Legutóbbi hozzászólások: Oliver Carex

Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2

1	Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / Re: A múlt mindennapjai	Dátum: 2011. 06. 13. - 13:04:23
● ● ● _______________________________________________ 1996. szeptember 15. - vasárnap; Roxfort folyosói A hasam egyet-kettőt kordul, kifejezve nem tetszését. Hm, és ha most belegondolok, hogy lent egy pár palacsinta várja, hogy befaljam egy ültömben... Lehet, hogy nem volt okos ötlet kihagyni a nap legfontosabb étkezését, és már bánom is. Na, mindegy. (Jaj, pedig de jól esett volna egy lekváros-nutellás palacsinta)! Idegesen álldogálok. Nem mintha a randikért izgulnék, szinte mestere vagyok a csajok befűzésének, de bármennyire is kicsi az esélye, félek, hogy valahogy lebukok. Lehet, hogy a barátnőjének a barátnője ismeri azt a barátnőt, aki ismeri az egyik lányt akivel randizok. Ugye milyen rettenetes egy a roxforti lánc? Az össze szál egybefut, és természetesen mindig ott, ahol nem kéne. (De ha magyarázni kezdem valakinek, hogy ismeri-e az egyik ismerősömet, aki xy, akkor bármeddig magyarázhatom neki ki is az, biztos, hogy nem ismeri). No meg nem igazán szoktam átvágni a lányokat, csak épp annyira, hogy ne fájjon nekik azok a dolgok, amik fájnának nekik. Szóval amolyan kímélő hazugságokat mesélek be nekik, de csakis az ő érdekükben. Nem szeretem átejteni a csajokat, de ha egyszer nem akarom megbántani(?)! Csak nehogy leizzadjak! Nagy elmélkedésemben egy ismerős hang zavar meg, én pedig helyből az leképedt hang irányába fordulok. - Nem vagyok ideges! - vágok vissza. - Csak tudod a lányok bomlanak az ilyen fess, és charme-os faszikért, mint amilyen én vagyok! - büszkén kihúzom magamat. - De azért nem árt egy kis cicoma sem. - mondom visszagörnyedve, széles mosollyal. - Csak nem cserélünk szerepet is? - miközben hajamat igazgatja beleszagolok a nyakába. - Neked is randid lesz, hogy így bűzlesz messziről? - mosolygok gonoszul. Természetesen bűzről sehol sincs szó, sőt egész kellemes illatot áraszt kedves barátném. - Még egyszer kösz, hogy elvállalod a csali szerepét. - De amint kimondom a mondatot megragad a csajszi és kiráncigál a klubhelyiségből. - Te figyu, most hogy mondod... - megállítom magunkat, mielőtt még ráléphettünk volna az első lépcsőfokra. - Farkaséhes vagyok! Együnk egy kicsit, Emilia várhat egy kicsit, úgyis ott lesz azt hiszem egész délelőtt. - ránézek a nagy boci szemeimmel. - Na? Palacsinta ma a reggeli. - célozgatva húzogatom a szemöldökömet, először fel, aztán le. Aztán megint fel és le. - Meghívlak egyre! - mintha nem lenne ingyen a kaja a kastélyban...

2	Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / A múlt mindennapjai	Dátum: 2011. 04. 18. - 19:15:36
● ● ● _______________________________________________ 1996. szeptember 15. - vasárnap; Roxfort folyosói Farkasszemet néztem a tükörképemmel. Bal kezemben a pálcám, másik kezemmel pedig magamat támasztottam a mosdó oldalánál. Koncentráltam a tükörben lévő alakra, akin mintha egy óriási gólya fészek éktelenkedett volna hajkorona helyett. Trükkös próbálkozások árán sikerült levágni elviselhető formára, és hosszúságúra, de a fésülködés nehezebb feladatnak bizonyult - meglepő módon. Már azon morfondíroztam, hol tudnék jó alanyt találni egy százfülé-főzethez, mert semmilyen haj nem állt jól a nyomorult arcomon. Bárhogy fésültem, idiótábban nézett ki, mint Piton összekötött hajjal. A gondolaton jól elmosolyodtam. - Rex! SIETNÉL?! Olyan vagy, mint egy lány! - vadul dübörögtek a közös fürdő ajtaján. Gonoszul elhúzódtak ajkaim, de csak azért sem nyitottam nekik ki az ajtót, és mivel valamiféle speckó "roxforti-zárbűbáj" van rajta, ezért egy egyszerű Alohomorával sem mennek sokra. - Egyik csaj se ér annyit, hogy agyon verjünk érte! - ordítozták páran, persze csak poénból, de biztos, ha tovább maradok, kapok egy-két gyomrost. - Nem csajnak lesz! - ordítom vissza, és közben azonnal átvillan a fejemben vagy ezer és egy női arc, akivel ma randit beszéltem meg. Fel is vághattam volna, hogy ennyi csajt bezsebelhetek, de jobb volt, hogy dühöngtek egy kicsit! - Nem viccelünk, betörjük az ajtót! - Jó-jó! - adtam be a derekamat, hiszen minden egyes próbálkozással egyre reménytelennek tűnt a hajkoronám. Egy végső ötletem maradt, de ahhoz s többiek is kellenek. Kinyitottam a feldühödött vaddisznók előtt az ajtót, és beparfümözve, elegánsan-sportosan, felvéve fogkrém-mosolyomat kihúztam magamat előttük. A reagálás eleinte furcsa, értelmet sugárzó grimaszok voltak. - Bzdmg! - böfögték be hátulról. - Mi van? - azonnal a hajamhoz nyúltam, és beletúrtam egyet, hátra az említett testrészről van szó. - Kölni, ing, hajvágás? Fazongyanta nem volt? - Téged kimostak anyám szobájában? - kérdezte egy másik. - Nos, ha igen, akkor édesanyádnak igenférfias ízlése van! - válaszoltam büszkén, majd hátrasandítottam még egyszer a tükörre, és visszafordultam a haverjaimhoz. - Van valakinek hajzseléje? Még jó pár percig csipkelődtek velem, és ahogy "kirittyentettem magam, mint egy kislány", majd végre valahára, miután jól kiszórakozták magukat, megdobtak egy hajzselés flakonnal (mázli, hogy nem csak én vagyok egyedüli mugli születésű). Mindig ápolt vagyok, de azért egy randira soha nem készültem még ennyit! Jól elterveztem a mai napot, amibe természetesen Amyt is belerángattam, igen, azt az Amyt, akit tavaly ismertem meg. A muffin-lány. Megígérte, hogy segít lebonyolítani a FANTASZTIKUS tervemet. Reggeli után az ötödikes Emiliaval találkozom a fűzfánál, aztán ebéd után Mecedesszel az évfolyamtársunkkal a gyógynövénytanszertárnál, és végül estefelé, vacsi előtt Lauraval, egy hatodikas hollós csajszival. Nap végén statisztikát tartunk, hogy ki-milyen volt, amibe Amy is besegít. Ja, természetesen a lányok még nem ismernek engem, ehhez szükséges a társam, aki majd roppant pontos szituációkat fogunk szimulálni, hogy a lányok közelébe férkőzhessek. Nem ismerik egymást, szinte kizárt, hogy lebukjak, hiszen a kastély különböző részein csípem el őket (már, ha ott lesznek, és jók az infóim). Gyorsan össze kellett magam kapnom reggel, még reggelizni sem volt időm, így épp, hogy csak leérek a klubhelyiségbe, de ahogy láttam, még Amy sem volt ott. Reméltem, hogy hamar megjelenik, mert a fűzfa nincs közül...

