A kép földereng, igen, már látom! A fürdőszoba ajtaja nyitva áll. A folyosóról nézve látom, amint fény szűrődik ki a fa burkolatű parkettára. Elképzelt és valós énem egyaránt mosolyog. Micsoda egy csibész voltam!
Lopakodva, lábujjhegyen megközelítem az ajtót. Anyám, apám odabent állnak. Csak állnak, és egymás szemét nézik. Persze, akkor még naiv lényemmel fel sem foghattam azt a bonyolult folyamatot, amely lejátszódott közöttük. Nemrég jöttem rá a titok nyitjára... Ez bizony a szerelem volt.
Összegömbölyödve gubbasztottam, s angyali mosllyal fürkésztem őket. Érthetetlen volt számomra, hogy mit élveznek abban a puszta dologban, hogy örömtelien bámulják egymást!
A szokásos kíváncsiság fűtott odabent, így hát kirúgtam magam a küszöbről, s két kezem széttárva, nagyon kurjantva ijesztettem meg őket. Most félelmetesen nevetségesnek tartom akkori énem, de remélem, hogy ez volt a természetes...
Ami viszont megdöbbentett, az anyámék viselkedése volt. Szemük fehérje se rebbent, mikor hirtelen, s diadalittasan rájukvetettem magam. Ők csak álltak, és nézték egymást. Már tudom. A szerelem efféle megnyílvánulásokban jelentkezik meg igazán, mikor egyszem gyermeked sem látod meg, csak egyetlen és örökidejű szerelmedet.
Ez az érzés világokat mozdíthatna meg, ha fizikai állapotban, tudományosan is kimutatható lenne. Ez lenne az az érzés, mely szétzúzza a világegyetemet apró atomjaira, s amely a holtakat is rábírná a feltámadásra...

Érzelmeim fiókját bezárom, s újból kezembe veszem életem történéseinek aranyfonalát.
Apám munkája egyébiránt kötelességgel és néha áldozatokkal járt. A helyi skót mágiaügyi hivatal embereként működött. Gyakran utazott külföldi régiókba, hogy a mágián alapuló kapcsolatok soha ne halványulhassanak el más nyelvű, számrazású és történelű népek között.
Így hát munkája okán többször távolmaradt akár hetekre. Ilyenkor anyámmal ketten voltunk, néh-néha meglátogatott minket valamelyik rokon, vagy nagyszüleim, kiknek érkezésén nagyon vártam az ajándékok miatt.
Tisztán emlékszem rá, hogy a nyolcadik születésnapomtól kezdve egyre sűrűbben járt el. Volt, hogy csak Londonba ment, s az ilyen diplomáciai utak végén én egyre kevesebbszer kaptam tőle ajándékot. Amíg nekem ebben mutatkozott meg apám "hanyagsága", addig anyám tisztán érezte: itt valami nincs rendjén.
Ez így ment még éveken át.
Egyre kevesebb örömöm volt a hétköznapokban, s sajnáltam az elvesztegetett órákat, napokat...

Életem következő állomása az a bizonyos levél volt, amely a Roxfortból jött. Anyám már említette, hogy nemsokára
meglesz a levelem, csak várjak türelmesen, de nem is érdekelt különösebben a dolog.
Miután befutott a papír, csak azon járt a fejem, hogy valyon milyen ez az iskola, mit tanulnak... fura volt belegondolni, hogy azt a mágiát, amit anyámék nap mint nap alkalmaztak, egy iskolában tanulják! De, mint minden máshoz, ehhez is meg kellett érjek.
Anyámmal az Abszol út volt a legnagyobb kaland. Eddig csak egyszer jártam Londonban, akkor is csak nagymamámék ablakán át láttam a város fényeit. MIndenfelé muglik, fura öltözékekben. Aztán mikor beérünk a téglafal mögé, szinte átrendeződik a világ... Meglátom az ismert cégéreket, a seprűt, a talárt, a pálcát... s az állatokét is. Fura egy választás volt, meg kell adni! Tudniilik, én, Eric Nichral, egy görényt választottam kisállatom gyanánt. Első látásra beleszerettem. Aranyos volt, izgága és kiváncsi. Mint én...
MIndennel megvoltunk, s már indultunk is a Kings Cross-ra, mikor szörnyen megfájdult a hasam! (lagalábis, valami hasonlót szimuláltam) Anyám megállapította, hogy a nagy vásárlás hevében elfelejtettünk enni. Így hát, benéztünk egy étterembe...
S ott ült a pulttól nem messze apám. Száját egy nő szájához tapasztotta, mikor megpillantottam. Gyermeki tudatlanságom elárulta magát: odafutottam hozzá, s hangosan ordítottam, hogy annyira örülök, hogy el tudunk búcsúzni egymástól...
Éppenséggel annyi fura volt a dologban, hogy anyám hangosabban ordított, apám tágra nyílt szemekkel nézett rám, szerencsétlen nő apa mellett, ő meg szégyenlősen elfordult a családi perpatvar láttán, s rövid úton eliszkolt a vesztes csata helyszínéről. Szegény édes drága anyám!
Láttam szenvedését, ami a látváy nyújtott neki... Ettől nekem is elfintorodott a lelkem, s elszmorodtam. Az út hosszú volt a pályaudvarig. ÉLetem leghosszabb tíz perce.
Ott könnyes búcsút vettem anyámtól, s felszálltam az új reményeket adó vonatra...

