Dash

*Sikolyog a szél, ahogy átvág a régi ház falai között, a sok lyuktól már szinte olyan, mint egy darab sajt, máshol meg a kiszáradt fa rostjai a leggyengébb nyomásra is reccsenve összedőlnek, igazi csoda, hogy még áll ez az öreg viskó. Pedig áll, még ha orkán jön is, vagy veri a jégeső, hóvihar, rezegnek a lécek, elhajlanak az oldalgerendák de mégis áll.
-Miért állsz, mire vársz öreg ház? *Zengi a varjú a faágról, hatalmasra nőtt a tölgyfa, ami még magonc volt a ház építésénél, de ő is lassan kezdet elmállani, szétkorhadni, pár ágacskán zöldelltek csupán levelek.
-Ha én nem állok, ki fogja fel a szelet, ki tartja kint az esőt, és ki ad meleget? Ki védi meg kincsemet?
-Már rég átfúj rajtad a szél, esőnek útját nem állja a tető, és hideg marja belsődet, mi kincsed élhet még? *Kapzsin villan a varjú szeme, ahogy arrébb ugrik az ágon, akarja, mindenét akarja szegény háznak, ellopta már szilánkjait az üvegnek, a díszes cserepeket, a virágokat a kertben, mindent, mindent elvett már csak azt az egyet nem. *
-Szabad? *Hallatszik hirtelen egy hang a kunyhó válasza helyett, és hosszú ujjak érintenek. Kicsit megijedve nézek az jövevényre, de mivel csak Dash fogad így megnyugszok, és valamelyest csalódottan szelélem a hirtelen mozdulattól összedőlt pirítós sátramat. Az asztalra helyezem a mosolygós tányért, és a kakaóm után nyúlok, amit már korábban kikészítettem, de valahogy elmaradt a kóstolás.*
-Nos, ha mindenképpen ide akarsz ülni miért is ne lenne? *Hunyorgok rá a finom ital felől, igazából más nem is kéne nekem, ezen is elélnék. Azért nem teljesen semlegesen nézzek rá, picit huncutul talán, de főleg gonoszkásán. Megérdemel egy dicséretet, amiért valóban eljön, nem voltam biztos benne, sőt, egyáltalán nem hittem, hogy el fog. De ez még csak a játszma kezdete, a kvidicsben sem nyer senki, csak mert megjelent. Bizonyítson. Mutassa meg, hogy kellek neki, hogy nem bolondozik, és van benne, amiért érdemes időt szánni rá. Túl komoly lennék? Nos, a szív ügyeit soha nem lehet túl komolyan venni, ezt az egyet én sem játszom el.
Halk, túlságosan is halk nekem. Tehát kerüli a feltűnést, értem. Ez egy rossz pont.  Viszonzom az udvarias megszólalást, aztán figyelem, mit eszelt ki vajon? Jön az a sok apró érintés, amik nem mondom, hogy rosszul esnek, nem is arról, hogy idegesítenének. De nem ezt akarom. Beszéljen hozzám, mondjon regét, mesét, sok apró bolondságot, vagy édes hazugságot, de mondjon, ragadjon el, hol marad az a híres varázslat, amit a lányokon használ, miért nem érzem?
Látom rajta, hogy őt megfogta valami, lehet érzi más is, mégis pont előlem maradna elrejtve a mágia, aki mindenbe belelátja? Ennyi ember között, és egy barát mellett is ennyire hidegnek érezném a levegőt? A pár darab pirítóst rágcsálva, nézek rá, a szemeimben lassan egyre erőszakosabbá válik egy érzés, egy utasítás. Gyerünk, kezdj, mondj, lássam! Nem azért hívtalak ide, hogy a legyezőmmel nyugtassam magamat, miközben ájuldozok, akár egy úri dáma. Rátapadnak a szemeim az ajkaira, de nem csókot várnak. Ennyi ember előtt? Dehogyis. Valami egészen mást, amitől kiráz a hideg, és elönt a forróság, és amit Daisyvel együtt is mindig éreztem.
Folyik tovább a vacsora, és a kakaóval együtt fogy a türelmem, majd sóhajtva leteszem. Tulajdonképpen végeztem, és nem érzem úgy, hogy lenne okom maradásra. Nem, tulajdonképpen nincs.
 Felállok, hogy elmenjek, és itt hagyjam ezt az egész játékot, és a tehetetlenség érzését, de végül visszaülök magamra is mérgesen. Mért vagyok ennyire jószívű, és türelmes? Miért nem tudok egy pillantás után elhessenteni mindenkit, mint a lányok? Hirtelen felé fordulok, és halk, de a célzott személy számára jól érthető kérdést teszek fel*
-Miért nem a Mardekáros asztalhoz ültél? *Vigyázz kicsi kígyó, ezen a fonalon függsz, és ha elbuksz, ham, bekap a sárkány!*