3	Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...	Dátum: 2011. 04. 13. - 19:00:30
Össze-vissza kavarogtak bennem a gondolatok, és érzelmek. Az egész bujkálás kiment a fejemből, ahogy abban a pillanatban Amy is... Az keserédes örömtől tajtékzottam belülről, láthattam, tudtam, hogy nem felejtett el, és keresett, de kívülről dühöngtem és ha most előttem lett volna az egyik rosszakaróm biztos, hogy gond nélkül cafatokra átkoztam volna. A düh, a Sors utáni gyűlölet úgy kihozott a sodromból, mint még eddig semmi más. A farkasvakság, a háború eljövetele, Célia hátrahagyása mind-mind eltörpül eme tény mellett. Magamban azért rimánkodtam, hogy bárcsak elfelejtett volna! Kiderült volna, hogy csak egy kellék voltam neki, kihasznált, vagy igazából már nem szeret, talált valaki mást, de élt volna! Mennyivel egyszerűbb lett volna feldolgozni... Bele pusztultam volna, hogy más tarthatja karjaiban, más csókolhatja, engem pedig használt rongyként hátrahagyott, de legalább tudtam volna, hogy nem halt meg, nem történt balesete, vagy nem gyilkolták meg. Milliószor mélyebbre hatol a szívben a kés, ha egymáséi lehettünk volna, de a Halál közénk állt, mintha csupán elhagyott volna, vagy talán nyomós okkal távolodunk el egymástól. Sokkal nehezebb így, már csak a tudat is! És minden fejben dől el... A fej irányítja a szívünket is, a szívünk, azaz ökölnyi szerv pedig az érzelmeinket. Az érzelmeink pedig hatnak agyunkra, oda-vissza működik a dolog. Bárhogy is akartam kettészedni a kettőt, hogy könnyebb legyen feldolgozni a hirtelen kapott hírt, sehogy sem sikerült. Bármelyik oldaláról néztem a dolgot, szörnyű volt... Összeszorított fogakkal, némán hallgattam Wendy válaszait. Ahogy egyre dühösebb lett, én is jobban kikeltem magamból. Láttam haragját, és kétségbeesését, ami engem is szintúgy megrémített. Nem is tudtam ép ésszel gondolkozni, vagy helyesen érvelni, jól visszaemlékezni, hogy ne hadováljak össze baromságokat. Nem voltam képes rá, az agyamat valami szürke fátyol elborította, amitől minden homályosabb lett. Nem volt erőm hátat fordítani. Néznem kellett. Figyelni, hogy milyen légiesen mozog, ami nem már emberi... Mindent megadtam volna, annak érdekében, hogy visszahozzam az Életbe. De ez lehetetlen volt, még a varázslóvilágban is... Szinte süket módjára próbálom eltéríteni kiáltozásait, vádjait, feltevéseit, igaz mondatait. Nem. Túl sok volt ez nekem. - Nem érdekeltél? - kérdeztem felhördülve, teljesen kifordulva magamból. Féltem, ha itt most nem vettem volna levegőt, olyat teszek, amit megbánhatok később. - Szerinted azt az időt, amit eltöltöttünk ketten, az a sok év, nekem semmis?! - kihangsúlyoztam minden egyes szót. - Szerinted az?! - ismételtem önmagam. Nem bírtam lenyugodni. Elfelejtettem hol vagyok, kivel beszélek, és hogyan. Lehetséges, sőt talán biztos, hogy később ezeket a perceket megbánom, de abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ezt a nyarat átkozom. Ki, vagy mi volt az a pokolfajzat, aki képes volt elvenni tőlem a világ nagyobb kincsét, akit magam mellett tudhattam. Bárki vagy bármi volt az, itt megesküszöm, hogy elpusztítom!

4	Karakterek / Célia Carex / Re: - to my sister	Dátum: 2011. 02. 20. - 15:53:53
Helyszín: hálószoba Időpont: 1997. 06. 29. Ahogy forgolódok, és Liát nézem, eszembe jutnak a régi emlékek, amikor kicsi voltam, és állandóan az ő szobájába settenkedtem be, és akár órákat is képes voltam várni, hogy bejöjjön a szobájába, és a frászt hozzam rá. Vagy egyszerűen bent rostokoltam, és semmi pénzért nem voltam hajlandó elhagyni a lányszobát. Hú, hány és hány veszekedés alakult ki már ebből, na meg olyanokból is, minthogy kié legyen az utolsó csokis puding a hűtőszekrényből, de ez mind régen volt... Nagyon régen. Úgy érzem magam, mintha csak egy öreg bácsika lennék, aki visszaemlékszik régi életére, és emlékeit felelevenítve elszorul a torka. Sajnos a háború ezt teszi a gyerekekkel. Felnőtt gondolkozásra kényszeríti őket, hol még messze állnak attól. Pedig én mennyire szerettem kisgyerek lenni! Sokan mondták, hogy mennyire baró, hogy már ennyi, és ennyi évesek, és hogy már alig várják, hogy elmúljanak 17 és így tovább. Én ilyenkor nem szólaltam meg. Igenis szerettem gyerek lenni, és mit sem törődni az élet nagy ügyes-bajos gondjaival. A problémákat nem volt muszáj felfognom, és meg kell hogy mondjam, sokszor kibújtam egy-két balhé alól úgy, hogy szép nagy szemekkel néztem fel a felnőttekre: "Én nem akartam!". A gondolatra elmosolyodtam, de úgy, hogy Célia ne vegye észre. Kicsit groteszk-módon venné ki magát, ha mosolyogva nézem nővérem tépelődését. Bár nem tudta, megértettem őt. Jól tudtam, miért ideges, és azt is tudtam, hogy jogosan. Megértettem, hogy aggódik, megértettem, hogy miért akarja biztosítani nekem a lehető legbiztonságosabb búvóhelyet. És én hálás voltam neki, de én nem vagyok képes kalitkában élni. A mosoly nem fagy le arcomról, csupán halványodik. A széles, gyermeteg mosolyt leváltja a komoly, szeretetteljes mosoly. Hányszor cikiztem Liát, amikor így nézett rám, de most már értem. Bocsánatot akarok tőle kérni, de végül hanyagolom. Nincs szükség rá. - Célia... - szólalok meg komolyan, majd felállok székemről, és az ágy szélére ülök, majd a térdeimre könyökölök, és hagyom, hogy hanyagul lelógjanak karjaim. Fejemet lehorgasztom, és próbálom összeszedni a gondolataimat. - Hálás vagyok neked. De tényleg. Talán nem is kívánhatnék jobb nővért, mint amilyen te vagy. - halványan elmosolyodok, és felnézek rá. - Ilyet se hallasz, minden nap, mi? - majd visszanézek a földre, és arcomról is letörlődik a mosoly. Nem tudom, hol kezdjem, folytassam. - Nem akarok neked hazudni, bár lehet az volna a legjobb... Tudom, hogy bármikor betoppanhatok hozzád, és akármi is lesz, te mindig tárt karokkal fogsz várni. De. Nem vagyok képes úgy élni, mint egy bagoly, akit bezártak a kalitkájába. Megőrülnék, érted? - próbálok rávilágítani, hogy miért teszem azt, amit, de nem tudom mennyire sikerül tudtára adnom. Szerettem volna, ha minél könnyebben megérti. - Tudom, hogy aggódsz, de... Figyelj, nem leszek biztonságban. - nyögöm ki, és végre leég erőt veszek, hogy felnézzek rá, és lábaimat felhúzva, szembe leülök vele. - De vállalom a kockázatot. - magam sem tudtam igazán, hogy miért, nehéz lenne megfogalmazni.

