---

- Azaz a mérleg összesen három lépcsősor, kettő a ház két oldalán, egy pedig valahol a pincébe, vagy a pince valamelyik oldal-lépcső folytatása? - részleteken lovagol, ahelyett, hogy valakinek az ölén tenné ezt, vagy éppen lovagoltatna valaki mást itt szívózik egy házzal, amivel voltaképpen még mindig nem tudja, hogy mit kellene kezdenie. Felderíteni a mágiáját az ábrándos tekintetű örökösnek, vagy vevőnek, őrültség. A Minisztérium egyszerűbben megoldaná, kiküldenének egy rakat átoktörőt, akik azt csinálnák, amihez értenek, nem babáznának itt vele.
Sóhajt. Ő babázik. Sötét haját hátrakotorja a szeméből, felpillant, végig a folyosó mennyezetén, a falak mögé fülel, a házigazdára pillant, ezt kifejezetten szívesen teszi, jól mutatna a szőke a fa burkolatra kenve két fáklya között, jobbra az ajtótól, sokkal kevesebb ruhában és több vállalkozó szellemmel. Mert az rendben van, hogy teljesen őrült, de hogy a pillanattal nem tud élni az egészen bizonyos. Mosoly vibrál dús szájának szélén.
- Tudja, ritkán adok lehetőséget arra, hogy csak úgy, mindenféle honorárium nélkül hasznot hajtsanak a jelenlétemből - ez nem figyelmeztetés, ez egy ígéret. Engedelmesen végigtekint a mutatott irányba, a fejét egy kissé lehajtja, széles vállai megrogynak, hogy a biztonság kedvéért bármikor mozdulhasson, kitérhessen, ha mondjuk szellemek hada közelítene a folyosó túlfele felől, mert nem lehet kirázni a lehetőséges, sötét pálcáját a bal kezébe veszi át, az éger engedelmes markolata puha, békés varázsigéket melenget a tenyerébe, mert felfogja remekül a sok mindent megélt varázsló, hogy az ártó szándék még csak gondolatban sem játszik. Vagány természete ellenére egy kifejezetten érzékeny és képzett lélek, hiszen a pályája megkövetelte ezt, még ha később szakmát is váltott, nem felejtette el az iskolában tanultakat, és tovább képezte magát annak rendje és módja szerint. Ahogy a korábban érzett durva kéz-finom mozdulat kontrasztja él, úgy a nyers kérdések-aprólékosan figyelő gondolatok paradoxa is jelen van és soha el nem hagyja.
- Mit kellene néznem? - kérdezi aztán, nem látva a mutatott folyosón semmi rendkívülit, ám érezve valami egészen mást, a figyelmét a mutatott irányból a német felé fordítja. Sötét szemöldökét felvonja, kék szemében vidám szikrák pattannak, ő ne ismerné fel a féltékenységet? Olyan elemi része, mint a varázserő, a kéjvágy, vagy éppen perverz vonzalma a francia konyakok iránt.
- Azt hiszem Mr Dietricht, inkább önnek kellene kordában tartania a gondolatait, mielőtt tényleg és visszavonhatatlanul a kínzókamrában kötünk ki. Inkább meséljen még a dualista házalkotókról - tekint fel a képre, a férfi válla felett megérinti a keretet, végigsimít a vásznon, a festéken, értő, hamisító ujjakkal óvatosan, hogy még véletlenül se tegyen kárt benne.
- Amit gondolok, azt maga nem akarja hallani - nevet halkan, szemmel tartja a zsebre vágott mozdulatot, megcsóválja a fejét, így át fog vérződni az a fehér kendő, és akkor szerfelett kényelmetlen lesz viselni.
A homlokát összeráncolja a visszatért kérdésre.
- Szerfelett naivnak látom, igen, de csak mint a legtöbb őrült, magányos varázslót, aki elmotoszkált a múlt emlékeivel a jelen és a jövő helyett. De mivel maga fizet, emiatt igazán nem háboroghatok, ugye - szélesebb mosoly. - Tudja, én nem vagyok tanár, így soha nem fogom megérteni, hogy mi lehet olyan őrjítő a diákok idétlenségeiben, mertmivelhogy az én koromban a tanárainknak még nem voltak erkölcsi aggályai a fegyelmezéssel kapcsolatban. De szerintem tévúton járunk, h a a házat egy diákhoz kezdjük hasonlítani. Inkább egy féltékeny szeretőnek mondanám, és ezért, csak ezért nem próbálom ki mennyire mélyreható a francia nevelése.

---

       - Olvasson az irodalmár. Ha már ez az alapja -*passzolja vissza, aztán belemegy a játékba egy kaján vigyorral.*  - Platontól én csak a görög erkölcsökről tanultam, azt meg nem kell olvasni-*legfeljebb csak olyan tapogatós módon, mint azt a vakok teszik, de hát nem kell ahhoz vaknak lenni, hogy a varázsló tapogathasson, nem, ugye nem?*
         - Oké, megfélemlítettél -*adja be a derekát az idegesítő öcsnek és a Csodaországnak, amiben ott van Alíz is, aki biztos Tenebris közvetítője lehetne, ha úgy akarná, vagy egy kissé jobban elmélyedne a mesevilágban.
       De a tettek mezeje dúsan nyíló penészvirágokkal csalogatja már őket, egészen másfajta vizekre akar evezni, csak hogy teljes legyen a képzettársításokból fakadó káosz. Fel a felszínre, végig a lebetonozott valóságon, ami felett olyan könnyed léptekkel suhannak a varázslók, miként talán a muglik csak nagyon ifjú korban. Nem keltenek több feltűnést, két hím, az egyik furcsán heges arccal, a másik sármjában elrejtőzve, igazi bajkeverőknek látszanak, úgyhogy a kutya sem törődik velük, miért is tennék? Kinek kell a balhé idekint, amikor éri amúgy is elég fájdalom és kárhozat a világukat, amióta a rejtőzködő világban elszabadultak az indulatok.
       Ők az átutazók. A mugli világból a varázsvilág legaljába térnek vissza, ugyanolyan mocskos sikátorokban gázolva a lassan eleredő esőben, mint amilyenben korábban versenyt rohantak a potenciális gyilkosaikkal, nincs különbség, mégis a beszerző, és a varázsló inasa remekül tájékozódnak a sötét homályban vagy éppen homályló sötétben, attól függ, hogy tetszik.
       Hát, ahogy elnézni, a fiúnak egyáltalán nem tetszik. Leginkább az a hely nem, ahova jöttek nagyon nem, persze amit majd csinálni fognak, az egy egészen más lapra tartozik, de addig ott a panasz és sirám az arcán, az elégedetlen fanyalgás, amin Alec meglehetősen jót mulat, jó szokás szerint, miközben az ajtó mellé állítja sárleves csizmáit (az egyéb levekről nem is beszélve), és maga is vetkőzéshez kezd, bár nem olyan vehemensen, hiszen a világért sem mulasztaná az egyperces vetkőző számot, amit Tenebris szolgáltat.
       Még ki is fütyüli, jelezve, hogy értékeli ő a különleges tehetségeket, aztán bújik csak ki a kabátjából, sáljából és felsőjéből, kényelmesen, öregesen, az egyik szorongó székre pakolva őket, hanyagul egymásra, hadd élvezzék a gruppent.*
       - Nem csak próbálok, remekül megélek egy bélyegen - *viszonozza a fiú kihívó pillantását, de csak hogy bosszantsa, egészen másfajta kihívással néz rá, inkább szójátékra, harcra csábító pillantással, mintsem kéjelgő csatározásra, na nem mintha nem arra vágyna.*
       - Mindjárt megyek, készítsd elő a vizet -*vigyorog, na nem mintha a csorba zuhanyon és lepattogzott csempén akármit elő lehetne készíteni, olyan igazi, úri fiúsan.
       Miután Tenebris eltűnik az ajtó mögött gyorsan felnyitja a ládáját, végighúzva a zárján a pálcáját, belekotor, de ott legalább rendet tart, egy kis vászonból kicsomagolja amire szüksége van, a nyelve alá tolja a levélkét, lassan rágódni kezd rajta. Megnyomkodja az oldalát és a combját, ahol néhány ellilult folt jelzi, hogy a kivédett átkok azért át-átütöttek, valami hatásuk volt rá. Majd elmúlik.
       Nesztelen könnyedséggel lépked a fiú után a fürdőbe, már teljesen levetkőzve, mit sem zavartatva magát attól, hogy hideg és nedves a levegő, egyszerűen érdektelen erre, heges bőre túl vastag. Mezítláb lép a zuhany alá, int a kopott tükör előtt lebegő fénygömbnek, hogy fogja vissza a fényét, alig megimbolyodva teszi le aztán a varázseszközt és nyúl a szűk helyen a fiú dereka után, magához húzva, hirtelen. A fogai között harapdált levél leve elhomályosítja a tudata, de így is megtalálja azokat telten hullámos ajkakat, közéjük kívánkozik a nyelve, a sajátos ízt is átnyalva közéjük. A rögzített zuhanyfejből egyenesen a tarkójára záporozik a víz, a haja előremosódik, miközben Tenebris fölé hajol, szó szerint eltakarva őt.
       Az ujjai megérintik a csípő lapályát, végigcirógatnak a kerek fenéken.*
        - ... az érzékeidről beszélgettünk? -*szuszan.*

---

      - Úgy értsd, ahogy mondod -*dúdolja szinte, lágyan, dallamosan, érzéketlenül a körülményekre.* - Vagy bevezették a Roxfortba a szépirodalmi órát, attól vagy ilyen kiművelt? Légy tekintettel, én még a régi rendszerben tanultam-*önirónia cseng a hangjában, meg persze az a fajta visszafogott oltás, amivel éppen csak kordában tartja a fiút. Felpörgeti, hogy hadd nyelveskedje ki magát, hiszen abban a korban van, még nagyon ráférne a szülői felügyelet, a parázs viták, haragvó szenvedélyének langy családi közegben illene kidübörögnie magát, de az utcán, a közben, itt, a varázslóvilág szeméttel szórt alján csak ő, Alec van, aki hajlandó babázni az ilyen játékos visszavágásokkal, értékelni azokat a maga attitűdjében. Ha nem lenne, mostanra Tenebris is hozzákeseredhetett volna a számtalan összeszorított fogú angol és bevándorló bűnveteránhoz, a szemében kihunytak volna a fények és a rend számára is az isten volna, mert rákényszerülne, hogy tisztelje azt. De így, hogy van kivel játszania megőrzi a gyerekségét, és ezt a Francia nem bánja. Nem mintha vissza akarná juttatni a társadalmilag elfogadott közegbe, nincs ilyen mentő szándéka, önzőn megtartja magának vibráló életerejét, kamaszgonoszságát.*
       - A cinizmus egérpolitika, nincs dolgok a rágcsálókkal. Három? Nagylelkű vagy-*hátraborzolja a haját, sötét szálai rendben, kicsit nedvesen engednek az ujjainak, lágyan hátrahullámoznak, a füle mellett néhány visszapöndörödik, mintha csak igazolni akarnák a fiú gondolatmenetét, stílust és eleganciát hozva a csatorna anarchikus világába. A könyöke beleütközik a mennyezetbe, undorodva megszemléli a kabátja ujján képződött foltot, és eltartja azt maguktól, miközben magához ragadozza a sokat méltatott, de ettől függetlenül méltatlan kis rohadék Tenebrist. Testiséggel nem viccel, komoly az ölelése, komoly a szája, nyíló fogai, gyengéd harapása, a fogása. Belebódul a kellemes vágyódásba, hirtelen hangulati ritmusváltás, bár egyáltalán nem disszonáns, hiszen az élet lüktetéséhez, a szívdobbanásokhoz közelít a kéjelgő hangulatok dallama, rendszerint.*
       - Melyikünk is az egoistább? -*kuncog.* - Elmaradtál a heti szépirodalomban, minden út Rómába vezet, ezt még én is tudom -*gunyorog, belefeszíti a fejét a fogásba, kissé oldalról tekintve a fiúra, kék szeme kihívón villan, persze, pontosan tudva, hogy nem itt van az ideje, hogy a birtokmániáját kiteljesítse az ifjú türannosznak megadja, ami jár, de incselegni attól még incseleg vele.
Szinte egyszerre teszik el a pálcát, kicsit búsan, hiszen a pálca a varázsló egyik legfontosabb eszköze, nélküle máris olyan, mintha letagadnák önnön mivoltukat, ami a jelenlegi politikai helyzetben éppen olyan veszélyes, mintha felvállalnák, csak éppen egészen máshogy. A nyálkás fémfokokon szinte rögtön a fiú után kapaszkodik, alig-alig maradva le tőle, miközben a betonra tornássza magát, ő is a napvilágra kúszik, ami napvilág éppen nehezen értelmezhető, felhős és árnyékos, a lélegzetük párája mintha csak tovább hizlalná az égen tenyésző szürkeséget.
       Ó kedves, délfrancia partok! Napsütés és tenger. Mély lélegzetet vesz a sikátor áporodott levegőjéből, nyújtózik egyet, aztán lehajol, visszaemeli a nehéz vasat, hogy lezárja maguk mögött a lenti világot. Újra megszemléli magukat, hogy a külsejük elég konszolidált-e ahhoz, hogy belépjenek a pezsgő, londoni életbe, majd kedvesen megnoszogatva a fiút felszívódnak a sikátorból.*