*Futnék el az édes szabadság felé, ahol a kis bolyhos farkú nyuszikák ugra-burgálnak, és legfeljebb a felhők koccannak a fejemnek, azok is csak lágyan, szinte simogatóan, erre annál nagyobbat koccanok a valóságban. Csattan a rajtam a saját ostobaságom, méghozzá egy varázslat formájában, és amilyen figyelmetlen vagyok ilyesmik iránt, főleg amikor megijedek, boldogan egyesülök azzal a lágy mezővel a lábaim alatt, kebelre ölelve egymást, picit fájdalmasan. Nagyon remélem nem csont roppant a homlokomban, hanem csak a fülem cseng, de folt nélkül aligha úszom meg. Ha már esünk, hősiesen kiáltva persze, bár utána nem túl hősies a nyöszörgés, amivel a fájó homlokomhoz kapok. *
-S-semmi baj! *Hebegem, dehogy akarnám vádolni, örülök, ha megkegyelmezz rajtam. Miért rettegek ennyire? Nem is tudom, fiatalabbnak látszik, de ott van az a határozott kisugárzás, amitől valahogy belém fagy a vér, főleg, ahogy most minden kis elszálló auradarabkája nyílként hasít az én szívem felé, és a negatív értelemben, nem mint a dundus puttok nyílacskái, hanem mint spártaiak vérben áztatott dárdái. Most mi legyen? Nyugodtan hallgatom a kis beszédét, közben ahogy közeledik érzem a dementori hideget, ahogy felkúszik a nyakamon, és be a ruhám alá, hogy kirázzon tőle a hideg. Ezen nem segít a tény, hogy a lelkiismeretem elkezdte harsogtatni a vészharangot és a bűntudat a legújabb fúróját teszteli rajtam! És még csak nem is azon a folton a hátamon, ahol viszketek, hanem szegény ártatlan piciny szívemen. Melodramatikus lennék? Talán, mit vártok egy halálraítélttől.*
-Igen, az őszinteség nagyon fontos, bár az elítéltnek sem kell önmaga ellen vallania… *EZT nem kellett volna mondanom, egyáltalán nem, de kicsúszott. Ha visszavonni nem tudunk, akkor ködösítsünk*-Tehá,t az őszinteség jó de nem abszolút ha azt vesszük.
*Nincs időm sokat félrebeszélni, mivel megérkezik a kérdés, amitől rettegtem, veszek egy mély levegőt. Tulajdonképpen mi rossz történhet? Túl sok. Elég, ha valami mást mondok neki, és akkor el is szökhetek tőle. És utána mi lesz? Rá fog jönni, és csak dühösebb, lesz, és nem tudok hazudni, soha sem tudtam, kirázz tőle a hideg, és olyan mintha a gyomromból csak kis jégkapszula maradna. Ugyan, ez nem hazugság, csak…a realitás érdekes értelmezése. Egy kis mese, soha nem mondtad, hogy való amiről beszélsz, hiszen mágusok vagyunk, lehet akár igaz is.
Elmosolyodok. A pillanatnyi túlélési vágyam legyőzte a bennem dúló bűntudatot, és a fejem hátuljába zárta el további megfigyelés céljából. Minek ekkora felhajtást egy nyugodtnak és kimértnek tűnő mardekáros miatt? Mert amelyik nyugodt az már tudja hogyan fog végezni veled.*
-Nyom? Jah, persze, maradt rajtad egy kevés a konfettiből, miután szétrobbant. Sajnálom, tudod, megijedtem, amikor szétpukkant, hiszen hátha dühös vagy, amiért ebbe a helyzetbe hoztalak. Akkor most azt hiszen ez a kis bilincselés miatt kvittek is vagyunk, nem?
*Kérlek, mond, hogy igen!*
-De ha nem lennénk, akkor nagyon szívesen mondanék neked mesét, vagy költenék hősi balladát, csak rólad, csodás lenne, nemde? Nah látod, ha elengedsz, akkor gyorsan elszaladok lantomért és meg is költöm sebtében! *Ez még tőlem is furcsán hangzott, de annyi baj legyen.*
-Vagy ez nem a neked illő dolog? Mi lenne, ha egyik imádott hölgyedről költenék, amit majd neki adhatsz, jól hangzik, nem? A lányok imádják, tényleg, folyton arról panaszkodnak, hogy már nincsenek igazi lovagok! Hogy omlanának karjaidba, ha bebizonyítanád nem csak fess vagy és szépséges, hanem még egy költő szíve is ver benned! *Ficánkolok, mert el szeretnék szökni, de az ilyen agresszív átkok és feloldásaik kimaradnak nekem. És ki gondolta, hogy ilyen nehéz gondolkodni egy pálcával az ember arcába nyomva*

Dash

*Hosszú az út fel a csigalépcsőkön a közös hálóig, ahogy az este is messze van még. Gyűlölök várakozni, az ember nem akar mást csak menni, menni, menni, és bármit lehet csak azt az egyet nem. Valahogy nincs kedvem a korláton csúszkálni, se a többiekkel viccelődni, túlságosan is el vagyok merülve ahhoz a jelenlegi bajaimban. Baj egyáltalán? Igen az; rögtön meg kellet volna mondjam neki, hogy inkább hanyagoljuk egymást, de érdemel egy esélyt, és mindenkinek lehetnek kirohanásai. Na meg, lehet majd odajön, hogy csak vicc volt és nevet rajtam egy kört amiért ilyen komolyan vettem. Igen, ez lesz az, csak egy játék…
Ezzel a gondolattal dőlök el az ágyamon, nem fecsérlem az energiámat a függönyre, úgysincs itt senki ilyentájt. Nem tetszik az előbbi gondolatom. Nem, ne legyen játék! Ha már kekeckedik velem gondolja komolyan! Még akkor is ha nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel.
Megőrjít ez a sok gondolkodás, nem rám vall. Tegyük most is azt amit mindig, szimplán azt ami jól esik! Kiugrok az ágyból, és mennék is le a nagyterembe, de eszembe jut, hogy még több óra van vacsoráig. Egy gyors káromkodás után visszaesek a puha paplanok közé, Daisy vigasztalóan nyalogatja az arcomat, de továbbmorgok. Végül úgy döntök akkor már átváltozástanra gyakorlók egy kicsit. Pontosabban az animágia eljövendő gyakorlati alkalmazására, és ugyebár fontos, hogy az ember azonosulni tudjon az állatokkal, ezért pontosan megfigyelem Daisy reakcióit a simogatásra, és a hirtelen mozgó fonalakra, illetve magam is részt veszek ebben a tevékenységben. Persze szigorúan a tanulmányaim érdekében.


Lassacskán azért eljött az este is, bár már elálmosodtam, és komolyan megfontoltam, hogy a talár alatt pizsamában menjek le, de inkább tartom magamat az álmos szemekhez, és kócos hajhoz enyhén félrecsúszott talárral. Hiába, a macskával való ágyon hempergőzés álmosít. De elég ebből a punyatságból, izgalmas kérdés dől el most! Alaposan körbenézek, fontos, hogyan választom meg a helyemet. Olyannak kell lennie, ami csupa hugrás között van, de jól látható, sőt szinte kirívó mások számára. Hosszas nézelődés, és csupán négy nekem ütköző és átkozó diák után felcsillannak a szemeim. Megvan! Középen, két üres hely, és mellette egy a haját szabályellenesen rikkancs vörösre varázsolt boszorkány, aki még förtelmesen hangosan is nevet, és gesztikulál, amiért mindenki rosszalva sandít felé, ideál! Ha ide le mer ülni, megbocsátom neki a kis kirohanását. Nah, akkor helyezzük el magunkat szépen. Éppen el is foglalom a nekem kijáró helyet, amikor hirtelen magam mellett találok valakit. Nem az akit vártam, egyáltalán nem.
A legtöbb diákot ismerem, legalábbis a hozzám hasonló korúakat és ezt a lányt is sajnos. Ritka az az ember, akit nem kedvelek, de ő ehhez a csoporthoz tartozik, tehát nem is lesz bűntudatom, ha elűzőm. Még úgyis tartozok neki eggyel, amiért szegény cicámról  „viccként” eltüntette a szőrt egyszer. Most rajtam a sor. Amikor nem figyel, gyorsan meglendítem a pálcámat az asztal alatt, és köhintés alatt elmorzsolok egy igét. Hamarosan fiatal hősnőnk nem túl örvendetesen sikolykát hallat és ugrik el az asztaltól, mivel sok kis pókocska kúszik fel a cipőjéből. Szórakoztató lenne nézni, ahogy ugrál, és letépi a cipőjét, illetve szenveleg egy kicsit, de most figyelnem kell egy kósza kígyócskára. A mellettem levő helyre meg egy tányért rakok, amire kis mosolyt rakok ki a kenyérhéjakból, nehogy megint elfoglalják.*