5	Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...	Dátum: 2010. 11. 04. - 11:58:30
Nem indult könnyen a nap, hiszen a nyakkendőm valami csoda folytán eltűnt, de van egy érzésem, hogy a haverjaimnak is köze lehet az eltűnéséhez, de hamarosan el kell indulnom, és az biza már nem kerül elő! Kétségbeesésemben elkérem az egyik hálótársamtól az ocsmány lila-piros kockás nyakkendőjét, s színező bűbájt mondok rá. Ha nem lenne kötelező talán még el is lógnám - ha nem lenne Wendy. De kötelező, és én csak bosszankodok, hogy ki kell csípnem magam nyálas ficsúrként, de egy dolog vigasztalt, hogy legalább Wendy a párom. Nem volt kétséges, hogy mindenkinek nemet mondunk, és csakis egymás meghívására várunk, hogy aztán együtt vonulunk be a kicicomázott díszterembe. Milyen idilli... Máskor egyszerűen giccsesnek tartanám, de így, hogy én is részt veszek rajta, valami gyönyörű. És nem a terem miatt, nem a zenekar melodikus számai miatt, hanem mert egy káprázatos lányt fogok kísérni, akit magamnak tudhatok. Csakis az enyém, aki senki és semmi nem vehet el tőlem, csak a halál... Felöltözve, beparfümözve, készen állok az indulásra. Mivel így is kifutottam az időből, gyorsan pattantam fel az ágyról, s rohantam ki a klubhelyiségből - aztán természetesen vissza kellett mennem a virágkoszorúért -, és gyorsan szedve a lábaimat befarolok a lépcsőalján ácsorgó tömeg közé, a haverok közé. Nyomtak két sort, hogy milyen gyalázatosan nézek ki, legalább fésülködhettem volna meg, de én ügyet sem vetve rájuk, izgatottan fordultam meg, amikor a hátam mögé mutattak ujjukkal. Az én hercegnőm állt teljes valójában a lépcső tetején. Mint valami elcsépelt mesében, olyan tökéletesen festett. A ruhája combközépig feszült ívelt idomaira, és ott tölcsérbe szétnyílt. Lángoló vörös haja, mintha körülölelte volna fehéres, hamvas arcát. Az álarc zavart, mert így csak a szemeit fürkészhettem. A hátam mögül csodálkozó sóhajokat hallottam, amit én szintén megeresztettem. Csodaszép volt. - Egyszerűen… gyönyörű vagy… hűűű! - ámuldoztam. Egyre jobban zavart, hogy milyen tagbaszakadtnak látszódhatok, egy ilyen tündér mellett. Büszke voltam, hogy Wendy a párom, büszke lehettem rá! - Nos, remélem ez megteszi… - mosolyodtam el fülig érve, és az eddig görcsösen szorított dobozkából előkaptam a kis virágcsokrot, és felhúztam vékony csuklójára. Akartam még neki mondani, hogy milyen meseszép, akartam még mondani, hogy gyere Wendy, lépjünk le a bálról, csak te meg én, de a zene felcsendült, és be kellett vonulni a táncparkettre. Etikett szerint belém karolt, és lassú léptekkel ütemre belebegtünk a terembe. Nem is foglalkoztam a díszítéssel, alig bírtam ki, hogy ne Wendyt csodáljam folyton-folyvást, mire észbe kaptam már köröztünk az angol keringővel. - Tündökölsz ma este. - soha nem látott szerelemmel néztem a szemeibe, s kedvem lett volna ott helyben megcsókolni. Ismét érezni az ajkai puhaságát, bőrének melegét, de a parketten nem lehetett. Kacérul rákacsintok, s a táncban egyre kijjebb vezetem, hogy a nagy kapuig érjünk. Amint vége volt a nyitótáncnak, kisurrantunk, és izgatottan húztam magam után Wendyt. Kuncogva tipegett utánam cipellőjében, én pedig az lépcsőforduló egy szobra mögé állítottam. Leemelem álarcát, és megcsodálom arcát. Kisöpörtem arcából a rakoncátlankodó vörös tincset, és két tenyeremet a falnak állítottam, így közrefogva őt. - Mit csinálsz? - kuncogott. - A bálon kellene lennünk! - annyira aranyos volt, megremegtette a szívemet. Hozzásimulok, és egy lágy csókot lehelek nyakára. Parfümje vadító volt... Alig emelkedem el tőle, úgy emelkedek feljebb, s piros ajkait enyéim közé fogom, és minden létező szerelemmel, szenvedéllyel, odaadással megcsókolom. Lassan elemelkedek, homlokomat az övéhez nyomom, és úgy suttogok: - Szeretlek! - * * * "Meghaltam szerelmem" - szinte lehetetlenül hangzott volna ez a mondat a mugli-világban. A mágus világban, már nem, sok kísértet él a földön, a Roxfortban kapásból négy, de ez mégis hihetetlen volt. Ő nem halhatott meg, hiszen ő az én Wendym... ez biztos... Nem tudtam, sírjak, vagy kesernyésen röhögjem pofán az életet. Zokogni akartam, de egyben mosolyogni, dühöngeni akartam, de egyben hangtalanul felfogni. Próbáltam magamnak bemesélni, hogy megőrültem, képzelődöm, és csak túl fáradt vagyok. Vagy lehet, hogy csak álmodom, bár álmodnék. Jaj istenem, könyörgöm! Sose fordultam hozzád segítségért, de add, hogy ez az egész egy rossz álom legyen, és Wendy valahol csupán egy kórházban fekszik, mert eltörte a lábát, add istenem, kérlek add! Könnyeimet sorozatban nyeltem le, de kikívánkoztak belőlem. Nem fogok sírni! Én... sose... sírok... Ijedt szemekkel, halkan lihegve figyelem az ezüstös Wendy-alakot. Nem lehet Wendy, mert ő nem halt meg, ő csak elhagyott engem, csak elköltözött és nem szólt nekem! Ő - nem - halt - meg! Egy pillanatig összeszorítom a szemeimet, és felpattanva a fotelből, kitérek előle, és jó pár méterre el távolodok tőle. - Mi az, hogy eltűntem?! - mordulok rá. - Ki volt az, aki egy idő után tojt a fejemre? Ki volt az, aki semmilyen jelet nem adott annak, hogy... - 'életben van'-t akartam mondani, de megakadt a nyelvem, a gombóc egyre jobban nőtt a torkomban. - ...egyáltalán létezik-e még? Ki hagyott egyedül ebben a cseszett világban?! - hangom egyre emelkedett. - Te voltál az, Wendy! - köpködöm a szavakat, és tenyeremet erősen végighúzom arcomon, hogy megnyugodjak. De mégis, hogy tudnék?! Semmi pozitívum nem történt velem az elmúlt hónapjaimban, minden a pechszériámra megy, és most itt van a halott Wendy, mit kezdjek vele?! Mit kezdjek egy asztráltesttel? Mit kezdek egy olyan emberrel, akihez nem tudok hozzáérni? Mit kezdjek egy kísértettel? Mit kezdjek az én egyetlen, igaz szerelmemmel, ha ő már hallott!!

6	Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / Re: Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...	Dátum: 2010. 10. 13. - 10:46:36
Félálomban talán még ijesztőbbnek látszódott az egész, mint amilyen valójában. Most már semmit sem érsz a hisztizéssel Oliver! A te döntésed volt, a te őrültséged, és ezt már nem tudod jóvá tenni! Még csak az iskolába sem tudok visszamenni, talán, ha Dumbledore professzor még élne, Ő visszaengedne, s megértene... Merlin nyugosztalja! Istenem, mi történik? Muszáj mindennek egyszerre fenekestül felfordulnia, mint valami rossz drámában? Mindig is gyűlöltem az ilyen sorozatokat,/filmeket, valahogy nem az én stílusom volt, egyszerűen falra tudtam volna mászni attól, ahogy a producerek őrültebbnél őrültebb szituációkat kreálnak, amit a muglik lerágva körmeiket kanalazzák be, s nyelik le, úgy, hogy egyáltalán nem kaparja a torkukat. Nekem veszettül marja a nyelőcsövemet, s a percek elteltével mindig egy-egy milliméterrel megnövekszik az a bizonyos gombóc a torkomban. Szörnyű, hogy valaki ezt eljátssza, míg mások a való életben átélik ezeket, s a vége sehogy sem lesz Happy End. Ettől rettegek én is: hogy a boldog vég elmarad a mese végén, és az egész rohadék gyerekmese átalakul vérlázító horrorrá. Még fel tudom idézni Amy ajkainak puhaságát, ahogy hozzáért az enyémhez, s én valami szobor módjára ledermedtem. Szőke haja kókuszos illata, amit mindig is szerettem benne. Édes aroma, és egzotikus, ami természetesen áradt belőle, sosem tudtam, hogy a nők, hogy képesek ilyen aromák kibocsátására, de egyszerűen beleszédülök. Szerelmet vallottam neki, s Ő viszonozta, de még nem egyszer, hanem milliószor fogom feltenni a kérdést, hogy helyes volt-e? Nem kételkedtem abban, hogy mennyire rajongok a hajáért, mosolyáért, lényéért, de ... hagyjam kibontakozni az imádatot, ne adj' Isten szerelmet? Helyes-e? Hónapokig együtt fogunk élni Zoeyval, és eltekintve a ksiebb gondtól, hogy szegény Zoeynak kényelmetlen lenne, mi van, ha megromlik a virágzó kapcsolatunk, és vége szakad? Hogy tudunk azután egymás szemébe nézni, bízni egymásban, ha esetleg csatára kerülne a sor? Lehetséges volna? És ha most leállítom, akkor nem ugyanezt követem el? Nem lesz ennek is ugyanaz a következménye? Félek, hogy de. Akkor mégis mit kéne tennem? - Oliver... - hallottam valahonnan messziről. Csilingelő hang, bársonyos csengés, s mind ez szörnyen emlékeztet valakire, de, hogy kire túl félálomban vagyok, hogy megállapítsam. A lányok kijöttek volna? ... Nem akarok velük beszélni, inkább gondolkodnék helyette, túl fáradt vagyok mind testileg, mind lelkileg a beszélgetéshez, tervezgetéshez. Lassan sok lesz... Nem nyitottam ki a szemem, inkább valami gyerek módjára ingerülten válaszoltam. - Ne már, őrködjetek most Ti! - nyafogtam, majd folytatom, hogy ne legyen túl agresszív. - Majd legközelebb én vállalom el a műszakot, hadd pihenjek! Különben is... csak a sátor előtt voltam, nem igaz, hogy nem találta... - a torkomba forrt a szó, mert az utolsó mondatnál kinyitottam szemeimet, s kedvem lett volna ordítani egyet, akármennyire is kimerült voltam. Nem Amy volt, nem is Zoey, s lám igazam lett mégis ismerős köszönt vissza. - Nem... - suttogtam halkan, elképedt, rémült szemekkel. Még azelőtt mondtam ki a szót, mielőtt még felfogtam volna, miért is mondom - érdekes. Letámadott a látvány, s csak arra tudtam gondolni, hogy Wendy! Wendy! Wendy! Wendy! Mintha ajtóstul dörömböltek volna be hozzám. Előttem egy fényfoszlány lebegett, úgy, mint akkoriban a Roxfortban a kísértetek, de ez más volt. Az alaknak lágyan úszkáltak hajszálai ruhái végei önmaga körül, s fénylett, akár egy angyal. Valahogy hasonlóan képzelhetők el... - Nem... - ismételtem magam, majd eljutott a következő üzenet is a lezsibbadt agyamhoz. A kísértet, aki előttem állt, az Wendy volt, ami egyet jelenthetett: a lány elhunyt. Csupán hitetlenkedésből nem tudtam elsírni magam. Beleremegtem a gondolatba. Én sosem sírtam igazán, de most a szemeim égtek, szúrtak, mintha csak egyszerre akarták volna kiadni a több éves könnycseppnélküliséget. Mihelyst észbe kaptam, fejem hátracsapódott, egyenesen Amyék szobájába néztem. Az ajtó tárva nyitva volt, tehát lementek - valószínűleg tüzelőt gyűjteni. Visszarántottam a fejemet a foszlány felé, s kezem nyúlni kezdett aranyos, ismerős kis kacsója felé, de megállt a kezem a levegőben, s visszahúztam. - Te... - szóltam rekedtesen, de lenyeltem a könnyeimet. Én nem sírok!! Én nem!! Nem tudtam, hogy befejezni a mondatot, már azt sem tudtam, mit akartam mondani, csak Wendy arca halvány mását néztem. Az emlékek beözönlöttek az agyamba, s éreztem ujjaim között arca bársonyos bőrét, s karcsú derekának ívét, ahogy akkoriban végigsimítottam rajta, hallottam boldog nevetését. S most visszaköszönt mindez egy fehér angyal képében.