---

        - Magadat bárhol lefoglalhatod, nem kell ahhoz menedék-*csóválja meg a fejét, önző-önző kis Tenebris, hát így gondoljon arra a Francia, hogy milyen jól lefoglalhatnák egymást, ha már így áll a helyzet, de, sokat kell még tanulnia a fiatalságnak. Elvégre neki is megvoltak a maga tanulóévei és azokban a saját kára, amiből oly eszményi módon megtanulhatta, hogy ideje van az önzőségnek, és ideje van a közösségnek, mert a szuverenitás ugyan az ember legjellemzőbb tulajdonsága, de azért csak jó a másik humán lény testi közelsége. Lelkiségre már nem vágynak a hozzájuk hasonlók, elvégre az ilyesmit kiégették magukból akkor, amikor eldöntötték, hogy az életük csak és kizárólag róluk fog szólni.
       Az érintés őt is megnyugtatja, noha kevésbé kavarog benne az aggodalom és a félsz füstje, de nagy felelősséget vállalt azzal, hogy erre az útra terelte magukat, Tenebris viselkedése vizsga, amiről nem is tud a fiú, rossz mozdulatok és szavak buktathatnák meg őket, így aztán úgy tereli el a veszélyes vizekről, ahogy csak tudja, könnyedén és látszólag érdektelenül, de a kezét rajta tartja óvó szeme helyett.
       A sötétségben elveszíti a jelentőségét a szem, a test, az alak, a forma, a hangok maradnak, a szagok, az érintések, és azok a túlvilági érzékek, amiket mindig mágiahasználó magával hordoz, de csak kevesen fáradnak a tökéletesítésükkel, mert a más, természetesen domináló érzékszervek kielégítenek minden átlagos igényt. Nem így az átoktörőét. A lépései magabiztosak, nem kell semmit látnia ahhoz, hogy a tudatában a tér minden dimenziójára kiterjedő kép épüljön ki a falakról, a folyosókról, az akadályokról, mindarról, ami körülveszi őket. A tudata olyképpen látja maga előtt a járatokat, ahogy azt az elméjébe visszaverődő és befogott mágikus kisugárzások kirajzolják. A sötét mágia szinte kidomborodik a hordozójából, erre az átoktörőknek nagyon is túlérzékenynek lenniük, és a sokéves tapasztalat, a józan belátás, a képesség tréningezése még egy ilyen hétköznapi esetben is a tudás magabiztosságával ruházza fel Alecet, amihez kevés dolog fogható.
       Az egyik ilyen fogható dolog persze az ifjonti hév. Ami minden, minden körülmények között eltölti a tulajdonosát azzal az emberfeletti lobogással, magabiztossággal és lazasággal, amit eszközként használva lám, Tenebris sem mutat félelmet vagy zavart, engedelmessége nem rettenő, hanem józan, belátó, de harcra kész. Vajh mely frissen végzett Roxfortos tenné ugyanezt hasonló körülmények között?
       Mély, telt hangon felnevet, szabadon hagyva, hogy a torkába gyöngyözzön az émelyítő bűz, nem hétköznapi gyomorról téve tanúbizonyságot. Valóban nem élt még a fiú, de hát ez egy vissza-visszatérő döbbenet tézis, amivel szembe évek múltán, ha még élnek, ugyanúgy szembe kell nézniük, mint most.*
        - Majd egyszer elmesélem milyen kölyök voltam, és belesápadsz az irigységbe. Nem félek, féltelek, legyen a helyén az eszed-*bár jelesre vizsgázik a kölyök, hiszen élve kijutottak. Átmentek a futó teszten, méghozzá mindketten, Alec már rutinból, míg Tenebris friss, szinte ropogós tudását és tapasztalatait mérlegre helyezve. Mit sem sejt a vérmes gondolatokból, amik letörölnék a képéről a vigyort, de ha ismerné oket, alighanem akkor is ugyanúgy vigyorognak, kölykösen, pimaszul, érett korához méltatlan vagánysággal, amit ez a röpke föld alatti kirándulás sem koptatott el az arcáról, holott az avatatlan betévedők számára jó esetben is a kazamatákból való kijutás ára fakóra őszült hajtincsek sokaság és (semmiképpen sem vagy) megzavarodott elme torz rémképekkel telítve.*
        - Mindig örülök, ha gyönyörűnek találsz-*a nevetése nedvesen visszhangzik végig a csatorna falai között, ahogy kihúzza magát kellemetlenül közel kerül a mennyezethez a feje, lehunyorog Tenebrisre, kéklő szemei a semmibe fókuszálnak, ahogy szokják a fényt, ami hasonlóképpen elvakította őt is a kilépés pillanatában. Látványosan megrogyasztja a térdét, lehajtja a fejét, kissé megrázza, segítve a fiú szorgoskodását, amivel megpróbálja túlnőtt tincseit konszolidálni.*
        - Levágom a fenébe-*mormogja a fenyegetést a sötét tincseknek, amik olynagyon ragaszkodnak ahhoz az absztrakt művészeti alkotáshoz, ami a fejére tapadt.* - Ó, én hős lovagom-*sóhajt végül gunyorosan, amikor a fürge ujjacskák a nedve padlóra ejtik a gonosz leleményt, mély lélegzetet vesz, aztán hirtelen a fiú nyakába fúrja az arcán, ha már így lehajolt, a futástól és ijedtségtől megnyirkosodott bőrre szorítja a száját, mohón felhörpölve onnan az élet ízét, miközben a fenekét megragadva magához húzza és kissé meg is emeli a könnyű kategóriás agressziógócot.*
        - Kárpótlás, meg a nagy frászt-*dörmögi, borostától érdes állával végigkarcolja a fiú nyakát, beleharap.* - Ha ilyen ütemben lépegetsz félre, mint ma, nincs az a stabilan kikövezett út, ami jó irányba vezet, na indulás-*könnyedén elforgatja magától a fiút, teljes fizikai fölényét kihasználva az alacsony, de férfias vonalú testet balerinás kecsességgel pördítve, elégedetlen megütögetve a fenekét kissé, miközben a legközelebbi csatornalétra fémfokaihoz irányítja.*
        - Megyünk és megfürdünk, mert olyan szagunk van, mint egy felbontott temetőnek pestis idején. Aztán majd meglátjuk, behajtom-e a kárpótlásom-*kis vigyor.* -Pálcát el, mugli terület. Aztán beszélnünk kell még az érzékeid továbbfejlesztéséről is-*mert mire való a tanítvány, ha nem arra, hogy olyasmivel pesztrálja, amit értékesnek tart magában? Mármint, az erkölcsi szemérmet nem sértő dolgok közül mi másra nem való.*