Mitch

-Biztos? Pedig most gyakorolhatnánk is arra az eshetőségre. Tudod, valahogy az emberek gyakran elájulnak, vagy dührohamot kapnak körülöttem… elvileg így kell összerakni az ember kezeit a mellkason, nem? *fogtam össze a két kis mancsomat az orvosi sorozatokban látott módon. Soha nem figyeltem nagyon elsősegély oktatáson, csak tippelhettem.*
-Valóban, segítenél? *Felcsillannak a szemeim, és megszorítom a kezeit, teljesen felpörgök ettől a hírtől. Szinte látom is, ahogy együtt kutatjuk át a sűrű dzsungelt lepkehálóval és abban a klisés khaki színű felfedező ruhában, a kis buta kalappal. Mivel mardis biztos ő akarná a „férfiasabb” szerepet és a kis szablyájával vágná szét a liánokat és növényeket amelyek az utunkba akadnak. Milyen jó is lenne… Mintha ma gyakran térnék vissza a dzsungel témára.
Éppen fel akarnám rántani, hogy együtt meghódítsuk a vilá…akarom mondani elfogjuk a kis szökevényünk, amikor megjelenik az est főattrakciója, a nagy sztár és rajongott közkedvenc, Papilio machaon, a szeretett fecskefarkúm, bár utánzata, és abból is elég paprikás kedvű fajta ahogyan azt a szín is jelzi. Nehogy félre tessék érteni, egyáltalán nem tettem semmit amivel felidegesíthettem volna…talán kivéve, hogy levadásztam a testvéreit, de kit érdekelnek az ilyen apróságok, nemde bár?
Levegőt is alig veszek, lassan bólintok a kérdésre, végül egész halkan lehelem csak a választ*
-De az… maradj nyugton, ne beszélj…. *Annyira izgalmas! Na jó először is egészen óvatosan hátranyúlok a zsebemhez és előveszem ismét a pálcámat. Nem siethetek, különben a légmozgás, vagy a hang miatt a lepke megijedne és akkor vége, Mardekárosunknak jó ideig csak mágiától lehetne haja jó pár helyen. Ezt jobbnak látom nem közölni vele, eddig senkit sem nyugtatott meg furcsamód. Éppen készülnék gyors suhintással lecsapni a kis édesre –a lepkére, szigorúan csak a lepkére értem- amikor hirtelen megállok a mozdulatban, és tanácstalanul nézzek magam elé. Hidegzuhanyként ér a felismerés: Elfelejtettem a varázsigét….
Eddig mindig frissen keletkezett pillangókat tüntettem el. Amelyik elszökött azt nem szoktam megtalálni, csak ha már robbant, így ahogy tellett az idő lassan kiment a fejemből a nyugtató bűbáj, ami után el lehet őket tüntetni. Félig nyitott szájjal, a pálcával a kezemben térdelek és néztem a pillangót, mire végre meg merek szólalni fojtott hangon.*
-Elfelejtettem hogyan kell… *Ijedten de őszintén nézzek a szemeibe, fogalmam sincsen mit csinálhatnék most. Ha gyorsan felfutnék a hálóba és megkeresném…nem, addigra felrobban. Emlékezz, erőltesd meg magad Theodore! Milyen betűk voltak benne? Ez elsőre elég lesz. Nézzük csak, C… A… E… talán N? Nem, M volt, vagy mégis N? Leizzadok, a pálca alig marad meg a kezemben, érzem, ahogy közeledik az elkerülhetetlen vég. Nem érhetek hozzá, a varázsige nem jut eszembe, viszont egyáltalán nem vágyok rá, hogy egy csapat mérges mardekáros bosszúból felkössenek az egyik toronyra. Pedig nagyon szép lehet onnét a kilátás.
Jézus, most ne kalandozzak el, már egész pipacsvörös az egyik szárnya és fokozatosan terjed át a másikra! *
-Hát, nem garantálok semmit… *Rebegem, mellette még egy imát is sikerül Merlinhez, majd apró kört írok le a csuklómmal, és az első eszembe jutó szót kiáltom*
-Conifera!
*A pillangó csap egyet a szárnyaival, majd hangos pukkanással eltűnik, én pedig csukott szemmel szorítom még az előbbi helyzetbe fagyva a pálcámat. Nem merek megmozdulni, se felnézni, de muszáj. Na jó nem muszáj el vagyok én itt a magam társaságában…sötét van, sötét van… ne énekelgess drámai tetőponton!
Lassan nyitom ki a szemeimet egy pillanat múlva, ami legalább egy mágiatörténet óra hosszúnak tűnt, és felmérem a károkat. A pillangóból csak sok-sok konfetti maradt, aminek és nagyon örülök és megkönnyebbülten sóhajtok.
Pontosabban sóhajtanék, ha nem látnám meg azt a vakító rózsaszín hajtincset a feje tetején az áldozatunknak, ami kétségkívül ront az eszmei értékén és megjelenésén. Mekkora az esélye, hogy észreveszi? Reálisan? Sok. Inkább valljuk be, hátha akkor esélyem lesz életben maradni a RAVASZ-ig.*
-Nos a jó hír, hogy a pillangó megvan… a rossz hír, hogy egy kis nyomott hagyott…de biztos nem lesz gond, szia! *Ugranék máris fel menekülni a sorsom elől.*