7	Karakterek / Egy vak iratai, Oliver feljegyzései / Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...	Dátum: 2010. 10. 08. - 11:32:53
Címzett: Wendy Perwinkle Helyszín: Skócia; sátor nappalija Időpont: 1997. szeptembere, valamikor éjjel Zene: Massive Attack - Paradise Circus Egyéb megjegyzés: fejléc majd lesz Tisztában voltam vele, hogy őrültség, és veszélyes. De nem volt más kiút. [...] - Úgy nézek ki, mint akit megzavartak? – mosolyodom el, annak ellenére, hogy nővérem hangulata komor. Enyém sem sokkal happybb, de igyekszem ezt elnyomni, és palástolni egyaránt. Ahogy leül mellém, én azon nyomban törökülésbe vágom magam mellette. Beletúrok kócos hajamba, majd várakozón, vidáman nézek rá. Elég elveszettül piszkálja tunikáját, nem tudja hol is kezdje, segítenék neki, de elég furán venné ki magát. „Hé! Kezd úgy, hogy mi a tervem a közeljövőben, és lehetőleg részletesen vázoljam fel neked a szitut!” – ha-ha, persze. Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, majd miután befejezte magamban egy rövid ideig elgondolkozom a hallottakon. Büszke rám. Talán ezt vártam a legkevésbé, hogy mondja. Azt hittem, hogy visszaakar majd tartani, és ha kell leláncol az ágyamhoz, és száraz kenyérrel fog etetni, és vízzel itatni. Épp ellenkezője bizonyosodik be, elismerést kapok, és be kell, hogy valljam, jobb kedvem lett a gondolattól, hogy Célia büszke rám, emiatt, amit én mellesleg fatális őrültségnek tartok, mégis belevágok. A „gyerek” kifejezésre kicsit elhúzom a szám, de nem szegi kedvem. Természetes dolog, hogy félt, de nem kéne, ismerhetne már, talpraesett vagyok és megoldom a fennakadó kínos szituációkat, problémákat, veszélyes helyzeteket, még ha sokban nem is volt részem. - Jól elterveztem. – válaszolom vigyorogva, majd felpattanok az ágyról, és az íróasztal felé veszem az irányt. Totálisan nem mondtam igazat. Elterveztem, viszonylag, de hogy jól, az erős túlzás. Nem baj, Céliának nem kell tudnia teljes őszinteséggel, hogy, hogy is terveztem ezt az egészet. Bár… ha a logikus oldaláról nézzük a dolgokat, bizonyára próbál majd kiszedni belőlem valami információt. Leguggolok, hogy összeszedjem az előbb leborult tárgyakat, majd egyenként visszarakosgatom őket... [...] Talán gyerek módjára viselkedek, de felnőtt ésszel gondolkozok. Én ezt érzem, s ezt a hitet senki nem döntheti meg bennem. Ha valaki mégis megteszi... nem tudom ép ésszel folytatni a bujkálást Amyékkel... [...] Letelepedtem egy nagyobb sziklára, ami a közelben emelkedett ki a földből, és mélyeket szippantottam. A jeges levegő szúrta a tüdőmet, de lehet ez tesz most jót. Hideg volt a szikla, a levegő, a telihold magasan járt, és koromsötét minden. Mozgás. Zörgés. Suttogás... - Oliver... Ijedség. Képzelet játéka. Biztos. Homály. Suttogás. Fejrázás. Baromság! ~ Felugrok és idegesen, hunyorogva járkálok fel-le a sátor bejárata előtt. [...] Kimerült vagyok. Nagyon. Megdörzsöltem a szemeim, már képzelődök is. Fel-alá járkáltam a sátor előtt, de egy pillanat alatt elbotlottam, és a kavicsokra buktam. - A fenébe...! Feltápászkodtam, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább leülök. Nagy nehezen visszataláltam a sziklához, és -még ha nem is kényelmesen de- elhelyezkedtem rajta. Nem láttam semmit, de már nem hunyorgok. Ebben az egy évben a testem hozzászokott már ahhoz, hogy hiába hunyorgok, a látásom nem javul. De én még nem szoktam hozzá, és marhára idegesít, így behunytam a szemem, és rákönyököltem térdeimre, arcomat kezeimbe temettem. Mocorgás. Megint! Á! Megbolondultam... Nem nézek fel...Csak...Csak simán meggajdultam, nincs itt semmi. - Oliver...! - Ki az?!- felpattantam, és körbenéztem. Ki az? Egy halálfaló? Az nem lehet, már péppé átkozott volna, nem a nevemen szólítgat. A tó felé sandítottam. Onnan jöhetett? Lassan oda lépdelek a tó vizéhez és elsuttogok pár szót. - Itt vagyok... Idiótának éreztem magam, de nem tudtam többet tenni. Valaki (vagy valami) itt van, és ismer, tudja a nevem. Leguggoltam a vízhez. Sellők talán? Nagyon sekély a víz itt, nem valószínű, hogy egy varázslény szólított volna meg a tóból, de akkor mi? [...] Négy méter, elég gyatra. Pásztáztam a sáros tópartot egy laposabb kavics után, nehéz volt, de végül kitapogattam egyet, de amint felnéztem elüvöltve magam, hátraestem a fenekemre. Szívem vadul vert, pulzusom az egekben, szemeim kikerekedtek az ijedségtől. Az a köd folt, amit előbb láttam, most szembe nézett velem. Kiáltásom pillanatában el is tűnt, felszívódott, mintha ott sem lett volna. Felugrottam, és elkiáltottam magam ismét: - Uramisten, megőrültem?! Két szempárt láttam, és a szemek körül azaz áttetsző, gomolygó füst, ami Holdként világított. Begolyóztam. Na, nekem elég volt a friss levegőből, így a sátor felé vettem az irányt. - Oliver! - Nem! Befogva a fülemet, mintha ezzel meggátolnám, hogy az ismerős hang elérjen a tudatomig, befogtam, és berontottam a sátorba. Behúztam a cipzárt magam mögött, és zihálva a fotelba rogytam. [...] Sőt. Már most nem bírom ép ésszel. Paranoiás lettem, és azt hiszem, hogy szellemek követnek, akik tudják a nevemet... Ch! Mint valami rossz horror film, és mégis a vásznon mennyire elcsépelt a valóságban, pedig a gerincem végig borsózik, ha csak az eseményre gondolok. Legutóbb este jelent meg, így remélem most nem fogok képzelődni. Talán a szemem miatt láttam olyanokat? EZ megmagyarázná a ködös alakot, de a hangokra mégis mi ad magyarázatot? [...] Siess már Oliver! - a kezemnél fogra rángatott fel egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat. - Most komolyan mit akarsz te nézegetni? - Hát a tájat, mi mást? - Nem tudom, engem nem igazán érde... - Itt is vagyunk! - azzal belökte a faajtót maga előtt és kilépett a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. Wendy a korlátnak támaszkodva kitette magát a napsütésnek. Igazán aranyos volt a rózsaszín virágos fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Mosolyogva elnézegettem egy darabig, míg rám nem szólt. - Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé. Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, mégis szomorú volt a búcsú miatt. - Ugye tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám. Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Hiányozni fog. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni. ______________________________________ - Siess már! - a kezénél fogra rángattam egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. De mégis feljöttem, hisz tudtam, hogy Ő szeretné, és megakartam mutatni neki milyen jó itt fent, úgy int több éve...csak mással. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat. - Komolyan Davin, nem muszáj! - De muszáj! Gyönyörű, meglátod! - De hát voltam már itt fent! - Itt is vagyunk! - azzal belöktem a faajtót maga előtt és kiléptem a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. A korlátnak támaszkodva kitettem magam a napsütésnek. Mosolyogva elnézegettem egy darabig Amyt, míg rám nem szólt. Igazán aranyos volt az egyszerű aranybarna fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Minden olyan ismerős volt, de nem akartam visszaemlékezni. Most Amyvel vagyok, nem vele... - Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé. Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, nem volt boldog. - Ugye tudod, hogy mindig számíthatsz rám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám. Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Elkeseredtem az elmúlt időben, és ő ott állt mellettem, persze, hogy tudja i a válaszom. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Ugyanúgy, mint annak idején...Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni. [...] Legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a képzelgéseimen morfondírozzak. Rengeteg dolog állt előttem, illetve mögöttem, és ijesztő sokban voltam benne. A menekülést a nyáron viszonylag sikerült kiviteleznem, de még mindig a kezdetek kezdetén vagyunk, és ez még csak a cukormáz a tortán, a java még hátra van, amitől a legjobban kell tartanunk. A jelen. Érzelmi ügyek, amik félévvel ezelőtt gyerekesnek tartottam, mégis mi az, hogy epekedsz valaki után? Nem tudsz nélküle élni? Sületlenségek, ha eddig tudtál, ezután is fogsz! Hány és hány haveromat kapartam már fel a padlóról, hánnyal mentem el sörözni egyet, kiereszteni a gőzt, elmenni csajozni. És lám, amikor nekem volna szükségem ilyen emberre, sehol senki. Persze, kitől is várhattam volna? Senki nincs itt, Zoeyval pedig nem beszélhetem meg, hiszen rohanna Amyhez... Nőből van. A másik nagy kulimász, ami totális kilátástalan, az Wendy eltűnése. Félek, hogy valami történt vele, s én kötelességnek érzem, hogy felkutassam. Még pedig a kalandunk során... Olyan kilátástalan a helyzet. És a folyamat nem megfékezhető.