---

       *Tudott volna mit mosolyogni azon a tudáson, hogy mivel gyönyörködtesse, de legalább az átokzivatar közepén is teljesen tudatában lehet annak, hogy mire tartogassa magát, elvégre az ifjúság nem kedveli, ha megvárakoztatják, és úgy fest, Tenebrisre nagyon is ráférne valami gyönyörködtetés. Ha már emlegeti. Pedig nem is francia. Bár ezeknél az árváknál soha nem lehet tudni.*
       - A vaj nagyon egészséges-*harapja még oda az ismeretterjesztő kisokost, sajnos a tejben fürdetés előnyeit a vérben fürdetéssel szemben már nincs alkalma ecsetelni, de egy másik alkalommal erre is okvetlenül ki fognak térni. Hogy lesz-e másik alkalom? A Francia szerint nyilván, hogy ezt hányan és hányféleképpen próbálják majd megakadályozni, az szinte tökéletesen mindegy, per pillanat ő a döntésképes rangidős. Ahogy a fiú nevet, úgy az ő kedve se sötét, minden helyzet és bonyolultság ellenére, az átkok és rontások permete mondhatni elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy a megfelelő módon növekedjen és fejlődjön ifjú védence.
       A zuhanás, a testetlenség mámora minden más helyzetben nagyon kellemes lenne, de maga részéről örül, hogy végre szilárd talaj kerül a lába alá, és erősen gyanítja, hogy ezzel Tenebris is így lehet, legalábbis a moraj elülte után a lélegzetének ütemváltásából erre következtet, és abból a rögtön feltette praktikus kérdésből.*
       - Miért, máris mennél?-*somolyog, megsimítja a fiú hátát, nem annyira ellenőrzésképpen, mint inkább a megnyugtatás végett, hiszen elhiszi neki, hogy jól van, semmi oka nincs kételkedni abban, amit mond. A kezét a lapockái között hagyja néhány lépésnyit, aztán a vállára teszi, hogy maga mellett terelhesse, irigylésre méltó magabiztossággal, mintha tökéletesen látna ebben a sötétben, mindenesetre semmibe nem kell belerúgniuk ahhoz, hogy a lépteiknek teret nyerjenek.* - Élvezd ki a hely atmoszféráját, élő ember ritkán jár erre, de válogasd meg, hogy mit mondasz, mert már figyelnek minket. Nem kell köszönni-*somolyog csendesen, miközben a sötétben előttük felizzik egy közeli falon egy sötétsárga jegy, ahogy a férfi pálcája megérinti. Felismerni a rajzolatot és a jelet, Alec használja ezeket, fura, maja szimbólumok torzult kis változatai. Kicsit oldalra húzza a fiút, lépnek kettőt, aztán fordulnak 90 fokot, lépnek még hármat, aztán fordulnak valamennyit, nem egész saroknyit, végül lassú, hosszabb sétába fognak.*
       - Mit meséltem volna? Ez egy útvesztő, még réges-régen építették, a halottmágusok megörökölték és berendezték kísérleti katakombáknak, tárolóhelyeknek, menekülési útvonalaknak. Állítólag a Csodák Udvara és a Piac felé is vannak leágazásai, de ennek én nem akarnék utánajárni, egyik se örülne, ha bolygatnánk. Egyszer hagyták, hogy végigmenjek rajta, ezt kértem fizettségül valamiért… méééég nagyon régen. Fiatalabb voltam, mint te-*könnyedén veszi a korát, nem izgatja magát azon, hogy éppen most vénségezte le magát, a piti sértődésnél jobban leköti, hogy a megfelelő helyen fordítsa be a fiút. A levegő lassan tisztulni kezd körülöttük.*
       - Amíg nincsenek necro barátaid, ne csatangolj erre egyedül, a kegy nem öröklődik. Persze, hogy ők, ki mások lennének, nem érzed a… parfümüket?-*affektálja egy kissé úri fiúsan, ahogyan csak egy vérbeli francia ficsúr finnyálhatja a katakombák nyers, szinte harapható valóságosságát.*
       - Sohse kérdeztem meg őket, hogy miért nem lehet, ez is azoknak a szabályoknak az egyike, amiket elfogad az ember, és nem kérdezi az értelmüket… most megyünk ki a felségterületükről-*halkítja le a hangját, a fiú kezére csúszik forró tenyere, jól sejtette, hogy a pálca ott mered a karcsú ujjak között, ráborítva a saját kezét a föld felé irányítja a harcias kis varázseszközt, bár nyilván nem ez lenne a vesszők igazi sorsa.*
       - Amit néhány lépésen belül érezni fogsz a combod két oldalán, az két őrinferus állat. Annyira keskeny az átjáró, hogy nem tudsz közöttük elmenni anélkül, hogy hozzájuk ne érnél. Ne törődj semmivel, csak lépj el közöttük-*maga elé behozza a fiút, olyan 190 cm magasságban felizzik egy újabb jel, ezúttal egy háromszöghöz hasonló, de semmi fénye nincs, hogy esetleg az őröket látni is lehessen, elég őket csak érezni, hiszen tényleg ott vannak, ahol a varázsló mondta. Ormótlan, szőrös testük a fiúnak derékmagasságig ér, az élet semmilyen formában nem árad belőlük, még csak szaguk sincs némi szúrós vegyszerszagon kívül, üres, hideg testük enyhén megrezonál, hogy az emberi combokon keresztül érzékelik az idegen életet.
       Ahogy átlép közöttük a fiú egyszeriben kivilágosodik minden, és hangok jelennek meg, rázkódni kezd a föld, ahogy közvetlenül alattuk keresztben elrobog egy metró, és a varázslat már nem fogja vissza a mugli találmány emberi hatását. A régen használt csatorna lepattogzó mennyezetét szabályos helyközönként szakítják meg a csatornafeljárók rozsdás nyílásai, unottan lecsorgó esővízzel hígítva fel az iménti fullasztó élményt. Mögöttük a csatorna sima falán természetesen nem látszik a kijáratnak még csak halvány nyoma sem, Alec magas alakja mintha egyenesen a még századfordulót falból bontakozna elő, némi zuhanási portörmelékkel a hajában.

---

- A naivitás családi jellemző vagy német nevelés?-*villantja elő az egyik kajánabbik mosolyát hallgatva a férfit, elnézőn megcsóválja a fejét, de aztán egészen másféle fények költöznek a szemébe. Némi elismerés a szépen becsomagolt célzásért, jutalomfalatka, kis ajándék, amivel illik kedveskedni, virág helyett.*
- Kár, hogy mi ennyire különbözünk-*feleli csak rá, noha a dualizmusban nincs semmi szégyellnivaló, úgy tűnik, ő maga jobban kedveli, ha a különbözőséget hangsúlyozzák ki, mint a feltételezett összecsengéseket. A változatosság gyönyörködtet.*
- Jobbára ártalmatlan. Nem nyugodtam meg teljesen-*jelzi, mintegy teljesen mellékesen, mosolyogva, nem kell komolyan venni ezeket az aggodalmakat, de azért ott vannak. A fodrozódó felszín ez, alatta a sötét és néma mélység legalább olyan fenyegető, mint az, ami a folyosón fogadja őket elsőre. A némaság, ami a fülükre telepszik őt nem zavarja meg annyira, az érzékei kiforrottabbak, nem hagyatkozik se a fülére, se a szemére, a tér és valóságérzékelése egészen más, mély gyökerekből fakad, a tudatának szálai az egójába fűzötten körbeveszik, puhán felfogja a melletted tétovázó Modestet is, amíg megküzd másféle benyomásaival, amik sokkal felkavaróbbak.
A steril csend kedvére való. A leülepedett némaság súlyos terhe elnyomja az ellenségeket, azt az érzetet kelti, hogy nem moccan semmi. Se barát, de az ellenség sem. Mégis ritmusos a némaság, méghozzá a szobaajtók sötéten ásító szájainak szabályos egymás utánisága adja meg a ritmust. Sötét lyuk és fal, lyuk és folytonosság.
Felkapja a fejét Modest magyarázatára, a visszhangra is fülel, de a pillantását a férfire is szegezi, bólint egyet, jelezvén, hogy hallja és érti amit mond.*
- Észben fogom tartani. Minden lépcsőre jellemző?-*kérdezi elmosolyodva, elismerőn. Zseniális ártás, a kellemetlenkedőket távol tudja tartani, ha majd megvizsgálja a lépcsőt okvetlenül az emlékezetébe kell vésnie azokat a formulákat és igéket, ha megfejthetőek még, amik a helyén tartják és kibontakoztatják ezt a varázst.*
- Hogyan lett végül vége a hanghatásnak? Ki beszélt az átkon keresztül? Valakinek el kellett mondania a szövegét annak, hacsak nem csak a hangját adta ahhoz, ami alapvetően megszületik az ember fejében gondolat, csak nem vesz róla tudomást-*nem mintha annyira fontos információ lenne, de azért mégis jobb tudni, hogy egy szellemről, vagy önnön kivetüléséről van-e szó a valóságban. Halkan beszél, elég halkan ahhoz, hogy fájdalmasan hangosnak ne tűnjön a csendjükbe a kimondott szó.
Előrelép határozottan, ahogy a suttogásokat meghallja, a történet megelevenedik, határozottan és magabiztosan, nem tehet arról, hogy a pálcája a kezébe kívánkozik, miközben az élet ezen nyilvánvaló jelével találkoznak, egészen biztosan nem merne olyan házban lakni, aminek néhány része teljesen magától, önmagával beszélget, de ezen kételyének nem találja úgy, ahogy aktuálisan hangot illene adnia, csendesen lépked, termetéhez képest meglehetősen halkan, a csizmái puhán biztosítják ezt, nem erősítve a jelenlevőség érzetét, amire Modest úgy vágyik, de a testének meleg, villogó szemének egyedi kékje, és az a feszült figyelem, ami szinte árad belőle meggyőzhetik a németet arról, hogy tényleg itt van. Nem emiatt kell pánikba esni, hiszen itt van a ház maga, ami bőven megadja az okot a mindenféle félelmekre.*
-És mi van a negyediken? Összesen hány emelet van?-*kérdezi csendes érdeklődéssel, miközben tempósan, de nem túl sietősen halad a férfi oldalán végig a folyosón, a fejét forgatva vele, szintén minden szobába betekintve, mielőtt valami rájuk támadna onnan.*

---

       *Minden izgalom koncepció, és minden koncepció új izgalmat eredményez, noha mindössze pillanatnyi hangulati, gondolati változásokról van is szó, minden percben egy új rádöbbenés, új felismerés gazdagítja az eddig megszerzett információk tárházát, az ingerek széles skáláján nincsenek még határértékek, pontosan tudja, hogy sehol nem értek még az ütköző övezetekbe, az ellentmondások világába. Logikai kapcsolatok épülnek a helyzetekre adott válaszokból, mint egy hatalmas, önmagába csavarodó mágikus igézet. Komponensekké lesznek, részei az egésznek, s olybá fest, a ház a legbizonytalanabb abban, hogy mit is akar valójában tőlük. Évszázados fennállása óta ez egy szokatlan esemény lehet.*
        - Én se mernék bontani, ha ilyen ellenállás van-*igyekszik biztosítani a köréjük boruló falakat és alacsonynak ható sötét mennyezetet arról, hogy őt nem szükséges megkísérteni álmokkal, na nem mintha szándékozna itt aludni. A hangsúly az alváson.* - Nekem továbbra is vannak kételyeim. Ha az ellenségeit kiteszi, és ki is tudja tenni, akkor egyszerűen nincs bennük annyi erő, hogy érdemes legyen itt tartania őket, de... egy ír kastély története jut eszembe erről, egy barátommal kutattuk a pincét, ahova a házigazda lezárt minket. A folyosók fokozatosan elzáródtak mögöttünk, a terület összeszorult, és egy olyan fókuszpontba kerültünk, ahonnan a ház tudatosan, egy mágikus hálót kiépítve a mi erőnkből gazdálkodva önmagát építette tovább-*gyorsan beszél, mégis tiszta és érthető, csak kell egy alapvető intelligencia ahhoz, hogy az ember követni tudja a gondolatait, a törtnet fonalát.* - Ez a problémám ezzel a házzal. Érzek valami szándékot, magasabb gondolatiságot, ahogy ön is nevezte, tudatosságot-*tudatosság, hátborzongató szó, ha egy élettelen kőhalomról van szó, legyen mégoly esztétikus is az a kőrakás.* - Intelligens, és gondolom az eddigi vendégei, a Lestrange-ek nem voltak átoktörők, legalábbis nem rémlik, hogy tanították volna a történelmi felvezetőben, hogy kiknek a munkáit tekintsük át, pedig a névmemóriám egész jónak mondható. Mi speciális helyzetekre vagyunk kiképezve, és bár nem áll szándékomban kárt tenni semmiben, ha megtámad, akkor fogok, szükségem lesz rá. Viszont éppen ezért nem is vagyok olyan könnyen kipakolható-*kék szeme újra a zöldekre villan kérdőn, érti-e a német, amiről beszél neki. Elmei és mágikus tréning, mondhatni a kiképzésüknek a része, amivel alapvetően ellenállnak bizonyos dolgoknak. Mint mondjuk a fáraó átka. Apróság, elhanyagolható kis tényező, de ilyen helyzetekben elnyeri igazán a súlyát. Maga a ház nem fogja tudni egyszerűen csak kivetni magából a kedvére nem való elemet, meg kell ahhoz harcolnia, vagy... akár meg is éhezhet a beszerző erejére, amit viszont biztos, hogy nem ad majd olcsón. Mindig kettőn áll ugyan a vásár. Mindig. Most is. Kettőn. A Németen és Francián.
       Megcirógatja a vérző kezet, az övéhez hasonlóan hosszú ujjú, elegáns, a biztos pálcafogásra evolúcionalizálódott, kecses kéz. Takaros masnit köt a csuklójára, meglepően szakképzett mozdulattal tekerte be, és talán túl nagy jelentőséget tulajdonít néhány karcolásnak, de az átoktörő legfőbb munkaeszköze a keze, másét is megbecsüli.
       Fal, portré. Bólint és megrázkódik, ahogy elképzeli a suttogó hangokat, bizalmatlan pillantást vet a folyosóra, de nem onnan hallja azt a lassan feléledő, érthetetlen zúgást.*
        - Nem tudtam, de másodszor hangsúlyozta, hogy aki kutatja ezt a házat, az beleőrül. Mondja csak, mik a távlati tervei?-*felmosolyog biztatón, vallja csak meg, hogy kell az őrültség első fázisához egy megfelelő alany, akit üldözhet késsel a kezében végig a folyosókon, amik a legváltozatosabb módszerekkel szállnak majd be ebbe a roppant izgalmas játékba. Most még fogja a kezét, de mi lesz, ha elengedi? Vajon ez is olyan játszma, ahol azért fogjuk a másikat magunkhoz, hogy addig se késelhessen meg minket?*
        - Biztos, hogy a torzmágia felé akarunk elindulni? A nappali se tetszik-*fűzi hozzá sietve, aztán követi a férfit keresztül a tükör befogadó membránján, ami hajszálpuha érintésével végigseper rajtuk, miközben felszakítják azt, hogy aztán utánuk újra épen és sértetlenül zárja le az átjárót. Vetett ugyan előtte egy pillantást a fényesség felé, de a szemét összehunyorítva is csak valami olyan rontást látott benne, amit azonnal meg akart volna szüntetni.*
        - És az mi volt?-*a hűvös csendben kérdezte már, visszautalva a lépcsősor sajátos jelenségére, amit maguk mögött hagytak, máris hiányzik a kezéből a másik keze, de az efféle mulatságokat most jobb, ha megtagadja magától, bár nem tágít Modest mellől, hátra-hátra pillant, hogy mit hagytak maguk mögött, és mi fog azon keresztül utánuk jönni. Ennek megfelelően, hogy ne szenvedjen hibát a világképe a más jellegű érzékeit kiterjeszti egy néma igével megtoldva, éppen csak ráfogva a pálcája hegyére, ki mondta, hogy csak a markolatnál mágikus. Fájdalmas hunyorgással hunyja le aztán loppal a szemét, a fejét kissé elfordítva, mintha sértené a tudatát a látvány, az összetorlódó ház titok-folyosóján felhalmozódó mágiák rendezetlen, kaotikus feszengése a falakban, önmagukba hurkolt önmarcangoló mutációja, hiszen egy nem is létező teret foglalnak el, és abban szabadon garázdálkodhatnak maguknak.
       Mély lélegzetet vesz, mielőtt rosszul lenne ettől, lehunyorítja a szemét, noha egyáltalán nincs túl világos.*