Dash

*Nézzem, ahogy kicsit csüggedten áll, valahogy, mint egy madárijesztő, amit túl sokáig fújt a szél és vert az eső, túl sokszor fagyott meg, és tűzött rá a nap, mára már vígan ülnek rajta a varjak, mert senkit sem tud elijeszteni, minden dicsősége, és tekintélye elillant az idő során. Csupán Dashnek nem kellettek évek, pillanatok műve volt. Ma már másodszor mutatta nekem olyan arcát amit még sohasem láttam ezelőtt. Érdekes volt, és valahogy riasztó is. Valahol mégis ott ült bennem egy kis reménysugár, hogy a folytonos lazaság mögött valóban egy érző szív van, és vágy a szeretetre, gondoskodásra, ami ily módon próbál kitörni, csak nem tudja, hogyan tegye ezt. Gyermek, aki a játékát kérleli anyjától. Ez a kép váltotta fel a bukott szalmakirályét bennem lépésről lépésre. Nem mentem el, maradtam, és néztem, elemeztem, az arcomon egy ritka jele a komolyságnak, érettségnek. Milyen furcsa nap, ma mindenki szerepet cserél…
A hangja is más, ahogy lassan elhalkul, és szépen kér, kicsit fájdalmasan, valahogy nem tudok már mérges lenni rá. Sőt, visszakúszik egy mosoly az arcomra, bár csak halovány, de legalább őszinte. Pár lépést teszek megint felé, előrehajolok, a kígyóra lehelek egy apró puszit, de csak a csúszkálóra szigorúan. Próbálom logikusan végiggondolni, de ez nálam úgysem működik, helyette inkább megérzéseimre hallgattam. Nincs olyan ok, amiért most oda adnám magam neki, semmilyen formában, az én szívem másé, még ha az a személy talán soha nem is fog rám úgy nézni, ahogy én rá. De persze az emberi lélek folyton változik, meg kell adni az esélyt, meg kell tudnia ítélet előtt az embernek, hogy valóban őszintéek-e a másik szándékai. Másként viselkedik, mint eddig valaha, de ez ügyes trükk is lehet. Akarok hinni benne, hogy jó, és kedves, éppen ezért merek most kockáztatni, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni, ha egyszer megérti, Én hogyan is gondolkozok.*
-Dash, MOST megyek el, azért hogy lenyugodj, de nem megyek el örökre. Találkozhatunk még. Vacsoránál, ha odajössz az asztalunkhoz, akkor beszélhetünk. *Már szélesebb a mosolyom, talán a hangomon is hallatszik a kis jókedv is. Ez így jó lesz, sőt tökéletes! Ha tényleg nem csak játszik velem, hanem őszinte, akkor nem fogja bántani a büszkeségét, hogy hugrások között mutatkozzon mindenki előtt, és ott elég sokan vannak, hogy ne jusson semmi furcsa se az eszébe. Sőt, időm is lesz megfigyelni egy kicsit. Valahogy elfog egy fojtott izgalom, kicsit olyan mind egy játék, detektívesdi… de nem, komolyan kell vennem, ha azt akarom, hogy ő is komolyan vegyen engem. Ebből viszont nem fogok engedni semmilyen körülmények között sem. Még egy pillanatig szemlélem a hátát, azután megfordulok, és halkan elsétálok vissza a parkba.
Annyira furcsa volt ez a délután, mintha egyenest belezuhantam volna a nyuszi gödörbe, át a világ másik felére, ahol fejjel lefele sétálnak az emberek. Útközben előkapom a pálcámat, és gyors suhintással szárazzá varázsolom a pólót és a rajtam lévő nadrágot is, a forró gőz kicsapva majdnem megéget. Hiába, ezt még gyakorolni kell. Felhúzom a felsőt, és már észre se lehet venni nem is olyan rég még mik történtek közöttünk, talán csak az a kis fura fény árulkodik a szememben, vára az estét, és az igazságot.*

Dash

*Ritkán nehéz művelet feldühíteni, keveseknek sikerült csak, és keveseknek is fog. De lassacskán Dash kezdi elérni ezt a határt, egyelőre még tartom magamat. Az a kis önelégült mosoly cseppet sem javít a helyzetén, sőt! Főleg nem a tekintete. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy úgy nézzenek rám, mint egy darab húsra. Érdekes, de nem túl kellemes érzés, inkább hanyagolnám. Mondtam már, hogy zavarban vagyok?*
-Nem új, ős régi. Már Newton is ezt csinálta. *Nah itt egy ritka gyöngyszem, amit fizika tanárom megpendített nekünk. Tipikusan az a dolog, amiről az ember nem tudja, hogy akarja-e ismerni, vagy nem. Mármint a nagy fizikusok szexuális életét. Hm, Dash közelsége nem tesz jót a gondolatritmusomnak, valahogy nagyon elcsúszok a lényegtől; mint mindig?
Ellen tartok a vonásnak, nem akarok még ennél is közelebb kerülni, nem akarok hamuvá égni, hogy pernyeként a sok-sok másik közé keveredve lesöpörjön majd a kandallóról, amikor új vendég jön.
Erre közelebb hajol, és érint, megint. Elfordítom a fejemet, a kis pír lassan pipacsvörösbe vált, de most már ott a dühös fény is a szememben, ami felvillan. Mérgesen fújtatok, kicsit talán gyerekes megmozdulás, de ösztönösen jön, ugyanúgy, mint ahogy a másiktól a jöhet a kérdés. Akár még azt a kis megmozdulást is annak nevezhetjük, amivel felém nyomul, megjegyzem nagyon-nagyon nem szemérmes módon. Ez még egy dolog, amit inkább nem akarok tudni. Nagyra tágulnak a szemeim egy pillanat alatt, és most telt be a pohár legutolsó cseppje is. Hogyan merészeli ezt? Ellököm magamtól, nem mérik rajtam mázsában az izmot, de méretemhez képest erős vagyok, és most hajt a düh.
Korántsem látszok nyugodtnak, ahogy nézek rá, a hangom viszont talán még az. Talán nyugodt, talán szelíd, talán pamacsos kisbari, de inkább tűzet éppen hogy fújogatni tanuló kissárkány. Miről is volt szó? Jah igen, éppen készültem verbálisan keresztre feszíteni… nem az nemes lenne, fájdalmas, de nemes. Verbálisan máglyára vetni? Hm…inkább.*
-Igen, gyerekes, ahogy nem vagy képes magadnál tartani a kezeidet, vagy az ajkaidat. Nem vagyok a szeretőd, se a játékod. Csalódtam benned, azt hittem barátok vagyunk. *Elfordulok, és menni készülök, ha maradok csak egyre komplikáltabb és zűrösebb lesz minden*
-Megígértem, hogy nem szólok senkinek, és nem futok el, de azt nem mondtad, hogy nem sétálhatok, legközelebb fogalmazz pontosabban.
*Még ott érzem a bőrömön a foltot, ahol a kezét simította nekem az előbb. Furcsán bizsereg, és kirázz a hideg a testének a melege nélkül vizesen. Lenyúlok, az átázott pólómért, így félig ruhátlan nem mehetnék vissza az iskolába.
De jó ez így. Én máshoz tartozom, ő meg senkihez. Senkihez… Valahogy annyira lehangoló ez a gondolat, hogy bár futnak utána, mégis magányos lehet, hiszen senkit sem tart meg. Csak maszkot gyúr magának a sok kis kalandból, és fellép, mint világfi, amikor lehet, elevenen falja fel a bánat. Pár lépés után megállok, és felé fordulok, az arcomon kicsit sajnálkozó, illetve szomorkás pillantás ül.*
-Most dühös vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy soha nem akarlak látni többet, csak nem így, érted?