8	Múlt / Birtok / Re: A móló és a csónakház	Dátum: 2010. 10. 03. - 19:39:21
Legyintve megcsóválom a fejemet. Ugyan! Nekem esne bajom? Hisz' én vagyok Rambo4! - Csak nyugi! - intem le Natashát, aki már az őrület határán áll, majd beletúrva, az amúgy is kócos hajamba, elgondolkoztam, hogy mivel kéne kezdeni. Már bonyolult számmisztikai számítások után megtudtam, hogy mégis, hogyan kéne összerakni ezt a szörnyeteget, csak hát, elfelejtettem, hogy hol kezdtem... Na mindegy, majd meg lesz valahogy! - Neeeeem Nathasha, dísznek csinálom a falamra! Hát persze, hogy használni akarom, még pedig még ma! - azzal megfogtam az egyik alkatrészt és ráerőszakoltam a másikra. Aztán megfogtam még egyet, és azt is ráerőszakoltam a másikra. Na! A végén még pár perc alatt meglesz! Hangosan elmondtam egy ragasztó varázsigét, majd egy forrasztót. Lassacskán alakulni kezdett, de a hőség is egyre jobban nőtt. - Neked nincs meleged? - szóltam oda Natashához, majd alattomos mosoly kúszott az arcomra. Úgy döntöttem egy kicsit szüneteltetem a sárkányrepülő-eszkábálást, és a vendégemmel foglalkozok, hogy ne érezze magát egy percig sem kényelmetlenül... Biztos nagyon melege van... Nagyon melege... Rettentő melege. A mosoly egyre szélesedett és lassan közelíteni kezdtem felé. - Nem gondolod, hogy... ebben a forróságban... - odaértem hozzá, s lágyan átkaroltam a derekát, mélyen a szemébe néztem, s már szemérmetlen közelségben voltam hozzá, de jelenleg nem érdekelt az illem. - ...valamit kéne csinálnunk... - tekintetemet belefúrom az íriszeibe, arcizmaim ellazulnak, vonásaim kisimulnak, s érzékien közelíteni kezdek ajkaimmal az övéi felé. - ... Natasha? - mondom ki erotikával túlfűtött hangon a nevét. A szót lágyan formálom meg ajkaimmal. Mielőtt még elhúzódhatott volna, arcom egy óriási mosollyá alakult át, és derekánál fogva felkapva tettem pár lépést. - Fürödtél ma már? - nevettem el magam harsányan, majd zsebébe nyúlva - bízva abban, hogy ott a pálcája - kivettem a favesszőt, és odahajítottam az enyém mellé a földre, és msot már két kézbe felkapva lányt, nekifutottam a tónak. - Hórukk! - azzal elrugaszkodom a földtől ééééés... CSOBB... ...antunk a vízbe. A víz elborította az összes nyílásomat, orrba-szájba, fülbe mindenhova jutott a tavi vízből. A hideg víz elképesztően hatott rám. Mintha újjáéledtem volna! A vízben elengedtem Natashát a derekánál, de mivel nem voltam biztos benne, hogy tud úszni - mert már sok embernél lepődtem meg-, ezért a karját markoltam meg, s úgy húztam fel magamat vele a felszínre. Nem is kell mondanom, hogy hatalmas röhögésben törtem fel a vízfelszínre, majd ránéztem Natashára, hogy él-e még vagy szívinfarktust kapott e tőlem. elnézésedet érem ez igen szintem alatti volt.

9	Karakterek / Célia Carex / Re: - to my sister	Dátum: 2010. 08. 17. - 19:24:59
Helyszín: hálószoba Időpont: 1997. 06. 29. - Micsoda por van itt! A szoba lakója igazán takaríthatna! - mondom csóválva a fejemet, ahogy az aprócska, szürke porbucnikat nézegettem a focilabda és a kiszakadt cipős doboz között, majd megpróbálkoztam az életveszélyes kísérlettel, hogy végighúztam a mutató ujjamat a parkettán leülepedett porrétegen. - Nem semmi! Kicsit kijjebb csúsztam - hogy ne fejeljem le az asztallapot-, és törökülésbe vágtam magam. Benyúltam a cipős dobozért és kihúztam a sok kacat körül. Könnyedén lefújtam a koszt a kartontetőről, és felnyitottam a kis kincsesládámat, közben félig Céliára figyeltem. Persze, hogy aggódik, ez érthető. Én is aggódom. Érte. A szüleimért. Magamért. Agyam azonnal a jövőn kezd kattogni, de egy aprócska fejrázással eloszlatom a kétségeket. És ha nem mer elengedni? Akkor nem is enged el? Nem érdekel, akkor is el fogok menni, még ha ezért párbajoznom is kell Liával, megteszem. Érte teszem. A szüleimért. Magamért. Nem azért szököm el, mert félek a Halálfalóktól, nem is így tartja a kedvem, hanem mindenféleképpen el akarom hárítani a családomra feszülő veszélyt. A szüleink muglik, különösebben nem foglalkoznak velük a sötét varázslók, de mivel Célia és én is mágusok vagyunk, mi magunk jelentünk veszélyt a szüleinkre. Mugli születésűekként célpontok vagyunk, fehér apró kísérleti nyulak. Lényegtelen, ám mégis fontos nyulacskák... Azzal, hogy itt hagyom egy rövid időre az otthonom, csak megvédem őket, mert ha nem vagyok itt, nincs semmilyen célpont, és akkor ők "csak" átlagos muglik. Ezért is örülök, hogy Célia lakást bérel, még ha Londonban is, de mégis messze a családi fészektől - gondolom én. - Nem lenne külön szobám? Bolond vagy te? - nevetek egy cseppnyi zavarban a hangomban, majd beletúrok a nagy dobozba. Emlékek vannak benne. Amolyan "Remember-box". Na nem valódiak, csak tárgyi emlékek. Egy vacak műanyag ékszerdoboz is van benne, abban pár tejfog. Jégkorcsolya-belépők, mozijegyek, karszalagok, fesztivál-szórólapok, amiken ott voltam, egy családi fénykép, egy fotó a csecsemő nővéremről, egy megbűvölt, színváltós üvegszív, az első barátnőmtől, Wendy egyik elhagyott fél fülbevalója, Amy áfonyás muffinjának a papírtartója, Céliától kapott csuklószorító, egy szalvéta rajta a Muse együttes bandatagjainak az aláírása - egy mugli zenekar-, és sok más értéktelen semmiség. De nekem felbecsülhetetlen. - Á, megvan! - kiáltok fel és a labdáért nyúlok, ami hátra gurult egészen a fal tövéhez. Visszazárom a dobozt, és visszahelyezem a rejtekébe. Tudom, tudom nem tisztességes, hogy így kicseszek Liával... Húzom az idegeit, ő pedig mindjárt letépi magáról a ruháját. De nem direkt csinálom! Egy normális helyzetben nem táncolnék az idegszálain, vagy ha igen, akkor azt is testvériségből csinálnám, de most nem szándékos. Nem vagyok nyúl. Nem vagyok gyáva. Mindig elé állok a dolgoknak, és jól pofán nevetem őket, de most kifordultam, mint a ruha a mosógépben... Nem bírom. Csendesen, némán vártam ezt a beszélgetést. Tisztában voltam vele, hogy eljön ez a pillanat, és jogosan is. De, ahogy most el kéne mesélnem, hogy mit is terveztem a közeljövőről, behúzom fülem-farkam, és pislogok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig nagyon nem. Nem készülök ki, de kerülöm a forró kását. De akármennyire sem szeretném megenném, muszáj lesz legyűrnöm a torkomon. Felülök a forgó székemre, és idiótán mozogni kezdek, balra, majd jobbra. Egy kicsit balra, egy kicsit jobbra. Bal, jobb. Bal. Jobb.