---

       *Ahogy a visszaérkező férfire pillant, látja, érzi a találatot, itt valami olyan van, ami eddig nem volt. Valami olyan tévút, ami talán őt akarja magához csalogatni, elveszejteni, kelepcébe zárni. Szívesen feltenné magának azt a kérdést, hogy miért is gondolja így, de hát ez nem is gondolat, ez csak egy sehonnai érzés, megérzés, mégis többet ér, mint a tanulmányok legtöbbje. Ott is kiszimatolja a gyengéd érzelmeket, ahol már nem hat a szerelmi bájital mákonya, a falak és az azt simogató ujjak közötti gyengéd interakció egy-egy lézerélesen megvilágított kapaszkodási pont az elkövetkezőköz, amikor is rá kell jönnie, hogy mi az, ami a házigazdát, ezt a jelenlegit életképesebbé teszi a többinél. Határozottan körvonalazódik a makrancos kabátfogas és a táncoló fáklyafények logaritmusán kiemelkedő függvény: a ház AKARJA a gazdáját. Nem pusztán megtűri, nem próbálja elüldözni, akarja, hogy itt legyen benne, és az is világos, hogy azt akarja, hogy egyedül legyen. Főleg egy Alechez hasonló finom energiájú, erőteljes, sötéten izzó aurájú férfit nem akar a környéken látni, még akkor sem, hogyha a Modesttel való játékos évelődésük, a beszélgetés szintjei fölé emelkedő üzenetváltásuk kiegyensúlyozott emberi közeledésre utalt, ami elbizonytalaníthatta az elvadult mágiát, hogy valóban ellenséggel van-e dolga.*
        - Sohse egészséges túl sokat variálni a mérettel, a kieső ablakok miatt a tér nem kap megfelelő szellőzést, az összezsúfolt mágiák pedig feltorlódnak, persze, érthető, hogy nem akartak feltűnést, de miért nem bontottak el belőle?-*kérdezi egy kicsit rosszallón, a tükör keretét vizsgálgatva az erős jóindulattal is csak félhomályosnak jellemezhető világításban meresztve kéklő szemeit, amik feketére sötétedben ebben a bizarr árnyék világban.*
        - Negyedik?-*kérdez vissza, hogy jól értette-e a számot, némi késéssel rápillant az órájára, hogy a folyosó megnyílásának időpontját memorizálja, bár még mindig nem hisz abban, hogy ennek különösebb jelentősége lenne, ahogy a padlás esetében, el kell ismernie, jó, ha tudja az ember, hogy merre indult, mikor, és ebből számítva mikor van esélye a visszatérésre. Mint a szegény kabátnak. Vajon látja még valaha? Kár lenne érte, kényelmes, otthonos darab.*
        - Árnyalná kérem azt, hogy nem volt vége?-*húzza össze a szemét. Marad a franciánál, egészen meglepően határozottan is tudja formálni ezt a nyelvet, hiszen az édes anyanyelve, azt csinál vele a szájában, amit csak nem szégyell, talán még káromkodni is képes volna.* - Ment-ment rajta, és? Falba ütközött? Nem voltak fáklyák, és nem mert továbbmenni, amit teljesen megértenék a magam részéről-*húzza fel a szája szélét egy kis mosollyal.* - Nos, aligha hiszem, hogy vendégszoba-felajánló szándékkal nyílt volna az út. Elég rideg vendégfolyosónak.
       *Megvillantja a szemét a férfira, ahogy az keresni kezdi a tekintetét, a kérdésére mindössze egy mosolyával felel, egy mély, sokféleképpen értelmezhető mosolyával, ami mosollyal nem mosolyog együtt a szeme és az arcának többi része, csak a száján ül az ígéretes görbület, máskülönben éber marad, önnön fenyegetettségének teljes, és nem különösképpen megnyugtató tudatában. Nem moccan, amikor az a valami magára vonzza Modest figyelmét, talán nem is látja, mert félig továbbra is a folyosót nézi.
       Ami a szemük láttára ragyog fel, a nyakába csorgott nevesség mély, feketés színt kap a tükörképben, ellenben a folyosó falait jelző vonalak között kitelik a tér, immár nyilvánvalóan olyan, mintha a hátuk között, ahol ők a lépcsősort látják, mintha ott egy folyosó lenne, ami azonban csak a tükörben létezik, ahol viszont nincsenek lépcsők, csak ők ketten, a fehér és fekete király, a sakktábla legértékesebb figurái. Bár a királyok a leghaszontalanabbak is egyben, nekik ettől a tendenciától nagyon sürgősen el kell szakadniuk, és hasznos tagokként részt venni a játékban, mindannyiuk szórakoztatására.*
        - Jelnek biztos, hogy jel-*már a puszta hangsúlyával kételkedik a jóságában, begyakorolt cinizmussal, miközben a mézes, sárgás lobogásban újra alaposan végigtekinti a tükörkeretet, előbb látva annak átjárhatóságát, minthogy a férfi kezében eldurranna az üveg, és a szilánkok durva, mazochista-kedvenc szőnyegként szétterülnének a lábuk körül. Összerezzen, amikor ez megtörténik, Modest ujjait figyeli, a saját állát megsimítva, amíg átnyúl, aztán visszahúzódik.*
        - Adja a kezét-*kéri és rögtön érte is nyúl, gyengéden megfogja a csuklóját, jobb tenyerébe fektetve a tenyerét, a ballal először ügyes hirtelenséggel kihúz két aprócska szilánkot az egyik sebből, mielőtt azok a bőr alá ásnák magukat. Kemény, erős ujjbegyei nem illenek a finom mozdulathoz, viszontagságokat sugallóan érdes a keze, de aligha ez a legnagyobb gondja a németnek. A Francia az egyik zsebéből fehér zsebkendő vesz elő, igazi fehér kendő, finom anyagú, a karcos sebekre borítja, gondosan bekötözi vele, de csak miután egyszer lelebbentette róla, és megnézte a vérrel festett mintát a textilszálakon.*
        - Egyenlő szárú háromszög-*osztja meg a tapasztalatát, aztán a folyosóra pillant.* - Bemenjünk ilyen védelemmel felvértezve, hogy meglássuk tényleg... hallja ezt a zúgást?-*fülel egy kissé értetlenül a tükörfolyosó felé.* - Valami visszhang féle. Vannak erre szennyvízcsatornák, még a régi londoni időkből?

---

       *Feltisztultan lélegzik fel a folyosón, nem mintha ez a német vonzóságát csökkentené, de legalább tudatosan irányíthatja a gondolatait, és nem kell megharcolnia velük. A folyosó határozottan kellemesebb terep neki, magabiztosan mozog, megmártózik a tisztáságában, kirázza a fejéből azokat a gondolatokat, amik annyira jellemző irányba terelnék a csevegés folyamát, annyira nem praktikus, de annál kellemesebb irányba.
       Először a házat kell felfedeznie és megnyernie magának, és csak azután foglalkozhat Modesttel a maga és az ő kedvére való módon, hiszen ahogy elnézi a rátekintő arcon elbújó zavart, a látszólag figyelmes vonásokban visszhangzó dekoncentráltságot úgy fest, az lesz a kényelmesebb és kellemesebb feladat. Mondhatni, utómunkálat.*
        - Nem tudja?-*felvonja a szemöldökét, hiszen korábban azt felelte a férfi, hogy majd előkerül a kabát, és ő ne tudná, hogy mennyi az idő? Kutatón, kis mosollyal megszemléli újra, figyelmesen a szemeit, hova tekintetek azok a bájos zöldek, mit látnak a jelenből, és a feltételezett jövőből, ha látja azt, amit a kellemdús francia, akkor nem meglepő, hogyha a falhoz közelebb lép, már-már odasimul, felcsigázott fantáziájába az ingbe bújtatott hát és vállak a sötét tapétának feszülnek, a falvédő bizonyára megakasztaná a mozdulatot, de egy horzsolás olcsó ár...  azért a kihívó mosolyért.