Egy kis gonoszkodás^^
http://slinkers.deviantart.com/art/Hair-70560798
http://slinkers.deviantart.com/art/Justice-85678383

Dash

-Ah, tündért kéne fogni, azokat az igazán jó. És nem vagyok kölyök, fiatal vagyok és friss, nem mint egyesek. *Kacéran pillantok felé, és nevetek, megérdemli. Na jó nem, de nekem is kijár a tisztelet. És nem, nem viccelek, tényleg kijár. Hogy miért is? Mert olyan kis kedves vagyok, azért. Aztán jön a felajánlás, és hirtelen egy vizes, hideg, pikkelyes cukorzsineget, raknak a nyakába. Halálian édes. Felé hajtom a fejemet, és megsimogatom.*
-Köszönöm, de nem tarthatom meg, már van macskám.
*Pedig legszívesebben csillogó szemekkel köszönném meg neki, és bordaroppantó öleléssel. Bár ahogy az eddigi reakciókat elnéztem, ezt a Mardisok nem szeretik, sőt. Kínozni-ölni képesek érte. Szegények, túl büszkék, hogy bevallhassák, valójában jólesik nekik. Lehámozom a nyálkás felsőt, hiszen ez a mozdulat ragadt belém az évek folyamán, amikor húgommal a tóban fürödtünk. A kis édes fürge kígyó közben érdeklődve szaglászik a nyelvével, meglepően nyugodt. Hiába, szeretnek engem az állatok, én is őket.
Megállok előtte és várom a választ. Mi lesz az, egyéves házi feladat? Háziszolga? Adja neki valamijét? Anyagiakban annyira nem gondolkozik, nem szorul rá, és nem is jut eszébe mi lehet az amire igazán vágyhat tőle. Ha hosszúlábú, szép szemű hölgyemény lenne egyértelmű lenne, de így?
És akkor jön a konkrét kérés. Felugranak a szemöldökeim, és erőst meglepődök.*
-Jó, de miért? *Érkezik az ártatlan és naiv kérdés, szemlélve, hogy vajon mit akarhat? Fel sem eszmélek, és jön a csalódás.
Nocsak, nocsak, tehát a nagy nőcsábász ráfanyalodott a fiú húsra. És már azt hittem barátot leltem, erre csak arra kelek neki mint a lánykák. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a helyzettel volna baj. Még nem próbáltam ki, de már egy jó ideje kapom magam azon, hogy az egyes szebb férfi tanárokon is megakad a szemem. De ez korántsem az, amire vágytam, hogy egynapos cafkaként félredobják majd. Márpedig ő ilyen, meglát, megszerez, eldob. Ezt még én is felfogom.
Nem! Vagy megkapok mindent, vagy nem adok semmit, szerelem nélkül nem tud nálam célt érni. A csók maga nem rossz, de már kisgyerekként is felnőtt nő csókjához voltam szokva, nincs benne semmi új, talán csak a kis birtokló él, vagy dominancia, amiről még nem döntöttem el, hogy élvezem, vagy utálom. Kedvtelenül csókolom vissza, szívesen húzódnék el, de köt az ígéret, hát maradok. Azonban nem lesz beengedve a kis bitang, annyira olcsóak nem vagyunk. Szegény kígyócska hogy el van veszve, és kavarogva, de lassan elfogy a türelmem, nem szeretem ezt, nagyon nem. Végül elvonom magamat a csókból, és összeráncolt szemöldökkel nézek rá.*
-Gyerekes… befejezted végre?
*Nincs él a hangomban, nyugodt vagyok, de valóban gyerekes ez a még érő keménység, és akarás, ami nem teljesedett ki benne, és az éretlen gyümölcs gyakran savanyú, hiába van benne potenciál. Ettől a testem még egy fiúé, sőt kamaszé, reagál az, ha az elme nem is akarja. Enyhe pír gyűlt az arcomra, a szellőtől-így vizesen- lúdbőrzök, talán egy kicsit attól is ahogy magához vont.*

Mitch

*Nocsak, megmozdult, és még beszél is! Nagyon izgik ezek az elsődleges életfunkciók. Megszemlélem kivel is hozott össze a sors, hogyha gazul visszatámadna tudjak leírást adni a rendőröknek. Na nézzük csak, fekete talár van rajta, ergo diák, rajta a kis zöld kígyós embléma, tehát mardekáros, idáig stimmel. Feljebb emelem a tekintetemet az arcára, amin döbbenet ül, nem is csoda, szerintem is döbbenetes tragédia elveszíteni az ember lepkéjét. Ez már egy jó pont nálam. A döbbenet két mélykék szemből jön, őszi égbolt színére emlékeztet, amikor a nap mindent aranysárgába von, és csak az ég marad mint egyfajta nyugodt tenger. Egy picit elkalandozok beléjük révedve, mivel olyan régen volt már ilyen szép színű az ég, hiányzik. Furcsa, hogy ilyen picit szürkés barna haj tartozik ugyanahhoz az archoz, általában szőkét, vagy vöröset várna az ember. Lehet bent hordja a szőkeségét. Jut eszembe, hiszen válaszolt valamit!*
-Biztos, hogy nem? Aprócska volt és sárga, és így repült… *felemelem a kezeimet a vállam mellé, csapkodok velük párat, hogy bemutassam, picit el is dőlök jobbra majd balra, majd az egyik kezemmel mutatok pár szlalomot, és egy bukfencet. Aztán visszarakom a kezeimet az előbbi helyükre, vagyis a mellkasára, és előredőlve szemlélem. Picit meglepődök a kijelentésen, és valamivel közelebb hajolok, és megvizsgálom megint, ezúttal különös tekintettel arra, hogy élőnek tűnik-e, még a fejemet is elfordítom egy kicsit oldalra*
-Valóban nem, bár amíg nem mondtad nem is gondoltam rá… Nem akartalak újraéleszteni, miből gondoltad ezt?
*Elhajolok, de nem annyira távolra, csupán meghagyom neki a szükséges karhossznyi távot. Milyen kis figyelmes vagyok, főleg, hogy ez pontosan egy karhossznyi. Közben szemlélődök tovább hátha megtalálom a kis dögöcskét.*
-Amúgy tényleg jó volna ha megtalálnám, néha pukkanva robbannak, ha túl sokáig repkednek, és nem lesznek eltüntetve. Hidd el nem túl kellemes annak, akire rászáll…
*Tovább nézelődők, majd felcsillannak a szemeim, a kis pimasz ugyanis éppen a feje felett táncikál nagy boldogan. Megmeredek, és csakis rá figyelek, most a kis ismeretlen- Aki gondolom fiú; elég lapos a terület, amit tapogatok, és az arcvonásai is férfiasak, bár még fejlődnek, például a kis gödrös áll tele van potenciállal. -tehát ahogy mondtam az ismeretlen beszélhet Noé bárkájáról vagy a világ megváltásáról is, nem hallom mit mond. Éppen készülném elkapni, amikor amaz leszáll újdonsült ismerősöm hajába.*
-Hm… szerintem ne mozogj, kezd pirosodni, ilyenkor szoktak pukkanni… *És valóban lassan vörösödik be a kis édeske a tincsek között egyensúlyozva. Én meg óvatosan nyúlok utána.*