10	Karakterek / Célia Carex / Re: - to my sister	Dátum: 2010. 08. 09. - 13:20:13
Helyszín: hálószoba Időpont: 1997. 06. 29. Valahogy muszáj lesz kibillentenem magamat a „depresszióból”. Az általános értelmezés szerint az állapotom messze áll még a lelki roncstól, de az én esetemben ez már világrengető változás. Saját magamon észreveszem, hogy jóval komorabb vagyok, és a legtöbb helyzetből nem a leghumorosabb oldalát hozom ki, hanem sodródok a szürke árral. Amit hoz a Sors, ezen az elven élek pár hete. Ez a fajta „életmódnak” is megvannak a maga előnyei, hátrányai. Nem idegeskedik az ember olyan sokat, mint máskor, és sokkal kiegyensúlyozottabb, viszont nem harmóniában, hanem inkább letargikus értelemben. Viszont nálam nem fekszik ez a beletörődöm- stílus, mert igenis küzdeni kell, mert ha nem tesszük, rengeteg lehetőséget veszthetünk el az életben. Filozofálhatnék én itt, akár a végtelenségig is, de nem óhajtok. Hasra fekszem, és a párnába nyomom az arcomat, majd egy ordításszerű nyögést halatok, amit a párnával tompítok. A fenébe is az egésszel! Kopogtatnak. - Gyere! – lököm a fehér ajtónak, ami azonnal ki is nyílik. Célia lép be a szobámba. Meglepődve felvonom szemöldökeimet. Nem számítottam, hogy ilyen hamar hazajön. Már ahogy belép, leolvasom az arcáról, hogy mi járatban van nálam, de persze ez anélkül is kétségtelennek bizonyul, mióta nagy vonalakban felvázoltam a jövőmet neki. Ez erős kifejezés, inkább megpendítettem a szálat. - Úgy nézek ki, mint akit megzavartak? – mosolyodom el, annak ellenére, hogy nővérem hangulata komor. Enyém sem sokkal happybb, de igyekszem ezt elnyomni, és palástolni egyaránt. Ahogy leül mellém, én azon nyomban törökülésbe vágom magam mellette. Beletúrok kócos hajamba, majd várakozón, vidáman nézek rá. Elég elveszettül piszkálja tunikáját, nem tudja hol is kezdje, segítenék neki, de elég furán venné ki magát. „Hé! Kezd úgy, hogy mi a tervem a közeljövőben, és lehetőleg részletesen vázoljam fel neked a szitut!” – ha-ha, persze. Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, majd miután befejezte magamban egy rövid ideig elgondolkozom a hallottakon. Büszke rám. Talán ezt vártam a legkevésbé, hogy mondja. Azt hittem, hogy visszaakar majd tartani, és ha kell leláncol az ágyamhoz, és száraz kenyérrel fog etetni, és vízzel itatni. Épp ellenkezője bizonyosodik be, elismerést kapok, és be kell, hogy valljam, jobb kedvem lett a gondolattól, hogy Célia büszke rám, emiatt, amit én mellesleg fatális őrültségnek tartok, mégis belevágok. A „gyerek” kifejezésre kicsit elhúzom a szám, de nem szegi kedvem. Természetes dolog, hogy félt, de nem kéne, ismerhetne már, talpraesett vagyok és megoldom a fennakadó kínos szituációkat, problémákat, veszélyes helyzeteket, még ha sokban nem is volt részem. - Jól elterveztem. – válaszolom vigyorogva, majd felpattanok az ágyról, és az íróasztal felé veszem az irányt. Totálisan nem mondtam igazat. Elterveztem, viszonylag, de hogy jól, az erős túlzás. Nem baj, Céliának nem kell tudnia teljes őszinteséggel, hogy, hogy is terveztem ezt az egészet. Bár… ha a logikus oldaláról nézzük a dolgokat, bizonyára próbál majd kiszedni belőlem valami információt. Leguggolok, hogy összeszedjem az előbb leborult tárgyakat, majd egyenként visszarakosgatom őket. A labda után kutatok, de sehol sem találom, így hasra ereszkedem, és benézek az íróasztal alá, húha, rendet kéne raknom! Hol lehet az a fránya laszti?

11	Múlt / Birtok / Re: A móló és a csónakház	Dátum: 2010. 07. 30. - 12:27:30
Most, hogy végre elültem a seggemen, bámulhattam ki a nagyvilágra. Lehet érdemes lett volna napszemüveget hozni, de ki a fene gondolta, hogy ilyen vakító minden fél egykor? Különben is, ne sokat használom, csak végső esetekben szoktam felvenni, hiszen azok a veszett mardekárosok - akik máskor levegőnek néznek-, azonnal kiszúrnak maguknak, és kapok párat. Persze beszólást, de nem tűröm könnyedén a sértegetést, sőőőőt. Valószínű, hogy én adnék elsőre párat, aztán én vissza a dupláját... Hogy is ne, a mardekárosok nyulak egyedül, de ha már legalább ketten vannak, vagy akár falkában minden könnyedséggel kötnek beléd. Na ugyan engem nem kell félteni! Jó a jobb egyenesem, meg a rémdenevérrontásom! Na meg...a védőbűbájaim sem rosszak... Gondolkozásomból fel kellett hogy ocsúdjak, hiszen egy ismerős hangot hallok magam mögül, na meg egyet rávágnak a hátamra. - Öh! - nyögöm az ütésre. Különösképpen nem fájt, csak meglepődtem. Felsőtestemet hátra fordítva felnéztem a "randitársamra". - Natasha! Sietsz valahova?- kérdezem, hisz azonnal rátért a tárgyra. Melegen ajánlom neki, hogy ráérjen, mert különben kénytelen leszek lekötözni egy fához... Lábaimat kihúzom a vízből, és felpattanok a helyemről. Elégedetten konstatálom, hogy már sokkal jobban érzem magam, mint az utóbbi pár percben. Egyáltalán nem lohasztotta le a kedvemet Natasha gyanús, és rosszat sejtő hanglejtése, sőt meg jött a kedvem, hogy felpiszkáljam az érdeklődését. Cinkos mosollyal az arcomon oldalba böktem: - Naaaa tippelj! - szinte biztos voltam benne, hogy soha a büdös életben nem fogja kitalálni az őrült - milyen őrült? Zseniális! - ötletemet, de húztam egy kicsit még az agyát. Miért pont Natashára gondoltam? Rég találkoztunk utoljára, és bizony Natasha volt az, aki frászt kapott az ilyenektől, de én bele akartam rángatni, hogy éljen már egy kicsit. Végül rá esett a választás, és nem érdekes, ha holnap mindenki arról beszél, hogy "Már megint megcsinálta", vagy hogy "Ez a kölök nem normális!". Hol érdekel ez engem? Unalmas, begyepesedett fatönkök... Miután hagytam, hogy ki tippelje magát - vagy kiidegesítse magát, végül izgatottan megragadtam a kezét, és elkezdem a ház felé húzni. - Na jó, először talán őrült ötletnek tűnhet, de ez nagyszerű, tényleg! Nem úgy, mint az eddigi többi ötletem ez be fog válni! - győzködtem fülig érő mosollyal, majd amint az árnyékos beltérbe értünk, büszkén a kupacra mutattam. Miután valószínűleg elmarad a lelkesedés és rózsadobálás, majd lehetséges, hogy az őrjöngő tapsvihart is mellőzi, rá kell döbbennem, hogy add1: A pólómmal le van takarva a cuccok fele, add2: a nagy rohanásban elfelejtettem, hogy még össze is kell eszkábálni a már összeeszkábált kisebb-nagyobb darabokat. Érthető, nem? A fejemet vakargatva próbáltam valami értelemeset kinyögni. - *Hát izééé... Az a helyzet, hogy nincs még összerakva, de gondolom gyerek játék Neked is összerakni egy sárkányrepülőt.* - próbáltam minél átlagosabb hangsúllyal mondani, hogy nagyobb hatást keltsen az utolsó szó. Széles mosolyra húzódtak az ajkaim, és felmarkolva mindent, kitébláboltam a Napra, hogy megkezdjem az összeszerelést. Közben hátraszóltam a lánynak - Te is kellesz ám, nem csak díszszobornak hívtalak ide! A csónakház melletti kis placcon egymás mellé rakosgattam a drótokat, edényeket, és kiterítettem a hatalmas anyagot, amit majd kifeszítünk. Elégedetten mosolyogtam, hogy milyen jól sikerült az alkatrészek beszerzése, egy galleon nélkül! Úúúúúristen ez a kép rólam xD Mint valami álmos kisgyerek pizsiben xD