       Nem sok öröm van a folyosó felszabadító levegőjében, ha úgy veszik, mire a tisztasága kitisztítja az elméjüket, kimossa őket patyolatra, és érzéketlenre az iménti túlhajszolt érzékiség futamai után inkább a veszteség érzése fájhatna, ha ez már a távozást vetítené előre. Biztos voltak már olyan vendégei a háznak, akik a folyosóra lépve megbánták a nappaliban elkövetett vétkeiket és sietősen menekülőre fogták, hogy otthon vezekeljék meg a Lestrange-ok hedonista fantáziáját. A Francia szerencsére nem ilyen ember, a pincétől a padlásig felkeltette a kíváncsiságát a nappali, milyen örömöket, rejtélyeket és rejtett örömöket tartogathat még, hiszen az adrenalin a legjobb vágyfokozó, vallja.*
        - Ez egy érdekes történetnek hangzik, okvetlenül meséljen még a padlásról. Már csak azért is, mert tudni szeretném, mi szakadhat a fejünkre alkalomadtán, és merrefelé nem érdemes menekülni egyáltalán-*nem lát külsérelmi nyomot Modesten, így egyelőre nincs oka félni a padlástól, persze, arra sincs oka, hogy kételkedjen a szavaiban, hiszen eddig bármit mondott is, annak valamiféleképpen voltak következményei, nem elhanyagolható megfigyeléseket tettek. Jól van ez így, odafigyel rá, még ha a maga modorában néha kételyeknek is adna hangot az ékes francia szavak a száján, ezek a kételyek csak provokáló szurkálások, újabb és újabb ismeretekért molesztálják a német-franciát, kipiszkálják belőle a titkokat, amiket nem is tudna egyvégtében elsorolva, de még a körülményekhez képest is megfontoltan teszi, mintha nehezére esne megnyitni a titkos tudását. Még úgy is, hogy ő maga hívta a „segítséget” a házába, még úgy is, hogy el akarja mondani, csak nem szokott hozzá, hogy ezt hogyan is tegye.
       Minden zárnak megvan a maga kulcsa, ha rozsdás is, nehezen, fájdalmasan fordul, némi igazgatás, mozgatás, ki-be csúsztatás után egészen biztos, hogy elfordítja azt a többszólamú nyelvet, ami eldalolhatja a mondanivalót.*
        - Ó értem-*mormogja még az órára, egy legalább biztos, ha itt kell fürdenie, azt nem az órájával fogja tenni, de magára se hagyja majd, a házigazda kezében talál biztonságban lesz, hacsak nem kerül ő is forró vízsugár alá. Elábrándozik a fürdés lehetőségén, a mindenhonnan áradó figyelem kellemetlen, fekete mázzal vonja be a testét, megül a zakója alatt, a pólóján csordogál, mint valami nyák, szennyes, elnehezítő körülmény.
       Felkapja a fejét, ahogy ténylegesen is megérez valamit a mennyezet magasából a nyakába csöppenni, a továbbhaladó Modest nem látja, ahogy felemeli a kezét, hangtalan jelzéssel adva az ellenséges erők közelében a társa tudtára azt, hogy maradjon, de hát a német-francia igazán nem okolható azért, hogy nincs az ilyen harci helyzetekre felkészülve, és a lágyan dobbanó lépcsőfokokon továbbállt, a ráboruló homályban magára hagyva a nem félénk beszerzőt, tovább elemezve az órákra való érzékenységet, ami roppant tanulságos, de nem kizárólagos érdekesség.
       Lassú mozdulattal a nyakához nyúl, hogy szétkenje azt a nedvességet, nem lepi meg, hogy nem talál semmi ilyesmit, ellenben ahogy a kanyarban éppen mellette álló tükörbe néz, meglátja a sötét foltot a fehér bőrén. Az ujjait a tükörben koordinálva megmártja ebben az enyőkébe, megszagolja, de nem érez semmi különösebbet, nem meglepő módon, de kihagyja a nyaló-próbát, a sötétben nem tudja megállapítani, hogy milyen a színe és az anyaga.*
        - Jöjjön vissza... és ha tudja, hozza vissza a fényt is-*nyugodtnak hangzik a hangja, maszatos ujjbegyeit a tükörre illeszti, az anyag halvány vonalakban fut szét az ujjairól egy folyosó perspektívában rajzolt képére rendeződnek a mágikus vonalak, amit a tükörre rajzolnak. Mély a fáklyatartók is látszanak. Mintha csak át kellene lépniük a nagy tükör keretén, hogy megindulhassanak a sötétben.*
        - Ez hova vezet?-*teszi fel a leglogikusabb kérdést.* - Ha a kínzókamrába, akkor tudom, hogy miért mutatta meg a kedves ház.

---

*Nem bánkódik különösebben az elvesztegetett pillanatok és élcek után, összességében kevés dolog van, ami a Franciát arra késztetheti, hogy megbánjon valamit, és ennél komolyabb kihívásokkal szemben is megállta a helyét ez a tézis, nem itt fog összeomlani. Talán csak magának teszi a megjegyzéseket, talán csak Modest tudatalattijának, hogy jelezze, itt van, él, figyel, nagyon is eleven, odabent mindenre reagálnak a belső hangok, akcióra reakció mozdul benne, a gondolatainak labirintusa nem egy kihalt, pókhálós útvesztő, minden zsákutcája élettel és ötletekkel teli, a feladatához méltó és elvárt viselkedésmintát és lelkesedést tanúsítja a maga sajátos módján. Mint ahogy az elhívásának is megvolt a maga sajátos, ijesztő felvezetése, csak két vélahajszálnyival kellene paranoiásabbnak lennie ahhoz, hogy őrjöngve meneküljön az elátkozott palotából. Érzékletes különbségtétel. Készséggel lenyeli hát a letuszkolt igazságokat, ő egy ilyen készséges fiú.
       Nem válaszolja meg a ki nem mondott kérdéseket a viselkedésével, csak átrajzolja a kérdőjeleket, hogy erősebben nyomatékosítsák azt, amit ki akarnak fejezni. A férfi mozgása, beszéde, gondolkodásának töredék-felvillanásai, és a tekintete harmóniában vannak egymással ugyan, de csak azért, mert a belső, mindenek felett álló személyiség és akarat összehangolja őket, külön-külön akár különböző emberekhez tartozó gesztusoknak is vélhetné őket a megfigyelő. Nem érződik megjátszósnak, de egyszerűen nem lehet minden természetes, ami benne van, kell lennie felvett formuláknak, de tökéletesen összedolgozta azt önmagával, vagy egyszerűen csak ilyen, mindennek helye van benne, úgy adja el magát, ahogy csak szeretné, erre lett teremtve. Elvégre kevés a jó külső, érdemes test, ha nincs meg az emberben a kellő ravaszság és ész, hogy ezeket megfelelőképpen eladja, hitelesítse és kívánatossá tegye.
       Ha herceg is, fekete lovon jár, ha király gyermeke, vérben fogant egy már a guillotine alatt térdeplő királynéban, ha pedig kalandor, nos, inkább kalandorzónak nevezhetnék a vadorzó analógiájából, s mindezek mellett mindent megtesz azért, hogy kellemes, sima modorosságával megnyerje magának a hangulatot, ugyanakkor azért is, hogy megnyilvánulásainak néha szabadelvű életteliségével fenn is tartsa az érdeklődést önmaga iránt, és egy leheletnyi óvatosságot, fél lépés távolságot, mielőtt nagyon elkanászodna a vele beszélő, legyen ez személytelenül akárki.
       Azt mondjuk nem bánná, ha a jelenlegi házigazda közelebb kerülne hozzá annál a fél lépésnél, de ezt a távolságot a német helyett úgy fest, ő fogja leküzdeni, amúgy sem tud megmaradni a helyén, főleg nem ilyen szagorgiában. Vagy orgiaszagban.*
        - Nem vagyok a számok megszállottja, ez alapján ne minősítsen-*vigyorog, megcsóválja a fejét.* - Tudja, ha az én szakmámban történik valami akárhol, akkor azt AZONNAL le kell reagálni, hatástalanítani, felfogni, megfogni, mielőtt szétszed engem, a többieket, a teret, az időt. Gondolom a ház és a számok nem ilyen önkártékonyak, vagy önnek van olyan piszok szerencséje, mintha bájitallal keverné-*vigyorog barátságosan.* - Majd rászokom, ha már az elődei is a számok bűvöletének ezt a tetőfokát élték meg építkezés közben-*megdörzsöli a tenyerével az állát, a rövidke, alig egy napos borosta kellemes karcogása közben gyakorlásképpen fel is pillant a ketyegőre, csak hogy tudja, mikor volt az a történelmi pillanat, amikor ezt meggondolatlanul kijelentette Modest és a ház füle hallatára, akik kooperációban majd biztos bevasalják ezt rajta, fogadalomnak értékelve a szavait.*
        - Kabátrejtély pipálva, és mindennek a függvényében mikor adja vissza? Itt vagyok már húsz perce? Rohan az idő, ha az ember jól mulat-*nyájaskodik kenetteljesen, vigyorogva.
       Eszerint fogyóban a hold. Iszik is rá, miközben mozdul, akaratlanul, lassan, de biztosan teljesen körbejárja Modestet, minden oldalról és szögből megfigyeli, ő így érzi biztonságban magát, még ha némiképpen idegesítő lehet is ez a mozgás.*
        - Szerintem is kevés, de az iméntiek után nem vagyok biztos benne. Fókuszpontnak viszont kiváló. Esetleg védelmi fókusznak. Tudja, egynémely családok a kandalló fölé vésett családi jelmondatokba öntik azokat a mágiákat, amik érinthetetlenné teszik az otthonukat, láthatatlanná, ilyesmi-*a puha francia szavak körülfolyják őket, nem túl szerencsés kombináció a szerelmi bájital mellé, de hát önuralom is van a világon, nem lehet elég sokat tesztelni.*
        - Így már világos, bár elég bizarrnak tűnik Németországban nevelkedni. Ha más nem, ez biztos megőrjíti az embert idővel-*a közös mosoly kellemes, iszik is vele együtt, most egy kicsit alaposabban, kikortyolja a poharába töltött adagot, de nem kér többet, lazán az ujjai között tartva a metszett üveget mozdul tovább, összehunyorítja a szemét mosolyogva.*
        - Ez tényleg érdekesebb. Az én Roxfortba járásomat a politika, a vagyon, a nyomás és az akarat intézte el. Jórészt a bátyámnál nevelkedtem, aki pedig Angliában élt, hogy hogyan sikerült elintéznie, annak a pontos történetét nem ismerem. Kételyei vannak a francia mivolttal kapcsolatban? Mivel bizonyítsak?-*csettint a nyelvével, majd körül is pillant, mielőtt a sötét falak ráreagálnának valami elítélőt, amiért mással van mersze foglalkozni, mint amiért ide lett hívva, hiszen az biztos nem holmi gyakorlati kutatás a franciázás rejtelmeibe.
       Megcsodálja magának a franciaságtól önmagának feszélyező burkát levetkőző férfi átalakulását, felcsillanását, de csak mélykék szemének villogásával díjazza, nem akar tolakodó lenni, illetve hogyne akarna, de még nem jött el az ideje.*
        - Ha együtt az igazi, akkor azt tanít, amit csak akar. És megtalálja a legjobb házat, bázist hozzá-*elgyönyörködik a hódolatban is, jól áll a férfinak, hiába, a szépet el és meg kell ismerni, erre való az élet, ha már ilyen hosszú.*
        - Nézem-*és tényleg nézi visszalendülve a praxisba, bólint is hozzá egyet, a vázát és a polcot megszemléli magának, noha szívesen kiegészíteni az érzékleteit tapintással, beéri a látvánnyal. A fejében pontos, részletremenően háromdimenziós mentális képként épül fel a szoba, a távolságok, szöveg és arányok helyet kapnak és rögzülnek, a pozíciókról már csak egy alapos agymosás után tudna megfeledkezni. A megfigyelés nem zavarja, szemlátomást ilyesmivel soha nem lehetne zavarba hozni, nem a megértés szikrázik a szemében, egyelőre az adatgyűjtésnél tart, túl óvatos ahhoz, hogy előre megértsen dolgokat, és ezeknek a következtetéseknek komoly hitelt adjon.      Értőn hümmög, lépked vele hátrább, lehajolva kissé szemléli meg az ujjai által mért szöget, a misztikus háromszöget, na most már bólint is. Igen, ezt látja, meglátja ő is.*
        - A poharak lehullása valami cikluskezdet lehet? Vagy mágikus erővonal-mozdítás, eltolás? Vagy reagálás arra, ha valami történik?-*újra a poharakra néz, kedve lenne valamit csinálni, hogy lássa, de ez bizonyára benne volt a papírokban.*
        - Elvégre, a háromszög a legerősebb védelmi formula, ebben teljesen igazuk volt. Menjünk is-*kap az ajánlaton, ha már egyszer megtette, ez közérdek, és a rajz is ígéretes, sőt, a magukkal vitt üveg betetézi a komfortérzetet.*
        - Jövök-*vigyorog, le se maradt, a sötét folyosó otthonosabb. Mint egy sikátor, aminek a falai ugyan nem az ellenségei, de a falak felett kapaszkodnak a varázslók, bűzös, mérgező figyelmükkel ugyanígy feltöltik szintben az ember nyakáig az utcát. A gyilokvágy forr akkor benne és körülötte, a kankalinoktól jobban fél.
       Sajnos jók a reflexei, nem ütközik neki a kéznek, felpillant a lépcsőre.*
       - És mi van a padláson? Van egy jó kis időismertető bűbáj, nem használja? Vagy hatástalan? Mit csinál a tusoló az órával?-*a zakója belső zsebéhez nyúl, egy kicsiny zsebórát vesz elő, lánc rögzíti, erősen mágikus eszköz, a fedlapján spanyol szavak kacskaringóznak a díszítő vésetek között.* - Ez még megy, remélem nem veszi személyes sértésnek az óra, bár lehet, hogy csak önmagát ismeri el pontosnak-*gyorsan átigazítja a mutatókat a nappali órához igazodó állásba.* - Egy kicsit sietett, vagy a ház van lemaradva.