Dash

*Rohanás közben elpillantok oldalra, jólesően tudom le, hogy bizony a nagy mardekárost is rá lehet venni a játékra, csak megfelelő motiváció kell hozzá. És mi lehetne nagyobb motiváció a cselesek, ravaszak, és agyafúrtak elitjének, hacsak nem a jog, hogy parancsolhasson más felett? Hiába, egyszer mardis örökre mardis. Na de hagyjuk ezt, van ám sokkal fontosabb dolgunk is! A felajánlás egy dolog, de nem fogunk mindent megengedni neki, oh, dehogy, hiszen én nyerek úgyis! Bár ez ügyben előbb még tennem is kell valamit.
Nah nézzük csak. A víz mélyebb részeit kíméljük inkább, ott nem lehet, ha mégis lenne, akkor sem látnám. A vízililiomok kis lebegő szigetecskéit, akarom mondani leveleit emelgetem fel egymás után alattuk civilizációkat, öhm, mármint siklót keresve. De nem lelek semmit kivéve azt a kis tündéri halat ami rám nézve dobott csókot felém. Vagy tátogott, de én inkább az előbbiben hiszek, hiszen olyan szépen nézett rám, és én is rá, ha nem választana el egy fél világ ez egy gyönyörű barátság kezdete lehetett volna. Milyen ismerős ez a mondat… Tovább csodálkozok, ahogy alámerülök a mélybe, a nagy és fenséges Loch nessi szörny után, a tengeralattjárómban, amivel bejártam már… megrázom a fejemet, és mély levegőt veszek. Ez így nem jó, egyáltalán nem tudok koncentrálni. Na jó, ha nem figyelek, akkor a végén még ő fog nyerni. Gyorsan kapkodva pillantok körbe, Dash is feltűnik egy pillanatra. Megállok, és végigmérem ismételten. Jólesik nézni, ahogy virágot vagy tündért is a réten. Pedig nem virág, nem is ártatlan, és éppen ettől olyan érdekes.
Pár pillanat után elrántom a tekintetemet, és határozott tekintettel masírozok a tó széléhez, ahol a növények már lassan keményé vastagodó gyökerei keverednek az iszappal. Leguggolok és meredten figyelek a vízre, már éppen a róla visszaverődő fényekből látom ki a tündérek táncát, amikor valami-mármint valami valós- ragadja meg a figyelmemet. Nem mintha nehéz volna amazt elvonni, de ennek most különösen jól és hatékonyan sikerült. A gyökerek között ugyanis egy vékony, de izmos testre lelek, ami finoman megmoccan, lassan odébb csúszva. Nem kell más, egyre növekvő feszültséggel nyúlok utána, majd puskagolyóként vetődök rá, be a víz alatti indák közé, és erősen rászorítom a kezeimet a törékeny kis alakjára, csupa vonagló izmára. Megrántom, hogy kiszedhessem, de nem mozdul, hát ismét nekiveselkedek, majd megint és megint, de az álnok csak nem jön. Nocsak, tán baziliszkuszt fogtam, vagy magát a világkígyót? Hogy lehet ilyen pici test mágia nélkül ilyen erős? Utolsó erős rántást kísérlek meg, most már erőszakosan-ilyen bestiát nem kímélünk- mire alattam a sikamlós iszap kicsúszik, vele együtt a lábaim is, és hatalmas toccsanással a vízben találom magamat. Felülök a sekély vízben, és megrázom a fejemet, kicsit kutyaszerű a mozdulat, ahogy megszabadulok a víztől. Ekkor Dash kiáltása csendül fel, én meg a kezemet a zsákmányra szorítva boldogan felugrok, és karomat meglengetve kiálltok felé. Legalábbis kiáltanék, de ekkor érzem, hogy a hüvelykujjam alatt egy része a pikkelyeknek lemállik. Riadtan engedem le a kezemet, és nézek rá szerencsétlenre, én nem akartam bántani én csak… Egyszerre suhan át rajtam a megnyugvás és a csalódottság is, ahogy meglátom az igazságot. Egy darabka gyökér az mind ami megmaradt nekem a kezeim között. A sikló elszökött, miután a helytelen kis görbület akadt a kezembe. Sóhajtok, és Dashhez sietek, kicsit morogva nézek rá*
-Nyertél, az enyém elszökött, mielőtt elkaptam volna… *Jó vesztes szoktam lenni, a hiszti távol áll tőlem, azért kicsit megbántottan nézzek rá. Valamelyest enyhít ezen a tényen a kígyócska jelenléte, ami az igazi cél volt. Óvatosan nyúlok feléje, a fejét hátulról simogatom meg. Mármint a kígyónak, nem Dashnak.*
-Nagyon szép példány! Rakjuk ki a napra egy kicsit? *Tovább szemlélem, és megállapítom, hogy élőben minden szebb, mint képen. És még mindig a siklóról beszélek. Aztán felpillantok a díszmardisunkra, ártatlan mosollyal.*
-Nos, akkor mit szeretnél jutalomnak? *Essünk túl rajta, minél előbb. Gondolom, közben kifele indulok a vízből, a pólómat leveszem, és a fűre terítem, hogy megszáradjon a napon, úgyse jár erre senki, ki látna?*