12	Múlt / Birtok / Re: A móló és a csónakház	Dátum: 2010. 07. 29. - 19:08:45
Észveszejtő gyorsasággal száguldottam le az ódon lépcsőkön. Egymás után szedtem a lábaimat, kisebb csoda volt, hogy nem akadtak egymásba. Szép is lett volna, olyat hemperedek, hogy a nem hogy a Gyengélkedőn, a Mungóban kötök ki! Útközben el-elhagytam pár alkatrészt, drótot, de mindig későn vettem észre, és mehettem vissza érte, ami dupla időt jelentett, így kb. futva a „lépcsőút” öt perc, így lett belőle tíz perc. Persze, persze most meg kellett volna csodálnom a gyönyörű tájat, a világűrből fényt adó, magasan járó Napot, a tóra való fenséges kilátást, és ahogy tükröződik a víztükrön a sugárzó napfény, így káprázatba burkolva a tavat és a többi, ja, ja, persze, de én nem értem rá erre! Vadul, lihegve rohantam szélsebesen a tengerszinthez egyre közelebb, de mintha sose lenne vége a lépcsőfokoknak! Végül, valami csoda folytán, leértem a lépcső tövéhez, de rossz ötlet volt azonnal megállni, mert úgy elszédültem, hogy hajszálon múlott, hogy a földön kötök ki. Végül a sok „kacattal” a kezemben csak megálltam a tulajdon két lábamon. Szörnyen tűzött a Nap, és a futástól kimerülve, még izzadtam is. Arcom már majdnem vizes volt, de először is le kellett pakolnom. Könyökömmel belökve a csónakház ajtaját, besurrantam, és a legelső szabad helyre – minél messzebb a víztől-, ledobtam mindent a fal tövébe. Mivel a csónakházban is meleg volt- bár árnyékos-, mégis kimentem, vissza a szabadba. Nyújtóztam egyet, és lassan kifújva a levegőt, próbáltam lenyugtatni a saját szívem heves dobogását. Senki nem mondta, hogy fussak, és a megbeszélt találka időpontja előtt voltam még egy kicsikét, de az izgalomtól felbuzdulva, nem bírtam parancsolni a lábaimnak. Meg lett az eredménye: majd meg döglöttem az amúgy is forró napon, de nekem pluszba még izzadnom is kellett! Annyi időm azért mégsem volt, hogy egy gyorsat fürödjek a tó hívogató, kellemes hidegnek tűnő vizében, így csak a part széléhez sétáltam, és leguggolva a víz elé, megmostam az arcomat. A víz hűsítően hatott a kipirult bőrömre, sőt üdítő voltak a hideg vízcseppek. Végül sok-sok morfondírozást követően, úgy döntöttem megszabadulok a felsőmtől, így lehámoztam a pólómat, és a cuccok közé dobtam, be a csónakházba, és kényelmesen kiültem a part széléhez, a vízhez. Még ültemben is késztetést éreztem arra, hogy játsszak egy kaviccsal, vagy piszkálgassam a vizet. Nem bírtam tovább, a következő ruhadarab, amit levettem a cipőm volt. Lelógatva élvezte a hűvös nedvességet, mai csiklandozta a talpamat. Fantasztikus felfrissülés volt. Csak reménykedni tudtam, hogy a lányhoz elér a levelem. Üzenetet küldtem neki a haverom elsős húgával – igen, mert ilyen gonosz vagyok, hogy őt használom postabagolynak, de nem tehetek róla, hogy a saját háziállatom felmondott és elszökött, a kis dög…-, és őszintén reméltem, hogy a kis csaj nem Hannahnak adta oda, hanem neki… Ha minden igaz, perceken belül itt lehet, hiszen a találka időpontja ebben a pillanatban van. Vajon miért késik? „Mutatni akarok valami oltárit! Gyere le a csónakházhoz ma fél egykor! Tetszeni fog, valami fantasztikus ötlet! Nem fogod megbánni! ;;Oliver”

13	Múlt / Skócia / Re: Loch Nessi tó kietlen része	Dátum: 2010. 07. 21. - 20:03:26
Zoey, Amy music ______________________________ Éreztem. Szagoltam. Karjaim közt tarthattam. Mit is mondhatnék ilyenkor? "Őőő, izé, jó a hajad illata!" - na persze, és ezután jön, hogy tarkón átkozom saját magam! Nem szóltam semmit, pedig valami szépet akartam súgni a fülébe, de nem sikerült akármennyire is megfeszültem. Előbb sem ment a beszéd. Csak rám kellett nézni, megint énekeltem, valakitől elhappolva a szöveget. Általában magamnak írom a dalaimat, de amint Amyre néztem a dalszöveg csak az agyamba ömlött, pedig nem is mostanában hallgattam a zeneszámot. Voltaképp talán még szégyenlem is magam, hogy nem tudtam felnőtt módjára, értelmesen hozzászólni a dologhoz, hanem elcsépelt rímek mögé bújtam. Szemeibe akartam nézni, de nem engedhettem el. Kihasználom ezt a pillanatot, amíg lehet. Nem tudom mit fog ezek után reagálni, így nem voltam biztos benne, hogy megismétlődhet e ez az ölelés, ez az érzés, ez a furcsa érzés, mait rég éreztem, és másként... Elengedett, és mintha gyomorszájon rúgtak volna, de a következő mozdulata begyógyította a "sebet". Szájon csókolt... Széééép! Ha lesznek gyerekeim biztos nem fogok vele eldicsekedni, hogy egy lány csókolt meg, főleg azután hogy énekeltem neki, és utána lazán megcsókolhattam volna! Nem baj... a lényeg megtörtént, nem bántja az egómat, hogy nem én kezdeményeztem! Nem bántja, jó?! Éééééés jött a következő rúgás. Nem. Nem... Nem vagyok képes rá. Tudom, hogy várja, hogy válaszoljak, kifejezzem szeretetemet iránta, de ... Nem nyíltak szóra az ajkaim. Nem tudok, jó?! Ez még nem. Nem tudom, hogy szeretem e... Vagyis az biztos, hogy szeretem, de hogy szerelmes vagyok e, azt már nem tudom... Nem és nem! Vonzódom hozzá. Szeretem, ahogy mosolyog, ahogy nevet, ahogy nyafogva mesél a barátnőinek és pofoz fel utána. De nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e. Várja. Érzem a várakozást, ami nyom engem, de nem nyitom szóra a szám. Ő beleborzol a hajamba és eltűnik előlem. Az illat elszállt. Az érzés elröppent. Én pedig úgy nem értek magamhoz, mint a mugli focihoz... Gitározni akartam. De nem tudtam hol. Zoey bent van és... Úúúúúristen Zoey! ZOEY! Ő is itt van! Hát őt tisztára elfelejtettem... Ehh! Jesszusom, remélem még él! Pfff... Végül az alvás mellett döntök... Önző dolog, hogy az őrködést az egyik lányra hagyom, de szétesek... A sátorállítás, a több óra gyaloglás, a nyomás, Amy, Wendy... A sátorállítás... a több óra gyaloglás... a nyomás... Amy,... Wendy...a sátorállítás... a több óra gyaloglás... a nyo... és elaludtam a kis, kényelmetlen fotelben. ___________________________ *~ Fin*