Az úton már csak egy kabinba volt hely. Odabent idősebb fiúk és lányok vegyesen. Örömteli kacajhullámok sodortak végig rajtuk. Én csak ültem, és csodálkoztam. Szinte alig találkoztam eddig ilyen közelről dősebb gyerekekkel. Nem jelentett gondot ott ülni, nem éreztem magam feszélyezve, de féltem, hogy talán hozzámszólnak és megkérdik: és a szüleid hogy vannak?
Hogy félhettem ilyenektől, azt nem tudom...
Onnantól kezdve, kissé gördülékenyebb volt minden. Az a hatalmas alak, Hagrid, csónakokkal vitt át minket abba a félelmetes kastélyba.

Első éveimről még annyit, hogy nem sok barátom volt. Megtapasztalhattam végre a tudás szépségét, de nem is volt annyi örömöm a hétköznapokban, mint odahaza. Az első nyár meghatározó szerepű volt életemben. Anyám otthon sokat sírt. Elköltöznün knem kellett, hiszen anyám is keresett némi pénzt a gyógynövény-szakmában, s nagyszüleim számtalanszor jöttek hozzánk "látogatóba". Ekkor órákat beszéltek, s a végén mindig borítékot leadva távoztak.
Második évem sokban hasonlított az elsőhöz. Semmi új nem történt velem. Anyám kétnaponta levelekkel halmozott el, s elvétve (két-háromhetente) apámtól is érkezett egy-egy terjengősebb levél arról, hogy milyen fontos is vagyok őneki…
Barátokra nem találtam, de én bizakodón tekintettem a jövőbe. Nem hiányzott senki és semmi… illetve… néha az a pillanat, mikor megláttam szüleimet állni egymással szemben. Mikor a színtiszta szerelem volt csak közöttük. Gyűlölet, félelem és sötétség nélkül.

A legszerencsétlenebb (a tizenhármas) évemben történt velem a legszerencsésebb dolog, amit csak el tudtam volna képzelni. Ahogy anyámmal épp a szokásos falon léptünk volna át, megpillantottam egy lányt, akit bárhogyan is csodáltam, mindig egy róka alakját mutatta a szemem. Már épp idegességbe gurultam volna, mikor anyám hirtelen elmagyarázta neki, hogy mit is csináljon azzal a nagyon bűvös fallal.
A kis róka…
Még ma is elszoruló… nem… inkább nagyra nőtt szívvel gondolok rá. Minden porcikám arany árában eladnám, mert ezek a porcikák kiérdemelték ennek a csodálatos lánynak a szeretetét. Csak ezért tartom valamire magam az életben…
Ez a kis róka az első nap összebarátkozott a menyétemmel. Fura egy párosítás, de valahogy kezdett is érdekelni, hogy hogy a manóba van az, hogy Manfred mindig az ő kezében van.
Történt ugyanis, hogy a harmadik könnyes búcsú után a lány leült mellém. Kis szőkésbarna haj, gyönyörű pisze orr… Ha szabad mondanom… khm… első látásra belészerettem, habár csak gyerek voltam.
Ott ültünk ketten az ülésen és beszélgettünk. Nem emlékszem miről, miért, vagy hogyan, de beszélgettünk. És az a beszélgetés felért ezer Paradicsommal, tízezer Roxfortos levéllel, és százezer gyermek-seprűvel.
Az égieknek úgy tetszett, hogy mi elválaszthatatlanok legyünk. És azok is voltunk…