Dash

*Nocsak micsoda mosolyok röppenek itt át a légtérben! Igazán, erre 18-as karikát kéne ragasztani. Bár ehhez az kéne, hogy a varázslónk is tudja mi az, amit, aranyvérűről lévén szó nagyon kétlek. Pedig milyen vicces lenne! *
-De ÉN jó cica vagyok, én csak játszok. *Nevetek huncutul.*-Kímélni? Nem kell kímélnem senkit. Nem vagyok egy Pavarotti, de szerintem kellemes. Szerintem. *Fűzöm hozzá majd közelebb hajolok és suttogok*
-Csak neked, csak most, csak itt meg is mutathatom… *Halk fojtott a hangom, ahogy a régi dallamba kezdek, amit még egész kicsinek tanultam téli éjszakán, ropogó tűz mellett, és alig bírtam kiejteni elsőre. Mennyi próbálkozás és gyakorlás van ebben, és mennyire szeretem a kis abszurd, elsőre értelmetlennek tűnő rímeket.*
-Twas brillig, and the slithy toves
  Did gyre and gimble in the wabe:
All mimsy were the borogoves,
  And the mome raths outgrabe…
*Elhajolok, a mosolyomban ott a nosztalgia és az otthon által kiváltott meghatottság. Milyen jó is volt, Carollal egymásnak dőlve félálomban mormogni, és veszekedni ki mondja helyesen. *
-Nah? Folytassam, vagy menekülsz? Nem ajánlom a második opciót. Gyorsan sprintelek, és nagyon rossz ha én álok bosszút ám!
*Ez mintha nem hangzana olyan fenyegetően, mint ahogy akartam. Sebaj, majd meglátja milyen halálosan tudom megcsiklandozni.
Nahát, végre komolyan leszek véve, remek, sőt csodás! Már kezdtem azt hinni itt mindenki betokosodott, és egy apró könnyedséget is leír őrületnek, elmebajnak. Pedig csak néhány ember szabadabban értelmezi a valóságot, mint mások. És ez jó is így, mi lenne, ha mindenki egyformán tekintene a világra? Nem tudom a választ, de biztosan nem lenne szép a végeredmény.
-Rendben, addig utánanézek melyek a legszilajabb; és melyek a legpelyhesebb felhők. *Bólintok nagy komolyan. Hamarosan a könyv lapjairól a tettek mezejére lépünk, és én bátran állók fel a faágon két lábra, bár a törzsbe kapaszkodva Dash feje felett*
-Ugyan, engem sose félts! A kérdés inkább az-e, hogy utol tudsz-e érni?
*És ezzel fel is ugrok a felettem levő ághoz, és elkapom amazt kézzel, így nem kell átmásszak Dashon, hanem csak oldalra lengjek, és már be is akaszkodtam lábbal a törzsbe, ahonnét már gyerekjáték lecsúszni, még ha egy pár kézhorzsolás is jár hozzá. Leugrok a fáról, és a tó felé futok, bár a nyirkos füvön majdnem akkorát esek mint a ház, de mi másra jók a kezeim, ha nem vészféknek, hogy magam elé csapva őket érjek le, és lökődjek vissza. Cipőm, zoknim repülnek a jobblét felé, ezek után feltűrt szárú nadrágban és egy „Muse” együttest hirdető fehér pólóban tapicskolok a vízben. *
-Aki előbb talál egyet az nyer! Díjat nyertes szab!
*Kurjantom hatalmas vigyorral, és máris az árnyékos részeket kutatom át, a vízinövények gyökere táját, vagy a tündérrózsák alját. Jaj, annyi hely, annyi ehetőség, piciny elmémben szinte el sem fér ez a sokaság! Halkan mormogok magam elé, a túltengő ötletár miatt.
-"Who killed Cock Robin?" "I," said the Sparrow,
"With my bow and arrow, I killed Cock Robin."

Mitch

Nyár van, meleg van, nincs már tanítás, hol máshol kéne keresni engem, mint kint a parkban? Másodpercek kérdése, hogy lekerüljön rólam a cipő, zokni, ha lehetne a talárt is rövidnadrágra és pólóra váltanám, de hát így is elég rosszul áll a házunk, nem akarom még tovább rontani a helyzetet büntetésekkel és pontlevonással. Gyors energialevezetésként futok pár kört, de ez valahogy nem elégít ki így önmagában. Szívesen kihoztam volna Daisyt, de nem szereti, amikor az összes boldog-boldogtalan meg akarja simogatni, vagy éppen pálcacélzását rajta élesíteni.
Bűvölök pár pillangót a levegőbe, elkapkodom őket, de ez sem olyan hosszú távú elfoglaltság. Legalábbis nem az lenne, ha az egyik kis fürge pimasz nem reppenne ki egyenest a kezemből, és neki a vakvilágnak.
Nah, várjon csak! Ezt sem engedem ám csak úgy! Nekiiramodok, és kergetem a dögöcskét végig a parkon, amíg nem száll egy virágra végre. Leereszkedek négykézlábra, és úgy kúszok utána. Óvatosan, lassan, ügyelve még a légzésemre is. Nem roxforti diák vagyok most, akire a körülötte elhaladók furcsa tekintettel néznek, hanem egy árnyak között lopakodó jaguár Dél-Amerika mély dzsungelében. Körülöttem madarak és majmok visongása hallatszik, előttem meg ott a préda, a mit sem sejtő apró áldozat. Nézzétek csak, hogy legelészget ártatlanul, ahogy rásüt a fákon át az a magányos fénysugár!
Visszafojtott lélegzettel kerülök egyre közelebb, ekkor a mancsaim alatt megroppan egy faág. Azonnal megállok a mozdulatban, ahogy a préda felszegezi a tekintetét az én irányomba. A hirtelen feszült csendet csak a távoli madarak zaja töri meg, mire a kiszemelt visszahajol táplálkozni. Gyorsabbra fogom a haladást, majd teljes lendületből ugrok! Az áldozat arrébb ugrik, én utána, és tappancsaim alatt egy ismeretlen mellkas foszlik ki a fantázia ködéből.
Hogy mi történt? A pillangó a napozó fiú melletti virágon pihent meg. Ahogy le akartam csapni rá felreppent, és ahogy utánakaptam a gravitáció és a mentális kepeségeim komoly küzdelmet folytattak, melyben végül a gravitáció győzött, én meg előre hullottam.
Picit megszeppenten pillantok a fiúra, a kezeimet ott felejtve, a mellkason.
-Öhm…bocsi, nem láttál errefelé egy lepkét?