14	Karakterek / Célia Carex / - to my sister	Dátum: 2010. 07. 08. - 11:32:53
Helyszín: hálószoba Időpont: 1997. 06. 29. Nem tudom igazán, miért aggódom ennyire, ez nem az én műfajom. Semmit nem változtat a dolgokon, ha tövig rágjuk a körmeinket, attól még ugyanúgy megtörténhet velünk a legrosszabb is. Ezen sem kéne ennyit görcsölnöm, aztán csak rám kell nézni: majdnem reszketek az idegtől. Nem igazán beszéltünk még erről, egyszer megemlítettem neki, ám akkor nem szólt semmit, de én tisztában vagyok vele, hogy felfogta, és elfogadta. Tudja, hogy beszélni akarok vele, és erős a meggyőződésem, hogy ő is velem. Egész nap itt bent gubbasztottam és gondolkoztam. Órák óta a plafonnak ugyanolyan a színe, és ez dühítő. Az ébresztő órámra pillantok: fél négy. Unottan kézbe veszem a rizslabdámat és – mint ahogy a nap folyamán, már sokadszorra tettem – megcélzom vele a mennyezetet. Újra, és újra. Pocsék lesz egyedül, és veszélyes. Nem baj, az én G.I. Joe testemmel és személyiségemmel lazán túlélem. Az első két napot körülbelül. Természetesen kicsit tovább tervezem a túlélést, de jobb félni, mint megijedni. Talán ez az a közmondás, amit akármennyire is támogatok, sose sikerül betartanom. Túl közel van a jövő, én pedig túl felkészületlen vagyok. Aggódok. Nem kéne! Végül is… ha belegondolunk mit is kell csinálnom? Feltűnéstelen lenni, hát ez Oliver Carexnek megy a legjobban a varázsvilágban! Na persze… Mindjárt a káposztás-bablevest is imádom, mi? Á! Szerintem meghaladják a húszezres teljes fordulatot az agyamban a gondolatok, és az is csak ma! Mit szerencsétlenkedek?! A fenébe is! – Idegesen felkapom a fejem alatt fekvő párnát és a szemközti falnak vágom, aminek szerencsés következtében az íróasztalomra hullik, leborítva a fél tartalmát. Az írószerek, könyvek, újságok nagy zsivajjal a földre hullnak. Pufogva ismét nekivetem a hátam az ágyamnak, és a labdát dobálgatom az ég felé. Még jó, hogy nem ezt hajítottam el, különben a csillár bánta volna. Kíváncsi lennék mit gondolnak most az szüleim. Legalábbis erről az egész varázsvilág-háborúról. Megszokhatták már a mágikus dolgokat, akkoriban Céliánál, és most velem is. Nem mondom azt, hogy a nővéremmel mindig őszinték voltunk a szüleinkkel, a varázslóvilág helyzetéről, illetve a Roxfort álláspontjáról. Példának mondom, még két évvel ezelőtt Cedric Diggory halálát, és a Trimágus Tusát. Anyáék tudnak Voldemortról, de nem igazán világosítottam fel arról, hogy Cedric miatta hunyt el a Tusán, hanem csak egy szerencsétlen balesetként könyvelték el. Természetesen Célia is mellettem állt, hiszen féltem, hogy nem engednek vissza Roxfortba. Ott vannak a barátaim, és Wendy is odakötött, egy ideig. Gondolataim zűrzavarosabb vizek felé eveznek, a háborúról Wendyre. Csak remélni tudom, hogy a kettő nem függ össze egymással,, illetve Wendy rejtélyes eltűnése. Na tessék, máris van egy célom, az elkövetkezendő pár hónapra - vagy évre...Fantasztikus, nem fogok unatkozni. Jut eszembe, lehet meg kéne tanulnom gördeszkázni... Elvegyülni a muglik között, az nem lesz nehéz. Kócos haj, egy sál a nyakamon - vajon a muglik is furcsállják nyáron a sál viselését? -, és ha minden jól megy egy gördeszka. Lazán elmegyek egy csövesnek, és ha belegondolunk úgy is fogok élni, mint egy hajléktalan. Semmi mágia, semmi kaja, és az összes cuccom belefér egy táskába. Mondjuk lesz táskám...Akkor egy gazdag csöves! Remek, és még büszke is vagyok rá... Gratulálok Oliver!

15	Múlt / Skócia / Loch Nessi tó kietlen része	Dátum: 2010. 06. 25. - 11:41:14
Zoey, Amy Az agyam két féltekéje két külön dologra koncentrált jelenleg. A szellem. Ijesztő, hogy milyen ismerős, és milyen bársonyos, mégis hűvös és túlvilági volt a hang... Nem nagyon kívánkoztam megint kimenni, hiszen, ki tudja miféle szerzet ez a lény. Lehet egy gonosz lélek, és csak felvesz egy ismerős hangot, olyasmi mint a mumus... Na, persze, megint mesékben élek. Hülyeség. Talán nem is foglalkoztatna ez az egész, ha a hang nem lett volna, olyan...furcsa. Olyan ez, mint maikor az emberek többségével meg is történik, hogy az utcán ráköszönnek, de te nem ismered fel a személyt, csak zavarodottan visszaköszönsz az illem kedvéért, de továbbra is halvány lila gőzöd sincs, hogy mégis ki a rák volt az, és egész nap azon töprengsz, hogy ki lehetett az, mert még ismerős is volt neked! És ez idegesítő! Körülbelül, ebben a helyzetben vagyok, csak az ismerős helyett egy szellem köszönt rám, és én nem visszaköszöntem, hanem mint egy lány, megijedtem, és bemenekültem a sátorba. Ó, igen ez NAGYON férfias húzás volt... A másik oldal, avagy gond: Amy. Olyan hosszú lenne, most végiggondolni az "életünket". Fájdalmas és hosszadalmas, amire most igazán nincs se kedvem, se lelki erőm. Úgy viselkedünk, mint az argentin szappanopera sorozatokban a szerelmesek. Nagy kínkeservvel kimondjuk a végén, amit érzünk, és akkor szalagszakadás. Mert hogy hogyan tovább, azt egyikünk sem tudja, Amy ezt a gondolatomat alá is támasztja. Mintha egy epizódnak vége lenne, és jönne a reklám. Az idegesítő reklám, aminek semmi értelme, és csak lezsibbaszt minket. Mire észbe kapok a lány már előttem áll, én pedig felnézek rá. Egy pillanatig a szemeibe merülök, és csak ülök. Aztán visszakapcsol a tudatom, és ismét a fotelben ülök, előtte. Nem tudok mit csinálni, nem vagyok képes más mozdulatra. Felállok a helyemről, így már csak pár centire Amytől. - Nem hittem el, hogy létezik, akit így lehet, és így szeret. De bármikor, ha kérdezik, most már így felelek: Ami érted úgy dobban, mint egy erőmű, ha robban. A szivárványon túl is Te vagy az álmomban. A mámor és az élvezet, amit nem nagyít a képzelet. Egy a szív, a gondolat, tiszta minden mozdulat. Igazi boldogság, igazi szabadság. Nekem a magány volt béklyó, de veled érzem élni jó. Mert nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a hitet, mit csak mi értünk, de a végtelenen át. Nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a csodát, amit mi érzünk egymás iránt. Flegma szó, csak tompa kés. A sötét veremből ébredés nekem az, hogy megtaláltam a társat, akire vágytam. Kívül-belül szép mindened, tudom rég. Az utamon tovább már, csak Veled indulnék... A végén talán már énekeltem is. Szeretek énekelni, és néha önként is elkezdem. Nem tudtam beszélni, énekelni könnyebb, dúdolni, csak így lehet megfogalmazni amit érzek. Hogy ő ebbe mit gondol bele, az már az ő feladata. Derekán átfonom a karjaimat, és lassan magamhoz húzom. Ajkaim lassan szétnyílnak, szemeimet az övéibe fúrom, és már közeledek hozzá, amikor egy halk sóhajt eleresztve végül a a füléhez emelem a fejem, és az államat a vállaira helyezem, és beleszagolok a kókuszos illatú hajába. Mint rég...

Oldalak: [1] 2

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.105 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.