---

      *Nem az a feszélyező, hogy nem néznek rá. Sőt, maga a beszerző nem is látszik feszélyezettnek, de az állandó érzet, hogy valami vagy valaki megfigyeli anélkül, hogy bármilyen élő, lélegző, beszélő, a Mágiaügyi Minisztérium által definiáltan varázsló kategóriába tartozó személy ténylegesen ránézne, némiképpen felzaklató. Egy konstans feszültség persze senkinek sem árt meg, éberségnek is becézik némely tájegységeken, vidékeken.*
       - Kecsegtető-*nem gúnyos a hangja, de azért van benne... valami élcelődő, egy apró hangsúly, nyomaték, amivel jelzi, hogy mivel az előzetes magyarázatokat firtató kérdéseire nem kapott kielégítő választ, így egyelőre nem hisz azokban a tanulságokban és ismeretekben, amiket a pillantását kerülő német herceg kínálhat neki. Bár nem tűnik olyan embernek, mint aki bármiféle kínálást is visszautasít.*
       - Még viccből sem tenném el a pálcát-*közli a rászegeződő kemény pillantással lágyan.* - Varázsló volnék, nem bűvészmutatványos, hogy tökmindegy legyen van-e nálam, vagy nincs, akkor is bohóc maradok. Készséggel elhiszek bármit, és a parancskövetéssel is elboldogulok, de mint olyan, néhány dologhoz ragaszkodom, úgy mint munkaeszköz, vagy ha így jobban érthető, mint végtag-*összehunyorítja a szemét. Máskülönben jóban lesznek, a hangsúlyt leviszi, bólint egyet ismét, megértette, hogy a lakók és látogatók nem általános, hanem attribútum alapú szelekció alapján evolúcionalizálódnak, a puszta jelenlétük még nem definiálja az elhullást, kitaszíttatást.
       S noha egy közismerten elátkozott házról van szó, a magabiztossága nem meglepő. Mint átoktörő bizonyára eljutott Egyiptomba és Dél-Amerikába, sőt, Kínát emlegette, ahol a varázslók szintén nem varangydudvával gurigáznak, tapasztalhatta már piramisok és elkárhozott emberi lelkek sírkamráinak kirekesztő, életellenes közegét. Átkok és rontások, megannyi formája és forradalma körülveszi, mint az élet része, mint egy ház most őket, és ha a falait a puszta rosszindulat tartaná egyben, a pálcájába kapaszkodva a Francia akkor is megőrizhetné a nyugalmát, hiszen a saját köze, ha mégannyira idegen hely is, aminek vannak bizonyos szabályai, és lám, a szabályokhoz valamennyire idomul is, legalábbis most nem sugároz agressziót, a fakó kis éger az alkarjában feszül, a tenyere aljánál a zakó ujjai éppen eltakarja kíváncsian eltüremkedő kis hegyét.
       Az összenézés jelentési szintjei nem merülnek ki ennyiben, minden szakmai problémán túl emberként is szemügyre veszi a vendéglátóját, hiszen gyümölcsözőnek szánt együttműködésre készítik fel önmagukat, ami az ilyesmi nélkül egyszerűen nem működik. Mellőzik a pozőrködést, nagyzolást, túlozást, sajátos stílusukba burkolózva szemérmetlenségek nélkül mutogatják magukat, bemutatkozva és megmutatkozva, nem a képességeik szintjén. Megnyerő a látvány, a kedvére való, elfogadhatónak tűnik az alku.*
       - Elegánsabb módja a halálnak, mint egy sikátorban-*vonja meg végül a vállát, látszólagos nemtörődömsége nyilvánvalóan felvett attitűd, könnyedség, amivel nem az idegességét, hanem az érdeklődését palástolja, mielőtt bárki elbízná magát, a hangulati enyhülést kiszimatolja, mint a párzó kedvű vadak a virágillatú tavaszt, elmosolyodik, a babrálás láttán megcsóválja a fejét, egy kis rázás ez csak, majd újra körbetekint, a pillantása végigjár a falakon, a mennyezet alatt, a rejtett zugokon, majd a kép keretén.
       Az információk sora alatt is ezzel foglalja el magát, pálcahasználat nélkül, amennyire elméből telik kiterjeszti a figyelmét, az érzékenységét, megérinti az óra alatti falat, az ujjbegyeit puhán az azt borító anyagnak tolja, odakoncentrálja a figyelmét, noha nem fordul el, mert az elmondott szavak alkotják az elsődleges tájékozódási pontokat és persze a legfőbb mulatságot is.*
       - Áh, Lestange-ek-*bólint a névre és az épségre, nem csalatkozik, a figyelmét továbbra is birtokolja*- Minden nagyobb családnak ez az átka. Leszerepelt dicsőrés, elfeledett tudások, feljegyzetlen felfedezések-*megmozdul, de csak megkerüli a férfit, onnan is szemügyre veszi a szobát, a berendezést, takarékosan lélegezve a csalogató illatokból, amik úgy hatnak a számára, mintha egyenesen a németből áradnának, hozzá csábítva. Szemügyre veszi őt is, ha nem fordul utána, más szögből, a rend kedvéért.*
- Ha én ezt elképzelem azzal a konzekvenciával, hogy az itt lakók megőrülnek vagy elmennek, félni kezdek öntől-*van némi hamiskás, álságos íze ennek a félésnek, az italt megköszöni, a házigazda után ő is belekortyol, egészséges korttyal, jó sztorihoz jó az ital, nem árt a lelki dinamizmus helyreállításához.* - Szép hasonlat-*dicséri meg mindazonáltal a társalgási formaság kedvéért a sakkos gondolatiságot, látszik rajta, hogy érti is, meg tudja ragadni ezt a képiességet józan ésszel és fantáziával.*
       - Nem kötözködöm a házzal, ha illatozni akar, illatozzon-*de azért reméli, hogy nem maradnak itt sokáig, sanda pillantást vet a liliomok portréjára, megszemléli magának, de csak úgy, futó pillantásokkal, elvégre ezek után az se lepné meg, ha a túl hosszú ránézés rabul ejtené a csodáló lelkeket. Jobb az óvatosság.*
       - Nekem biztos nem az időt jutott volna eszembe rögtön megnézni-*jegyzi meg teljesen mellékesen, miközben rábólint arra, hogy a feladatából megértett annyit, amennyit meg lehetett egyszerű halandónak egy tudós vágyaival szemben értenie. Nem fűzi hozzá, hogy neki elsősorban nem az jutna eszébe, hogy nem szabad kárt tenni az ősi mágiában, elvégre anno még az ősidőkben éppen azért fizették, hogy megtörje az értékes mágiákat, persze, mivel a megtöréshez először fel kell térképeznie az erővonalakat, a központokat és a gyengeségeket, mondhatni, azt kell csinálnia, amihez ért, csak félúton abba kell hagynia. Rendben. Ezzel kiegyezik, rá is bólint, sőt, iszik is.*
       - Ha minden titok nyitja abban van, akkor egy olyan egyszerű szimbólum, amit még nem is értek-*a francia szóra úgy kapja fel a fejét, mint a korábban említette párzónászba lelkesedett állatok, szinte látni, ahogy az orrcimpái megremegnek, a hangja hozzálágyul a franciasághoz, ahogy az anyanyelvére vált.*
       - Ön francia?-*végre valami, amit nem tudott róla, egészen máshogy néz rá.* - Nem tudok elmenni, eltűnt a kabátom-*vigyorint egyet.* - Mit tanít? Számmisztika? Építeszettan? Régen jártam már oda, hátha valami hasznos újítás történt. Mit tapasztalt eddig? Honnan érdemes kezdeni? Miket olvasott? Hol kezdjük? Akárhol is, mozogjunk el innen, mert rosszul befolyásolja a figyelmemet ez a kép-*a liliomos festményre pillant.* - Ha minden ide vezet, hol vannak a legkülső védvonalak? A birtokon? A falaknál?-*kérdések és kérdések, szinte hízelegve az érdeklődésével.*

