Címzett: Wendy Perwinkle
Helyszín: Skócia; sátor nappalija
Időpont: 1997. szeptembere, valamikor éjjel
Zene: Massive Attack - Paradise Circus
Egyéb megjegyzés: fejléc majd lesz
Tisztában voltam vele, hogy őrültség, és veszélyes. De nem volt más kiút.
[...] - Úgy nézek ki, mint akit megzavartak? – mosolyodom el, annak ellenére, hogy nővérem hangulata komor. Enyém sem sokkal happybb, de igyekszem ezt elnyomni, és palástolni egyaránt.
Ahogy leül mellém, én azon nyomban törökülésbe vágom magam mellette. Beletúrok kócos hajamba, majd várakozón, vidáman nézek rá. Elég elveszettül piszkálja tunikáját, nem tudja hol is kezdje, segítenék neki, de elég furán venné ki magát. „Hé! Kezd úgy, hogy mi a tervem a közeljövőben, és lehetőleg részletesen vázoljam fel neked a szitut!” – ha-ha, persze.
Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, majd miután befejezte magamban egy rövid ideig elgondolkozom a hallottakon. Büszke rám. Talán ezt vártam a legkevésbé, hogy mondja. Azt hittem, hogy visszaakar majd tartani, és ha kell leláncol az ágyamhoz, és száraz kenyérrel fog etetni, és vízzel itatni. Épp ellenkezője bizonyosodik be, elismerést kapok, és be kell, hogy valljam, jobb kedvem lett a gondolattól, hogy Célia büszke rám, emiatt, amit én mellesleg fatális őrültségnek tartok, mégis belevágok. A „gyerek” kifejezésre kicsit elhúzom a szám, de nem szegi kedvem. Természetes dolog, hogy félt, de nem kéne, ismerhetne már, talpraesett vagyok és megoldom a fennakadó kínos szituációkat, problémákat, veszélyes helyzeteket, még ha sokban nem is volt részem.
- Jól elterveztem. – válaszolom vigyorogva, majd felpattanok az ágyról, és az íróasztal felé veszem az irányt.
Totálisan nem mondtam igazat. Elterveztem, viszonylag, de hogy jól, az erős túlzás. Nem baj, Céliának nem kell tudnia teljes őszinteséggel, hogy, hogy is terveztem ezt az egészet. Bár… ha a logikus oldaláról nézzük a dolgokat, bizonyára próbál majd kiszedni belőlem valami információt.
Leguggolok, hogy összeszedjem az előbb leborult tárgyakat, majd egyenként visszarakosgatom őket... [...]
Talán gyerek módjára viselkedek, de felnőtt ésszel gondolkozok. Én ezt érzem, s ezt a hitet senki nem döntheti meg bennem. Ha valaki mégis megteszi... nem tudom ép ésszel folytatni a bujkálást Amyékkel...
[...] Letelepedtem egy nagyobb sziklára, ami a közelben emelkedett ki a földből, és mélyeket szippantottam. A jeges levegő szúrta a tüdőmet, de lehet ez tesz most jót. Hideg volt a szikla, a levegő, a telihold magasan járt, és koromsötét minden.
Mozgás. Zörgés. Suttogás...
- Oliver...
Ijedség. Képzelet játéka. Biztos. Homály. Suttogás. Fejrázás. Baromság! ~ Felugrok és idegesen, hunyorogva járkálok fel-le a sátor bejárata előtt. [...] Kimerült vagyok. Nagyon. Megdörzsöltem a szemeim, már képzelődök is. Fel-alá járkáltam a sátor előtt, de egy pillanat alatt elbotlottam, és a kavicsokra buktam.
- A fenébe...!
Feltápászkodtam, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább leülök. Nagy nehezen visszataláltam a sziklához, és -még ha nem is kényelmesen de- elhelyezkedtem rajta. Nem láttam semmit, de már nem hunyorgok. Ebben az egy évben a testem hozzászokott már ahhoz, hogy hiába hunyorgok, a látásom nem javul. De én még nem szoktam hozzá, és marhára idegesít, így behunytam a szemem, és rákönyököltem térdeimre, arcomat kezeimbe temettem.
Mocorgás. Megint! Á! Megbolondultam... Nem nézek fel...Csak...Csak simán meggajdultam, nincs itt semmi.
- Oliver...!
- Ki az?!- felpattantam, és körbenéztem. Ki az? Egy halálfaló? Az nem lehet, már péppé átkozott volna, nem a nevemen szólítgat. A tó felé sandítottam. Onnan jöhetett? Lassan oda lépdelek a tó vizéhez és elsuttogok pár szót.
- Itt vagyok...