Dash

*Kicsit félredöntöm a fejem, és kérdőn pillantok rá.*
-Kalitka? Miért akarnám elzárni? El akartam fogni, de csak hogy megsimogassam, és adjak neki egy puszit a fejére. Na meg…mi mást fogna egy cica, ha nem pacsirtát?
*Húzom ki magamat büszkén, azzal a mozdulattal, ahogy a lányok a hajukat rázzák hátra. Egy levélke elreppen a fejemről, nem baj a többi azért még tartja a frontot.*
-Énekeljen csak idekint, én majd éneklek helyette is, nem kell ahhoz rabot tartanom, legfeljebb társat üdvözölni aki segít.
*Kuncogok, majd picit gonoszkásan pillantok el feléje.*
-Valóban? Micsoda kis kéjenc sárkányok, hogy bármivel beérik már manapság. Bár nem rossz préda az bizonyos, Hercegecske.
*Merészen pillantok rá, remélem nem veszi nagyon a szívére a viccet, de nem sértődékenynek ismerem. Bár a Mardekáros büszkeség…hajaj. Sokuk már a puszta kedvességtől is mérges lesz, nem értem őket. Felcsillannak a szemeim, és elkapom a kezét, bár így lehet kicsit ingatag a helyzetünk.
-Felhőből? Igazán? Kis pamacsfarkú, szellősörényűt? Nekem is megmutatod majd? Nah, kérlek…
*Hajolok közel, ahogy kérlelem. Hiába, olyan szép lenne. Puha, bársonyos, de benne lenne a ló acélos akarata. Szilaj tekintet, és illékony test, milyen nemesen festene rajta bárki, aki megülné!
Közelebb húzódok, hogy mindketten láthassuk a könyvet, érdeklődve szemlélem, gyorsan végigfuttok a leíráson, bár nem is annyira az a lényeg, inkább a kép. A karcsú alak, a szelíd sikamlás, ahogy kicsavarodik a leghihetetlenebb pozíciókba, akár erotikusnak is mondható ez az alak. Vibráló színek, az aranyszínű foltok, amik kiemelik, hogy igen, valóban koronázott királya a hüllőknek, gyilkos, nyájas vadász, mégis fenséges és tiszteletre méltó.
Dash felé pillantok, ahogy kifejezi tetszését irántuk. Egész aranyos ahogy lemállik róla a szokásos arroganciából és büszkeségből készített máz, még ha csak egy pillanatra is. Nem minden Mardis gonosz, van aki csak szereti a kígyókat…*
-De, az. Régen sok siklót fogtunk a tónál a húgommal. Szerinted itt is vannak?
*Pislantok amikor vállon vereget, egy picit meg is inog az egyensúlyom, de csak nevetek. Szeretem, ha megérintenek, ha csak így is. Felvidít, nem tudom miért.*
-Ne fogjunk párat? Úgyis itt vagyunk a tónál.
*Tér vissza a szokott huncut fény a szemeimbe, és megélénkül megint a hangom.*

Dash

*Éppen egy nyuszika kergeti meg az oroszlánt az égen azokból sűrű puha bolyhos pamacskákból, amikbe olyan jó lenne elmerülni, és álmodozva aludni egy kicsit, amikor ismerős hang üti meg a füleimet. Végre! Egy könnyed mozdulattal elengedem az ágat a kezeimmel, és hátralendülök, már csak a lábaim tartanak meg abban a denevéres függésben, amiben levigyorgok rá, nyakamban a pólómmal. Végigfuttatom a szemeimet rajta. Elegáns, mint mindig, bár ma egy kicsit élénkebbnek tűnik, mint amikor az épületen belül látom. Hiába a természet mégiscsak más fényt ad az embereknek. És ki ne virulna ki egy olyan szép napon, mint a mai? Már csak méhecske döngés hiányzik az idillből.*
-Ahoj Dash! Jaham, vége a bezártságnak, és unalomnak. Ma még csak érdekes óra sem volt! Ráadásul mágiatőriből is írtunk!
*Borzolódik fel a pihe a hátamon, ahogy kiráz a hideg visszagondolva rá. Huncut fény csillan a szemeimben, és bár sejtem mennyi idő lehetet abban, hogy a finom hajszálakat így rendezzék el, mégse tudok ellenállni, és belekócolok a szőke tincsekbe. Apró kuncogás után átkapaszkodok, és lehuppanok mellé az ágra, a hajamba sok apró falevél akad bele mutatványozás közben. Érdeklődve pillantok a könyve felé. Kígyók? Igen, mintha mondta volna, hogy van neki kígyója. Sokak szerint ijesztőek, de csak meg kell ismerni őket, és meg is látja az ember mennyire szelíd, büszke és finom lények. Ez az egyik dolog, amit kedvelek benne, meglátja a szépet abban, amit sokan rútnak tartanak. Oh és mennyire kedveli a szépet, főleg a szebbik nemet! Helyreigazítom a ruhámat, de a levelek elkerülik a figyelmemet, inkább érdekesebb dolgokkal foglalkozok, például Dash-sal.*
-Képzeld, az előbb majdnem elkaptam egy pacsirtát!
*Nevetek, a kezemmel elmutogatom neki mekkora is volt, és hogy hogyan lopakodtam utána, igazi kismacskás a mozgásom közben, ahogy felé lépkedek apró „mancsaimmal” majd a vállát letámadom, mintha madárka lenne. Apró nevetés után elengedem, és visszadőlök a magam részére az ágon.*
-És, veled mi van? Futnak még a lánykák utánad, óh nagy herceg? Hány sárkány hullott karod által, s hány hercegnő sóhajt utánad éjszaka a tornyában?
*Dallamos a hangom, szinte énekszerű, ahogy lóbálom a lábaimat játékosan.*
-Megnézhetem a könyvedet amúgy?
*Kérdezem kicsivel komolyabban, de még mindig mosolyogva tőle. Ha már nem volt ma legendás lények gondozása, és a madárka is elszökött, akkor had pótoljam magamat legalább ezzel az aprósággal a veszteségért.

Dashiellnek

 Ábrándozva álldogálok a fűzfa alatt, melyet mindenki szomorúnak tart, pedig szegényke nem is szomorú. Csupán egy kicsit talán magányos, hogy itt kell nőnie mindenkitől távol. Milyen jó, hogy itt vannak a tóban a halak, és a vízinövények, hogy felvidítsák néha, és társaságot adjanak neki. És itt a lágy szellő is, amely simogatja az arcomat, ahogy lehunyom a szemeimet, halkan susogva szalad át a fa ágain. Beszélnek, énekelnek, játszadoznak. Nem, ez a fűz egyáltalán nem szomorú, csak az emberek látják bele saját csüggedtségüket. Nem tehertől meghajlott hátat formálnak számomra az ágai, hanem elegáns ruhát, könnyed selymet. Bálba hívja a szellő...
  Elkalandozok, ahogy mindig, de nem is baj. Várakozok, és ilyenkor mást nem nagyon lehet tenni. Hogy kire várok? Hercegecskére, apró koronás kígyóra, aki édesen tekeri körbe a finom áldozatait.
  Nem tartozok áldozatai közé, csupán egy ismerős vagyok, talán akár barát is. Annyira eltérőek vagyunk. Egyik oldalon ott van az említett aranyvérű és bűbájos mosolyú ragadozó, és itt vagyok én az egyszerű származású, jóhiszemű gyermek. Mégis, talán éppen az ellentét miatt nőt a kíváncsiság, ami a mostani találkozó alapja is.
  Én viszont így elmélkedve is unatkozok. Felméregettem a büszke hölgyet, drága fűzet, majd apró madárkát találok ágai között. Nos, nézzük vagyok-e én is olyan jó vadász? Lassan lehetőleg csendben kúszik fölfelé az ágakon a sok éves gyakorlatnak hála, de a préda elreppen, mielőtt elérhetném. Morcos nyávogás marad csak nekem, mint porul járt kiscica. Elhelyezkedek egy faágon, és fütyörészve várakozok tovább a felhőket szemlélve ezen a meleg délutánon.