---

      *Üdítő a levegő tiszta, esős, kinti, valósághoz közeli illata, amit palásként hordott be magával a ház meleg, puha méhébe, ahol azok az illatok, amik elsőre megérintették, túl ismerősek, túl összezavaróak voltak, csalóka ábrándjuk megnyugtatóan otthonos vízióba ringatta, olyanba, amibe bármikor máskor készséggel belevetette volna magát, munkaidőn kívül. Így azonban gyanakvásra és figyelemre hangolta az érzékeit.
       A fél szemöldöke megemelkedik a kérdésre és az ő kérdésnek elnapolására, de rugalmasan kezeli a helyzetet, úgy látszik, felesleges a formaiságokon rágódnia, a németet sem vonzza ezeknek a precíz betartása. Modest. Dietricht. Még szoktatnia kell a nyelvét pár fordulón keresztül ezekhez a nevekhez, de a választ sima hangon fogalmazza meg.*
        - Mindenhol, az átoktörő addig tanul, amíg valamelyik átok vissza nem sül, és meg nem hal-*nyers, keresetlen, őszinte, határozott, nem különösebben rémült az általa vázolt jövőképtől, inkább úgy festi a férfi elé, mint egy hétköznapi, normális jelenséget.* - A Godrikban végeztem az átoktörő szakot, idestova több, mint egy évtizede, néhány évig a Minisztériumnak dolgoztam, aztán Kínában-*hamiskásan elmosolyodik, hogy a „dolgozni” szót használja, de nem fűz hozzá több kommentárt, amit tudni akart Modest, azt megválaszolta, bár ennyi persze kevés a tényleges képességeinek feltérképezésére, azt majd a gyakorlat mutatja meg, ha egyáltalán eljutnak addig. Modest egyáltalán nem siet, tehát valószínűleg nem valami beszerzési akció lesz. Igen, egészen biztosan nem az lesz, összekapaszkodó pillantásukból ezt kiolvashatja, szemrebbenés nélkül állja a másik tekintetét, a lelkiismerete tiszta, nincs miért elfordítania a szemét, megbámulhatja magának leplezetlen életélvezettel a megbízóját, ha már így alakult.
       Visszatartja a lélegzetét, amikor megérzi a narancsaromát, megszorul a pálcán a keze, és minden „ártatlansága” ellenére is összerezzen, ahogy élni hallja a házat, az ajtó becsapódására megmerevedik a tekintete, a pohár csörrenő halálára azonban nem kapja fel a fejét, szelektál a kellemetlen ingerek között, az ajtót találja baljósabbnak, felemelkedik a fotelből anélkül, hogy ennek a mozdulatnak látszólag a tudatában lenne. A figyelme csak az intésre fordul Modestre, nem a legbarátságosabb kék pillantásával tekint rá, de nem is barátságtalan, elmosolyodik, a pálcáját azonban nem teszi le, de arra hajlandó, hogy a különleges alkalomra való tekintettel kölcsönkért alkarra szíjazott tokba csúsztassa a kezéből. Így is akármikor kéznél van.*
        - Nehéz lesz dolgozni, ha a ház nem tűri a varázserő használatát-*mosolyog, igen, az aggodalmának ad hangot, de olyan fesztelenül mosolyog, hogy az már-már provokatív.      Vállalni fogja. Ez látszik az arcán, kedvtelő vigyorán, vállalni fogja, már csak a kaland kedvéért is, hiába felnőtt, ő ízig-vérig varázsló, soha meg nem komolyodó, kötetlen dúvad. A fizetség, amivel érintőlegesen kecsegteti nem lehet vonzóbb, mint a jelenségek maguk, már-már visszaereszkedne a fotelbe, hogy az átokmozgásokat a továbbiakban a díszpáholyából szemlélje, azonban Modest feláll, miután az órától megszerezte a megfelelő titkos információt.*
        - Figyelek-*lép utána mindenféle teketória, vagy különösebb unszolás, udvarlás nélkül, egészen közel lép, a személyi tere valahogy lecsökkent az ázsiaiak között. Felnéz a képre ő is, aztán az órára, végül oldalról a Modest profiljára tekint, hosszan fürkészi, a motyogás valahogy elgyámoltalanodott érzetet kelt, de ő már csak tudja, hogy a látszat nem néha csal.*
        - Három perc alatt egy kicsit alaposabban is kifejthetné, mit is várjak egészen pontosan?      Mert ha esetleg valami rám veti magát a fa mögül, akkor lehet agresszívebben lépek fel, mint ahogy azt a helyzet megkövetelné. Az ismeretlenség varázsa csak egyéjszakás kalandok esetén vonzó-*kritikusan szemléli a képet, ha rajta múlna alighanem inkább levenné onnan, vagy éppen felhágna hozzá, hogy alaposabban megvizsgálja, mielőtt az óra a 23. percet megtalálja. 23. Misztikus szám, megannyi babonával, miért ne akkor történne valami a képpel, ami nem különösebben bilincseli le szépművlszeti szempontból. Megtekinti ugyan, alaposan átkutatja a pillantásával, a mágikus képekhez méltatlan mozdulatlanságba fagyott csendéletét, aztán körülnéz újra a nappaliban, az előszoba felé, megcsóválja a fejét.*
        - Aggódom, de legfeljebb addig maradok, amíg  vissza nem tér-*kis mosoly, aztán újabb pillantás az órára, aztán a képre.*
        - Tudok. Többféle játékszabályokkal is megverhetem, ha gondolja, amíg várunk, dolgozunk-*felel éppen, mielőtt az óra elkattogná azt a bizonyos huszonhármat, ami végérvényesen a képre tereli a figyelmét.*
        - Sötétebb lett-*közli halkan, rögtön az első érzékletét, nem pillant oldalra, hogy lássa-e, hogy Modest azt látja-e amit ő lát, vagy valami teljesen mást, nem akarja elveszíteni a jelenséget, akármi is legyen az, bár egy festménynél nem az a jelentős a mágusvilágban, hogy csinál valamit, hanem inkább az, hogy miért nem csinálta eddig, illetve hogy eztán mit fog csinálni, mi lesz az után, ha elmúlik a jelen állapot.* - Egy üreg nyílt a gyökerek között. Valami mozog benne, de nem igazán tudom kivenni, hogy micsoda.
       *És ahogy a perc tovaszállt...*
        - Vége, eltűnt-*végigméri a kép keretét.* - Milyen öreg ez a festmény? És a kultúrtörténeti ismertető után-*fordul Modest felé*-mi a dolog ezzel a házzal? Jobbára ártalmatlan, kissé hektikus, de gondolom nem azért lakik éppen itt, mert át akarja alakítani és/vagy megszüntetni ezeket a jelenségeket. Ennyire nem értékes a birtok önmagában, e nélkül.
        *Mély lélegzetet vett, az a speciális, jellemző, sajátos illat, amit ő érezhetett szemlátomást megrohanta az érzékeit, mert a szeme a németre villant hirtelen hévvel.*
        - Ez az illat...?-*kérdezi, egyszersmind utalva a megszüntetés vágyára is.*

---

       - Pedig a spontenitás gyönyörködtet-*nevet mély, telt nevetéssel, amivel tökéletesen érzékelteti, hogy miféle gyönyörködtetéseket tud még elképzelni, ha alkalom adódik, de egy a sok közül is megérdemli a felsorolást, akárhogy vélekedjen is róla szárnysegédje, szépség és szörnyeteg szökött szörnyszülöttje.
       És nevet még a korát említve is, a szeme se rebben attól, hogy levénezték, holmi verbális kardvillogtatásnál sokkal mélyebb, hatékonyabb, alaposabb eszközei vannak arra, hogy az ifjúság fejéből kiverje a vénséges gondolatokat. Nevet, holott menekülnek, nevet, holott derűre aligha van okuk, nem zavartatja magát a külső tényezők által, tényleg olybá fest, ő azt csinál, amit csak akar, a saját területén, saját birtokán jár, annak van félnivalója, aki ezeken az ezerszer elátkozott és megbájolt macskaköveken a nyomába szegődik, még akkor is, ha ez a kísérő maga a pálcák végén szikrázó Halál, Fájdalom, Birtoklási Vágy. Meg persze a többi kistestvérük, amiket kurtán nevezhetnek csak Alantas Emberi Vágyaknak.
       Nem okítja egy hanggal sem a fiút, ritkán tette, a mozdulatai elég átláthatóak és letisztultak ahhoz, hogy ha Tenebris eléggé nézi őket, akkor érthet és tanulhat belőle, mert már tudhatja, aki lemarad, kimarad, egy jobb buliba, jobb körülmények közé talán nem őt viszi magával, hanem valakit, akinek a pálcájában megbízhat, a gazdag jutalomért dolgozni kell, förtelem, még a bűnözőnek is dolgoznia kell, keményebben, de jobb bérért, mint egy hétköznapi aktatologatónak. Minden varázsló aktatologató, aki nem érezte még a sikátorok bűzhödt szelét, nem törték fel átkok a sarkában a leragadt mocskot, véres cafatokkal nem robbant még a lábszárára egy rossz irányba szaladó patkány átoktalálta lényege, élénken tekergő beleivel illusztrálva, milyen sorsot is szántak számára kedves varázslótársai, tisztelt kollégái és mind az összegyűlt násznép.*
        - Minden vevő különleges, vagy legalábbis ezt kell elhitetni vele- *közli még kurtán, bár azért elmosolyodik, biccent a megfigyelésre, tényleg nem először fordul elő, hogy megtartja magának a szorgos munkával beszereztett holmit, de legalább fizet, onnantól pedig kit érdekel, hogy mit csinál vele. Mondjuk Tenebrist.* - Egy szeretőt nem kell lekenyerezni. Egy szeretőt vajazni kell-*a félválasz kifejtését azonban már kénytelenek elnapolni, az események némiképpen felgyorsultak. Fürgén fordult, termetét meghazudtoló kecsességgel Tenebris védtelenebb oldala felé, pajzsbűbájai erősek, a ruházatába rajzolt, varrott, karcolt jelekből kapják a védelmező energiákat, rúnák és jelek, felizzanak körülöttük a levegőben, mintha az átoktörő puszta egója tartaná vissza az ártékony varázslatokat, körbeszikráznak rajtuk, vakító fényük új életet, új teret ad az utcácskának, dimenziós mélységet nyit, táncolni látszanak a falak körülöttük ebben a sziporkában, és ahogy futásnak erednek az egész jelenség mozgásba kezd. Összehangolt pajzsok rendszere ez, erős védelemé, azonban minél több a támadó átok, annál gyorsabban fogják lebontani róluk a hagymarétegként összeboruló varázsvédművet, ami a testüktől néhány méternyire oltalmazza külön szinteken őket.
       A fiú átkait kiengedik, és azok célt-célt találva, vagy éppen lepattanva az ellenséges pajzsokról osztják az ő igazságukat az éjszakában, amihez a körmük szakadtáig ragaszkodnak, a megfeszített mágikus erőfelhasználás kiköveteli a testből azokat az erőket és energiákat, amiket a muglik a küzdősportok gyakorlásánál használnak fel, lassan de biztosan a harc kizsigereli a testet, az átkok elszívják az erőt, a rontások belül is gyökeret vernek, fárad a fiú, de fárad az ellen is, Alec egy-egy átkot használ, egy-egy pajzsukat feláldozva, de azok mindig célba találnak, mert úgy időzíti őket. Végső, letális csapásnak, olyan csapásnak, amit a fiú megbotlása jelenthetne a számukra, miután szökkenni kénytelen a lassan felszakadozó pajzsuk résén betörő agresszív fénycsóva elől. Sötétbe lépett és sötétben botlott, sántítva lépett tovább, végzetes ritmushiba, amihez a Franciának gyorsan kell korrigálnia a saját lépéseit, és ezt nagyvonalúan oldja meg. A tetőkön tartózkodó ellenség helyett a földet célozza a pálcájával Tenebris előtt, egyetlen robbantással szakítja át a katakombák nem túl vastag mennyezetét, és a föld alá omlanak teketória nélkül, a bűbáj pedig, amit a nekromanták szórtak az ingatag födémre szinte nyomban visszazárja utánuk a lyukat. Az iszonyú moraj elhal, odafent a sötét utca kiürül, az átkozódók nem buknak utánuk, ahhoz nincs merszük, a fiú és a férfi pedig a sötét pincében nyalogathatják a sebeiket egy percig, amíg zihálva visszanyerik az önuralmukat, és leküzdik a teljes sötétségtől való legelemibb pánikot.*
        - Ne gyújts pálcát-*suttogja Alec, kitapogatja a fiút, ha még nem tápászkodott fel akkor a földön, ha már igen, úgy csak megérinti bátorítón.* - Egyezmény a helyiekkel, csak fáklyát gyújthatunk, ha találunk, de azt hiszem, nem akarsz körülnézni-*a bomlás édes, a doh nedves, párolgó gázok dögletes aromája veszi őket körül, megül a nyelveken, a szájpadláson, kitölti az orrüreget, és feltölti a gyomrot.* - Megvagy?-*fűzi aztán hozzá a kérdést, mielőtt vezetni kezdené valamerre a sötétben.*