Megemlíteném, hogy Harry Pottert is láttam többször a Roxfortbeli éveim során, s párszor beszéltem is vele, de tényleg csak párszor…
Aztán volt az a csodás bál, a Trimágus Tusa évében. Gabriellával ekkor már régen barátok (de tényleg csak barátok) voltunk, s a bál után - melyen párként vettünk részt -, elcsattant az a bizonyos első csók szerűség. Onnantól kezdve, ahányszor csak megpillantottam a folyosón görcsbe rándult a gyomrom… szerettük egymást. És én még ma is szeretem.
Hat csodás évünk volt megismerni és szeretni egymást, aztán történt valami. Valami, ami úgy megbolygatta az életemet, hogy azóta sem foghattam fel igazán.
Anyámtól érkezett egy levél hatodik év végén. Épp a ládámat csomagoltam, s izgatottan vártam az indulást, mikor a bagoly az ablakomhoz szállt.
„Egyetlen Ericem!
Évek óta tudtam, hogy meg fogom ezt a levelet írni, csak nem tudtam, hogy ily sietősen kell cselekedjek! Felnőttél a feladatra, hogy megtudd: apád piszkos ügyei rád is hatással voltak, vannak és lesznek.
Sietnem kell, rövid leszek!
Ezek után sok talány előtt fogsz állni, de segítek leküzdeni őket!
Először is: ne szállj fel a vonatra! Tudom, hogy a szobádban vagy még, és nem indultál el. Menj a peronhoz, és tűnj el Roxmortsban! Ott vegyél ki egy szobád Flick Thomson néven a Szárnyas Vadkanban! Valaki meg fog találni ott két-három napon belül. Ő elmondja hogyan tovább, és felvilágosít mindenről!
Még látjuk egymást! Sohasem múló imádattal csókol: Édesanyád ”
A papíron vízcseppek, s gyűrődések. Sírt.
Úgy tettem, ahogy mondta. Roxmortsban kivettem egy szobát a pénzből, amit a borítékban küldött. Rendeltem magamnak kaját és ki sem mozdultam két napig. Mikor kopogtak, azt hittem megáll a szívem. Apám volt!
Berontott, s követelte, hogy zárjam be az ajtót. Szokásos öltönyben volt, fején cilinder, s bajsza most is enyhén pödörve. Megölelt.
- Sajnálom, Eric! Nem az én hibám! – leült és belekezdett mondandójába. – Tudod, hogy a minisztériumnál dolgozok. Ezen kívül volt egy nagyszabású vállalkozásom. Mugli dolgok, úgy sem érted. De jó kis pénz folyt be a kasszánkba, és úgy éreztem, hogy végre sínen vagyok. Csakhogy… hiba csúszott a számításba.
Nem emlékszem minden szavára, de azt sikerült kihámoznom belőle, hogy egy sereg üzletember vadászik rá. Gyilkosok követik őt és családját, azaz engem és anyámat is… Apám egy hete bújkál. Épp hogy el tudott szökni Londonból.
Ezek után rohamosan gyorsultak fel az események. Apám, ki ekkor már oly naggyá nőtt a szememben, mint Kheopsz varázsló piramisai. Csodáltam őt. Hogy miért?
Ő még most is anyámat szereti, de meg kellett óvnia minket. Több üzlettársa eltűnt akkoriban, s az egész családját halotta, megkinozva találták. Ettől tartott miket távol évekig, de most ránktaláltak. Cselekedett hát, és most - anyám után - engem helyezett biztonságba...
Hamar elment, s rámhagyta, hogy nem mehetek haza. MIndenhol álnevet használjak. Hagyott nekem galeont és mugli pénzt is, hogy boldogulni tudjak. Elbúcsúzott.

Egy évre rá éppen Párizsban voltam. Egy meló odaszólitott. Ugyanis, mióta apám rámhagyta, hogy ne menjek haza, szót fogadtam neki! Előbb Londonba, onnan Stocholmba, és most itt vagyok. Fél évig asztológiát tanultam Svédországban, de kirúgtak, mert ártást küldtem a tanáromra, de ebbe most ne menjünk bele.
Aztán egy régi ismerőssel találkoztam; ki anno a szomszédunk volt. Dorian egy hires mugli politikus testőre, egy szervezet embere. Azt mondta, hogy egy négy hónapos oktatás után igazi veteránnak nézik a francia varázslók, és a legjobb munkákat hagyják rá. Én akkoriban apám leveleiből éltem, illetve abból, amit egy-egy paprisohoz mellékel. Dorian pedig jó fizetést kapott.
Igy kerültem a párizsi testőralakulathoz. Kevesen voltak, azok pedig mind lusták! Volt aki muglikat védett, mások pedig boszorkányokat, varázslókat. A kurzus után én is munkába állhattam...
MIt ne mondjak, öt hónapot szolgáltam náluk, de egyetlen akcióm sem volt. Arra gondoltam, hogy majd rosszfiúkkal fogok párbajozni, mementem szivem hölgyét... szivem hölgyét...
Az én szivem hölgye még mindig Gabriella volt. Szerettem, de nagyon. Minden álmomban ő volt főszereplő. Nem tudtam kiverni a fejemből és bántam, hoy nem búcsúzhattam el tőle...
Hamar elhagytam Párizst. Honvágyam nem hagyott nyugodni (mármint a vágyam Gaby és a szüleim iránt). Kövekező állomásom Londonban volt.