Idiótának éreztem magam, de nem tudtam többet tenni. Valaki (vagy valami) itt van, és ismer, tudja a nevem. Leguggoltam a vízhez. Sellők talán? Nagyon sekély a víz itt, nem valószínű, hogy egy varázslény szólított volna meg a tóból, de akkor mi? [...] Négy méter, elég gyatra. Pásztáztam a sáros tópartot egy laposabb kavics után, nehéz volt, de végül kitapogattam egyet, de amint felnéztem elüvöltve magam, hátraestem a fenekemre. Szívem vadul vert, pulzusom az egekben, szemeim kikerekedtek az ijedségtől. Az a köd folt, amit előbb láttam, most szembe nézett velem. Kiáltásom pillanatában el is tűnt, felszívódott, mintha ott sem lett volna. Felugrottam, és elkiáltottam magam ismét:
- Uramisten, megőrültem?!
Két szempárt láttam, és a szemek körül azaz áttetsző, gomolygó füst, ami Holdként világított. Begolyóztam. Na, nekem elég volt a friss levegőből, így a sátor felé vettem az irányt.
- Oliver!
- Nem!
Befogva a fülemet, mintha ezzel meggátolnám, hogy az ismerős hang elérjen a tudatomig, befogtam, és berontottam a sátorba. Behúztam a cipzárt magam mögött, és zihálva a fotelba rogytam. [...]
Sőt. Már most nem bírom ép ésszel. Paranoiás lettem, és azt hiszem, hogy szellemek követnek, akik tudják a nevemet... Ch! Mint valami rossz horror film, és mégis a vásznon mennyire elcsépelt a valóságban, pedig a gerincem végig borsózik, ha csak az eseményre gondolok.
Legutóbb este jelent meg, így remélem most nem fogok képzelődni. Talán a szemem miatt láttam olyanokat? EZ megmagyarázná a ködös alakot, de a hangokra mégis mi ad magyarázatot?
[...] Siess már Oliver! - a kezemnél fogra rángatott fel egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
- Most komolyan mit akarsz te nézegetni?
- Hát a tájat, mi mást?
- Nem tudom, engem nem igazán érde...
- Itt is vagyunk! - azzal belökte a faajtót maga előtt és kilépett a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. Wendy a korlátnak támaszkodva kitette magát a napsütésnek. Igazán aranyos volt a rózsaszín virágos fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Mosolyogva elnézegettem egy darabig, míg rám nem szólt.
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, mégis szomorú volt a búcsú miatt.
- Ugye tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Hiányozni fog. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.
______________________________________
- Siess már! - a kezénél fogra rángattam egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. De mégis feljöttem, hisz tudtam, hogy Ő szeretné, és megakartam mutatni neki milyen jó itt fent, úgy int több éve...csak mással. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
- Komolyan Davin, nem muszáj!
- De muszáj! Gyönyörű, meglátod!
- De hát voltam már itt fent!
- Itt is vagyunk! - azzal belöktem a faajtót maga előtt és kiléptem a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. A korlátnak támaszkodva kitettem magam a napsütésnek. Mosolyogva elnézegettem egy darabig Amyt, míg rám nem szólt. Igazán aranyos volt az egyszerű aranybarna fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Minden olyan ismerős volt, de nem akartam visszaemlékezni. Most Amyvel vagyok, nem vele...
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, nem volt boldog.
- Ugye tudod, hogy mindig számíthatsz rám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Elkeseredtem az elmúlt időben, és ő ott állt mellettem, persze, hogy tudja i a válaszom. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Ugyanúgy, mint annak idején...Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni. [...]
Legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a képzelgéseimen morfondírozzak. Rengeteg dolog állt előttem, illetve mögöttem, és ijesztő sokban voltam benne. A menekülést a nyáron viszonylag sikerült kiviteleznem, de még mindig a kezdetek kezdetén vagyunk, és ez még csak a cukormáz a tortán, a java még hátra van, amitől a legjobban kell tartanunk.
A jelen. Érzelmi ügyek, amik félévvel ezelőtt gyerekesnek tartottam, mégis mi az, hogy epekedsz valaki után? Nem tudsz nélküle élni? Sületlenségek, ha eddig tudtál, ezután is fogsz! Hány és hány haveromat kapartam már fel a padlóról, hánnyal mentem el sörözni egyet, kiereszteni a gőzt, elmenni csajozni. És lám, amikor nekem volna szükségem ilyen emberre, sehol senki. Persze, kitől is várhattam volna? Senki nincs itt, Zoeyval pedig nem beszélhetem meg, hiszen rohanna Amyhez... Nőből van.
A másik nagy kulimász, ami totális kilátástalan, az Wendy eltűnése. Félek, hogy valami történt vele, s én kötelességnek érzem, hogy felkutassam. Még pedig a kalandunk során...
Olyan kilátástalan a helyzet.
És a folyamat nem megfékezhető.