---

       *A morgást a maga módján betudja egy bájos „szervusz Alecnek”, vagy egy „jó téged újra látninak”, esetleg egy „üdv, te anyaszomorító gazembernek”, vagy bármilyen más, hasonlóan szubkulturális köszöntésnek, hovatovább ez már neki csak a kora miatt is kijárna, igaz, ő maga, mágusmércével mérve, főleg a családjának hosszú élettartamát figyelembe véve szinte már kölyöknek számított a maga harmincas éveivel. Vidáman szikrázó szemmel adta vissza a blázt, mintha a viszontlátás öröme olyan normális és megszokott lehetne.
       Ő maga nem veszteget több figyelmet a karjának, lazán a teste mellé ejti, elsüllyeszti a zsebében, miközben könnyedén, ruganyosan megindul, a lábának kutya baja, magasságából kifajzólag igen-igen sebesen lépked, persze, Tenebris mellől egy tapodtat sem tágít. Két árnyék a labirintusban, külön-külön járt útjukat most összeolvasztották, mely hatalom vetemedne arra, hogy megpróbálja szétválasztani ezt az összetartozást? Milyen botor, bolond, együgyű természet volna az?*
       - Majd megkedveled-*somolyog, újra visszapillantva arra a vergődő ivadékra, már elhaladtak ugyan mellette, de még visszavonzza a tekintetét egy pillanatra, a pálcáját ráemelve keresztbefordítja maguk mögött az úton, rövid igézést vet rá, halk szavakat mormol a szája, a legjellegzetesebben az tűnik ki az összetett bűbájból, ahogy robbanóanyaggá változtatja a nedveit, amiknek már csak egy inger kell, végül a kiábrándító bűbájjal elfedi a lényt. Csapda mögöttük, sajátos vicc, biztos számukra is előkészítettek már ezt-azt, aminek örülhetnek majd.*- Az ilyen napokon érezheted igazán, hogy élsz-*fejezi be aztán a mondatot békítőleg, újra irányba fordul, el a csikk mellett érzéketlenül továbbhaladva.
       A falak úgy magasodnak köréjük, zártan, komoran, mint akik még a legvadabb álmukban se mertek ablakot látni magukra, zárkózott ridegségük egészen nyomasztó, félnek ők is, félnek felfedni azokat, akik a belsejükben leltek menedékre, hogy a bosszújuktól, vagy a külső ellenségektől tartanak-e ennyire, nehéz lenne megmondani.
Néhány bólintással jelzi, hogy végig figyelte amit a fiút mondott, nagyon is éberen, annak ellenére, hogy látszólag arra ügyelt, hogy a vérrel és főzetekkel elkevert gyanús színű pocsolyákat kerülje ki a lábuk előtt, kényelmes, puha csizmája lassan a felismerhetetlenségig elveszíti az állagát, noha befelé nem enged a mocskos lőréből, szívfájdító még csak ránézni is.
       Ő maga is elpillant a mozgás felé, az egyik beugróban jól megszokott zöld lámpás jelzi, hogy a méregkeverő első kuncsaftjai megérkeztek, de hogy mit keres ott a cilinderes macska, azt majd egy másik alkalommal derítik ki, a fiú szeme is kiszúrhatja a sarokba vésett újabb jelet, ami Alec hűséges éger-pálcájának közelségétől halvány vörösen felizzik, akárha csak egy éjjeli bogár lenne, oly jellemző ebben az elfajzott, mákonyos közegben. Számukra persze más jelentést hordoz, továbbra is valami léha veszély kísérti őket, rendületlen elszántsággal. Ám legyen, a Francia továbbindul, jobbra kanyarodva egy macskaköves útra lépnek, apró koponyák jelzik az út szélén, hogy a nekromancia szeglete a Zsebpiszok köznek közeledik, bár még legalább egy fél, egész kilométer, mire a lassan föld alá süllyedő pincéket elérik. A nekromanták köztudottan nem tűrik a háborgatást, és az orrukat sem szívesen dugják ki dohos, csontos fészkükből, mindennél többre becsülik az olyan elfajzott alakokat, akik a kedvükért helybe hozzák a kedvenc koponyáikat, összegyűjtik nekik az ősállatok csontjait, legyen akármilyen hátborzongató hely is, a beszerző vitathatatlanul szívesebb fogadtatásra talál ott, mint az üldözőik.*
       - A vevőkkel ne foglalkozz, én foglak kifizetni téged-*szólal meg végül újra, határozottan, nyilvánvalóvá téve, hogy ő pontosan tudja, kinek adja majd azt a valamit, amit hurcolnak magukkal, mint a háború véres kardját, és meglehet, ajándékba szánja.* - Esetleg készítünk belőle másolatokat, ha jó a leírás, amit elhoztál. Okos ötlet volt-*mosolyog mégis, miközben a hátuk mögött egy durranás hallatszik abból az irányból, ahol a megigézett tetemet hagyták. Csak egy pillantást vet hátra.*
       - Nem lenne szerencsés, kívül vagyunk a biztonságos területen-*bizony-bizony, vannak olyan elátkozott utcák, ahonnan jobb nem a hopponálás kavargó semmijébe vetni magukat, mert a felajzott mágiáról szinte visszapattannának, ahogy az a zölden sistergő átok is, amit jó érzékkel hárít el a fiú feje felett.*
       - Futás. Előre-*adja ki az utasítást, mit sem zavartatva attól a ténytől, hogy előttük falként magasodik az éjszakai sötétség, teljesen elhagyva az eddig csak gyéren pislákoló utcalámpák füzérét, és ijesztő szemek villognak csak feléjük onnan. Csak ötven méter, de a tetőkön megjelenő taláros idegenek hatásos vesszőfutást ígérnek szikrázó pálcáikkal. Három, négy, öt, hat varázsló, és még azok, akik mögöttük vannak, így fair ez.*

---

       *Az este árnyai barátságos, jó ismerősei, ezen a környéken, noha nem ismerős, tudja, hogy nincs félnivalója, nem is félne, holott a paranoia minden hozzá hasonlóban jól fejlett, kiteljesedett bestia, aminek szem, szája, arca van, mindig másmilyen, horgonyzó csápjai és mély, elégedett dorombolása, amikor az élet bebizonyítja, hogy nem létezett hiába. Mégis, valami nyomasztja, foghatja talán a túlérzékenységre, talán a ház kisugárzására, de leginkább arra, hogy a kisugárzással szemben túlérzékeny. Akarva-akaratlanul tartani kezd attól, aki majd ajtót nyit neki, potenciális ellenfelet lát benne, akivel talán majd meg kell küzdenie, hiénák, keselyűk és sakálok unokafivérénak, ergo, hozzá hasonlónak véli, hiszen aki meg tud maradni egy ilyen helyen, annak máshol se lehet nagyon tartanivalója, hiszen az élettel már rég elszámolt, és megtanult harcolni önmagáért. Ámbátor meglehet, hogy csak az új jövevényre gerjed a ház, mint egy negatívumos sugárzó antenna. Milyen mugli képzet az, amit egyedül szembe tud állítani a házzal.
       Amikor pedig kinyílik az ajtó, egyszeriben minden megváltozik. Kitámadhat a falak közül az éjsötét harag, ehelyett azonban „csak” egy férfi jelenik meg. Szőke, mint a képen, zsongató jelenléte azonban nem sugárzott át a kópián, a hígromantikus franciát határozottan megérinti a másik szépségét, az érdeklődésének lámpása nem szerény, diszkrét fénnyel lobban fel, de elemészti önnön körpalástját, a tartózkodó, puha pergament, mintha fáklya volna. Elbűvölten szemléli a fogadóját, fekete-fehér egyszerűségét, szőkeségét, az arcát, a tekintete persze éber figyelmet sugall leginkább, ami elengedhetetlen egy ilyen találkozónál, mégis, a tetszését nem leplezi, ettől annyira bosszantóan francia, hírhedten könnyűvérű nép, akik többre becsülik a német pontosságnál és angol hidegségnél a léha élvezeteket.
       Átlépve a küszöböt borzongással egészíti ki az érzékleteit, kissé megrázkódik, miközben leveszi a kabátját, értelem szerűen helyreakasztja, a zsebéből előkerülő pálcán, ami meglepően világos az éger fájának köszönhetően a körme hegyével megtör egy viaszpecsétet, ami filigrán csíkban ölelte körbe a varázseszközt. Az arra fogékonyak számára érezhető, ahogy az így kioldott, korábban megidézett, aztán a pálcához rögzített varázslat elszabadul, a szálai szétszaladnak, alaposan feltérképeznek minden helyiséget, élő személyeket, manókat, lényeket keresve. Zavarba ejtő a fürkészés hatása, hiszen olybá fest, az élet mindenhol jelen van, ám csak egy szív dobog, dobban, méghozzá itt előtte, mert előreengedi a házigazdát, a meleg barátságosság látszata ellenére is, inkább ő járja ki az utat, mielőtt óvatlanul valami csapdába sétál, ami nem rá, hanem valami betörőféleségre várt.
       Tartózkodó lelkesedéssel szemlél körbe, a tekintete végül a házigazdán állapodik meg. Fehér és fekete. Még mindig. Ő, a maga részéről sötét öltönyt választott az alkalomhoz, nyakkendő, ing nélkül, pólóval, ami amúgy se nagyon látszik, figyelmes éjjáró állatnak látszhat, ahogy némiképpen előredőlve a választott fotel mélyén lógatja áthűlt kezeit a kandallóból sugárzó meleg útjába. Rossz angolként utasítja vissza a teát, botladozó udvariassággal, a francia akcentusát ugyan ő választja a hangjába, hiszen anyanyelvi szinten érti és beszéli az angolt, de így könnyebb visszarázódni az előkelő iskolák szófordulataiba. Le akarja nyűgözni azzal, hogy semmiben sem olyan feltűnősködő, mint általában, hanem amennyire tőle telik, elegáns, úri, szinte észrevehetetlen. Ahogy a német is igyekszik elveszni a háza árnyékában, ha akaratlanul is, de ez a benyomása róla végül.*
        - Én is remélem-*a mosolya kikívánkozik, hiába a jómodor, ez a mosoly kedélyes, kissé gunyoros, várakozó. Összehunyorítja kissé kék szemét, ahogy a férfi végül beszélni kezd, nem szükséges bemutatkozniuk egymásnak, és a lényeget máris maguk elé vehetik, helyesli, módfelett helyesli. Felnőttek mindketten, noha ő a könnyedebb stílushoz szokott, hajdanvolt úri neveltetése biztosan elő fog kerülni, előbb-utóbb.*
       - Az üzlet természete már csak olyan, hogy szeret megmaradni otthon, a falak között-*a hanghordozása szerint ez magától értetődő, csak azért kell kimondani, mert ez megteszi esküvés, ígéret helyett.* - Miről lenne szó?-*határozottan, egyenesen kérdez rá, látszódjon ettől akármilyen nyíltnak és tisztességesnek, nyilván nem az, de a munkáért mindent, a vevő az első, ahhoz kell alkalmazkodni. Mindazonáltal újra összerázódik, felpillant az árnyékos mennyezetre, mintha démonok lesnék a csillár alól, mintha tucatnyi szem figyelné.*