Nem tehettem mást. Apám szavai csngtek a fülemben: Ne keress minket! A minisztériumban megtudtam, hogy apám még mindig ott dolgozik. A Nemzeti Máguskapcsolatok alkalmazottja. Meg kellett találnom...
Fájdalom, szeretet, szerelem. Ezek az érzések keringtek agyamban, folyton.
Első utam Roxmortsba vezetett. Habár apám Dániában volt, nem utána mentem. A roxforti év már két hónapja tartott. Az őszi levelek beboritották az utakat, s a Szárnyas Vadkan épp úgy üresen tátongott, mint amikor utóljára jártam itt.
Az ablakból néztem a külvilágot két teljes napig. De kiváncsiságom most sem hagyott nyugodni, igy beültem a Három Seprűbe, mikor megláttam a hétvégn érkező diáksereget. A szivem hatalmas dobbánaások közepette vezette lépteim...[/font]


jellem

Egy humoros srác, aki sosem fél az előtte lévő akadályoktól. Önbizalommal tarsolyában bárminek nekivág, azonban kérdés, hogy úgy sülnek-e el a dolgok, ahogyan azt ő szeretné... Lekivilága rendkívül színpompás; mondhatni, hogy egy író veszett el benne.
Őszintén viselkedik közeli barátaival, s szerencsésnek mondhatja magát az, aki ebbe a szűk rétegbe tartozik. Az idegenekkel szemben közvetlen és barátságos, legalábbis ezt mutatja. Forrófejű típus. Őrületesen szereti Gaby-t, rémálmaiban gyakran szerepel, miként a lányt valami baj éri.
Snki sem tudja, mikor mit tesz a következő pillanatban, talán még ő maga sem. "MIndent az adott pillanat dönt el..." szokta mondogatni.
Spontán ember; nem igazán foglalkozik a jövővel.

apróságok

mindig ||
^ Manfred
^ spontanilitás
^ Gaby
^ utazgatás
^ forró kávé
soha ||
˘ rossz emlékek
˘ békák
˘ hideg kávé -.-'
˘ aranyvérű rokonok-.-'
dementorok || Gabriellával valami baj történik, vagy látja, amint szüleit megtámadják.
mumus || békáktól:P
titkok ||
˘rettenetesen irtózik a békáktól
˘mindig Manfréddal alszik ^^
˘fél attól, hogy valaha az emberek csalódnak benne, és elfordulnak tőle
rossz szokás || körömrágás, Manfrédot piszkálja a kabátzsebében

a család

apa || Carl Buefort Nichral, 47, arany
anya || Angelina M. Nichral, 45, arany
testvérek || Shilo Henriette Nichral, 16, arany
családi állapot || örök szerelem fűzi Gabriellához.
állatok || egy görény, Manfred

külsőségek

magasság || 182 cm
tömeg || 68 kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín ||szőke
különleges ismertetőjel || Fura személyiség. Néha mosolyog mindenen, máskor pedig szomorú és dühös. Sosem tudhatod milyen állapotban van, mikor veled beszél. Ismertetőjele nincs, talán égszínkék íriszei, vagy szőke fürtjei...
kinézet || Magas férfi. Izomzata helyenként kidolgozott. Manapság legjobb mugli ruhákban jár, hiszen megteheti. Imád órát hordani, neki az olyan, mint másnak a nyakkendő. Arca keskeny, bőre egészségesen tündököl, s pattanások sem csúfítják.
egészségi állapot || por-allergia, de semmi komoly...
a tudás

varázslói ismeretek || Roxforti évek anyaga, asztronómia terén elért ismeretek
szakértelmek ||beszélt nyelvek: angol, német, orosz
pálca típusa || 11 és fél hüvelyk, diófa sárkányszívizomhúr-maggal

karrier

végzettség|| RBF- vizsgaeredmények a Roxfortban: SVK; LLG; Magiátörténet; Asztronómia; Bűbájtan; Bájitaltan; Átváltoztatástan. Hatodik végén azonban elhagyta a varázslóképzőt, s külföldön tanult egy évig Svédországban, asztrológus akart lenni. Azonban ezt a képzést sem fejezte be, eztán Párizsban végzett egy négyhónapos "testőr-kurzust".
foglalkozás|| jelenleg munkanélküli ^^

szerepjáték-példa
Sky Andles tulajdonában ^^

egyéb
Gabriella Dream bűntársa